Kinn az utcán

Néha látok egy házaspárt, látom az asszonyt meg a férfit, ott ülnek az egyik kapuban, a szűk pesti utca forró völgykatlanában, a rekkenő melegben; ülnek egy-egy konyhaszéken mozdulatlanul.

A látvány szokatlan.

A férfi ujjas ingben, bő, vasalt szövetnadrágban, mezítelen lábán bőrpapucs. Mintha egy falusi ház előtt ülne a padon, a háza előtt, ünnepen vagy estefelé, munka után. A haja frissen nyírt, gondosan fésült, arca beretvált; erős, vaskos keze, mint valami használat után alaposan megtisztított és félretett szerszám, a térdén pihen. Az asszony virágos, könnyű ruhában, gyér haja kicsiny kontyban; összekulcsolt ujjai dús keble alatt.

Bámulják az utcát.

Nézik az utcát, ahol élnek, ahol laknak már ki tudja, hány és hány esztendeje.

Lesik, figyelik mégis naponta. Az embereket, a járdán parkoló autókat, a szemközti házak ablakait, a közeli boltokat; nézik, ki-ki magának, magában, mert nem beszélnek, nem tesznek megjegyzéseket, csak ülnek, csupán a tekintetük rebben egyszerre minden mozgásra, minden eseményre, valamely különös alakra; odapillantanak rá, anélkül hogy figyelmeztetnék egymást, mit kell látni-nézni-észrevenni, annyira egy a gondolatuk.

Délután ülnek ki, ebéd után, amikor az asszony már szépen rendbe tette a konyhát; fogják a festett székeket, kiviszik a kapu elé az utcára, elhelyezkednek. Nincsenek útjában senkinek, jöhet-mehet tőlük bárki, meghúzódnak, kicsit a napon, kicsit az árnyékban, mikor hogyan esik jól.

Nyugdíjasok, ráérnek.

Délelőtt azért tesznek-vesznek. A férfit néha elhívják valahová zárat javítani, csapot szerelni, redőnyt reparálni. Ért mindenhez. Lakatosként dolgozott egy üzemben, de ezermester. Berendezte a konyhaszegletet műhelynek. Mindenféle holmi van ott, kulcskötegek, fogók, szegek, csavarok, fúrók, kalapács – pontos rendben. Ahogy az asszony is rendben tartja a konyhát. Meg a lakást. Egyszobás, de kényelmes otthon az öreg bérház földszintjén, hátul, az udvarban. Az asszony csipkéket rakott mindenhová, asztalkára, fotelok támlájára, virágváza alá. Takarít, napjában kétszer is letörölgeti a port a bútorokról. Pedig alig süt be a nap a szobába, senki sem látná, fénylik-e a politúr, ő azonban tudja, hogy mennyi korom és piszok alattomoskodik be az ablakréseken. Ha végez a lakással, a piacra megy, vagy a boltokat járja a fájós lábával, mert tíz helyre is be kell néznie, amíg mindent megkap, amit keresett. Jó ebédeket főz, zsírral, szeretnek jól enni. Áll a tűzhelynél, pedig dagad a lába. Harminc évig ácsorgott a kötőgépek mellett a textilgyárban. Dagad és fáj a lába, de azért nem hanyagolja el a házimunkát, ingeket vasal a férjének; délután aztán pihenget itt kinn, a kapu előtt.

Régről, faluról hozhatták magukkal ezt a szokást. Kiülni a ház elé.

Meglehet, már nem is ők, hanem a szüleik telepedtek ki így az utcára, a fal tövébe eszkábált kispadra. A szüleik vagy a nagyszüleik. Amikor még csendesebb volt az élet, amikor még nem volt televízió, és jó volt kimenni a házból egy kicsit, várni, hogy arra vetődjön valaki, akivel szót lehet váltani erről-arról, időjárásról, mezei munkáról, a világ dolgairól, emberi sorsokról. Erre emlékezhetnek a génjeik, és most, hogy nyugdíjasok, hogy van rá idejük, meg is teszik: tavasztól őszig kiülnek ide, jó időben, délutánonként.

Különös a békességük a város zajos forgalmában.

Gondolom, megörvendeztetem őket, rájuk köszönök, hadd legyen teljes az otthonosságérzetük.

Nem hallják meg.

Persze, az utcai ricsaj.

– Jó napot! – ismétlem meg barátságosan. Felnéznek végre, de nem viszonozzák a köszönést mégsem.

Elnevetem magam félszegen, biccentek, ők azonban mereven bámulnak, hogy vajon mit is akarhatok tőlük?

Zavartan távolodom. Hallom, amint a férfi azt kérdi:

– Ki volt ez?

– Honnan tudhatnám? – veti oda az asszony.

– Merthogy köszönt.

– Köszönt. Én is hallottam. De miért?

– És mit akarhatott? Ismered?

– Nem én!

– Hm. Kiféle lehet? Belénk akar kötni?

Mostanában, ha arra visz utam, elkerülöm őket. Átvágok az utca túloldalára. Félek, kutatón pillantanának rám, hogy vajon miért háborgatom őket.

Persze, mert ők nem azért ülnek ki a ház elé, mint őseik. Nem diskurálni akarnak, nem szóba elegyedni embertársaikkal, hogy kapcsolatot teremtsenek, hogy megvitassák a világ dolgait, nem, ők már nem is gondolnak ilyesmire. Lehet, hogy ösztöneikben még él a vágy, lehet, hogy a tudat alá süllyedt emlékek vitetik ki velük a konyhaszékeket a kapu elé, de az apáiktól örökölt régi szokásaikat már elnyomták az újkoriak.

Nem beszélgetni akarnak, csak nézni.

Nézni, lesni, figyelni – gyanakvón, tartózkodón, passzívan. Ha közel is mindenhez, mégis távol.

Mint a televízió előtt.

Úgy figyelik az utcát, az embereket, a forgalmat, a szemközti házak lakóit, az autókból kiszállókat, a parkolni nem tudókat, az üzletekbe betérő vásárlókat – az életet, mintha egy óriási televízió-képernyőt néznének.

Úgy figyelik az életet, mint egy monstre televíziós adást.

Csak ülni kell, csak nézni kell – beszélni felesleges, megjegyzéseket tenni felesleges, hiszen így is, úgy is magától megy a műsor. Néha érdekes, néha szórakoztató, tanulságos, meghökkentő, zavarba ejtő vagy ijesztő, de csak nézni lehet; nézni vagy nem nézni; bámulni, vagy elcsavarni a gombot.

Ülnek az utcán, a rekkenő nyárban, a konyhaszékeken a kapu előtt, a pesti utca völgykatlanában.

Ki köszönt rájuk? És miért?

A képernyőn zajlik az élet. De hogy onnan valaki személyesen észrevegye őket?

Hallgatnak meglepetten. Ülnek, és hallgatnak, és nézik az utcát.