Hangversenydarabok

Száraz, napos nyárutó volt abban az évben; kék ég, verőfény – szeptember közepe. Már hullott az érett dió, és a gesztenyefákon rozsdásodtak a levelek. Házat béreltem a folyó fölötti hegyoldalban. Otthontalan voltam; holmim befért egy puha, disznóbőr útitáskába; könyveim közül csak néhányat vittem magammal, írógépem és feljegyzéseim fontosabbnak tetszettek öltönyeimnél. Vászonban jártam, könnyedén; még meleg volt az idő.

Olcsón kaptam a házat; télen fűthetetlen volt, a nyár pedig már tovaszállt, így hát nem vette ki – őszre – senki sem. Nem válogathattam. Tetszett a hely, a dombról át lehetett látni a folyón túlra; s noha az épület roskatag volt – hámlott a vakolat, az eresz deszkái elkorhadtak, a szürke palatetőt benőtte a moha, az ajtók, ablakok megereszkedtek, ujjnyi réseken fútt be a szél, a feljárat lépcsői kidőltek –, a kert ápolatlansága ellenére is kedves hangulatot árasztott. Reggel, amikor kitártam a zsalukat, a fák lombjain át a nap fénykévéi zúdultak be szobámba; kávémat rendszerint már odakinn fogyasztottam el, a veranda elé állított asztalhoz telepedve, és békés nyugalomban hallgattam a madarak neszezését.

De kilenc órakor, mondhatnám percnyi pontossággal mindennap, más hangok is eljutottak hozzám, mégpedig a dús sövényen túlról, valahonnan a szomszédból. Egy mélyebb és magasabb fekvésű hang – két nő derűs csevegése és nevetése szüremlett át a közelből; nyilván reggelizés közben diskurálhattak a kertjükben; időnként csészék és evőeszközök halk csörrenését is hallhattam, ám a beszélgetésekből soha nem érthettem egy árva szót sem. Félóra múlva elcsendesedtek, s nagyjából akkor, amikor visszatérve a házba munkához láttam, odaátról zene áradt, gordonka- és zongorajáték, gyönyörű, szárnyaló dallamok. Nem nagy a zenei műveltségem, de felismerni véltem Couperint.

Valahányszor megszólalt a muzsika, felütöttem a fejem, s hosszú percekre abbahagytam a munkát. Értekezésem, amelyet a tudományos intézetemnek írtam, megsínylette a délelőtti hangversenyt; miközben igyekeztem folytatni a fogalmazást, el-elernyedtem a gordonka és a zongora kettősén. Végül is a muzsika győzött, könyveim, jegyzeteim és kéziratom mellől a kertbe csalt, letelepedtem az egyik terebélyes fa alá, onnan füleltem; nem bántam, hogy mindig ugyanaz a mű csendül fel; bevégezvén, a muzsikusok újra kezdték és megint, egészen délig.

Lelkifurdalással teli gyönyörűség volt – átengedtem magam a zenének, holott tudtam, dolgom vár íróasztalomnál. Fogadkoztam magamban, hogy rögvest vissza is térek a szoba homályába, csak még egy kicsit időzöm, de akaraterőm mindannyiszor cserbenhagyott.

Amikor a szüntelen ismétlődő koncert véget ért, kábulatomból a megint hallható csevej ébresztett a valóságra; a sövény mögül átszüremlettek a női hangok: diskurzus és nevetés, majd jövés-menés lármája, ajtók nyitása-csukása, munka nesze; nyilván ebédfőzésbe fogtak odaát. Noha nem voltam benne biztos, hogy minden zajt egyugyanazon helyről hallok, mégis úgy képzeltem – és kétségek nélkül –, hogy a szomszédomban két ifjú hölgy lakik, mégpedig békességes szeretetben, akik, miután a nap különböző szakaszaiban ellátták magukat, muzsikálással múlatják az időt; bizonyára zenészek, gyakorolnak, turnéra készülnek kitartóan. S most éppen a Couperin-darabot gyakorolják. Már azt is elképzeltem, milyenek: harmincvalahány évesek, az egyik kreol bőrű, barna szemű és gesztenyeszín hajú, a másik fekete és sápatag, de mindkettő sudárkarcsú és kedves. Szépnek hittem őket. Nem tudom, miért, úgy véltem, hosszú, virágmintás, pasztellszín selyemruhákat viselnek, derekukra simulót, bokájuknál fodrosat. Hordanak-e ilyet manapság a nők egyáltalán? Nem törődtem vele, csupán fantáziámra bíztam őket kacagásaik, csevegéseik és muzsikálásuk hallatán.

Néha elmentem a sövényig, hogy rést lelve azon, átpillanthassak hozzájuk. De sűrű volt és ágas-bogas, fák borultak föléje ágaikkal, színes levelű díszfák meg illatos diók, halványzöld füzek, vékony levelű olajágak, dús cseresznyék, délies birsek – még csak a házuk teteje sem ütközött ki a lombok közül. Másfelől út keretezte bérleményemet, lábtól pedig burjánzó rét, amely a hegyoldal erdejéig tartott. A legkülönösebb azonban az volt, hogy kertemből kilépve nem találtam szomszédaim kapuját; a sövény bástyaként fogta körül a telket, s bár a közelben egy ösvény kanyargott, utat nem lelhettem a házukig, mert a csapás a kövek és a levendulabokrok között beleveszett a bozótosba. Talán a hegy másik lejtőjén lehetett bejutni hozzájuk. Ám amikor arra sétáltam, sehogy sem tudtam tájékozódni; bosszantott, hogy titokzatosnak tűnik, ami semmiképpen sem lehet az, de felhagytam a kutatással.

Megelégedtem a hangokkal és képzelgéseimmel.

Ahol laktam, a ház és környéke sziget volt a prosperitásnak indult település közepén. Mindenütt új, emeletes házak emelkedtek ki a tájból, mutatós kerítések fogták körül az ápolt kerteket; amerre csak néztem, pénzszagú volt a vidék. Nem mindig kellő ízléssel, de meglehetősen magas költségvetéssel épült nyaralók és családi otthonok szorították gyűrűbe azt a néhány kopottas házat, amely még nem került tatarozásra vagy átalakításra. És kutyák – kutyák csaholtak mindenütt, hatalmas, fajtiszta házőrzők lestek ki a vaskerítések rácsain, cerberusok, mély torokhangon ugatók, félelmet keltő vagyonvédők. Bevallom, ha érdeklődéssel és némi irigységgel néztem is a monstre vityillókat, a kastélyutánzatokat, a várimitációkat, szívesebben időztem a roskatag házban, de talán csak helyzetem – nincstelenségem – okán vonzódtam a hozzám jobban illő környezethez.

A hegyláb alján felfedeztem egy kis magánvendéglőt. Jól főztek, nyáron nagy lehetett a forgalom, mostanában azonban csak néhány asztalnál ebédeltek. Az igyekvő vendéglős csakhamar kiismerte szokásaimat, még le sem telepedtem, máris két deci száraz vörösbort tett elém, hogy kortyolgathassam, amíg felszolgálják a levest. Faggatott, pihenni jöttem-e ide vagy a dolgom végett; nem tudom, tette-e, vagy valóban érdekelte a munkám, de beszélnem kellett neki értekezésemről. Később kiderült, miért. Tanár volt, valaha szeretett volna magasabb tudományos fokozatba jutni, de családot alapított, eleinte csak különmunkákkal – ablaktisztítás, takarítás – toldozgatta pedagógusi fizetését, majd elkapta a korszellem, sutba vágta a diplomát, és megnyitotta ezt a vendéglőt („ezt a kis mini aranybányát, uram! Önnek bevallhatom, de hol kopogjam le? megy, hál’ istennek, megy, amíg engedik…”). Néha nosztalgiája támad, csakhogy már nincs visszaút.

– Irigylem önt, uram! Szellemiekkel foglalkozni! Uram!…

Nevetnem kellett. Rokonszenves volt, fiatal, erős ember, értelmes; intellektusa folytán kedves házigazda. Összebarátkoztunk, így aztán szó esett az én zenész szomszédaimról is. Felkeltettem érdeklődését, különösen azzal, hogy nekieresztettem képzeletemet, és – mintha ismerném – lefestettem neki szomszédaim házát, kertjét.

– Azt mondja, romantikus? Zsalugáterek meg zöld oszlopos veranda? Igazán mondja, uram? És befutotta a vadszőlő?…

Mulattatott, hogy fantáziaképem így elragadta. Amikor távoztam, utánam szaladt. – Hol is mondta, uram? Melyik az a ház? Ha elmagyarázná még egyszer…

Másnap és harmadnap belemerültem a munkába, sajnáltam a vendéglőben tölteni az időt, magam kotyvasztottam valami étket. Szép, napos maradt a szeptember. Odaátról szüntelen szólt a muzsika, még mindig ugyanaz, de – hihetetlen – egyhangúsága nem zavart. Hiszen naponta másként és másként játszották, más tűzzel, más derűvel, más szomorúsággal, más szenvedéllyel. Ugyanaz szólt – és mégsem ugyanaz. Ismerős lett, amikor abba-abbahagyták, azonnal hiányzott. Már el sem tudtam képzelni az életem nélküle. Valami megmagyarázhatatlan vigaszt nyújtott, otthonosságot; kertemből a völgybe láthattam, az új házakra, s ha nem hallhattam volna a zenét, bizonyára nagyon idegennek, elhagyatottnak éreztem volna magam ebben a világban.

Amikor legközelebb betértem a vendéglőbe, a főnök – miután asztalomra tette a bort – sugárzó arccal közölte:

– Megveszem!

Csodálkozásomat élvezve várt egy kicsit, majd fölém hajolt, mint aki titkot árul el:

– A szomszédjában azt a házat! Megnéztem. Pontosan olyan, amilyennek leírta.

– Pontosan olyan?! – álmélkodtam.

– Pontosan! A veranda, az ablakok, a falak fölött a magas tető, s körül a kert… Megveszem!

– Beszélt a hölgyekkel? – kérdeztem különös féltékenységet érezve.

– Nem, még senkivel sem beszéltem, de tudom, hogy meg fogom venni. Eladják. Majd eladják, uram, higgye el! Ha valaki szép summát kínál… Márpedig én kínálok, mert éppen ilyen házra vágytam, egy kis panziót nyitnék, nincs rá alkalmasabb hely. Aranybánya lesz, uram, aranybánya…

– Egyáltalán nem biztos, hogy eladják – tört ki belőlem a megmagyarázhatatlan dac. Hiszen semmi közöm sem volt a házhoz, a benne lakó nőkhöz, csak némi hangulat kötött hozzájuk, csak egy kis szabad képzelgés.

– Eladják! Senki sem tud ellenállni a pénznek. Megtanultam… Igaz is, csak beszélek itt, a leves meg sehol! Zellerlevélből készült csirkeaprólékkal, savanyúan, aranyló csipetkékkel…

Aznap délután szomorúan hallgattam Couperint. A gordonka mélabús hangja tette-e? Vagy az éles zongorafutamok? Kedvetlenül ültem a kertben, a munkához sem fűlt a fogam. Ráadásul korán megszakadt a koncert, csend támadt odaát; erre a csendre figyeltem fel, s lettem nyugtalan. Nem volt maradásom, sétára indultam, bejártam a hegyoldalt az erdőig, bevettem magam a fák közé, s oly messzire mentem, hogy alig találtam vissza. Növekvő pánikban kerestem a kivezető ösvényt; késő alkonyat volt, mire lakásom felé tartottam. Akkor láttam meg őket. Vagy véltem látni őket. Ugyanis két nőalakot fedeztem fel a növekvő szürkületben, már csaknem a házam közelében. Mentek kecsesen, karjuk össze-összeért, s bár hallhatták lépteimet, nem fordultak hátra. Hiába siettem utánuk; s már azt hittem, szem elől tévesztettem őket, amikor hirtelen megtorpantak, felém fordultak, de oly messzire tőlem, hogy arcukat nem láthattam; intettek hívón. Meggyorsítottam lépteimet, mire azonban felértem a hegyi utacskán, mintha szertefoszlottak volna, sehol sem találtam őket. Beláttam, integetésük káprázat volt csupán.

Másnap délelőtt hiába vártam, hogy megszólaljon a muzsika. Feltűnt, hogy a szokott neszeket sem hallom kilenc óra tájban; és később is csak a madarak délelőtti füttyögése törte meg a csendet.

Mintha megsüketültem volna, csak csengett-bongott a csend.

Délben átöltöztem, s leereszkedtem a lejtőn a vendéglőbe. Arra számítottam, hogy találkozom a főnökkel, de nem ő szolgált ki; már az ebéd végén tartottam, amikor megérkezett; kocsijának dallamkürtjével felverte háza népét. Ragyogó arccal lépett be az üzletbe, s amikor észrevett, egy iratot lobogtatott felém.

– Megvásároltam! Megvásároltam, uram, lássa, az enyém az a ház, az enyém! Nemsokára nekilátunk, átalakítom, karácsonyra már szállóvendégeket fogadunk!…

– Tehát beleegyeztek a hölgyek? – kérdeztem szorongva.

– A hölgyek?! Miféle hölgyek? Á, vagy úgy! Az ön szomszédai!… – Kis ideig kutatón vizsgált, majd felnevetett. – Jól beugratott, uram! Még el is hittem!

– Mi az, hogy beugrattam?!

– Hát azokkal a muzsikáló szépasszonyokkal! Hiába, önnek van fantáziája! – Megint elhallgatott, mert látta, hogy nem nevetek. – Az a ház üres, uram. Lakatlan. Nem is lehet ott lakni, nincs az olyan állapotban. De szép, igaza van, szép. Pompás panzió lesz az, uram!

Meg sem vártam a desszertet, siettem haza. Reméltem, bíztam benne, hogy a vendéglős csak tréfált; vártam azt a pillanatot, amikor más délutánokon is fel szokott csendülni a dallam. Ültem és vártam, de hasztalan. Órák teltek el, ám odaát csend volt.

Elhagyott a türelmem. Rémülettel töltött el a csend. Igazat beszélt volna az az ember? De hogyan lehetséges, hiszen mindeddig hallottam a hangokat, a csevegések, kacagások lármáját, az átszüremlő muzsikát!

A kertben álltam, és füleltem. Mi ez a csend?!

Roppant valami, roppant-reccsent a sövény alján, odakaptam a fejem: egy fekete, lompos szőrű, zölden fénylő szemű, jól megtermett kutya bámult rám, aztán lustán hátrapillantott, oda, ahonnan előbukkant; a sövényen talált valami rést, amit én soha nem fedeztem fel, ott mászott át a kertembe. Állt, s nézett rám az eb, aztán morgott barátságtalanul – vagy félőn? –, majd eliszkolt.

Megvizsgáltam a rést. Nem volt nagy a nyílás, de szerszámot ragadtam, s kitágítottam. A fejsze nyelével préseltem ölesebbé, ütnöm, vágnom is kellett néhány gallyat az élével-fokával. Így hát átjutottam.

Sűrűn benőtt, bukszusokkal, indákkal, elvadult növényekkel teli kertbe értem. A fák sötét árnyékot vetettek a bokrokká nőtt gyomokra. Esteli napfény világított, sárga, fáradt fény, s ebben a fénysugárban láttam meg a házat is. Zöld oszlopok tartották a veranda tetejét, a vadszőlő körbefonta az ablakokat, ajtókat; leánderek nyíltak a terasz kőpárkánya mögött.

Végigmentem az ösvényen a bejáratig. Nyitva volt. Beköszöntem, de senki sem fogadta. Bementem hát. Szépiaszínű kockaköveken lépdeltem, a falakat pókhálók borították, de mindenütt edények, tárgyak hevertek, akárha az imént hagyta volna ott őket valaki. Feltártam egy ajtót, szóltam, köszöntem, de válasz nem érkezett; a szoba néptelen volt, ám a kelmék és a takarók gyűrődései mintha csak percekkel ezelőtt távozottak nyomait őrizték volna. Egy vörös bársonnyal bevont széknek támasztva gordonka állt, mellette hevert a vonó. Az ablaknál mogyorószín, nyitott zongorát láttam, kottatartóján partitúra; elhaladtomban megnéztem, igen, Couperin művénél volt széttárva, a Hangversenydarabok-nál. Semmi kétség, a hölgyek itt laknak, de ma délután elmulasztották a játékot. A ház azonban néma volt. Csend honolt a házban, és félhomály, csend, csend és csend. A lakókat szólongattam, így jártam szobából szobába. Tompa surranást hallottam – sebesen hátratekintettem: a zöld szemű, fekete kutya állt mögöttem tisztes távolságban, és figyelt. Dermedten meredtünk egymásra, aztán elindultam mégis, meg kellett találnom a hölgyeket. A kutya ott maradt, megfordult, elosont, kikullogott a kertbe. Egyszer csak a vonyítását hallottam; olyan kegyetlen hangon vonyított, hogy megborzadtam.

Mégis kinyitottam a szomszédos szoba ajtaját. Kezem a kilincsen maradt, meg kellett kapaszkodnom. Kiáltani akartam, de torkomon akadt a hang. Csak bámultam, néztem őket kikerekedett szemmel. Egymás mellett feküdtek, pasztellszín selyemruhában, karcsún, szépen, mintha csak aludnának, A szőnyegen hevertek, kissé szétvetett végtagokkal, de finoman; alig lehetett látni a vért. Az egyik, úgy láttam, gesztenyeszín hajú volt és kreol, a másik fekete, és most már persze nagyon is sápatag. De leginkább szürkék voltak, mintha szürke por fedte volna mindkettőjüket, finom por, lisztszerű.

El akartam futni, de nem volt erőm. Amikor végre megfordultam, megint a kutyával találtam szemközt magam. Visszajött a házba, s állt szétterpesztett lábakkal, láthatóan azzal az elhatározással, hogy nem fog kiengedni. Morgott. Ha megmozdultam, morgott.

– Ki van ott? – hallottam egy férfi hangját. Jön valaki, gondoltam riadtan, és itt talál. Kezemben a fejsze, amivel utat törtem magamnak a sövényen. Megmagyarázhatatlan helyzet.

– Ki az ott? – S csak ekkor ismertem fel a vendéglőst. Meglátott; a kutyát szólította, az eb engedelmesen a lábához simult. – Nem bánt – mondta a vendéglős. – Szelíd jószág, bár kiszámíthatatlan… – Beljebb jött, üdvözölt nyájasan. – Átjött körülnézni? Na, mi az? Nem jut szóhoz, ugye? Romantikus hely, maga mondta. Igaza volt. Átalakítom. Remek panzió lesz. Hat szoba. Szalon…

– Ott!… – mutattam magam mögé reszketve.

– Tessék?

– Ott… – böktem hátrafelé ismét. – Ott… ők…

– Nem értem – nézett rám a vendéglős. – És miért jött át ide fejszével? Csak nem fegyvernek hozta? Hiszen nincs itt senki…

A gazda biztonságával betörtetett a szobába. Utánafordultam reszketve; ő meg jött-ment, magyarázta, hogy rendezi be a házat. Azok pedig… azok pedig nem voltak sehol. Senki sem hevert a szőnyegen, csak ketten voltunk a helyiségben, a vendéglős meg én. A kutya azonban dermedten figyelt. Nem jött beljebb, noha a gazdája hívta. Csak állt, és morgott.

– Bútorral együtt adták el – magyarázta boldogan a vendéglős. – Potom összegért. Egymillióért. Csupa régi kacat – pöckölte, dögönyözte a tárgyakat, bútorokat. – Egymillió! Másfelet is megadtam volna! Majd meglátja, milyen remek üzletet nyitok itt. Na, nézze! Hát ezek meg micsodák? – Nevetett, ujjai közé csippentve pasztellszín selyemruhákat emelt fel a szőnyegről. – Na, még ilyesmi is… egymillióért! Valamikor két öreglány lakott itt, a házat az unokaöccsükre hagyták, attól vettem meg. Bolondos öreglányok lehettek, legalábbis az unokaöcs szerint… Itt minden az övék volt. Majd kihajítom ezt a sok kacatot. Hangszereket is láttam, azokat talán eladom. Egymillió! Mázli! Az üzlet, mázli! Igazam van? Apropó, hogy áll az értekezésével? Ej, de irigylem magát! Szellemiekkel foglalkozni! Ja, én azt már elpasszoltam!… – Körbejárt, elégedetten dörzsölte a kezét. – Nem volt rossz vásár egymillióért!

Együtt mentünk ki a házból. Bezárta az ajtókat, már nála voltak a kulcsok. Elfordultam, nem akartam nézni, ahogy felkattintott egy jókora lakatot a bejáratra. Mintha őket zárta volna be. Örökre.

A kutya ott szaglászott a közelünkben, meg-megállt, felnézett rám alulról, zavarba ejtő tekintettel. Amíg a vendéglős a zárakkal bajlódott, bámultuk egymást, én meg a kutya. Csak állt ott, és nézett a zöld fényű szemével szomorúan, mintha értett volna valamit.