A hóbortos

Különös alakot láttam a minap vidéki utamon. Ragyogó délelőtt bukkant elém a városka utcáján; csupa fény volt minden, és csupa élet, könnyű, áttetsző ruhákban a nők, ingujjban, fehérben, kékben a férfiak; vakítón csillogott az autókon a zománc; viruló kertekben takaros házak, napernyős teraszok; a kirakatok üvegtábláin szikrázott a nap; a zöldséges üzlet előtt rekeszekben érett, szép gyümölcsök, fák zöldje borult az utca fölé – és ő ebből a színes világból bandukolt elő egyszer csak, mint valami látomás, gyermekkocsiból eszkábált rozzant talyigáját húzva lassan, komótosan, a földet vizslatva, mintha elveszett holmi után kutatna elmerülten. Testét ócska göncökbe bugyolálta: hosszú, mocskos kabátja fénylett a kosztól, nadrágját ezer darabból fércelhette össze, cipőjét drót fogta fel a lábára, nyakában vastag sál vöröslött. Perzselt a nap, de ő állig begombolkozva, talán egész ruhatárát magára öltve caplatott.

Nem lehetett látni az arcát.

Az arcát szőr borította, őszes-fekete dús szakáll; haja sörényként lobogott koponyája körül. Csak a szeme élt, a tekintete villant jobbra-balra, mohó figyelemmel.

Az emberek lába elé nézett.

A járókelők kikerülték. Utat engedtek neki, mert ő ugyan nem tért ki senkinek, ment, ballagott, nyikorgott utána a kis talyiga. Sokan ismerhették ebben a városban, de akadtak idegenek is, mint jómagam, akadt hát csodálója. Legtöbben meghökkenve, megmosolyogva, tapintatlan megjegyzések közepette bámulták. Miféle szerzet? Bolond? Aki különc, aki ennyire különbözni akar, az csak bolond lehet. Az őrült. Mert hisz mindannyian törekszünk valamiféle eredetiségre, de csak módjával. Ki mer ennyire más lenni, mint a többi? Kikerülték az emberek, tartottak tőle, noha jámbornak látszott; elhúzódtak a közeléből a járdán, annyira meglepő volt hóbortos viselkedése és öltözéke. Néztem s követtem őt. Olykor megtorpant, lejjebb hajolt a földhöz – talált valamit: egy szeget, lécdarabot, cipősarkot, üres sörösdobozt, járdaszélre gurított flaskát, újságlapot. Felvette, gondosan megnézegette, hasonlóan a régiségkereskedőkhöz, akik szeretettel és érdeklődéssel veszik kézbe az antik holmikat, aztán a lelt tárgyat szépen a talyigán lévő zsákba tette. Volt ott már minden, a zsákban meg a zsák körül – horpadt lábos, tört nyelű lapát, hullámpapírköteg, felkunkorodott orrú cipő, fémlemez, ami csak útjába került emberünknek.

Először azt hittem, Pljuskin ő; hogy a gogoli figurát látom, a zsugori földbirtokost a klasszikus regényből, aki még egy tűért is lehajolt, ha megcsillant előtte az út porában. Azt hittem, ő toppant elém, a fösvény vénség, a garast a fogához verő, aki koplal, mert önmagától is sajnálja a falatot – hát még mástól! –, és örökösen attól retteg, hogy koldusbotra jut, hát gyűjt, gyűjt eszelősen, összeszed mindent, felkapdos akármi, a keze ügyébe akadó vacakot, hadd teljen limmel-lommal a ház, a kamra a nehéz időkre.

De nem, ez a csudabogár másféle volt, nem eszelősen kuporgató, a szegénységtől rettegve a szegénységbe menekülő, harácsoló harpagoni lélek. Amint figyeltem és kísértem őt a népes főutcán meg a sikátorokban, látnom kellett, hogy nem azért szed fel minden gazdátlan tárgyat, elvetett holmit, nem azért guberál szemétgyűjtőkben, mert a kamrájába akar beseperni minél több kincset. Nem, ő másért tette mindezt. Azért vette nyakába a várost, hogy végigjárva azt, megmentse, amit az emberek már mihasznának tartanak és könnyű szívvel elhajítanak. Kora reggel előjön városszéli odújából, megfogja talyigája rúdját, s elindul körútjára. Délre, estére összejön annyi ez-az, amit eladhat a MÉH-nek. Kap némi pénzecskét, abból él szerényen.

Azt mondhatnánk, naplopó élet.

De nem az. Ennek az embernek éppen úgy hivatástudata van, mint másnak, aki az emberiség érdekében tevékenykedik. Az eladott papírokért, üvegekért, vasakért kapott forint csak afféle pénzkereset, mint amilyen a művészé vagy a doktoré: nem a tevékenység célja, csupán velejárója.

Ezt gondoltam, s nem tévedtem, mert amikor megszólítottam s beszédbe elegyedtem vele, megismerhettem felfogását. A parkba értünk; megpihent kissé egy padon. Mellé telepedtem. Feltekintett, ám nem csodálkozva, intelligensebb volt annál. Ültünk valamelyest az árnyékban, aztán amikor így némán összemelegedtünk, kikérdeztem életmódja felől. Halkan és szelíden beszélt, mint a bölcsek. Elmondta, hol lakik. Egy kamrát bérelt olcsón, hajlékának berendezése egyszerű: egy dikó, néhány láda asztalnak, széknek; tűzhely, néhány edény. Mindezeket úgy szedte össze lomtalanítások idején vagy a szeméttelepeket járva.

– Tudja, uram, az emberek könnyelműek, pazarlók. Elragadtatják magukat, azt hiszik, mert kissé könnyebben megy nekik, már nem szükséges törődni a holnappal. Emlékezhet rá, valamikor rettegtünk a másnaptól, tele voltunk bizonytalansággal, nem sejthettük, mire ébredünk, lesz-e tető a fejünk fölött, lesz-e betevő falatunk. Most, úgy tetszik, nincs ok ilyen félelemre. De mégis helytelen a pazarlás, a hányavetiség, az elbizakodottság. Puhává teszi az embert. Nemtörődömmé. Nem szabad legyinteni a jövőre, hogy majd csak lesz valahogy, egyszer élünk, használjuk ki a jelent, semmi sem drága! Hiszen láthatja maga is!… Törődni kell a jövővel, uram! Én törődöm vele. Bolondnak tartanak, különcnek, mert nem állok be a sorba. Mert nem szaladok a divat után. Mert másként gondolkodom, mint illenék. Nem bánom, tartsanak, aminek akarnak, nekem az a dolgom, hogy járjak-keljek köztük, lássanak, és ne feledjék, hogy van másféle magatartás is, mint az övék. Közben összeszedem, amit ők nagy kedvükben szétszórtak. Megmentem, begyűjtöm – ez az én hivatásom.

Öntudatosan beszélt, mégis vitába szálltam vele. Szemére vetettem, hogy így azért mégsem lehet élni. Ennyire deviánsan. Mi lenne a társadalommal, ha mindenki az ő elvét vallaná? Végül is eluralkodna az anarchia. A társadalomnak nem különcökre van szüksége, hanem egyszerű, szorgos emberekre. Kivonulni, ellenszegülni – hogyan is képzeli, hogy ezt mindenki megtehetné?

– Nekem mégis példát kell mutatnom – felelte szelíden.

– De egymagában mire megy? Elszigetelődik!

– Az ember tegye a dolgát – nézett rám mosolyogva.

Végezetül megkérdeztem tőle, miért jár nyáridőben ilyen meleg göncökben. Miféle rongyok ezek?

– Ezekbe kell bújnom, hogy felhívjam tevékenységemre a figyelmet. Mindannyian jelmezt viselünk, uram. Lelkit vagy a testünkre öltöttet. Jelmez nélkül nehéz eljátszani a szerepünket, uram.