Őszi fényben

Micsoda fény októberben! Hosszú ideje minden áldott reggel fényre ébredünk, a hűs hajnalokra meleg délelőttök következtek, s bár az esték hidegében már ott a zord idők fuvallata, még lombosak a fák.

A kertek bíborban, okkerban, mélybarnában állnak a végtelenre nyúlt szárazságban. Esőtlen hónapok szárítják, szikkasztják a földet, zörgő avar terül az utakra.

A déli napban százféle színben tarkáll a piac. A bódék előtt a rekeszekben sárgálló körték, piros, nagy gerezdű paradicsompaprikák, halványzöld káposztafejek, fehér fokhagymafüzérek, vörös, narancsszín, lila, kék gyümölcsök, zöldségek és illatos almák halmai, barna diók, nagy mérőkben duzzadó babszemek, lencse meg kukorica a padlizsánok fénylő hasa mellett, burgonya hatalmas hegyekben, és szőlő, szőlő, szőlő – itt a föld minden ajándéka az árusok asztalain, a billegő mérlegek körül. Jön-megy a nép, tolong, szatyrok, kosarak hasasodnak-púposodnak, százasok, ötszázasok, ezresek kerülnek marokból marokba, laposodik az erszény, telik a kassza. Sohasem olyan szép a piac, mint ősszel, amikor kiterül a szem elé a kertek és gyümölcsösök gazdag termése, soha nem kápráztat ennyi szín, a paletta ennyi árnyalata, sohasem ilyen festői, ilyen csábító, ilyen illatos, mézes és fanyar. Nézem a piaci nyüzsgést, tekintetemmel feliszom a látványt, mindenből vásárolnék, mindenből vennék, ha kell, ha nem, csakhogy lassan fogytán a pénzem is, nem csupán a bevásárlótáskám befogadó méreteivel támad bajom. Nyüzsög a tömeg, lökdösődnek, sietnek mellettem, kocsikat tolnak friss áruval a szállítók, izzadnak, kiabálnak az alkalmi munkások: – Utat, utat!… S akkor egyszer csak megszólít valaki:

– Beszélhetek magyarul?

– Tessék?

Hirtelen nem is tudom, hozzám szólt-e? Jól megtermett, sportos külsejű, kissé kopottas, de azért rendesen öltözött, napbarnította arcú, negyven év körüli férfi néz rám, a szemem közé néz komolyan és kérdőn:

– Uram! Magyarul! Beszélhetek magyarul?

– Miért is ne?

Végigmér, megszemléli a zöldséggel, gyümölccsel telepakolt táskámat. Mintha kissé elhúzná a száját, csipetnyi gúnnyal, mintha azt hallanám, hogy – hm! –, mintha azt mondaná, hogy no lám, lám!… Aztán szigorúan, öntudattal pillant fel.

– Ön előtt egy koldus áll, uram!

Tréfának veszem. Vagy viccel, vagy részeg ez az ember. Meg is haragszom hirtelen – minek köt belém? S máris kitérnék előle, de utamat állja.

– Elnézést, megismétlem, egy koldus áll ön előtt, egy diplomás koldus.

– Sietek, hagyjuk a tréfát!

– Komolyan beszélek! – Az arckifejezését figyelve ezt el is kell hinnem neki. Kihúzza magát. – Állástalan vagyok és nincstelen. Noha közgazdasági diplomával és angol, orosz, német, spanyol nyelvvizsgával rendelkezem, értek a számítógépekhez, kitűnő matematikus vagyok, és még sorolhatnám.

– Akkor hogyhogy nincs állásban?

– Úgy véltem, helyesebb, ha koldus leszek.

– Vagy netán eltiltották valamennyi szakképzettségének a gyakorlásától? Mindenhonnan kidobták? Már megbocsásson! De nem értem…

– Magam döntöttem úgy, hogy koldus leszek.

– Na, hagyjon békén!

– Csak nem küld el?! Mindössze húsz forintot kérek öntől! Húsz forintot! Azonban sietve megjegyzem, hogy csak kétezerben tudom megadni. Az ezredfordulón. Kérem, írja fel a címemet, kétezerben behajthatja rajtam a kölcsönt, ha szükséges, kamatot is felszámolhat, bár nem tartanám ízlésesnek. Egy koldussal szemben, ugyebár! Kérem, szíveskedjék adni egy húszast, igazán kevés az időm, de önt sem akarom feleslegesen feltartani. Még sok koldulnivalóm van mára…

Szóhoz sem tudok jutni, annyira meglep ez a hang.

– Húsz forintot, uram, ha lenne szíves! – sürget kissé türelmetlenül.

Talán nem cselekszem helyesen, de sietve előguberálok egy fényes fémpénzt, és a markába nyomom.

– Grácie, signore! – hajol meg komolyan és hálásan, udvariasan. – Thank you, very much! Merci! Merci bien! Je vous remercie! Tehát kétezerben! A telefonszámom százhatvannégy-hatnegyven…

Hajlongva hátrál, odább, látom, megszólít egy nőt, de az ijedten elhúzódik tőle; fiatalember akad a horgára emberemnek, majd egy idős úr. A piacról kifelé menet ismét összeakadunk. Már meg sem ismer, de megszólítom.

– Nem szégyelli magát? Nem tartja ízléstelennek ezt a koldulást?

– Miért tartanám annak, uram?

– Úgy látom, jó erőben van. Ha valami okból nem használhatja a diplomáját, ha elvi okokból nem vállal szellemi munkát, ha nem kamatoztatja nyelvtudását, legalább éljen meg a fizikai erejéből! Itt van például ez a piac! Mindig szükség van alkalmi munkásokra, nem keresne rosszul…

Nem folytathatom. Elém áll, szeme összeszűkül, szinte haragos.

– Ön talán figyelmeztetni merészel bárkit is arra, hogy óvakodjon a javak szerzésétől? Hogy erején felül ne törekedjen a jólétre? Hogy ne hajszolja mindenáron a sikert, ne gyűjtsön kapzsi módra vagyont, ne törje magát a karrierért? Ön talán szólhat embertársainak, hogy ne versengjenek a rongyrázásban, ne akarják, természetesen elsősorban anyagiak terén, felülmúlni a másikat? Hogy ne legyenek nyerészkedők? Nos, ugye, nem! Akkor hát miért avatkozik a dolgomba? Számomra a koldusság – státus. Szellemi és gazdasági státus. Elhatároztam, hogy koldus leszek. Ahogy más elhatározta, hogy villatulajdonos lesz, és valamiféle autócsodában fog furikázni. Rátarti vagyok a választásomra, mert úgy vélem, kevésbé csapom be magam, mint az elszánt nagyratörők. Nincs kizárva, hogy én is szerezhettem volna egy hat-nyolc-tíz milliós villát, az én fenekem alá is kerülhetett volna nyolcezer dolláros kocsi. Csakhogy én nem akarom magam illúziókban ringatni. Mert a húsz forint, az húsz forint, annyit mindig megkapok, ha nem is mindenkitől, de a legtöbbjétől, ám a vagyon illanó. Ki biztosít felőle, hogy fenntarthatom? Egy húszas mindig akad. Igaz is, uram, ha kisegítene…

– Már adtam!

– Ó, pardon! Nos, kétezerben visszakapja! Csak keressen nyugodtan, ha nem jelentkeznék…

Eltűnik a tömegben. Vajon miért éppen kétezerben? Mi lesz kétezerben? – nézek utána, amint ott hagy a tarkálló piacon, az ősz színpompás termékei között, tömött bevásárlótáskámmal a kezemben.