J.

Amikor esteledett, asztalhoz ültek. Miközben ettek, J. így szólt: – Bizony, mondom nektek, egy közületek, aki velem eszik, elárul engem. – Erre elszomorodtak, és sorra kérdezték: – Csak nem én?!… – De ő így válaszolt: – Egy a tizenkettőtök közül, aki velem egy tálba nyúl.

És ez így is történt.

Még aznap éjjel elhurcolták.

Mindez máskor is megismétlődött. Valahányszor ahhoz az asztalhoz ültek, közülük egyet feladtak. Mindig egy társat a társ. Ez már szokássá vált.

Időről időre gyarapodott társaságuk. Új tanítványok jöttek, új hívők – vagyis új árulók és elárulandók. Közös tálból ettek ártatlanul és gyanútlanul. Békével.

De az árulás soha nem maradt el.

 

 

J., fején a töviskoszorúval, korbácsütésektől sebzett, meztelen vállán a súlyos fakereszttel meg-megroggyant a köves emelkedőn. Az úton végig emberek sokasága – tolongtak és bámulták a fegyveresek közt vergődő, vérző homlokú elítéltet.

– Ki ez? – kérdezte egy utas, amolyan kereskedőféle; akkor érkezett, beleütközött a sokaságba, feltartóztatta a hömpölygő tömeg. Ágaskodott, hogy átlásson a fejek felett.

– Hát nem tudja?! A názáreti!…

– Á, vagy úgy? – A kereskedő bólintott, de látszott rajta, hogy nem tudja, kiről van szó. Restellt faggatódzni. – Csak nem feszítik keresztre?!

– De keresztre feszítik, bizony, azzal a két latorral!

– Mi gonoszat tett a szerencsétlen?

– Gonoszat semmit, csak csodákat. Prédikált meg gyógyított. Jámbor ember. Azt mondják, az Isten fia.

– Mind azok vagyunk – sóhajtott a rekkenő hőségben az utas, és kaftánujjába törölte verejtékező homlokát. – De hogyan jutok át ezen az úton?

– Hát nem jön fel a Koponyák hegyére? Nem nézi végig a kivégzést?

– Nem, nem, barátom, távol tartom magam az ilyesmitől! Meg aztán üzletember vagyok, nem is érek rá. Az idő – pénz! Remélem, már nem tart sokáig ez a felvonulás, és végre lejutok a városba!…

 

 

Már fenn a hegyen meglátott egyet azok közül, akik nemrég Barabást kiáltottak odalenn, a helytartó palotája előtt. A férfi szégyenkezve elfordította a fejét. J. megsajnálta. Amint a közelébe vonszolta magát, szólt hozzá:

– Ne gyötrődj, amiért nem volt merszed Jézust kiáltani a rabló neve helyett Pilátus színe előtt…

– Csend! – vágott végig korbácsával J. meztelen hátán a kísérő katonák parancsnoka.

– Ő beszélt! – mutatott J.-ra, riadtan hátrahőkölve, az ember. – Itt állok, ő meg belém köt. Tán nincs jogom itt nézelődni?!…

– Jó, jó – morgott a tiszt, s korbácsa nyelével megtaszította J.-t. – Tartsunk rendet! Rendnek kell lenni…

 

 

Amikor felszegezték, fájdalmában eszméletét vesztette. Már csak a keresztfán tért újra magához.

Fenn volt, felettük a magasban. Sajgott a teste, de a kín most elviselhető volt. Csupán szomjúság gyötörte.

Megijedt. Olyannyira rátört a szomjúság, hogy attól félt, könyörögni fog. Vízért fog esdekelni. A kínzások kezdete óta először gyenge lesz elviselni a szenvedést. Nem, ezt nem akarta. Lehunyta a szemét, és minden erejét összeszedve tilalmat parancsolt magának.

– Szomjúhozom!…

Mégis kimondta! Mégis megalázta magát, megalázkodott előttük!

Lándzsán ecetes rongyot tartottak a szája elé.

– Egy könyörületes katona! – villant át benne. De aztán felszisszent: mintha tűzbe harapott volna. Sebzett, cserepes ajkát véresre marta az ecet.

Ez megnyugtatta.

Ha kértem is, nem kegyelmeztek – gondolta.

De ez a büszkesége elszomorította. – Hogyan lehetek a megváltójuk, ha kíméletlenségük bizonyítékai töltenek el elégedettséggel? Szeretem őket. Szeretnem kell őket! Szeretem, szeretem őket…

Ezt hajtogatta magában mindaddig, míg az oldalába nem döftek.

 

 

– Mester! – faggatta egyszer, egy szelíd, csendes délután a tanítványok legkedvesebbike, János. – Valóban keresztre fognak feszíteni?

– Valóban…

Ez még jóval a vég előtt, a tanítások idején történt. Ültek egy árnyas ligetben, s amit a Mester felelt, teljességgel hihetetlennek tetszett. János is inkább csak az elméjével fogta fel, nem a szívével. Ezért hát nyugodt kíváncsisággal kérdezte:

– Ez a célod, uram?

– A halál? A halál nem cél. A halál bekövetkezik.

– De a kereszthalál. Az áldozat. Ezt kívánod?

J. gyengéd szeretettel nézett tanítványára.

– Nem kívánom, János. De ezért jöttem a földre.

A fiatal férfi elgondolkodott. A homokban kvarcszemcsék csillantak a napfényben. Könnyű szél hozott olajvirágillatot.

– És nem lehet másként? – kérdezte kissé bágyadtan János.

– Ne félts…

– Nem akarom, hogy meghalj! Nem akarom, hogy megkínozzanak! Hogy szegeket verjenek a testedbe! Hogy a véredet ontsák.

– Hanem tehát azt akarod, hogy minden tanításom hiába legyen?

– Hiába lenne, ha nem áldoznád fel magad?

– Meghalok, de feltámadok.

– Ígéred?

– Meghalok, hogy örökké veletek lehessek. Ez az ára.

– Elképzelni is szörnyű – borzongott meg János. – Különösen egy ilyen szép délutánon…

– Ne tévesszen meg ez a délután. Nincs nyugalom és nincs béke… Te félsz, fiam?

– Félek. Félek, Mester.