Hófehér

– …Mindig mondtam neki, nyughass, eleresztelek, de ne menj ki az utcára, nem kell elkódorogni. Jól van, pusztán születtél, megörökölted a véredben azt a nagy szabadságot, de itt más a helyzet, itt féken kell tartani magad, különben meggyűlik a bajod… – Először nem értettem, kiről-miről beszél az az irhabundás, otromba alpesi csizmát viselő férfi ott, a kompkikötő fölötti kocsmában. Forralt bort ivott; körötte a bámész hallgatóság sörözött; kora délután volt, munkából jöhettek, az erdészetből, kucsmás, bekecses alakok; bólogattak a sűrű cigarettafüstben, de az irhabundáshoz alighanem csak annyi közük lehetett, mint nekem, akihez az most szenvedő tekintettel odafordult: – Én mindig mondtam neki, valahányszor sötétedés után eloldoztam a láncról, hogy elég nagy a kertünk, szaladozzon ott, elégedjen meg annyival, de ő nem! Nem, ő nem, neki több kellett! Pedig soha nem akartam kiengedni az utcára, mert az országút is elég közel van hozzánk, féltettem is, meg az sem hiányzott, hogy balesetet okozzon. És az emberek is tartottak tőle… – Végre rájöttem, egy kutyáról beszélt. Odaült az asztalomhoz, csak úgy fél fenékkel, amiért nem is kellett engedelmet kérnie, hiszen épp csak lehuppant egy kicsit. Most már nekem is magyarázott: – A környékünkön mindenki figyelmeztetett, hogy ne engedjem szabadjára. Hiszen egész nap láncon tartottam! De csak kellett neki is egy kis futás, egy kis ugrabugra! Tudja, mekkora volt? Ekkora! Kuvasz. Hófehér. Úgy is hívtam, hogy Hófehér. Mint egy kisebbfajta borjú! Csupa erő, csupa élet! Hófehér, kiáltottam rá, hozzám! Akkor odasompolygott, de gyanakodva, hogy nem a karabinert akarom-e rácsettenteni a nyakörvére. Még a lapogatást, a simogatást, a feje búbja vakargatását is gyanúval tűrte. Mint aki sosem biztos benne, hogy mikor fújnak a szabadságának. Pusztáról hoztam; ott élt ennek már ki tudja, hány őse, a természetében volt, hogy ameddig a szem ellát, övé a határ. Ekkora kis fehér pamacs volt, ni! Gyönyörű kis kan. Fekete orr, az orra hegyén parányi petty. Jó kiállású lett, törzskönyveztethettem volna, de én csak házőrzésre vettem. Kellett nekünk a házőrző. Nyaralókkal vagyunk körülvéve, alig akad állandó lakó az utcánkban, ősszel és télen betörőbandák garázdálkodnak, kincsem ugyan semmi, csak a műtermem a kövekkel, de az asszony fél, nem csoda, telefon nincs, rendőr sincs, ha kéne, az ember magára van utalva mifelénk. Hát lesz kutyánk, mondtam. Tejen, tojáson, belsőségen felneveltük, szép jószág lett. Fájt a szívem, amikor láttam, hogyan búslakodik megláncolva, de mit tehettem? Az, ha csak felugrott is rá a két mancsával, hanyatt lökte az embert. Be nem jöhetett hozzánk senki. Vadul őrizte a házat. Vadul, igen, vadul, mert egyre dühödtebb lett a láncon. Némelyik búskomor, egykedvű lesz megkötve, más tép, szaggat. Hófehér tombolt. Tipródott egész nap, nekilendült, szaladt, amíg a lánc hossza engedte, aztán visszarándult, hörgött keservesen, ahogy a torkát szorította a nyakörv. Ettől lett vad, ettől lett gyanakvó és támadó. Amikor aztán elengedtem – mert csak el kellett engednem, ha nem akartam, hogy megvesszen –, amikor eloldoztam, aggódhattam, mit fog művelni. Olyan ereje volt, hogy a fogával feltépte a drótkerítést. Nem győztem foltozni a lyukakat. Kitört. Járt egész éjjel. Csatangolt. Hiszen a többi kutya is, de ezt valahogy mindig megismerték. Az a nagy, fehér!… Jött haza hajnalonként csatakosan, kimerülten, de boldogan. Egész éjszaka a maga ura lehetett, senki sem parancsolt neki, élvezhette az életet. Mármint azt, amit ő kívánt magának. Nem amit én parancsoltam rá. Pedig jól tartottuk, tápláltuk, hűséges is volt, na, hiszen így van rendjén, a gazda lássa el a kutyáját, az meg szolgáljon neki. Mégis, mindig fájt a szívem érte. Tudja, én soha nem szerettem parancsolni. Nem szerettem, ha valaki fölött hatalmam volt. Nem bírom elviselni, hogy valaki szolgáljon nekem. Még egy kutyával szemben is lelkifurdalásom van. Erős ember vagyok, nézze a kezemet, szobrász vagyok, de az erőmet csak a munkára használom… – Az irhabundás megitta a forralt bort, újat kért. Az erdőmunkások némán söröztek. Nem tetszett nekik ez a beszéd. Nem értették, minek beszél annyit ez az idegen. Mit akar tőlük. De az nem hagyta abba, hol hozzám fordult, hol az erdészetiekhez: – Menj, mondtam neki esténként! Menj, Hófehér, tombolj, élj a sötétben! Ezzel könnyítettem a lelkemen. Aztán mindig hajnalban keltem, hogy megkössem. Ne is lássa senki, hogy szabadon volt. De mégis baj lett. Megmart egy késői hazatérőt. Incselkedett vele az az alak, rá is vert bottal, Hófehér elkapta a lába szárát. Nagy cécó lett belőle. Megkaptam, hogy vagy tartsam éjjel-nappal kötve, vagy pusztítsam el a háztól az ebet. Így. Az ebet! Hogy miért nem fegyelmeztem meg jobban. Van, amelyiket lehet, olyan lesz, mint a katona: feküdj, kúszás, támadás, ölj, vissza!… De az enyém nem hagyta magát dresszírozni. Láncon kellett hát hagynom éjszakára is. Micsoda szemrehányással nézett rám! Nem mertem feléje se menni, restelltem magam. Micsoda piszok rabtartó lettem, gondoltam. Végre jött valaki, ajánlkozott, hogy elviszi, épp egy ilyen kuvasz kell a farmjára. Nyulakat tenyészt, itt, ezen a parton. Biztosan ismerik. A völgyben… Derék ember. Vigye, mondtam neki, vigye, nem élet ez a láncravertség ennek a kutyának. Tardyllal kábítottam el Hófehért. Kis vajgalacsinokban adtam be neki, kapdosta mohón, mint a csemegét, én meg úgy hallgattam a boldog nyüszítését, mint egy aljas áruló a már meg nem érdemelt baráti szót. Alkonyatkor jött az az ember egy dzsippel. Örült a kutyának, hálálkodott, jól fogja tartani, mondta, vett is neki egy új nyakörvet… Hanem negyednap beállított hozzám, hogy Hófehér megszökött! Kibújt a nyakörvéből, abból az újból, és sehol sem találják. Nem jött-e vissza hozzám? Hogyan jött volna? Át a Dunán? Mert én odaát lakom a szemközti parton. Még ha beállt volna a folyó. De mikor volt már az, hogy a szigeti falvakból gyalog járhattak át az emberek a jégen? Nagyon szíven ütött, hogy Hófehér megszökött! Hol lehet?! Hol keresheti kétségbeesetten a nyomokat hazáig? Mentünk, kutattunk, ahol tudhattak róla, ha elfogták. Az Állategészségügyiben. Fóton. De sehol semmi. Hát most átjöttem ide. Talán itt kujtorog valahol. Keresi az utat. Szaglászik elveszetten… Talán ráakadok. Rám akad. Csak fáztam már odakinn. Nagy hó van. Jólesik ez a forralt bor, megiszom, megyek, tovább keresem… – Kilőtték azt már! – szólalt meg az egyik erdészeti a söre mellől. – Micsoda?! – tekintett rá riadtan az irhabundás. – A kutyáját! Kilőtték azt már. Falkákban vadásznak az erdőben, kárt tesznek, ráveszi őket az éhség. Kilövik őket. – Nem, az lehetetlen! – Az irhabundás kétségbeesetten nézett körbe, de senkiben sem fedezett fel részvétet. Én sem biztattam semmi jóval. – Az én hibám – motyogta aztán maga elé bámulva. – Meg kellett volna törnöm azt a szertelen természetét, akkor talán nem jutott volna erre a sorsra…