Az én emberem

Még valamikor tavasszal néhány hétig egyedül voltam kinn az sz.-i házban. Egyik alkonyatkor megszólalt a kertkapu csengője; boldogan siettem végig a betonutacskán, váratlan vendég jól jön, ha az ember napokat tölt magában. Derűs igyekezetemet vidáman fogadó férfi állt integetve a kerítésnél; csak a közelébe érve láttam, hogy idegen. – Ne haragudjon a zavarásért – szólt udvariasan –, a közelben lakom, ott, a sarkon túl, abban a manzárdos épületben… talán tetszik ismerni… – Negyven-valahány éves lehetett; lötyögős vászonnadrágjában, kinyúlt kötött ujjasában valóban csak a szomszédságból ugorhatott át ide, hozzám, de nem ismertem. – Nagy bajban vagyok, segítsen ki, kérem!

– Mit tehetnék?

– Felrobbant a villanyórám, a feleségem még nem ért haza, ő hozza a pénzt, nálam meg itt vannak a szerelők, és nem tudom kifizetni őket. Kétszáz forint kellene.

– Kétszáz?

– Csak holnapig! Holnap megadnám, becs’ szóra! Nem is zavarkodtam volna, de senki ismerőst nem találok most hirtelen, láttam, maga itt van… Kétszáz, csak holnapig!

– Jó, várjon! – Fordultam vissza a pénzért; figyelő tekintetét a hátamban éreztem, s arra gondoltam, beengedhettem volna, illetlenség ott ácsorogtatni az utcán, a zárt kapu előtt; rideg, sértő viselkedés a rácson át beszélni vele, mint valami gyanús, kétes alakkal. De csakis azért lehettem ilyen udvariatlan, mert meglepett, hogy vadidegen létére kölcsönkér tőlem. Odabenn semennyit sem haboztam, kihalásztam a tárcámból a két darab százast, s vittem neki bizalommal. – Tessék, a nevem, a címem, tessék! – nyújtotta be a kapu rácsán a személyijét, amint meglátta kezemben a bankókat. – Ugyan, dehogy!… – hárítottam el a gesztust, s még csak oda se néztem az igazolványára, nehogy kételkedőnek tartson.

– Holnap megadom!

– Nem, most néhány napig nem leszek itt – mondtam –, de a pénzt bedobhatja ide, a postaládámba, itt majd megtalálom.

– Bedobom, persze hogy bedobom, az asszony estére meghozza a pénzt, nagyon kellemetlen ez nekem, de mit tegyek! Köszönöm! Köszönöm, hogy ilyen kedves volt, köszönöm!

Hálálkodva, sietve, boldogan ment a pénzzel. Már a sarkon volt, amikor egyik szomszédom befordult ott, s meglátta. – Csak nem magánál járt ez az alak? – kérdezte, amint a kapumhoz ért.

– Egy kis kölcsönt kért, szegény ördög, szerelők vannak nála, felrobbant a villanyórája…

– Micsoda?! – nevetett fel a szomszédom, de aztán sajnálkozva nézett rám. – És maga ennek bedőlt? Hogy a fenébe robbanhat fel egy villanyóra?

– Hát… talán van ilyen. Egyébként mindegy, kellett neki kétszáz… Az igazolványát is mutatta!

– És ha mutatta? Mit ér maga azzal?! Tudja, hova ment ez most? A kocsmába! Piára tarhál. Így tarhál ez mindig, maga még nem ismeri? Búcsúzzon el a kétszáz forintjától, barátom!

– Nézze, én bízom benne! És nekem kétszázat meg is ér, hogy próbára tegyem…

– Őt?

– Őt is, meg a hitemet.

Kétkedő szomszédom nem ingatott meg. Hiszen tudja az én emberem, hogy késedelem nélkül kisegítettem a bajból, lehetetlen, hogy ezt semmibe vegye, és visszaéljen a bizalmammal.

Három napig Pesten voltam. Negyednap visszatértem az sz.-i házba. A postaládában megtaláltam a kétszáz forintot. Híreszteltem is mindenkinek, milyen rendes ez az én emberem, s örültem – nem a pénznek, hanem hogy nem kellett csalódnom.

– Csak várja ki a végét! – mondta kétkedő szomszédom. – Ez volt a csalétek! A beetetés! Kért egy csekély összeget, megadta időben, hogy maga továbbra is hitelképesnek tarthassa. Aztán majd nagyobb összeget kunyerál. És maga? Maga ad neki! Most már adnia kell! Hiszen semmi hiba sem volt a visszafizetésben, ugyebár? Barátom, maga adni fog, mert nincs rá erkölcsi alapja, hogy megtagadja a kölcsönt! És akkor majd lesheti a pénzét! Az nem lesz benn a postaládájában!

– Nem, ez nem olyan!

– Van kedve fogadni?…

Akkoriban találkozgattam néha-néha az emberemmel. Valóban a környéken lakhatott, fel-felbukkant az utcánkban. Szolgálatkészségemért a barátságába fogadott. Hálás volt, hogy nem kételkedtem tisztességében; valahányszor meglátott, felderült az arca, szeme csillogni kezdett, s nagy hangon üdvözölt. Úriember módjára nem emlékeztetett ügyletünkre, én tartottam kötelességemnek értésére adni, hogy megtaláltam a visszahozott pénzt.

– Köszönöm! Köszönöm még egyszer! – mondta, de eszébe sem jutott kihasználni a helyzetet és molesztálni.

De a nyár derekán újra becsengetett hozzánk. Ott állt az utcán, várta, hogy kimenjek hozzá a házból. Csakhogy amint észrevettem, baljós érzetem támadt, s mivel nem voltam egyedül, a feleségemet küldtem a kapuhoz. – Kérdezd meg, mit óhajt. – Néhány perc múlva megtudtam, hogy engem és csakis engem keres. Ám addigra bennem már feltámadt a gyanú: hátha a szomszédomnak van igaza („Ennek a maga emberének nagydoktorija lehetne lélektanból! Jön, és maga majd engedelmeskedik…”) Nem, nem, hárítottam el a hívását gyáván, nem megyek, mondd, hogy nem tudok menni, mondj valamit, hogy nem érek rá! – De miért? – lepődött meg a feleségem. – Csak. Semmiért. Ne törődj vele, küldd el, menjen, nem akarok találkozni vele… – Teremtőm, hát ki ez az ember?! – Fogalmam sincs, kicsoda, itt lakik valahol a közelben, de most dolgozom, ne zavarjon, menj, kergesd már el!…

Az ablakból figyeltem, megszabadulok-e tőle. Nem a pénzemet féltettem, hanem a hitemet. Ha ez az ember tényleg szélhámos!… De nem folyvást próbára kellene tennem őt is meg magamat is, hogy ne csak egy maroknyi kis bizonyságot dédelgessek örökké? Láttam, milyen szenvedélyesen magyaráz valamit a feleségemnek, az meg, szegény, csak tartotta magát az utasításomhoz; a jelenet hosszadalmas volt és kínos. Már azon voltam, hogy kimegyek, megkérdezem, mennyi pénzt akar, és újra habozás nélkül kisegítem. De akkor indulatosan legyintett – és elment.

Másnap szembe jött velem az utcán. Rossz lelkiismerettel ki akartam kerülni, de ő nagyvonalúan üdvözölt, és semmit sem tett szóvá. Nem haragudott.

Augusztus végén láttam újra. Vidéken, utazás közben az újságot böngészve akadtam rá, akkor tudtam meg a nevét is. Minden lap közölte a fényképét a rendőrségi rovatban. Előlegeket, kölcsönöket vett fel, aztán eltűnt a pénzekkel. A fotóról lesunyt fejjel nézett rám, mintha látta volna megdöbbenésemet, s el akarta volna fordítani tekintetét. Hiszen talán az egyetlen voltam, aki őt becsületesnek tarthatta.