Ölelő két karod

– Fridrikné, az orsók! – A fiú ügyes, gyors mozdulatokkal a fal mellé kormányozza a villanytargoncát, gombnyomásra a fémcsápok leeresztik a konténert; a targonca hátrál, az emelővillák már a trikóanyagokkal teli trepni alá nyúlnak; kurta farolás a tömzsi kis kerekekkel a raktár felé; Fridrikné fáradtan bámul utána. A vézna, hosszú hajú, overallos fiú üvöltve énekel, amint végigszáguld a műhelyen a targoncájával. Ilyen srácokkal jár az ő Fruzsi lánya a klubba. Szombatonként. Kifesti magát a kis buta a diszkózásokra ezeknek a zsíroshajúaknak…

Fridrikné feltesz néhány új spulnit a gyapjúszálasra. Tíz óra, még csak négy telt el hajnal óta. Négy hosszú órája zúgnak körülötte a gépek; zizegnek, surrognak, kötik finom neszezéssel az anyagot. Ma nehezen telik a műszak; az esti Noxyron hatása nem tartott ki ébredésig, fél négyet mutatott a foszforeszkáló számlapú órája, amikor már jó ideje nyitott szemmel, éberen feküdt a sötétben, mászkálni sem mert, nehogy Fruzsit felzavarja; a gyerek sokáig tanult az este, mert végül is ráripakodott; megint ráripakodott, minden felgyülemlett lelkifurdalását a lányára zúdította; mi lesz veled, a jóég áldjon meg?! – zengett a konyha, a gangon mindenki hallhatta, hogy forrpontján a nevelés, mindenből hármas, hármas meg kettesek; az az istenátka matematika meg az a sorscsapása fizika; márpedig ő nem tud Fruzsinak segíteni, ő aztán igazán nem; de másnak ki segít?! Még akinek van apja, az se várhatja, hogy az majd naphosszat vele tanul, ki ér rá manapság erre, jó, ha este előkerülnek az apák valamilyen különmunkáról, holtfáradtan, amikor már inkább egy üveg hideg sörre vágynak, nem a matekra vagy a fizikára; hát miért nem figyelsz az órán?! nem hülyéskedni küldelek abba az iskolába!… – Álmatlanságában ez is bántotta, a lánya sorsa meg a köztük oly könnyen felcsapó veszekedések; elkeseredve feküdt a sötétben, megrohanták a gondok, aztán mégiscsak elnyomta az álom; a háztömb mögötti rendező pályaudvarról egy dízel rekedtes kürthangja riasztotta fel; szólhatott az ébresztőóra, de meg se hallotta, vagy talán csak röviden berregett, mert Fruzsi nyomta el dühösen, oda se tekintve, hogy felkelt-e az anyja; így, amíg öltözött, a kávét is fel kellett tennie a gázra, hogy legalább ihasson egy kortyot; írt néhány sort a lányának: párizsi a mélyhűtőben, süss két szeletet reggelire – aztán: a gázt ne hagyd égve!!! – és már a papír aljára a legfontosabbat: – nagyanyád iskola után vár, nála ebédelsz, ma csütörtök van, ne feledd!!! Felhajtotta a tűzforró kávét, cukor nélkül, egy csöppnyi tejjel (vigyáz az alakjára!) – éppen csak belefésült gubancos, fekete hajába; sál, kabát, szatyor… mit vegyen fel? Csizmát? Cipőt? Hideg van? Köd… Mindegy, rohanás, hatkor át kell venni az éjszakásoktól a műszakot…

Tíz óra tizennégy. Na. Negyed tizenegy. Már nem egészen négy óra kettőig.

A neonok fényében a megcsillanó fémek, a fehér fonalak az orsókon, a műhelyablak sarkába szálló szösz felgyülemlő vattapihéi… Talán havazni fog délre, csípős, deres volt a hajnal.

– Fridrikné! Fridriknééé! – Ha nem néz véletlenül a terem végébe, az üvegkalitka felé, nem tudja meg, hogy őt szólítják. Hegyi, a pocakos, kreol bőrű művezető integet, hogy telefon, menjen!

– Nóri! – szól elhaladtában a szőke, lassú mozgású, örökösen dúdoló szaktársnőjének. – Nézz rájuk, a selyemszálas mindjárt lefogy.

– Jó, csak eredj!

Hegyi megvárja az irodaajtóban. Fehér trikójának vékony pántja bevágja vállhúsát. Nem használ dezodort, erős hónaljszaga taszító. A melle csupa fekete, bondor szőr. Nadrágszíja domború hasa alatt. – Siessen, mert kell a városi vonal!

Beteszi maguk mögött az ajtót; a gépzúgás kívül reked, de csak annyira, hogy az ember legalább a saját szavát érti. Hegyi visszaül íróasztala mögé, szippant cigarettájából, a munkalapok mellé tett kagylóra bök. Tekintetével végigpásztázza Fridrikné meztelen karját, aztán meg a keble fölött és a térdénél kigombolt kurta, fakókék köpenyébe szorított asszonytestét. Ha nem fülelne is, hallaná a membrán rezgéséből: – Szia! Hogy van az én kis mohó szeretőm?… – Kajánul elmosolyodik, felpillant; az asszony gyorsan elfordul, rászorítja tenyerét a kagylóra. Szerencséjére, mert a vonal másik végén a férfihang újra megszólal: – Gyönyörű voltál kedden!…

– Sietnem kell… – vág közbe figyelmeztetőn, de elolvadva Fridrikné.

– Bizony! – Hegyi főnöki és férfiúi féltékenységgel mutogat a kvarcórája lapjára, hogy mielőbb fejezzék be a diskurzust.

A telefonáló pedig:

– Gyönyörűséges voltál, felejthetetlenül gyönyörűséges!

Fridrikné tenyere izzadságnyomokat hagy a kagylón. Szeretne valami kedveset mondani ő is örömében, de a hátán érzi a művezető tekintetét. – És ma? – Csak ennyit kérdez zavartan; fél, hogy már ezzel is elárulta magát.

– Háromkor – hallja a választ.

Tehát Béla ma mégiscsak tud időt szakítani rá!

– Legkésőbb akkor! – mondja szívdobogva.

– És úgy lesz, mint kedden! Kedden gyönyörű voltál!

Az asszony beleborzong. Igen, kedden jó volt. Örült a keddnek. Kedden végre sikerült. Már régóta kívánta. De azért bosszantja, hogy a férfi ekkora győzelmet érez. – Fruzsi a nagyanyjánál ebédel, de aztán siet haza, úgyhogy…

– Nekem is dolgom lesz! Vedd fel, amit a múltkor vettem!

– Micsodát?!

– Tudod te! Azt a picit! Vedd fel… abban várj!

Fridrikné belevörösödik, csurom izzadság a tenyere, a köpenye alatt veríték csorog a gerincén.

– Mi lesz, mi lesz? – kocogtatja meg az asztal lapját Hegyi.

– Igen. Mennem kell. Szervusz!

– Hallottad, amit kértem?…

– Szervusz. Igen. Szervusz…

Hátranyúl, lenyomja a villát, köpenyujjába törülgeti a kagylót, úgy teszi helyre.

– Minden rendben? – A művezető szájában a füstölgő cigaretta.

– Tessék? Ja? Köszönöm.

– És mi? Mi már soha? – Hegyi az asztal mellett megfogja az asszony kezét. – Itt lenne az ideje, nem gondolja? – Keze feje ügyesen végigsimít a nő combján, felfut a derekán, a köpenybe préselt mell és a meztelen kar közé. Fridrikné engedi, bár ellenére van, orrába csap a verejtékszag, de undorát nem mutatja.

– Mindennek eljöhet az ideje, főnök! – Óvatosan, kis mosollyal kifordul a kelepcéből. – Csöngetek, ha lesz egy szabad délutánom.

– Maga szerelmes – mondja elkomorodva Hegyi.

– Én?! Nincs az a férfi!

– De ha elmúlt ez is, szóljon. Én mindig kész vagyok!

Kinn megint körülveszi a harsogás. A selyemszálason új spulnik forognak, int Nórinak, hogy köszöni. Meleg van, száll a szösz, rátelepszik a bőrre, befészkeli magát a hajszálak közé. Zökkenve mozdul a villanyóra mutatója. Mindjárt fél tizenegy.

Nóri átjön Fridrikné placcára.

– Holnap megy a férjem a Škodáért!

– Na, végre! Vártatok rá eleget.

– A férjem szerint nekem köszönheti a család. Igaz is! Amit takarítással kerestem, mind félreraktam. Abból semmit sem költhettek! Három év alatt hatvanezer… Szép summa, mi?

Kettőig még három és fél óra. Fridrikné Nórira mosolyog.

– Lesz húszezer adósság – magyarázza Nóri. – Egy év alatt megkeresem. Van most egy nagyon jó új helyem, ott ablakot nem is kell pucolni…

 

 

A zuhanyozóban gőz gomolyog a lámpák körül. Odakinn vaskos felhők ülnek a városon, de itt, a melegben csupa meztelen test nyüzsög, mint egy szaunában. Fridrikné nézi a vaskos combokat, az ágyékokra nehezedő hasak hurkáit. A szétterülő melleket. De vannak vézna, fiús csípőjű csitrik is; apró keblek, friss izmú popsik, combok. Fridrikné látja a homályos tükörben a maga vízgyöngyös testét. Visszafordul, hosszan engedi vállára, ölére a permetet. Illatos szappantól síkos a bőre. Most, hogy a teste pőre, a lelke is megszabadult a hajnal óta ráterülő gondoktól. Könnyednek, szabadnak érzi magát. Negyven perc múlva bezárkózhat a férfival; forróság önti el, ha a keddi együttlétükre gondol. Elcsavarja a meleg víz csapját, hideg zuhanyt enged magára; a frottírtörülköző felpezsdíti a vérkeringését; öltözik. Majd otthon rendbe teszi a haját, mielőtt még… Talán hajat kellene mosni? Talán azért siet annyira Béla, mert a haja… Biztosan érződik rajta a gyári szag.

Ha este elmehetnének valahová. Együtt. Esténként néhanap. Fodrász, kozmetika, szép ruhák. Színházba mehetnének. Egy bárba. Parfüm, drága cigaretta, finom italok. És utána. Elegánsan. Bódultan. Éjszaka. Egész éjszaka!

De éjszaka sohasem. És este sem, mert Béla nem teheti, megláthatnák őket; és különben is csak szállodába mehetnének, vidéki hotelba, ott is külön-külön, óvatosan, körültekintőn…

Marad a kora délután, vagy ha a második műszakban dolgozik, hát a délelőtt. A konyhaszagban, a lakás áporodott levegőjében, a behúzott függönyök mögött.

Még vásárolni kell. A közértben nincs kosár. Kérem, legyenek türelemmel, tele a bolt!… Van kenyér? – Van! – Persze nincs, se reggeli, se friss, de maradt rozscipó. Tej, valami sajtféle. A kasszánál hosszú sor. Á, igen, zacskós leves, konzerv… Végtelen hosszú sor a kasszánál. Hát mi van ott, kérem?!

A felüljárón döcög a busz, elakadt a forgalom, háromnegyed három, és még hol a megálló? Béla nem várakozhat a gangon!

Rohan. Rohan fel a másodikra, végig a függőfolyosón.

– Valaki kereste magukat! – Kocsisné áll elébe az egyik ajtó mögül. Kocsisné ura fel szokott menni a harmadikra, hogy beláthasson Fridrikné konyhájába. Az ajtó fölötti ablakon. Amikor Fridrikné mosakszik.

– Most? Most kerestek?

– Nem most. Délelőtt. Mondtam, hogy maga délután lesz itthon.

– Hogy én délután?! Ja, igen, persze! És ki volt az?

– Egy fiú. Fiatalember. Talán a lánya barátja. Én nem tudom! Visszajön, azt mondta.

– Hát csak ne jöjjön vissza!

– Miért? Elmennek hazulról? – Aztán hirtelen, széles vigyorral. – Jaaaa! Értem!

Fridrikné megfordul – Béla áll mögötte.

– Menjünk!

Siet, szalad, mintha semmi köze sem lenne Bélához, pedig az egész ház tudja, hogy a férfi feljár hozzá. Most Béla. Láttak mást is azelőtt. De sosem pletykáltak Fruzsi előtt.

A konyhaajtó kulcsa szorul; megvetemedett a keret; fenyőgerendákkal aládúcolták a függőfolyosót. Állítólag sortatarozás lesz, de szanálásról is beszélnek. Kapna két szobát a lányával. Két világos, új szobát, egy új házban, valamelyik lakótelepen. Ahol fürdőszoba is van. Meg vécé.

– Menj, bújj be, ne bámuljanak!

– Hadd bámuljanak! – Béla nevet, semmivel sem törődik, csak Fridrikné derekával; átfogja a csípőjét. Felgyújtja az állólámpát. Szellőztetni is kellene, még a lakásban az éjszakai levegő, de csak a konyhaajtó feletti ablakot nyitja ki, hideg dől be; alacsonyra állította reggel a fűtést, azt is fel kell csavarni. A gázlángok fellobognak a konvektorban.

– Főzzek kávét?

– Ne töltsük az időt!

– Csak kezet mosok…

– Azt én is!

A falikútnál egyszerre szappanozzák a kezüket, egymáshoz érnek, szembefordulnak, összeér az arcuk, zubog a víz a csapból, szappanos kezük a lefolyó öble fölött – csókolódznak. Béla puhán, lazán; az asszony belemar az ajkába, a férfi felmordul, de nem hagyja abba, átöleli a nőt, felhúzza derekánál a pulóvert. Fridrikné felnevet: – Jaj, a szappanos kezed!… – Befejezik a kézmosást, a nő előresiet a szobába, menet közben vetkőzik, áthúzza fején a pulóvert; a férfi utánamegy, átöleli, arcát a nő hátához szorítja, tenyerébe fogja mindkét mellét, belecsókol a nyakába. – Na, hadd vetkőzzem! – Fridrikné hangja lágy, szerelmes, kibújik a szoknyából, a harisnyanadrágja beakad valamibe, elszakad (hetvenöt forint, villan az agyába), összegyűri, a padlóra löki; a férfi is ledobja magáról a holmiját; Fridrikné bugyiban az ágyba bújik; a felhajtott takaró alatt ott a lepedő, a párna. Nem azt vetted fel? – kérdi föléje térdelve, csalódottan a férfi. – Hogyan vehettem volna fel, egyszerre érkeztünk! – Úgy szerettelek volna látni benne! – Szálljak ki, vegyem fel? – Nem, most már nem… – Inkább ezt is le? – Inkább ezt is… – Na, várj!… Emeld meg a fenekedet! – Elszakítod! – Bezártuk az ajtót? – Berigliztem. Ne nézzem meg? – Ne, ne nézd meg, most már ne nézd, gyere!…

 

 

Negyed négy. Fekszenek egymás mellett, a férfi hunyt szemmel, elcsendesedve; az asszony párás, nyirkos testét összezárva, duzzadt ajakkal, felzaklatva, némán.

Semmi. Ahogy legtöbbször. Ez nem a kedd, ezt Béla is tudja, hogy ez nem olyan, mint kedden.

– Innék valamit.

A nő rápillant, megmozdul, felül, átteszi hosszú, szép combját a férfin, kiszáll az ágyból. Haja vállát éri így kibontva; meztelenül megy ki a konyhába, az ellenfényben kirajzolódik sziluettje, formás, mint egy klasszikus szobor. Harminchét éves, karcsú, bőrén még a nyári napfény nyoma. Konyakosüveggel, poharakkal tér vissza. Leül az ágyra. Tölt.

– Csak egy kortyot. Vezetek.

– Én is csak egy kortyot. Neked tartogatom.

A férfi a nő nyirkos combjára teszi a tenyerét. Megszorítja. – Gyere vissza!

– Fruzsi megjöhet.

– Gyere vissza. Hátha most majd…

– Nem. Ma nem. – Kis, keserű nevetés után ismét: – Ma nem…

– Meg vagy sértődve.

– Dehogy! – Megérinti a férfi reggel óta már újra borostás, fekete szakálltüskés arcát, hátrasimítja sima szálú haját. Föléje hajol, szájon csókolja. Ajka forróságot áraszt.

Kinn a gangon léptek közelednek, aztán csend, majd a léptek elhaladnak. Valaki lefelé siet a hátsó lépcsőn.

– Na, gyere, gyere már! – A férfi magához húzza. A nő enged, igyekszik belefeledkezni az újbóli ölelésbe, de aztán megérzi, hogy a férfi elernyed, erre kijózanodik, felkönyököl. Béla arcába néz, elfordul, lehanyatlik. – Nem – azt mondja. – Nem. – Ijedten, szomorúan mondja. – Na. – Kiszabadítja magát az ölelő karokból, beletörődve elneveti magát. – Nem megy nekem. Hagyjuk.

Béla verejtékezve hallgat. Végigheveredik az ágyon, kielégült; szétárad benne a fáradtság.

– Jó volna most itt egymás mellett… – mondja félig hunyt szemmel. Az asszony végigsimít a mellkasán.

– Ne haragudj. Mindjárt jön Fruzsi.

– Persze! – Béla felül, ösztönös mozdulattal cigarettára akar gyújtani, az asszony lefogja a kezét. – Tudod, hogy nem lehet. Megérzi, megkérdezi… De most, ugye, jó lesz egy kávé?

Amíg Béla öltözik, ő kinn a konyhában, fürdőköpenyben, felteszi a főzőt a gázra. A kávé illata otthonosabbá varázsolja a lakást.

– A héten már nem? – kérdi Fridrikné a hokedlin kuporogva, félénken és lassan kedvét veszítve.

– Van egy csomó munkánk – mondja Béla. A cipőjét fűzi, fésülködik a vízcsap fölötti tükörnél. – A fiúk kifogtak egy bomba üzletet. Ha beüt, vagyonos gmk leszünk! A három mérnök srác tervezett egy olyan fényberendezést, amivel még a színházakat is elláthatjuk. Rengeteg valutamegtakarítás, nagyjából tudunk majd annyit, mint az angol meg a belga szakemberek. A műhelyben reggeltől estig hajtunk… – Az asszonyhoz lép, beletúr a hajába, felemeli az arcát. – Most már nemcsak otthonról kell lógnom, hanem a fiúktól is. Amíg a cégnél voltam, ketyegett az óra, ha eljöttem, akkor is. De most zsebre megy. Ha nem tudnád, jelenleg egy tárgyalást bonyolítok le két szerszámkészítővel. Semmi vész, telefonáltam nekik, hogy fél ötre megyek…

– A kávé!

– Kösz! – Béla nem ül le, kortyint, máshol jár az esze. – Precíz munka, most egy zenekarnak készítünk fényberendezést. Van pénz. Van. Van még pénz itt-ott, csak fel kell hajtani!… – Észreveszi az asszony hallgatagságát. – Persze legszívesebben itt ülnék melletted…

Fridrikné tudja, hogy erre most nem kell válaszolni. Inkább segít: – Szombat-vasárnap pedig…

– Hát igen! – sóhajt Béla.

Fridrikné soha nem faggatja Bélát a feleségéről meg a gyerekeiről. Nem nehezíti meg az életüket. A család – Béla dolga. Soha nem nyúzza a férfit, hogy változtasson a helyzetén. (És ha beadnám a válópert? – kérdezte egyszer Béla. – Nem, nem, nem, a házasságból nekem elegem volt! Nagyon is elegem! – vágta rá gyorsan. Béla többet nem hozakodott elő ezzel, a válasz láthatólag meg is nyugtatta.)

– Kedden? – kérdi Fridrikné.

– Aha. Kedden!

– Ha délelőtt tudnál jönni. Mert délutános leszek.

– Persze, délutános. Felhívjalak odabenn, vagy mondjam most, hogy kilencre?

– Tudsz jönni kilencre? Úgy értem, a fiúktól. Ha ennyi a munkátok.

– Kitalálok valamit. Ha megegyezünk a kilencben, bízd rám, kitalálok valamit!

– Az ágyban foglak várni.

– Ó, a jó meleg ágyban!

– A jó meleg ágyban… – Persze Fridrikné ebben a pillanatban nem remél semmit a kedd reggeltől. De azért jó lesz, ha Béla majd megkocogtatja háromszor az ablakot. Ez a jelük. Jó lesz várni, jó lesz, ha megjön Béla, és átöleli…

 

 

Öt óra.

Béla négykor ment el, talán már negyed öt is volt, Fridrikné attól félt, hogy Fruzsi itt éri a férfit, vagy éppen az ajtóban találkoznak. Na persze, kimagyarázkodott volna. Egy ismerős. Egy szerelő. Valaki a házkezelőségtől…

De Fruzsi nem jött. Fruzsi még most sincs itthon.

Zörömböl a régi, lapátkerekes mosógép, amit még a válás után hozott magával ebbe a szoba-konyhába. Ágy, sezlon a gyereknek, szekrény, konyhakredenc, asztal, hokedli, három szék, mosógép, centrifuga. Nagyjából ennyi maradt meg abból az életéből.

Meg Fruzsi.

Apáék új Zasztavát vettek… – ilyenekkel szokta traktálni Fruzsi, ha megjön tőlük. Fruzsi szerint az apja jól nősült másodszorra. Be fog társulni új apósa fuvarozó vállalkozásába. Már építkeznek Cinkotán: iroda, garázs, műhely. Eddig sem éltek rosszul, de Fridrik Gyula ezerötszáznál egy fillérrel sem küldött többet a lányának. A válóper idején nyolcszáz forint gyermektartást ítélt meg a bíróság: néhány év múlva a jó szándékú rokonok biztatására emelést kértek; per lett belőle, akkor hoztak határozatot az ezerötszázra. Fridrikné máig bánja, hogy perre ment, volt férje elkapta a bírósági épület előtt, ocsmányul szidalmazta, felhánytorgatta neki hűtlenségét, hogy egy szép napon csak úgy faképnél hagyta, s most mégis követelődzik, micsoda eljárás meghurcolni egy ilyen önzetlen apát, aki mindent megvesz a kislányának, amire annak csak szüksége van, de bolond, az nem lesz, nem fog pénzelni egy volt feleséget! – az asszony elvesztette önuralmát, felingerelte a férfi viselkedése – és hangja! –, üvölteni kezdett, nekiesett, mint egy fúria, úgy fogták le; akkor döbbent rá, mennyire gyűlölte mindig is ezt az embert, húszéves korától kezdve szüntelenül, amióta csak eladták neki; mert eladták! – hogy vigye már valaki, vegye el feleségül; csinálja meg a szerencséjét Fridrik Gyula mellett, akihez dől a pénz. Hát dőlt is! Fusizni járt építkezésekre, felvállalta a villanyszerelést, amihez ugyan nem értett, mert végeredményben semmihez sem értett, de azért, mint mindenbe, ebbe is belefogott; az apósával, Fridrikné apjával végeztette el a munkát – az öreg egy szakipari javítónál dolgozott –, az elszámolásokat pedig ő intézte, persze hetvenöt százalékban a maga javára! De az öreg nem bánta. Tiétek lesz, lányom, amit a Gyula keres! Gyula! Gyulának ahhoz volt esze, hogy másokat kihasználjon. Ahogy most, remélhetőleg, az új asszonyt, az új apóst is.

 

 

Fridrikné öblít, centrifugáz; kioldozza a fregoli vastag, agyoncsomózott kötelét, csikordul a csiga. A konyhaajtó fölötti ablakon beáramló levegő meglengeti a felteregetett ruhákat.

Hol lehet ez a gyerek?! ( – Nem megyek mindig a nagymamához! Mindenféle régi dolgokról mesél, unom… – Ne beszélj így! Szeret! És annyira vár!… – Fridrikné mindig retteg, hogy egyszer, amikor megszervezi, Fruzsi tényleg nem megy el a nagymamához, márpedig akkor ők Bélával…)

Ha perceken belül nem érkezik meg ez a lány, lemegy az utcára, keres egy használható készüléket, és felhívja az anyját. De hogy tehetne szemrehányást? Ő erőszakolja ki ezeket a távolléteket.

Tócsákban áll a víz a konyhakövön. Műanyag lavórba ereszti a gépből az öblítőlét. Bugyborog, hörög a lefolyó az öntöttvas falikút öblében.

(…Béla hozzábújt, átölelte, felhúzta derekán a pulóvert. Na, szappanos a kezed!…)

Leszakad a dereka. Leül szusszanni a hokedli sarkára. Éhes. Összeüt valami vacsorát. Ha Fruzsi megjön. Összeüt egy jó kolbászos rántottát. Van még savanyú paprika.

Agyonverem ezt a kölyköt, ha megjön! Hol csavarog?!

Talán sör is akad a jégen.

Csattog a centrifuga, féloldalasan forog a dob. Elkapja, lefékezi. Haja előrehull. Hirtelen csend. Odakinn az udvaron is csend. Az egész ház csendes. Fridrikné szívében hideg rémület.

 

 

A szárazra törölgetett mosógépet rángatja helyre, amikor kopognak. Fruzsi kopogása. Az asszony hirtelen túl könnyed, felszabadult hangon szól: – Nyitva!

Fruzsi mögött egy sápadt fiú. Bőrdzsekis. Szegecsek a fekete dzsekin. Az arca pattanásos, a nyaka, a tarkója kopasz, csak a feje búbján meredezik egy súrolókefényi szőke hajcsomó.

– Gyere, Csaba! – biztatja Fruzsi.

Bejönnek. Fridrikné frottírköntösben, kócosan, vizesen, meglepetten.

– Csak feljöttünk.

– Csak feljöttetek?!

– Mászkáltunk.

– A nagyanyádtól jössz? Most jössz a nagyanyádtól?! – Kitör belőle a felgyűlt aggodalom. – Hol a csudában voltál, drága kislányom?! Mióta várlak! Mióta!…

– Ő Csaba – mondja Fruzsi félszegen.

– Tessék?! Csaba! Hm… Csaba!

– Igen – mondja a fiú. – Csaba. Csókolom.

Fridrikné végigméri. Hát ez aztán egy szörnyű alak! Ki ez a szörnyű alak?! Valami idétlenül rövid szárú zsáknadrágban, koszos katonabakancsban! És az a felborotvált nyak! Úristen! Mit akar ez Fruzsitól?! Mit akar ez a buta lány ettől a maskarától?! – Maga keresett minket délelőtt? – kérdi ridegen.

– Én?! Én nem… Én most, először…

– Aha! – Fridrikné a lányához fordul. – Mert valaki keresett. Ha nem tudnád! – Érzi, nem kellene erről beszélni, de nem állja meg; egy kis büntetés ennek a csitrinek a késésért meg ezért a pattanásos arcú rokkerért. – Egy fiú keresett. Téged!

– Nem is voltál itthon! – vág vissza sötét tekintettel Fruzsi.

– Kocsis nénitől érdeklődött felőled. A barátod!

– A barátod?! – néz Fruzsira a bőrdzsekis. – Ki a franc lehet az?

– Dehogy a barátom! Miféle barátom?!

– Ő mondta, hogy a barátod! Hát én nem tudom… – Fridrikné lesi a fiút; Csaba arca elborul. Tudja, hogy kegyetlenség, de mégis folytatja: – Mindenesetre nem szükséges, hogy mindenkit bolondíts! – Fruzsi elvörösödik, szeme haragosan villan; Fridrikné úgy tesz, mintha észre sem venné. Mélyből feltámadó, ösztönös féltékenység sarkallja. Egyre csípősebb: – Nem akarom, hogy ekkora járkálás legyen itt! Az egyik jön, a másik megy! Megtiltom! Erre semmi szükség! És tessék! Vetkőzz! Láss neki a leckédnek! Vacsorázzunk! Vártalak, azt sem tudom, hol jársz, kikkel jársz… – Felemeli a hangját, maga is meglepődik, milyen tragikus színezettel mondja: – Neked dolgod van itthon, egyedül végzek mindent, te meg csavarogsz!!…

– Akkor én most… – toporog otromba bakancsában Csaba.

– Dehogy mész! – kap érte Fruzsi.

– De, megy! Viszontlátásra! – veti oda Fridrikné.

– Most miért csinálod ezt, anya?! – Fruzsi sértetten áll a lobogó, mosott ruhák alatt a nedves kövön, a hagyma meg a mosópor kevert szagától rossz levegőjű konyhában. – Te akarod, hogy ne legyek itthon!

– Én?!…

– Szóval csak feljöttem – mondja zavartan Csaba. – Megyek. Szia! – int Fruzsinak. – Tudod, hol találsz!

Kimegy harag nélkül. A gangon keményen kopog bakancsos lépte.

– Tudod, hol találsz?! – tör ki Fridrikné. – Tudod, hol találsz?! Hogy hol találod?! Hogy te úgyis tudod, hol találod?! Hát melyik aluljáróban?! Mi?! Azt mondd meg nekem, te!… Te!… Te!…

Fruzsi a feje fölé tartja a táskáját, védekezik a csapások ellen. Fridrikné keze, csuklója a csatokba ütközik, felsebződik; fáj. – Te!… Te!… – A hokedlira roskad, sír; öklére szorítja a homlokát.

Fruzsi némán elfordul. Csendben leveti kabátját, elrakodik, bemegy a szobába.

Csend.

Fridrikné lenyeli könnyeit, ajkát harapdálva szipog, megtörli arcát, el-elakadó lélegzettel feláll, a kredenc aljából előkeresi a teflonsütőt; kolbászt szel karikákra, felüt öt tojást.

– Eszel? – kérdi rekedten.

A szobából semmi nesz.

– Eszel? Hallod?!

A lánya kijön, nem szól, bólint. Kenyeret metsz, kitesz két tányért, két villát.

– Vegyél!… A savanyúság…

Esznek. Fruzsi nézi az anyját, nézi, hogyan eszik; a szeme duzzadt, vörös, de azért egyre jobban feltámad az étvágya.

– Délután itthon jártam – mondja Fruzsi váratlanul, ellenségesen, odaszúrva.

– Tessék?!

– Délután. De be volt riglizve az ajtó.

– Be volt…?! – Fridrikné sápadtan, kutatón, riadtan lesi a lányát. – Nem! – Aztán csendesebben: – Az lehetetlen! Hánykor? Hiszen nem voltam… vagyis… Aludtam talán. Biztosan aludtam. Ha be volt riglizve. De honnan tudod?!

Fruzsi a tányérba néz, alig hallhatóan mondja: – Nem volt egészen becsukva. Csak a rigli tartotta. – Kis csend, majd még halkabban: – Persze. Biztosan aludtál… – Tör egy darabka kenyeret, megmártja a kolbász piros zsírjában; aztán kiejti a kezéből; szája megremeg, de még csak a hangja könnyes: – Én ezt a Csabát…

– Figyelj rám, kislányom… – kezdi Fridrikné rutinos anyamodorban, de Fruzsi remegő ajka láttán elakad.

– Anya! Én csak be akartam mutatni őt neked… De te…

– Nézd, kislányom…

– De te elzavartad!

Felugrik, beszalad a szobába. Na, na! Ennyit azért nem ér meg az a fiú! – gondolja Fridrikné. Utánamegy. Fruzsi a díványon hasal, egy maga alá gyűrt párnát ölel, a válla meg-megrándul. Formás kis popsija, kócos haja láttán az anyja meghatódik. Le akar hajolni, hogy felemelje, magához szorítsa ezt a gyereket, de mozdulata félbeszakad. Nem, ez már nem gyerek! Ez már nő – tizenhat éves nő, sértett, magányos.

Fridrikné bénán áll fölötte, feleslegesen ölelésre tárt karral, ügyetlenül.