Képnovellák

 

Hangversenydarabok

Száraz, napos nyárutó volt abban az évben; kék ég, verőfény – szeptember közepe. Már hullott az érett dió, és a gesztenyefákon rozsdásodtak a levelek. Házat béreltem a folyó fölötti hegyoldalban. Otthontalan voltam; holmim befért egy puha, disznóbőr útitáskába; könyveim közül csak néhányat vittem magammal, írógépem és feljegyzéseim fontosabbnak tetszettek öltönyeimnél. Vászonban jártam, könnyedén; még meleg volt az idő.

Olcsón kaptam a házat; télen fűthetetlen volt, a nyár pedig már tovaszállt, így hát nem vette ki – őszre – senki sem. Nem válogathattam. Tetszett a hely, a dombról át lehetett látni a folyón túlra; s noha az épület roskatag volt – hámlott a vakolat, az eresz deszkái elkorhadtak, a szürke palatetőt benőtte a moha, az ajtók, ablakok megereszkedtek, ujjnyi réseken fútt be a szél, a feljárat lépcsői kidőltek –, a kert ápolatlansága ellenére is kedves hangulatot árasztott. Reggel, amikor kitártam a zsalukat, a fák lombjain át a nap fénykévéi zúdultak be szobámba; kávémat rendszerint már odakinn fogyasztottam el, a veranda elé állított asztalhoz telepedve, és békés nyugalomban hallgattam a madarak neszezését.

De kilenc órakor, mondhatnám percnyi pontossággal mindennap, más hangok is eljutottak hozzám, mégpedig a dús sövényen túlról, valahonnan a szomszédból. Egy mélyebb és magasabb fekvésű hang – két nő derűs csevegése és nevetése szüremlett át a közelből; nyilván reggelizés közben diskurálhattak a kertjükben; időnként csészék és evőeszközök halk csörrenését is hallhattam, ám a beszélgetésekből soha nem érthettem egy árva szót sem. Félóra múlva elcsendesedtek, s nagyjából akkor, amikor visszatérve a házba munkához láttam, odaátról zene áradt, gordonka- és zongorajáték, gyönyörű, szárnyaló dallamok. Nem nagy a zenei műveltségem, de felismerni véltem Couperint.

Valahányszor megszólalt a muzsika, felütöttem a fejem, s hosszú percekre abbahagytam a munkát. Értekezésem, amelyet a tudományos intézetemnek írtam, megsínylette a délelőtti hangversenyt; miközben igyekeztem folytatni a fogalmazást, el-elernyedtem a gordonka és a zongora kettősén. Végül is a muzsika győzött, könyveim, jegyzeteim és kéziratom mellől a kertbe csalt, letelepedtem az egyik terebélyes fa alá, onnan füleltem; nem bántam, hogy mindig ugyanaz a mű csendül fel; bevégezvén, a muzsikusok újra kezdték és megint, egészen délig.

Lelkifurdalással teli gyönyörűség volt – átengedtem magam a zenének, holott tudtam, dolgom vár íróasztalomnál. Fogadkoztam magamban, hogy rögvest vissza is térek a szoba homályába, csak még egy kicsit időzöm, de akaraterőm mindannyiszor cserbenhagyott.

Amikor a szüntelen ismétlődő koncert véget ért, kábulatomból a megint hallható csevej ébresztett a valóságra; a sövény mögül átszüremlettek a női hangok: diskurzus és nevetés, majd jövés-menés lármája, ajtók nyitása-csukása, munka nesze; nyilván ebédfőzésbe fogtak odaát. Noha nem voltam benne biztos, hogy minden zajt egyugyanazon helyről hallok, mégis úgy képzeltem – és kétségek nélkül –, hogy a szomszédomban két ifjú hölgy lakik, mégpedig békességes szeretetben, akik, miután a nap különböző szakaszaiban ellátták magukat, muzsikálással múlatják az időt; bizonyára zenészek, gyakorolnak, turnéra készülnek kitartóan. S most éppen a Couperin-darabot gyakorolják. Már azt is elképzeltem, milyenek: harmincvalahány évesek, az egyik kreol bőrű, barna szemű és gesztenyeszín hajú, a másik fekete és sápatag, de mindkettő sudárkarcsú és kedves. Szépnek hittem őket. Nem tudom, miért, úgy véltem, hosszú, virágmintás, pasztellszín selyemruhákat viselnek, derekukra simulót, bokájuknál fodrosat. Hordanak-e ilyet manapság a nők egyáltalán? Nem törődtem vele, csupán fantáziámra bíztam őket kacagásaik, csevegéseik és muzsikálásuk hallatán.

Néha elmentem a sövényig, hogy rést lelve azon, átpillanthassak hozzájuk. De sűrű volt és ágas-bogas, fák borultak föléje ágaikkal, színes levelű díszfák meg illatos diók, halványzöld füzek, vékony levelű olajágak, dús cseresznyék, délies birsek – még csak a házuk teteje sem ütközött ki a lombok közül. Másfelől út keretezte bérleményemet, lábtól pedig burjánzó rét, amely a hegyoldal erdejéig tartott. A legkülönösebb azonban az volt, hogy kertemből kilépve nem találtam szomszédaim kapuját; a sövény bástyaként fogta körül a telket, s bár a közelben egy ösvény kanyargott, utat nem lelhettem a házukig, mert a csapás a kövek és a levendulabokrok között beleveszett a bozótosba. Talán a hegy másik lejtőjén lehetett bejutni hozzájuk. Ám amikor arra sétáltam, sehogy sem tudtam tájékozódni; bosszantott, hogy titokzatosnak tűnik, ami semmiképpen sem lehet az, de felhagytam a kutatással.

Megelégedtem a hangokkal és képzelgéseimmel.

Ahol laktam, a ház és környéke sziget volt a prosperitásnak indult település közepén. Mindenütt új, emeletes házak emelkedtek ki a tájból, mutatós kerítések fogták körül az ápolt kerteket; amerre csak néztem, pénzszagú volt a vidék. Nem mindig kellő ízléssel, de meglehetősen magas költségvetéssel épült nyaralók és családi otthonok szorították gyűrűbe azt a néhány kopottas házat, amely még nem került tatarozásra vagy átalakításra. És kutyák – kutyák csaholtak mindenütt, hatalmas, fajtiszta házőrzők lestek ki a vaskerítések rácsain, cerberusok, mély torokhangon ugatók, félelmet keltő vagyonvédők. Bevallom, ha érdeklődéssel és némi irigységgel néztem is a monstre vityillókat, a kastélyutánzatokat, a várimitációkat, szívesebben időztem a roskatag házban, de talán csak helyzetem – nincstelenségem – okán vonzódtam a hozzám jobban illő környezethez.

A hegyláb alján felfedeztem egy kis magánvendéglőt. Jól főztek, nyáron nagy lehetett a forgalom, mostanában azonban csak néhány asztalnál ebédeltek. Az igyekvő vendéglős csakhamar kiismerte szokásaimat, még le sem telepedtem, máris két deci száraz vörösbort tett elém, hogy kortyolgathassam, amíg felszolgálják a levest. Faggatott, pihenni jöttem-e ide vagy a dolgom végett; nem tudom, tette-e, vagy valóban érdekelte a munkám, de beszélnem kellett neki értekezésemről. Később kiderült, miért. Tanár volt, valaha szeretett volna magasabb tudományos fokozatba jutni, de családot alapított, eleinte csak különmunkákkal – ablaktisztítás, takarítás – toldozgatta pedagógusi fizetését, majd elkapta a korszellem, sutba vágta a diplomát, és megnyitotta ezt a vendéglőt („ezt a kis mini aranybányát, uram! Önnek bevallhatom, de hol kopogjam le? megy, hál’ istennek, megy, amíg engedik…”). Néha nosztalgiája támad, csakhogy már nincs visszaút.

– Irigylem önt, uram! Szellemiekkel foglalkozni! Uram!…

Nevetnem kellett. Rokonszenves volt, fiatal, erős ember, értelmes; intellektusa folytán kedves házigazda. Összebarátkoztunk, így aztán szó esett az én zenész szomszédaimról is. Felkeltettem érdeklődését, különösen azzal, hogy nekieresztettem képzeletemet, és – mintha ismerném – lefestettem neki szomszédaim házát, kertjét.

– Azt mondja, romantikus? Zsalugáterek meg zöld oszlopos veranda? Igazán mondja, uram? És befutotta a vadszőlő?…

Mulattatott, hogy fantáziaképem így elragadta. Amikor távoztam, utánam szaladt. – Hol is mondta, uram? Melyik az a ház? Ha elmagyarázná még egyszer…

Másnap és harmadnap belemerültem a munkába, sajnáltam a vendéglőben tölteni az időt, magam kotyvasztottam valami étket. Szép, napos maradt a szeptember. Odaátról szüntelen szólt a muzsika, még mindig ugyanaz, de – hihetetlen – egyhangúsága nem zavart. Hiszen naponta másként és másként játszották, más tűzzel, más derűvel, más szomorúsággal, más szenvedéllyel. Ugyanaz szólt – és mégsem ugyanaz. Ismerős lett, amikor abba-abbahagyták, azonnal hiányzott. Már el sem tudtam képzelni az életem nélküle. Valami megmagyarázhatatlan vigaszt nyújtott, otthonosságot; kertemből a völgybe láthattam, az új házakra, s ha nem hallhattam volna a zenét, bizonyára nagyon idegennek, elhagyatottnak éreztem volna magam ebben a világban.

Amikor legközelebb betértem a vendéglőbe, a főnök – miután asztalomra tette a bort – sugárzó arccal közölte:

– Megveszem!

Csodálkozásomat élvezve várt egy kicsit, majd fölém hajolt, mint aki titkot árul el:

– A szomszédjában azt a házat! Megnéztem. Pontosan olyan, amilyennek leírta.

– Pontosan olyan?! – álmélkodtam.

– Pontosan! A veranda, az ablakok, a falak fölött a magas tető, s körül a kert… Megveszem!

– Beszélt a hölgyekkel? – kérdeztem különös féltékenységet érezve.

– Nem, még senkivel sem beszéltem, de tudom, hogy meg fogom venni. Eladják. Majd eladják, uram, higgye el! Ha valaki szép summát kínál… Márpedig én kínálok, mert éppen ilyen házra vágytam, egy kis panziót nyitnék, nincs rá alkalmasabb hely. Aranybánya lesz, uram, aranybánya…

– Egyáltalán nem biztos, hogy eladják – tört ki belőlem a megmagyarázhatatlan dac. Hiszen semmi közöm sem volt a házhoz, a benne lakó nőkhöz, csak némi hangulat kötött hozzájuk, csak egy kis szabad képzelgés.

– Eladják! Senki sem tud ellenállni a pénznek. Megtanultam… Igaz is, csak beszélek itt, a leves meg sehol! Zellerlevélből készült csirkeaprólékkal, savanyúan, aranyló csipetkékkel…

Aznap délután szomorúan hallgattam Couperint. A gordonka mélabús hangja tette-e? Vagy az éles zongorafutamok? Kedvetlenül ültem a kertben, a munkához sem fűlt a fogam. Ráadásul korán megszakadt a koncert, csend támadt odaát; erre a csendre figyeltem fel, s lettem nyugtalan. Nem volt maradásom, sétára indultam, bejártam a hegyoldalt az erdőig, bevettem magam a fák közé, s oly messzire mentem, hogy alig találtam vissza. Növekvő pánikban kerestem a kivezető ösvényt; késő alkonyat volt, mire lakásom felé tartottam. Akkor láttam meg őket. Vagy véltem látni őket. Ugyanis két nőalakot fedeztem fel a növekvő szürkületben, már csaknem a házam közelében. Mentek kecsesen, karjuk össze-összeért, s bár hallhatták lépteimet, nem fordultak hátra. Hiába siettem utánuk; s már azt hittem, szem elől tévesztettem őket, amikor hirtelen megtorpantak, felém fordultak, de oly messzire tőlem, hogy arcukat nem láthattam; intettek hívón. Meggyorsítottam lépteimet, mire azonban felértem a hegyi utacskán, mintha szertefoszlottak volna, sehol sem találtam őket. Beláttam, integetésük káprázat volt csupán.

Másnap délelőtt hiába vártam, hogy megszólaljon a muzsika. Feltűnt, hogy a szokott neszeket sem hallom kilenc óra tájban; és később is csak a madarak délelőtti füttyögése törte meg a csendet.

Mintha megsüketültem volna, csak csengett-bongott a csend.

Délben átöltöztem, s leereszkedtem a lejtőn a vendéglőbe. Arra számítottam, hogy találkozom a főnökkel, de nem ő szolgált ki; már az ebéd végén tartottam, amikor megérkezett; kocsijának dallamkürtjével felverte háza népét. Ragyogó arccal lépett be az üzletbe, s amikor észrevett, egy iratot lobogtatott felém.

– Megvásároltam! Megvásároltam, uram, lássa, az enyém az a ház, az enyém! Nemsokára nekilátunk, átalakítom, karácsonyra már szállóvendégeket fogadunk!…

– Tehát beleegyeztek a hölgyek? – kérdeztem szorongva.

– A hölgyek?! Miféle hölgyek? Á, vagy úgy! Az ön szomszédai!… – Kis ideig kutatón vizsgált, majd felnevetett. – Jól beugratott, uram! Még el is hittem!

– Mi az, hogy beugrattam?!

– Hát azokkal a muzsikáló szépasszonyokkal! Hiába, önnek van fantáziája! – Megint elhallgatott, mert látta, hogy nem nevetek. – Az a ház üres, uram. Lakatlan. Nem is lehet ott lakni, nincs az olyan állapotban. De szép, igaza van, szép. Pompás panzió lesz az, uram!

Meg sem vártam a desszertet, siettem haza. Reméltem, bíztam benne, hogy a vendéglős csak tréfált; vártam azt a pillanatot, amikor más délutánokon is fel szokott csendülni a dallam. Ültem és vártam, de hasztalan. Órák teltek el, ám odaát csend volt.

Elhagyott a türelmem. Rémülettel töltött el a csend. Igazat beszélt volna az az ember? De hogyan lehetséges, hiszen mindeddig hallottam a hangokat, a csevegések, kacagások lármáját, az átszüremlő muzsikát!

A kertben álltam, és füleltem. Mi ez a csend?!

Roppant valami, roppant-reccsent a sövény alján, odakaptam a fejem: egy fekete, lompos szőrű, zölden fénylő szemű, jól megtermett kutya bámult rám, aztán lustán hátrapillantott, oda, ahonnan előbukkant; a sövényen talált valami rést, amit én soha nem fedeztem fel, ott mászott át a kertembe. Állt, s nézett rám az eb, aztán morgott barátságtalanul – vagy félőn? –, majd eliszkolt.

Megvizsgáltam a rést. Nem volt nagy a nyílás, de szerszámot ragadtam, s kitágítottam. A fejsze nyelével préseltem ölesebbé, ütnöm, vágnom is kellett néhány gallyat az élével-fokával. Így hát átjutottam.

Sűrűn benőtt, bukszusokkal, indákkal, elvadult növényekkel teli kertbe értem. A fák sötét árnyékot vetettek a bokrokká nőtt gyomokra. Esteli napfény világított, sárga, fáradt fény, s ebben a fénysugárban láttam meg a házat is. Zöld oszlopok tartották a veranda tetejét, a vadszőlő körbefonta az ablakokat, ajtókat; leánderek nyíltak a terasz kőpárkánya mögött.

Végigmentem az ösvényen a bejáratig. Nyitva volt. Beköszöntem, de senki sem fogadta. Bementem hát. Szépiaszínű kockaköveken lépdeltem, a falakat pókhálók borították, de mindenütt edények, tárgyak hevertek, akárha az imént hagyta volna ott őket valaki. Feltártam egy ajtót, szóltam, köszöntem, de válasz nem érkezett; a szoba néptelen volt, ám a kelmék és a takarók gyűrődései mintha csak percekkel ezelőtt távozottak nyomait őrizték volna. Egy vörös bársonnyal bevont széknek támasztva gordonka állt, mellette hevert a vonó. Az ablaknál mogyorószín, nyitott zongorát láttam, kottatartóján partitúra; elhaladtomban megnéztem, igen, Couperin művénél volt széttárva, a Hangversenydarabok-nál. Semmi kétség, a hölgyek itt laknak, de ma délután elmulasztották a játékot. A ház azonban néma volt. Csend honolt a házban, és félhomály, csend, csend és csend. A lakókat szólongattam, így jártam szobából szobába. Tompa surranást hallottam – sebesen hátratekintettem: a zöld szemű, fekete kutya állt mögöttem tisztes távolságban, és figyelt. Dermedten meredtünk egymásra, aztán elindultam mégis, meg kellett találnom a hölgyeket. A kutya ott maradt, megfordult, elosont, kikullogott a kertbe. Egyszer csak a vonyítását hallottam; olyan kegyetlen hangon vonyított, hogy megborzadtam.

Mégis kinyitottam a szomszédos szoba ajtaját. Kezem a kilincsen maradt, meg kellett kapaszkodnom. Kiáltani akartam, de torkomon akadt a hang. Csak bámultam, néztem őket kikerekedett szemmel. Egymás mellett feküdtek, pasztellszín selyemruhában, karcsún, szépen, mintha csak aludnának, A szőnyegen hevertek, kissé szétvetett végtagokkal, de finoman; alig lehetett látni a vért. Az egyik, úgy láttam, gesztenyeszín hajú volt és kreol, a másik fekete, és most már persze nagyon is sápatag. De leginkább szürkék voltak, mintha szürke por fedte volna mindkettőjüket, finom por, lisztszerű.

El akartam futni, de nem volt erőm. Amikor végre megfordultam, megint a kutyával találtam szemközt magam. Visszajött a házba, s állt szétterpesztett lábakkal, láthatóan azzal az elhatározással, hogy nem fog kiengedni. Morgott. Ha megmozdultam, morgott.

– Ki van ott? – hallottam egy férfi hangját. Jön valaki, gondoltam riadtan, és itt talál. Kezemben a fejsze, amivel utat törtem magamnak a sövényen. Megmagyarázhatatlan helyzet.

– Ki az ott? – S csak ekkor ismertem fel a vendéglőst. Meglátott; a kutyát szólította, az eb engedelmesen a lábához simult. – Nem bánt – mondta a vendéglős. – Szelíd jószág, bár kiszámíthatatlan… – Beljebb jött, üdvözölt nyájasan. – Átjött körülnézni? Na, mi az? Nem jut szóhoz, ugye? Romantikus hely, maga mondta. Igaza volt. Átalakítom. Remek panzió lesz. Hat szoba. Szalon…

– Ott!… – mutattam magam mögé reszketve.

– Tessék?

– Ott… – böktem hátrafelé ismét. – Ott… ők…

– Nem értem – nézett rám a vendéglős. – És miért jött át ide fejszével? Csak nem fegyvernek hozta? Hiszen nincs itt senki…

A gazda biztonságával betörtetett a szobába. Utánafordultam reszketve; ő meg jött-ment, magyarázta, hogy rendezi be a házat. Azok pedig… azok pedig nem voltak sehol. Senki sem hevert a szőnyegen, csak ketten voltunk a helyiségben, a vendéglős meg én. A kutya azonban dermedten figyelt. Nem jött beljebb, noha a gazdája hívta. Csak állt, és morgott.

– Bútorral együtt adták el – magyarázta boldogan a vendéglős. – Potom összegért. Egymillióért. Csupa régi kacat – pöckölte, dögönyözte a tárgyakat, bútorokat. – Egymillió! Másfelet is megadtam volna! Majd meglátja, milyen remek üzletet nyitok itt. Na, nézze! Hát ezek meg micsodák? – Nevetett, ujjai közé csippentve pasztellszín selyemruhákat emelt fel a szőnyegről. – Na, még ilyesmi is… egymillióért! Valamikor két öreglány lakott itt, a házat az unokaöccsükre hagyták, attól vettem meg. Bolondos öreglányok lehettek, legalábbis az unokaöcs szerint… Itt minden az övék volt. Majd kihajítom ezt a sok kacatot. Hangszereket is láttam, azokat talán eladom. Egymillió! Mázli! Az üzlet, mázli! Igazam van? Apropó, hogy áll az értekezésével? Ej, de irigylem magát! Szellemiekkel foglalkozni! Ja, én azt már elpasszoltam!… – Körbejárt, elégedetten dörzsölte a kezét. – Nem volt rossz vásár egymillióért!

Együtt mentünk ki a házból. Bezárta az ajtókat, már nála voltak a kulcsok. Elfordultam, nem akartam nézni, ahogy felkattintott egy jókora lakatot a bejáratra. Mintha őket zárta volna be. Örökre.

A kutya ott szaglászott a közelünkben, meg-megállt, felnézett rám alulról, zavarba ejtő tekintettel. Amíg a vendéglős a zárakkal bajlódott, bámultuk egymást, én meg a kutya. Csak állt ott, és nézett a zöld fényű szemével szomorúan, mintha értett volna valamit.

Páva a kertben

Tavaly nyáron a balatoni üdülőhelyen felkeltette figyelmemet egy különös, régi ház, a parti sétány közelében. Tornácos, terebélyes épület, magas, mohás cseréptetővel; s ez a tető mint valami szemöldökre húzott kalap borult az egész villára. Mert villa volt, valaha talán nagyon is hivalkodó, de mostanra már ugyancsak megkopott; faláról hámlott a vakolat, itt-ott nagy foltokban kiütközött a meztelen tégla, máshol nedvességfoltok éktelenkedtek; száraz, esőtlen idő volt, de a kert mégis hűvös nyirkosságot árasztott. Persze a nap alig érte: terebélyes, bár gutaütötte fák, ösztövér, megfeketedett, csonka fenyők, elvadult ciprusok, egykor gonddal nyírt, de immár satnya bukszusok fogták körül az épületet, alóluk kiveszett a fű, vastag, barna szőnyeggé tiport tűlevelek borították a homokos – és a kánikulában is jóformán kiszáradhatatlan – talajt. Arra jártomban mindig benéztem a roggyant léckerítés fölött a kert árnyában meghúzódó házra. Páva sétált a bokrok között. Színes tollazata ugyan beleveszett a kuszaságba, de olykor- olykor gőgösen rikoltott, és tenyérnyi napfoltok pászmájában illegette magát. Ugyanígy nagy ritkán egy termetes asszonyságot is láthattam; a pávatollak kékjeihez, mélybordóihoz hasonló színezetű bő selyemköntösben ült egy magas támlájú, a szabadba sehogyan sem illő plüss karosszékben, napernyővel védekezve a fény elől az amúgy is lombok fedte kertben. A villa körül zajlott az élet, de a léckerítés mögött csak a dölyfös páva rikoltott néha; a csendben és mozdulatlanságban a termetes asszonyság is inkább holmi kipingált szobornak, semmint élőlénynek tetszett.

De estefelé egyszeriben megélénkült a villa: nők és férfiak tűntek fel, vidám, bikinis lányok, izmos fiúk, óvatos öregek; a hosszú, mély tornácon gyenge fényű villanykörte gyulladt ki, és a terített asztaloknál vacsorájukat költötték el a lakók. Mert lakókkal volt tele a ház, nyaralókkal, akik a forróság óráiban fürdőztek a tóban, s csak alkonyatkor tértek meg mohó étvággyal a pávás kertbe. A termetes asszonyság ilyenkor már ott sürgölődött körülöttük, asztaltól asztalig járt, jóságos gondoskodással teát töltögetett öblös fajanszkancsóból a vendégeinek. A gyenge világításban a tornác lehangoló volt, a vacsorázók mégis élénken, vidáman zsinatoltak, hangjukban azonban a kényes fül felfedezhetett némi erőltetettséget. Úgy csevegtek, nevetgéltek, mint akik valamitől tartva hangoskodással megkísérlik késleltetni annak a bekövetkeztét. De nemsokára elcsendesedtek. Még a legfiatalabbak szavát sem lehetett hallani; a villából sem zene, sem ének nem szüremlett ki, holott végig a part mentén csak úgy zengett esténként a mulatság…

Ha korán mentem a boltba, láttam a villa vendégeit a teraszon reggelizni. Némán, sietve ettek, csaknem kapkodón, s tűntek el szaporán az árnyas kertből a partra. A termetes asszonyság nem szorgoskodott körülöttük, hanem a tornáctól távol, plüssfotelja mélyébe húzódva ült, ügyet sem vetve rájuk. Ült egész nap, kinyitott ernyője alatt, szoborszerű mozdulatlanságában. Üres, csendes volt a ház. Csak szürkületkor kezdődött újra a nyüzsgés; a kedves, bár kissé hamisan csengő diskurzus, az asszonyság buzgó teatöltögetése. A nappali nyugalommal olyannyira ellentétes volt ez az esti élet, hogy engem hajdanvolt olvasmányomra emlékeztetett; gyerekkoromban borzongva lapoztam fel újra és újra az elátkozott hajóról szóló történetet. Egy tengerész írta le, miként vergődött a hullámokon sok éven át az a szkúner, amelynek főárbocához a kapitány szablyával volt szögezve, körötte pedig, a fedélzet deszkáin, ugyancsak lekaszabolva hevert szerteszét a hajósnép. A kísértethajó virradattól napnyugtáig némán hánykolódott a tengeren, de éjszakánként harsány hangok szálltak róla szerteszét a vizek fölött; lábdobogások, rikoltozások, kardcsörtetések, pisztolydurrogások riogatták a közelébe került hajósokat. Minden éjjel lejátszódott a tragédia: a matrózok fellázadtak, a kapitány tüzet nyitott rájuk, de senki sem győzött, a szkúner holtak tetemével lett tele. A kárhozottak hajója mindaddig keringett a tengereken, míg egyszer aztán, égi kegyelemből, partot nem ért; szirtnek csapódva nyugodtak meg végre a holtak, s lettek porrá, mint más halandók.

Furcsállva néztem a kísértetházat – ahogy magamban neveztem; idegenkedtem nappali némaságától, esti zsivajától. Vajon kiknek támad kedve ilyen helyen tölteni a drága nyarat?

Most, tavasszal megint arra jártam – a kert még kihalt volt: a fák ága-boga kopár, a vén fenyők ernyedten álltak, a hosszúra nyúlt tél megviselte a kopott falakat, a kerítés is a földre dőlt a hó terhétől. Tavalyi szomszédom rajtakapott, hogy nézelődöm. – Nocsak – szólított meg –, talán kiszemelte magának? Drágállja a múlt nyári szállását, igaz? Na, itt aztán ingyen nyaralhatna!

– Tréfál? – néztem rá nevetve.

– Nem tréfálok én! Ingyen szállás ez, nem tudta? Pedig híre kelt már, ingyen tölthet itt két hetet, aki az egyezséget elfogadja. Csak a koszt kerül pénzbe, úgy értem, ki-ki ellátja magát, hanem a háziasszonytól a potya szállás mellé még az esténkénti tea is jár. Finom teát főz, jó teát, engem egyszer megkínált, olyan erős az, mint a méreg!

– Azt mondja, mint a méreg?!

– Úgy ám! De el kell fogadni. Kötelező. Aki itt nyaral, ingyen nyaral, de este muszáj innia a háziasszony teájából.

– És miért?

– Hogy még csak véletlenül se aludjon el a felolvasás alatt.

– Csak nem regényeket olvasnak fel?!

– Hohó! Ördöge van! Regényeket?! A háziasszony irományait! Ő ugyanis… író. Na, nem hivatalos író, csak amolyan önjelölt. Egész télen ír. Vaskos kéziratai vannak, állítólag az életét írja, de szerintem belekever abba mindent. Soha nem talált még kiadót a munkáira, soha egy sorát sem nyomtatták ki, de most már nem is bánja. Van közönsége. Kitalálta a módját. Ingyen fogad lakókat, ez a csalétek. Napközben nyaralhatnak, sütkérezhetnek; lubickolhatnak a tóban, de este, vacsora után ott kell ülniük a szalonban, és hallgatni, hallgatni a felolvasást. Aki elpilled, pakolhat, semennyiért sem maradhat a villában. Az asszonyság megértésre vágyik, nem haszonra. De általában mindenki kitart. Na hallja! Ebben a drága világban, amikor fogunkhoz kell verni a garast, mit meg nem tesz az ember a potyáért?!… Oda nézzen! Ott jön!

A termetes asszonyság jött is valóban, nagy bekecsben, kendőbe bugyolálva a sötét házból. A pávát hívta. Szórt neki valami eleséget. A madár rikoltott – szívszorító, mégis ingerlő volt a hangja.

Az én emberem

Még valamikor tavasszal néhány hétig egyedül voltam kinn az sz.-i házban. Egyik alkonyatkor megszólalt a kertkapu csengője; boldogan siettem végig a betonutacskán, váratlan vendég jól jön, ha az ember napokat tölt magában. Derűs igyekezetemet vidáman fogadó férfi állt integetve a kerítésnél; csak a közelébe érve láttam, hogy idegen. – Ne haragudjon a zavarásért – szólt udvariasan –, a közelben lakom, ott, a sarkon túl, abban a manzárdos épületben… talán tetszik ismerni… – Negyven-valahány éves lehetett; lötyögős vászonnadrágjában, kinyúlt kötött ujjasában valóban csak a szomszédságból ugorhatott át ide, hozzám, de nem ismertem. – Nagy bajban vagyok, segítsen ki, kérem!

– Mit tehetnék?

– Felrobbant a villanyórám, a feleségem még nem ért haza, ő hozza a pénzt, nálam meg itt vannak a szerelők, és nem tudom kifizetni őket. Kétszáz forint kellene.

– Kétszáz?

– Csak holnapig! Holnap megadnám, becs’ szóra! Nem is zavarkodtam volna, de senki ismerőst nem találok most hirtelen, láttam, maga itt van… Kétszáz, csak holnapig!

– Jó, várjon! – Fordultam vissza a pénzért; figyelő tekintetét a hátamban éreztem, s arra gondoltam, beengedhettem volna, illetlenség ott ácsorogtatni az utcán, a zárt kapu előtt; rideg, sértő viselkedés a rácson át beszélni vele, mint valami gyanús, kétes alakkal. De csakis azért lehettem ilyen udvariatlan, mert meglepett, hogy vadidegen létére kölcsönkér tőlem. Odabenn semennyit sem haboztam, kihalásztam a tárcámból a két darab százast, s vittem neki bizalommal. – Tessék, a nevem, a címem, tessék! – nyújtotta be a kapu rácsán a személyijét, amint meglátta kezemben a bankókat. – Ugyan, dehogy!… – hárítottam el a gesztust, s még csak oda se néztem az igazolványára, nehogy kételkedőnek tartson.

– Holnap megadom!

– Nem, most néhány napig nem leszek itt – mondtam –, de a pénzt bedobhatja ide, a postaládámba, itt majd megtalálom.

– Bedobom, persze hogy bedobom, az asszony estére meghozza a pénzt, nagyon kellemetlen ez nekem, de mit tegyek! Köszönöm! Köszönöm, hogy ilyen kedves volt, köszönöm!

Hálálkodva, sietve, boldogan ment a pénzzel. Már a sarkon volt, amikor egyik szomszédom befordult ott, s meglátta. – Csak nem magánál járt ez az alak? – kérdezte, amint a kapumhoz ért.

– Egy kis kölcsönt kért, szegény ördög, szerelők vannak nála, felrobbant a villanyórája…

– Micsoda?! – nevetett fel a szomszédom, de aztán sajnálkozva nézett rám. – És maga ennek bedőlt? Hogy a fenébe robbanhat fel egy villanyóra?

– Hát… talán van ilyen. Egyébként mindegy, kellett neki kétszáz… Az igazolványát is mutatta!

– És ha mutatta? Mit ér maga azzal?! Tudja, hova ment ez most? A kocsmába! Piára tarhál. Így tarhál ez mindig, maga még nem ismeri? Búcsúzzon el a kétszáz forintjától, barátom!

– Nézze, én bízom benne! És nekem kétszázat meg is ér, hogy próbára tegyem…

– Őt?

– Őt is, meg a hitemet.

Kétkedő szomszédom nem ingatott meg. Hiszen tudja az én emberem, hogy késedelem nélkül kisegítettem a bajból, lehetetlen, hogy ezt semmibe vegye, és visszaéljen a bizalmammal.

Három napig Pesten voltam. Negyednap visszatértem az sz.-i házba. A postaládában megtaláltam a kétszáz forintot. Híreszteltem is mindenkinek, milyen rendes ez az én emberem, s örültem – nem a pénznek, hanem hogy nem kellett csalódnom.

– Csak várja ki a végét! – mondta kétkedő szomszédom. – Ez volt a csalétek! A beetetés! Kért egy csekély összeget, megadta időben, hogy maga továbbra is hitelképesnek tarthassa. Aztán majd nagyobb összeget kunyerál. És maga? Maga ad neki! Most már adnia kell! Hiszen semmi hiba sem volt a visszafizetésben, ugyebár? Barátom, maga adni fog, mert nincs rá erkölcsi alapja, hogy megtagadja a kölcsönt! És akkor majd lesheti a pénzét! Az nem lesz benn a postaládájában!

– Nem, ez nem olyan!

– Van kedve fogadni?…

Akkoriban találkozgattam néha-néha az emberemmel. Valóban a környéken lakhatott, fel-felbukkant az utcánkban. Szolgálatkészségemért a barátságába fogadott. Hálás volt, hogy nem kételkedtem tisztességében; valahányszor meglátott, felderült az arca, szeme csillogni kezdett, s nagy hangon üdvözölt. Úriember módjára nem emlékeztetett ügyletünkre, én tartottam kötelességemnek értésére adni, hogy megtaláltam a visszahozott pénzt.

– Köszönöm! Köszönöm még egyszer! – mondta, de eszébe sem jutott kihasználni a helyzetet és molesztálni.

De a nyár derekán újra becsengetett hozzánk. Ott állt az utcán, várta, hogy kimenjek hozzá a házból. Csakhogy amint észrevettem, baljós érzetem támadt, s mivel nem voltam egyedül, a feleségemet küldtem a kapuhoz. – Kérdezd meg, mit óhajt. – Néhány perc múlva megtudtam, hogy engem és csakis engem keres. Ám addigra bennem már feltámadt a gyanú: hátha a szomszédomnak van igaza („Ennek a maga emberének nagydoktorija lehetne lélektanból! Jön, és maga majd engedelmeskedik…”) Nem, nem, hárítottam el a hívását gyáván, nem megyek, mondd, hogy nem tudok menni, mondj valamit, hogy nem érek rá! – De miért? – lepődött meg a feleségem. – Csak. Semmiért. Ne törődj vele, küldd el, menjen, nem akarok találkozni vele… – Teremtőm, hát ki ez az ember?! – Fogalmam sincs, kicsoda, itt lakik valahol a közelben, de most dolgozom, ne zavarjon, menj, kergesd már el!…

Az ablakból figyeltem, megszabadulok-e tőle. Nem a pénzemet féltettem, hanem a hitemet. Ha ez az ember tényleg szélhámos!… De nem folyvást próbára kellene tennem őt is meg magamat is, hogy ne csak egy maroknyi kis bizonyságot dédelgessek örökké? Láttam, milyen szenvedélyesen magyaráz valamit a feleségemnek, az meg, szegény, csak tartotta magát az utasításomhoz; a jelenet hosszadalmas volt és kínos. Már azon voltam, hogy kimegyek, megkérdezem, mennyi pénzt akar, és újra habozás nélkül kisegítem. De akkor indulatosan legyintett – és elment.

Másnap szembe jött velem az utcán. Rossz lelkiismerettel ki akartam kerülni, de ő nagyvonalúan üdvözölt, és semmit sem tett szóvá. Nem haragudott.

Augusztus végén láttam újra. Vidéken, utazás közben az újságot böngészve akadtam rá, akkor tudtam meg a nevét is. Minden lap közölte a fényképét a rendőrségi rovatban. Előlegeket, kölcsönöket vett fel, aztán eltűnt a pénzekkel. A fotóról lesunyt fejjel nézett rám, mintha látta volna megdöbbenésemet, s el akarta volna fordítani tekintetét. Hiszen talán az egyetlen voltam, aki őt becsületesnek tarthatta.

Őszi fényben

Micsoda fény októberben! Hosszú ideje minden áldott reggel fényre ébredünk, a hűs hajnalokra meleg délelőttök következtek, s bár az esték hidegében már ott a zord idők fuvallata, még lombosak a fák.

A kertek bíborban, okkerban, mélybarnában állnak a végtelenre nyúlt szárazságban. Esőtlen hónapok szárítják, szikkasztják a földet, zörgő avar terül az utakra.

A déli napban százféle színben tarkáll a piac. A bódék előtt a rekeszekben sárgálló körték, piros, nagy gerezdű paradicsompaprikák, halványzöld káposztafejek, fehér fokhagymafüzérek, vörös, narancsszín, lila, kék gyümölcsök, zöldségek és illatos almák halmai, barna diók, nagy mérőkben duzzadó babszemek, lencse meg kukorica a padlizsánok fénylő hasa mellett, burgonya hatalmas hegyekben, és szőlő, szőlő, szőlő – itt a föld minden ajándéka az árusok asztalain, a billegő mérlegek körül. Jön-megy a nép, tolong, szatyrok, kosarak hasasodnak-púposodnak, százasok, ötszázasok, ezresek kerülnek marokból marokba, laposodik az erszény, telik a kassza. Sohasem olyan szép a piac, mint ősszel, amikor kiterül a szem elé a kertek és gyümölcsösök gazdag termése, soha nem kápráztat ennyi szín, a paletta ennyi árnyalata, sohasem ilyen festői, ilyen csábító, ilyen illatos, mézes és fanyar. Nézem a piaci nyüzsgést, tekintetemmel feliszom a látványt, mindenből vásárolnék, mindenből vennék, ha kell, ha nem, csakhogy lassan fogytán a pénzem is, nem csupán a bevásárlótáskám befogadó méreteivel támad bajom. Nyüzsög a tömeg, lökdösődnek, sietnek mellettem, kocsikat tolnak friss áruval a szállítók, izzadnak, kiabálnak az alkalmi munkások: – Utat, utat!… S akkor egyszer csak megszólít valaki:

– Beszélhetek magyarul?

– Tessék?

Hirtelen nem is tudom, hozzám szólt-e? Jól megtermett, sportos külsejű, kissé kopottas, de azért rendesen öltözött, napbarnította arcú, negyven év körüli férfi néz rám, a szemem közé néz komolyan és kérdőn:

– Uram! Magyarul! Beszélhetek magyarul?

– Miért is ne?

Végigmér, megszemléli a zöldséggel, gyümölccsel telepakolt táskámat. Mintha kissé elhúzná a száját, csipetnyi gúnnyal, mintha azt hallanám, hogy – hm! –, mintha azt mondaná, hogy no lám, lám!… Aztán szigorúan, öntudattal pillant fel.

– Ön előtt egy koldus áll, uram!

Tréfának veszem. Vagy viccel, vagy részeg ez az ember. Meg is haragszom hirtelen – minek köt belém? S máris kitérnék előle, de utamat állja.

– Elnézést, megismétlem, egy koldus áll ön előtt, egy diplomás koldus.

– Sietek, hagyjuk a tréfát!

– Komolyan beszélek! – Az arckifejezését figyelve ezt el is kell hinnem neki. Kihúzza magát. – Állástalan vagyok és nincstelen. Noha közgazdasági diplomával és angol, orosz, német, spanyol nyelvvizsgával rendelkezem, értek a számítógépekhez, kitűnő matematikus vagyok, és még sorolhatnám.

– Akkor hogyhogy nincs állásban?

– Úgy véltem, helyesebb, ha koldus leszek.

– Vagy netán eltiltották valamennyi szakképzettségének a gyakorlásától? Mindenhonnan kidobták? Már megbocsásson! De nem értem…

– Magam döntöttem úgy, hogy koldus leszek.

– Na, hagyjon békén!

– Csak nem küld el?! Mindössze húsz forintot kérek öntől! Húsz forintot! Azonban sietve megjegyzem, hogy csak kétezerben tudom megadni. Az ezredfordulón. Kérem, írja fel a címemet, kétezerben behajthatja rajtam a kölcsönt, ha szükséges, kamatot is felszámolhat, bár nem tartanám ízlésesnek. Egy koldussal szemben, ugyebár! Kérem, szíveskedjék adni egy húszast, igazán kevés az időm, de önt sem akarom feleslegesen feltartani. Még sok koldulnivalóm van mára…

Szóhoz sem tudok jutni, annyira meglep ez a hang.

– Húsz forintot, uram, ha lenne szíves! – sürget kissé türelmetlenül.

Talán nem cselekszem helyesen, de sietve előguberálok egy fényes fémpénzt, és a markába nyomom.

– Grácie, signore! – hajol meg komolyan és hálásan, udvariasan. – Thank you, very much! Merci! Merci bien! Je vous remercie! Tehát kétezerben! A telefonszámom százhatvannégy-hatnegyven…

Hajlongva hátrál, odább, látom, megszólít egy nőt, de az ijedten elhúzódik tőle; fiatalember akad a horgára emberemnek, majd egy idős úr. A piacról kifelé menet ismét összeakadunk. Már meg sem ismer, de megszólítom.

– Nem szégyelli magát? Nem tartja ízléstelennek ezt a koldulást?

– Miért tartanám annak, uram?

– Úgy látom, jó erőben van. Ha valami okból nem használhatja a diplomáját, ha elvi okokból nem vállal szellemi munkát, ha nem kamatoztatja nyelvtudását, legalább éljen meg a fizikai erejéből! Itt van például ez a piac! Mindig szükség van alkalmi munkásokra, nem keresne rosszul…

Nem folytathatom. Elém áll, szeme összeszűkül, szinte haragos.

– Ön talán figyelmeztetni merészel bárkit is arra, hogy óvakodjon a javak szerzésétől? Hogy erején felül ne törekedjen a jólétre? Hogy ne hajszolja mindenáron a sikert, ne gyűjtsön kapzsi módra vagyont, ne törje magát a karrierért? Ön talán szólhat embertársainak, hogy ne versengjenek a rongyrázásban, ne akarják, természetesen elsősorban anyagiak terén, felülmúlni a másikat? Hogy ne legyenek nyerészkedők? Nos, ugye, nem! Akkor hát miért avatkozik a dolgomba? Számomra a koldusság – státus. Szellemi és gazdasági státus. Elhatároztam, hogy koldus leszek. Ahogy más elhatározta, hogy villatulajdonos lesz, és valamiféle autócsodában fog furikázni. Rátarti vagyok a választásomra, mert úgy vélem, kevésbé csapom be magam, mint az elszánt nagyratörők. Nincs kizárva, hogy én is szerezhettem volna egy hat-nyolc-tíz milliós villát, az én fenekem alá is kerülhetett volna nyolcezer dolláros kocsi. Csakhogy én nem akarom magam illúziókban ringatni. Mert a húsz forint, az húsz forint, annyit mindig megkapok, ha nem is mindenkitől, de a legtöbbjétől, ám a vagyon illanó. Ki biztosít felőle, hogy fenntarthatom? Egy húszas mindig akad. Igaz is, uram, ha kisegítene…

– Már adtam!

– Ó, pardon! Nos, kétezerben visszakapja! Csak keressen nyugodtan, ha nem jelentkeznék…

Eltűnik a tömegben. Vajon miért éppen kétezerben? Mi lesz kétezerben? – nézek utána, amint ott hagy a tarkálló piacon, az ősz színpompás termékei között, tömött bevásárlótáskámmal a kezemben.

A galamb fázik

A bűvész kis partnere fázik.

Nem Gelsomina, az ágrólszakadt, akit Zampano cipel magával a ponyvás, motoros triciklin Fellini szívszorító filmremekében köves falvakba, hegyes-völgyes szerpentineken, az országúton esőben, szélben, havazásban, nem a zseniális bolondka, a gombszemű, csutakhajú, az otromba bakancsba, kabátba bújtatott senki-lánya didereg a bámészkodók, csudát látni akarók körében, hanem egy csapzott kis galamb.

Fehér tollú, karcsú jószág.

Recsegő zene szól, a magnó a füles szatyorban a földön, közelében felfelé fordított, avítt, zöld bársonycilinder – a pénzadományoknak –, kopott, szálasodó brokáttal leterített, összecsukható asztalka, rajta a rekvizitek: mintás ládika, fekete varázspálca, kártyacsomag, fémkarikák, lottyadt düftinzsák – ez utóbbiból került elő a galamb, apró szárnyrebbenésekkel kiszabadulva a bűvész kezéből.

Ebben a pesti aluljáróban minden van már: alkalmi piac, prémek, hajszárítók, kristályvázák, hímzések, hócsizmák, turistautakról hozott holmik vására; játszott itt már hivatásos beatzenekar, pengette gitárját szép hangú énekes, hegedült árva muzsikus, fuvola szólt és dzsesszorgona, harsogó ritmusra forgott, rángott, szaltózott a breaktáncosok serege; a fekete, Anonymus-arcú koldusasszonynak is helye van a fal tövében – de bűvész még nem tartott itt bemutatót soha.

Nem sokan nézik, de azért körbefogja egy laza gyűrű; az aluljáró zajába belevész a nyiszorogva forgó magnó zenéje, ráadásul a mágus sem hangoskodik, nem is beszél, csak furcsa rumbalépésekben imbolyogva mutogatja tudományát; köpcös, tengerészdzsekis, kopaszodó férfi, arcán elszánt mosoly; nem az a karcsú, hosszú ujjú, elegáns típus, akit a porondokról ismerünk; nincs nagy gyakorlata, nincs fölényes modora a kunsztokhoz, a pingponglabdák is állandóan kipottyannak az ujjai közül – ilyenkor azzal a merev mosollyal, amit véletlenül sem hagyna el, az aluljáró kövén szerteguruló gömböcskék után fut, hajladoz, de újrakezdi, újra és újra a trükköt, rumbalépésekben, hangtalanul, nekikeseredve.

A galamb felborzolt tollazattal, a ládika tetején, háttal a gazdájának, nyakát behúzva, szemhéját álmatagon le-leeresztve gubbaszt, oda se néz, hogy mi történik a közelében, egykedvű – és megrendítően türelmes, engedelmes.

Pedig didereg – láthatóan.

– A bolond fázik! – húzta össze mellén a posztózubbonyt a csodás Giulietta Masina, és rettegve, mosolyba fojtott sírással nézett fel a nagy emberre, a nagy, erős férfira, a mutatványosra, aki láncot tépett mellkasával a tereken.

Ez a bűvész itt, az aluljáróban nem Zampano, nem az az Antony Quinn-szerű vad alak, de mégis mintha Gelsominát látnám dideregni a galamb képében, annyira lehangoló a kiszolgáltatottsága.

Pedig talán jobb dolga van, mint az ereszek alatt kuporgó, az úttesteken kapirgáló, a tetők fölé röppenő, az ablakpárkányokra szórt kenyérmorzsákat csipegető társainak, a gazdátlanoknak, a magukra hagyatottaknak, a város galambjainak. Őket a jólelkű embereken kívül csak az ég táplálja, ezt meg, itt, a mágus tartja, eteti. Kiváltságos helyzet; kiváltságosabb amazokénál, de ez mégsem látszik rajta.

Mintha fárasztó, gondterhes lenne az élete, örömtelen a sorsa. Van biztonsága, de nincs függetlensége, van megélhetése, de nincs választási lehetősége.

Ezt mutatja bágyadtsága, didergése.

Unalom és beletörődés.

Gazdája most négyrét hajtott újságlapokat mutogat körbe, forgatja jobbra, forgatja balra, tessék, láthatja mindenki, nincs itt csalás, ezek a sima lapok nincsenek preparálva, mégis, amikor majd a bámészkodók közül kiválasztott fiatalember, aki szégyenlősen, vonakodva, de a mágusok iránti örök engedelemmel odaslattyog, és az asztalon álló pohárból vizet önt az újságlapok közé, az ott, lám, nyomtalanul eltűnik. Hová lett a víz? Régi trükk, de mindig akadhatnak, akik még nem láttak ilyet, most is fel-felhangzik innen-onnan a csodálkozás: – Ejha!… Nahát! – A bűvész elégedett, helyére küldi alkalmi asszisztensét, aztán a lapok közül visszaönti a pohárba a vizet. Hajlongás. Gyér taps.

A galamb megmozdul, lankadó fejét cseppet felemeli, mintha a tapsra illenék összeszednie magát.

Amióta csak megálltam előttük, őt figyelem, a madarat: miért nem repül el? Elszállhatna. Nincs odakötve, odaláncolva, odabéklyózva, nem az-e a természetes, hogy egy madár, ha semmi sem akadályozza, elhessenjen? Hiszen kalitkába kell zárni, ha fogva akarom tartani! Ez pedig megül ott, ahová gazdája tette. Talán le van metszve szárnytolla? De tudatában lehet-e ennek annyira, hogy meg se kísérelje az elröppenést, hogy legalább időnként néhány csapdosó, verdeső, próbálkozó mozdulatot ne tegyen? Vagy tett már ilyet számtalanszor, de megjárta vele? A földre hullt, mint egy kődarab?

Képtelen repülni?

Vagy nem is akar. Már túlságosan megszelídítette a mágus. A biztonságát is féltheti. Netán annyira intelligens, hogy tudja, már leszokott a szabadságról?

Az aluljáróban a bűvész közönsége elunja a kártyatrükköt – az van most soron –, kezdenek szétszéledni, szórakoztatni kell őket. A galamb következik. A köpcös, tengerészdzsekis szemfényvesztő körbemutogatja a düftinzsákocskát, kifordítja, befordítja, lássák, egyszerű holmi, nincs se zsebe, se rejtett nyílása. Ebbe a zsákba kerül vissza a galamb. A madár megadóan hagyja, hogy gazdája felmarkolja és belegyömöszölje a düftinbe. Némi hókuszpókusz, egy kis gyömködése a zsáknak – aztán újra láthatja mindenki, mert körbemutattatik, hogy eltűnt a galamb, kifordul a zsák, visszafordul a zsák: a madárnak nyoma veszett. Taps, tapsocska. Ügyetlen hajlongás; siker van, ha kicsi is, de siker; a galamb eltűnésén azért mindenki csodálkozik. A bűvész most a ládikát kapja fel, kihúzza a fiókját, mutatván, hogy üres. Majd csiribú-csiribá!… ismét kihúzza a fiókot – ott a galamb.

Meghajlás, taps. Pénz hull a cilinderbe, távoznak a nézők. Szünet. A mágus cigarettára gyújt, kikapcsolja a magnót, vár, pihen.

A galamb újra ott gubbaszt a ládikán. Fázik. Tollát borzolja, de vár ő is, türelmesen.

Pacsirta az útkereszteződésben

Balatonalmádiban látom, ott, ahol a nagy étterem meg az ABC-áruház környékén városiassá tágul a község. Megállít a közlekedési lámpa; előttem, az aszfalton a kis meg nagy ívű bekanyarodásokat és a különböző sávokon való továbbhaladásokat jelölő felfestések centrumában egy parányi terra intacta, amit soha nem érint(het) járművek kereke, így aztán az nincs is fényesre radírozva, mint az út többi része, hanem por meg némi szöszmösz fedi; ezen a senkiföldjén pillantom meg; a gyerekek is felkiáltanak meglepetten a kocsink hátsó ülésén, amint velem együtt észreveszik:

– Ni, egy pacsirta!

Szokatlan látvány ilyen helyen, az kétségtelen. Lakott területen verebet, galambot hessent fel az autó – de pacsirtát?! Ráadásul ez meg se rebben. Mit keres itt? Ide tévedt, s most megriadt a sűrű forgalomban? Azt lesi ijedten, hova, hogyan is menekülhetne innen sértetlenül? Elbódította a benzingőz, a kipufogók mocskos felhőpamacsai nyomán áradó bűz? Megbénította a fékek csikorgásának, motorok dübörgésének zaja? Elszédítette az óriás kamionok, nagy testű buszok szélcsapása? A sima fényű Mercedesektől, prüszkölő Trabantoktól, halk duruzsolású Daihatsuktól, magabiztos Ladáktól semerre sem láthat, csak kerekek, kerekek forognak, surrognak körülötte, nem is sejtheti, merre van innen kiút, hol terülnek el a békés mezők, a sárgálló tarlók, az üde füvű rétek. Megsajnálom, amint ott vesztegelve a sor elején, a stopvonalnál nézem a szélvédőn át a pöttömnyi madarat a rettentő járművek árnyékában. De amint várok, félszemmel a lámpára sandítva, hogy mihelyt zöldre vált, nyomban a gázra tapossak, másodpercig sem feltartva a türelmetlen áradatot – nos, amint a pacsirtát részvéttel figyelem, látom, hogy az bizony cseppet sincs megszeppenve. Szó sincs róla, hogy csapdában érezné magát. Csak azt lesi higgadtan, melyik sávon indul el éppen a kocsik csordája, s máris átsiet magabiztosan az ellenkező oldalra, hogy amíg a forgalom engedi, csipegessen keveset valamiféle szállítmányból kiszóródott vagy szélvihar idesodorta magvakból a kereszteződés kellős közepén. Az is lehet, hogy csak morzsahordalékra lel a porban meg az enyhén felgyűlt szemétben. Innen, a kocsiból ez nem kideríthető. De az igen, hogy ez a mezei madár mennyire otthonos a közlekedési nyüzsgésben. Fel-felkap valamit a csőrével, s közben nem is igen tekinget körbe a veszélyre fülelve, ahogy pedig várná az ember. Nem. Békésen legelész.

Nem értem. Miért éppen itt?

Pokoli az augusztusi hőség; dél van; az átforrósodott fémek és üvegek mögött pattanásig feszült idegekkel várja háromtonnása kabinjában a cigarettázó Belker-sofőr, a platón gubbasztó, cseresznyepálinkától és Balatoni világos sörtől lila arcú rakodómunkás, nyitott sportkocsijában a csokoládébarnára sült hölgyvezető, a kövér, vértolulásos, gazdag (külföldi és hazai) túraautós, repedt hangú Wartburgban verejtékező, kispénzű beutalt, buszban szorongó, üdülőbe igyekvő tanárnő, régi Škodában izzadó mérnök, Opelban a géplakatos, Mitsubishiben a volánon idegesen doboló magánvállalkozó, metálszín csoda tetején szélvitorlást szállító, harsány fiatalember, négyhengeres Hondát nyergelő, bőrruhás vadmotoros, hogy a kapcsolókarok újra robogásra sarkantyúzzák a dübörgő, remegő lóerőket – miközben ő, a semmi kis madár, szemtelen hidegvérrel lakmározik ebben a féktelen sürgedelemben.

Végül is imponáló ez a hányavetiség, de mi szükség rá? Nem hiszem, hogy kegyetlen sorsa verte volna ide eleség után kutakodni. Nem messze innen földek terülnek el a tiszta, kék ég alatt. Ott se otromba zaj, se mérgező bűz, se szörnyű halált rejtő veszélyek. Különben sem illik ide őkelme! A learatott gabonaföldek felett kellene lebegnie, az isten cérnaszálán függve, mozdulatlan pontként a levegőtengerben – és dalolnia! Ott az ő klasszikus helye. S nem itt, ebben az útkereszteződésben! Ezen a mocskos kis térségen. Minek pojácáskodik itten? Érthetetlen!

Nekünk engedve szabad utat, vált a lámpa, indítom a kocsit. A pacsirta, mintha látná a zöld jelzést, átiszkol a másik sávba. De mint aki csak betart egy munkaritmust. Nem látom, kitért-e eléggé a kerekek elől? Lassan gurulok előre, mögöttem egy széles, csillogó Volvo, a szélvédője mögött ülő urat idegesítheti cammogásom, rám dudál. Ám én attól tartok, a pacsirta nem vigyázatos…

– Semmi baja! – mondják a gyerekek, visszatekintve autónk hátsó ablakából. – Ott szaladgál! Csipeget!…

Csipeget! Megkönnyebbülök. Nem vettem volna a lelkemre, ha megnyomorítom. De bosszant is: mit lábatlankodik ott, ahol semmi dolga?!

Talán szórakoztatja ez az egész? Hóbortos, különc? Pacsirta létére sem akar pacsirtaként viselkedni, inkább beállt a városi verebek, galambok közé? Megunta a földek csendjét, kalandra vágyott? Elege lett a harsány éneklésből, a szentimentálissá koptatott pacsirtaszerepből? Betévedt a városba, elkápráztatta a színes, változatos élet, ráakadt erre a terrénumra, erre a csöpp szigetre itt, a legnagyobb sűrűség közepén, ahol némi hulladékért akrobatamutatványokkal ámíthatja a keletről nyugatra és nyugatról keletre özönlőket?

Vagy tüntet talán? Jelenlétével tiltakozik az urbanizáció, a motorizáció, a modern kor minden természetpusztító találmánya ellen? Demonstrálja koldusbotra jutását, égről-leszakítottságát, elnémíttatását, csodalebegésének hiábavalóságát nagy mártíromsággal? – Nézzétek, ide jutott egy pacsirta!

De az is lehet, hogy csupán fütyül mindenre. Tudomásul sem veszi a civilizációt. Szántó, rét, erdő, mező – vagy országút, fehér sávokkal telefestett aszfalt, benzingőzös városi útkereszteződés neki egyre megy. Nem fogadja el a határokat, nem ismeri el a zónákat, nem tiszteli a konvenciókat. Egyáltalán nem érdekli, hogy ez itt egy forgalmas centrum, ahol nagyon is óvatosnak kell lenni, ha éppen itt, ezen a helyen akar megélhetésre találni. Szabad madár vagyok – dülleszti ki büszkén a bögyét –, nem törődöm vele, hogyan osztották fel a tereket!

Ez a valószínűbb, ez a naivság. Függetlenségének ez a csalóka hite. Azt hiszi, ha nem egyezkedik, ha elveti az előítéleteket, nem vonatkoznak rá a kötöttségek. Nos, való igaz, nem háborgatják. Itt lehet. Nem kergetik el, nem korlátozzák csipegetésében. De senki nem is garantálja biztonságát. Ugyan ki is tehetné? Magára van utalva. Talán jól működnek a reflexei, és kikerüli a reá leselkedő veszélyeket. Akadnak olyanok is, lám, mint jómagam, akik vigyáznak, hogy baja ne essék. De jöhet olyan autós, aki nem nézi, mi került elébe: papírgalacsin – vagy pacsirta? Egy gyors tempó, egy tekerés a kormányon… De nem is kell ehhez autókerék. Az a kis centrum az útkereszteződésben hiába érintetlen terület. A motalkógáz alattomosan ölő felhője azt is belebegi.

Hófehér

– …Mindig mondtam neki, nyughass, eleresztelek, de ne menj ki az utcára, nem kell elkódorogni. Jól van, pusztán születtél, megörökölted a véredben azt a nagy szabadságot, de itt más a helyzet, itt féken kell tartani magad, különben meggyűlik a bajod… – Először nem értettem, kiről-miről beszél az az irhabundás, otromba alpesi csizmát viselő férfi ott, a kompkikötő fölötti kocsmában. Forralt bort ivott; körötte a bámész hallgatóság sörözött; kora délután volt, munkából jöhettek, az erdészetből, kucsmás, bekecses alakok; bólogattak a sűrű cigarettafüstben, de az irhabundáshoz alighanem csak annyi közük lehetett, mint nekem, akihez az most szenvedő tekintettel odafordult: – Én mindig mondtam neki, valahányszor sötétedés után eloldoztam a láncról, hogy elég nagy a kertünk, szaladozzon ott, elégedjen meg annyival, de ő nem! Nem, ő nem, neki több kellett! Pedig soha nem akartam kiengedni az utcára, mert az országút is elég közel van hozzánk, féltettem is, meg az sem hiányzott, hogy balesetet okozzon. És az emberek is tartottak tőle… – Végre rájöttem, egy kutyáról beszélt. Odaült az asztalomhoz, csak úgy fél fenékkel, amiért nem is kellett engedelmet kérnie, hiszen épp csak lehuppant egy kicsit. Most már nekem is magyarázott: – A környékünkön mindenki figyelmeztetett, hogy ne engedjem szabadjára. Hiszen egész nap láncon tartottam! De csak kellett neki is egy kis futás, egy kis ugrabugra! Tudja, mekkora volt? Ekkora! Kuvasz. Hófehér. Úgy is hívtam, hogy Hófehér. Mint egy kisebbfajta borjú! Csupa erő, csupa élet! Hófehér, kiáltottam rá, hozzám! Akkor odasompolygott, de gyanakodva, hogy nem a karabinert akarom-e rácsettenteni a nyakörvére. Még a lapogatást, a simogatást, a feje búbja vakargatását is gyanúval tűrte. Mint aki sosem biztos benne, hogy mikor fújnak a szabadságának. Pusztáról hoztam; ott élt ennek már ki tudja, hány őse, a természetében volt, hogy ameddig a szem ellát, övé a határ. Ekkora kis fehér pamacs volt, ni! Gyönyörű kis kan. Fekete orr, az orra hegyén parányi petty. Jó kiállású lett, törzskönyveztethettem volna, de én csak házőrzésre vettem. Kellett nekünk a házőrző. Nyaralókkal vagyunk körülvéve, alig akad állandó lakó az utcánkban, ősszel és télen betörőbandák garázdálkodnak, kincsem ugyan semmi, csak a műtermem a kövekkel, de az asszony fél, nem csoda, telefon nincs, rendőr sincs, ha kéne, az ember magára van utalva mifelénk. Hát lesz kutyánk, mondtam. Tejen, tojáson, belsőségen felneveltük, szép jószág lett. Fájt a szívem, amikor láttam, hogyan búslakodik megláncolva, de mit tehettem? Az, ha csak felugrott is rá a két mancsával, hanyatt lökte az embert. Be nem jöhetett hozzánk senki. Vadul őrizte a házat. Vadul, igen, vadul, mert egyre dühödtebb lett a láncon. Némelyik búskomor, egykedvű lesz megkötve, más tép, szaggat. Hófehér tombolt. Tipródott egész nap, nekilendült, szaladt, amíg a lánc hossza engedte, aztán visszarándult, hörgött keservesen, ahogy a torkát szorította a nyakörv. Ettől lett vad, ettől lett gyanakvó és támadó. Amikor aztán elengedtem – mert csak el kellett engednem, ha nem akartam, hogy megvesszen –, amikor eloldoztam, aggódhattam, mit fog művelni. Olyan ereje volt, hogy a fogával feltépte a drótkerítést. Nem győztem foltozni a lyukakat. Kitört. Járt egész éjjel. Csatangolt. Hiszen a többi kutya is, de ezt valahogy mindig megismerték. Az a nagy, fehér!… Jött haza hajnalonként csatakosan, kimerülten, de boldogan. Egész éjszaka a maga ura lehetett, senki sem parancsolt neki, élvezhette az életet. Mármint azt, amit ő kívánt magának. Nem amit én parancsoltam rá. Pedig jól tartottuk, tápláltuk, hűséges is volt, na, hiszen így van rendjén, a gazda lássa el a kutyáját, az meg szolgáljon neki. Mégis, mindig fájt a szívem érte. Tudja, én soha nem szerettem parancsolni. Nem szerettem, ha valaki fölött hatalmam volt. Nem bírom elviselni, hogy valaki szolgáljon nekem. Még egy kutyával szemben is lelkifurdalásom van. Erős ember vagyok, nézze a kezemet, szobrász vagyok, de az erőmet csak a munkára használom… – Az irhabundás megitta a forralt bort, újat kért. Az erdőmunkások némán söröztek. Nem tetszett nekik ez a beszéd. Nem értették, minek beszél annyit ez az idegen. Mit akar tőlük. De az nem hagyta abba, hol hozzám fordult, hol az erdészetiekhez: – Menj, mondtam neki esténként! Menj, Hófehér, tombolj, élj a sötétben! Ezzel könnyítettem a lelkemen. Aztán mindig hajnalban keltem, hogy megkössem. Ne is lássa senki, hogy szabadon volt. De mégis baj lett. Megmart egy késői hazatérőt. Incselkedett vele az az alak, rá is vert bottal, Hófehér elkapta a lába szárát. Nagy cécó lett belőle. Megkaptam, hogy vagy tartsam éjjel-nappal kötve, vagy pusztítsam el a háztól az ebet. Így. Az ebet! Hogy miért nem fegyelmeztem meg jobban. Van, amelyiket lehet, olyan lesz, mint a katona: feküdj, kúszás, támadás, ölj, vissza!… De az enyém nem hagyta magát dresszírozni. Láncon kellett hát hagynom éjszakára is. Micsoda szemrehányással nézett rám! Nem mertem feléje se menni, restelltem magam. Micsoda piszok rabtartó lettem, gondoltam. Végre jött valaki, ajánlkozott, hogy elviszi, épp egy ilyen kuvasz kell a farmjára. Nyulakat tenyészt, itt, ezen a parton. Biztosan ismerik. A völgyben… Derék ember. Vigye, mondtam neki, vigye, nem élet ez a láncravertség ennek a kutyának. Tardyllal kábítottam el Hófehért. Kis vajgalacsinokban adtam be neki, kapdosta mohón, mint a csemegét, én meg úgy hallgattam a boldog nyüszítését, mint egy aljas áruló a már meg nem érdemelt baráti szót. Alkonyatkor jött az az ember egy dzsippel. Örült a kutyának, hálálkodott, jól fogja tartani, mondta, vett is neki egy új nyakörvet… Hanem negyednap beállított hozzám, hogy Hófehér megszökött! Kibújt a nyakörvéből, abból az újból, és sehol sem találják. Nem jött-e vissza hozzám? Hogyan jött volna? Át a Dunán? Mert én odaát lakom a szemközti parton. Még ha beállt volna a folyó. De mikor volt már az, hogy a szigeti falvakból gyalog járhattak át az emberek a jégen? Nagyon szíven ütött, hogy Hófehér megszökött! Hol lehet?! Hol keresheti kétségbeesetten a nyomokat hazáig? Mentünk, kutattunk, ahol tudhattak róla, ha elfogták. Az Állategészségügyiben. Fóton. De sehol semmi. Hát most átjöttem ide. Talán itt kujtorog valahol. Keresi az utat. Szaglászik elveszetten… Talán ráakadok. Rám akad. Csak fáztam már odakinn. Nagy hó van. Jólesik ez a forralt bor, megiszom, megyek, tovább keresem… – Kilőtték azt már! – szólalt meg az egyik erdészeti a söre mellől. – Micsoda?! – tekintett rá riadtan az irhabundás. – A kutyáját! Kilőtték azt már. Falkákban vadásznak az erdőben, kárt tesznek, ráveszi őket az éhség. Kilövik őket. – Nem, az lehetetlen! – Az irhabundás kétségbeesetten nézett körbe, de senkiben sem fedezett fel részvétet. Én sem biztattam semmi jóval. – Az én hibám – motyogta aztán maga elé bámulva. – Meg kellett volna törnöm azt a szertelen természetét, akkor talán nem jutott volna erre a sorsra…

Bartholomea levele

Ave Maria!

Drága jó Nénikénk, a mi volt kedves Jótevőnk!

A jó Isten áldja és tartsa meg sokáig egészségben és testi, lelki megnyugvásban. Az Úr nem hagyja el a Benne bízókat!

Tagadhatatlan, hogy a Miurunk igen nehéz, súlyos keresztet bocsátott a kedves Nénire, bár Ő soha nem akar rosszat, ám azért megengedi, hogy próbára bocsáttassunk, talán, hogy jobb életre vezessen, vagy, mint jó Pásztor, a megpróbáltatásokkal magához tereljen minket gyarlókat. Az Ő útjai kifürkészhetetlenek. Vigasztalja magát édes Nénink az a tudat, hogy mindent megtett, amit egy jó anya tehet a gyermekeiért, arról a szörnyű tragédiáról a mi drága Nénink nem tehet. Viselje hát megnyugvással a vállára nehezedő keresztet, beletörődve a Mindenható legszentebb akaratába, hogy érdemeket szerezzen magának az örökké tartó boldogságra!

A kegyelmes Isten legyen mindenben vigasztalója!

Nővéreimmel együtt megrendülten olvastam levelét. Minden sorából a megsebzett anyai szív vére buzog; sírtunk mi is, sírtunk, és könyörögtünk a Szűz Máriához, legyen közbenjárója az Ő Szent Fiánál. Még most is, hogy e sorokat írom, remeg a lelkem, akárcsak abban a pillanatban, amikor értesültem a bajról. Mert Nénink levelét megelőzték a hírek a községből, jövő-menő emberek mesélték borzadva, ám némelyike kárörömmel, s mi éppen ezért hitetlenkedtünk, a Gonosz praktikájának véltük a pletykákat, a Sátán mesterkedésének, hogy a vallásos, makulátlan erkölcsű családot a szóbeszéddel befeketítse, és így éket verjen közénk meg a mi Jótevőnk közé. A népek rosszindulatára gyanakodtunk, bocsássa meg nekünk ezt az Úr, de inkább akartuk gyarlóságon kapni őket, semmint Nénink fiát. Hiszen jól emlékszünk Jakabra – irgalmazzon neki az Ég –, előttünk van, amint olykor-olykor eljött hozzánk, megállt az ökrös fogattal a zárda előtt, hogy a mezőnek tartva útközben beadja nekünk Nénink ajándékát, a mindig minden jóval megrakott kosarat, éppen amidőn a legnagyobb nélkülözésekben voltunk. Jótevőnket bizony mi soha, de soha el nem feledjük. Esténként utolsó imádságunk a Nénink szándékára van, együtt fohászkodjuk valamennyien, hogy „Szent József, emlékezzél meg…”. Meglássa, segíteni fog. Visszatérve a fiára, mi őt jámbornak, istenfélőnek ismertük, még latinul is tudta a Dicsértesséket, lesütött szemmel járt köztünk, s legutóbb is, amikor terményt hozott, bekéredzkedett a kápolnánkba, s ott hosszan imádkozott, nem is a zsámoly bársonyára, hanem a kőre térdepelve, öklére ejtett homlokkal, sokáig. Ott álltam mögötte a félhomályban, gyönyörködtem benne, akár egy gyermekben, olyan ártatlan volt otromba csizmájában, munkában elhordott kordnadrágjában, mellényben, kalapját a hóna alá szorítva, a mezőről, az ökrök mellől érkezve, de áhítattal teli. Nem is mertem zavarni, pedig dolgom szólított volna; nem háborgattam, hagytam elmerülni az imában. Fülemhez jutottak fohászának foszlányai: „Drága Jézusom, könyörgök… Adj erőt, drága Jézusom… Ó, Jézusom, Jézusom!” Eget ostromló erővel szakadt fel belőle egy végtelennek tetsző sóhajtás, meg is rendültem, vajon miért, kiért esdekel ennyire, de amikor felállt, arca nyugodt volt, a tekintete szelíd az örökmécs lángjának meg a színes ablaktáblák fényében. Most, lám, arra is emlékszem, hogy éppen azon ablak alatt álltunk, amelyiken a mi drága Megváltónk, Jézus, az Olajfák hegyén látható a tanítványai körében, s a kép alatt olvasható a felírás: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” Szentséges Istenem, beleborzongok, ahogy ez most az eszembe jut, mint egy intés, egy felemelt ujj a Mennyekből, s én siket voltam a sugallatra! De nem tartottam semmi rossztól, hogyan is tarthattam volna? A mi Nénink fiáról ki gondolhatta volna, hogy megtörténik vele a legszörnyűségesebb? Híján voltam a bölcsességnek, hogy elküldjem az esperes úrhoz gyónni, a Szentlélek nem világosított fel, vagy nem voltam méltó rá, hogy felvilágosítson, mit kellene tennem, hogy megóvjam Jakabot a kárhozattól. Ő akkor már bizonyára nagyon szenvedhetett, mert érezte a kísértést; érezhette a boldogtalan, küzdött is ellene, de segítségünk nélkül. Az arca, mondom, békességes volt. Laudétur – bólintott, és elsietett, odakinn az úton pedig már vidáman kurjongatott az ökröknek: hiik-hejsz… hiik-hejsz!… Nem aggodalmaskodtam. Pedig hát néhány nap múlva megtörtént, ami megtörtént. Drága Nénink anyai szíve sem sejtett semmit. Sírva olvastuk levelében azt a részt, amelyben leírja, miként éltek otthonukban a gazdabácsi halála után, mekkora szeretetben és békességben, Jakab mennyire értett a munkához; mi aztán igazán tudjuk, nem kell bizonygatni. A mi drága Néninket gyakran láttuk a templomban, az ájtatosságokon meg a körmenetekben, és ugyanerre nevelte gyermekeit is, azokat, akik már más vidékekre költöztek, meg ezt az itthon maradt legkisebbet is, Jakabot… Az emberek igazságtalanul ítélnek, de azzal nem szabad törődni, nem lehetünk kicsinyhitűek a mások sekélyes vélekedései miatt. A jó Isten mindannyiunkat érdemei szerint fizet, az a sok jó, amit a Néni egész életében cselekedett, nem veszhet kárba. A Teremtő akaratába meg kell nyugodni, mert Ő, ha nem is akarta, de megengedte a bajt, ki tudja, miért, mi végre, ne kutassuk. Mi csak a magunk emberi mércéjével mérünk, riadozunk és reszket a lelkünk, mert nem foghatjuk fel a Gondviselés szándékát. Nem a Nénink hibája Jakab eltévelyedése, maga óvta őt, jó úton terelgette Istenhez, de erőnk véges, akaratunk kevés még gyermekeink megmentésére is. Csakis az Egek Urára számíthatunk. Csakis az Ő jóindulatába ajánlhatjuk magunkat.

Az emberek részletesen mesélték az esetet. Ők azonban csak azt tudják, amit látni lehet. Nem tekinthetünk a dolgok mögé. Nénink sem láthatott a fia szívébe. Talán maga Jakab sem tudta, mi vezette odáig, hogy elkövesse tettét. Elborult aggyal cselekedhetett; imáimban kérem a Mennyei Atyát, bocsásson meg neki, engedje megtérni, adjon neki időt az elkövetkezőkben, hogy földi büntetését letöltve elkerülhesse a Poklot. Nénink sem vádol, én sem akarok kárhoztatni senkit, de a levélből kiviláglik, hogy Jakabot nővére, Eszter, valahányszor a városból itthon járt, az idősebb jogán tiltotta attól a szerencsétlen teremtéstől, mondván, más, jobb lány illenék öccséhez. És konfabulációkkal nyugtalanítá fivérét. Sem a Nénink, sem mi nem kételkedünk Eszter jó szándékában, ám tudjuk, ha bármily szelíden is, de beleszólunk mások hitbéli és ekként szívbéli ügyeibe, igyekezetünk könnyen a visszájára fordulhat, különösen, ha éppen célunk elérésére némi intrikával is fűszerezzük figyelmeztető megjegyzéseinket. Eszternek majd számot kell adnia Isten előtt, hogy miért avatkozott be ily módon Jakab életébe, meg kell vizsgálnia, hogy folytonosan zaklató magaviselete mennyiben befolyásolta öccsét kétségbeesett elhatározásában. Hiszen Jakab szerette azt a lányt, akiről időről időre annyi rosszat kellett hallania rágalmazó ajkakról. Ha lelke erős lett volna, ha szeretetében megingathatatlan, az ármánykodás nem ért volna fel hozzá, de így a legrettenetesebb bűnök egyike, a féltékenység kerítette hatalmába. Márpedig a féltékenység elmeháborító, és gonosz tettekre késztet. A féltékenység pusztításra éhes, mint a telhetetlen fenevad, csillapíthatatlan, mint dagályban a tenger, sötétben tartja a kedélyt, félelembe taszítja a lelket, gyilkos gondolatokat szül, igazságtalanná és gyanakvóvá, hitetlenné és alantassá teszi az embert.

Nénink is írja, a népek is beszélik, hogy amikor aztán fény derült a tettre, maga Eszter jajveszékelt a legjobban; talán megérthette felelőssége súlyosságát, talán felfogta, hogy intrikáival és konfabulációival legalább annyira vétkes a gyilkosság bűnében Isten és ember előtt, mint öccse, Jakab, aki ölt.

Szűk cellámban, fekhelyemen egész éjszaka hánykolódtam, amikor újra és újra eszembe idéztem Nénink sorait: vajon milyenek is lehettek ama elkövetkező napok, a tett utániak, amikor már elkövetődött a vétek, de még senki sem tudott semmit. Nénink sem, hiszen Jakab éppen úgy tett-vett a ház körül, a mezőn, mint annak előtte; asztalhoz ült, kanalazta a levest, szelte a kenyeret, szalonnabőrkét vetett a kutyának, kiült a ház elé cigarettázni, legfeljebb csak szótlanabb volt a szokottnál. Így írja Nénink. És én ezerszer meg ezerszer is megpróbáltam elképzelni magamban Jakab arcát, azt a szelíd, kék szempárt, a mosolyt a szája szegletében, a sima, barna haját, amit mindig hátrasimított, valahányszor a zárdába lépve levette kalapját; a kezét, igen, a markát is, amiben a husángot szorította, az öklét, amivel lesújtott ott, az erdőn. Az Isten bocsássa meg neki. Az Isten bocsássa meg! Remegek, lám, reszketősek a betűim, annyira feldúlt a lelkem, Jakabot látom, a szelídet, s azt a pillanatot, amikor bementek a maguk udvarába a csendőrök. Hiszen ismerjük őket az örsről. Nénink is derűsen köszöntötte a szakaszvezetőt, betért ő oda máskor is, még a gazdabácsi életében diskurálni vagy egy szippantás dohányért. Ismerte a szakaszvezető Jakabot is legényke kora óta. Hát, ha keresi, keresse, gondolhatta Nénink. Csak amikor aztán látta, hogy bilincsbe verve vezetik ki a fiát a pajtából, akkor futott ki a vér a fejéből, csak akkor szédült neki a falnak. „Visznek, édesanyám!” Ennyit mondott sápadtan Jakab. „Visznek, édesanyám!”

A Szűzanya fájdalma! Az Isten vétkemül ne vegye a hasonlítást! Az anya fájdalma, az anya sikolya. Teremtő Isten, micsoda szívszaggató fájdalom. „Visznek, édesanyám!”

Az emberek nem győzték mesélni, hogyan akadt rá az erdész az avar alá rejtett tetemre. A népek borzadoztak, de mondták úton-útfélen, még a templomban is erről sugdostak. A gyerekek is tudták mind, hogy Nénink fia husánggal szakította be annak a lánynak a koponyáját. Az erdész lekotorta a testről az avart, éppen csak annyi volt azon, hogy valamelyest elfedje. Mintha Jakab azt akarta volna, hogy könnyen megtalálják. Megleljék, aztán máris menjenek érte a csendőrök, kifaggassák, de hiszen vallott is engedelmesen. Büntetést akart, a bűnhődést áhítozta, a penitenciát. Végiggondoltam ezt én, kedves Nénink. Jakab szenvedni akart azért, mert hagyta magát megmérgezni a rágalmaktól, mert gyáva volt bízni a lány ártatlanságában, mert erőtlen volt a maga hitére. Az emberek igazságtalan véleményei nem taszíthatnak minket a kishitűség ingoványába. Mennyi rágalom, bántás éri a hívőt, a magunkfajtát is, de megrendülhetünk-e? Kételkedhetünk-e? Nemde gyilkosokká válnánk mi is, meggyőződésünk gyilkosaivá?

Maradjon meg ki-ki a maga hitében. Ha Jakab megtartotta volna a bizodalmát a lányban, nem jutott volna erre a sorsra.

De ne legyünk bírák. Kedves jó Nénink, maga annyi jót cselekedett életében, annyi hálával tartozunk mi is a jótéteményeiért, hogy bizton tudom, megsegíti az Úr. Visszakapja még a fiát, az Úr megpróbál, az Úr megvigasztal.

Nénink mindig jó szívvel volt hozzám, hadd örvendeztessem meg valamivel, egy képecskét küldök jubileumi emlékemből. Ugyanis a fogadalomtételem ötvenedik évfordulóját ünnepeltük. Július 21-én volt e nagy nap. Ott tolongott az egész község, még a szomszédos falvakból is jöttek a népek. Leírom, hogyan ünnepeltünk. Úgy kilenc óra tájban fölértem a kápolnánkba. Kapunk fölött meg a kápolna és a templom bejárata fölött is virágkoszorúk pompáztak. Fehér ruhás lánykák, fejükön füzérekkel, közrefogtak, kísértek, mint menyasszonyt a koszorúslányok. Elöl mentek a fiúk és a férfiak, mögöttük a nagylányok meg az asszonyok. Éppen úgy, mint processzió alkalmával, nagy keresztekkel és lobogókkal. Három pap kísért le a zárdából, gyönyörű ornátusban. A majornál az uraság várt bennünket, amikor a méltóságos grófné meglátott, hozzám jött, megölelt, megcsókolt, ez igen megható volt. Elkísértek a templomba, útközben, zengett az ének, Jézus Szent Szívét és a Boldogságos Máriát dicsérve. A szentélyben foglaltam helyet, ahová egy térdeplőt készítettek a számomra. Az oltárt felékesítették fehér rózsákkal, körülöttem álltak a koszorúslányok. Evangélium után az esperes úr beszélt a szerzetesi életről, majd Mária Arsénia aranykoszorút tett a fejemre, mint édes Jézus ötvenéves arájának, ezek után pedig megújítottam hangosan és bátran a hármas fogadalmat: A szív tisztaságát, Az engedelmességet és A szent szegénységet. A templomban szorongó nép velem együtt sírt, s én könnyeimen át láttam az oltárt, a gyertyák fényében, a fehér rózsák között, drága Nénink, megjelent nekem az Úrjézus, szent sebeire mutatott, és szelíden reám tekintett, mintha azt mondta volna, légy boldog, Bartholomea, légy üdvözült az én szenvedéseim által, mert miattad is véreztem, miattad is meghaltam, miattad is felfeszíttettem magam a keresztre. Sírjál, csak sírjál, Bartholomea nővér, könnyeid segítik lemosni a világról a bűnt, sírjál, és örvendezz sírásodban, mert örökkévalóságba jutsz, ha továbbra is megőrzöd jámborságodat. Így szólt hozzám az Úrjézus az oltárról. És én akkor erősen megfogadtam, hogy bizony életem hátralevő idejére is megőrzöm lelkem békéjét nagy alázattal. Lám, kedves Nénink, a mi szerelmünk tiszta és bűntelen, mert akit szeretünk, maga a jóság és a makulátlanság, maga a megváltás – a Világ Báránya. Örült az én lelkem, és szárnyalt az orgona hangjával a Mennyekbe, hogy ilyen szerelem adatott nekem, ilyen ártatlan és gyönyörűséges. Higgye el, kedves Nénink, forrón dobogott a szívem az én Jézusomért, szerelmetes Vőlegényemért, hálát rebegett az ajkam, hogy a kísértéstől mindenkoron megmenekedtem, amióta csak fogadalmat tettem a hűségre. Bizony, mondom, eszemben volt a maga Jakab fia is, aki a kínok kínját szenvedheti a földi gyötrelmes szerelemben. Ha tehetném, átvállalnám szenvedését, ha tehetném, áldozatommal felmenteném a mi drága Néninket is az anyát ért fájdalom alól, de csak imádkozni tudok, aminthogy imádkoztam is ott a templomban az én Jegyesemhez.

Az Úr meghallgat! Az Úr kegyelmes!

Mikor aztán befejeződött a szertartás, a fehér ruhás lánykák visszakísértek a zárdába. Ebéd után – amit a főnökasszonyunk prezentált – úgy három óra tájban udvarunk megtelt közönséggel, akkor kezdődtek a felköszöntések, üdvözlések; a község nevében beszélt a bíró, a tanítóság nevében a kántor, szép köszöntőt mondtak a nagylánykák, aztán a kisiskolások, majd sorra került egy igen megható színdarab, a „Mária oltalma”. Énekelt a dalárda is, végül felköszöntöttek a régi tanítványaim, akik már mind asszonyok és anyák, s megajándékoztak egy szép Teréziácska-szoborral. Festett és lakkozott, kilencven centiméter magas, ott áll most a cellámban egy csipketerítőn, no, hiszen azon, amit ugyancsak Néninktől kaptam a múlt karácsonyon, a szobor körül virágok, még néhány csokor az ünnepségről is, bár nagyobbrészt már megfonnyadtan.

Így telt el ama nevezetes nap. Mindez akkor történt, amikor kedves Néninket ott fogták Bécsben a policeion, holott itt lett volna a helye, mert bizony ártatlanul szenvedett. A vizsgálóbíró meg azok a törvényszékiek is belátták végül, hogy bűntelen, sem felbújtó nem volt, sem részese a tettnek, arról a borzasztóságról sem Nénink nem tudhatott, sem más emberfia, csak aki elkövette, meg a Jóisten. Ő a mi bíránk, Ő ítélhet csak elevenek és holtak fölött. A Nénink is ajánlja csak fel gyötrelmeit az Úrnak, Ő majd fizet kinek-kinek érdeme szerint. Most, hogy visszatérhet közénk, a községbe, kedves Nénink, várjuk látogatását. Majd megmutatom a Teréziácska-szobrot, és együtt kérjük az Ő közbenjárását Miurunknál Jakab érdekében. Legyen kegyes az ítélet, legyen a fiúban elegendő erő elviselni a várbörtönt, szolgáljon javára a büntetés és a megpróbáltatás. Újbóli fogadalomtételem óta ismét fiatal sorornak érzem magam, szívem tele szeretettel és örömmel, csupán a mások kínjai szomorítanak, de napjaimat imádkozással töltöm, s hiszem, fohászkodásaim meghallgatásra találnak. Én, Jézus arája, könyörgök Jakabért és minden halandóért, aki vétkes vagy áldozat a földi szerelem kertjében.

Isten vele! Jöjjön, vigasztalódjék kápolnánkban, ahol szerencsétlen fia, Jakab is kérte a Megváltó kegyelmét.

Testvére az Úrban:

Mater Bartholomea

J.

Amikor esteledett, asztalhoz ültek. Miközben ettek, J. így szólt: – Bizony, mondom nektek, egy közületek, aki velem eszik, elárul engem. – Erre elszomorodtak, és sorra kérdezték: – Csak nem én?!… – De ő így válaszolt: – Egy a tizenkettőtök közül, aki velem egy tálba nyúl.

És ez így is történt.

Még aznap éjjel elhurcolták.

Mindez máskor is megismétlődött. Valahányszor ahhoz az asztalhoz ültek, közülük egyet feladtak. Mindig egy társat a társ. Ez már szokássá vált.

Időről időre gyarapodott társaságuk. Új tanítványok jöttek, új hívők – vagyis új árulók és elárulandók. Közös tálból ettek ártatlanul és gyanútlanul. Békével.

De az árulás soha nem maradt el.

 

 

J., fején a töviskoszorúval, korbácsütésektől sebzett, meztelen vállán a súlyos fakereszttel meg-megroggyant a köves emelkedőn. Az úton végig emberek sokasága – tolongtak és bámulták a fegyveresek közt vergődő, vérző homlokú elítéltet.

– Ki ez? – kérdezte egy utas, amolyan kereskedőféle; akkor érkezett, beleütközött a sokaságba, feltartóztatta a hömpölygő tömeg. Ágaskodott, hogy átlásson a fejek felett.

– Hát nem tudja?! A názáreti!…

– Á, vagy úgy? – A kereskedő bólintott, de látszott rajta, hogy nem tudja, kiről van szó. Restellt faggatódzni. – Csak nem feszítik keresztre?!

– De keresztre feszítik, bizony, azzal a két latorral!

– Mi gonoszat tett a szerencsétlen?

– Gonoszat semmit, csak csodákat. Prédikált meg gyógyított. Jámbor ember. Azt mondják, az Isten fia.

– Mind azok vagyunk – sóhajtott a rekkenő hőségben az utas, és kaftánujjába törölte verejtékező homlokát. – De hogyan jutok át ezen az úton?

– Hát nem jön fel a Koponyák hegyére? Nem nézi végig a kivégzést?

– Nem, nem, barátom, távol tartom magam az ilyesmitől! Meg aztán üzletember vagyok, nem is érek rá. Az idő – pénz! Remélem, már nem tart sokáig ez a felvonulás, és végre lejutok a városba!…

 

 

Már fenn a hegyen meglátott egyet azok közül, akik nemrég Barabást kiáltottak odalenn, a helytartó palotája előtt. A férfi szégyenkezve elfordította a fejét. J. megsajnálta. Amint a közelébe vonszolta magát, szólt hozzá:

– Ne gyötrődj, amiért nem volt merszed Jézust kiáltani a rabló neve helyett Pilátus színe előtt…

– Csend! – vágott végig korbácsával J. meztelen hátán a kísérő katonák parancsnoka.

– Ő beszélt! – mutatott J.-ra, riadtan hátrahőkölve, az ember. – Itt állok, ő meg belém köt. Tán nincs jogom itt nézelődni?!…

– Jó, jó – morgott a tiszt, s korbácsa nyelével megtaszította J.-t. – Tartsunk rendet! Rendnek kell lenni…

 

 

Amikor felszegezték, fájdalmában eszméletét vesztette. Már csak a keresztfán tért újra magához.

Fenn volt, felettük a magasban. Sajgott a teste, de a kín most elviselhető volt. Csupán szomjúság gyötörte.

Megijedt. Olyannyira rátört a szomjúság, hogy attól félt, könyörögni fog. Vízért fog esdekelni. A kínzások kezdete óta először gyenge lesz elviselni a szenvedést. Nem, ezt nem akarta. Lehunyta a szemét, és minden erejét összeszedve tilalmat parancsolt magának.

– Szomjúhozom!…

Mégis kimondta! Mégis megalázta magát, megalázkodott előttük!

Lándzsán ecetes rongyot tartottak a szája elé.

– Egy könyörületes katona! – villant át benne. De aztán felszisszent: mintha tűzbe harapott volna. Sebzett, cserepes ajkát véresre marta az ecet.

Ez megnyugtatta.

Ha kértem is, nem kegyelmeztek – gondolta.

De ez a büszkesége elszomorította. – Hogyan lehetek a megváltójuk, ha kíméletlenségük bizonyítékai töltenek el elégedettséggel? Szeretem őket. Szeretnem kell őket! Szeretem, szeretem őket…

Ezt hajtogatta magában mindaddig, míg az oldalába nem döftek.

 

 

– Mester! – faggatta egyszer, egy szelíd, csendes délután a tanítványok legkedvesebbike, János. – Valóban keresztre fognak feszíteni?

– Valóban…

Ez még jóval a vég előtt, a tanítások idején történt. Ültek egy árnyas ligetben, s amit a Mester felelt, teljességgel hihetetlennek tetszett. János is inkább csak az elméjével fogta fel, nem a szívével. Ezért hát nyugodt kíváncsisággal kérdezte:

– Ez a célod, uram?

– A halál? A halál nem cél. A halál bekövetkezik.

– De a kereszthalál. Az áldozat. Ezt kívánod?

J. gyengéd szeretettel nézett tanítványára.

– Nem kívánom, János. De ezért jöttem a földre.

A fiatal férfi elgondolkodott. A homokban kvarcszemcsék csillantak a napfényben. Könnyű szél hozott olajvirágillatot.

– És nem lehet másként? – kérdezte kissé bágyadtan János.

– Ne félts…

– Nem akarom, hogy meghalj! Nem akarom, hogy megkínozzanak! Hogy szegeket verjenek a testedbe! Hogy a véredet ontsák.

– Hanem tehát azt akarod, hogy minden tanításom hiába legyen?

– Hiába lenne, ha nem áldoznád fel magad?

– Meghalok, de feltámadok.

– Ígéred?

– Meghalok, hogy örökké veletek lehessek. Ez az ára.

– Elképzelni is szörnyű – borzongott meg János. – Különösen egy ilyen szép délutánon…

– Ne tévesszen meg ez a délután. Nincs nyugalom és nincs béke… Te félsz, fiam?

– Félek. Félek, Mester.

Statiszták megégése

A statiszták körülfogták a katafalkot. Fekete ruhában a fekete ravatalt a ragyogó, őszi napban. Százan és százan, sötét tömegben a bordó kordonnal elkerített térség körül, a kandeláberek lobogó lángjai alatt, öregek, fiatalok, nők, férfiak, mozdulatlanul, engedelmesen. Azért a kis statisztapénzért. Azért a kis nyugdíj-kiegészítésért, fő- vagy mellékkeresetért, megélhetésért. A feltűnésért, önmutogatásért, játékért, időtöltésért, szórakozásért. Délelőtt van, süt a szeptemberi ég melege, reggel óta fonnyasztja a pompás virágokat a koporsó lábánál elhelyezett szalagos, gazdag koszorúkon. Pálmák és drága szobafenyők zöldellnek még a szomszédos ravatalozók lépcsőin is, fel van díszítve az egész tér, nagy embert temetnek. A történet szerint. Valami híres embert, írót, politikust – vagy politikus írót? Politikailag különös helyzetű írót? A statiszták nemigen tudják, ők nem olvasták a forgatókönyvet, ők csak benne vannak a képben. Így mondják. „Majd figyeld meg, benne vagyok a képben. Az első sorban. Na, legfeljebb a másodikban. Jól látszom. Ott állok, a gép rám svenkel, figyeld csak meg a moziban! A rendező direkt szólt az operatőrnek, hogy azt a statkót ott, az első… vagy második sorban, kapja lencsevégre. Mert olyan kifejező a tekintetem. Azt mondta a rendező, szüksége van rám, mert mintha érteném a történetet…” Valahogy így. Így mondják az ismerőseiknek. „Mintha érteném a történetet…” Pedig nem értik. A statiszták nem tudják, miről szól a film. Mesélik, hallani részleteket, hogy egy politikai… vagy politikai szatíra… vígjáték, valami groteszk… De senki sem tud többet. Ma játszódik. Manapság. A mi időnkben. A mi elmúlt időnkben, vagy a mi mostani időnkben. Nagyjából ez minden, ami sejthető. Minek többet tudni? Az asszisztencia úgyis megmondja, mit kíván a vezérkar. A vezérkar – vagyis a rendező, az operatőr, a gyártás, netán az író. Ha ott az író, és ha beleszólhat egyáltalán az egészbe. A vezérkar megadja az instrukciókat az asszisztenciának, az meg továbbítja az utasításokat. Nagy hangon, kiabálva, hogy jól hallják. „Mindenki álljon a helyére! Kabátokat begombolni! Cigarettákat eloltani! Tessék, tessék, gyorsabban! És sűrűbb tömegbe verődve! Érdeklődve, figyelve! Oda még néhány embert! Senki se nézzen a kamerába! Ide, a koporsóra tessék! Aki nem néz ide, hajtsa le a fejét legalább. Próba lesz!…”

Ennyi a statiszta dolga. Megmondják, mit tegyen, mit képzeljen, mit éljen át, minek higgye magát. Minek mutassa magát.

Égnek a kandeláberek a ravatalozóknál, a katafalk körül. Lobog a láng a napban, elhalványul, de azért majd látszik a filmen. A vezérkar a ravatalozó tetején, a lapos háztetőn a kamerákkal, derítőkkel, bepróbálják a jelenetet. Felveszik majd jobbról, balról, szemből, hátulról a tömeget. Hosszadalmas beállítások következnek; ők és csakis ők tudják, miért. Csak a rendező meg az operatőr tudja, hogy mit akar látni, mit kell látni, láttatni a forgatókönyv megelevenítése érdekében.

Végre felvétel!

Csakhogy megáll a gép. Valami nem tökéletes: néhány kandeláber kialudt a huzavonában. Fel kell töltögetni spiritusszal a tartályokat.

„Ne hagyja el senki a helyét! Mindjárt folytatjuk!…”

A statiszták izzadnak. Szép, meleg, száraz az ősz. Túl meleg és túl száraz, de most nap kell, ilyen idő kell. A temetőben gesztenyefák. Kibomlanak tüskés burkaikból a fényes, barna gesztenyék. Szertegurulnak az utakon, a sírok között. Gesztenyefák alatt nyugosznak a holtak ebben a napos-árnyas temetőben. Gesztenyét szed egy öreg statiszta a felvétel pillanatnyi szünetében. Figyelmeztetik: – Most mondták, hogy senki se hagyja el a helyét! – De amikor olyan szépek! – mutatja markában azt a négy-öt szem gyönyörűséget. – Gyerekkoromban is szedtem mindig. Szeretem. Ősszel mindig… Vörösbarnák, hazaviszem, mint gyerekkoromban… – Gyerekkorában! – legyint valaki a háta mögött. – Inkább álljon a helyére, ha jót akar!

Várni kell, amíg sorra töltik a tartályokat. A statiszták verejtékeznek. Szívesen jöttek, örülnek, ha hívják őket, ez a kívánságuk, a jelenlét a produkciókban. Ha nem kapnak diszpót, aggódnak, talán már meg is feledkeztek róluk a gyárban. Talán már nem is kellenek. Talán a múltkor nem voltak jók, használhatók… Boldog, akit hívnak, de néhányan mégis állandóan méltatlankodnak. „Hát meddig várjunk még?! Ezen a tűző napon! Innék egy jó kávét! – Hát igyon! – De annyian vannak a büfénél! És miért csak ennyit fizetnek? Kellene valami érdekvédelem! – Érdekvédelem? A múltkor együtt forgattam N. művész úrral. Szóltam neki, ő mégis, ugyebár, Kossuth-díjas, beszélhetne az érdekünkben valahol, a Szövetségben, vagy tudom is én, hol? Azt felelte, reménytelen. A statiszták összefogását megszervezni reménytelen.”

Indul a gép. Aztán újra megáll. Nem, ez így nem megy! A kandeláberek örökösen kialszanak. „Hát miért nem töltenek több spirituszt a tartályokba?! – Mert nem értenek hozzá! – Gondolja? – Miért, mit képzel, ért itt valaki is valamihez?” – A statiszták háborognak. Egyszeriben mindenki konyít a pirotechnikához. Mindenki jobban tudná. – Meglátják, még baj lesz ebből!

A pirotechnika is kapkod. Mindenki kapkodni kezd, mindenki türelmetlen. Akadozik a munka, az idő pedig szalad. Kifut az időből a film. Na, mi lesz már?

A gépnél, fenn, a tetőn az operatőr. Vár. Mögötte a rendező. Vár. És lenn a tömeg. A tömeg is vár, csak nem nagyon tudja, hogy mire.

Robbanás!

Robbanás reszketteti meg a levegőt, láng csap fel, láng gomolyog a ravatalozó ajtajában. Spiritusz fröccsen szét, valami végzetes hiba történt a feltöltögetés közben, de mi? Láng és sikoltás és üvöltés, égő emberek rohannak szerteszét a ravataltól. A hajuk ég, a hátukon a kabát, a nőkön a vékony, fekete ruha. Mint egy háborús filmben. – Feküdjenek a földre! A földre! – üvöltenek az égőkre máshonnan a társak. Óriási a riadalom. Szörnyű látvány: égő ruhák, fejek, arcok… Pánik. Az asszisztencia mentőkért telefonál. Tűzoltókért. Támogatják a sebesülteket. Jajonganak a megégett statiszták. Sápadtan, reszketve járkálnak köröttük a többiek. – Mi volt ez? Hát így vigyáznak ránk?! – Ugye, én megjósoltam – motyogja a gesztenyét gyűjtögető. – Félek, kérem, én nem csinálom tovább! Maga marad?…

Szirénázva érkeznek a rendőrök, az ambulanciás kocsik. Talán ma már nem is lesz forgatás?

De lesz. Nemsokára újra ott áll a tömeg a helyén. Fejesek érkeznek fekete autókon, most az a kép következik, amikor egy politikailag jelentős személyiség beszél. Lobognak a kandeláberek. A vizsgálat majd kideríti a szerencsétlenség okát, de addig is forgatni kell. A sebesültek kórházban. De a többiek, a statiszták, akiket elkerültek a lángok, ott szorongnak mind, hogy benne lehessenek a képben.

A hóbortos

Különös alakot láttam a minap vidéki utamon. Ragyogó délelőtt bukkant elém a városka utcáján; csupa fény volt minden, és csupa élet, könnyű, áttetsző ruhákban a nők, ingujjban, fehérben, kékben a férfiak; vakítón csillogott az autókon a zománc; viruló kertekben takaros házak, napernyős teraszok; a kirakatok üvegtábláin szikrázott a nap; a zöldséges üzlet előtt rekeszekben érett, szép gyümölcsök, fák zöldje borult az utca fölé – és ő ebből a színes világból bandukolt elő egyszer csak, mint valami látomás, gyermekkocsiból eszkábált rozzant talyigáját húzva lassan, komótosan, a földet vizslatva, mintha elveszett holmi után kutatna elmerülten. Testét ócska göncökbe bugyolálta: hosszú, mocskos kabátja fénylett a kosztól, nadrágját ezer darabból fércelhette össze, cipőjét drót fogta fel a lábára, nyakában vastag sál vöröslött. Perzselt a nap, de ő állig begombolkozva, talán egész ruhatárát magára öltve caplatott.

Nem lehetett látni az arcát.

Az arcát szőr borította, őszes-fekete dús szakáll; haja sörényként lobogott koponyája körül. Csak a szeme élt, a tekintete villant jobbra-balra, mohó figyelemmel.

Az emberek lába elé nézett.

A járókelők kikerülték. Utat engedtek neki, mert ő ugyan nem tért ki senkinek, ment, ballagott, nyikorgott utána a kis talyiga. Sokan ismerhették ebben a városban, de akadtak idegenek is, mint jómagam, akadt hát csodálója. Legtöbben meghökkenve, megmosolyogva, tapintatlan megjegyzések közepette bámulták. Miféle szerzet? Bolond? Aki különc, aki ennyire különbözni akar, az csak bolond lehet. Az őrült. Mert hisz mindannyian törekszünk valamiféle eredetiségre, de csak módjával. Ki mer ennyire más lenni, mint a többi? Kikerülték az emberek, tartottak tőle, noha jámbornak látszott; elhúzódtak a közeléből a járdán, annyira meglepő volt hóbortos viselkedése és öltözéke. Néztem s követtem őt. Olykor megtorpant, lejjebb hajolt a földhöz – talált valamit: egy szeget, lécdarabot, cipősarkot, üres sörösdobozt, járdaszélre gurított flaskát, újságlapot. Felvette, gondosan megnézegette, hasonlóan a régiségkereskedőkhöz, akik szeretettel és érdeklődéssel veszik kézbe az antik holmikat, aztán a lelt tárgyat szépen a talyigán lévő zsákba tette. Volt ott már minden, a zsákban meg a zsák körül – horpadt lábos, tört nyelű lapát, hullámpapírköteg, felkunkorodott orrú cipő, fémlemez, ami csak útjába került emberünknek.

Először azt hittem, Pljuskin ő; hogy a gogoli figurát látom, a zsugori földbirtokost a klasszikus regényből, aki még egy tűért is lehajolt, ha megcsillant előtte az út porában. Azt hittem, ő toppant elém, a fösvény vénség, a garast a fogához verő, aki koplal, mert önmagától is sajnálja a falatot – hát még mástól! –, és örökösen attól retteg, hogy koldusbotra jut, hát gyűjt, gyűjt eszelősen, összeszed mindent, felkapdos akármi, a keze ügyébe akadó vacakot, hadd teljen limmel-lommal a ház, a kamra a nehéz időkre.

De nem, ez a csudabogár másféle volt, nem eszelősen kuporgató, a szegénységtől rettegve a szegénységbe menekülő, harácsoló harpagoni lélek. Amint figyeltem és kísértem őt a népes főutcán meg a sikátorokban, látnom kellett, hogy nem azért szed fel minden gazdátlan tárgyat, elvetett holmit, nem azért guberál szemétgyűjtőkben, mert a kamrájába akar beseperni minél több kincset. Nem, ő másért tette mindezt. Azért vette nyakába a várost, hogy végigjárva azt, megmentse, amit az emberek már mihasznának tartanak és könnyű szívvel elhajítanak. Kora reggel előjön városszéli odújából, megfogja talyigája rúdját, s elindul körútjára. Délre, estére összejön annyi ez-az, amit eladhat a MÉH-nek. Kap némi pénzecskét, abból él szerényen.

Azt mondhatnánk, naplopó élet.

De nem az. Ennek az embernek éppen úgy hivatástudata van, mint másnak, aki az emberiség érdekében tevékenykedik. Az eladott papírokért, üvegekért, vasakért kapott forint csak afféle pénzkereset, mint amilyen a művészé vagy a doktoré: nem a tevékenység célja, csupán velejárója.

Ezt gondoltam, s nem tévedtem, mert amikor megszólítottam s beszédbe elegyedtem vele, megismerhettem felfogását. A parkba értünk; megpihent kissé egy padon. Mellé telepedtem. Feltekintett, ám nem csodálkozva, intelligensebb volt annál. Ültünk valamelyest az árnyékban, aztán amikor így némán összemelegedtünk, kikérdeztem életmódja felől. Halkan és szelíden beszélt, mint a bölcsek. Elmondta, hol lakik. Egy kamrát bérelt olcsón, hajlékának berendezése egyszerű: egy dikó, néhány láda asztalnak, széknek; tűzhely, néhány edény. Mindezeket úgy szedte össze lomtalanítások idején vagy a szeméttelepeket járva.

– Tudja, uram, az emberek könnyelműek, pazarlók. Elragadtatják magukat, azt hiszik, mert kissé könnyebben megy nekik, már nem szükséges törődni a holnappal. Emlékezhet rá, valamikor rettegtünk a másnaptól, tele voltunk bizonytalansággal, nem sejthettük, mire ébredünk, lesz-e tető a fejünk fölött, lesz-e betevő falatunk. Most, úgy tetszik, nincs ok ilyen félelemre. De mégis helytelen a pazarlás, a hányavetiség, az elbizakodottság. Puhává teszi az embert. Nemtörődömmé. Nem szabad legyinteni a jövőre, hogy majd csak lesz valahogy, egyszer élünk, használjuk ki a jelent, semmi sem drága! Hiszen láthatja maga is!… Törődni kell a jövővel, uram! Én törődöm vele. Bolondnak tartanak, különcnek, mert nem állok be a sorba. Mert nem szaladok a divat után. Mert másként gondolkodom, mint illenék. Nem bánom, tartsanak, aminek akarnak, nekem az a dolgom, hogy járjak-keljek köztük, lássanak, és ne feledjék, hogy van másféle magatartás is, mint az övék. Közben összeszedem, amit ők nagy kedvükben szétszórtak. Megmentem, begyűjtöm – ez az én hivatásom.

Öntudatosan beszélt, mégis vitába szálltam vele. Szemére vetettem, hogy így azért mégsem lehet élni. Ennyire deviánsan. Mi lenne a társadalommal, ha mindenki az ő elvét vallaná? Végül is eluralkodna az anarchia. A társadalomnak nem különcökre van szüksége, hanem egyszerű, szorgos emberekre. Kivonulni, ellenszegülni – hogyan is képzeli, hogy ezt mindenki megtehetné?

– Nekem mégis példát kell mutatnom – felelte szelíden.

– De egymagában mire megy? Elszigetelődik!

– Az ember tegye a dolgát – nézett rám mosolyogva.

Végezetül megkérdeztem tőle, miért jár nyáridőben ilyen meleg göncökben. Miféle rongyok ezek?

– Ezekbe kell bújnom, hogy felhívjam tevékenységemre a figyelmet. Mindannyian jelmezt viselünk, uram. Lelkit vagy a testünkre öltöttet. Jelmez nélkül nehéz eljátszani a szerepünket, uram.

Kinn az utcán

Néha látok egy házaspárt, látom az asszonyt meg a férfit, ott ülnek az egyik kapuban, a szűk pesti utca forró völgykatlanában, a rekkenő melegben; ülnek egy-egy konyhaszéken mozdulatlanul.

A látvány szokatlan.

A férfi ujjas ingben, bő, vasalt szövetnadrágban, mezítelen lábán bőrpapucs. Mintha egy falusi ház előtt ülne a padon, a háza előtt, ünnepen vagy estefelé, munka után. A haja frissen nyírt, gondosan fésült, arca beretvált; erős, vaskos keze, mint valami használat után alaposan megtisztított és félretett szerszám, a térdén pihen. Az asszony virágos, könnyű ruhában, gyér haja kicsiny kontyban; összekulcsolt ujjai dús keble alatt.

Bámulják az utcát.

Nézik az utcát, ahol élnek, ahol laknak már ki tudja, hány és hány esztendeje.

Lesik, figyelik mégis naponta. Az embereket, a járdán parkoló autókat, a szemközti házak ablakait, a közeli boltokat; nézik, ki-ki magának, magában, mert nem beszélnek, nem tesznek megjegyzéseket, csak ülnek, csupán a tekintetük rebben egyszerre minden mozgásra, minden eseményre, valamely különös alakra; odapillantanak rá, anélkül hogy figyelmeztetnék egymást, mit kell látni-nézni-észrevenni, annyira egy a gondolatuk.

Délután ülnek ki, ebéd után, amikor az asszony már szépen rendbe tette a konyhát; fogják a festett székeket, kiviszik a kapu elé az utcára, elhelyezkednek. Nincsenek útjában senkinek, jöhet-mehet tőlük bárki, meghúzódnak, kicsit a napon, kicsit az árnyékban, mikor hogyan esik jól.

Nyugdíjasok, ráérnek.

Délelőtt azért tesznek-vesznek. A férfit néha elhívják valahová zárat javítani, csapot szerelni, redőnyt reparálni. Ért mindenhez. Lakatosként dolgozott egy üzemben, de ezermester. Berendezte a konyhaszegletet műhelynek. Mindenféle holmi van ott, kulcskötegek, fogók, szegek, csavarok, fúrók, kalapács – pontos rendben. Ahogy az asszony is rendben tartja a konyhát. Meg a lakást. Egyszobás, de kényelmes otthon az öreg bérház földszintjén, hátul, az udvarban. Az asszony csipkéket rakott mindenhová, asztalkára, fotelok támlájára, virágváza alá. Takarít, napjában kétszer is letörölgeti a port a bútorokról. Pedig alig süt be a nap a szobába, senki sem látná, fénylik-e a politúr, ő azonban tudja, hogy mennyi korom és piszok alattomoskodik be az ablakréseken. Ha végez a lakással, a piacra megy, vagy a boltokat járja a fájós lábával, mert tíz helyre is be kell néznie, amíg mindent megkap, amit keresett. Jó ebédeket főz, zsírral, szeretnek jól enni. Áll a tűzhelynél, pedig dagad a lába. Harminc évig ácsorgott a kötőgépek mellett a textilgyárban. Dagad és fáj a lába, de azért nem hanyagolja el a házimunkát, ingeket vasal a férjének; délután aztán pihenget itt kinn, a kapu előtt.

Régről, faluról hozhatták magukkal ezt a szokást. Kiülni a ház elé.

Meglehet, már nem is ők, hanem a szüleik telepedtek ki így az utcára, a fal tövébe eszkábált kispadra. A szüleik vagy a nagyszüleik. Amikor még csendesebb volt az élet, amikor még nem volt televízió, és jó volt kimenni a házból egy kicsit, várni, hogy arra vetődjön valaki, akivel szót lehet váltani erről-arról, időjárásról, mezei munkáról, a világ dolgairól, emberi sorsokról. Erre emlékezhetnek a génjeik, és most, hogy nyugdíjasok, hogy van rá idejük, meg is teszik: tavasztól őszig kiülnek ide, jó időben, délutánonként.

Különös a békességük a város zajos forgalmában.

Gondolom, megörvendeztetem őket, rájuk köszönök, hadd legyen teljes az otthonosságérzetük.

Nem hallják meg.

Persze, az utcai ricsaj.

– Jó napot! – ismétlem meg barátságosan. Felnéznek végre, de nem viszonozzák a köszönést mégsem.

Elnevetem magam félszegen, biccentek, ők azonban mereven bámulnak, hogy vajon mit is akarhatok tőlük?

Zavartan távolodom. Hallom, amint a férfi azt kérdi:

– Ki volt ez?

– Honnan tudhatnám? – veti oda az asszony.

– Merthogy köszönt.

– Köszönt. Én is hallottam. De miért?

– És mit akarhatott? Ismered?

– Nem én!

– Hm. Kiféle lehet? Belénk akar kötni?

Mostanában, ha arra visz utam, elkerülöm őket. Átvágok az utca túloldalára. Félek, kutatón pillantanának rám, hogy vajon miért háborgatom őket.

Persze, mert ők nem azért ülnek ki a ház elé, mint őseik. Nem diskurálni akarnak, nem szóba elegyedni embertársaikkal, hogy kapcsolatot teremtsenek, hogy megvitassák a világ dolgait, nem, ők már nem is gondolnak ilyesmire. Lehet, hogy ösztöneikben még él a vágy, lehet, hogy a tudat alá süllyedt emlékek vitetik ki velük a konyhaszékeket a kapu elé, de az apáiktól örökölt régi szokásaikat már elnyomták az újkoriak.

Nem beszélgetni akarnak, csak nézni.

Nézni, lesni, figyelni – gyanakvón, tartózkodón, passzívan. Ha közel is mindenhez, mégis távol.

Mint a televízió előtt.

Úgy figyelik az utcát, az embereket, a forgalmat, a szemközti házak lakóit, az autókból kiszállókat, a parkolni nem tudókat, az üzletekbe betérő vásárlókat – az életet, mintha egy óriási televízió-képernyőt néznének.

Úgy figyelik az életet, mint egy monstre televíziós adást.

Csak ülni kell, csak nézni kell – beszélni felesleges, megjegyzéseket tenni felesleges, hiszen így is, úgy is magától megy a műsor. Néha érdekes, néha szórakoztató, tanulságos, meghökkentő, zavarba ejtő vagy ijesztő, de csak nézni lehet; nézni vagy nem nézni; bámulni, vagy elcsavarni a gombot.

Ülnek az utcán, a rekkenő nyárban, a konyhaszékeken a kapu előtt, a pesti utca völgykatlanában.

Ki köszönt rájuk? És miért?

A képernyőn zajlik az élet. De hogy onnan valaki személyesen észrevegye őket?

Hallgatnak meglepetten. Ülnek, és hallgatnak, és nézik az utcát.

Ölelő két karod

– Fridrikné, az orsók! – A fiú ügyes, gyors mozdulatokkal a fal mellé kormányozza a villanytargoncát, gombnyomásra a fémcsápok leeresztik a konténert; a targonca hátrál, az emelővillák már a trikóanyagokkal teli trepni alá nyúlnak; kurta farolás a tömzsi kis kerekekkel a raktár felé; Fridrikné fáradtan bámul utána. A vézna, hosszú hajú, overallos fiú üvöltve énekel, amint végigszáguld a műhelyen a targoncájával. Ilyen srácokkal jár az ő Fruzsi lánya a klubba. Szombatonként. Kifesti magát a kis buta a diszkózásokra ezeknek a zsíroshajúaknak…

Fridrikné feltesz néhány új spulnit a gyapjúszálasra. Tíz óra, még csak négy telt el hajnal óta. Négy hosszú órája zúgnak körülötte a gépek; zizegnek, surrognak, kötik finom neszezéssel az anyagot. Ma nehezen telik a műszak; az esti Noxyron hatása nem tartott ki ébredésig, fél négyet mutatott a foszforeszkáló számlapú órája, amikor már jó ideje nyitott szemmel, éberen feküdt a sötétben, mászkálni sem mert, nehogy Fruzsit felzavarja; a gyerek sokáig tanult az este, mert végül is ráripakodott; megint ráripakodott, minden felgyülemlett lelkifurdalását a lányára zúdította; mi lesz veled, a jóég áldjon meg?! – zengett a konyha, a gangon mindenki hallhatta, hogy forrpontján a nevelés, mindenből hármas, hármas meg kettesek; az az istenátka matematika meg az a sorscsapása fizika; márpedig ő nem tud Fruzsinak segíteni, ő aztán igazán nem; de másnak ki segít?! Még akinek van apja, az se várhatja, hogy az majd naphosszat vele tanul, ki ér rá manapság erre, jó, ha este előkerülnek az apák valamilyen különmunkáról, holtfáradtan, amikor már inkább egy üveg hideg sörre vágynak, nem a matekra vagy a fizikára; hát miért nem figyelsz az órán?! nem hülyéskedni küldelek abba az iskolába!… – Álmatlanságában ez is bántotta, a lánya sorsa meg a köztük oly könnyen felcsapó veszekedések; elkeseredve feküdt a sötétben, megrohanták a gondok, aztán mégiscsak elnyomta az álom; a háztömb mögötti rendező pályaudvarról egy dízel rekedtes kürthangja riasztotta fel; szólhatott az ébresztőóra, de meg se hallotta, vagy talán csak röviden berregett, mert Fruzsi nyomta el dühösen, oda se tekintve, hogy felkelt-e az anyja; így, amíg öltözött, a kávét is fel kellett tennie a gázra, hogy legalább ihasson egy kortyot; írt néhány sort a lányának: párizsi a mélyhűtőben, süss két szeletet reggelire – aztán: a gázt ne hagyd égve!!! – és már a papír aljára a legfontosabbat: – nagyanyád iskola után vár, nála ebédelsz, ma csütörtök van, ne feledd!!! Felhajtotta a tűzforró kávét, cukor nélkül, egy csöppnyi tejjel (vigyáz az alakjára!) – éppen csak belefésült gubancos, fekete hajába; sál, kabát, szatyor… mit vegyen fel? Csizmát? Cipőt? Hideg van? Köd… Mindegy, rohanás, hatkor át kell venni az éjszakásoktól a műszakot…

Tíz óra tizennégy. Na. Negyed tizenegy. Már nem egészen négy óra kettőig.

A neonok fényében a megcsillanó fémek, a fehér fonalak az orsókon, a műhelyablak sarkába szálló szösz felgyülemlő vattapihéi… Talán havazni fog délre, csípős, deres volt a hajnal.

– Fridrikné! Fridriknééé! – Ha nem néz véletlenül a terem végébe, az üvegkalitka felé, nem tudja meg, hogy őt szólítják. Hegyi, a pocakos, kreol bőrű művezető integet, hogy telefon, menjen!

– Nóri! – szól elhaladtában a szőke, lassú mozgású, örökösen dúdoló szaktársnőjének. – Nézz rájuk, a selyemszálas mindjárt lefogy.

– Jó, csak eredj!

Hegyi megvárja az irodaajtóban. Fehér trikójának vékony pántja bevágja vállhúsát. Nem használ dezodort, erős hónaljszaga taszító. A melle csupa fekete, bondor szőr. Nadrágszíja domború hasa alatt. – Siessen, mert kell a városi vonal!

Beteszi maguk mögött az ajtót; a gépzúgás kívül reked, de csak annyira, hogy az ember legalább a saját szavát érti. Hegyi visszaül íróasztala mögé, szippant cigarettájából, a munkalapok mellé tett kagylóra bök. Tekintetével végigpásztázza Fridrikné meztelen karját, aztán meg a keble fölött és a térdénél kigombolt kurta, fakókék köpenyébe szorított asszonytestét. Ha nem fülelne is, hallaná a membrán rezgéséből: – Szia! Hogy van az én kis mohó szeretőm?… – Kajánul elmosolyodik, felpillant; az asszony gyorsan elfordul, rászorítja tenyerét a kagylóra. Szerencséjére, mert a vonal másik végén a férfihang újra megszólal: – Gyönyörű voltál kedden!…

– Sietnem kell… – vág közbe figyelmeztetőn, de elolvadva Fridrikné.

– Bizony! – Hegyi főnöki és férfiúi féltékenységgel mutogat a kvarcórája lapjára, hogy mielőbb fejezzék be a diskurzust.

A telefonáló pedig:

– Gyönyörűséges voltál, felejthetetlenül gyönyörűséges!

Fridrikné tenyere izzadságnyomokat hagy a kagylón. Szeretne valami kedveset mondani ő is örömében, de a hátán érzi a művezető tekintetét. – És ma? – Csak ennyit kérdez zavartan; fél, hogy már ezzel is elárulta magát.

– Háromkor – hallja a választ.

Tehát Béla ma mégiscsak tud időt szakítani rá!

– Legkésőbb akkor! – mondja szívdobogva.

– És úgy lesz, mint kedden! Kedden gyönyörű voltál!

Az asszony beleborzong. Igen, kedden jó volt. Örült a keddnek. Kedden végre sikerült. Már régóta kívánta. De azért bosszantja, hogy a férfi ekkora győzelmet érez. – Fruzsi a nagyanyjánál ebédel, de aztán siet haza, úgyhogy…

– Nekem is dolgom lesz! Vedd fel, amit a múltkor vettem!

– Micsodát?!

– Tudod te! Azt a picit! Vedd fel… abban várj!

Fridrikné belevörösödik, csurom izzadság a tenyere, a köpenye alatt veríték csorog a gerincén.

– Mi lesz, mi lesz? – kocogtatja meg az asztal lapját Hegyi.

– Igen. Mennem kell. Szervusz!

– Hallottad, amit kértem?…

– Szervusz. Igen. Szervusz…

Hátranyúl, lenyomja a villát, köpenyujjába törülgeti a kagylót, úgy teszi helyre.

– Minden rendben? – A művezető szájában a füstölgő cigaretta.

– Tessék? Ja? Köszönöm.

– És mi? Mi már soha? – Hegyi az asztal mellett megfogja az asszony kezét. – Itt lenne az ideje, nem gondolja? – Keze feje ügyesen végigsimít a nő combján, felfut a derekán, a köpenybe préselt mell és a meztelen kar közé. Fridrikné engedi, bár ellenére van, orrába csap a verejtékszag, de undorát nem mutatja.

– Mindennek eljöhet az ideje, főnök! – Óvatosan, kis mosollyal kifordul a kelepcéből. – Csöngetek, ha lesz egy szabad délutánom.

– Maga szerelmes – mondja elkomorodva Hegyi.

– Én?! Nincs az a férfi!

– De ha elmúlt ez is, szóljon. Én mindig kész vagyok!

Kinn megint körülveszi a harsogás. A selyemszálason új spulnik forognak, int Nórinak, hogy köszöni. Meleg van, száll a szösz, rátelepszik a bőrre, befészkeli magát a hajszálak közé. Zökkenve mozdul a villanyóra mutatója. Mindjárt fél tizenegy.

Nóri átjön Fridrikné placcára.

– Holnap megy a férjem a Škodáért!

– Na, végre! Vártatok rá eleget.

– A férjem szerint nekem köszönheti a család. Igaz is! Amit takarítással kerestem, mind félreraktam. Abból semmit sem költhettek! Három év alatt hatvanezer… Szép summa, mi?

Kettőig még három és fél óra. Fridrikné Nórira mosolyog.

– Lesz húszezer adósság – magyarázza Nóri. – Egy év alatt megkeresem. Van most egy nagyon jó új helyem, ott ablakot nem is kell pucolni…

 

 

A zuhanyozóban gőz gomolyog a lámpák körül. Odakinn vaskos felhők ülnek a városon, de itt, a melegben csupa meztelen test nyüzsög, mint egy szaunában. Fridrikné nézi a vaskos combokat, az ágyékokra nehezedő hasak hurkáit. A szétterülő melleket. De vannak vézna, fiús csípőjű csitrik is; apró keblek, friss izmú popsik, combok. Fridrikné látja a homályos tükörben a maga vízgyöngyös testét. Visszafordul, hosszan engedi vállára, ölére a permetet. Illatos szappantól síkos a bőre. Most, hogy a teste pőre, a lelke is megszabadult a hajnal óta ráterülő gondoktól. Könnyednek, szabadnak érzi magát. Negyven perc múlva bezárkózhat a férfival; forróság önti el, ha a keddi együttlétükre gondol. Elcsavarja a meleg víz csapját, hideg zuhanyt enged magára; a frottírtörülköző felpezsdíti a vérkeringését; öltözik. Majd otthon rendbe teszi a haját, mielőtt még… Talán hajat kellene mosni? Talán azért siet annyira Béla, mert a haja… Biztosan érződik rajta a gyári szag.

Ha este elmehetnének valahová. Együtt. Esténként néhanap. Fodrász, kozmetika, szép ruhák. Színházba mehetnének. Egy bárba. Parfüm, drága cigaretta, finom italok. És utána. Elegánsan. Bódultan. Éjszaka. Egész éjszaka!

De éjszaka sohasem. És este sem, mert Béla nem teheti, megláthatnák őket; és különben is csak szállodába mehetnének, vidéki hotelba, ott is külön-külön, óvatosan, körültekintőn…

Marad a kora délután, vagy ha a második műszakban dolgozik, hát a délelőtt. A konyhaszagban, a lakás áporodott levegőjében, a behúzott függönyök mögött.

Még vásárolni kell. A közértben nincs kosár. Kérem, legyenek türelemmel, tele a bolt!… Van kenyér? – Van! – Persze nincs, se reggeli, se friss, de maradt rozscipó. Tej, valami sajtféle. A kasszánál hosszú sor. Á, igen, zacskós leves, konzerv… Végtelen hosszú sor a kasszánál. Hát mi van ott, kérem?!

A felüljárón döcög a busz, elakadt a forgalom, háromnegyed három, és még hol a megálló? Béla nem várakozhat a gangon!

Rohan. Rohan fel a másodikra, végig a függőfolyosón.

– Valaki kereste magukat! – Kocsisné áll elébe az egyik ajtó mögül. Kocsisné ura fel szokott menni a harmadikra, hogy beláthasson Fridrikné konyhájába. Az ajtó fölötti ablakon. Amikor Fridrikné mosakszik.

– Most? Most kerestek?

– Nem most. Délelőtt. Mondtam, hogy maga délután lesz itthon.

– Hogy én délután?! Ja, igen, persze! És ki volt az?

– Egy fiú. Fiatalember. Talán a lánya barátja. Én nem tudom! Visszajön, azt mondta.

– Hát csak ne jöjjön vissza!

– Miért? Elmennek hazulról? – Aztán hirtelen, széles vigyorral. – Jaaaa! Értem!

Fridrikné megfordul – Béla áll mögötte.

– Menjünk!

Siet, szalad, mintha semmi köze sem lenne Bélához, pedig az egész ház tudja, hogy a férfi feljár hozzá. Most Béla. Láttak mást is azelőtt. De sosem pletykáltak Fruzsi előtt.

A konyhaajtó kulcsa szorul; megvetemedett a keret; fenyőgerendákkal aládúcolták a függőfolyosót. Állítólag sortatarozás lesz, de szanálásról is beszélnek. Kapna két szobát a lányával. Két világos, új szobát, egy új házban, valamelyik lakótelepen. Ahol fürdőszoba is van. Meg vécé.

– Menj, bújj be, ne bámuljanak!

– Hadd bámuljanak! – Béla nevet, semmivel sem törődik, csak Fridrikné derekával; átfogja a csípőjét. Felgyújtja az állólámpát. Szellőztetni is kellene, még a lakásban az éjszakai levegő, de csak a konyhaajtó feletti ablakot nyitja ki, hideg dől be; alacsonyra állította reggel a fűtést, azt is fel kell csavarni. A gázlángok fellobognak a konvektorban.

– Főzzek kávét?

– Ne töltsük az időt!

– Csak kezet mosok…

– Azt én is!

A falikútnál egyszerre szappanozzák a kezüket, egymáshoz érnek, szembefordulnak, összeér az arcuk, zubog a víz a csapból, szappanos kezük a lefolyó öble fölött – csókolódznak. Béla puhán, lazán; az asszony belemar az ajkába, a férfi felmordul, de nem hagyja abba, átöleli a nőt, felhúzza derekánál a pulóvert. Fridrikné felnevet: – Jaj, a szappanos kezed!… – Befejezik a kézmosást, a nő előresiet a szobába, menet közben vetkőzik, áthúzza fején a pulóvert; a férfi utánamegy, átöleli, arcát a nő hátához szorítja, tenyerébe fogja mindkét mellét, belecsókol a nyakába. – Na, hadd vetkőzzem! – Fridrikné hangja lágy, szerelmes, kibújik a szoknyából, a harisnyanadrágja beakad valamibe, elszakad (hetvenöt forint, villan az agyába), összegyűri, a padlóra löki; a férfi is ledobja magáról a holmiját; Fridrikné bugyiban az ágyba bújik; a felhajtott takaró alatt ott a lepedő, a párna. Nem azt vetted fel? – kérdi föléje térdelve, csalódottan a férfi. – Hogyan vehettem volna fel, egyszerre érkeztünk! – Úgy szerettelek volna látni benne! – Szálljak ki, vegyem fel? – Nem, most már nem… – Inkább ezt is le? – Inkább ezt is… – Na, várj!… Emeld meg a fenekedet! – Elszakítod! – Bezártuk az ajtót? – Berigliztem. Ne nézzem meg? – Ne, ne nézd meg, most már ne nézd, gyere!…

 

 

Negyed négy. Fekszenek egymás mellett, a férfi hunyt szemmel, elcsendesedve; az asszony párás, nyirkos testét összezárva, duzzadt ajakkal, felzaklatva, némán.

Semmi. Ahogy legtöbbször. Ez nem a kedd, ezt Béla is tudja, hogy ez nem olyan, mint kedden.

– Innék valamit.

A nő rápillant, megmozdul, felül, átteszi hosszú, szép combját a férfin, kiszáll az ágyból. Haja vállát éri így kibontva; meztelenül megy ki a konyhába, az ellenfényben kirajzolódik sziluettje, formás, mint egy klasszikus szobor. Harminchét éves, karcsú, bőrén még a nyári napfény nyoma. Konyakosüveggel, poharakkal tér vissza. Leül az ágyra. Tölt.

– Csak egy kortyot. Vezetek.

– Én is csak egy kortyot. Neked tartogatom.

A férfi a nő nyirkos combjára teszi a tenyerét. Megszorítja. – Gyere vissza!

– Fruzsi megjöhet.

– Gyere vissza. Hátha most majd…

– Nem. Ma nem. – Kis, keserű nevetés után ismét: – Ma nem…

– Meg vagy sértődve.

– Dehogy! – Megérinti a férfi reggel óta már újra borostás, fekete szakálltüskés arcát, hátrasimítja sima szálú haját. Föléje hajol, szájon csókolja. Ajka forróságot áraszt.

Kinn a gangon léptek közelednek, aztán csend, majd a léptek elhaladnak. Valaki lefelé siet a hátsó lépcsőn.

– Na, gyere, gyere már! – A férfi magához húzza. A nő enged, igyekszik belefeledkezni az újbóli ölelésbe, de aztán megérzi, hogy a férfi elernyed, erre kijózanodik, felkönyököl. Béla arcába néz, elfordul, lehanyatlik. – Nem – azt mondja. – Nem. – Ijedten, szomorúan mondja. – Na. – Kiszabadítja magát az ölelő karokból, beletörődve elneveti magát. – Nem megy nekem. Hagyjuk.

Béla verejtékezve hallgat. Végigheveredik az ágyon, kielégült; szétárad benne a fáradtság.

– Jó volna most itt egymás mellett… – mondja félig hunyt szemmel. Az asszony végigsimít a mellkasán.

– Ne haragudj. Mindjárt jön Fruzsi.

– Persze! – Béla felül, ösztönös mozdulattal cigarettára akar gyújtani, az asszony lefogja a kezét. – Tudod, hogy nem lehet. Megérzi, megkérdezi… De most, ugye, jó lesz egy kávé?

Amíg Béla öltözik, ő kinn a konyhában, fürdőköpenyben, felteszi a főzőt a gázra. A kávé illata otthonosabbá varázsolja a lakást.

– A héten már nem? – kérdi Fridrikné a hokedlin kuporogva, félénken és lassan kedvét veszítve.

– Van egy csomó munkánk – mondja Béla. A cipőjét fűzi, fésülködik a vízcsap fölötti tükörnél. – A fiúk kifogtak egy bomba üzletet. Ha beüt, vagyonos gmk leszünk! A három mérnök srác tervezett egy olyan fényberendezést, amivel még a színházakat is elláthatjuk. Rengeteg valutamegtakarítás, nagyjából tudunk majd annyit, mint az angol meg a belga szakemberek. A műhelyben reggeltől estig hajtunk… – Az asszonyhoz lép, beletúr a hajába, felemeli az arcát. – Most már nemcsak otthonról kell lógnom, hanem a fiúktól is. Amíg a cégnél voltam, ketyegett az óra, ha eljöttem, akkor is. De most zsebre megy. Ha nem tudnád, jelenleg egy tárgyalást bonyolítok le két szerszámkészítővel. Semmi vész, telefonáltam nekik, hogy fél ötre megyek…

– A kávé!

– Kösz! – Béla nem ül le, kortyint, máshol jár az esze. – Precíz munka, most egy zenekarnak készítünk fényberendezést. Van pénz. Van. Van még pénz itt-ott, csak fel kell hajtani!… – Észreveszi az asszony hallgatagságát. – Persze legszívesebben itt ülnék melletted…

Fridrikné tudja, hogy erre most nem kell válaszolni. Inkább segít: – Szombat-vasárnap pedig…

– Hát igen! – sóhajt Béla.

Fridrikné soha nem faggatja Bélát a feleségéről meg a gyerekeiről. Nem nehezíti meg az életüket. A család – Béla dolga. Soha nem nyúzza a férfit, hogy változtasson a helyzetén. (És ha beadnám a válópert? – kérdezte egyszer Béla. – Nem, nem, nem, a házasságból nekem elegem volt! Nagyon is elegem! – vágta rá gyorsan. Béla többet nem hozakodott elő ezzel, a válasz láthatólag meg is nyugtatta.)

– Kedden? – kérdi Fridrikné.

– Aha. Kedden!

– Ha délelőtt tudnál jönni. Mert délutános leszek.

– Persze, délutános. Felhívjalak odabenn, vagy mondjam most, hogy kilencre?

– Tudsz jönni kilencre? Úgy értem, a fiúktól. Ha ennyi a munkátok.

– Kitalálok valamit. Ha megegyezünk a kilencben, bízd rám, kitalálok valamit!

– Az ágyban foglak várni.

– Ó, a jó meleg ágyban!

– A jó meleg ágyban… – Persze Fridrikné ebben a pillanatban nem remél semmit a kedd reggeltől. De azért jó lesz, ha Béla majd megkocogtatja háromszor az ablakot. Ez a jelük. Jó lesz várni, jó lesz, ha megjön Béla, és átöleli…

 

 

Öt óra.

Béla négykor ment el, talán már negyed öt is volt, Fridrikné attól félt, hogy Fruzsi itt éri a férfit, vagy éppen az ajtóban találkoznak. Na persze, kimagyarázkodott volna. Egy ismerős. Egy szerelő. Valaki a házkezelőségtől…

De Fruzsi nem jött. Fruzsi még most sincs itthon.

Zörömböl a régi, lapátkerekes mosógép, amit még a válás után hozott magával ebbe a szoba-konyhába. Ágy, sezlon a gyereknek, szekrény, konyhakredenc, asztal, hokedli, három szék, mosógép, centrifuga. Nagyjából ennyi maradt meg abból az életéből.

Meg Fruzsi.

Apáék új Zasztavát vettek… – ilyenekkel szokta traktálni Fruzsi, ha megjön tőlük. Fruzsi szerint az apja jól nősült másodszorra. Be fog társulni új apósa fuvarozó vállalkozásába. Már építkeznek Cinkotán: iroda, garázs, műhely. Eddig sem éltek rosszul, de Fridrik Gyula ezerötszáznál egy fillérrel sem küldött többet a lányának. A válóper idején nyolcszáz forint gyermektartást ítélt meg a bíróság: néhány év múlva a jó szándékú rokonok biztatására emelést kértek; per lett belőle, akkor hoztak határozatot az ezerötszázra. Fridrikné máig bánja, hogy perre ment, volt férje elkapta a bírósági épület előtt, ocsmányul szidalmazta, felhánytorgatta neki hűtlenségét, hogy egy szép napon csak úgy faképnél hagyta, s most mégis követelődzik, micsoda eljárás meghurcolni egy ilyen önzetlen apát, aki mindent megvesz a kislányának, amire annak csak szüksége van, de bolond, az nem lesz, nem fog pénzelni egy volt feleséget! – az asszony elvesztette önuralmát, felingerelte a férfi viselkedése – és hangja! –, üvölteni kezdett, nekiesett, mint egy fúria, úgy fogták le; akkor döbbent rá, mennyire gyűlölte mindig is ezt az embert, húszéves korától kezdve szüntelenül, amióta csak eladták neki; mert eladták! – hogy vigye már valaki, vegye el feleségül; csinálja meg a szerencséjét Fridrik Gyula mellett, akihez dől a pénz. Hát dőlt is! Fusizni járt építkezésekre, felvállalta a villanyszerelést, amihez ugyan nem értett, mert végeredményben semmihez sem értett, de azért, mint mindenbe, ebbe is belefogott; az apósával, Fridrikné apjával végeztette el a munkát – az öreg egy szakipari javítónál dolgozott –, az elszámolásokat pedig ő intézte, persze hetvenöt százalékban a maga javára! De az öreg nem bánta. Tiétek lesz, lányom, amit a Gyula keres! Gyula! Gyulának ahhoz volt esze, hogy másokat kihasználjon. Ahogy most, remélhetőleg, az új asszonyt, az új apóst is.

 

 

Fridrikné öblít, centrifugáz; kioldozza a fregoli vastag, agyoncsomózott kötelét, csikordul a csiga. A konyhaajtó fölötti ablakon beáramló levegő meglengeti a felteregetett ruhákat.

Hol lehet ez a gyerek?! ( – Nem megyek mindig a nagymamához! Mindenféle régi dolgokról mesél, unom… – Ne beszélj így! Szeret! És annyira vár!… – Fridrikné mindig retteg, hogy egyszer, amikor megszervezi, Fruzsi tényleg nem megy el a nagymamához, márpedig akkor ők Bélával…)

Ha perceken belül nem érkezik meg ez a lány, lemegy az utcára, keres egy használható készüléket, és felhívja az anyját. De hogy tehetne szemrehányást? Ő erőszakolja ki ezeket a távolléteket.

Tócsákban áll a víz a konyhakövön. Műanyag lavórba ereszti a gépből az öblítőlét. Bugyborog, hörög a lefolyó az öntöttvas falikút öblében.

(…Béla hozzábújt, átölelte, felhúzta derekán a pulóvert. Na, szappanos a kezed!…)

Leszakad a dereka. Leül szusszanni a hokedli sarkára. Éhes. Összeüt valami vacsorát. Ha Fruzsi megjön. Összeüt egy jó kolbászos rántottát. Van még savanyú paprika.

Agyonverem ezt a kölyköt, ha megjön! Hol csavarog?!

Talán sör is akad a jégen.

Csattog a centrifuga, féloldalasan forog a dob. Elkapja, lefékezi. Haja előrehull. Hirtelen csend. Odakinn az udvaron is csend. Az egész ház csendes. Fridrikné szívében hideg rémület.

 

 

A szárazra törölgetett mosógépet rángatja helyre, amikor kopognak. Fruzsi kopogása. Az asszony hirtelen túl könnyed, felszabadult hangon szól: – Nyitva!

Fruzsi mögött egy sápadt fiú. Bőrdzsekis. Szegecsek a fekete dzsekin. Az arca pattanásos, a nyaka, a tarkója kopasz, csak a feje búbján meredezik egy súrolókefényi szőke hajcsomó.

– Gyere, Csaba! – biztatja Fruzsi.

Bejönnek. Fridrikné frottírköntösben, kócosan, vizesen, meglepetten.

– Csak feljöttünk.

– Csak feljöttetek?!

– Mászkáltunk.

– A nagyanyádtól jössz? Most jössz a nagyanyádtól?! – Kitör belőle a felgyűlt aggodalom. – Hol a csudában voltál, drága kislányom?! Mióta várlak! Mióta!…

– Ő Csaba – mondja Fruzsi félszegen.

– Tessék?! Csaba! Hm… Csaba!

– Igen – mondja a fiú. – Csaba. Csókolom.

Fridrikné végigméri. Hát ez aztán egy szörnyű alak! Ki ez a szörnyű alak?! Valami idétlenül rövid szárú zsáknadrágban, koszos katonabakancsban! És az a felborotvált nyak! Úristen! Mit akar ez Fruzsitól?! Mit akar ez a buta lány ettől a maskarától?! – Maga keresett minket délelőtt? – kérdi ridegen.

– Én?! Én nem… Én most, először…

– Aha! – Fridrikné a lányához fordul. – Mert valaki keresett. Ha nem tudnád! – Érzi, nem kellene erről beszélni, de nem állja meg; egy kis büntetés ennek a csitrinek a késésért meg ezért a pattanásos arcú rokkerért. – Egy fiú keresett. Téged!

– Nem is voltál itthon! – vág vissza sötét tekintettel Fruzsi.

– Kocsis nénitől érdeklődött felőled. A barátod!

– A barátod?! – néz Fruzsira a bőrdzsekis. – Ki a franc lehet az?

– Dehogy a barátom! Miféle barátom?!

– Ő mondta, hogy a barátod! Hát én nem tudom… – Fridrikné lesi a fiút; Csaba arca elborul. Tudja, hogy kegyetlenség, de mégis folytatja: – Mindenesetre nem szükséges, hogy mindenkit bolondíts! – Fruzsi elvörösödik, szeme haragosan villan; Fridrikné úgy tesz, mintha észre sem venné. Mélyből feltámadó, ösztönös féltékenység sarkallja. Egyre csípősebb: – Nem akarom, hogy ekkora járkálás legyen itt! Az egyik jön, a másik megy! Megtiltom! Erre semmi szükség! És tessék! Vetkőzz! Láss neki a leckédnek! Vacsorázzunk! Vártalak, azt sem tudom, hol jársz, kikkel jársz… – Felemeli a hangját, maga is meglepődik, milyen tragikus színezettel mondja: – Neked dolgod van itthon, egyedül végzek mindent, te meg csavarogsz!!…

– Akkor én most… – toporog otromba bakancsában Csaba.

– Dehogy mész! – kap érte Fruzsi.

– De, megy! Viszontlátásra! – veti oda Fridrikné.

– Most miért csinálod ezt, anya?! – Fruzsi sértetten áll a lobogó, mosott ruhák alatt a nedves kövön, a hagyma meg a mosópor kevert szagától rossz levegőjű konyhában. – Te akarod, hogy ne legyek itthon!

– Én?!…

– Szóval csak feljöttem – mondja zavartan Csaba. – Megyek. Szia! – int Fruzsinak. – Tudod, hol találsz!

Kimegy harag nélkül. A gangon keményen kopog bakancsos lépte.

– Tudod, hol találsz?! – tör ki Fridrikné. – Tudod, hol találsz?! Hogy hol találod?! Hogy te úgyis tudod, hol találod?! Hát melyik aluljáróban?! Mi?! Azt mondd meg nekem, te!… Te!… Te!…

Fruzsi a feje fölé tartja a táskáját, védekezik a csapások ellen. Fridrikné keze, csuklója a csatokba ütközik, felsebződik; fáj. – Te!… Te!… – A hokedlira roskad, sír; öklére szorítja a homlokát.

Fruzsi némán elfordul. Csendben leveti kabátját, elrakodik, bemegy a szobába.

Csend.

Fridrikné lenyeli könnyeit, ajkát harapdálva szipog, megtörli arcát, el-elakadó lélegzettel feláll, a kredenc aljából előkeresi a teflonsütőt; kolbászt szel karikákra, felüt öt tojást.

– Eszel? – kérdi rekedten.

A szobából semmi nesz.

– Eszel? Hallod?!

A lánya kijön, nem szól, bólint. Kenyeret metsz, kitesz két tányért, két villát.

– Vegyél!… A savanyúság…

Esznek. Fruzsi nézi az anyját, nézi, hogyan eszik; a szeme duzzadt, vörös, de azért egyre jobban feltámad az étvágya.

– Délután itthon jártam – mondja Fruzsi váratlanul, ellenségesen, odaszúrva.

– Tessék?!

– Délután. De be volt riglizve az ajtó.

– Be volt…?! – Fridrikné sápadtan, kutatón, riadtan lesi a lányát. – Nem! – Aztán csendesebben: – Az lehetetlen! Hánykor? Hiszen nem voltam… vagyis… Aludtam talán. Biztosan aludtam. Ha be volt riglizve. De honnan tudod?!

Fruzsi a tányérba néz, alig hallhatóan mondja: – Nem volt egészen becsukva. Csak a rigli tartotta. – Kis csend, majd még halkabban: – Persze. Biztosan aludtál… – Tör egy darabka kenyeret, megmártja a kolbász piros zsírjában; aztán kiejti a kezéből; szája megremeg, de még csak a hangja könnyes: – Én ezt a Csabát…

– Figyelj rám, kislányom… – kezdi Fridrikné rutinos anyamodorban, de Fruzsi remegő ajka láttán elakad.

– Anya! Én csak be akartam mutatni őt neked… De te…

– Nézd, kislányom…

– De te elzavartad!

Felugrik, beszalad a szobába. Na, na! Ennyit azért nem ér meg az a fiú! – gondolja Fridrikné. Utánamegy. Fruzsi a díványon hasal, egy maga alá gyűrt párnát ölel, a válla meg-megrándul. Formás kis popsija, kócos haja láttán az anyja meghatódik. Le akar hajolni, hogy felemelje, magához szorítsa ezt a gyereket, de mozdulata félbeszakad. Nem, ez már nem gyerek! Ez már nő – tizenhat éves nő, sértett, magányos.

Fridrikné bénán áll fölötte, feleslegesen ölelésre tárt karral, ügyetlenül.

Beletörődés vagy fantázia

Ha beteg vagy, ne fantáziálj az egészségről.

Valami ilyesmit olvastam egy cikkben, a Frankfurter Allgemeine Zeitungból ollózták ki, s tették közzé a Magyarországban. Bizonyos Irmela Florin professzor végezte vizsgálatok során derült ki, mennyire káros vágyaink fantáziájába húzódnunk vissza, ha valami sorvaszt. Mert így aztán az egészségre vágyakozó nem képes együtt élni a betegségével, pontosabban a betegségtudattal, hanem elégedetlen és kiegyensúlyozatlan lesz, elveszti önbizalmát. Helyesebb, ha az állapotára koncentrál, ha a nyavalyájára és annak gyógyítási lehetőségeire gyűjt információkat, nem pedig sóvárog.

A sóvárgás semmire sem vezet – véli tehát a professzor.

Érdekes cikk, bár kurta, s nem szolgál bővebb magyarázattal a tárgyról. Az orvosi bölcsesség mellett érzek benne valami általánosabb érvényűt is. Florin professzor talán nemcsak a betegeknek ad tanácsot, hanem mindannyiunknak, sőt azt is mondhatnám, magának az emberi társadalomnak. A népeknek, nemzeteknek.

A professzor az illúziók hajszolásától akar megóvni minket.

Ne kergess álmot, mert azzal nem oldod meg a helyzetedet, csak keserűséget élesztgetsz szívedben, mert elfog a türelmetlenség. Florin szerint a fantáziálás: menekülés a valóság elől.

De ha nem kergetsz álmot, eljuthatsz-e valahová is? Nem vágyképek vezérelnek egyént, tömeget egyaránt? Jó, elfogadom, az epekedés önmagában semmi, fel kell mérni az adott helyzetet, azzal kell törődni, abban kell orvoslásra találni, de ha nincs miért, ha nincs vágyott, határozott cél, akkor mi végre?

Helyreállhat-e akkor az egészség?

Megint azt gondolom, mint mindig, ha bölcs tanácsot hallok: a praktikum nem minden. Álmodozni kell, igenis álmodozni a betegnek az egészséges életről, hogy ne vesszen ki szívéből a vágy, a remény. Tudnia kell bajainak okáról, tudnia kell a gyógymódokról, de ha nem él benne elégséges epekedés, ha nem lobog benne a fantázia lángja, mi végre diagnosztizáljon és gyógyítsa magát? Hiszen akkor talán inkább megbékél. Együtt él a rossz-helyzet tudattal, a betegségtudattal. Beletörődik a sorsába.

A beletörődés azután nyugalmat szül.

A jobb állapotról való fantaziálás pedig türelmetlenséget.

A cikkben olvasható tanács mérlegelendő.

 

 

Pesttől hatvan-hetven kilométerre, egy régi vendéglőből átalakított művelődési ház presszójában ültünk néhányan: ketten-hárman vendégek ugyanannyi helybélivel. A városka értelmiségeivel. Irodalomról, művészetről beszéltünk kávé és cseresznyepálinka mellett, aztán a megélhetésről, a társasági életről.

– Társasági élet?! – csattant fel az egyik nő, egy harminc év körüli karcsú, barna, csupa ideg, csupa értelem pedagógus. – Társasági élet, itt?! Ugyan! Összejönnek, persze, összejövünk, az asszonyok főznek, a férfiak bort szereznek a pincékből, egyre nagyobb trakták követik egymást, tudja, hogy van, te most kitettél magadért, hát én még jobban kiteszek magamért, te négy fogást tálaltál, én öt fogást, egyetek, igyatok, lássátok, hogy telik! Ez a sikk! Túllicitálják egymást. Most ínyencklubot szerveztek a hotel éttermében, drága pénzért unalmas menük, de névsorolvasás van! Nekem ez kevés! Néhányszor megpróbálkoztam egy-egy partival, gondoltam, orvosok, tanárok, könyvtárosok, értelmiségiek… nem a zabálás a fontos, nem a pia, hanem valami más, több… Igyekeztem kultúrhangulatot teremteni. Hogy könyvekről beszéljünk… színházról… zenéről. Tudja, mit kaptam? Hogy kékharisnya vagyok. Pedig nem vagyok az! Csak szeretnék értelmesen élni, értelmesen beszélgetni, valahogy szeretném kondícióban tartani magam a tanításhoz! Hát én… mi… a gyerekekkel foglalkozunk… a jövővel foglalkozunk! Berúgtak, kiröhögtek, végül persze jól érezték magukat nálam, csak éppen másként, mint terveztem. Hát nekem nem kell az ilyen társasági élet! Nem kell ebből semmi! Havonta kétszer felöltözöm, mégpedig olyan ruhába, amit itt nem hordok soha, mert szinte egy új bőrbe akarok bújni, új bőrbe, érti?! És felmegyek Pestre. Másfél óra az út vonaton. Megszervezem – színházba járok, hangversenyre, vagy csak megnézek egy kiállítást… beülök valahová. Kiválasztok egy szép, elegáns helyet a Belvárosban. Egy presszót. Éttermet. Járok az utcákon, nézem a kirakatokat, az embereket, a Dunát, nézem a várost, és úgy érzem, Európában vagyok. Európában! Aztán hazajövök, és ki kell bírnom a következő utamig. Ez az életem. Ezek az utak Pestre…

– Vannak ott ismerősei? – kérdeztem.

– Senki. Senkit sem ismerek, itt születtem, ez az én vidékem, de ki akarok szakadni innen, ahol mindenki mindent tud a másikról. Ahol csak piálások, vacsorák, szerelmi pletykák, intrikák, zsörtölődések, unos-untalan ismételt viták vannak, ahol már a járásáról megismerik az embert, vagy a kabátjáról, a krákogásáról… Csak el innen, mondom, amikor eltelik a következő két hét. Erre keresek, a pesti kiruccanásokra. Nincs ott senki, egyedül bolyongok, egyedül ülök a Zeneakadémián, és mégsem egyedül, ott vannak körülöttem százan és százan hozzám hasonlók. És imádom, amikor elsötétül a színházban a nézőtér, és együtt drukkolhatok a többiekkel. És a kiállítások csendje… és az idegen város fényei… Európa! Európa, és nem ez a szürkeség!…

Észrevettem, hogy a többiek mulattak lelkesedésén. Valaki el is húzta a száját, megjegyezve, hogy mindez csak illúzió. Menekülés és illúzió. Kétségbeesett menekülés, tehát nem old meg semmit.

– Nem illúzió – védte igazát a tanárnő szenvedélyesen. – Nekem nem az! De ti csak egyétek a zsíros toros káposztákat, járjatok az ínyencklubba, tömjétek magatokba az aranygaluskát, miközben fumigáljátok egymást meg a soros szakácsot! Én meg hadd higgyem, hogy azokért a kéthetenkénti utakért érdemes élnem. Hadd hihessem!

Nem tudom, mit mondana erre Florin professzor. Szabad ennek a szép, temperamentumos nőnek álmodoznia? Nem lenne-e célszerűbb megbékélnie vidéki sorsával, hogy aztán az elégedettség és kiegyensúlyozottság békéje szállja meg a fantaziálás és vágyódás helyett? És – márpedig ebben igaza lehet a tudós orvosnak nem kellene-e inkább információkat szereznie a betegség gyógyítására, vagyis az állapot javítására vonatkozóan?

Talán igen. De ehhez fantázia kell és vágy sarkallta türelmetlenség.

Az ő titka

Hajnalonként, amikor az öt óra tízes helyiérdekűvel indult munkába, Albert a vonat második kocsijában mindig találkozott a nővel. Már tudta, hogy ott leli, kitapasztalta tavasz óta; soha nem fordult elő, hogy a nő máshol utazott volna. Bizonyára a közeli végállomáson szállt fel, mert akadt ülőhelye, mégpedig napról napra ugyanannál az ablaknál. Ugyanis mire a vonat annak a telepnek a megállójába érkezett, ahol Albert is várakozott rá, már zsúfolásig megtelt; az ember a peronról csak nagy nehezen tudott bevergődni a kocsi belsejébe, hogy legalább az állandó fel- és leszállóktól nyugta legyen. Albert csak akkor utazhatott kényelmesen, ha a délutáni vagy az éjszakai műszakban dolgozott; a tizenhárom-ötös vagy a huszonegy-tizenkettes helyiérdekű járatokon alig akadt utas; délben és este inkább hazafelé igyekezett mindenki, nem pedig a városba. De hajnalban egymás hegyén-hátán szorongtak. Nem is kellett kapaszkodni, az állók megtartották egymást, különösen a váratlan fékezések préselték őket össze mind szorosabb tömeggé. A nő azonban háborítatlanul ült, már amennyire egy ilyen szardíniásdobozban ezt megteheti az ember; ölében táskája; ült egyenes derékkal, senkire sem nézve, senkivel sem diskurálva; ült menetiránnyal szemközt, télen és nyáron…

Május negyedik hetében Albert délelőttös volt; azon a péntek reggelen az utolsó pillanatban ért az állomásra; futott, mint csaknem mindig, amikor a kanyarban már felhangzott a szerelvény csattogása és füttye a kocsiátjáró előtt; Albertet azon a reggelen is ingerültté tette a kapkodás; a derengő ég aljáról szemébe tűzött a virradat vörös fénye; a nyáriasan meleg reggelben madarak lármáztak féktelenül. Bosszantotta, hogy Irma, a felesége későn készítette el a reggelijét; előző nap délutánján a házhelyen dolgoztak sötétedésig, családi összefogással betonozták az alapot, már holtfáradtak voltak, de a bekevert cementet nem hagyhatták veszendőbe; szakadásig talicskáztak, lapátoltak; otthon aztán megivott egy üveg asztali fehéret, ültében aludt el; persze, hogy nehezen ébredt. A befutó szerelvénnyel egy időben ért a megállóba. Szokásból végigpásztázta tekintetével a kocsikat, hogy hova is lehet felszállni, amikor az éppen fékező vonat egyik ablakából különös szempár vonta magára figyelmét.

Egy nő nézte őt igézőn, s ez Albertet annyira meglepte, hogy csaknem lemaradt, már forogtak a kerekek, amikor felugrott a vagon lépcsőjére. Odafönn megrekedt a peronon, embergyűrű fogta körül, de nem érezte a testek kellemetlen szorítását; képtelen volt szabadulni annak a szempárnak az izzó tekintetétől.

Ki lehet az a nő? Ismeri talán?!

Iménti izgatottságát hirtelen reá törő izgalom, kíváncsiság váltotta fel. Azon kapta magát, hogy elszántan furakszik; könyökök, lábak, táskák közt törtet a kocsiba, a méltatlankodó, dühös morgásokkal mit sem törődve…

A nő az ablaknál ült, kifelé nézett mozdulatlanul.

Nem. Nem volt ismerős.

Albertnek lüktetni kezdett a vére.

Karcsú, fiatal nő volt; az ablakon bezúduló hajnali derengésben dús, hullámos haját fény koszorúzta. Arca nem volt különös, de finom vonalú, akárcsak hosszú nyaka és meztelen válla. Keze az ölében tartott táskán pihent. Albert kitartóan bámulta, amíg végre a nő – lassan! – feléje fordult, és ismét reá függesztette azt a csodálatos tekintetét.

A férfi kamaszos zavart érzett.

Így maradtak sokáig, egymásba akasztott tekintettel, majd a nő, ugyanolyan lassan, ahogy Alberthez fordult, elvonta róla égető pillantását, s mintha többé tudomást sem vett volna a férfiról. De Albert nem mozdult. Makacsul állta az utasok tülekedését; a nő, ha nem nézte is őt, vonzerejével fogva tartotta.

A városi végállomáson egymás közelébe értek. Albert azonban hiába sóvárgott egy újabb szemvillantásra, csupán lágy suhintást érzett: a mellette elsiető nő testének légáramlatát. Eltűnt előle a siető tömegben.

A következő hetekben Albert nem az öt-tízessel utazott. Délutános, majd éjszakás műszakba járt. Karbantartó volt a kötöttárugyárban, mindig ugyanahhoz a turnushoz beosztva, kivéve a délelőttöket, amikor a tmk-csoporttal a nagyobb javításokat végezték. Nem bánta ezt a váltakozó munkaidőt. Hatéves házas volt; végre elérték, hogy építkezhettek, egy kétszáz négyszögöles telken, amit elég olcsón vásároltak a tanácstól. Emeletes házat akartak. Albert eladta a Ladáját, kölcsönt vett fel az OTP-től, volt némi megtakarított pénzük is. Szabad idejében két nyáron át kőművesek mellett dolgozott, eleinte ötszáz, később ezerforintos napszámért. Kertgondozást is vállalt; a város környéki nyaralók legtöbbjét díszkertek veszik körül; a talajegyengetés, a füvesítés nem könnyű munka, de annyit kér érte az ember, amennyit akar. Irma már harmadik éve volt gyermekgondozási segélyen, az anyja nevére szereztek neki szövetkezeti bedolgozást, játék pisztolyokat kellett összerakni. Irma egyébként ugyanannak az üzemnek volt a dolgozója, amelyiknek Albert; ott ismerték meg egymást; diszkózni jártak a klubba, összeszoktak; házasságkötés után az apóséknál éltek, de siettek albérletet szerezni; kétezerért kibéreltek egy kert végi kuckót, amit Albert a tulajdonos engedélyével téliesített. A tulajék, egy maszek redőnyös meg a felesége, rendesek voltak, nem haragudtak meg, amikor Irma gyereket szült, mindössze felemelték ötszáz forinttal a bért, de megengedték, hogy olykor a nagyházban fürösszék a csecsemőt. Tímea most lesz hároméves. Irma választotta a kislányának ezt a szép nevet. Jövőre elkészül a ház. Albert maga ásta ki az alapokat, júniusra befejezték a fundamentum betonozását.

A gyári meg az otthoni munkában Albert teljesen megfeledkezett a vonaton látott nőről. Csak a harmadik héten, amikor újból az öt-tízessel indult munkába, jutott eszébe, már kinn, az állomáson. A befutó szerelvény második kocsijában meg is látta. Elöntötte a forróság; odafönn, a zötykölődő tömegben éppúgy utat tört hozzá, mint első alkalommal. Elhatározta, hogy megszólítja. De hiába ért a közelébe, a nő nem méltatta figyelemre, jóllehet az ablakból észrevette, sőt bátorította. Albert zavarban volt. Talán tévedett, amikor a viselkedését megítélte? Csakhogy egész úton mégis érzett valami mágneses erőt, mintha a nő óhajtotta volna, hogy mellette maradjon – bár ennek semmi látható jelét nem mutatta.

A városi végállomáson ugyanaz játszódott le, mint a múltkor. Csak a légáramlaton átsütő magnetikus jeladás. Semmi több.

Másnap mindez megismétlődött. Harmadnap is. Végül Albertet bosszantani kezdte ez az ostoba helyzet: a befutó vonat ablakából a nő igéző pillantást vet rá, odafenn pedig rá se hederít. Nem volt gyakorlatlan a nőkkel való bánásmódban; harminc évével, munkától izmos alakjával, csibészes mosolyával hatással volt az üzemben is az asszonyokra: sokszor egymaga volt férfi az egész műszakban; a legjavából válogathatott, ha kedve tartotta. Itt az ideje, döntötte el magában, hogy véget vessen ennek a nevetséges játéknak, s elkapja ezt a csábos tekintetűt. Elszántan lökdösődött át a tömegen, bejutott az ülések közé, ott állt a nő előtt, térd a térd közelében. Egy gyors fékezés előrebuktatta, jó ürügyül kínálkozott ez, hogy bocsánatot kérve beszédbe elegyedjenek. De mielőtt bármit is mondhatott volna, a nő felnézett rá, szemében kaján mosoly villant: megérkeztél hát! És oly igen győztes volt ez a néma ujjongás, hogy Albert lenyűgözve szótlan maradt. Csak a testük került még közelebb egymáshoz. A férfi érezte, hogy a nőnek ez nincs ellenére; a vonat ringására különös, ritmikus kapcsolatba kerültek.

De aznap is hangtalanul váltak el, mint az idegenek. Pénteken Albert kétségbeesve gondolt az elkövetkező időre, amikor nem láthatja a nőt. Csakhogy már benn az üzemben is sok baja támadt, az egyik gép szakadatlan törte a tűket, szét kellett szedni; későn ért haza. Ebéd után kivonultak az építkezésre. Az apósa, mint afféle ezermester, dirigálta a munkát. Irma téglát hordott, sódert lapátolt, a sógor meg két rokon napestig itták a sört – és rakták a falat.

Ha Albert délutános volt, tizenegy után keveredett haza; Irma rendszerint mosogatott, mert műsorzárásig a kis Junoszty televízió előtt ücsörgött; amíg kikészítette az ura elé a vacsorát, eldarálta a nap eseményeit, meg hogy mit csinált Tímea; Albert töltögette magának a bort, aztán még szeretkeztek gyorsan, és reggel kivonultak a házhoz. Az éjszakás héten Irma az ágyban várta, a férfi bebújt az asszony mellé; szerette ezeket a puha, dunnameleg, félálomban lezajló ölelkezéseket. Egy-két órát aludt, aztán mentek ki a házhoz, ácsolni a tetőszerkezetet. Szépen alakult minden. Tervezgették az apóssal, hogy a garázst kialakítják műhelynek. Varrógépek, kötőgépek. Műszerészként megszedheti magát. Irma számítgatta, hogy okosabb lesz, ha ő is otthagyja a gyárat, nem érdemes bejárni, az ember ne gürizzen, inkább vigye valamire, mint annyian manapság. Kocsit is kell venni megint, ha végre beköltözhetnek az otthonukba. És még egy másik unoka is kell, mondta az após. Az ám, bólogatott Irma, szeretnék még egy kisfiút is, csak lábaljunk ki az adósságokból. A kisfiú után meg még egy kislány jöhetne, nevetett Albert. Majd lélegzethez jutunk, nem lesz itt semmi hiba! – biztatták egymást. Irma takarékos lett és dolgos; Albert is rengeteget küszködött; a bőre napégette volt, a tenyere csupa kéreg meg sebesülés; terméskő csapta el az ujját, majdnem csontja tört, de a ház épült szépen. Kezdtek magabiztosak lenni, már nem érezték magukat olyan kiszolgáltatottaknak.

A harmadik héten megint várta a nő.

Minden harmadik héten. Pillantás az ablakból, aztán a néma utazás; Albert térde az asszony forró combjánál; Albert dereka az asszony vállához ér a padok közt, a tömegben. Egy suta mozdulat, egy gyors kapaszkodás – a kezük összeér. És apró, elkapott tekintetek, halvány mosolyok a nő ajka körül…

Őszre elkészült a tető, csupán az ereszcsatornát csináltatták bádogossal. Mire csípősek lettek a reggelek, már odabenn munkálkodhattak, vésték a falakat a vezetékeknek. Az ajtók már a helyükön voltak; az ablakok kereteire nejlonlepedőket szegeztek.

Albert, ha nem látta, csak ritkán gondolt a nőre. Ha nem volt a közelében, nem tűnt valóságosnak. Gondolatait, érzéseit azok kötötték le, akik körülötte forgolódtak az üzemben, otthon. Irma. A gyerek. Az épülő ház foglalkoztatta. De amint eltelt a két hét, nyugtalan lett. Azokon a vasárnap estéken el-elfogta a vágyakozás…

Már régen letett szándékáról, hogy megszólítsa. Találkozásaikat, elválásaikat sem kísérte még csak egy néma biccentés sem, soha. Albert nem tudta, ki lehet ez a nő, nem tudta a nevét, nem hallotta a hangját; mégsem jutott eszébe, hogy utánajárjon, meglesse, hol lakik, kikkel él, hova jár a hajnali vonattal a városba. Semmit sem kívánt tudni; megelégedett azzal, hogy ott állhat mellette, minden harmadik héten, az utazások félóráiban. Hiszen ilyenkor mindenről és mindenkiről megfeledkezhetett. Csak ők léteztek ketten, és senki más. Titkos és izgalmas volt ez a szabadság.

A ház mutatós lett, emeletes; még akadt rajta munka. Gyönyörű kőlapokat vettek a teraszra, diószínre pácolták a lambériát; Irma zománcozott névtáblát csináltatott. Teherbe esett; elégedettek voltak, jól ment minden; döccenők nélkül. Fiam lesz, mondta Irma. Érzem, fiam lesz! Fiad, hát!, szorította tenyerét asszonya hasára boldogan Albert. Eltelt a nyár meg az ősz. De nem hiába. Gyarapodtak. Haladtak valamire.

Albert csikorgó téli hajnalokon járt be a délelőtti műszakba. Állt a vonatra várók tömegében, szikráztak felettük a decemberi csillagok. A befutó szerelvény lámpái belehasítottak a jeges sötétbe. Albert felpillantott a második kocsi jégvirágos ablaksorára. Az egyiken meglátta a leheletolvasztotta foltocskát – s azon át a nő kereső, hívó tekintetét.

Hozomány nélkül

Délután van, de már alkonyi sötét telepszik a városra, köd terjeng reggel óta, sűrű, makacs, az autólámpák fénye szétomlik a párában; alakok tűnnek fel és vesznek bele a homályba. A vendéglő ablaktábláin túl a megyeszékhely ködben tapogatódzó forgalma, de idebenn derűs csend. A teremben kevés a vendég, a déli forgalom már elcsitult, az esti még nem lendült be; szeretem ezeket a nyugalmas vendéglői délutánokat, amikor a pincérek türelmesek, szívesen törődnek a betérőkkel, gyors és udvarias a kiszolgálás. Ötven percem van a vonat indulásáig, aggódtam, hogy ezalatt sehol sem tudok enni elmaradt ebédem helyett, de most nekiláthatok kényelmesen. Otthonos a hangulat, asztaltól asztalig halk beszélgetések nesze száll – az ember akaratlanul is fültanúja lehet a mások diskurzusának.

Közelemben egy idős férfi és hozzá hasonló korú nő. Házastársaknak nézem őket, de feltűnik, hogy a férfi csillogó szemmel és nagyon kedvesen beszél a nővel; a házaspárok általában szótlanok, vagy oda-odavetett szavakkal társalognak ilyen helyeken. Ezek azonban nagyon is figyelmesek egymás iránt.

Kihámozom a férfi szavaiból, hogy már néhány éve özvegy, magányosan él ebben a városban, a gyerekei más vidékekre költöztek családjaikkal. Szakmunkás. Hogy milyen, az nem derült ki; már nyugdíjas, el-eljár a lányához, fiához segíteni, ezt magyarázza, meg azt, hogy megmondta nekik, munkát ad, de pénzt, azt nem, azt ne kérjenek tőle, kihasználhatják, de csak a fizikai erejét. Nem olyan öreg, hogy ne élhetné a maga életét még egy ideig. Fröccsöt kortyolgat, cigarettázik, úgy mesél; arca piros, haja ősz; sovány ember, vékony, de teherbíró. Munkában görbült ujjai közt füstölög a cigaretta, amint – nem annyira a bortól, mint inkább az asszony jelenlététől felhevülve – gesztikulál.

– …Én azt is megpróbáltam – hallom, amikor kissé később a nő valamilyen kérdésére válaszol. – Tudja, asszonyom, hány levelet kaptam a feladott hirdetésemre? Száznál is többet! Döbbenetes! Pedig csak annyit írtam, hogy ilyen és ilyen korú hölgy ismeretségét keresem házasság céljából. Nem közöltem semmi csábítót, ahogy szokásos, hogy jó kedélyű meg józan vagy tudom is én, milyen vagyok. Csak simán. Megházasodnék. És mégis! Ekkora paksaméta érkezett. Csak néztem! Hát mi ez? Egyetlen felhívásra ennyi?! Na, itt aztán válogathatok! Szortíroztam, de micsoda munka volt végigolvasni annyi levelet! Asszonyom! Belefáradtam! Komolyan mondom, belebetegedtem, már úgy értem, kedélyileg. Az egyik ezt panaszolta, a másik azt, mind csupa panasz és panasz, ajaj, micsoda sorsok vannak!

– Elképzelem.

– Nem, asszonyom, nem tudja elképzelni, már megbocsásson, arra nincs fantázia, hogy egyesek hogyan élnek! Haragban a gyerekeikkel, kitaszítva, kisemmizve, fáskamrában meg salétromos kuckókban élnek, némelyik meg éppen ellenkezőleg, a családhoz láncolva, cselédnek, vagy odakötve a gyűlölt sógornőjéhez, rokonához, beteg anyósához. Jött levél vidékről, Pestről, csak néztem, hát ennyien akarnak férjhez menni?! És ez a száz csak az, aki nekem írt! Hol van akkor még a többi, a más férfiak hirdetésére jelentkező magányos? Vagy írnak mindegyikre? Hátha sikerül egyszer?

– Én soha nem írok hirdetésekre – határolja el magát a nő sietve a többi magányos asszonytól. Kiegyensúlyozott teremtésnek látszik, kövérkés, a korához képest csinos; jól öltözött. Üdítőt iszogat, az asztalra könyökölve, derűsen figyeli a férfit.

– Maga! – mondja elérzékenyülve a férfi. – Maga más! Magán látszik is, hogy nem írna!

– És ugyan miért? Hiszen alig ismer!

– Nézze, asszonyom! Hogy is mondjam… maga olyan tartózkodó. És éppen ez az… már ne haragudjon, megmondom a szemébe, éppen ez az, ami annyira tetszik! Maga megtetszett nekem, igen, megtetszett, első látásra még nem is annyira, de másodszorra, amikor véletlenül találkoztunk, és a szegény megboldogult feleségem barátnője bemutatott minket egymásnak, már azt gondoltam, na, most megfogtam az isten lábát!

– Ezt gondolta? – nevet a nő, kissé meglepetten, kissé hálásan.

– Van tapasztalatom – mondja a férfi. – Ne értsen félre. Emberismeretből van tapasztalatom. Mert akikkel aztán én találkozhattam! Tudja, kiválogattam a levelek közül néhányat. Hátha szerencsém lesz! Felöltöztem szépen, fel tudok öltözni, vannak ruháim, nem nagy a nyugdíjam, de soha nem voltam az a herdáló fajta, most csak ezt a köznapit vettem fel, de ezen sem látszik, hogy afféle jövő-menő öltözet… Bocsásson meg, hogy nem vagyok ünneplőben!

– Nem az a fontos, hogy milyen a ruha, hanem hogy ki van benne!

– Köszönöm! Megmondom magyarán, nyíltan, ezt vártam! Ez van magának a szemében. A szerénység! A szeretet! Ez a legfontosabb, kérem! Mert hallgassa meg, mit mondok! Elmentem találkozni azokkal a jelentkezőkkel. Jól van, eldiskuráltunk, elmondtam az életemet, elmondta mind a magáét. Hát ki így, ki úgy! Siránkozva, szépítve… Volt köztük kedves, tetszett is egyik-másik. Hanem. Hanem, asszonyom! Mi volt mindnek az első, amikor komolyra fordult a szó?! Hogy van-e bankbetétem! És ha van, mennyi? Van-e gépkocsim? Házam? Nyaralóm? Na, kérem!…

– Mind ezt kérdezte?

– Egytől egyig! Úgy éljek, hogy mind erről faggatott! Meg az aranyról. Hogy van-e aranyam! El tudja képzelni? Na, mondtam magamban, ez egy sem téged akar! Ez a vagyont akarná! Mind a szerencséjét akarná megcsinálni, nem azt nézi, ki az a férfi, milyen az a férfi, hanem hogyan áll anyagilag! És tudja, asszonyom, nekem akkor eszembe jutott, hogy jártam már így! Legénykoromban. Volt egy gazdag lány, szerettem, de nem adták hozzám, mert nekem nem volt semmim, csak a becsületem meg a két dolgos kezem. Persze aztán megházasodtam, elvettem egy tisztességes lányt, hazudnék, ha tagadnám, hogy szépen éltünk, de a tüske bennem maradt. És most megint… most megint úgy érezhetem, hogy senki vagyok hozomány nélkül. Mert csak egy kis lakásom van, meg háromezer-ötszáz forint nyugdíjam. Ráadásul ezek nem gazdag menyasszonyok, csak szegény ördögök, mint én, de azért a bankbetétet meg az autót lesik! Az aranyat!… Maga nem ilyen! Maga nem ilyen, látom, maga azt mondja, nem a ruha a fontos, hanem aki benne van. Asszonyom, maga…

Mennem kell, nemsokára indul a vonatom. Az utcáról még látom őket a vendéglő ablaktáblái mögött. A férfi az asztalon áthajolva kétségbeesve keresi a nő kezét. Beszél, beszél, s közben kutatón nézik egymást.

Macskák a várban

Alkonyat felé jönnek, lépdelnek, settenkednek, másznak, botorkálnak elő a palánkok alól, romok közül, a hegyoldal bozótjából, ácsolatok alagútjából, és mint őrszemek helyezkednek el a palotákhoz vezető út mentén; a legtöbbjük fekete – bársonyfekete, éjfekete, de akad köztük tarka, cirmos és fakószürke is: sovány, de inkább talán csak karcsú macskák. Fiatalok. Izmos, lapos horpaszú, edzett állatok. Ülnek a kigyúló városi lámpák fénykörében, vagy félrehúzódnak a sötétbe, ahonnan csak figyelő szemük villan zölden a Várszínház épülete felé, azon túlról, valahonnan a Dísz tér környékéről jön majd az Ember.

Ilyenkor, esténként rendszerint megérkezik.

Ahogy közeledik jöttének ideje, egyre több macska lepi el a környéket. Futkosó, gyámoltalan cicák téblábolnak a nagyok mögött; a gyér forgalmú utat kétfelől megszállják egészen a Nemzeti Galériáig; a Munkásmozgalmi Múzeum tövéből felugrálnak a barnára pácolt deszkakorlátokra, onnan kémlelnek, ott kuporognak türelmesen.

A belső palotaudvarból, a Széchényi Könyvtárból a buszhoz igyekvők csodálkozva bámulják ezt a macskahadat. És még mindig, még egyre jönnek újabbak: ledőlt oszlopról vetik magukat puhán a kövezetre, s futnak a többihez, majd lustán megállnak – még nem késtek le semmiről.

Végre jön az Ember. Fentről, az út elejéről már macskák csapata kíséri, gyűlik köré a macskák hada, amint alkalmas helyet keres – az etetésre. Az őrszemek felpattannak a posztjaikról, csatlakoznak a sereghez; az Ember halkan, biztatón beszél hozzájuk, ők pedig követik nesztelen, míg csak meg nem áll a múzeumi épülettel szemközti romokat elkerítő palánknál.

Az Embernél táska van, a táskában élelem. Zacskós tej, sajtdarabok, felvágottmaradékok, kenyérhéj, hús, miegyéb. Kétrét hajolva osztja ki köztük az elemózsiát, húsz-harminc macskának persze nem bendőt degeszre töltő mennyiséget, így hát van nyávogás, acsarkodás, egymásnak ugrás. Az Ember azonban nem hagyja vadulni őket, étekosztó hatalmánál fogva rendet teremt, figyeli, hogy jusson mindegyiknek eledel, csitítja a vadabbját, kezével tereli a szelídebbjét, egynek-egynek külön is juttat valamicskét. Akad még tartalék a táska mélyén. Kell is, mert a sötétből innen-onnan futnak, loholnak még a késők; kering, hullámzik az Ember körül a macskák tömege. Autó jön a palota felől, lassít, a fényszórók az úton a zsákmányukat marcangoló macskákra világítanak, a sofőr megdöbben: mi ez a dzsungeli kép? Kis, fekete párducok, villogó szemű kis tigrisek lakomája? Alig tud továbbhajtani; az Ember hessenti el védenceit a kocsi elől, nem törődnek azok most sem fénysugárral, sem motordübörgéssel, mohón mélyesztik szalonnabőrkébe, kenyérhéjába éles fogaikat.

A palota sarkánál egymagában ül egy megtermett, öreg kandúr. Messziről, feszülten, ugrásra készen, mégis moccanatlanul lesi a nyüzsgést. Látja társait, látja a köztük hajladozó, pusmogó, simogató Embert. Nézi, hogy hízelkednek keze alá a jóllakottak, s futnak utána szolgai alázattal, amikor táskáját végül becsukja, s elindul, vissza, a Dísz tér felé.

Lassan hét óra, a Várszínházban kezdődik az előadás, taxik érkeznek a bejárat elé; másfelől a Galéria meg a Történeti Múzeum, a Széchényi Könyvtár ablakai világítanak; a hegy lábánál kéken-feketén remeg a világvárosi este.

A palota sarkánál az öreg macska megmozdul, átfut a lámpa alatt a sötétbe. Ahol az Ember az imént a lakomát rendezte, a földön fehér folt, kiömlött kefír. A kandúr ráveti magát. Mohón, de szüntelen fel-feltekintve lefetyel, nagyon éhes lehet. Vajon miért nem csatlakozott a többihez? Az Ember őt is etette volna. Mire várt? Miért várt? Miért eszik lopva?

Társai, ameddig csak elmerészkednek a terepükről, némán kísérik az Embert. Aztán elmaradoznak tőle, visszabújnak a palánk alá, átmásznak a kőhalmokon, szétszélednek. Itt élnek vadon, az elkerített építkezési területeken, a hegyoldalban. Egerésznek, madarakra, csigákra vadásznak, elszórt, szemétből kikapart hulladékon tengődnek. Kóbor macskák. Gazdátlanok. Meghúzódnak a Várban, a pompás paloták tövében és a háború pusztította, kiégett, szétlőtt rompaloták meg évszázados kövek zugolyában.

Akik régóta látják itt, errefelé őket, azt mondják, vagy fél tucat macska egy elhunyt művésznő lakásából került az utcára. Amikor gazdátlanul maradtak, kikergették őket a Vár oldalába. A közelből valahonnan. Hagyták őket fedél nélkül, étlen, szomjan. Megmaradnak-e, elvesznek-e, nem törődött velük többé senki. Tél jött, hosszan tartó fagyok pusztították őket, de a néhány megmenekült tavaszra megedződött. Fiakat szültek, szaporodtak. Megragadtak ezen a tájon, menhelyet találtak maguknak, berendezkedtek a nomád életre.

A fiatal macskáknak ez már természetes: szabadon élni, kóborolni, vadászni, ajándékokat elfogadni az Embertől. A fiatal macskák nem emlékeznek a tragédiára; a vének közül pedig talán már csak ez az egy él, ez az öreg kandúr. Csak ő tudja, milyen volt a kiűzetés. Mennyit kellett szenvedni azután, és mit kellett átvészelni, hogy fennmaradjanak a mostoha körülmények ellenére. A fiatalok nem tudják, így hát nem is érdekli őket, milyen volt az Ember közelében élni, az Emberben bízni, aki végül így elbánt velük. Nem a gazda, nem az esténként ételt hozó Ember. De mégiscsak – az Ember. És ezt az öreg kandúr nem felejti. Rá van szorulva az alamizsnára, de büszke és sértődött, nyíltan el nem fogadhatja, amit vetnek neki. Nem barátkozik többé. Csak vár ott, a közelben, s ha az Ember elmegy, s nyomában a jóllakott macskatársak, ha már senki sem láthatja, felfalja, amit azok hátrahagytak. Neki? Nem neki hagyták hátra, a macskák nem törődnek vele, konok öreg, gondolhatják; amit az Ember ad, azt szerintük el kell fogadni; nem szeretni vagy megvetni kell az Embert, csupán kihasználni. Ennek az estéli látogatónak talán lelkiismereti oka van rá, hogy táplálja őket, talán puszta önzetlenség, jóság vezérli – a kóbor macskák erre nem kíváncsiak. Csak az öreg kandúr mérlegel. Szeretne hinni az Emberben, de fél megkockáztatni egy újabb csalódást. Kapkodva fejezi be az evést, és máris távolabb oson a helytől, onnan lesi fel-felbukkanó társait, a pihenni vagy portyázni indulókat. Irigyli viselkedésüket. Irigyli nomáddá lett, magabiztos utódait.

Mese a folyón

 

Köd ült a folyón, sötétedett, a kis hajó dudálva, pöfékelve szállította a szigeti révből az utasokat a partra. Pocakos, elnyűtt arcú, fáradt folyami medve vezette. Óvatosan manőverezett a ködben, pedig sietett volna már, ez volt az utolsó forduló karácsony estéjén. Csikordulva súrlódott a stéghez a hajó, aztán: jóéccakát, jóéccakát! – eltűntek az emberek a ködben. – A fene ezt a szolgálatot – nézett utánuk a hajóvezető –, rég itt kellett volna hagynom ezt a foglalkozást! Parttól partig ingázni egy ilyen rozzant vacakkal, aj, de unom már, de unom! Na, gyerünk, komám! – intett a matróznak, aki egyben a kalauz is volt. – Letelt végre az időnk, mehetünk haza mi is!! – Hanem ekkor odaát, a folyó szigeti partján megszólalt a kolomp, a stég fölé akasztott vasat valaki kegyetlenül verte. – Nem megyünk vissza! – fakadt ki a vén folyami medve. – Még mit nem?! Karácsony este ne ugráltasson minket senki! Meg se hallgasd a kolompolását!…

El is ült a zaj, ám a csöndbe vékony, esdeklő kiáltás szállt át a vízen. A hajóvezető felkapta a fejét. – Hallottad?! – A kolompot? – kérdezte a matróz. – A kiáltást! Furcsa hang!… – Nem volt itt semmiféle kiáltás – ámult a fiatal matróz. De a hajóvezető újra hallotta a hangot. A szívéig hatolt, olyan könyörgő volt. – Oldd el a kötelet! – szólt a matrózának. Begyújtotta a motort; a fiatalember azt hitte, a hajóállomás kikötőjébe tartanak éji nyugovóra, de aztán észrevette, hogy a szigeti révnek vették az irányt. – Hé! – mordult fel –, ne bomolj már, otthon várnak minket!…

– Nézd meg, ki van odakinn! – szólt le amaz a vezetőfülkéből, amikor partot értek. – Egy kisfiú! – felelt a matróz. – Te, kölyök, te! Te lármáztál?! Na, gyere, ha már átjöttünk!

A fiú beszállt, derűsen, kíváncsian járt körbe a kis hajóban. Elindultak; a matróz jegyet tépett a blokkjáról. – Tessék! A külön fuvar ára meg a személyszállítás, az összesen… – Nincs pénzem – pillantott rá ártatlan tekintettel a fiú. – Micsoda?! Nincs pénzed?! Hé, főnök, ennek a kölyöknek egy vasa sincs, csak átkolompolt ide minket! Amondó vagyok, vigyük egyenesen a hajóállomás parancsnokához, az majd ellátja a baját a kis pimasznak!… – Hogyan?! Azt a teremtésit!… – kezdte cifrázni a hajóvezető, de amint meglátta a gyerek arcát, elakadt a szava: reménykedő, tiszta, csillogó szempár fénylett vissza rá a sötétből. Elámult, és akaratlanul is azt mondta: – Hagyd! A vendégem!

A matróz szitkozódott, ám a fiú mosolya őt is elnémította. A sarokba kullogott, szemére húzta a sapkáját, és a tatnál kibámult a vízre. Mintha oszlani kezdett volna a köd.

– Felmehetek hozzád? – kérdezte a fiú a hajóvezetőt. Nem is várt választ, felmászott a vaslépcsőkön. Csodálattal érintette meg a műszereket, a kormánykereket, a vezető posztóruháját. – Milyen gyönyörű! – mondta csengő hangján. – Hogy ragyog, csillog itt minden! Micsoda pompás hajó! – Pompás?! – dörmögte gyanakodva a hajóvezető. – Mitől lenne pompás ez a rozzant teknő?! – Nem, nem! – mondta a kisfiú. – Régóta figyelem. Gyönyörű hajó! Mindig ott állok a parton, és nézem, várom, hogy megérkezzen a kikötőbe! – És ugyan honnan érkezik meg, mit gondolsz? Innen a csárdától a szigeti révbe! Honnan máshonnan jöhetne?! – Ó, én tudom! – mosolygott titokzatosan a fiú. – Ó, én jól tudom, milyen veszélyes utakat jár meg! És örökké izgulok, hogy sikerüljön nektek! – Mi sikerüljön?! – Megbirkózni a habokkal! – Te gúnyolódsz velem! – haragudott meg a hajóvezető. – Ne tréfálj velem, öcskös, mert… – Ismerem a kapitányokat – mondta szelíden a fiú –, mind egyformák. Letagadják hőstetteiket. Te se beszélj a tieidről, anélkül is csodállak! Nagy és erős kapitány vagy… – Mi vagyok? Kapitány?! – Hiszen aranydíszes a ruhád! – Ez?! – nézett végig magán a vén folyami medve, és csakugyan: paszomántosnak, elegánsnak látta gyűrött, olajfoltos öltözékét. – Derék kapitány vagy – hallotta a fiút –, embereket viszel át partról partra, várnak, hogy kikössél, nélküled nem tudnák ügyes-bajos dolgaikat elintézni. Szükségük van rád, irigyellek érte! Sokszor álmodtam már, hogy én vagyok a helyedben. Nem hiszed?

– Nézd csak! – szólt rekedten a „kapitány”. – Már látszik a part. Felszállt a köd! Akarsz egy kicsit kormányozni?

– Akarnék, de nem merek. Nagy felelősség!

– Hát akkor figyeld, hogyan manőverezek! – És magyarázni kezdte a kikötés mozzanatait. A matróz a lépcső aljáról bámulta őket. A pocakos, borostás állú férfi önfeledten tanítgatta a fiút. Mint két régi barát, úgy beszéltek komolyan, nagyokat nevetve, egymást értőn. – Hé! – kiáltott fel, hogy róla is tudomást vegyenek –, megérkeztünk! – De azok nem siettek kiszállni. A matróz toporgott, szeretett volna vacsoraasztalhoz ülni már. Végre a hajóvezető kisegítette a gyereket a partra. – Köszönöm, hogy áthoztatok a vízen – intett a fiú, aztán könnyű léptekkel elindult.

– Ha nem tudnád, kapitány vagyok! – szólt oda büszkén a matróznak a hajóvezető. De az meg sem hallotta, mert a fiú után bámult. – Nézd – mondta –, nézd! Mintha a lába nem is érintené a pallót! Ki volt ez? Hogy kujtoroghat egy gyerek karácsony estéjén egyedül?! – A hajóvezető pedig azt mondta: – Nem ő van egyedül, komám. Mi vagyunk egyedül nélküle…

Chopin szíve

Amikor eljöttünk, nem úgy jöttünk-e el, hogy vissza se nézünk?

És mégis

az ablaktáblák újra kitárulnak, a falak állnak a déli verőfényben,

nyikordulnak az ajtók – – –

és élnek, akik éltek, átmennek a salakos udvaron, kerékpár surrog az úton, a műhelyből olajszag, gyantaillat árad, a kovácstűz széngázt lehel.

Dél van,

harangoznak – – –

– – – – – – – – – – – – – – –

A derékig érő gyom

a magas disznóparéjban egy roggyant szekér

és a behorpadt jégverem

 

 

A tejeskocsik virradat előtt indultak a városba; Feri minden hajnalon hallotta a halk nyiszorgást és csörömpölést a kőfalon túlról, amint a fogatok kifordultak a majorból, és felkapaszkodtak a kemény, salakos útra; hallotta a lovak prüszkölését, a kannák koccanását, a kocsisok elnyújtott „gyííí–teeee!” kurjongatását, ahogy biztatták a lovakat az emelkedőn. Aztán csitult a nesz, s ő megint belezuhant az álomba, s már csak álmán átszűrve fogta fel a csosszanásokat a szobában, nagybátyja kora reggeli, rekedtes hangját: „Add rám a kabátot, mama!” – majd a nagynénje suttogását: „Várj, begombolom az inged nyakát”… Az álom ködén át látta, hogyan ejti rá jobb kezét puhán a falépcső korlátjára Jóska bácsi, hogy lábszárvédős, bakancsos, ellőtt lábával lebicegjen a nyikorgó grádicsokon a konyhába. Mariska néni eloltotta a villanyt, lesietett a férje után. Csend lett. Feri lustán felpillantott, körülfogta a hajnali derengés; szekrények emelkedtek a mennyezetig, a falon az előrebillentett, diófa keretű tükörben az ablak tompa fénye olvadt szét szürkén, álmosítón. Már csak odalentről szűrődtek fel zajok: edények koccantak, a tűzhely ajtaja csapódott; kis idő múlva érezni lehetett a gyújtósfa füstjét, a forralt tej illatát, a csípős fokhagymaszagot; Feri a csíkos huzatú párnába, a dagadt dunnába fúrta magát; még felneszelt az udvari ajtó nyekergésére meg az ismert hangokra, amelyek Jóska bácsi távozását kísérték: a bicikli láncának rosszanására, a csengő csörrenésére, amint a szekérvágatba döccent a gép.

Mire igazán felébredt, az emeleti ablakon át, a hárs koronája mögül fénynyalábok özönlöttek a szobába. Madárfütty töltötte be a reggelt, időnként élesen fel-felsivított a motoros fűrész a favágító fészere alól: előbb kis dohogás-pöfékelés, aztán a vad harsogás egészen az éles, kurta, csendülő hangig, majd a tompa puffanás, ahogy az ölfából lemetszett darab a földre hullott, s mindeközben innen-onnan kiáltások a majorból, egy-egy rikoltó hik-hejsz-hiiik-heejsz, meg ostorpattintás, az ökrös szekerek lassú csikorgása a mezőre kanyargó útról.

 

 

Odalenn a konyhában a tej és kenyér várta a bádoggal borított asztalon.

– Ez a Lajos fia?

Sovány parasztasszony, pecsenyevörös arccal, ingvállra vetkezetten ült a konyhai dikón, mellette réklije, kendője; gyér haját az izzadság koponyájára, homlokára tapasztotta. Furcsán beszélt, magas, sipító hangon, idegenes kiejtéssel; hamar át is tért a horvátra. Feri nem értette, miről beszéltek Mariska nénivel az anyanyelvükön. Itta a tejet az asztalnál; a kenyeret majszolva figyelte, hogyan szabadítja ki fekete harisnyás, vézna lábát a poros, csatos cipőből a vendég.

– Ez Mili – mondta magyarázólag a nagynénje. – Mili, a húgom. Itt laknak a szomszéd faluban, fáradt, erre járt, pihen nálunk egy keveset…

– Igen – mondta Mili –, voltam odaát…

Nem fejezhette be, Mariska néni horvátul rászólt, s közben a fiú felé bökött, majd gyorsan egy kendőt dobott a dikón szétszórt holmikra. Feri zavartan, kíváncsian bámulta, miért kell sebtiben letakarni a fényes öngyújtókat, kis zacskókba csomagolt tűzköveket. – Semmit se láttál, érted?! – csapott át magyarba a nagynénje. – Senkinek egy kukkot se erről! – Megvárta Feri bólogatását, aztán már nyugodtabban fordult Milihez. – Rakd el ezeket! – És megismételte horvátul is. – Jöhetnek! Jöhet valaki!…

A dikó mellé állított, vesszőfonatú háti is tele volt, de az vadkörtével, vargányával. Mili az erdőn át jött a majorba. Ha valaki megállította volna, hát gombáért járt, meg egy kis gezemicéért a malacoknak. A sokzsebes kötény, amiben a bécsi gyújtók meg egyéb áruk lapultak, a felső szoknya alatt bújt meg, körös-körül a derekán. Feri azután sokszor találta ott, a nagynénje konyhájában Milit. Akkor már tudta, hogy mit jelent az odaát. A burgenlandi csempészutakról jövet Mili mindig a majorban pihente ki magát. Az erdőből hamar odaért. Vizet ivott, kinyújtóztatta fáradt lábszárát. Néha különös híreket hozott. Mariska néni ilyenkor gyorsan betette az ablakot, mert a műhelyek körül jövő-menők közül sokan értettek horvátul. Feri csak este, a vacsoránál tudta meg, miket mondott Mili az odaáti dolgokról, amikor a nagynénje, már magyarul, Jóska bácsinak beszámolt az újságokról.

Nagybátyja hallgatott, átlőtt kezével marokra fogva a kanalat, kavargatta a levest. – Nem tudom, meddig járhat át még ez a Mili – mondta azután. – Ezek az új katonák rálőhetnek. Mért nem mondod neki? Ezek nem olyanok, mint a régiek. Ráfoghatják a csempészre, hogy kém. Mondd neki, ne menjen többet. Ez itt most már annak a Hitlernek a határa, és nem azoké, akiket a Mili ismert…

 

 

Azért egyik vasárnap délután ők is befogtak, és az újtagi major mellett nekivágtak az erdőnek. Jóska bácsinál volt a gyeplő, ők meg csendben ültek a zötyögő deszkán, hallgatni kellett, fülelni. A lombok alatt zöld pára szállt, néhány napos eső után voltak, sarat dagasztottak a lovak. – Ne! Neee! – szűrte a foga közt Jóska bácsi; az ostor hegyével csapkodta a farukat, de szegény jószágok csak nekifeszültek, felkapott fejjel nyihogtak, a kerekek tengelyig süppedtek a puha talajba. Egyszer csak a rudas kipenderült – elszakadt az istráng, le kellett szállni a kocsiról; bicskával, dróttal ügyeskedhettek ott az erdei hűsben, amíg valahogy megjavították; közben a lovak tipródva, farkuk vad csapkodásával zavarták magukról a bögölyök hadát. Végül Jóska bácsi Feri kezébe nyomta a gyeplőt, ő maga meg egy husángot feszített a küllők közé, s neki-nekiveselkedve segített az igavonóknak. Kis híja, hogy ott nem ragadtak a pocsolyában. Pedig szép délután volt. Odább, a határ közelében, egy rejtett tisztáson hagyták a lovakat, ők meg kimerészkedtek a cserjés széléig. A mezőn át a senkiföldjén túli faluig lehetett látni. Leültek a fagyökerekre, és vártak. Mariska néni kendővel lekötött elemózsiás kosarat hozott magával, de nem bontotta ki, csak ültek a bogarak neszezésében és hallgattak.

– Ott jönnek, a! – szólt egyszer csak megremegő hangon Jóska bácsi. A felesége mindjárt felugrott volna, de ő visszafogta. – Maradj még… – Lőtt madárként csüngő jobb kezével a kalapjáért nyúlt, megtörölte verejtékes, nap nem érte homlokát. Kék, szelíd tekintetű szeme megtelt könnyel. Az asszony észrevette.

– Sírsz, papa?

– Azt üzentem nekik, legyenek itt ötre. – Mellénye zsebéből elővette a Doxáját. – Éppen annyi lesz öt perc múlva…

Hárman jöttek, két férfi meg egy nő. Náluk is kosár volt, a lábbelijük sáros, de a ruhájuk ünneplő. Összeölelkeztek. Mind sírtak, de nevettek is közben. Magyarul, horvátul forgatták a szót. Meglátták a fiút. – Hát ez? A Lajos fia? – Aztán nem törődtek vele uzsonnáig. Nikitschből jöttek. – Nikitschben nyugszik a nagyapád – mondták Ferinek.

Rántott csirkét ettek, linzert, gyümölcsöt. Bort ittak üvegből.

– Bécsben csúnya világ van! – mondta az idősebbik férfi, a Mariska bátyja. – Gyilkolásra készülnek ezek most…

– Mire?!

– Te már nem kerülsz bele – veregette meg a Jóska bácsi térdét az odaáti férfi. – A te lábaddal! Azt már Ivanov tábornok katonái elintézték dum-dummal Novo-Aleksziniecnél, igaz-e?

– A kezét meg a lábát! – mondta Mariska néni. – És most megint háború lesz?…

Ez harminckilenc nyarán volt. Augusztusban.

Amikor Feri a karácsonyi szünidőre Jóska bácsiékhoz érkezett, a lengyelek már ott voltak a régi cukorgyárban. Sildes, szegletes sapkát viseltek, katonaköpenyüket nem fogta össze derékszíj. Az emeletes magtárépület volt a szállásuk. Csupasz falak, földre szórt, pokróccal leterített szalma, szegek a gerendákban ruhának, csizmának. Menekültek sebtiben kijelölt otthona. Feri járt köztük, egyikük bevitte maguk közé; csupa férfi volt, szakállas, borostás, sima képű. Öreg, fiatal, szomorú férfi. Feri hallotta, hogy a németek elfoglalták a hazájukat. Aki bevitte a magtárlaktanyába, tudott valamelyest magyarul. – Nincs vége! – mondta a lengyel. – Nem, nincs vége! Fogunk menni vissza! Fogunk lenni szabadok! Fogunk egyszer lenni szabadok!… – Szépen rajzolt; a magtár falára szénnel felvázolta a címerüket. – Itt most vagyunk barátok között. Polszki, vegri jó barát. Segít nekünk barát! És mi egyszer leszünk szabad!… – Odakinn a hóban dúdolni kezdett valamit, nagyon szép, különös dallamot. Feri ezt még soha nem hallotta. Tapodták a keményre fagyott utat, a katona kikísérte a gyár kerítéséig. – Karácsony. Van most karácsony. Rossz karácsony… – Aztán, önmagát bátorítón, elmosolyodott, és hogy meghatottságát is legyűrje, halkan fütyülni kezdte az iménti dallamot. – Lengyel karácsonyi dal. – Állt a kerítésnél, s nézte a havas földeket. – Réges-régi. Chopin belekomponálta a h-moll scherzóba. – Fütyörészte szépen. – A szívem, mint Chopin szíve… hazámért fáj… – Váratlanul elfordult: – Gyere máskor is, fiú!

 

 

Amikor harmincöt év múlva először járt Varsóban, éppen november másodikán érkezett, halottak napja után. A város utcáin gyertyák, mécsesek égtek a krizantémok halma közt, a márványtáblák alatt. A lobogó lángocskák és a virágok ellepték a járdákat; a falakon kis lengyel zászlók. A márványlapokba vésve mindenütt ugyanazok a mondatok: ezen a helyen ennyi és ennyi lengyel hazafit öltek meg a hitleristák. A gyilkos golyóktól elesettek tetemei azokban a szörnyű időkben beborították a rommá lett város halott köveit.

– Akarja látni a filmet? – kérdezte a tolmács, egy korosodó, magyarul jól beszélő férfi, a vendéget.

– Igen, megnézném, ha lehetne…

A Várostörténeti Múzeumban bevezették őket egy elsötétített terembe. Csak ketten voltak: a tolmács és Ferenc. A vetítővásznon megjelentek az első kockák. 1939. A nyár végi ég felhőtlen volt hetekig, a német bombázók biztosan találtak célba. Füst, láng – és az első romok. Aztán mindvégig: szenvedés, halál, pusztulás. Háború. Varsó elvesztése. Lángszórós különítmények pásztázzák át a bombasújtotta negyedeket. Detonációk: épületek omlanak össze. Ahol valaha házak voltak – ott már csak téglahalom. Kőpusztaság. Romsivatag. A lerombolt Varsó fölött azonban a keresztjét cipelő Krisztus megroskadt, de karját előrenyújtó márványalakja…

…Aztán ugyanezt a márványalakot látta a Szent Kereszt-templom lépcsője fölött az újjáépült Varsóban.

A vetítés után az Óváros egyik kiskocsmájában vodkát ittak. A Fő tér sarkán zenekar játszott, egy régi indulót a felkelés idejéből.

– Jöjjön, mutatok valamit – mondta a tolmács. Akkor mentek el a templomhoz. Mielőtt beléptek volna, a lengyel megállt a lépcsők tetején.

– Bocsásson meg, hogy megkérdezése nélkül ide hoztam. De ezt látnia kell. Ebben a templomban őrzik Reymont és Chopin szívét…

– Igazán? – kérdezte őszinte csodálkozással.

Odabenn a főhajó homályában hirtelen rátört a meghatottság. Némán jelezte a tolmácsnak, hogy kis ideig maradna. Nem a templom ünnepélyes csendje nyűgözte le, nem is a két nagy férfiú emléke. Inkább csak pihenni akart. Mintha fárasztó út merítette volna ki, s most nem lenne ereje továbbmenni.

Georg Trakl egyik verssora jutott eszébe. Mondta, mint egy imát:

– „Barlangja kék homályán aludt a gyermekkor…”^*

Nyári napló

– Nicsak! – csodálkozik barátom, amint megáll a kertkapuban és végignéz a kerten. – Nem hiányzik innen néhány fa?

Dehogynem. Az ősszel hármat-négyet kivágásra ítéltünk. Köztük a két birset is. Meggy, cseresznye közelében álltak, mellettük érett a sárgabarack meg a ringló. Nem lehetett a beérő termések miatt a birseket kellő időben permetezni. Így aztán minden évben moníliával fertőzték a kertet. Pedig szerettem délvidékies jellegüket. Tavasszal nagy, fehér virágaikat. Lombjuk legtovább zöldellt ősszel. Csak a december fonnyasztotta le leveleiket. Dér csípte a gyümölcsöt – vagy még a fán, vagy már lenn a földön. De a sárga, hatalmas birsek java elrohadt. Ezért került a fa fejsze alá.

Valamelyik nap birsbefőttet eszem. Egyszer csak megállok a kanalazásban. – Ezt tavaly tettük el? – Tavaly. Az utolsó termése a fának…

A törzs már sehol. Régen elégett. De itt az eltett gyümölcs. Mint valami hagyaték. Egy élet utolsó emléke. Különös érzés most már barbár módra megenni. Zavar és kétség fog el: jogom volt-e pusztulásra ítélni a fát?

A kamra polcán – vádlón – még néhány üveg birsbefőtt. Az egyikben a gyümölcsgerezdek összeszáradva, mumifikálódva. Ostobaság! Nem kell mindenben jelképet látni!

De mégsem nyugszom meg. Zavar, hogy beavatkoztam a fa sorsába. Zavar – így utólag.

 

 

A fecskékkel más a helyzet. Tavasszal a veranda eresze alatt itt is, ott is próbálkoztak fészekrakással. Aztán az első két szarufánál állapodtak meg. Mostanában már nagy a repkedés, csivitelés, fészkelés. Persze piszkolnak. Az öröm mellett, hogy nálunk raknak fészket a fecskék, ez volt a nagy kérdés, nem fognak-e mindent összetojni? Ablaktáblát, deszkafalat, csempét? Mégsem vertem el őket. Szépek, kecsesek, elegánsak. Cikáznak, zajonganak – nagy sürgéssel-forgással ügyködnek. Kikeltik majd a kicsinyeiket. Itt etetik, tanítgatják majd őket. Innen szállnak majd messzi útra, s ide térnek vissza jövő tavaszon. Ezek most már a mi fecskéink. Piszkolnak – de joguk van hozzá.

Mert vagy a teljes higiénia – vagy a teljes élet.

 

 

Szűk, belvárosi utca. Kétemeletes ház; tövében, a keskeny járdára féloldalasan felterpeszkedő autók.

Déli forgalom. Napsütés.

Tompa puffanást hallok, szárnycsapkodást, majd újabb puffanást és verdesést: egy galamb hullott alá a tetőről. Az ereszről. Az esőcsatorna széléről. Hanyatt zuhant a parkoló Zsiguli tetejére, onnan a motorházra – onnan meg a kövezetre. Látom kibicsaklott nyakkal vergődni a fal vakolat törmeléke közt. Ösztönösen megriadok, végigfut bennem az irtózat és a szánalom – s valami, gyáva hátrálásra késztető riadalom. A szép, tiszta, szürkéskék tollú, elegáns sebesült tehetetlenül, sorsától megalázva ráng a piszkos járdán. Csapdos, vonaglik, puha testével alig neszezve az éktelen lármában.

Senki sem figyel rá.

Nem lehet rajta segíteni. Látom utolsó rángásait. Aztán a két kis piros láb megmerevedik. A galamb kimúlt.

Mi történhetett? Véletlenül zuhant le csupán, és halálra zúzta magát? Na de egy madár?! Egy szárnyas?! Lezuhanni csak mi szoktunk halálosan, szárnytalanok. Hanem a levegőég madara?…

Talán szívroham vitte el. Vele is végezhet szívroham? Nem csak velünk? Netán valami alattomos betegség ölte meg éppen abban a pillanatban?

Hiszen a madár oly tökéletes!

De egyszer csak összeesik ő is, akár egy földi járókelő? Lehet a galamb halála is tragikus hirtelenségű?

A tetemmel senki sem törődik. Én sem nyúlok hozzá, távol tart tőle a döbbenet, az irtózat. Talán majd az utcaseprő. Jön sárga csíkos mellényben, lapátra sepri, a szemétgyűjtőbe dobja. Egyszerű eset: egy galamb a város sok ezer galambja közül. Egy oktalan állat.

De még odakinn, a pompás Dunakorzón is eszemben van. Nem múlik el szorongásom. Fénylik a folyó, ragyognak a hotelok hatalmas ablaktáblái, gyönyörűek a nyári melegnek nekivetkezett nők, fehér, kék, békés minden. De fülemben ott az a tompa puffanás. Annak a magányos vergődésnek a diszkrét nesze. Miközben ver, ver, csodásan ver a fény.

 

 

Ha azt kérded kishitűen, van-e valami, ami összekapcsolja az embereket, gondolj az estékre. Gondolj például arra, hogy amikor ott ülsz a televízió előtt, és belefeledkezve böngészed a képújság felvillanó betűit: „Az áruházak környékén és a főútvonalakon most is erős a forgalom…” – hány és hány honfitársad olvassa ugyanezt a szöveget ugyanebben a percben. Ott ülünk a nagyvárosban, a kisvárosban, falun és tanyán millióan és millióan, és agyunk egyformán kódolja a világítón feltűnő jeleket – a szavakat: „Az áruházak környékén és a főútvonalakon most is erős a forgalom…”

Micsoda kollektív élmény!

 

 

X.-né ezen a nyáron utazott életében először repülőgépen. Rettenetesen izgult, hogy milyen élmény lesz, mit érez majd odafönn a magasban, lát-e valamit a földből és így tovább. De amikor beszállt a gépbe, máris minden nagyon ismerősnek tetszett. Mintha mindez már megtörtént volna vele: a start körüli hercehurca: az öv becsatolása, a stewardess kínálta kis cukorkák szopogatása, később a repülő egyenletes moraja is nagyon ismerős volt. És az odalenti táj – ahogy fordult, elterült, ahogy a folyók csíkja felcsillant, ahogy a hegycsúcsok felett szálltak – a gép alatt – a felhők. És a szikrázó nap sugarai a végtelen, végtelen égen. Hát persze, látta ő már mindezt a fotelból. Fekete-fehérben azelőtt; mostanában meg már színesben a Color-Star-on.

Hm. Nincs itt semmi új, semmi meglepő.

Az óceán is ismerős volt innen, ezer méterek magasából.

Akkor sem lepődött meg, amikor két fegyveres alak felszólította őket, utasokat, hogy maradjanak veszteg, a gépet eltérítik. Pontosan tudta, mi lesz a dolog vége, minden jóra fordul. Na, legfeljebb, ha sokáig hasztalan csigázzák az izgalmát, benyomja a gombot.

Mármint a tévékészülék gombját.

De egyelőre szórakozottan figyelt. Az egész felhajtás nagyon szokványos volt, de ennek ellenére most élethűnek tetszett…

Az utcán

Elég megállni tíz percig a város valamely forgalmas pontján, elég egy negyedórácskát eltölteni kávé mellett, ha már szép az idő, egy presszó teraszán, és figyelni a járókelőket, e rövid időben is biztosan történik valami különös, nem fogsz unatkozni. Alig akad nagyobb mulatság, mint bámulni az utcát, hasznosabb szórakozás, mint tanulmányozni az embereket, elcsípni egy-egy foszlányt a beszélgetéseikből, vagy csak nézni önfeledt cselekedeteiket. Nem csupán te vagy kíváncsi, aki tekintetét így rajtuk felejti; ők is azok; aki az utcán jár, minden apró-cseprő ügyre odales, még ha sietős is a dolga. Megállnak a kirakatoknál. Odakanyarodnak az árusokhoz, csoportokba verődnek, ha rendőr intézkedik autóssal, gyalogossal; ki az újságosnál lassít, ki a könyvpavilonnál ragad meg böngészni, míg észbe nem kap, hogy valahol várják; férfiak fordulnak meg fess nők után, mozik reklámjait bámulják olyanok, akik nem szoktak moziba járni. Nagyon szeretem az utcát. Régi szokásom az utcai séta; inkább gyalogolok bármily messzire, mintsem hogy buszra, villamosra szálljak; de vannak örökösen járt útszakaszaim is, mondhatom, évtizedek óta rótt csapások. Meg nem tudnám mondani, hányszor baktattam végig a Nagykörúton a Majakovszkij (azelőtt Király) utcától a Rákóczi útig, hányszor tettem meg az utat a Kossuth Lajos utcától a Keleti pályaudvarig, hányszor bóklásztam be a hetedik kerület mellékutcáit, nagyjából ennek a négyzetkilométernek a területén, és hányszor a Belvárost, a régi negyedet. Hányszor, de hányszor csaknem félszázad alatt, megunhatatlanul. Nem bosszant a tömeg, szeretem, ha sokféle, sokfajta ember vesz körül, szeretem látni, nézni őket; figyelni viselkedésüket; szeretem megfejteni, mi rejlik a tekintetük mögött, milyen lehet az életük. Kedvelem ezt a nyüzsgést. Este, későn, amikor elül a forgalom, amikor elnéptelenedik a járda, már nem vonz az utca. Az emberek miatt járok gyalog. Szeretek köztük lenni. Nem bánom, ha lökdösődnek, ha a lábamra taposnak, megyek a sodró áradatban, arcról arcra száll a tekintetem; arcok tűnnek fel, arcok sokasága, emberi arcok, szépek, szomorúak, dühösek, idegenek, ismerősek, elmélázók, haragvók, szelídek, gyönyörűek, érdekesek, vadak, kihívóak, mulatságosak, egykedvűek. Nézem az arcokat, nézem társaimat. Amott például körülfognak egy férfit. Megállnak, lesnek, furakszanak, hogy megtudják, mi történt, mi történik, majd továbbmennek, helyettük újak jönnek; növekszik, csökken a gyűrű. A férfi nagy hangon felhevülve magyaráz egy karcsú lábú, finom művű, politúrozott asztalka mellett; kezében közepes nagyságú kép blondelkeretben, festmény, valami falusi jelenetet ábrázol; látom, mert én is megállok, amint odaérek. – Tessék! – mondja a férfi. – Tessék, nézzék meg, a kép kétezer, az asztalka nyolcszáz! – Szürke öltönyben van, arca frissen borotvált, inge patyolat, nyakkendője a ruhához illő, fején divatos kalapka. Vagyis egy úr, egy jól szituált. De egy kis vörös petty az inge gallérján rontja a hatást; észreveszem, a nyakán parányi, tépett cigarettapapír alvasztotta meg a zsilett nyomán kiserkent vért, amiből a hófehér gallérra is jutott. A férfi erősen foghíjas, pöszén, de fáradhatatlanul magyaráz: – Eladom! Eladom, kérem, kétezer a kép, nyolcszáz az asztal! Kétezer-nyolcszáz az egész, tessék csak megnézni nyugodtan, szép a festmény, príma az asztal!…

Nézegetik is néhányan a képet, bár eszükben sem volt képet venni, míg ide nem értek. Forgatják, kopogtatják, mozgatják az asztalkát, hogy mennyire masszív. Nem szólnak, csak egymásra pillognak, fintorokat vágnak; egyesek továbbsietnek, de mások lecövekelnek, kezdi érdekelni őket az ügy. Hátha nem is rossz ez a vásár? Körbe-körbejár a kép, táncol az asztal; a szürke öltönyös férfi, ott, a járda közepén, az emberfolyamban, mint egy szigeten, kínálja a portékáját. – Megéri! Kétezer és nyolcszáz! Alkalmi vétel! Új bútordarab ez, de eladom, a kép is príma, nézzék csak, hogy ülnek itt ezek a falusiak a házuk előtt, szép fák, szép táj, szép felhők… és már csak maga a keret is, ugye? – Az emberek lassanként szóba elegyednek egymással, megvitatják, értékes-e a kép, ki festhette, igaz, mindegy, a keret jó, aranyozott. De kétezerért?! – Nem lehetne olcsóbban? – Hát mennyiért? – pirosodik a szürke öltönyös arca. – Mennyit ad érte? – Ezret! – Ó! Óhohohó! Adja csak vissza, annyiért nem! – Kialakul a licit, jóval ezer fölött, de kétezer alatt. Egy bajuszos férfi kezdi lenyomni az árat, mert fumigálja a művet, hogy giccs, de egy öregúr azt mondja, többet ér, mint sok mai mázolmány! – Úgy is van! – kap a szón a tulajdonos –, sokat ér ez, ilyet ma nem kap sehol! Eladom, tessék, asztallal vagy anélkül… külön-külön is, tessék! – Senki sem kérdezi, miért adja el, miért árusítja éppen a Rákóczi út zsúfolt járdáján, senki sem firtatja, nem ebül szerzett jószág-e a kínált holmi. Bizalommal fogják körül a férfit, bizalommal alkudoznak vele, mintha mi sem lenne természetesebb, mint délidőben, láb alatt, a jövők-menők akadékában ez a felhajtás.

Közben az üzlet komolyra fordul, egy fiatal pár némi pusmogás, latolgatás után elhatározásra jut; az ifjú férj kissé előbbre furakszik. – Ezerötszáz a kép és hatszáz az asztal! – mondja torokköszörülve. Csitul a zsinat, mindenki figyel. A szürkeöltönyös megrázza a fejét, szó sem lehet róla! De az ifjú férj határozott, különösen, hogy az asszonya is bökdösi, bátorítja. – Ezerötszáz és hatszáz! – Még némi vita, aztán a tulaj enged; az asszonyka a hóna alá kapja a képet, a férj az asztalt markolja fel, s már mennek is boldogan, gyermekes örömmel, egymásba karolva; szereztek valamit, közösen, ügyesen, alkalmilag.

Vége az előadásnak, oszlik a tömeg, egy pillanat múlva már magára is marad az ember. A közelben egy gyümölcsárus, végignézte az egészet, most odaszól:

– Jól eladta!

A szürkeöltönyös vonogatja a vállát. Sóhajt, mutatja a pénzt:

– Több a semminél! – mondja. – Válunk, az asszony vinne mindent, de én amit tudok, eladok. Így a legjobb, az utcán, hadd vigyék névtelenül! Volt, nincs! Az asszony kutathat utána! De megérdemli! Ki akar semmizni! Húsz év után! Csakhogy nekem is van ám eszem! Mindent eladok! Nézheti!…

Gyűri a zsebébe a pénzt, egy rossz mozdulattól feltépődik a cigarettapapír a nyakán. Nem veszi észre, megy elegánsan, elégedetten, szapora léptekkel a tömegben. Aztán érez valamit, az ingallérjához nyúl, megnézi a hüvelykujját – piroslik. – Csak nem vér? – gondolja meglepetten.

Táj és álom

Mint titkok tűnnek elő a lombhullatta fák mögül, a kertek mélyéből a házak. A novemberi borulatban megfakulnak a nemrég még izzó színek, fekete rajzolatok szövik át a párás eget – bokrok, fák ágbogai. Csak dél felé süt át a napkorong a foszladozó felhőkön. Langyos az idő. Ködök úsznak a hegyi út felé a völgyből, aztán a köd is felszáll, csendes az ősz, de dér csíp éjszakánként; a kerítéseken, amelyeket a nyárutón még lonc fedett, belátni a lemeztelenedett udvarokba. A földön mindenütt sűrű levélszőnyeg, megfonnyadt káposztatorzsák, hagyma- és paradicsomszárak az odahagyott ágyásokban, széttoccsant gyümölcsök a göröngyök között. És a fű, a szárazságban kifakult fű mint kopott terítő foltosodik itt-ott a díszcserjék körül.

Amit a zöld rejtett – a kertek mélye most átlátható. Azt hitted, gazdag hajlék, most kiderül, kopottas ház áll az utacska végén, mohás tetejű, hámló vakolatú, roggyant. Víg életet sejtettél falai között, most előtted van a csukott ajtó, egy repedt táblájú ablak laffogó zsaluval, a tornácon a sok szegényes kacat, kibelezett matrac, rozsdás sodrony, likas, zománca vesztett lavór és más egyéb, silány holmi. Korcs kutya ront elő az ólból, vicsorog mérgesen, szőre csapzott, vékonya horpadt; lábát megveti és acsarog, acsarog. De odább másként van: a semmitmondó kert lombja mindeddig elfedte előled a vagyont, most nincs mi takarja, hát nézheted, mit őriznek olyan ádázul a vaskerítésnek rohanó cerberusok, melyeknek eddig csak a hangjukat hallottad sétáid során. Drága kastélyocskák, palotácskák, váracskák feslenek elő a kíméletlen őszben az őket jótékonyan takaró, de immár lehullott lombparavánok mögül. Az ősz az az idő, amikor egyszeriben minden jól látható, élesen, kíméletlen pontossággal. A tavasz elkápráztat színes virágaival, dús illatával, friss zöldjével, behegednek a sebek, álmából ocsúdik minden, s mindent benő tarkán a május; a nyár szépít, a tél pedig beborítja havas leplével a világot, de az ősz lemeztelenít. A kertek egyformán kopaszodnak, hervadnak; szegénység és jómód ütközik ki egyszeriben pőrén, egymás mellett. A frissen épült vagy tatarozott villák ilyenkor mintha feszengenének a düledező, elhanyagolt házak szomszédságában, akár ha jobb társaságba hívatlan, sőt oda nem illő vendég érkezik; restellik a nyomort a maguk újgazdag dölyfében; a kép tehát vegyes, de azért barangolásod során mégis megfigyelhetsz valami közöset: mindenütt kutyák fogadnak, házőrző ebek, vadak, szelídek, korcs vagy fajtiszta vagyonvédők kísérnek ugatásukkal, amint végigmégy a hegyvidéki utcán. A tulajdonosok – akár tehetősek, akár nem – védik birtokocskáikat, védik terrénumaikat; a féloldalasra billent faviskót körülfogó kertben éppoly agresszív az őrzés, mint a fém-üveg-beton csodákat ölelő parkokban.

De ha elül az ugatáslánc, újra csend van. Nagy, fekete varjak lepik el némán a vidéket. Lomhán landolnak az avaron, a gyümölcsösökben, dolgoznak serényen, terebélyes szárnyaikat lebbentve szállnak faágra, kerítésre, hegyes, vaskos csőrükkel vágják-kapálják-vájják a földet, kutatnak a fűben eleség után, diót roppantanak szét; mint álomban nagyra nőtt legyek mászkálnak a föld testén.

Nyugalmas a táj, de nagyon is néptelen, pedig itt-ott építkezés folyik, kopácsolnak, betonoznak még a fagy beállta előtt. Kőkerítések emelkednek, árkokat ásnak, tetőket ácsolnak. Szekercés ember vág át a dombi utcából a kocsma felé. Arca piros, szeme véreres, üres sörösüvegeket cipel egy szatyorban. Viszi majd az újabb adagot a társainak, fel a magasba. Estig bizonyára lesz néhány forduló. Már zavaros az ácslegény tekintete, pedig még dél sincs.

A hegyi utca végén fabodega, ajtaján gőz és füst csap ki; forralt bor és tea illata keveredik pálinka- meg bagóbűzzel odabenn.

Társakra talál itt az ács, más építkezésekről. Féltucatnyian vannak, a tócsás asztalnál körülülnek egy szakállas, ötven-valahány évesnek látszó férfit. A szakállas csak teázik, kabátban ül, piros kockás sállal a nyaka körött, és mesél. Az álmait meséli, úgy hallom, nevetik, biztatják, ő meg fogja a két markában a bögrét, kortyolgat és mesél.

– …Aztán úgy volt, hogy villamoson utazom. Ülök a villamoson, szemben velem meg egy katonatiszt. Már nem tudom, milyen náció, olyan furcsa sapkája volt, a mellén meg egy szép, nagy medál, szalaggal. Megnéztem, a tenyerembe vettem, aztán beleharaptam. Ehető volt. Csodálkoztam a bátorságomon, hogy fel merem falni a tiszt kitüntetését, igaz, meglepődött, de én azonnal magyarázattal szolgáltam…

Csak félfüllel figyelem, mit mond, kérek egy deci vöröset, iszogatom. Nem tudom, kiféle lehet ez a szakállas, még soha nem láttam ezen a környéken, de az emberek mintha ismernék. Nevetik a történetet.

– Azt mondtam annak a tisztnek, ide figyelj, azzal, hogy magamhoz veszem a kitüntetésedet, a testembe plántálom a hősiességedet! Erre aztán megértően bólintott. Lenyeltem az utolsó falatot, de a szalagot visszaadtam neki…

– Buta egy álom – mondja az ács, aki bejött sörért. – Hősiesség? Aztán minek az? Hát nem? Minek az? – Nevet, körülnéz, a többiek csak bólogatnak, hümmögnek, várják a szakállastól az újabb történetet.

– Amikor alszom, én akkor is dolgozom – mondja két korty tea közben az embereknek. – Nekem az álom munka és tapasztalás. Éppen olyan munka, mint maguknak ott kinn az építkezésen… Már amikor álmodom, abban a minutumban kezdem megformálni belőle a történetet. Az álom tanulságot szolgáltat, vagyis élményt, és én ezt az élményt azonnal felhasználom. Nem vagyok álomfejtő, különösebb jelentőséget nem tulajdonítok az álomban látott víznek, sárnak, állatnak, tárgynak, temetőkertnek, holtak felbukkanásának és így tovább. Egyszóval nem abban hiszek, hogy valamiféle jelenség hírt adhat a jövőről, de abban igen, hogy összegezhet sok apró tapasztalást. Minden álomban a tanulságot keresem…

– Na, ebben, amit elmondott, nem tudom, mi volt a tanulság? – kérdi a zavaros szemű ács, szatyrába pakolva a hat üveg Kinizsit. Felhajt egyet csak úgy álltában, s kiballag az őszbe. – Hősiesség?! Pénz kell, nem hősiesség!

A szakállas némán néz utána. Aztán már csak úgy önmagának mondja: – Hát igen, az álmok! Az az író igazi csődje, ha már az álmai sem megkomponáltak. Ha a homályos víziók nem állnak össze kerek történetekké. Nekilódulnak, de széthullanak minduntalan. Ilyenkor az író verejtékezve ébred: hát már ezt sem tudom? Már álmodni se?… – De ezt a hallgatósága unja. Szétszélednek mellőle. Egyedül teázgat a bodegában. Lesem, figyelem, talán valami íróféle?

Ballagok haza a novemberi borulatban. Valamelyik kertben rózsabokrot látok, az egyik száron most nyílt ki a bimbó, virít, él az őszben. Egyedül, bátran, semmivel sem törődve.

Tavaszi szünet

A filmfelvételre várni kellett, a rendezőasszisztens azt mondta, legalább egy óra, amíg átállnak. Összeverődtek a statiszták, süttették magukat a tavaszi nappal. Ismerős társaság volt; az újak, az idegenek elhúzódtak tőlük, de ők, néhányan, egy sem fiatal már, megszokták egymás társaságát.

– Hollókőivel álmodtam a minap – mondta az egyik öregember, nyugdíjas kereskedelmi alkalmazott, szikár, pakombartos úr, akinek a produkciós fodrász ragasztott pofaszakállt a szerephez. Galambszürke öltönyt viselt, kamásnis cipőt. Régi történetben játszottak kisvárosi embereket.

– Hollókőivel? – kérdezte a napnak fordított arccal egy kalapos dáma. Szép pillái voltak, szép frizurája a kalap alatt. És pirosra festett szája. Nyakán, karján ékszerek. Filmgyáriak, persze. – Hollókői már meghalt.

– Beképzelt alak volt! – vetette oda egy harmadik, sötét öltönyös férfi, civilben a postánál dolgozott tavaly januárig. Keménykalapját glaszékesztyűs kezében lóbálta. – Senkivel sem állt az szóba, csak a górékkal! Valami lecsúszott fejes volt, valami testületnél dolgozott azelőtt…

– Magam is csodálkozom, hogy éppen ő bukkant fel álmomban – mondta a pakombartos. – De ki tudja, mi minden lappang az emberben, amit aztán az álmok kivetnek. Úgy volt, hogy jött felém az utcán, lelkesen és meghatottan üdvözölt. Nagyon kedves volt. Drága barátomnak szólított, s ölelésre tárta a karját. „Mi van, mit csináltok?” Mély és igaz érdeklődést mutatott. De én észrevettem, hogy italos. Részeg…

– Sose ivott – mondta a sötétöltönyös. – Sose, az a pökhendi!

– Nem hát! – helyeselt a pakombartos. – Ezt szóvá is tettem, mire keserűen felnevetett: „Hadd el, amióta meghaltam, rákaptam az italra. Iszom, és iszom. Nem csoda, ugye?” Könnyezett, aztán a részegek szokása szerint erőszakosan belém karolt. „De veletek! Veletek mi van?!”…

– Hm… – nyugtázta a történetet a keménykalapos, sötét öltönyös volt postás, és megbökte a mellette napozó, ötven év körüli, de elnyűtt testű tanárt. – Mi a véleménye?

A tanár nem szólt. Nem is igen figyelt rájuk. A hirtelen támadt kora déli meleg izzasztotta, de tűrte, mert kedvelte a kosztümjét, elegáns volt; a mellényen óralánc, az ingen villogó kézelő, keménygallér. Mikor öltözhetett így? Csak ha filmezett. Szerette a szerepeket, remélte, hogy elbújhat bennük a valóság elől. Valamikor járt a színművészetire, de kiszűrték, talajtalan lett, aztán jelentkezett a pedagógiai főiskolára, orosz szakra. Ötvenegyben mindenkit felvettek oroszra. Tanár lett, az általános felsőben tanít harminc éve. De szívesebben statisztál.

– Én pedig megálmodtam a halálomat – mondta a csöndbe egy kopottasabbnak öltöztetett férfi, sildes sapkát viselt meg kitaposott, sárga, magas szárú cipőt. És csokornyakkendőt, köznapit, piros pettyeset.

– Na, na! – dünnyögte a sötétöltönyös.

– De, de, megálmodtam…

– Nem kell elmesélnie! – szólt rá a dáma.

– Cseppet sem volt szörnyű – mondta szelíden a sildessapkás. – A halál, a saját halálom a következőképpen történt. Ragyogott a nap a halványkék, üde tenger fölött. A parton álltam, s tudtam, hogy itt az időm, el kell mennem. Nem voltam beteg, öregebb sem, mint amilyen most vagyok, csak éppen elérkezett az órám. Akik szerettek, ott álltak a fövenyen, rásegítettek egy tutajra. Ki kellett eveznem, a rönkökön hasalva, kézzel lapátolva a vizet, egy moccanatlan, fehér hajóhoz. A hajó víz alá merült alja jól látszott a napfénytől átvilágított, tiszta tengerben. Kellemes volt a víz, kívánatos. Tutajom a fémoldalhoz ért, koccant, aztán csend volt. Tudtam, hogy most kell a vízbe csúsznom-ereszkednem a tutajról. Megtettem. Lassan merültem, a fények követtek, csillogott a mély. A rám nehezedő nyomás meghozta a halált. De mindenről tudtam, arról, hogy meghaltam, s arról is, hogy kivittek a fövenyre, beszéltek, s én értettem őket. Igen, gondoltam, mindazok, akik meghaltak, tudják, miket beszélünk itt a földön. Nem volt tragikus érzés, ellenkezőleg, kellemes, bizsergető. S minden kék volt, tiszta és derűs.

– Hát én valamivel vidámabbakat álmodom – mondta a dáma, és tafotaruháját a fenekéhez simítva leült egy trepnire a műterem falánál. – Képzeljék, valamelyik éjjel is! Hatalmas társaságban voltam, étellel, itallal traktáltak, zene volt, tánc, nagyszerű hangulat. De csupa ismeretlen ember! Hanem amikor kimentem levegőzni a teraszra, tudják, kit láttam ott állni az ajtóban? Inasruhában? A Jean Gabint. Hát maga? – kérdeztem tőle. De ő csak a foga között, zavartan: – Statisztálok… Na? Mit szólnak hozzá? Jean Gabin statisztált nálam, álmomban!…

Tetszett nekik. A sildessapkás cigarettával kínálta a dámát. Aztán a tanárt is. – Hogyhogy maga napközben is ráér, tanár úr? – Tavaszi szünet van. Hétfőtől, de ugye, a hét vége, az már… – Tavaszi szünet – bólogatott a sildes –, volt ilyen a mi időnkben? – Én csak arra emlékszem, ami aztán elég sokáig tartott – mondta a tanár –, éppen negyven éve. – Negyven éve? – Aha. Március végén befejeződött a tanítás, április ötödikén megkaptuk a végbizonyítványt, aztán mehetett, ki merre látott. Akkoriban már megindultak a bombázások…

A dáma felpattant a trepniről, hirtelen türelmetlen lett: – Én mondom, ezek megfeledkeztek rólunk! – Megállt a tanár előtt. – És maga? Maga is szokott álmodni? – A tanár bólintott. – Na! Akkor halljuk! Hadd teljen az idő! Mondjuk, tegnap! Tegnap mit álmodott? – És visszaült a trepnire.

– Tegnap… – kezdte a tanár – tegnap azt álmodtam, hogy összefogdostak minket, és bezártak egy falusi iskolába.

– Minket?! – csattant fel a dáma. – Hogy érti, hogy minket?!

– Hát… az embereket. Minket. Bezártak minket egy tanterembe. Férfiakat, nőket, gyerekeket. A katonák. Azt se tudtuk, mi lesz velünk. Mellettem egy házaspár szorongott. A nő karján csecsemő. Egyszer csak hallom, hogy a férfi sápadtan, de kissé megnyugodva mondja a nőnek: „Engem elvisznek, de ti megmenekültök. Szereztem egy asztalost, mindjárt itt lesz, lefűrészeli az egyik lábadat… a nyomorékokat ugyanis hazaengedik…” – A tanár elhallgatott, nézett maga elé, a filmgyár napvert földjére.

– És?! – kérdezte hüledezve a dáma.

– És? – A tanár felpillantott. – És az asszony hálás volt. „Jó” – azt mondta, beletörődve, de rémült tekintettel.

Hallgattak. A tanár elnyomkodta a műterem rücskös falán a csikket. A sildes mellette támaszkodott. – Emlékszem – mondta a tanárnak. – Most, hogy az előbb említette, emlékszem. Igen, igen… a németek március tizenkilencedikén jöttek be… és nemsokára befejeződött a tanítás az iskolákban. Április első napjaiban. Igen. Aztán elkezdődött az az utolsó, szörnyű esztendő. Igen, emlékszem, negyven éve…

Áldott teremtés

Ahogy délutánonként, a csendóra elteltével Ince ott állt a parkra néző ablaknál, csaknem áttetsző, vékony, sápadt arccal olyan volt, mint egy elárvult kisfiú. Ha valamelyik osztályos orvos vagy nővér arra ment, zavartan elmosolyodott, összefogta magán kórházi köntösét; alig észrevehető biccentésében bocsánatkérés bujkált, amiért nem a kórteremben fekszik a gyógyuló sebével, hanem itt ácsorog a folyosói ablaknál, a pavilon felé vezető utat figyelve. De igazán nem is ezért feszengett, azt restellte, hogy nem tud elszakadni őrhelyétől, nem tud lemondani a reménykedésről. Megkönnyebbült, ha szó nélkül elmentünk mellette, ám összerezzent, ha odavetettük: – Az asszonyt lesed, Ince?

Ismertük az asszonyt. Vézna, vöröses hajú, riadt tekintetű, nem szép, de különös arcú nő volt, széles járomcsontú, fehér bőrű, fekete szemű, duzzadt ajkú. Avíttas szoknyákat hordott, vagy farmert és színes, feszes garbókat kislányosan csenevész alakján. Szatyrokkal járt; a csomagokból valamennyit kirakott Ince éjjeliszekrényére, a többit vitte magával, vitte tovább – kenyeret, tejeszacskókat, zöldséget, húst. Amikor először jött, rossz órában érkezett, vizit idején, nem álltak szóba vele, a takarítónő igazította útba, bevezette a kórterembe, ahol, szegényke, majdnem elájult, amikor meglátta Ince ágya mellett az infúziós állványt meg a férfi vénájába kígyózó műanyag csövet. – Meghal! Meghal! – kiáltotta hisztériásan, de a szobában fekvők megrovó pillantására elhallgatott, ráborult Ince ágyára, majdnem kiszakította a férfi karjából a tűt. – Semmi… semmi baj, Gyöngyikém! – vigasztalta meghatottan Ince. – Minden jó lesz most már, itt meggyógyítanak. Ezek nem mondják, hogy szimulálok, kiderítették a bajomat, csak te vigyázz magadra meg a gyerekekre…

Emlékszem, hetek múlva is emlegettük – amint csak megláttuk a folyosón közeledni a sovány asszonykát –, hogy mekkora zokogásban tört ki, amikor megtudta, miért kell kioperálni Ince fél veséjét. Nyugtató injekciókkal térítették magához, de attól kezdve fegyelmezte magát, mert a főorvos kitiltással fenyegette, ha jeleneteket rendez. Többé nem ájuldozott, csak jött szorgalmasan a tömött szatyrokkal, alázatosan, némán. Még az operáció napján sem mutatta, mennyire fél; ült remegő szájszéllel a főnővér pultja mellett, leste a liftet, a műtősöket. Már dél felé járt, a főorvost mindenünnen hajkurászták, a főnővér meg egyre mondta a telefonba: – Még a műtőben van, kérem!… – Aztán tizenkettő előtt néhány perccel ingujjban megjelent a főnök, sietett, a sovány asszonyka meg akarta szólítani, de elkésett, a nővérektől tudta meg, hogy a „főorvos úr ma megint bravúros volt”. Incét felvitték az intenzívre, a műtét sikerült, de „nagy küzdelem volt”. Az asszonyka nem várhatott, délutáni műszakban dolgozott aznap, be kellett mennie a gyárba.

De megint láttuk, amikor Incét visszahozták az osztályra. Órák hosszat ült a beteg ágyánál; kompóttal etette a férfit, itatgatta óvatosan, nedves ruhával törölgette a homlokát, felveregette agyonizzadt párnáját. – A gyerekek – mondta csendesen – csókoltatnak. – Ince arcán boldog mosoly terült szét. – Emlegetnek? – Be akarnak jönni, látogatni! – Igazán? Hiányzom nekik? – Behoznám őket, de kisgyerekeket ide nem szabad… – Vidd el nekik ezt a süteményt, úgysem tudom megenni, tiszta, semmi baja, délre adták… – Nem, nem, edd meg te, gyógyulnod kell! – Gyengéden megsimogatta a beteg viaszsárga homlokát, eligazgatta gyér, szőke haját. Ince hálásan tekintett reá, s a kis nő boldog volt. – Hát nála? – kérdezte aztán óvatosan Ince –, a gyerekek… voltak nála? – Voltak! – csattant fel a nő hangja. – És?… – Nem engedem őket többé! – Ince nagyokat nyelt, megfogta a nő olajtól fekete körömszegélyű kezét: – De, de, engedned kell, muszáj, joga van hozzájuk! – Joga?! Elviszi őket az anyjához, odapaterolja őket, aztán ő meg iszkiri! Fut a kocsmába a haverokhoz! Hát ezért kellenek neki?! Részeg, amikor hazahozza őket! A gyerekek támogatják! Csak engem akar heccelni… – Cssss! – intette Ince; nem akarta, hogy halljuk a családi ügyeiket. Nekünk mindig áradozva beszélt az életükről. Nem is tudtuk meg, csak sokára, esti meg hajnali beszélgetésekből, hogy a gyerekek nem tőle valók. Gyöngyi, a vézna kis teremtés tizenhat évesen hozzáment egy nála jóval idősebb dömpereshez, aki magánosan élt a szomszédjukban. Annak az embernek senki sem viselte gondját, hát ő megsajnálta, olyan gyámoltalan volt. Lett két szép gyerekük, de a „gyámoltalan fickó” később rákapott az ivásra, lekerült a volán mellől rakodónak, cimborákkal kocsmázott éjfélekig. Ince akkoriban ismerte meg Gyöngyikét abban a női brigádban, ahová őt, egyedüli férfit, beosztották gépkarbantartónak. Éppen az időn került Pestre a katonai szolgálat után, szerzett egy jó albérletet, egy különálló nyári konyhát Mátyásföldön; de idegen volt ebben a városban. Gyöngyinek megesett rajta a szíve, hozzáköltözött a gyerekekkel. A kicsik megszerették Incét. Gyöngyi takarít a háziaknál, Ince meg a kertet kapirgálja, füvet nyír; jól megvannak. Már egy sztereó magnóra gyűjtötték a pénzt, gondolták, megérdemlik ezt a luxust ennyi munka mellett, csakhogy leterítette ez a betegség. Hanem ebben a kórházban rendbe hozzák. A főorvos kitűnő urológus; és Gyöngyi is gondját viseli, csak a gyerekek hiányoznak, a két kis imposztor, akik rajta lovagolnak, amikor csak tehetik. Ince védte ezt a békét. – Nézd, mégiscsak az apjuk – mondta szelíden a feldühödött kis nőnek. – Részeges, részeges, de joga van látni őket! – Ugyan! A végén még iszákost farag belőlük! Ha a cimboráknál talál mulatságot, hát legyen a cimboráival – fújta tovább a magáét az asszonyka. – Keres, szórja a pénzt, női vannak, lógnak rajta a haverok! Most aztán vannak körülötte! Hát csak legyenek is! Csak menjen! Éljen velük! Nagy legény! – Ne… beszélj így – nyugtatgatta Ince. – Örüljünk annak, hogy mi ilyen szépen vagyunk, ne bántsunk másokat. Látod, gyógyulok, már sokkal jobban vagyok… – Jobban vagy?! – A kis nő mintha megriadt volna; egy pillanatig Ince is csodálkozva nézte. Aztán elmosolyodott. – Hát persze. Sokat javultam. – Biztos?! – Biztos hát! Ki is kísérlek, ha akarod. Engedj, ne segíts, felkelek magamtól is, láthatod… – És felkelt.

Gyöngyi szó nélkül bámulta.

Amikor már valóban javulóban volt, egy napon Ince hiába várta az asszonykát. Furcsállotta, hogy nem jön, de csak másnap nyugtalankodott igazán. Harmadnap felszökött a láza, a doktorok aggódtak miatta. Egyszer aztán telefonhoz hívták. Csendesen jött vissza, leült az ágya szélére, ült némán; nem faggattuk. – Baleset érte – szólalt meg sokára. – Gyöngyikét?! – Nem. Azt az embert. A gyerekek apját. Gyöngyi telefonált, hogy nála van. Hogy én már úgyis jobban vagyok, az az ember meg most rászorul, olyan gyámoltalan. Hát igen. Gyöngyi áldott teremtés…

De azért később kiment a folyosóra, s állt, állt vacsoráig az ablaknál, a pavilon felé vezető utat fürkészve.

Esti személy

Szolnokon tíz percig áll az esti személy. Záhonyból tart a fővárosba; a vonat mintha belefáradt volna a maga mögött hagyott kilométerekbe, kimerült, piszkos, zilált. Végigballagok a szerelvény mellett az ablakokat fürkészve, hova is szálljak, hol akad másfél órás nyugalmam, vagy hol lelek kellemes útitársakat. Arcokat szeretnék felfedezni; az állomás lámpái opálos fényt szórnak a piszkos ablaküvegekre, alig lehet átlátni rajtuk, nem is értem, miért olyan maszatosak, hiszen villanygép húzza a kocsikat, nem kormot köpködő gőzös! – a tompa csillanások mögül elő-előhomálylik néhány emberarc, ám mégis olyan ez a vonat, mintha nem is utazna rajta senki. A kalauzokat sem látom, csak a megafon recsegi: „…vonat indul három perc múlva a Nyugati pályaudvarra a hetedik vágányról…”

Végre is fel kell szállnom valahová. Találomra ragadom meg az egyik kapaszkodót, felhágok a lépcsőn. Az ajtó félig nyitva – megcsap a jellegzetes vonatszag, amihez régen a széngáz szájkeserítő szaga is vegyült, most a vécé, valamiféle vegyi tabletta émelyítő illatával kevert, csípős bűze fogad, s ettől a kocsiba érve máris piszkosabbnak érezhetem magam, mint hajdanán az alattomosan szálló mozdonykoromtól. De legalább cigarettafüst nem terjeng, manapság a nemdohányzó szakaszokat megszaporították, a szenvedélyes bagósok kénytelenek a folyosókon vagy a kocsik végében rágyújtani.

Sehol senki. Félhomály és csönd. A vagon valóban néptelennek látszik. Benyitok – lélegzetem elakad: sűrű áramlatban gomolyog elő az áporodott, a mosdatlan testek párájától terhes, rossz levegő. Az üléseken felhúzott térddel, összegömbölyödve, hanyatt, hasmánt, padlóra lógó kézzel, meztélláb, bakancsban, sáros csizmában alvó férfiak és nők hevernek mozdulatlanul; akár valami rettenetes küzdelem után kiterítetten, leütötten, eszméletlen kábulatban szerteszét.

Sietve megyek tovább, de a másik szakaszban ugyanez fogad. Hallom szuszogásukat, horkantásaikat; mély, sípoló légzések szabdalják a csendet. Átóvakodom a kinyújtott, elvetett végtagok, testek között, nem annyira tapintatosan, mint inkább észrevétlen menekülve. Éppen halk csörrenéssel indul a szerelvény, a nekilódult kerekek csattogásában, az ütközők feletti vaslemezeken botladozva felrántom a következő kocsi ajtaját. Odaát is félhomály, némaság, fáradt horkolások. A harmadik kocsiban is. Nyugtalanság fog el, mintha eltévesztettem volna a vonatot: menekültek, végtelen utakra indult hazátlanok közé szálltam volna, egy különös éjjeli menedékhelyre. Zavartan nyitok vagonról vagonra, egyedüli éber ebben a horkantó-szuszogó tömegben. Fekszenek verejtékeztető, tapadós, szürkészöld műanyaggal bevont pamlagágyaikon, alusznak végállomástól végállomásig, és virradatkor majd összetörten, zsibbadtan fogadják a napot. Borostás arcokból vaksi hunyorgások, szeszgőzös morgások, az álmukból csecsemős csámcsogással felriadók pillantásai, fészkelődök nyöszörgései kísérnek. Nyakkendősen vagyok, elegánsan, Szolnokon előadást tartottam, ki kellett öltözködnöm; kényelmetlenül érzem magam ezek között a gorkiji figurák között. Emitt hárászkendőjébe bugyolált nő, amott munkászubbonyát az arcára vonó öregember, a sarokban szeges bőrdzsekiben falusi fiú alszik; domborodó hasú, fehér ruhás, leendő kicsinye fölött óvón összekulcsolt kezű asszonyka szundikál, mellette fekete öltönyös, sárga cipős férje hortyog; tömött szatyrok, újságpapírba kötött bugyrok, kopott aktatáskák, régi vulkánfíber kofferok közt utaznak az éjszakában.

Hová? Honnan, hová?

Nyílt pályán szalad az esti személy. Tíz óra múlt, egy leeresztett ablakon léghuzat vág be, lebegteti a leszakadt vászonrolót, a csapkodás egyre fokozódik, idegesítő…

Hova telepedjem? Mutatkoznak szabad helyek, de leülhetek-e az alvók közé? Nézhetem-e kiszolgáltatottságukat, mint valami voyeur – valami aljas leselkedő? Szidom magam, miért nem autón jártam meg ezt a mai utat is, most zavartalanul vezethetnék hazafelé, kocsim megszokott védettségébe zárva. Csakhogy mint valami régről ismert kaland, újra csábított a vonatút: emberek között lenni, hallgatni diskurzusukat, belefeledkezni velük az utazásba…

Helyet szorítok magamnak a zubbonya sátrában alvó munkás mellett. Előrenyújtott, keresztbe vetett lábán kemény bakancs, szíjfűzővel – s alighanem kapcát visel. Kapcarongyféle türemkedik ki a bakancsa száránál. Nézem, mint valami múltból előbukkant leletet. Rángat a vonat, váltókon zötyög keresztül, az öregember oldalt csúszik az ülésen, álmában kissé nekidől a karomnak. Tűröm. Hadd pihenjen, szegény – gondolom álnokul, mert közben érzem, mennyire zavar. (Miért is nem autóval tettem meg ezt az utat?!) Talán át kellene mennem az első osztályba, ott olvashatnék is! – jut eszembe a hazug mentség, miközben egyre nagyobb zavar fog el. De voltaképpen mi nem tetszik? Az elhasznált, nehéz levegő? Az alvók nem éppen előkelő társasága? Na, na! Minden bizonnyal derék, becsületes emberek, fáradtak, megtörtek. Éppen olyan polgárai a hazának, mint az országutakon száguldó autósok vagy mint az első osztály utasai. Akkor hát miért feszengek? Talán bizony én soha nem utaztam így, éjszakai személyen, végig a fél országon, hajnalig tartó zötykölődéssel a messzi munkahelyekre, hogy megkeressem a kenyeremet? Deres hajnalok fogadtak a vidéki állomásokon, vacak májkonzervet reggeliztem a restikben, kenyeret ettem zsebből a göröngyösre fagyott téli utakon, idegen szobákban, egérszagú dunnák alatt háltam, jancsikályhán melegítettem fel reggelente a lavórba fagyott mosdóvizet. És a vonatok, a széngázleheletű vonatok, akkor még fapadok voltak, az az alvás azokon a lakkozott ülésléceken… Igen, gondolom önérzetesen, ismerem ezt az életet. Vagyis… ismertem. Mert mindez itt most úgy hat rám, mint valami anakronizmus. Pedig nem az. Valóság. Nagyon is mai valóság. Csak talán nem ezekre az esti személyvonatokkal bumlizókra vetül a figyelem fénye manapság, hanem inkább az expresszek utasaira.

Óvatosan elhúzódom a rám nehezedő öreg mellől. Felrezzen, hosszan néz, szeme elkerekül, nyámmog, megemészti álmát. Zsebébe túr, cigarettát halász elő. – Van gyufája? – Nem, nincs – felelem –, nem dohányzom. – Nem hiszi, feláll, kibotorkál a peronra, az ajtóból felém küld egy bizalmatlan pillantást. Nem várom meg, hogy visszatérjen, elindulok, megkeresem az első osztályú kocsit. Üres. A bársonyülések kopottak, de van fény, és nincs se fokhagymaszag, se nehéz testpára.

Letelepszem. Van nálam könyv, mégsem olvasok. Ha jön a kalauz, ráfizetek a jegyre. Megváltom a kényelmet. Kopottas kényelem, de – kényelem. Jogom van rá, megválthatom, megtehetem.

Akkor hát itt, a vörösbársony szakaszban miért érzem most magam mégis szökevénynek?

Kiállításon

A kép egészen közelről. Öregasszony, virágmintás ruhában, vállán csipkés kendő, könnyű, áttetsző. Arcát, mint egy nagy kapucni, puha, lehajtott karimájú kalap védi a vízparti fénytől. Folyópart vagy tenger? A fény és a szín a végtelenből dereng elő. Az öregasszony sovány mellén összefont karral áll, háttal a víznek, tekintete a távolt fürkészi, de nem lehet tudni, hova néz, mit lát, mit figyel; szemét sötét árnyék fedi, csak a szája, a keserűen, dacosan összezárt szája meg szikár arcán a lefelé futó ráncok árkai jelzik, hogy aligha a tájban gyönyörködik, inkább valamit nem akar látni, azért fordított hátat a víznek (folyónak, tengernek?) – de azt sem akarja látni, ami előtte van, a sárga homokot a gyűrt sziklák tövében, sem az eget, sem a forróságban izzó délutánt – semmit.

Mögötte szüntelen csobognak a kihalt plázsra futó kis hullámok; a homok világos színét pillanatonként sötétre váltja a nedvesség, majd újra kifakul a partszegély, megcsillannak a kvarcszemcsék; csobban, csobog a víz, de máskülönben csend van; az a lány (ifjú asszony, fiatal nő?) is néma, csupán óvatos léptei kavarják a vizet, amint térdig gázolva benne talpával tapogatja a meder mélyét.

A kép talán nyolcvanszor hatvanas, fémes ezüstre festett keretben, üvegén megcsillan a terem reflektora.

Mint egy napvillanás!

Hőség ömlik el a tájon. Délutáni hőség. És ez a víz, ez a végtelen fény itt a tenger.

Az öregasszony a bérelt villából szökött le a partra, amíg a többiek lepihentek ebéd után. A fia beszaladt azzal a gyors, kényelmes kocsijával a városba, kérdezte, bevigye-e kávézni a bulvárra, abba a kis presszóba, ahol az öregasszonynak tegnapelőtt annyira ízlett a kávé, de ő, kissé idegesen, mert már megvolt a terve, kissé izgatottan és ügyetlenül tiltakozott, olyannyira, hogy a fia meg is ijedt, talán nem érzi jól magát a mama? Talán a szokatlan klíma? Talán az idegen koszt? Talán máris a vágyódás haza, a máriaremetei házba? De az öregasszony lecsillapította az aggodalmát. Nem, nem, csupán ő is pihenni akar. Nagy a hőség.

A menye a gyerekekkel felvonult az emeletre, de neki is elkészítették a fekhelyet a nappaliban, ahol békén sziesztázhat.

Megvárta, amíg elcsendesedtek, akkor kiszökött. Fejébe nyomta a kajla szélű kalapot, a kendőcskét, a brüsszeli csipkéset, amit megérkezése örömére kapott a gyerekektől, a vállára terítette.

Kihalt, néptelen volt a part. Éppen ezt akarta.

A gyomra finoman remegett az izgalomtól. Egyedül lenni a tengerrel, erre vágyott már tíz napja, amióta itt van. De sohasem hagyták magára.

Megállt, s nézte a hatalmas, elterülő, messzibe vesző vizet. Szikrázott tükrén a fény. Az ég felhőtlen volt, s remegő a naptól.

Sokáig állt, vállát forrósította a hőség.

Fürödni a tengerben meztelenül!

Egy könyvet olvasott egyszer, talán ötven éve, valami szerelmes regényt, a férfi elviszi a nőt az Adriára, levetkőznek a homokon, s belevetik magukat a habokba! Akkor jutott eszébe ez a jelenet váratlanul, amikor a repülőgép ablakából meglátta lenn, mélyen a tenger síkját. Egészen beleszédült…

Az öregasszony most behunyta a szemét. Így, csukott szemmel lassan leemelte a fejéről a kalapot. Válláról lecsúsztatta a kendőt. Kikapcsolta a ruháját; levetkezett. Hunyt szemmel is látta a fényt. Érezte a finom tengeri fuvallatot meztelen bőrén. Megborzongott a gyönyörűségtől, előrelépett, elérte a víz szegélyét. A hullámok a bokájáig csaptak. Belegázolt a finom talajú mederbe. Szíve vadul kalimpált, arca kisimult, tenyerét megmerítette, feje fölé emelt kezéből hajára csorgatta a sós vizet. Langyos hullámok simogatták, minden porcikájával élvezhette a tengert.

Kiáltás hangzott a ház felől. Megrettent, vállához kapta karját, majdnem felsikoltott, amikor keménynek, ruganyosnak érezte a mellét, végigfutottak ujjai a testén: a dereka karcsú volt, a csípője ívelt, a combja telt, izmos. Neszt hallott, riadtan feltekintett, s akkor meglátta: ott állt a parton, háttal feléje, virágos ruhában, csipkés kendőben, laffogó szélű filckalapban egy csontos, öreg, megtört asszony. – Azonnal öltözzön föl! Maga szégyentelen! Maga pimasz kis csitri! – hallotta a puha filckalap alól. – Buta liba! Mit képzel?! Mutogatja magát itt a világnak?! Azt hiszi, szép? Csábos? Kívánatos?!…

Kétségbeesve kapkodta magára a holmiját, pedig még szeretett volna meghemperedni a homokban is. Újra kiáltottak a ház felől, őt keresték. Látta a menyét meg az unokáit, jöttek a part felé. – Jé, hát itt a mama? Sír?! Mi történt, mama? Jöjjön, uzsonnázunk, majd benn mindent elmesél, ugye? Kikapok ám, hogy magára hagytam!…

…Arcok tükröződnek a képet fedő üveglapon: a kiállítás látogatói. Valaki szemüveggel nézi a kis kartont a keret alatt. – Mi is a címe? „Keresztelő” vagy „Két nemzedék”…

Az öregasszony összefont karral, a kalaptól árnyékolt tekintettel áll, háttal a vízben gázoló meztelen lánynak.

Mozdulatlanok.

Talán egy délután

Esett az eső? Talán esett. Valamikor, ha visszaemlékezett arra a délutánra, még az előtt, hogy a fiának mesélt volna róla, mindig az esővel kezdte; az eső jutott eszébe, ahogy a zápor éppen eláll és kisüt a nap. Március volt, így gondolta mindig, március, szeles idő, és a szél mindjárt fel is szárította az udvaron a víztócsákat. Erre azért emlékszik, mondta, mert ebéd után az ura kitette a sámlit a konyhaajtó elé, s már ünnepi, drapp csíkos nadrágjában és mellényében, de még gallértalan ingben hajladozva ott, az udvaron fényesítgette azzal a puha flanelronggyal a lábbelijét. – Azzal a puha flanelronggyal? Mintha ilyesmire bárki is emlékezhetne! – Ej, dehogynem! – hajtogatta később már a fiának – az apád egyik munkában elszaggatott ingének az ujja! Kék flanel! – Mindent fel tudott idézni, ő legalábbis úgy hitte. Mert esztendők múlva már szó sem volt esőről, csak a szeles délutánról, arról is csak a csipkefüggöny miatt, hogy a nyitott ablakban lobogtatta a szél, s az egyik függönyszár feldöntött egy vázát, a gyerek felsírt; amikor már a fiának mesélte, ez így hangzott: – Te meg ott rugdalóztál szépen felöltöztetve a vesszőkosárban, a szél becsapta az ablakot, eltörött az a zöld váza, amit a nagyanyádtól kaptunk, a zaj megijesztett, elkezdtél sírni, alig tudtalak megvigasztalni, nem akartam, hogy a könnyek vörösre marják az arcod, apád meg berontott, ott türelmetlenkedett már ünneplőben a konyhán, veszekedett velem, mintha én tehettem volna róla, hogy még mindig nem érkezett meg a fényképész. Hát persze, akkor vártuk a fényképészt, akkor készült volna rólad az első kép. Rólad meg rólunk…

A délután hangulata állandóan változott, ahogy teltek az évek, elmaradt a szél is, az asszony úgy vélte, már meleg idő járta, de vasárnap volt, hiszen az ura ünneplőt viselt: a mogyorószín vagy a drapp csíkos öltönyét. Emlékszem, mesélte a fiának, megmosdattalak, feladtam rád egy kék – vagy fehér? – ingecskét, én a galambszürke, pikégalléros ruhámat vettem fel, alig volt időm megfésülködni, a konyhát is éppen csak rendbe rakhattam, máris ott volt az az ember a masinájával.

Szerencsére – tette hozzá mindig, mert az ura már ment volna a szakegyletbe, meg se akarta várni a mestert. – Fényképezkedj csak a gyerekkel! – morogta kedvetlenül, miközben a bajuszát kefélgette a vízcsap fölé akasztott tükörben. De ő azt akarta, hogy mind rajta legyenek a képen. – Istenem, hát legyen annyi türelmed!…

Sokszor kereste azt a képet. Határozottan emlékezett rá, még a formájára is: olyan volt, mint egy fatábla, a hátlapján minták meg a fotográfus neve, címe. Kereste, mindenütt kereste. Hiába. Mintha sosem lett volna a kezében! Pedig az a délután!… Ahogy a kárpitozott támlájú székre ült, ölébe vette a fiát, az ura meg oda állt mögéjük… ahogy összébb kellett húzódni, hogy jól rákerüljenek a képre. Mindez megtörtént egyszer! Akkor hát hol van?! Átkutatta a fiókokat, a ládikáját, kiszórt minden kacatot a szekrények mélyéről. És sehol!

Kereste – pedig már egészen máshol lakott. A fiáéknál. Az ura már nem élt. Az urát éltében hiába is kérdezte, nem tudott a képről. – Emlékezzél csak! – kérlelte az asszony minduntalan –, hiszen emlékezned kell rá, a szobában voltunk, három óra lehetett, vagy elmúlt valamicskét, mindig háromkor indultál a szakegyletbe ünnepnapon, akkor meg várnod kellett a fényképészre, elkéstél, dühös voltál… – A fényképészre? Milyen fényképészre? Nem tudom… – Az lehetetlen! Itt álltál… így… itt, a hátam mögött, fölöttünk! – Fölöttetek? – Igen, fölöttem meg a fiad fölött! Fogtad a vállam! – A válladat fogtam? Lehet. Nem tudom, milyen képet emlegetsz mindig…

Miért nem emlékezett rá az ura? Hiszen benne meg olyan pontosan élt minden. A szoba hűvös volt, de kitárták az ablakot, bezuhogott a márciusi fény. Száraz, langyos idő volt. Eső? Nem, eső nem esett aznap. Talán váratlanul nagyon is melegen sütött a nap. A csipkefüggönyök meglebbentek. A gyerek az ölében. Átfogta, érezte, magához szorította. Most is érzi azt az ölelést. Most is érzi a kis testet. És a férje. A férje ott, mögöttük. Az a biztonság! Körülöttük a szoba. Az ágyon csipketerítő. Az asztalon az a tengeri kagyló, mint egy kitárt csontlegyező…

Évtizedek múltán is eszébe jutott. Állt a kertben, a fia kertjében, a helyiérdekű vasút elcsattogott a völgyben, s amikor csend lett, hirtelen riadalom támadt a szívében. Hol az a kép?! Hol vannak ők?! Szembefordult a piros vakolású házzal, a lugas árnyékot vetett a falakra. A bodzabokrok lapos, fehér virágot nyíltak, méhek döngtek a napban. Hol az a kép?!

– Pedig sosem felejtem el – mesélte a fiának. – Huszonkettőben lehetett. Igen, akkor. Ezerkilencszázhuszonkettőben. Újpesten laktunk az Anonymus utcában. Igen. A szoba… Szerettem a csipkéket. Volt egy fogas is a sarokban, állófogas, mint a vendéglőkben. Apád úgy tette rá a kalapját, mint egy vendég. Mindenre emlékszem. A fényképész magas, sovány ember volt. És nagyon udvarias. Sötét szeme volt, mély, sötét szeme. Mosolygott, de a tekintete mégis szigorúan, haragosan villant. Mozdulatlanul kellett ülnünk. Sokáig. Fekete lepel volt a masinán. A fényképész is eltűnt alatta. Csak a keze látszott, hadonászva, parancsolón intett sovány ujjaival. Hogy maradjunk nyugton mindannyian, és akkor szépen rajta leszünk a lemezen. Hogy örökké… Igen, így mondta: megörökítem…

Csak amikor már nagyon öreg volt, akkor nem emlegette többé. Talán kihullott az emlékezetéből a régi szobával, a régi bútorokkal együtt. Csupán sejtései maradtak, de már nem volt képes felidézni semmit. Ha kezébe került egy-egy megszürkült, málladozó csipke, ujjbegyével végigtapogatta a mintákat, s kérdőn feltekintett: – Honnan van ez? – Leginkább kiballagott a kertbe, nézte az elcsattogó vicinálist, állt sokáig a napban. Hunyorított, mert bántotta szemét az éles fény, de csak várakozott mozdulatlanul. Megőszült, kicsiny volt, fáradt volt. Nem tudhatta, mióta áll így a fényben. Félt, ha túl korán moccan, elront valamit, elmúlik a pillanat. Ki akarta tartani az időt.

Egyszer azt mondta neki a fia: – Lehet, hogy nem is járt ott, az Anonymus utcában az a fényképész?

– Kicsoda?! – Aztán felderengett valami a múltból, megértette, és megriadt: – Azt mondod?! – Sokáig hallgatott, s amikor megszólalt, a fájdalomtól remegett a hangja: – Akkor hát semmi sem maradt?! Nem maradt semmi?!

– De igen – vigasztalta a fia. – Én mindenre emlékszem.

– Semmi! – hajtogatta kétségbeesve az asszony. – Semmi!

– Minden! – kiáltotta a fia biztatón. – Minden itt él bennem! A szoba, a csipkefüggönyök, az arcotok! Minden!

De az asszony ezt már nem hallotta.