Pacsirta az útkereszteződésben

Balatonalmádiban látom, ott, ahol a nagy étterem meg az ABC-áruház környékén városiassá tágul a község. Megállít a közlekedési lámpa; előttem, az aszfalton a kis meg nagy ívű bekanyarodásokat és a különböző sávokon való továbbhaladásokat jelölő felfestések centrumában egy parányi terra intacta, amit soha nem érint(het) járművek kereke, így aztán az nincs is fényesre radírozva, mint az út többi része, hanem por meg némi szöszmösz fedi; ezen a senkiföldjén pillantom meg; a gyerekek is felkiáltanak meglepetten a kocsink hátsó ülésén, amint velem együtt észreveszik:

– Ni, egy pacsirta!

Szokatlan látvány ilyen helyen, az kétségtelen. Lakott területen verebet, galambot hessent fel az autó – de pacsirtát?! Ráadásul ez meg se rebben. Mit keres itt? Ide tévedt, s most megriadt a sűrű forgalomban? Azt lesi ijedten, hova, hogyan is menekülhetne innen sértetlenül? Elbódította a benzingőz, a kipufogók mocskos felhőpamacsai nyomán áradó bűz? Megbénította a fékek csikorgásának, motorok dübörgésének zaja? Elszédítette az óriás kamionok, nagy testű buszok szélcsapása? A sima fényű Mercedesektől, prüszkölő Trabantoktól, halk duruzsolású Daihatsuktól, magabiztos Ladáktól semerre sem láthat, csak kerekek, kerekek forognak, surrognak körülötte, nem is sejtheti, merre van innen kiút, hol terülnek el a békés mezők, a sárgálló tarlók, az üde füvű rétek. Megsajnálom, amint ott vesztegelve a sor elején, a stopvonalnál nézem a szélvédőn át a pöttömnyi madarat a rettentő járművek árnyékában. De amint várok, félszemmel a lámpára sandítva, hogy mihelyt zöldre vált, nyomban a gázra tapossak, másodpercig sem feltartva a türelmetlen áradatot – nos, amint a pacsirtát részvéttel figyelem, látom, hogy az bizony cseppet sincs megszeppenve. Szó sincs róla, hogy csapdában érezné magát. Csak azt lesi higgadtan, melyik sávon indul el éppen a kocsik csordája, s máris átsiet magabiztosan az ellenkező oldalra, hogy amíg a forgalom engedi, csipegessen keveset valamiféle szállítmányból kiszóródott vagy szélvihar idesodorta magvakból a kereszteződés kellős közepén. Az is lehet, hogy csak morzsahordalékra lel a porban meg az enyhén felgyűlt szemétben. Innen, a kocsiból ez nem kideríthető. De az igen, hogy ez a mezei madár mennyire otthonos a közlekedési nyüzsgésben. Fel-felkap valamit a csőrével, s közben nem is igen tekinget körbe a veszélyre fülelve, ahogy pedig várná az ember. Nem. Békésen legelész.

Nem értem. Miért éppen itt?

Pokoli az augusztusi hőség; dél van; az átforrósodott fémek és üvegek mögött pattanásig feszült idegekkel várja háromtonnása kabinjában a cigarettázó Belker-sofőr, a platón gubbasztó, cseresznyepálinkától és Balatoni világos sörtől lila arcú rakodómunkás, nyitott sportkocsijában a csokoládébarnára sült hölgyvezető, a kövér, vértolulásos, gazdag (külföldi és hazai) túraautós, repedt hangú Wartburgban verejtékező, kispénzű beutalt, buszban szorongó, üdülőbe igyekvő tanárnő, régi Škodában izzadó mérnök, Opelban a géplakatos, Mitsubishiben a volánon idegesen doboló magánvállalkozó, metálszín csoda tetején szélvitorlást szállító, harsány fiatalember, négyhengeres Hondát nyergelő, bőrruhás vadmotoros, hogy a kapcsolókarok újra robogásra sarkantyúzzák a dübörgő, remegő lóerőket – miközben ő, a semmi kis madár, szemtelen hidegvérrel lakmározik ebben a féktelen sürgedelemben.

Végül is imponáló ez a hányavetiség, de mi szükség rá? Nem hiszem, hogy kegyetlen sorsa verte volna ide eleség után kutakodni. Nem messze innen földek terülnek el a tiszta, kék ég alatt. Ott se otromba zaj, se mérgező bűz, se szörnyű halált rejtő veszélyek. Különben sem illik ide őkelme! A learatott gabonaföldek felett kellene lebegnie, az isten cérnaszálán függve, mozdulatlan pontként a levegőtengerben – és dalolnia! Ott az ő klasszikus helye. S nem itt, ebben az útkereszteződésben! Ezen a mocskos kis térségen. Minek pojácáskodik itten? Érthetetlen!

Nekünk engedve szabad utat, vált a lámpa, indítom a kocsit. A pacsirta, mintha látná a zöld jelzést, átiszkol a másik sávba. De mint aki csak betart egy munkaritmust. Nem látom, kitért-e eléggé a kerekek elől? Lassan gurulok előre, mögöttem egy széles, csillogó Volvo, a szélvédője mögött ülő urat idegesítheti cammogásom, rám dudál. Ám én attól tartok, a pacsirta nem vigyázatos…

– Semmi baja! – mondják a gyerekek, visszatekintve autónk hátsó ablakából. – Ott szaladgál! Csipeget!…

Csipeget! Megkönnyebbülök. Nem vettem volna a lelkemre, ha megnyomorítom. De bosszant is: mit lábatlankodik ott, ahol semmi dolga?!

Talán szórakoztatja ez az egész? Hóbortos, különc? Pacsirta létére sem akar pacsirtaként viselkedni, inkább beállt a városi verebek, galambok közé? Megunta a földek csendjét, kalandra vágyott? Elege lett a harsány éneklésből, a szentimentálissá koptatott pacsirtaszerepből? Betévedt a városba, elkápráztatta a színes, változatos élet, ráakadt erre a terrénumra, erre a csöpp szigetre itt, a legnagyobb sűrűség közepén, ahol némi hulladékért akrobatamutatványokkal ámíthatja a keletről nyugatra és nyugatról keletre özönlőket?

Vagy tüntet talán? Jelenlétével tiltakozik az urbanizáció, a motorizáció, a modern kor minden természetpusztító találmánya ellen? Demonstrálja koldusbotra jutását, égről-leszakítottságát, elnémíttatását, csodalebegésének hiábavalóságát nagy mártíromsággal? – Nézzétek, ide jutott egy pacsirta!

De az is lehet, hogy csupán fütyül mindenre. Tudomásul sem veszi a civilizációt. Szántó, rét, erdő, mező – vagy országút, fehér sávokkal telefestett aszfalt, benzingőzös városi útkereszteződés neki egyre megy. Nem fogadja el a határokat, nem ismeri el a zónákat, nem tiszteli a konvenciókat. Egyáltalán nem érdekli, hogy ez itt egy forgalmas centrum, ahol nagyon is óvatosnak kell lenni, ha éppen itt, ezen a helyen akar megélhetésre találni. Szabad madár vagyok – dülleszti ki büszkén a bögyét –, nem törődöm vele, hogyan osztották fel a tereket!

Ez a valószínűbb, ez a naivság. Függetlenségének ez a csalóka hite. Azt hiszi, ha nem egyezkedik, ha elveti az előítéleteket, nem vonatkoznak rá a kötöttségek. Nos, való igaz, nem háborgatják. Itt lehet. Nem kergetik el, nem korlátozzák csipegetésében. De senki nem is garantálja biztonságát. Ugyan ki is tehetné? Magára van utalva. Talán jól működnek a reflexei, és kikerüli a reá leselkedő veszélyeket. Akadnak olyanok is, lám, mint jómagam, akik vigyáznak, hogy baja ne essék. De jöhet olyan autós, aki nem nézi, mi került elébe: papírgalacsin – vagy pacsirta? Egy gyors tempó, egy tekerés a kormányon… De nem is kell ehhez autókerék. Az a kis centrum az útkereszteződésben hiába érintetlen terület. A motalkógáz alattomosan ölő felhője azt is belebegi.