Beletörődés vagy fantázia

Ha beteg vagy, ne fantáziálj az egészségről.

Valami ilyesmit olvastam egy cikkben, a Frankfurter Allgemeine Zeitungból ollózták ki, s tették közzé a Magyarországban. Bizonyos Irmela Florin professzor végezte vizsgálatok során derült ki, mennyire káros vágyaink fantáziájába húzódnunk vissza, ha valami sorvaszt. Mert így aztán az egészségre vágyakozó nem képes együtt élni a betegségével, pontosabban a betegségtudattal, hanem elégedetlen és kiegyensúlyozatlan lesz, elveszti önbizalmát. Helyesebb, ha az állapotára koncentrál, ha a nyavalyájára és annak gyógyítási lehetőségeire gyűjt információkat, nem pedig sóvárog.

A sóvárgás semmire sem vezet – véli tehát a professzor.

Érdekes cikk, bár kurta, s nem szolgál bővebb magyarázattal a tárgyról. Az orvosi bölcsesség mellett érzek benne valami általánosabb érvényűt is. Florin professzor talán nemcsak a betegeknek ad tanácsot, hanem mindannyiunknak, sőt azt is mondhatnám, magának az emberi társadalomnak. A népeknek, nemzeteknek.

A professzor az illúziók hajszolásától akar megóvni minket.

Ne kergess álmot, mert azzal nem oldod meg a helyzetedet, csak keserűséget élesztgetsz szívedben, mert elfog a türelmetlenség. Florin szerint a fantáziálás: menekülés a valóság elől.

De ha nem kergetsz álmot, eljuthatsz-e valahová is? Nem vágyképek vezérelnek egyént, tömeget egyaránt? Jó, elfogadom, az epekedés önmagában semmi, fel kell mérni az adott helyzetet, azzal kell törődni, abban kell orvoslásra találni, de ha nincs miért, ha nincs vágyott, határozott cél, akkor mi végre?

Helyreállhat-e akkor az egészség?

Megint azt gondolom, mint mindig, ha bölcs tanácsot hallok: a praktikum nem minden. Álmodozni kell, igenis álmodozni a betegnek az egészséges életről, hogy ne vesszen ki szívéből a vágy, a remény. Tudnia kell bajainak okáról, tudnia kell a gyógymódokról, de ha nem él benne elégséges epekedés, ha nem lobog benne a fantázia lángja, mi végre diagnosztizáljon és gyógyítsa magát? Hiszen akkor talán inkább megbékél. Együtt él a rossz-helyzet tudattal, a betegségtudattal. Beletörődik a sorsába.

A beletörődés azután nyugalmat szül.

A jobb állapotról való fantaziálás pedig türelmetlenséget.

A cikkben olvasható tanács mérlegelendő.

 

 

Pesttől hatvan-hetven kilométerre, egy régi vendéglőből átalakított művelődési ház presszójában ültünk néhányan: ketten-hárman vendégek ugyanannyi helybélivel. A városka értelmiségeivel. Irodalomról, művészetről beszéltünk kávé és cseresznyepálinka mellett, aztán a megélhetésről, a társasági életről.

– Társasági élet?! – csattant fel az egyik nő, egy harminc év körüli karcsú, barna, csupa ideg, csupa értelem pedagógus. – Társasági élet, itt?! Ugyan! Összejönnek, persze, összejövünk, az asszonyok főznek, a férfiak bort szereznek a pincékből, egyre nagyobb trakták követik egymást, tudja, hogy van, te most kitettél magadért, hát én még jobban kiteszek magamért, te négy fogást tálaltál, én öt fogást, egyetek, igyatok, lássátok, hogy telik! Ez a sikk! Túllicitálják egymást. Most ínyencklubot szerveztek a hotel éttermében, drága pénzért unalmas menük, de névsorolvasás van! Nekem ez kevés! Néhányszor megpróbálkoztam egy-egy partival, gondoltam, orvosok, tanárok, könyvtárosok, értelmiségiek… nem a zabálás a fontos, nem a pia, hanem valami más, több… Igyekeztem kultúrhangulatot teremteni. Hogy könyvekről beszéljünk… színházról… zenéről. Tudja, mit kaptam? Hogy kékharisnya vagyok. Pedig nem vagyok az! Csak szeretnék értelmesen élni, értelmesen beszélgetni, valahogy szeretném kondícióban tartani magam a tanításhoz! Hát én… mi… a gyerekekkel foglalkozunk… a jövővel foglalkozunk! Berúgtak, kiröhögtek, végül persze jól érezték magukat nálam, csak éppen másként, mint terveztem. Hát nekem nem kell az ilyen társasági élet! Nem kell ebből semmi! Havonta kétszer felöltözöm, mégpedig olyan ruhába, amit itt nem hordok soha, mert szinte egy új bőrbe akarok bújni, új bőrbe, érti?! És felmegyek Pestre. Másfél óra az út vonaton. Megszervezem – színházba járok, hangversenyre, vagy csak megnézek egy kiállítást… beülök valahová. Kiválasztok egy szép, elegáns helyet a Belvárosban. Egy presszót. Éttermet. Járok az utcákon, nézem a kirakatokat, az embereket, a Dunát, nézem a várost, és úgy érzem, Európában vagyok. Európában! Aztán hazajövök, és ki kell bírnom a következő utamig. Ez az életem. Ezek az utak Pestre…

– Vannak ott ismerősei? – kérdeztem.

– Senki. Senkit sem ismerek, itt születtem, ez az én vidékem, de ki akarok szakadni innen, ahol mindenki mindent tud a másikról. Ahol csak piálások, vacsorák, szerelmi pletykák, intrikák, zsörtölődések, unos-untalan ismételt viták vannak, ahol már a járásáról megismerik az embert, vagy a kabátjáról, a krákogásáról… Csak el innen, mondom, amikor eltelik a következő két hét. Erre keresek, a pesti kiruccanásokra. Nincs ott senki, egyedül bolyongok, egyedül ülök a Zeneakadémián, és mégsem egyedül, ott vannak körülöttem százan és százan hozzám hasonlók. És imádom, amikor elsötétül a színházban a nézőtér, és együtt drukkolhatok a többiekkel. És a kiállítások csendje… és az idegen város fényei… Európa! Európa, és nem ez a szürkeség!…

Észrevettem, hogy a többiek mulattak lelkesedésén. Valaki el is húzta a száját, megjegyezve, hogy mindez csak illúzió. Menekülés és illúzió. Kétségbeesett menekülés, tehát nem old meg semmit.

– Nem illúzió – védte igazát a tanárnő szenvedélyesen. – Nekem nem az! De ti csak egyétek a zsíros toros káposztákat, járjatok az ínyencklubba, tömjétek magatokba az aranygaluskát, miközben fumigáljátok egymást meg a soros szakácsot! Én meg hadd higgyem, hogy azokért a kéthetenkénti utakért érdemes élnem. Hadd hihessem!

Nem tudom, mit mondana erre Florin professzor. Szabad ennek a szép, temperamentumos nőnek álmodoznia? Nem lenne-e célszerűbb megbékélnie vidéki sorsával, hogy aztán az elégedettség és kiegyensúlyozottság békéje szállja meg a fantaziálás és vágyódás helyett? És – márpedig ebben igaza lehet a tudós orvosnak nem kellene-e inkább információkat szereznie a betegség gyógyítására, vagyis az állapot javítására vonatkozóan?

Talán igen. De ehhez fantázia kell és vágy sarkallta türelmetlenség.