Statiszták megégése

A statiszták körülfogták a katafalkot. Fekete ruhában a fekete ravatalt a ragyogó, őszi napban. Százan és százan, sötét tömegben a bordó kordonnal elkerített térség körül, a kandeláberek lobogó lángjai alatt, öregek, fiatalok, nők, férfiak, mozdulatlanul, engedelmesen. Azért a kis statisztapénzért. Azért a kis nyugdíj-kiegészítésért, fő- vagy mellékkeresetért, megélhetésért. A feltűnésért, önmutogatásért, játékért, időtöltésért, szórakozásért. Délelőtt van, süt a szeptemberi ég melege, reggel óta fonnyasztja a pompás virágokat a koporsó lábánál elhelyezett szalagos, gazdag koszorúkon. Pálmák és drága szobafenyők zöldellnek még a szomszédos ravatalozók lépcsőin is, fel van díszítve az egész tér, nagy embert temetnek. A történet szerint. Valami híres embert, írót, politikust – vagy politikus írót? Politikailag különös helyzetű írót? A statiszták nemigen tudják, ők nem olvasták a forgatókönyvet, ők csak benne vannak a képben. Így mondják. „Majd figyeld meg, benne vagyok a képben. Az első sorban. Na, legfeljebb a másodikban. Jól látszom. Ott állok, a gép rám svenkel, figyeld csak meg a moziban! A rendező direkt szólt az operatőrnek, hogy azt a statkót ott, az első… vagy második sorban, kapja lencsevégre. Mert olyan kifejező a tekintetem. Azt mondta a rendező, szüksége van rám, mert mintha érteném a történetet…” Valahogy így. Így mondják az ismerőseiknek. „Mintha érteném a történetet…” Pedig nem értik. A statiszták nem tudják, miről szól a film. Mesélik, hallani részleteket, hogy egy politikai… vagy politikai szatíra… vígjáték, valami groteszk… De senki sem tud többet. Ma játszódik. Manapság. A mi időnkben. A mi elmúlt időnkben, vagy a mi mostani időnkben. Nagyjából ez minden, ami sejthető. Minek többet tudni? Az asszisztencia úgyis megmondja, mit kíván a vezérkar. A vezérkar – vagyis a rendező, az operatőr, a gyártás, netán az író. Ha ott az író, és ha beleszólhat egyáltalán az egészbe. A vezérkar megadja az instrukciókat az asszisztenciának, az meg továbbítja az utasításokat. Nagy hangon, kiabálva, hogy jól hallják. „Mindenki álljon a helyére! Kabátokat begombolni! Cigarettákat eloltani! Tessék, tessék, gyorsabban! És sűrűbb tömegbe verődve! Érdeklődve, figyelve! Oda még néhány embert! Senki se nézzen a kamerába! Ide, a koporsóra tessék! Aki nem néz ide, hajtsa le a fejét legalább. Próba lesz!…”

Ennyi a statiszta dolga. Megmondják, mit tegyen, mit képzeljen, mit éljen át, minek higgye magát. Minek mutassa magát.

Égnek a kandeláberek a ravatalozóknál, a katafalk körül. Lobog a láng a napban, elhalványul, de azért majd látszik a filmen. A vezérkar a ravatalozó tetején, a lapos háztetőn a kamerákkal, derítőkkel, bepróbálják a jelenetet. Felveszik majd jobbról, balról, szemből, hátulról a tömeget. Hosszadalmas beállítások következnek; ők és csakis ők tudják, miért. Csak a rendező meg az operatőr tudja, hogy mit akar látni, mit kell látni, láttatni a forgatókönyv megelevenítése érdekében.

Végre felvétel!

Csakhogy megáll a gép. Valami nem tökéletes: néhány kandeláber kialudt a huzavonában. Fel kell töltögetni spiritusszal a tartályokat.

„Ne hagyja el senki a helyét! Mindjárt folytatjuk!…”

A statiszták izzadnak. Szép, meleg, száraz az ősz. Túl meleg és túl száraz, de most nap kell, ilyen idő kell. A temetőben gesztenyefák. Kibomlanak tüskés burkaikból a fényes, barna gesztenyék. Szertegurulnak az utakon, a sírok között. Gesztenyefák alatt nyugosznak a holtak ebben a napos-árnyas temetőben. Gesztenyét szed egy öreg statiszta a felvétel pillanatnyi szünetében. Figyelmeztetik: – Most mondták, hogy senki se hagyja el a helyét! – De amikor olyan szépek! – mutatja markában azt a négy-öt szem gyönyörűséget. – Gyerekkoromban is szedtem mindig. Szeretem. Ősszel mindig… Vörösbarnák, hazaviszem, mint gyerekkoromban… – Gyerekkorában! – legyint valaki a háta mögött. – Inkább álljon a helyére, ha jót akar!

Várni kell, amíg sorra töltik a tartályokat. A statiszták verejtékeznek. Szívesen jöttek, örülnek, ha hívják őket, ez a kívánságuk, a jelenlét a produkciókban. Ha nem kapnak diszpót, aggódnak, talán már meg is feledkeztek róluk a gyárban. Talán már nem is kellenek. Talán a múltkor nem voltak jók, használhatók… Boldog, akit hívnak, de néhányan mégis állandóan méltatlankodnak. „Hát meddig várjunk még?! Ezen a tűző napon! Innék egy jó kávét! – Hát igyon! – De annyian vannak a büfénél! És miért csak ennyit fizetnek? Kellene valami érdekvédelem! – Érdekvédelem? A múltkor együtt forgattam N. művész úrral. Szóltam neki, ő mégis, ugyebár, Kossuth-díjas, beszélhetne az érdekünkben valahol, a Szövetségben, vagy tudom is én, hol? Azt felelte, reménytelen. A statiszták összefogását megszervezni reménytelen.”

Indul a gép. Aztán újra megáll. Nem, ez így nem megy! A kandeláberek örökösen kialszanak. „Hát miért nem töltenek több spirituszt a tartályokba?! – Mert nem értenek hozzá! – Gondolja? – Miért, mit képzel, ért itt valaki is valamihez?” – A statiszták háborognak. Egyszeriben mindenki konyít a pirotechnikához. Mindenki jobban tudná. – Meglátják, még baj lesz ebből!

A pirotechnika is kapkod. Mindenki kapkodni kezd, mindenki türelmetlen. Akadozik a munka, az idő pedig szalad. Kifut az időből a film. Na, mi lesz már?

A gépnél, fenn, a tetőn az operatőr. Vár. Mögötte a rendező. Vár. És lenn a tömeg. A tömeg is vár, csak nem nagyon tudja, hogy mire.

Robbanás!

Robbanás reszketteti meg a levegőt, láng csap fel, láng gomolyog a ravatalozó ajtajában. Spiritusz fröccsen szét, valami végzetes hiba történt a feltöltögetés közben, de mi? Láng és sikoltás és üvöltés, égő emberek rohannak szerteszét a ravataltól. A hajuk ég, a hátukon a kabát, a nőkön a vékony, fekete ruha. Mint egy háborús filmben. – Feküdjenek a földre! A földre! – üvöltenek az égőkre máshonnan a társak. Óriási a riadalom. Szörnyű látvány: égő ruhák, fejek, arcok… Pánik. Az asszisztencia mentőkért telefonál. Tűzoltókért. Támogatják a sebesülteket. Jajonganak a megégett statiszták. Sápadtan, reszketve járkálnak köröttük a többiek. – Mi volt ez? Hát így vigyáznak ránk?! – Ugye, én megjósoltam – motyogja a gesztenyét gyűjtögető. – Félek, kérem, én nem csinálom tovább! Maga marad?…

Szirénázva érkeznek a rendőrök, az ambulanciás kocsik. Talán ma már nem is lesz forgatás?

De lesz. Nemsokára újra ott áll a tömeg a helyén. Fejesek érkeznek fekete autókon, most az a kép következik, amikor egy politikailag jelentős személyiség beszél. Lobognak a kandeláberek. A vizsgálat majd kideríti a szerencsétlenség okát, de addig is forgatni kell. A sebesültek kórházban. De a többiek, a statiszták, akiket elkerültek a lángok, ott szorongnak mind, hogy benne lehessenek a képben.