„Haditudósítások” a múltból
(P. 1949. november 17.)
Zuhogó esőben érkezik a vonat P. állomásra. Este hét óra. A peronon égnek a lámpák, szél cibálja a ronggyá ázott drapériákat. Az eresz alatt indulókat játszik a zenekar. Tisztek, tisztesek sátorlapban, zseblámpával. Pöfög a kis mozdony, gőzt ereszt; csapkod az eső. Vegyes társaság ugrál le a vonatról, azaz: néhányan hetykén leugranak a lépcsőkről, de a többiek csak kászolódnak utánuk ímmel-ámmal; sokan ittasak. Kurjongatnak, ahogy kurjongattak az egész úton idáig; belekiáltanak az esőbe, cipelik zöldre mázolt katonaládájukat; egy nagyhangú legény a demizsonját keresi átkozódva, a markába nyomják, hátraszegett fejjel kortyol, csorog a bor; a zenekar fáradhatatlanul játssza a Gábor Áron rézágyúját; innen is, onnan is felsüvítenek az első parancsok:
– Sorakozóóóó! Sorakozóóó az úton!
A lárma nehezen ül el. Izgatott nevetgélés, szellemes és otromba viccek, részeg röhögés. A kirendelt tisztek, tiszthelyettesek és tisztesek nem sajnálják a torkukat, le-fel futkosnak a zuhogó esőben, felcsapják a sarat, sátorlapjuk úszik utánuk: – Sorakozóóó! Sorakozóóóó! Hármas rendekbeeee!… Gyerünk, gyerünk, emberek! – S közben még mindig pöfög a mozdony, s a zenekar játszik:
| feltöri a hegyet, völgyet… |
|
Csapkod a szél, lobog a drapéria az állomás táblája alatt; tócsákba gyűlik az eső.
Nehezen alakul ki a rend. Girbegurba sorok, mozgolódás. Nem férnek a ládáktól, taszigálják egymást. Jobbra, balra sandítanak: ki áll mellettük, mögöttük? Parasztlegény mikádóban, kemény szárú csizmában. Diákforma fiú nyűtt lódenkabátban. Kopaszodó fiatalember – talán tisztviselő lehetett. Bőrzekés fickó, fején sportsapka. Amott egy szürke Eden-kalap, emitt esőtől csillogó göndör hajfürtök. Egy pirospozsgás arcú legény tűzoltó sapkája mellett egy ázott kucsma bukkan fel. Ahányan: annyifélék, csak abban hasonlítanak egymásra, hogy újoncok.
– Menet in-dulj! Egy-kettő, egy-kettő!
Meglódul a sor, összevissza lépnek. Röhécselnek, rikoltanak: – A másik bal lábaddal, te sutyerák!
– Nótát!
Valaki egy pesti slágerbe kezd:
| Három aranyásó ment a hegyek közt |
|
De elnyomják a hangját:
Ezt sokan ismerik, rázendítenek, trappolnak a község makadám útján, csorog nyakukba a víz. A tisztek lemaradnak, a tisztesek nógatják őket: – Egy-kettő, egy-kettő…! – Nemsokára feltűnik a Déli tábor szegesdrót kerítése, a tábort megvilágító reflektorok fénye; aztán az Északi tábor, a barakkok, a háromemeletes új épületek. A reflektorok alatt sátorlapos őrök, kárörvendő vigyorral: Jönnek a slapicok! Na, majd megfingatjuk őket!
Este nyolc óra. A menet befordul a táborkapun, a kapu becsukódik mögöttük. Most aztán egy darabig csukva is lesz. A csapatok megállnak a latyakos szemletéren. Névsorolvasás. Rengeteg időbe telik, amíg szólítják őket. Bőrig áznak, türelmetlenek. Elszáll a jókedv, morgolódnak, de a tiszthelyettesek ott járkálnak közöttük: – Csend! Nem az erdőben vagyunk! – Még fel-felhangzik egy-egy bátortalan, szemtelen: – Hát hol? – De a tiszthelyettes: – Ki volt az?! – kérdésére hunyászkodó csend ül a térre. Akit szólítanak, kiléphet, mehet a kijelölt körletbe, levetkőzhet, csajkát kap és megízlelheti élete első laktanyakosztját.
Minden idegen, rideg és sötét. Gyenge villanykörték égnek a szobákban, a vaságyak feketék, a pokrócok szürkék. Bűzlenek az ázott gúnyák. A fiúk levertek. Elfáradtak. Tízen-tizenketten kerülnek egy szobába. Nem tudják, milyen a laktanya, hol vannak, melyik szárnyban, miféle egységnél. Az elosztás a második nap programja. Most csak eltöltik valahogy az éjszakát. Vetkőznek, szárítkoznak. Egy parasztfiún hosszú gatya van, ugratják. A fiú nem figyel rájuk, felhajtja a pokrócát, komolyan szemléli a fekhelyét. – Na, mi van, nem tetszik? – kérdik tőle ingerülten. A fiú aggodalmasan kérdi: – Nincs ebben bogár? – Majd megtudod – mondják. Óvatosan lefekszik, de fölötte éppen forgolódik emeleti társa, az egész tákolmány ring, mint a hajó, erre riadtan felugrik, fejét beveri a fölső ágy sodronyába. Szitkozódik. Némelyik újonc csak ül a ládáján tehetetlenül. Mondogatják, hogy a sarokban az a fiatal srác önként jött be. Felhördülnek: – Önként? – Öten-hatan ácsorognak körülötte, és nézik, mint egy csodabogarat. A fiú magyarázza: – Bányász voltam, aztán mondták, hogy jelentkezzem tisztnek. Tiszti iskolára visznek, aztán hadnagy leszek…
– Örömkatona! – mondja egy vágóhídi legény. – Möszjő Fuksz – hajol meg a srác előtt. – Szilvalé rongyő! Remélem, ha hadnagy leszel, magad mellé veszel pucernak.
– Micsodának? – kérdi a srác.
– Pucernak.
– Az mi?
Az első este az ismerkedésé. Pedig hát holnap majd szétszórják ezt a társaságot: az egyik aknavetős lesz, a másik páncéltörős, a harmadik harckocsizó, a negyedik géppuskás, az ötödik… De ezt még nem tudják.
– Te honnan jöttél?
– Hát te?…
– Én Miskolcról.
– Én meg Pécelről.
– Pécel? Az hol van?
– Nem tudod? „Nem messze van ide Pécel, hol a p…t verik léccel!”
A gatyás parasztfiú már horkol. Körülállják csendesen, kuncognak, aztán az egyik hirtelen föléje hajol, és a fülébe ordít:
– Zabban a lovak!
Majd’ hanyatt esnek, amikor a fiú tágra meredt szemmel felugrik, és megint beveri a fejét az emeleti ágy sodronyába. De nincs harag.
Egy tizedes nyit rájuk: – Takarodó! Öt perc múlva lámpaoltás!
Tíz óra. Mindenütt sötét lesz, csak a naposasztalok fölött égnek a lámpák. Az udvaron a takarodó utolsó taktusát fújja a kürtös.
A parasztfiú feltámaszkodik az ágyán: – Hát még manapság is trombitálnak?
Valahonnan egy pukkanó röhögés: – A tankokat meg bekötik az istállóba, aztán abrakolják…
A parasztfiú hallgatja a kürtöt. Hadviselt öregek meséi derengenek fel emlékezetében. A csendben, csak úgy magának, hogy senki se hallja, azt mondja: – Kürtös leszek…
(P. 1949. november…)
Az első napok kihullanak az emlékezetből. Ősköd. Sorbanállás orvosi vizsgálatra – egy kép: meztelenül kell ácsorogni, forgolódni, leguggolni, járni, beállni a mérce alá, fellépni a mérlegre. Egy másik kép: tornatermi padok a gőzben, a zuhany rózsáiból forró vízpermet; tülekedés. (Klórszag.) Aztán: nagy hodály teremben asztalok, az asztaloknál írnokok, mellettük a századparancsnokok, az újoncok meg ott nyüzsögnek, akár egy szétszórt nyáj, a tisztek nyújtogatják a nyakukat, rá-ráböknek egy-egy emberre: – Maga, igen, maga… – Adatok. Végre meghallod, mi lettél: aknás, tüzér, golyószórós, sofőr… Sorbanállás a borbélyműhely előtt. Még civilben. Emitt nagy hajjal topognak előre a fiúk, amott már világító koponyával bukkannak fel, idegesen piszkálják gallérjuk mögül a bökős szőrszálakat, végigsimítanak szúrós feje búbjukon, sután vigyorognak, és iszkolnak a többiek kárörvendő röhögése elől.
Egy csapott vállú, hosszú fiú bőrdzsekiben, bőrnadrágban, puha motoros csizmában várakozik a sorára. Szeme gyulladt az alvatlanságtól, pálinkaszagot lehel, nagy hangon magyaráz:
– Kiskomám, a második körben kapcsoltam rá igazán, akkor még hárman voltak előttem: a holland, a német meg az angol versenyző. Az angol akkor lőtt ki mellőlem, érted, kiskomám? És nem akármilyen gépen, kiskomám! Én meg a kis Csepellel, de rákapcsoltam, csak úgy bőgött a motor, az aréna meg üvöltött, aj, micsoda hangorkán, kiskomám! Aranyplecsnit kaptam, ha nem tudnád. Igen, aranyplecsnit! Tavaly. Tavaly még aranyplecsnit kaptam! Én meg is mondtam itt a góréknak, hogy egy ilyet fogok kutyagolni! Azt leshetik! Európa-bajnokság volt, kiskomám, és aranyplecsnit kaptam…
Látszik a fiúkon, hogy hiszik is, meg nem is! A bőrdzsekis fáradhatatlanul bólogat: – Az, bizony! Aranyplecsnit kaptam! Ha engem itt nem tesznek motorra?!… Kész hülyeség!
Ballag előre a sor. A borbélyműhely keskeny helyiség. Három borbélyszék. Halomban áll a haj: szőke, vörös, fekete; göndör és selyemszálú; a borbélyok térdig gázolnak a hajban. Az újoncok révetegen bámulnak a tükörbe, lesik, hogyan hull le koronájuk. Gömbölyű, csúcsos, széles, lapos koponyák fehérlenek elő a nullásgép nyomán. Söprik a hajat, lapátolják. Az újonc feláll a székről, vár valamire. Nem tudja, mire. – Na, gyerünk, a következő! – kiáltja rekedten egy őrmester. Köhög, köpködi a szállingózó hajszálakat. Az újoncot odább taszítják, kitámolyog a műhelyből, fázik a feje. Úgy érzi, meztelen.
A műhely falán három kép: Marx, Sztálin, Rákosi. Marx bozontos haja és szakálla. Sztálin dús fekete frizurája és tömött bajsza, Rákosi szőrtelen ábrázata, tar koponyája. A bőrdzsekis kerül sorra. Támolyogva megáll, csuklik, a borbély vállára támaszkodik, és felmutat a Rákosi-képre:
– Azt a frizurát kérem!
És elegánsan leül a tükör elé.
A meztelen fejűek szétszélednek a körletekbe. Az alagsorban az óvóhelyszerű raktárakban szolgálatvezetők ülnek a sima lapú asztalok mögött, és a nagy nyilvántartó könyvekbe jegyzik, amit a segítségükre kirendelt katona odadob az újoncoknak. Hangosan mondják, mint egy litániát: – Egy sátorlap, egy köpeny, egy sapka, egy zubbony, egy nadrág, egy pár csizma, három pár kapca, két ing, két gatya, egy derékszíj, egy nadrágszíj, egy bokaszíj, csajka, csajkatető, kulacs, kulacspohár, rohamsisak, gyalogsági ásó bőrtokkal, oldalzsák… – Az újoncok kapkodják a holmit, bugyorba kötik, mint az ószeres, és cipelik fel a szobákba.
Odafönn a többiek már öltöznek, felveszik az „angyalbőrt”. Szemérmesen sarkokba, ágyak mögé húzódva öltözködnek. Szánalmas eredmény. Az egyik kétszer is beleférne a nadrágjába, a másikon lötyög a csizma, emennek szűk a zubbony, amannak szétreped fenekén a gatya… Jönnek-mennek, mint a bohócok, el-elröhintik magukat, káromkodnak, heccelődnek. Aztán elkezdődik a cserebere. A tucatnyi ember addig öltözik-vetkőzik, amíg úgy-ahogy magára való holmit talál. Ha nem, akkor bátortalanul visszakullog a raktárba és alázatosan jelenti…
– Ne jelentsen alázatosan! – rivall rá a szolgálatvezető. – Ez demokratikus hadsereg, nem tudja? Mondja azt, hogy: jelentem, törzsőrmester bajtárs!
– Jelentem, törzsőrmester bajtárs, szűk a zubbony!
– Nem a zubbony szűk, hanem maga bő, hehehe… Na, adjon neki egy másikat, Sipos!
Ezek csak képek, elmosódó, szétfoszló képek, villanások, többre nem emlékszik a katona az első napokról. Rémlik valami sorakozóféle, ahol mindenki megkapja a maga helyét: elöl a magasra nőttek, hátul a törpék. Az elkövetkezendő időkben ezek a hosszú lábúak majd könnyedén tartják az iramot, a kicsiknek kell majd állandóan szaporázni, hogy le ne maradjanak a századtól. A katona ilyenkor jól teszi, ha megfigyeli, ki áll mellette, előtte, mögötte, mert ezentúl a sorakozónál azonnal meg kell találnia a helyét. Ha nem: a tisztesekkel gyűlik meg a baja. S akinek a legelső napokban meggyűlik a tisztesekkel a baja, annak a kiképzés további hat hónapjában is meggyűlik mindig. A tisztesekre sok minden rosszat el lehet mondani, de egyet nem: hogy rossz az emlékezőtehetségük. Úgy ám, a memóriájuk kitűnő! Soha nem felejtik el, hogy Dékány honvéd tisztelgés helyett azt mondta, hogy: „jó napot kívánok!” Hogy Szabó egy adott pillanatban nem tudta, melyik a jobb és melyik a bal keze. Hogy Fuksz honvéd szalmazsákja az első szobavizitnél nem volt szegletes, és Kovács János elfelejtette, hogy a hadseregnél nem az övé az utolsó szó. Mindebből az következik, hogy az első napok nem kaotikusak, az események nem megjegyezhetetlenek, az újoncok később mégsem tudják felidézni pontosan, mi is történt a bevonulást
követő időben. Alighanem ez így van rendjén. Nincs idő gondolkodásra. Az újonc, amint belép a laktanya kapuján, egy olyan jól szervezett és gyors tempójú mechanizmusba kerül, ami egy időre – szükségszerűen – megfosztja önállóságától, sőt személyiségétől. Az a vegyes társaság, amelyik néhány nappal ezelőtt leszállt P. állomáson a vonatról, elveszítette színes tarkaságát. Kopasz fej és egyenruha, meghatározott mozgás, zárt egységek, lépésigazodás, takarás, felzárkózás, engedelmesség, „nem-beszél-ha-nem-kérdeztem”-fegyelem… Negyvennyolc óra, és jóformán megkülönböztethetetlen a munkás a diáktól, a paraszt a tisztviselőtől, az iparos a magánzótól. Hosszú hónapok telnek el, amíg a fiúk visszanyerik igazi énjüket. De az már nem baj, akkorra már katonák. Most még csak alakítandó tömeg.
Reggel harsány, idegtépő kiáltozás: – Ébresztő, fellll! Ébresztő, felllllll!!!! – Ajtócsapódások, döngő léptek. És egy pillanat múlva: – Reggeli tornára sorakozóóóóó!! – Trapp, trapp… félmeztelenül le a hideg, sötét udvarra. Jeges szél. Guggolás, lassan fel, le, fel! Permetező eső. Fekvőtámasz, egy-fel, egy-fel, egy-fel! Aztán körletrend, reggeli, kihallgatás. Délelőtt alaki kiképzés. Az irodák ablakaiból látni a századokat a tágas udvaron: menet előre, kanyarodás, oszolj, sorakozó, menet, jobbra át, balra át, hátra arc, díszlépés, egy-kettő, egy-kettő!… Eleinte hullámzó, összevissza bóklászó, lusta mozgású, trehány szörnyűség! De a vezényszavak fáradhatatlanul bombázzák a civil dobhártyákat. A vezényszavak, mint egy felerősített szavalókórus. S közben a szólók: „Megfuttatom, hogy elhagyja a haját!” (Miféle hajról van szó? Hiszen kopasz mind az istenadta!) Majd: „Ne imbolyogjon, mint gólyafos a levegőben!” És: „A farkára lépek, aztán hanyatt lököm!”
Így hát szépen kialakul a rend.
Nótáznak is:
| Sződd a selymet, elvtárs, |
|
Eleinte ez is nyavalyásan indul, de megtanulják és fújják férfiasan:
| Kényszer volt egykor a munka, |
|
– Század állj! Pihenj! Szerelvényt iga-zíts!
Egy kis taktikai megbeszélés, egy kis letolás, egy kis dicséret. Aztán: – Tíz perc pihenő, rá lehet gyújtani!
(P. 1949. december…)
A törzsőrmester oktat:
– A fegyver a katona felesége. Elhagyja az ember a feleségét? Nem! Jóban-rosszban kitart mellette? De ki ám! Szereti az ember a feleségét? De mennyire! Gondozza, ápolja, vigyáz rá. Idegennek át nem engedi. Hát a katona is így van a fegyverével. Jobban őrzi, mint a szeme világát! Ha meglátom, hogy valakinek koszos a fegyvere, ha sáros, pláne, ha rozsdás! hát olyan világot még nem értek! Ezek a fegyverek végigharcolták a második világháborút, és győztek. Ezek olyan pontosan hordanak, mint a parancsolat. De ha maguk ezeket gondatlanságból kifolyólag elb……k, akkor én sitkóra vágatom magukat. A katona fegyver nélkül csak egy rakás szerencsétlenség. Na. Szabó honvéd, mondja csak meg nekünk, milyen mintájú puska ez?
– 48 mintájú, héthatvankettes.
– Héthatvankettes MICSODA?
– Milliméter.
– Nohát akkor ne piszmogjon ott, hanem figyeljen ide, vagy magát ez nem érdekli? Érdekli?
– Igenis!
– Nem igenis, hanem: igen! Igen?
– Értettem.
A törzsőrmester sóhajt. A szakasz kinn van a B. gyakorlótéren. Már leesett az első hó, a fenyves roppant ágain hósipkák ülnek, szél süvít a Pilisből. A katonák fáznak, toporognak, fülükre húzzák a sapkájuk szélét, csapkodják tenyerüket. Vállukon a puska. Kaptak egy tár vaktöltényt, várják, hogy végre pufogtassanak, de a törzsőrmester ráérősen, kényelmesen beszél:
– Ha nem tisztítjuk ki maróolajjal, ha nem keféljük ki a vakrozsdát, ha nem kenjük be szépen, finoman védőolajjal, hogy ragyogjon, mint a Salamon töke, akkor a rozsda belemar az acélba, s úgy kiragyázza a csövet, hogy bukfencet vet benne a golyó, még be is szorulhat, aztán szépen felrobban, bele a kiskatona ábrándos képébe, de azt mondom, meg is érdemli az olyan! Figyelmeztetem magukat, hogy akinek egyszer is rozsdás lesz a fegyvere, az elmehet a Herkó pápához is könyörögni, nincs mese, rács mögött találja magát! Értem? Kovács János, ne bámulja azt a feketerigót, majd bámulhatja, ha leszerelt! A körletben pedig jelentkezik fegyvervizitre, értem?
Ez az oktatói szigor a hadnagy kedvéért van, most bukkant fel a fenyves mögül, a szomszéd szakasztól jön, a törzsőrmester elkiáltja magát:
– Vi-gyázz!
Odatrappol a hóban a hadnagy elé, jelent. A hadnagy bólint, tiszteleg: – Tovább! – mondja, és közelebb jön.
– Csak nem fáznak, emberek? – látja meg a fülekre húzott sapkákat, a felgyűrt köpenygallérokat. – Na, igazítsák meg szépen a sapkájukat. Le azokkal a gallérokkal! Jól nézünk ki! Mit csináltak volna maguk az orosz fronton? A negyvenfokos hidegben? – Hirtelen odalép az egyikhez, a katona nyakánál kitüremkedő kincstári szvettergallérra mutat: – Hát ez meg micsoda? Gombolkozzanak ki, hadd lássam, hadd lássam!
A katonák fintorogva kigombolkoznak. Valamennyin ott a szvetter.
– Megparancsoltam, hogy tilos hordani? Dékány! Megparancsoltam?
– A felszereléssel kaptuk – mondja Dékány.
– Azt tudom! De kérdem, megparancsoltam-e, hogy tilos hordani?
– Igen.
– Ha fáznak, akkor futtassa meg őket, törzsőrmester bajtárs! Nem vénasszonyokat akarok nevelni, hanem katonákat. Érmelegítő nem kellene? Fülvédő nem kellene?
– De, kellene.
– Tessék?
Csend. Egy pillanatra a lázadás tüze lobban fel, de a hadnagy végigmegy a sorok előtt, kutatón nézi az arcokat, s a lázadás zsarátnoka elhamvad.
– Ki volt az?
Csend. A hadnagy megáll, vár, néz szomorúan. – Nem mer jelentkezni?
Fuksz, a vágóhídi legény kihúzza magát: – Jelentem, én!
– Jól van – mondja nyugodtan a hadnagy. – Bevonulás után lemegy a borbélyhoz, és újra kopaszra nyíratja a fejét. Jelentkezik nálam, ha teljesítette a parancsot! – Azzal a törzsőrmesterhez fordul: – Folytassák a foglalkozást. – De még mielőtt elmenne, visszafordul: – És akin még egyszer meglátom a szvettert, az is megy a borbélyhoz! Viszontlátásra!
A szakasz kihúzza magát, kórusban köszön:
– Erőt, egészséget, hadnagy bajtárs!
– Szilvalé, rongyő! – szűri a foga között Fuksz.
– Na, látják – szól a törzsőrmester barátian. – Kellett ez maguknak? – Aztán észbe kap, hogy a hadnagy még a közelben van, elkiáltja magát: – Rajvonalba felfejlődni!
A rajparancsnokok elvezetik egységeiket a fenyves alatt ásott lövészteknőkbe. A törzsőrmester egy kis halom tetején áll, a jeges széllel versengve kiáltja a feladatot:
– Kúszás az erdőszélig. Ha elérték a fákat, fel, s roham! Cél: a tisztáson a kijelölt fa. Ha azt parancsolom, hogy: tűz! csak akkor lőnek! Értem? Figyelem, rajparancsnokok!…
A katonák hasalnak a hóba vájt mélyedésekben. Markolják a puska hevederét. A hevedert egyszer áthurkolták a csuklójukon, s könyökükkel feszítik ki. A puska alkarjuk felső felén fekszik, csővel kissé felfelé, nehogy hó vagy föld menjen bele. A törzsőrmester ellépdel fölöttük, lehajol, igazítja a fegyvereket. – Így tartsa, így! Ne feküdjön rá, az isten áldja meg magát, Szabó! Azért, mert azt mondtam, hogy a puska a felesége, még nem kell ráfeküdni…
– Kúszás!
A fiúk kimásznak a gödrökből, térden, könyökön másznak, hasra huppannak, újra másznak. Csattognak, zörögnek a fegyverek. A törzsőrmester követi őket, üvölt: – Ne dugja ki a seggit, széttrafálja az első golyó! Lapulni, lapulni! Laposkúszás, az istenit! Ne zúzza szét azt a puskát, Szabó! Gyerünk, gyerünk! Le a fejjel! Ne féljen a drága anyaföldtől, Dékány! Majd beleásná magát, ha igazán lőnének! Ne dugják ki a seggüket, nem vagyunk a kuplerájban! Mikor tanulják meg? Szabó! Felnyársalja a szurony, ha nem löki előre a karját, nem érti? Gyerünk, gyerünk, nem csigaverseny ez!…
Végre elérik a fákat. – Fel! Roham! Tűz!
Botladoznak a fák között, a jeges tűlevelek csúsznak, mint a korcsolyapálya. Závárok csattannak, dörrenések… puskaporszag terjeng a fenyvesben. Szabó megbotlik, elzuhan, puskája messzire repül. A törzsőrmester üvölt: – Szabó! Mit mondtam a fegyverről, Szabó?! Csókolja meg! Fogja és csókolja meg a fegyverét!
Szabó ügyetlenkedve kap a puskájáért, nézi, simítja. A tusán egy friss karcolás kőtől, tuskótól? Valamitől. Rátenyerel, hogy a törzsőrmester ne lássa. Riadtan tekinget szét, máris a fogdában látja magát, a franc ezt a puskát, most aztán rettegés lesz az élete, hogy megsérül, rozsdáll…
– Csókolja meg! – kiáltja a törzsőrmester.
Szabó felemeli a szájához, s nézi, hol csókolja meg? A fák alól még egy-két késői puskaropogás. Szabó a tusát választja, rácuppant, aztán áll tehetetlenül. A törzsőrmester már sehol. A tisztáson összegyűlnek a rajok, veríték ül a fiúk homlokán, érzik a lőporszagot, elevenek. Tetszett nekik a lövöldözés. Mintha igazi katonák lennének. Mintha valami veszélyes ütközetet vívtak volna. Kovács János kinyitja a závárt, rácsapja, kinyitja…
– Ne csattogtasson! – szól rá a törzsőrmester.
Kovács János leereszti a puskát a lábához. Markolja a csövet, nézi: kormos. Még csak vaktölténnyel pufogtattak, de már ez is felvillanyozta őket. Kezdik hinni, amit a törzsőrmester mondott, hogy a puska a katona felesége.
Csak Szabó van tele félelemmel; titokban dörzsölgeti a karcolást, hátha eltűnik? A fene egye meg. Csak nem lesz baj? Keresi a törzsőrmester tekintetét, hogy megtudja, haragszik-e rá.
(P. 1949. december 21.)
Ma ünnep van. Reggel egy órával később volt ébresztő, reggelire tejeskávét adtak és felvágottat, aztán sorakoztak a századok, és a feldíszített táborkapu alatt kivonultak, át az Északi táborba. Az Északi tábor kapuja is díszes: vörös drapériák, kokárdába kötött zászlók, középen hatalmas ötágú csillag, aminek szélibe pirosra festett villanykörtéket szereltek, s mindenek fölött a csúcson arany koszorúban Sztálin portréja. A szemletéren széles dobogón hosszú asztal vörös molinóval leterítve; mikrofonok; egy emelvényen a zenekar. Vonulnak a századok, a zenekar a Páncélos indulót játssza; parancsszavak, a századok egymás mellé sorakoznak; végtelen várakozás. Aztán megérkezik a parancsnokság; a tisztek jelentenek, csend. Felhangzik az Internacionálé. A tiszteken fehér ing, fényes csizma. Ünnepélyesség. Az ezredpolitikai tiszt tart beszédet. Kemény szavak. Néhány erős szó után néhány lágy, aztán hirtelen dörgedelmes szózat, majd csendes beszéd. Sok ismétlődő szó. Hosszan szónokol, a megafon felerősíti a hangját, innen is, onnan is hallani, mintha a tér minden sarkában beszélne valaki. A mondatok vége visszhangzik. Rövid, pergő mondatok – a beszéd vége. Felmorajlik a háromszoros hurrá. Hurrá,
hurrrrráááá, hurrrrráááááááá – Visszadobják a közeli s távoli épületek: – rrrrááááááá – A dobogó szélén felsorakozik az énekkar, egy fiatal politikai tiszt vezényli őket. A zenekar halk kíséretében mély hangon kezdik a Sztálin-kantátát. Mélységesen ünnepélyes dallam. Komor, félelmetes; lobog, mint egy végeláthatatlan bíbor lobogó. A fiúkra is átragad az ünnepélyesség. Feszengenek, dobhártyájuk lüktet. Minden pontos, rendes, felemelő, magasztos. Mire a díszszemlére kerül a sor, úgy verik a trappot a tribün előtt, oly szépen, hibátlanul, feszes tartással, torokszorító meghatódással az induló ütemére, hogy az ember érzi, most még az ördöggel is megküzdenének.
Délben ünnepi ebédet osztanak, s ráadásul két deci bort, meg fejenként három almát. Általános kimenő. A fiúk tisztogatják a bakapihét a nadrágjuk szárából, kefélik a csizmájukat, felvarrják a lötyögő gombokat; vécépapírt tesznek a zubbony bal zsebébe, fésűt a felső zsebbe, tűt böknek a sapkájukba, rá cérnát tekernek; kitisztogatják körmük alól a koszt; egy-egy hiányzó jancsiszöget pótolnak a csizmatalpba – mindezt szigorúan ellenőrzi az őrség a kapunál.
Délután négy óra, indulás. Előző nap volt zsoldfizetés, még mindenki őrzi a húszasát, amit kapott.
Együtt megy a három rajbeli: Dékány, Szabó meg Kovács. Tisztelegnek az őrségnél, izgatottan mutatják a kimaradási engedélyt. Az őrparancsnok szúrós szemmel vizsgálja öltözéküket.
– Igazítsa meg a dragonyát! – szól Szabónak. A kiskatona riadtan kapkod, Dékány segít neki, elrendezi a derékszíjat a köpenyén. Szabó vigyázzba vágja magát, az alhadnagy int, hogy mehetnek. A kerítésen kívül Kovács felrikkant, szökell, mint egy bakkecske, Dékány utána iramodik, Szabó nevetve, karját lóbálva szalad: hosszú hetek óta most vannak először szabadon. Odább megállnak.
– A Dóri néni kocsmájába! – adja ki a vezényszót Dékány.
Ő már járt egyszer a faluban a szolgálatvezetővel, az mesélt neki a Dóri néni kocsmájáról – ami, persze, már nem is a Dóri néni kocsmája. A katona, ha kimaradást kap, két dolgot tart szem előtt: az egyik az, hogy minél jobban leigya magát, a másik, hogy felcsípjen egy nőt, lehetőleg minél könnyebb esetet, mert hiszen nincs idő udvarlásra. A Dóri néni féle cég ezt az igényt volt hivatott kiszolgálni, de sajnos – miként a szolgálatvezető mondta Dékánynak – negyvenkilenc tavaszán a tulajt, s vele együtt az egész helyőrséget az a csapás érte, hogy rendeletileg megszüntették a kuplerájokat. Az intézmény helyiségeinek egy részét átvette a községi fogyasztási szövetkezet, s megnyitotta a p.-i nagyvendéglőt. A szobákat pedig, ahol azelőtt a lányok fogadták a katonákat, szükséglakás címén bányászcsaládok kapták meg. Az újoncok már csak az öregkatonák áhítatos elbeszéléseiből ismerhették meg Dóri néni szalonjának a jóhírét. „Volt ott egy lány – mesélte például a szolgálatvezető Dékánynak –, istenemre, olyan volt, mint egy nőstényfarkas: hatalmas fekete loboncú, széles arcú, éles fogú. Megverekedtek érte a katonák. Az aztán mindent tudott! Elfelejtetted, hol vagy, ha megölelhetted.
Megvadultak tőle a fiúk, mintha sohasem láttak volna brómot. Egyszer úgy táncolt, hogy ledobott magáról mindent! Magam is három nap szigorítottat kaptam érte, mert elkéstem a laktanyából… Istenem, ki tudja, hová ment innen szegény?” Ezek a történetek a kedves, szolgálatkész lányokról, a nagy hancúrozásokról, ha nem is voltak mind igazak, de arra mindenesetre alkalmasnak bizonyultak, hogy a szövetkezeti nagyvendéglőt még ma is belengje a bujálkodások édes emléke, s az újoncok áhítattal lépjék át a nagy hírű ház küszöbét.
Akit ma kiengedtek, mind itt van, a terem zsúfolásig tele katonával. A sarokban hat helybéli paraszt fekete kalapban, fekete ruhában, keresztbe kulcsolt lábbal ül a kerti székeken: a zenekar. Négyen trombitát fújnak, egy dobol, egy meg időnként összeüti a cintányért. Upszassza, upszassza… Fellegekben száll a por; kinn kemény hideg van, de idebenn egy jókora vaskályhában tüzelnek; bortól és tánctól kipirult katonák tolonganak a söntésnél, savanykás lőrét mérnek, de nem számít, az illetményből másmilyenre úgysem futja. Dékány, Szabó és Kovács átvergődnek a tömegen, sebtiben felmérik a terepet: hát a kupinak itt már fújtak, az biztos, ezek a cukros vízzel keményített varkocsú, szűk blúzú, sokszoknyás, markukban zsebkendőt szorongató lányok nem a régi garnitúrából valók. Dékány ránevet az egyikre, a lány elvihogja magát, szája elé kapja a kezét, fejét a barátnője vállára hajtja, amaz is elvigyorodik. Dékány morog: – Ó, a csiklandós mindeneteket!
Egy asztal mögött ruhatár. Beteszik a köpenyt, sapkát, derékszíjat. Aztán irány a söntés, bedobni valamit, hogy legyen légkör.
– Á, szilvalé, rongyő! – csap Szabó vállára Fuksz, a vágóhídi legény. – Isztok, rohadtak? És engem kihagytok? Ott ülünk Asiékkal annál az asztalnál, gyertek oda.
Dékányék vesznek két üveg bort, aztán együtt van a kopaszfejűek társasága. Igaz, hogy nől már a hajuk, olyan, mint a sündisznó tüskéje, de azért csak kopaszok még. Különösen Fuksz, neki büntetésből újra sima a koponyája. Két ábrándos szemű lány is ül az asztalnál, az egyik szőke, szeplős, nyakában kis aranykereszt; Asi csípte fel; Asi, a pattanásos arcú székesfehérvári fiú önként vonult be, persze nem ide jelentkezett, hanem a repülősökhöz, de se szó, se beszéd, berakták gépkocsizó lövésznek, azóta egyfolytában káromkodik, úgy érzi, kitoltak vele; a másik lány városias ruhát visel, a haja is rövidre nyírott, fekete – talán cigánylány – ő Fuksz választottja.
– Mutatkozzatok be szépen a néniknek – mondja Dékányéknak Fuksz. – Hölgyeim, szilvalé, rongyő (mindig ezt mondja), bemutatom az urakat, akik abban a szerencsében részesültek, hogy Farkas Mihály katonái lehetnek, miként a nóta is mondja. És felhívom szíves figyelmüket, hogy minden biztos találat egy szög Truman koporsójába.
– Ki az a Truman? – kérdi a fekete lány.
– Az egy csúnya bácsi, kisanyám, ne törődj vele. Te csak velem törődj – magyarázza Fuksz.
– Magát hívják Trumannak? – kérdi a fekete lány Szabót.
– Nem engem hívnak Trumannak, hanem a Trumant.
– Hát akkor magát hogy hívják?
– No, nézzenek oda! – méltatlankodik Fuksz. – Vele dumál, amikor én szorongatom a combját! Ez nem gilt!
– Én el is mehetek – mondja zavartan Szabó.
– Oda se neki, pajtikám! – vigasztalja Fuksz. – Szilvalé, rongyő, ennyi az egész!
– Terem itt még nekünk is babér? – néz körül Dékány a táncolók tengerében. – Gyere, Szabó, csípjünk fel valakit mi is.
– Csak menj – mondja Szabó.
A falnál vihogó lányok arra várnak, hogy felkérjék őket. Upszassza, upszassza. Polka. A terem mennyezetén két meztelen villanykörte, a főfalon plakát nagyságú képek: Marx, Sztálin és Rákosi. Sztálin képe alatt vörösre festett furnírbetűkből:
SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK
SZTÁLIN GENERÁLISSZIMUSZT
A SZÜLETÉSNAPJÁN!
Dékány táncol, eltűnik. – Na, én is megyek – tápászkodik fel Kovács.
– Te nem mégy, Trumankám? – kérdi Szabót a kis fekete.
Szabó nem válaszol, iszik.
A terem bejáratánál géppisztolyos, karszalagos katonák: a készültség. Körülnéznek, igazoltatnak.
A fekete kalapos parasztok leeresztik a hangszereket, felállnak. A zene szünetében hallani igazán, hogy milyen hatalmas a lárma. A söntésben már dalolnak. Cigarettafüst, borszag, fülledt meleg.
Kovács fogott egy lányt, bemutatja, Dékány egyedül jön vissza.
– Lekérték – mondja. Iszik. Meglötyköli az üveget: – Mi az, stikában mind megittad, Szabó?
Szabó nagyokat pislog, csuklik. Már berúgott.
Fuksz üvölt:
– Ne ezt – mondja Asi.
– Hát mit?
– Ne ezt – mondja Asi –, ez egy rohadt imperialista dal. Inkább az én nótámat.
– Szilvalé, rongyő, akkor a te nótádat.
– Igyatok – mondja a nőknek Dékány. – Adj inni a hölgynek, Kovács. Az én nőmet lekérték…
– Szereted a bort? – kérdi Kovács a lányt. – Hogy hívnak?
– Hermina.
– Igyál, Hermina.
– Én is Hermina vagyok – mondja Asi mellett a szeplős.
– Nahát, micsoda szerencse! – mondja Kovács.
– Az én nőmet lekérték – mocorog Dékány.
– Ha már ilyen szépen összejöttünk – mondja Fuksz –, akkor maradjunk csendben egy másodpercig, mert Asi énekelni akar.
– Én nem énekelni akarok – nevet Asi. – Egészen mást akarok. – Magához vonja a szeplős lányt, hirtelen hátrarántja a fejét, és megcsókolja. – Ugye, aranyom, te tudod, hogy én mit akarok?
– Én haza akarok menni – mondja váratlanul Szabó.
– Hát eridj – inti le Fuksz –, csak maradjatok már, Asi hadd kezdje a nótáját.
– De én Pécelre akarok hazamenni.
– Azt most nem lehet, pajtikám. Szilvalé, rongyő!
– Mért nem lehet? – kérdi hülyén Szabó.
– Na, mi a te nótád? – nógatja Asit Fuksz.
– „Fenn a hegyek közt, fenn a magasban…” De szépen!
– Szilvalé, rongyő, szépen!
– Mi az a szilvalérongyő? – kérdi a Kovács mellett ülő Hermina.
– Franciául beszél – mondja Dékány.
Asi elkezdi:
| élt Hadzsi Dimiter a hős bolgár… |
|
Szépen rezegteti. De Szabó közbecsuklik:
– Mért nem mehetek én haza Pécelre?
– Kuss! – csap az asztalra Fuksz.
Asi rezegteti:
| de utolérte őtet a halál… |
|
– Nekem ott van a menyasszonyom… – makacskodik Szabó. Herminához fordul, de a lány Asit figyeli, erre a másik Herminát ráncigálja: – Tudod te azt, hogy nekem menyasszonyom van? Gyönyörű menyasszonyom…
A lány arcán kurta mosoly, aztán ő is Asit figyeli. Asi szívfacsaróan húzza a dallamot:
| de utolééérte őőőőőt aaa halááááááál… |
|
– Én akkor is haza akarok menni! – ugrik fel részegen Szabó. A mellét döngeti: – És haza is megyek! Felszállok a vonatra és hazamegyek! Tudni akarom, mi van a menyasszonyommal! Én…
– Csüccs! – Fuksz visszarántja a kis Szabót. Szabó nyekkenve leül, bámul maga elé, hirtelen a poharáért kap, de nem iszik, bámul a pohárba, motyog: – Minek vagyok én itt? Minek?
– Na, akkor azt – mondja Kovács –, hogy „A néma téli éjszakában…”
– Jaj, az nagyon szép! – lelkendezik mellette Hermina.
– A fene az egészbe – dohog Dékány. – Az utolsó pillanatban lekérték… De megyek, és visszakérem, ha elkezdik…
– Hé, ne légy úgy elkenődve – biztatja Fuksz Szabót. – Sztálin elvtárs is megmondta, hogy inkább egy vödör veríték a gyakorlótéren, mint egy csepp vér a harctéren! Hé! Fel a fejjel!
– Mi baja a kis Trumannak? – kérdi a fekete lány. – Megpuszilhatom a kis Trumant? – kérdi Fuksztól.
– Megpuszilhatod.
– Gyere, kis Truman, hadd pusziljalak meg!
– Mást nem akarsz csinálni? – kérdi röhögve Asi.
– Menjetek a francba! – kiáltja Szabó.
– Így nem beszélünk hölgyekkel – korholja Asi.
– Neked mondtam! Te menj a francba! Te örömkatona!
– Mindenkinek megvan a maga keresztje – mondja röhögve Asi. – Én repülni akartam, s most meg itt rohadok veletek a földön!
Fuksz szép basszus hangján belevág, Kovács vele énekli:
| egy trojka csendesen halad |
| a bús kocsis dúdol magában… |
|
Mintha balalajka szólna – csakhogy üvölteni kell, mert a szomszéd asztaloknál is énekelnek a fiúk. Az egyik sarokból az Akácos utat zengik, a másikból az Avanti popolót. S köztük ők a szép szomorú dalt:
| Ó, jó uram, közel egy éve |
| egy éve szeretek egy lányt |
| a földesúr szidalmaz érte |
| és én tűröm azt, hogy egyre bánt… |
|
– Le vagytok szarva! – ugrik fel hirtelen Szabó, kirúgja maga alól a széket, s imbolyogva kirohan a söntésből. Fuksz elhallgat, csak Kovács János dúdolja még önfeledten, Hermina vállára hajtva a fejét:
| Ma van karácsony éjszakája |
| s a lány már nem lehet enyém… |
|
– Gyere – int Fuksz Dékánynak –, gyere, menjünk utána. Ha a készültség elcsípi… vagy valami marhaságot csinál!… – Dékány iszik gyorsan egy kortyot, feltápászkodik. Fuksz meghajtja magát: – Szilvalé, rongyő, hölgyeim! Egy perc türelem…
– Mi az a szilvalérongyő? – kérdi az egyik Hermina.
– Mindjárt jövünk, addig ne mondd meg neki, Asi, hogy mit jelent – mondja Fuksz.
– Én is megyek veletek – visongat a kis fekete.
– Maradsz a fenekeden – mondja Fuksz. – Gyere, Dékány.
Dékány a teremben megragadja Fuksz karját: – Látod? Ő volt az! Lekérték, pedig biztosan tudom, hogy bukott rám…
Szabót utolérik az úton. A falu sötét, ahogy elhagyják a nagyvendéglő körét, a zaj is csitul, kutyák ugatnak a behavazott udvarokban. Szabó tántorog; se sapka, se köpeny, se derékszíj – szerencséje, hogy nem akadt össze a készültséggel. Fuksz elkapja a könyökét, megpenderíti. Szabó tökrészeg.
– Hová mégy, te hülye?
– Pécelre – nyögi Szabó.
– Majd mindjárt megmondom, hogy hová! Sitkóra akarsz kerülni? Mi bajod?
– Gyere vissza, mindent ott hagytál – mondja Dékány. – Mi ütött beléd? Semmi bajod sem volt!
– Hagyjatok megdögleni! Hagyjatok engem! Egy sort sem írt!
– Kicsoda?
– A menyasszonyom! Egy sort sem írt! Azt mondta, kitart, megvár, de már biztosan valakivel…
– A büdös kurva! – mondja Fuksz.
– Nem büdös kurva! – toporzékol Szabó. – Érted? Fogd be a szád, ne, nesze!…
Fuksz alig tudja elkapni a kis Szabó öklét.
– Én főbe lövöm magam – sír Szabó. – Ti könnyen vagytok! Kurváztok, könnyen vagytok!
– Kurvázunk, ajaj! – legyint Dékány.
– De én nem csalom meg!
– Ebben maradunk – mondja Fuksz –, de most gyere vissza, egyrészt megfázol, másrészt jöhet a készültség…
– A puska miatt is majdnem lecsuktak – nyögi Szabó. Már cipelik, húzzák vissza a nagyvendéglőbe.
– Dehogy csuktak.
– De igen! Én szerencsétlen vagyok… én egy szerencsétlen ember vagyok…
Asi már várja őket a bejáratnál. A kis szeplősbe kapaszkodik és énekli a Sztálin-kantátát. Beléjük karol, vezényel:
– Majd kapsz a fejedre! – röhögi Fuksz.
– Mért, már ezt sem szabad? – méltatlankodik Asi. – Ez maga a Sztálin-kantáta, ha nem tudnád! Te ezt nem tudtad? Nahát! – És hirtelen elüvölti magát: – Halál az imperialistákra!
Otthagyják, bemennek Szabó köpenyéért. A fiú már csendes, remeg, tökrészeg.
Dékány odabenn les, hátha látja a nőt, akit lekértek tőle. Még reménykedik. Még néhány másodperc. Csoda történik, a nő hirtelen a nyakába ugrik, kezében lakáskulcs csörren. De nincs csoda. A zenekar kászolódik, záróra. E miatt a marha Szabó miatt… – gondolja, de tudja, hogy nem Szabó miatt. Ez itt már nem a Dóri néni kupija. Itt meg kell dolgozni… ha egyáltalán… – s legyint.
Fél kettő felé elszórt csapatok imbolyognak a laktanya felé. A készültség dzsippje fényszórózva robog el közöttük. Dékány és Kovács János karonfogva vonszolja a kis Szabót.
– Azt mondjátok, hogy karácsonyra hazaengednek? – kérdi már vagy századszor Szabó.
– Persze, hogy haza…
– De biztos?
– Biztos.
– Karácsony az már három nap múlva lesz, ugye?
Fuksz Asit keresi. Egy lámpaoszlopnál talál rá. Asi körmére ég a cigaretta. Röhög.
– Megvolt? – kérdi tőle Fuksz.
– Meg. Ha ettől nem kaptam trippert, akkor van isten.
A táborkapunál az őr kéri a cédulákat. Szabó tiszteleg, kissé már megnyugodott.
– Karácsonyra hazaengednek – mondja meghatottan az őrnek.
Az őr nem szól semmit, tovább szedi a cédulákat.
(P. 1950. május…)
Süt a nap, az állomás peronján vakít a frissen felszórt murva. Az eresz árnyékában az ezredzenekar. A pisztonos egy szving futamát játssza mellékesen. A zenészek diskurálnak. Törölgetik homlokukról az izzadságot. Az állomás táblája alatt vörös drapérián a felirat: KÖSZÖNTJÜK AZ ÚJONCOKAT!
Hátul a rampánál egy tolatómozdony pöfög, a masiniszta bádogkannából iszik; kánikulai meleggel tüzel a május. Még nem osztották ki a zsávolyt, a vastag posztóban izzadnak a katonák. Néhány tiszt őgyeleg a sínek mellett; egy politikai százados jön ki a forgalmi irodából, mögötte a tárcsás szolgálattevő vasutas; megszólal a jelzőharang; a százados kiadja az utasítást, a tisztek továbbadják a parancsot a tiszteseknek. Fuksz őrvezető a váltó közelébe helyezkedik el, öt-hat méternyire tőle Dékány tizedes. Végül Szabó őrvezető.
A kanyarban kis füstpamacs.
– Jönnek! – kiáltja Szabó Dékánynak. Arca kipirul, izgatottan dörzsöli a kezét, mereven nézi a közeledő mozdonyt; a kormos füst már a helyőrség házai fölé csap le; hallani a dübörgést. A zenekar készülődik. Még néhány perc és a vonat sisteregve megáll P. állomáson. A zenekar rázendít a Gábor Áron rézágyújára.
– Itt vannak! – üvölti át a zajt a kis Szabó. Izgatottan fut néhány lépést a vonat mellett, Dékányba ütközik, feltekint rá, a szeme izzik. – Itt vannak, megjöttek! – markolja meg Dékány zubbonya ujját. Aztán rádöbben, hogy mi a dolga, megfordul, a helyére siet. Kinyílnak az ajtók. Zöldre mázolt otromba katonaládák tűnnek fel, nyegle tekintetű arcok; kurjongatás hallatszik, rikoltó ének.
– Kiszállni, emberek, kiszállni, megérkeztek! – kiáltja az izgatottságtól rekedten Szabó őrvezető. – Sietni, mozgás, mozgás! Ez nem sétatér! – Megfeledkezik magáról, fut, szalad köztük le-fel, az újoncok bámulják a nagyhangú kis embert.
– Ennek paprikát dugtak a seggibe – mondja egy pimaszképű.
Szabó meghallja, lefékez, de nem tudja, mit mondjon erre. Mit tegyen? Aztán látja, hogy a pimaszképű cigarettázik. Na jó!
– Dobja el azt a cigarettát! – kiált rá paprikavörösen.
– Aztán mért dobjam el? – néz rá nyugodtan amaz.
– Nem kérdeztemmm! Akkkkor beszél, ha kérdeztemmm! Érti?
De akkor már ott van a politikai százados is. Finoman Szabó elé áll, ránevet a fiúkra – mert már ott állnak sokan, félkaréjba fogva Szabót –, rájuk nevet a százados atyaian:
– Balogh Géza százados vagyok – mondja. – Üdvözlöm Önöket (így, nagy Ő-vel) az ezred nevében. Jól utaztak? – Aztán választ sem várva, halkabban: – Őrvezető bajtárs, egy pillanatra, kérem.
Odább, az árnyékban a százados fojtott hangon megszidja Szabót: – Ezt a hangot nem tűröm! Ez nem nevelő szellemű! Értem?
Szabó hallgat. A százados válla mellett nézi a sorakozó újoncokat. Lesz egy-kettő köztük, aki megemlegeti Szabó őrvezető nevét, az biztos!
|