Páva a kertben

Tavaly nyáron a balatoni üdülőhelyen felkeltette figyelmemet egy különös, régi ház, a parti sétány közelében. Tornácos, terebélyes épület, magas, mohás cseréptetővel; s ez a tető mint valami szemöldökre húzott kalap borult az egész villára. Mert villa volt, valaha talán nagyon is hivalkodó, de mostanra már ugyancsak megkopott; faláról hámlott a vakolat, itt-ott nagy foltokban kiütközött a meztelen tégla, máshol nedvességfoltok éktelenkedtek; száraz, esőtlen idő volt, de a kert mégis hűvös nyirkosságot árasztott. Persze a nap alig érte: terebélyes, bár gutaütötte fák, ösztövér, megfeketedett, csonka fenyők, elvadult ciprusok, egykor gonddal nyírt, de immár satnya bukszusok fogták körül az épületet, alóluk kiveszett a fű, vastag, barna szőnyeggé tiport tűlevelek borították a homokos – és a kánikulában is jóformán kiszáradhatatlan – talajt. Arra jártomban mindig benéztem a roggyant léckerítés fölött a kert árnyában meghúzódó házra. Páva sétált a bokrok között. Színes tollazata ugyan beleveszett a kuszaságba, de olykor- olykor gőgösen rikoltott, és tenyérnyi napfoltok pászmájában illegette magát. Ugyanígy nagy ritkán egy termetes asszonyságot is láthattam; a pávatollak kékjeihez, mélybordóihoz hasonló színezetű bő selyemköntösben ült egy magas támlájú, a szabadba sehogyan sem illő plüss karosszékben, napernyővel védekezve a fény elől az amúgy is lombok fedte kertben. A villa körül zajlott az élet, de a léckerítés mögött csak a dölyfös páva rikoltott néha; a csendben és mozdulatlanságban a termetes asszonyság is inkább holmi kipingált szobornak, semmint élőlénynek tetszett.

De estefelé egyszeriben megélénkült a villa: nők és férfiak tűntek fel, vidám, bikinis lányok, izmos fiúk, óvatos öregek; a hosszú, mély tornácon gyenge fényű villanykörte gyulladt ki, és a terített asztaloknál vacsorájukat költötték el a lakók. Mert lakókkal volt tele a ház, nyaralókkal, akik a forróság óráiban fürdőztek a tóban, s csak alkonyatkor tértek meg mohó étvággyal a pávás kertbe. A termetes asszonyság ilyenkor már ott sürgölődött körülöttük, asztaltól asztalig járt, jóságos gondoskodással teát töltögetett öblös fajanszkancsóból a vendégeinek. A gyenge világításban a tornác lehangoló volt, a vacsorázók mégis élénken, vidáman zsinatoltak, hangjukban azonban a kényes fül felfedezhetett némi erőltetettséget. Úgy csevegtek, nevetgéltek, mint akik valamitől tartva hangoskodással megkísérlik késleltetni annak a bekövetkeztét. De nemsokára elcsendesedtek. Még a legfiatalabbak szavát sem lehetett hallani; a villából sem zene, sem ének nem szüremlett ki, holott végig a part mentén csak úgy zengett esténként a mulatság…

Ha korán mentem a boltba, láttam a villa vendégeit a teraszon reggelizni. Némán, sietve ettek, csaknem kapkodón, s tűntek el szaporán az árnyas kertből a partra. A termetes asszonyság nem szorgoskodott körülöttük, hanem a tornáctól távol, plüssfotelja mélyébe húzódva ült, ügyet sem vetve rájuk. Ült egész nap, kinyitott ernyője alatt, szoborszerű mozdulatlanságában. Üres, csendes volt a ház. Csak szürkületkor kezdődött újra a nyüzsgés; a kedves, bár kissé hamisan csengő diskurzus, az asszonyság buzgó teatöltögetése. A nappali nyugalommal olyannyira ellentétes volt ez az esti élet, hogy engem hajdanvolt olvasmányomra emlékeztetett; gyerekkoromban borzongva lapoztam fel újra és újra az elátkozott hajóról szóló történetet. Egy tengerész írta le, miként vergődött a hullámokon sok éven át az a szkúner, amelynek főárbocához a kapitány szablyával volt szögezve, körötte pedig, a fedélzet deszkáin, ugyancsak lekaszabolva hevert szerteszét a hajósnép. A kísértethajó virradattól napnyugtáig némán hánykolódott a tengeren, de éjszakánként harsány hangok szálltak róla szerteszét a vizek fölött; lábdobogások, rikoltozások, kardcsörtetések, pisztolydurrogások riogatták a közelébe került hajósokat. Minden éjjel lejátszódott a tragédia: a matrózok fellázadtak, a kapitány tüzet nyitott rájuk, de senki sem győzött, a szkúner holtak tetemével lett tele. A kárhozottak hajója mindaddig keringett a tengereken, míg egyszer aztán, égi kegyelemből, partot nem ért; szirtnek csapódva nyugodtak meg végre a holtak, s lettek porrá, mint más halandók.

Furcsállva néztem a kísértetházat – ahogy magamban neveztem; idegenkedtem nappali némaságától, esti zsivajától. Vajon kiknek támad kedve ilyen helyen tölteni a drága nyarat?

Most, tavasszal megint arra jártam – a kert még kihalt volt: a fák ága-boga kopár, a vén fenyők ernyedten álltak, a hosszúra nyúlt tél megviselte a kopott falakat, a kerítés is a földre dőlt a hó terhétől. Tavalyi szomszédom rajtakapott, hogy nézelődöm. – Nocsak – szólított meg –, talán kiszemelte magának? Drágállja a múlt nyári szállását, igaz? Na, itt aztán ingyen nyaralhatna!

– Tréfál? – néztem rá nevetve.

– Nem tréfálok én! Ingyen szállás ez, nem tudta? Pedig híre kelt már, ingyen tölthet itt két hetet, aki az egyezséget elfogadja. Csak a koszt kerül pénzbe, úgy értem, ki-ki ellátja magát, hanem a háziasszonytól a potya szállás mellé még az esténkénti tea is jár. Finom teát főz, jó teát, engem egyszer megkínált, olyan erős az, mint a méreg!

– Azt mondja, mint a méreg?!

– Úgy ám! De el kell fogadni. Kötelező. Aki itt nyaral, ingyen nyaral, de este muszáj innia a háziasszony teájából.

– És miért?

– Hogy még csak véletlenül se aludjon el a felolvasás alatt.

– Csak nem regényeket olvasnak fel?!

– Hohó! Ördöge van! Regényeket?! A háziasszony irományait! Ő ugyanis… író. Na, nem hivatalos író, csak amolyan önjelölt. Egész télen ír. Vaskos kéziratai vannak, állítólag az életét írja, de szerintem belekever abba mindent. Soha nem talált még kiadót a munkáira, soha egy sorát sem nyomtatták ki, de most már nem is bánja. Van közönsége. Kitalálta a módját. Ingyen fogad lakókat, ez a csalétek. Napközben nyaralhatnak, sütkérezhetnek; lubickolhatnak a tóban, de este, vacsora után ott kell ülniük a szalonban, és hallgatni, hallgatni a felolvasást. Aki elpilled, pakolhat, semennyiért sem maradhat a villában. Az asszonyság megértésre vágyik, nem haszonra. De általában mindenki kitart. Na hallja! Ebben a drága világban, amikor fogunkhoz kell verni a garast, mit meg nem tesz az ember a potyáért?!… Oda nézzen! Ott jön!

A termetes asszonyság jött is valóban, nagy bekecsben, kendőbe bugyolálva a sötét házból. A pávát hívta. Szórt neki valami eleséget. A madár rikoltott – szívszorító, mégis ingerlő volt a hangja.