Bartholomea levele

Ave Maria!

Drága jó Nénikénk, a mi volt kedves Jótevőnk!

A jó Isten áldja és tartsa meg sokáig egészségben és testi, lelki megnyugvásban. Az Úr nem hagyja el a Benne bízókat!

Tagadhatatlan, hogy a Miurunk igen nehéz, súlyos keresztet bocsátott a kedves Nénire, bár Ő soha nem akar rosszat, ám azért megengedi, hogy próbára bocsáttassunk, talán, hogy jobb életre vezessen, vagy, mint jó Pásztor, a megpróbáltatásokkal magához tereljen minket gyarlókat. Az Ő útjai kifürkészhetetlenek. Vigasztalja magát édes Nénink az a tudat, hogy mindent megtett, amit egy jó anya tehet a gyermekeiért, arról a szörnyű tragédiáról a mi drága Nénink nem tehet. Viselje hát megnyugvással a vállára nehezedő keresztet, beletörődve a Mindenható legszentebb akaratába, hogy érdemeket szerezzen magának az örökké tartó boldogságra!

A kegyelmes Isten legyen mindenben vigasztalója!

Nővéreimmel együtt megrendülten olvastam levelét. Minden sorából a megsebzett anyai szív vére buzog; sírtunk mi is, sírtunk, és könyörögtünk a Szűz Máriához, legyen közbenjárója az Ő Szent Fiánál. Még most is, hogy e sorokat írom, remeg a lelkem, akárcsak abban a pillanatban, amikor értesültem a bajról. Mert Nénink levelét megelőzték a hírek a községből, jövő-menő emberek mesélték borzadva, ám némelyike kárörömmel, s mi éppen ezért hitetlenkedtünk, a Gonosz praktikájának véltük a pletykákat, a Sátán mesterkedésének, hogy a vallásos, makulátlan erkölcsű családot a szóbeszéddel befeketítse, és így éket verjen közénk meg a mi Jótevőnk közé. A népek rosszindulatára gyanakodtunk, bocsássa meg nekünk ezt az Úr, de inkább akartuk gyarlóságon kapni őket, semmint Nénink fiát. Hiszen jól emlékszünk Jakabra – irgalmazzon neki az Ég –, előttünk van, amint olykor-olykor eljött hozzánk, megállt az ökrös fogattal a zárda előtt, hogy a mezőnek tartva útközben beadja nekünk Nénink ajándékát, a mindig minden jóval megrakott kosarat, éppen amidőn a legnagyobb nélkülözésekben voltunk. Jótevőnket bizony mi soha, de soha el nem feledjük. Esténként utolsó imádságunk a Nénink szándékára van, együtt fohászkodjuk valamennyien, hogy „Szent József, emlékezzél meg…”. Meglássa, segíteni fog. Visszatérve a fiára, mi őt jámbornak, istenfélőnek ismertük, még latinul is tudta a Dicsértesséket, lesütött szemmel járt köztünk, s legutóbb is, amikor terményt hozott, bekéredzkedett a kápolnánkba, s ott hosszan imádkozott, nem is a zsámoly bársonyára, hanem a kőre térdepelve, öklére ejtett homlokkal, sokáig. Ott álltam mögötte a félhomályban, gyönyörködtem benne, akár egy gyermekben, olyan ártatlan volt otromba csizmájában, munkában elhordott kordnadrágjában, mellényben, kalapját a hóna alá szorítva, a mezőről, az ökrök mellől érkezve, de áhítattal teli. Nem is mertem zavarni, pedig dolgom szólított volna; nem háborgattam, hagytam elmerülni az imában. Fülemhez jutottak fohászának foszlányai: „Drága Jézusom, könyörgök… Adj erőt, drága Jézusom… Ó, Jézusom, Jézusom!” Eget ostromló erővel szakadt fel belőle egy végtelennek tetsző sóhajtás, meg is rendültem, vajon miért, kiért esdekel ennyire, de amikor felállt, arca nyugodt volt, a tekintete szelíd az örökmécs lángjának meg a színes ablaktáblák fényében. Most, lám, arra is emlékszem, hogy éppen azon ablak alatt álltunk, amelyiken a mi drága Megváltónk, Jézus, az Olajfák hegyén látható a tanítványai körében, s a kép alatt olvasható a felírás: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” Szentséges Istenem, beleborzongok, ahogy ez most az eszembe jut, mint egy intés, egy felemelt ujj a Mennyekből, s én siket voltam a sugallatra! De nem tartottam semmi rossztól, hogyan is tarthattam volna? A mi Nénink fiáról ki gondolhatta volna, hogy megtörténik vele a legszörnyűségesebb? Híján voltam a bölcsességnek, hogy elküldjem az esperes úrhoz gyónni, a Szentlélek nem világosított fel, vagy nem voltam méltó rá, hogy felvilágosítson, mit kellene tennem, hogy megóvjam Jakabot a kárhozattól. Ő akkor már bizonyára nagyon szenvedhetett, mert érezte a kísértést; érezhette a boldogtalan, küzdött is ellene, de segítségünk nélkül. Az arca, mondom, békességes volt. Laudétur – bólintott, és elsietett, odakinn az úton pedig már vidáman kurjongatott az ökröknek: hiik-hejsz… hiik-hejsz!… Nem aggodalmaskodtam. Pedig hát néhány nap múlva megtörtént, ami megtörtént. Drága Nénink anyai szíve sem sejtett semmit. Sírva olvastuk levelében azt a részt, amelyben leírja, miként éltek otthonukban a gazdabácsi halála után, mekkora szeretetben és békességben, Jakab mennyire értett a munkához; mi aztán igazán tudjuk, nem kell bizonygatni. A mi drága Néninket gyakran láttuk a templomban, az ájtatosságokon meg a körmenetekben, és ugyanerre nevelte gyermekeit is, azokat, akik már más vidékekre költöztek, meg ezt az itthon maradt legkisebbet is, Jakabot… Az emberek igazságtalanul ítélnek, de azzal nem szabad törődni, nem lehetünk kicsinyhitűek a mások sekélyes vélekedései miatt. A jó Isten mindannyiunkat érdemei szerint fizet, az a sok jó, amit a Néni egész életében cselekedett, nem veszhet kárba. A Teremtő akaratába meg kell nyugodni, mert Ő, ha nem is akarta, de megengedte a bajt, ki tudja, miért, mi végre, ne kutassuk. Mi csak a magunk emberi mércéjével mérünk, riadozunk és reszket a lelkünk, mert nem foghatjuk fel a Gondviselés szándékát. Nem a Nénink hibája Jakab eltévelyedése, maga óvta őt, jó úton terelgette Istenhez, de erőnk véges, akaratunk kevés még gyermekeink megmentésére is. Csakis az Egek Urára számíthatunk. Csakis az Ő jóindulatába ajánlhatjuk magunkat.

Az emberek részletesen mesélték az esetet. Ők azonban csak azt tudják, amit látni lehet. Nem tekinthetünk a dolgok mögé. Nénink sem láthatott a fia szívébe. Talán maga Jakab sem tudta, mi vezette odáig, hogy elkövesse tettét. Elborult aggyal cselekedhetett; imáimban kérem a Mennyei Atyát, bocsásson meg neki, engedje megtérni, adjon neki időt az elkövetkezőkben, hogy földi büntetését letöltve elkerülhesse a Poklot. Nénink sem vádol, én sem akarok kárhoztatni senkit, de a levélből kiviláglik, hogy Jakabot nővére, Eszter, valahányszor a városból itthon járt, az idősebb jogán tiltotta attól a szerencsétlen teremtéstől, mondván, más, jobb lány illenék öccséhez. És konfabulációkkal nyugtalanítá fivérét. Sem a Nénink, sem mi nem kételkedünk Eszter jó szándékában, ám tudjuk, ha bármily szelíden is, de beleszólunk mások hitbéli és ekként szívbéli ügyeibe, igyekezetünk könnyen a visszájára fordulhat, különösen, ha éppen célunk elérésére némi intrikával is fűszerezzük figyelmeztető megjegyzéseinket. Eszternek majd számot kell adnia Isten előtt, hogy miért avatkozott be ily módon Jakab életébe, meg kell vizsgálnia, hogy folytonosan zaklató magaviselete mennyiben befolyásolta öccsét kétségbeesett elhatározásában. Hiszen Jakab szerette azt a lányt, akiről időről időre annyi rosszat kellett hallania rágalmazó ajkakról. Ha lelke erős lett volna, ha szeretetében megingathatatlan, az ármánykodás nem ért volna fel hozzá, de így a legrettenetesebb bűnök egyike, a féltékenység kerítette hatalmába. Márpedig a féltékenység elmeháborító, és gonosz tettekre késztet. A féltékenység pusztításra éhes, mint a telhetetlen fenevad, csillapíthatatlan, mint dagályban a tenger, sötétben tartja a kedélyt, félelembe taszítja a lelket, gyilkos gondolatokat szül, igazságtalanná és gyanakvóvá, hitetlenné és alantassá teszi az embert.

Nénink is írja, a népek is beszélik, hogy amikor aztán fény derült a tettre, maga Eszter jajveszékelt a legjobban; talán megérthette felelőssége súlyosságát, talán felfogta, hogy intrikáival és konfabulációival legalább annyira vétkes a gyilkosság bűnében Isten és ember előtt, mint öccse, Jakab, aki ölt.

Szűk cellámban, fekhelyemen egész éjszaka hánykolódtam, amikor újra és újra eszembe idéztem Nénink sorait: vajon milyenek is lehettek ama elkövetkező napok, a tett utániak, amikor már elkövetődött a vétek, de még senki sem tudott semmit. Nénink sem, hiszen Jakab éppen úgy tett-vett a ház körül, a mezőn, mint annak előtte; asztalhoz ült, kanalazta a levest, szelte a kenyeret, szalonnabőrkét vetett a kutyának, kiült a ház elé cigarettázni, legfeljebb csak szótlanabb volt a szokottnál. Így írja Nénink. És én ezerszer meg ezerszer is megpróbáltam elképzelni magamban Jakab arcát, azt a szelíd, kék szempárt, a mosolyt a szája szegletében, a sima, barna haját, amit mindig hátrasimított, valahányszor a zárdába lépve levette kalapját; a kezét, igen, a markát is, amiben a husángot szorította, az öklét, amivel lesújtott ott, az erdőn. Az Isten bocsássa meg neki. Az Isten bocsássa meg! Remegek, lám, reszketősek a betűim, annyira feldúlt a lelkem, Jakabot látom, a szelídet, s azt a pillanatot, amikor bementek a maguk udvarába a csendőrök. Hiszen ismerjük őket az örsről. Nénink is derűsen köszöntötte a szakaszvezetőt, betért ő oda máskor is, még a gazdabácsi életében diskurálni vagy egy szippantás dohányért. Ismerte a szakaszvezető Jakabot is legényke kora óta. Hát, ha keresi, keresse, gondolhatta Nénink. Csak amikor aztán látta, hogy bilincsbe verve vezetik ki a fiát a pajtából, akkor futott ki a vér a fejéből, csak akkor szédült neki a falnak. „Visznek, édesanyám!” Ennyit mondott sápadtan Jakab. „Visznek, édesanyám!”

A Szűzanya fájdalma! Az Isten vétkemül ne vegye a hasonlítást! Az anya fájdalma, az anya sikolya. Teremtő Isten, micsoda szívszaggató fájdalom. „Visznek, édesanyám!”

Az emberek nem győzték mesélni, hogyan akadt rá az erdész az avar alá rejtett tetemre. A népek borzadoztak, de mondták úton-útfélen, még a templomban is erről sugdostak. A gyerekek is tudták mind, hogy Nénink fia husánggal szakította be annak a lánynak a koponyáját. Az erdész lekotorta a testről az avart, éppen csak annyi volt azon, hogy valamelyest elfedje. Mintha Jakab azt akarta volna, hogy könnyen megtalálják. Megleljék, aztán máris menjenek érte a csendőrök, kifaggassák, de hiszen vallott is engedelmesen. Büntetést akart, a bűnhődést áhítozta, a penitenciát. Végiggondoltam ezt én, kedves Nénink. Jakab szenvedni akart azért, mert hagyta magát megmérgezni a rágalmaktól, mert gyáva volt bízni a lány ártatlanságában, mert erőtlen volt a maga hitére. Az emberek igazságtalan véleményei nem taszíthatnak minket a kishitűség ingoványába. Mennyi rágalom, bántás éri a hívőt, a magunkfajtát is, de megrendülhetünk-e? Kételkedhetünk-e? Nemde gyilkosokká válnánk mi is, meggyőződésünk gyilkosaivá?

Maradjon meg ki-ki a maga hitében. Ha Jakab megtartotta volna a bizodalmát a lányban, nem jutott volna erre a sorsra.

De ne legyünk bírák. Kedves jó Nénink, maga annyi jót cselekedett életében, annyi hálával tartozunk mi is a jótéteményeiért, hogy bizton tudom, megsegíti az Úr. Visszakapja még a fiát, az Úr megpróbál, az Úr megvigasztal.

Nénink mindig jó szívvel volt hozzám, hadd örvendeztessem meg valamivel, egy képecskét küldök jubileumi emlékemből. Ugyanis a fogadalomtételem ötvenedik évfordulóját ünnepeltük. Július 21-én volt e nagy nap. Ott tolongott az egész község, még a szomszédos falvakból is jöttek a népek. Leírom, hogyan ünnepeltünk. Úgy kilenc óra tájban fölértem a kápolnánkba. Kapunk fölött meg a kápolna és a templom bejárata fölött is virágkoszorúk pompáztak. Fehér ruhás lánykák, fejükön füzérekkel, közrefogtak, kísértek, mint menyasszonyt a koszorúslányok. Elöl mentek a fiúk és a férfiak, mögöttük a nagylányok meg az asszonyok. Éppen úgy, mint processzió alkalmával, nagy keresztekkel és lobogókkal. Három pap kísért le a zárdából, gyönyörű ornátusban. A majornál az uraság várt bennünket, amikor a méltóságos grófné meglátott, hozzám jött, megölelt, megcsókolt, ez igen megható volt. Elkísértek a templomba, útközben, zengett az ének, Jézus Szent Szívét és a Boldogságos Máriát dicsérve. A szentélyben foglaltam helyet, ahová egy térdeplőt készítettek a számomra. Az oltárt felékesítették fehér rózsákkal, körülöttem álltak a koszorúslányok. Evangélium után az esperes úr beszélt a szerzetesi életről, majd Mária Arsénia aranykoszorút tett a fejemre, mint édes Jézus ötvenéves arájának, ezek után pedig megújítottam hangosan és bátran a hármas fogadalmat: A szív tisztaságát, Az engedelmességet és A szent szegénységet. A templomban szorongó nép velem együtt sírt, s én könnyeimen át láttam az oltárt, a gyertyák fényében, a fehér rózsák között, drága Nénink, megjelent nekem az Úrjézus, szent sebeire mutatott, és szelíden reám tekintett, mintha azt mondta volna, légy boldog, Bartholomea, légy üdvözült az én szenvedéseim által, mert miattad is véreztem, miattad is meghaltam, miattad is felfeszíttettem magam a keresztre. Sírjál, csak sírjál, Bartholomea nővér, könnyeid segítik lemosni a világról a bűnt, sírjál, és örvendezz sírásodban, mert örökkévalóságba jutsz, ha továbbra is megőrzöd jámborságodat. Így szólt hozzám az Úrjézus az oltárról. És én akkor erősen megfogadtam, hogy bizony életem hátralevő idejére is megőrzöm lelkem békéjét nagy alázattal. Lám, kedves Nénink, a mi szerelmünk tiszta és bűntelen, mert akit szeretünk, maga a jóság és a makulátlanság, maga a megváltás – a Világ Báránya. Örült az én lelkem, és szárnyalt az orgona hangjával a Mennyekbe, hogy ilyen szerelem adatott nekem, ilyen ártatlan és gyönyörűséges. Higgye el, kedves Nénink, forrón dobogott a szívem az én Jézusomért, szerelmetes Vőlegényemért, hálát rebegett az ajkam, hogy a kísértéstől mindenkoron megmenekedtem, amióta csak fogadalmat tettem a hűségre. Bizony, mondom, eszemben volt a maga Jakab fia is, aki a kínok kínját szenvedheti a földi gyötrelmes szerelemben. Ha tehetném, átvállalnám szenvedését, ha tehetném, áldozatommal felmenteném a mi drága Néninket is az anyát ért fájdalom alól, de csak imádkozni tudok, aminthogy imádkoztam is ott a templomban az én Jegyesemhez.

Az Úr meghallgat! Az Úr kegyelmes!

Mikor aztán befejeződött a szertartás, a fehér ruhás lánykák visszakísértek a zárdába. Ebéd után – amit a főnökasszonyunk prezentált – úgy három óra tájban udvarunk megtelt közönséggel, akkor kezdődtek a felköszöntések, üdvözlések; a község nevében beszélt a bíró, a tanítóság nevében a kántor, szép köszöntőt mondtak a nagylánykák, aztán a kisiskolások, majd sorra került egy igen megható színdarab, a „Mária oltalma”. Énekelt a dalárda is, végül felköszöntöttek a régi tanítványaim, akik már mind asszonyok és anyák, s megajándékoztak egy szép Teréziácska-szoborral. Festett és lakkozott, kilencven centiméter magas, ott áll most a cellámban egy csipketerítőn, no, hiszen azon, amit ugyancsak Néninktől kaptam a múlt karácsonyon, a szobor körül virágok, még néhány csokor az ünnepségről is, bár nagyobbrészt már megfonnyadtan.

Így telt el ama nevezetes nap. Mindez akkor történt, amikor kedves Néninket ott fogták Bécsben a policeion, holott itt lett volna a helye, mert bizony ártatlanul szenvedett. A vizsgálóbíró meg azok a törvényszékiek is belátták végül, hogy bűntelen, sem felbújtó nem volt, sem részese a tettnek, arról a borzasztóságról sem Nénink nem tudhatott, sem más emberfia, csak aki elkövette, meg a Jóisten. Ő a mi bíránk, Ő ítélhet csak elevenek és holtak fölött. A Nénink is ajánlja csak fel gyötrelmeit az Úrnak, Ő majd fizet kinek-kinek érdeme szerint. Most, hogy visszatérhet közénk, a községbe, kedves Nénink, várjuk látogatását. Majd megmutatom a Teréziácska-szobrot, és együtt kérjük az Ő közbenjárását Miurunknál Jakab érdekében. Legyen kegyes az ítélet, legyen a fiúban elegendő erő elviselni a várbörtönt, szolgáljon javára a büntetés és a megpróbáltatás. Újbóli fogadalomtételem óta ismét fiatal sorornak érzem magam, szívem tele szeretettel és örömmel, csupán a mások kínjai szomorítanak, de napjaimat imádkozással töltöm, s hiszem, fohászkodásaim meghallgatásra találnak. Én, Jézus arája, könyörgök Jakabért és minden halandóért, aki vétkes vagy áldozat a földi szerelem kertjében.

Isten vele! Jöjjön, vigasztalódjék kápolnánkban, ahol szerencsétlen fia, Jakab is kérte a Megváltó kegyelmét.

Testvére az Úrban:

Mater Bartholomea