A galamb fázik

A bűvész kis partnere fázik.

Nem Gelsomina, az ágrólszakadt, akit Zampano cipel magával a ponyvás, motoros triciklin Fellini szívszorító filmremekében köves falvakba, hegyes-völgyes szerpentineken, az országúton esőben, szélben, havazásban, nem a zseniális bolondka, a gombszemű, csutakhajú, az otromba bakancsba, kabátba bújtatott senki-lánya didereg a bámészkodók, csudát látni akarók körében, hanem egy csapzott kis galamb.

Fehér tollú, karcsú jószág.

Recsegő zene szól, a magnó a füles szatyorban a földön, közelében felfelé fordított, avítt, zöld bársonycilinder – a pénzadományoknak –, kopott, szálasodó brokáttal leterített, összecsukható asztalka, rajta a rekvizitek: mintás ládika, fekete varázspálca, kártyacsomag, fémkarikák, lottyadt düftinzsák – ez utóbbiból került elő a galamb, apró szárnyrebbenésekkel kiszabadulva a bűvész kezéből.

Ebben a pesti aluljáróban minden van már: alkalmi piac, prémek, hajszárítók, kristályvázák, hímzések, hócsizmák, turistautakról hozott holmik vására; játszott itt már hivatásos beatzenekar, pengette gitárját szép hangú énekes, hegedült árva muzsikus, fuvola szólt és dzsesszorgona, harsogó ritmusra forgott, rángott, szaltózott a breaktáncosok serege; a fekete, Anonymus-arcú koldusasszonynak is helye van a fal tövében – de bűvész még nem tartott itt bemutatót soha.

Nem sokan nézik, de azért körbefogja egy laza gyűrű; az aluljáró zajába belevész a nyiszorogva forgó magnó zenéje, ráadásul a mágus sem hangoskodik, nem is beszél, csak furcsa rumbalépésekben imbolyogva mutogatja tudományát; köpcös, tengerészdzsekis, kopaszodó férfi, arcán elszánt mosoly; nem az a karcsú, hosszú ujjú, elegáns típus, akit a porondokról ismerünk; nincs nagy gyakorlata, nincs fölényes modora a kunsztokhoz, a pingponglabdák is állandóan kipottyannak az ujjai közül – ilyenkor azzal a merev mosollyal, amit véletlenül sem hagyna el, az aluljáró kövén szerteguruló gömböcskék után fut, hajladoz, de újrakezdi, újra és újra a trükköt, rumbalépésekben, hangtalanul, nekikeseredve.

A galamb felborzolt tollazattal, a ládika tetején, háttal a gazdájának, nyakát behúzva, szemhéját álmatagon le-leeresztve gubbaszt, oda se néz, hogy mi történik a közelében, egykedvű – és megrendítően türelmes, engedelmes.

Pedig didereg – láthatóan.

– A bolond fázik! – húzta össze mellén a posztózubbonyt a csodás Giulietta Masina, és rettegve, mosolyba fojtott sírással nézett fel a nagy emberre, a nagy, erős férfira, a mutatványosra, aki láncot tépett mellkasával a tereken.

Ez a bűvész itt, az aluljáróban nem Zampano, nem az az Antony Quinn-szerű vad alak, de mégis mintha Gelsominát látnám dideregni a galamb képében, annyira lehangoló a kiszolgáltatottsága.

Pedig talán jobb dolga van, mint az ereszek alatt kuporgó, az úttesteken kapirgáló, a tetők fölé röppenő, az ablakpárkányokra szórt kenyérmorzsákat csipegető társainak, a gazdátlanoknak, a magukra hagyatottaknak, a város galambjainak. Őket a jólelkű embereken kívül csak az ég táplálja, ezt meg, itt, a mágus tartja, eteti. Kiváltságos helyzet; kiváltságosabb amazokénál, de ez mégsem látszik rajta.

Mintha fárasztó, gondterhes lenne az élete, örömtelen a sorsa. Van biztonsága, de nincs függetlensége, van megélhetése, de nincs választási lehetősége.

Ezt mutatja bágyadtsága, didergése.

Unalom és beletörődés.

Gazdája most négyrét hajtott újságlapokat mutogat körbe, forgatja jobbra, forgatja balra, tessék, láthatja mindenki, nincs itt csalás, ezek a sima lapok nincsenek preparálva, mégis, amikor majd a bámészkodók közül kiválasztott fiatalember, aki szégyenlősen, vonakodva, de a mágusok iránti örök engedelemmel odaslattyog, és az asztalon álló pohárból vizet önt az újságlapok közé, az ott, lám, nyomtalanul eltűnik. Hová lett a víz? Régi trükk, de mindig akadhatnak, akik még nem láttak ilyet, most is fel-felhangzik innen-onnan a csodálkozás: – Ejha!… Nahát! – A bűvész elégedett, helyére küldi alkalmi asszisztensét, aztán a lapok közül visszaönti a pohárba a vizet. Hajlongás. Gyér taps.

A galamb megmozdul, lankadó fejét cseppet felemeli, mintha a tapsra illenék összeszednie magát.

Amióta csak megálltam előttük, őt figyelem, a madarat: miért nem repül el? Elszállhatna. Nincs odakötve, odaláncolva, odabéklyózva, nem az-e a természetes, hogy egy madár, ha semmi sem akadályozza, elhessenjen? Hiszen kalitkába kell zárni, ha fogva akarom tartani! Ez pedig megül ott, ahová gazdája tette. Talán le van metszve szárnytolla? De tudatában lehet-e ennek annyira, hogy meg se kísérelje az elröppenést, hogy legalább időnként néhány csapdosó, verdeső, próbálkozó mozdulatot ne tegyen? Vagy tett már ilyet számtalanszor, de megjárta vele? A földre hullt, mint egy kődarab?

Képtelen repülni?

Vagy nem is akar. Már túlságosan megszelídítette a mágus. A biztonságát is féltheti. Netán annyira intelligens, hogy tudja, már leszokott a szabadságról?

Az aluljáróban a bűvész közönsége elunja a kártyatrükköt – az van most soron –, kezdenek szétszéledni, szórakoztatni kell őket. A galamb következik. A köpcös, tengerészdzsekis szemfényvesztő körbemutogatja a düftinzsákocskát, kifordítja, befordítja, lássák, egyszerű holmi, nincs se zsebe, se rejtett nyílása. Ebbe a zsákba kerül vissza a galamb. A madár megadóan hagyja, hogy gazdája felmarkolja és belegyömöszölje a düftinbe. Némi hókuszpókusz, egy kis gyömködése a zsáknak – aztán újra láthatja mindenki, mert körbemutattatik, hogy eltűnt a galamb, kifordul a zsák, visszafordul a zsák: a madárnak nyoma veszett. Taps, tapsocska. Ügyetlen hajlongás; siker van, ha kicsi is, de siker; a galamb eltűnésén azért mindenki csodálkozik. A bűvész most a ládikát kapja fel, kihúzza a fiókját, mutatván, hogy üres. Majd csiribú-csiribá!… ismét kihúzza a fiókot – ott a galamb.

Meghajlás, taps. Pénz hull a cilinderbe, távoznak a nézők. Szünet. A mágus cigarettára gyújt, kikapcsolja a magnót, vár, pihen.

A galamb újra ott gubbaszt a ládikán. Fázik. Tollát borzolja, de vár ő is, türelmesen.