Vékesné Korzáti Erzsébet levelei Szabó Lőrinchez*
(1926–1930)

89.

Budapest, 1926. december

 

Lőrincke!

Nagyon sajnálom, hogy elutazása előtt már nem tudtam megmondani, megmondani mindazt, amit szerettem volna, és megpróbálom eltenni, mire visszajön. Tegnap még kevesebbet lehetett beszélnem, tekintve, hogy Ödön vagy két lépésre állt a hátam mögött. Köszönöm, s nagyon kedvesnek találom, hogy elküldi a könyvét. Igazán nagy örömet szerez majd vele. Ezt se tudtam szóval megköszönni, és még sok mást, ami jólesik, s most bennem szorult. De ezt legalább megírom most, mert rosszulesett, hogy csak a legridegebb udvariasság hangján köszöntem meg magának.

Pihenje jól ki magát. Utolsó találkozásunkkor az volt az érzésem, hogy sürgős szükség lenne magának a nyugalomra, pihenésre. Én őszintén egy kicsit irigyeltem is érte, nagyon szép lehet most ott! Szeretettel és barátsággal üdvözlöm.

 

Ui.: Ha akad írnivalója, Lőrincke, Madzsarék címén (Madzsarék: Ortopéd intézet, Nyúl u. 8.) elküldheti. És a világért se higgye, hogy elvárom, hogy írjon… de ha van kedve, nagyon örülnék neki, és dec. 26., tudja?

Dec. 18-án, kedv. Lőrincke, arra kérem, ha hazajön, hívjon föl! Számomra igen fontos dologról szeretnék magával beszélni. Csütörtökig valószínűleg benn vagyok az iskolában, de du. is ott leszek.

Bocsánat a papírért, de nincs más kéznél.

 

Ms 4675/19/4. A Tátrába írt levél szövegét Dr. Gergely Pál 1974-es, az MTA Irodalomtudományi Intézetének megbízásából készült átirata alapján közöljük, az átirat gépiratának 293–294. oldaláról. A levél Kabdebó Lóránt Az összegezés ideje (1945–1957) című monográfiakötetéből ismert (Szépirodalmi, Bp., 1980., 411.), vö. kötetünk 69. számú levelével. – Köszönöm, […] hogy elküldi a könyvét: Vagy a Paul Verlaine Válogatott verseire vagy A Sátán Műremekei kötetre utal, mindkettő egyszerre, 1926 végén jelent meg. – Madzsarék címén: Madzsar Józsefné Jáizi Alice (1885–1935) a Mensedieck-féle női testkultura, a modern gyógytorna ill. a mozdulatművészet meghonosítójának tanfolyamára járt Vékesné Korzáti Erzsébet és Szabó Lőrincné is. – Dec. 18-án: Valószínűleg utalás szerelmi évfordulójukra. Utóbb ezt december 17-én ünnepelték.

 

 

90.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Kedves Lőrinc, írnom kell, mert sohasem tudok veled beszélni. Részint mert nincsen rá idő, s mert ha együtt vagyunk, neked csak „egyre” van egy kis időd, amikor is előtte még nincs türelmed beszélni, utána pedig már nincs türelmed.

Nem akarok „szakítani” veled – erre már az idők folyamán rájöttem: úgysem sikerül, majd csak rád bízom. – Csak arra kérlek, légy segítségemre abban, hogy elviselhető legyen a mostani helyzetem. Ha én kerüllek és nem akarok együtt lenni veled – mint ahogyan most is van –, annak mindég megvan az oka. És olyankor jobb, ha magamra hagysz. Nem akarom részletezni, mennyit kínlódom sokszor, és nincs, kihez forduljak. Nagyon egyedül maradtam, igen nagy részt vettél el Kláriból. Tehozzád nem fordulhatok, te mégiscsak a te szempontodból ítélsz, ez természetes is, nem is rovom fel hibádul.

Én nagyon nem látok tisztán, már egészen összezavarodik bennem minden, nem tudom már, mi a helyes.

Ez a levél is kezd már egészen zavaros lenni. Most megpróbálok szorosan a tárgynál maradni. Tehát: ha én nem akarok veled lenni, ne ellenkezz. Nálatok sohase akarj megcsókolni, mert engem az rettentően zavar. Ez igazán nem sok, ennyit meg lehet tenni. Nálam az igen nagy dolog, hogy téged szeretlek, de nálad igazán mindegy, eggyel több vagy kevesebb, 25 vagy 26.

Éppen azért, mikor én nagyon érzem a terhét, hogy szeretlek, hagyj magamra. Hallatlanul szégyellem magam sokszor, mégiscsak egy aljas csalás avval szemben, akit a legjobban szeretek, Ödönről nem is beszélve, aki eltart. Na, és az önbizalmam, ami régen oda van, szörnyű hitvány féregnek érzem magam, akinek nincs joga semmihez sem, ami rendes és tiszta. Mégiscsak arról van szó, hogy én is csak sorakoztam, besoroztál. Valamit kellene mondanod, valami erőset és elfogadhatót, ami megszüntetné bennem ezeket a gondolatokat végérvényesen. Jobb lenne, ha kevésbé szeretnélek.

Vagy nem is tudom már, illetve sohasem tudtam, mi lenne jobb.

Légy szíves, találj ki valamit, és közöld vélem.

Képzelem, hogy meg fogsz rémülni, hogy ilyen veszélyes dolgokat írtam le. Azt tudom, nem is kellene leírnom: égesd el gyorsan.

A te ceruzáddal írtam, jó hogy leírtam ezeket, úgy „kimentek” belőlem.

Szerbusz

B.

 

A levelek azonos formátumúak, jegyzettömbből való vonalas lapocskák, felül két lyukkal. Az egyik dátumozatlan, a másik dátumozott. Ezekre utalhat esetleg Szabó Lőrinc 1928. július 25-én éjjel írott (74. számú) levele: „Leveledet meg két régi kis írásodat, ami nekem szólt, emlékszel rájuk?, mindennap elolvasom egypárszor. A szavaidat akarom belőlük hallani.”

Ms 6310/19.

 

 

91.

Budapest, 1928. június 2.

 

Már lefeküdtem, egyedül vagyok, de te itt vagy velem. Az asztalomon fekszik egy itt hagyott üres cigarettadobozod, kezembe fogom, nézem, mintha még meleg lenne az érintésedtől. A csokoládédat eszem s a te ceruzáddal írok.

Mikor ma elmentél, nagyon elszégyelltem magam, arra gondoltam: hogyha egy kicsi is igaz abból, hogy szeretsz, akkor én nagyon hálátlanul viselkedem veled szemben, mikor nem tudok hinni neked. De látod, azért sem merem elhinni, mert túl nagy boldogság lenne számomra, ha csak félig is igaz volna.

Most azért írok, mert meg akarom köszönni a mai kedvességedet. Olyan borzasztó elhagyatottságban ültem itthon már két napja, fáradtan, reménytelenül és elkeseredve. Jöttél, és kissé megnyugodtam, és most először érzem, hogy talán mégis vagyok valaki a te számodra, akire néha gondolsz és akivel kicsit törődsz. Különben miért jönnél hozzám?! Nem igaz? Szeretnék hinni neked. Igazán senkim nincs rajtad kívül, Klári már úgysem szeret, és hát valahogy furcsa lenne, ha még azt kívánnám, hogy szeressen is.

Én most jókedvű vagyok és örülök a te kedvességednek, nem akarok szomorú dolgokra gondolni, hanem elmondok egy-két gyerekes dolgot, amiért ne nevess ki.

Egyszer itt voltál este, jó sokáig, s mikor elmentél, a szobában maradt a szagod. (Most nehogy egy rossz szagra gondolj.) Egészen beleburkolóztam, s úgy aludtam el, mintha veled aludnék. Még másnap is éreztem, s szinte sajnáltam kinyitni az ablakot.

Ha itt hagysz magadtól valamit, akármilyen szemetet, pár napig mindég ugyanazon a helyen hagyom, ahol te hagytad. Egy cigarettavéget s kis hamut, amit egy pici vázában hagytál, minden reggel köszöntök.

Egészen elálmosodtam, szerbusz.

 

A levelek azonos formátumúak, jegyzettömbből való vonalas lapocskák, felül két lyukkal. Az egyik dátumozatlan, a másik dátumozott. Ezekre utalhat esetleg Szabó Lőrinc 1928. július 25-én éjjel írott (74. számú) levele: „Leveledet meg két régi kis írásodat, ami nekem szólt, emlékszel rájuk?, mindennap elolvasom egypárszor. A szavaidat akarom belőlük hallani.”

Ms 6310/21.

 

 

92.

Bécs, 1928. július 10.

 

Bécsben állunk, másik kocsiba kell szállni. Eddig minden rendben van. Hegyeshalomtól aludtam keveset. A vonat ½ óráig áll.

Üdvözli

Bözsi

 

Ms 6310/22. A schönbrunni képeslapot a szerkesztőségbe küldi Vékesné Korzáti Erzsébet.

 

 

93.

Enschede, 1928. július 12.

 

Kedves Lőrinc, egyelőre nagyon fáradt vagyok, nem tudok bővebben írni. Ha alkalma lesz, olvassa el Ödönnek írt levelem, abban részletesen leírtam utazásom s megérkezésem.

Kedves és barátságos itt minden.

Üdvözli

Bözsi

 

Ms 6310/23. Az enschedei képeslap címzése a lakásra szól. – Ha alkalma lesz, olvassa el Ödönnek írt levelem, abban részletesen leírtam utazásom s megérkezésem: Lásd kötetünk 71. számú levelét és jegyzetét, benne a beszámoló levelet.

 

 

94.

Enschede, 1928. július 18.

 

Kedves Lőrinc, küldök magának egy német levelet, kérem, fordítsa le nekem, s küldje vissza. Ezt nem magyarázom külön, hisz ha a német levelet elolvassa, tudni fogja, miről van szó.

Hát én még nem tudok tiszta képet nyújtani ittlétemről. Nagyon kedvesek hozzám, ez bizonyos, szinte lesik minden kívánságomat. Ezért sok minden, ami nekem kényelmetlen, enyhébb színezetet kap. Én most sok mindenre azt mondom, hogy nem bánom, mert meg akarok hízni. Azonkívül nemcsak egy hízási lehetőség van, hanem megismerhettem, illetve eljuthattam egy messzi idegen országba. Imádom az utazást, a változatosságot – s bizony ezt pénz nélkül nemigen lehet megszerezni –, s ha jobban megvizsgálom magam, talán inkább ez csábított ide, mint a hízás.

Kérem, hogy ennyi hibát ejtek, az azért van, mert nagyon fáradt vagyok. Most este 11 óra van, s ma kirándulni voltunk Denekampba, a német határ ½ óra járás. De ma kissé ideges vagyok, s levélírással próbálom levezetni.

Persze most ez után csak az a kérdés következhet: gondol-e néha rám?

Én itt és az úton is nagyon jól viseltem magam még eddig, remélem, továbbra is kibírom.

Klárinak írtam egy hosszú levelet, előbb elküldtem Ödönnek, olvassa el ő is, mert lusta vagyok ugyanazokat kétszer leírni, maga is olvassa el. Ödönnek ugyan jeleztem, de hátha elfelejti. Klárinak az útról is írtam levelet, s Bécsből magának is egy lapot. Kérem, írja meg, megkapták-e ezeket, különösen Klárinak írt levelem sorsa érdekel.

Ha ideje van, legyen olyan jó nekem azonnal válaszolni, s a fordítást is elküldeni. Oly unalmas itt.

Most biciklizni fogok tanulni, már próbáltam is, azt hiszem, fog menni.

A képekkel nem vagyok valami nagyon megelégedve.

Tudja, hogy még alig írtam magukon kívül valakinek. 1-2 lapot esetleg. Képtelen vagyok írni, most is nehezen írok, mert amit szeretnék írni, azt nem akarom. Maga olyan ijedős, mindjárt írna egy levelet, hogy: Bözsi, vigyázzon magára, ne gondoljon szamárságokat! Pedig már megszokhatta volna, hogy én csak beszélek, de semmit sem teszek, amit esetleg még szeretnék is.

Ezt azért írom, mert megtörténhet, hogy én mindenféléket fogok írni, amiket megfigyelek magamon, de ez mind csak teória, nem kell megijedni.

Isten vele, most már mégiscsak lefekszem, azt hiszem, nem fogok magának sok levelet írni Hollandiából, nyugtalanná tesz.

Ödönnek beszéljen erről a levélről, de ne mutassa meg neki, amit jónak lát, mondjon el. Klárinak ugyanúgy.

A könyveket várom, és kérem, valami térképet is küldjön, természetesen nem nagyot. Előre is köszönöm.

Üdvözli

Bözsi

 

Címem: H. A. Weustink,

  Enschede

  Roomweg-43

  Holland

 

Ms 6310/24. Vékesné Korzáti Erzsébet első levele Enschedéből Szabó Lőrinc számára. – Küldök magának egy német levelet, kérem, fordítsa le nekem: Ezzel indul el az Emil nevű német fiúról váltott levelek és feddések sora, a levél és fordítása nem került elő, vö. kötetünk 13. számú levelének jegyzetével. – Klárinak írtam egy hosszú levelet, előbb elküldtem Ödönnek, olvassa el ő is […] Klárinak az útról is írtam levelet, s Bécsből magának is egy lapot […] különösen Klárinak írt levelem sorsa érdekel: Ezekből a levelekből csak a bécsi lap ismert (kötetünk 92. számú levele), a többi hiányzik, hacsak a hosszú levél nem azonos a Vékes Ödönnek írottal, amit a 71. számú levél jegyzetében közlünk. – Most biciklizni fogok tanulni, már próbáltam is, azt hiszem, fog menni: Erre tér vissza Szabó Lőrincnének írott 1928. augusztus 2-i (2. számú) levelében: „Biciklizés már kezd jól menni”. – A képekkel nem vagyok valami nagyon megelégedve: A Vékes Ödönnek küldött levélben látta Szabó Lőrinc a képeket, akkor írta 1928. július 14-i (71. számú) levelében: „A fényképek egészen jók, ugye?”; erre válaszol most Vékesné Korzáti Erzsébet, majd még visszatér az 1928. augusztus 3-i (99. számú) levelében: „Zolinak is írtam, már régen, mi van vele. Írhatna valamit a fényképezésről, például: hogyan kell gázfénypapírral másolni? Csináltam már egypár képet, de egyik gyengébb, mint a másik, sajnálom, hogy nem hoztam magammal azt a kis útmutató füzetecskét, tudja, magának beszéltem róla. Ha Zoli tudna valami alkalmasat, nagyon örülnék, ha eljuttatná Ödönhöz, ő kifizeti, s elküldené nekem.”; a képek ismeretlenek. – A könyveket várom, és kérem, valami térképet is küldjön: Lásd kötetünk 9. számú levelének jegyzetét. – Weustink: A család nevét Szabó Lőrinc a különböző gépiratos levelekben és e levél másolatában is legtöbbször Wenstink-nek írja. Vékesné Korzáti Erzsébet ebben a levélben egyértelműen Weustink-nek írja, az u betű fölött még a rövidséget is jelzi; jómódú pékdinasztia Enschedében, Vékes Endre gyermekei utóbb fel is keresték a családot; előző évben, 1927-ben is volt a családnál vendégségben a kis Vékes Endre, ezt követő karácsonyi küldeményüket kísérő levelük magyar nyelvű fordítását ma is őrzi (a fordítás hevenyészett helyesírását megigazítva közöljük a levelet):

 

 

Tisztelt Vékes család!

Most, hogy a Mikulás bácsi hete van, december 6-ika, mely napot itt a gyermekek részére ünnepelünk, nem felejtettük el, hogy kis Endre részére is a klumpát ki ne tegyük. Ugyanis itt a szokás járja, hogy nemcsak otthon éri a gyermekeket ilyen kedves meglepetés, de úgy az iskolában is. Ilyenkor a gyermekek a klumpájukat az ablakba rakják. Olyan kedves jelenet az, mikor a gyermekek boldog orcáit látjuk, kivált azt a jelenetet, mikor Endre a nevelőszülők ajándékát kézhez kapja. Kedves szülők, egy nap sem múlik el anélkül, hogy ne beszélnénk mi kis Endrénkről. Mi kis Antonunk a szivargyűrűket gyűjti részére, az édességek Endréé, és a repülőgép pedig hátulról felhúzandó, és a szárnyakat szétterjeszti. A cipőket az iskolában kell viselni, a kesztyűket pedig az úton, mikor iskolába megy. Elképzeljük előre is, hogy milyen nagy örömet fognak szerezni az ajándékok. A nagymama és a szülők részére egy kis dobozban szaloncukor egybeöntve, és egyéb csekélységek, mit csak úgy becsomagoltunk. Reméljük, hogy annak tartalma csak örömet fog szerezni. Mi mindnyájan máskülönben jól vagyunk. Anton most 14 napon át beteg volt, kanyaróban volt, de most már ismét jól van, s jár is iskolába.

Hogy vannak önök mindnyájan? Mit önöknek is viszont szívből kívánunk. Reméljük, mi kis Endrénk is jól van, és egészséges. Micsoda jó is volt, mikor ő még itt volt. Mi mindig leveleiket oly türelmetlenül várjuk, és reméljük, hogy mindig csak a legjobb híreket fogjuk önökről és úgy Endréről is hallani.

Úgy igen kérjük arról értesíteni bennünket, hogy a csomagot meg-e kapták. Kedves Endre, hogy vagy te? Jársz-e iskolába? Tudsz-e már olvasni és írni? Kérjük mindent megírni, s reméljük, hogy semmit sem fognak kifelejteni.

A nyáron az iskolaszünetre szívesen fogjuk őt viszontlátni, a három hónapi szünetre, és ez igen jó hatással volna úgy az egészségére is. Ünnepeljetek egy kedves születésnapot.

Szívélyes üdvözlet mindnyájunktól, de kivált mi kis Endrénknek.

Weustink család

 

Az 1927 Mikulásakor küldött levél előlegezi az 1928-as utazást, amikor is Vékesné Korzáti Erzsébet is elutazik külön vonattal a fia után.

 

 

95.

Enschede, 1928. július 26. este 10 óra

 

Nem írok megszólítást, mert itt azt hiszik, Ödönnek írok, s esetleg meglátják, hogy más név van a levél elején.

Ma, csütörtök reggel kaptam meg leveledet, az ágyban olvastam el. Betakaróztam vele, bőrömhöz szorítottam, hátha megérzek valamit belőled. Nagyon-nagyon örültem a levelednek, jó volt olvasni, éreztem meleg húsodat, míg olvastam, s borzasztó kívánság fogott el utánad. Rettenetes ez a távolság, ami köztünk van, s amit pedig kívántam, sőt türelmetlenül vártam. Nem érdemlem meg meleg és hosszú leveledet: nem gondoltam rád annyit s nem vágytam úgy utánad, mint te. Most persze leveledtől forró lettem, s odaadnám a két kilót, amit híztam, ha egy órára csak a karjaid közt lehetnék. Amíg írok erről, elképzelem, s nagyon rossz a tudat, hogy ez egészen lehetetlen egypár hónapig. Természetesen képtelenség mindenféle találkozási terv, egészen lehetetlen, nem is jó rágondolni. – Mert olyan jó volna, s nem lehet. – Igen, bevallom, nem gondoltam rád úgy és annyit, mint te szeretnéd. Ennek kissé magad is oka vagy. Én nagyon fájó szívvel indultam el Pestről, nagy tövis volt az a bizonyos éjszakai elmaradásod, tudod, amiről szóltam is neked. Annától tudtam meg, annyival is inkább rosszul esett, mert akkor este együtt voltunk, ha emlékszel, te telefonáltál állítólag Mikesnek. Képzelheted, azután, hogy megtudtam éjszakai elmaradásodat, milyen gyötrelmeim voltak. Azt is gondoltam, hogy már onnan (telefonon) beszéltél meg valakivel egy együttlételt. Szégyennel és haraggal gondoltam rád. Még mindég sokszor nem tudom megérteni a te különös természetedet. Azért írom, hogy: sokszor, mert néha közel járok a megértéshez, de csak közel. De hát erről nem akarok írni. Hiába vagy akármilyen, mégiscsak szeretlek én téged. Pedig szeretném, ha ki tudnám irtani magamból ezt az érzést. Amennyi gyönyörűség, annyi keserűség is. Vagy minél kevesebb „lelkieket” belevonni ebbe a viszonyba – ami most éppen mindég szaporodik. Maradhatott, illetve lehetett volna ez csak egy érzéki viszony, vagy még nem késő, ne törődj te annyit velem, ne akard, hogy szeresselek, azért én tudnék veled lenni. Talán sokat kellene együtt lennünk, s aztán elmúlna. Nagyon sokat még nem voltunk együtt egyhuzamban. De persze ezt nem lehet kipróbálni. Lehet, hogy egész rosszakat halmozok itt fel. De annyira szeretnék nem érezni irántad semmi szerelmi vágyat. Ugyanakkor azt is tudom, hogy: nagyon-nagyon jó, hogy vagy az én életemben, nem tudnálak senki mással pótolni, és nagyon nehéz lemondani rólad. Szörnyűség, hogy hova jutottam! Micsoda ocsmány és képmutató vagyok (Klárira gondolok).

Alapjában véve nem ez a természetem, illetve nem ítélem el az ilyenféle dolgokat, csak, mondhatnám, a nevelés megrontott. Éppen ezért nehéz nekem. Na, de erről sem akarok írni.

Jó most arra gondolni, hogy szeretlek téged, a szádra gondolok, a húsodra, a mohóságodra, melegségedre. Nagyon nélkülözlek, egyáltalán, rossz így szűzen élni, nem tudom, kibírom-e? De ki akarom, mert meg akarok hízni. Most nagyon nehezen tudok másról írni, mint arról, hogy kívánlak. Éjjel 11 óra van, mindenki alszik, én egyedül vagyok a szobában, most ment fel aludni a legnagyobb fiú (24 éves). Ha szigorú akarok lenni magamhoz, meg kell állapítanom, hogy hatással volt rám a helyzet, idegen új férfi, idegen lakásban, éjjel egyedül, kissé izgatott. Várjál csak, hogy egészen pontos legyek, úgy írok, mintha nem is magamról írnék: bennem a nőstény érezte a hím varázsát. S azt hiszem, tetszem neki s a másiknak is, észreveszem apróságokból. De ez mind nem fontos, csak azért írom meg, mert nagyon őszinte akarok lenni. S erről az oldalról nem kell félni, ezek rém jámbor és tisztességtudók, s én nem tudnék ezekkel szemben magamról megfeledkezni.

Szeretlek, Lőrinc, ne írj többé ily forró levelet, mert hazamegyek, nem bírom ki az időt a csókjaid nélkül, vagy mit is írok, csak írj minél többet, oly jó olvasni. A fényképedet ha nézem, gondolatban föléd hajlok, rád simulok, ha megelevenednél, de jó lenne. Igen, írj minél többet, én sajnos nem írhatok oly sokat, már nagyon kevés pénzem van. Nem is tudom, mire fogyott el ily hamar. Majd kérek tőled „bélyegre”, ha elfogy. Ez tréfa, remélem, érted. Nem engednek itt semmit vennem, azt mondják, az ő lányuk vagyok, s a papa sírni fog, ha nem tőle fogadok el mindent. Nagyon-nagyon kedvesek és szeretnek engem, a mama felemelt ma az ölébe, hogy milyen nehéz vagyok. Most egy kis komiszság jön, jó? Az egyik fiú is megpróbálta.

Ja, drágám, én nagyon félősen küldöm a leveleim a redakcióba, hátha felbontják, vagy valahogy Klárihoz jut. Szeretném, sőt kell valami más megoldást találni, sürgősen, mert én még egyszer nem akarok a redakcióba írni. Mondom, félek. Találj ki valamit, s írd meg.

A német levél nem jelent semmit. A fiúval jóval Frankfurt a. M. után kerültem egy kocsiba, mikor is nekem át kellett mennem egy közvetlen arnheimi kocsiba. Ő már ott volt, éjjel, illetve hajnal felé volt. Az én eddigi kocsimban nem volt hely, s csak ülve, szorongva tudtam kissé aludni. Az új kocsiban volt bőven. Lefeküdtem, fáztam, ő valahogy észrevette s rámterítette a kabátját. Mikor kivilágosodott, beszélgettünk kicsit, ő mindvégig nagyon kedvesen, figyelmesen, de tartózkodóan viselkedett. Kölnben leszálltunk a vonatról, úgy 4-5 óra lehetett reggel. Megmutatta a kölni dómot, csak kívülről, mert be volt zárva. A dóm közvetlen a pályaudvar mellett van. Körülsétáltuk azt a teret, ahol a dóm van, ő felajánlotta a karját, mindössze egyszer szorította meg jobban, mint kellett volna, valami fordulatnál, vagy nekem egy rossz lépésemnél, ezt már nem tudom. Még a pályaudvar éttermében egy-egy meleg kávét ittunk, amit nem engedett nekem fizetni. Düsseldorfig utaztunk együtt: tehát rövid ideig. Persze, te most azt gondolod, mi lett volna, ha tovább utazunk együtt!

Biztosítalak, nem történt semmi, megírnám különben. Hogy mi az a: „dolog”, azt nem tudom, lehet, hogy te fordítottad le rosszul. A csókokat nem értem, nem csókolóztam vele és mással sem, pedig már szerettem volna, nem éppen vele, de mással. Nem tudom ismételni elégszer, hogy engem nem kell félteni. Hála isten, nem szaladgál olyan sok Szabó Lőrinc a világon. S bennem ha a vágy meg is van sokszor, nem jut el a tettig. Egy másik férfi is volt a vonaton, aki azt mondta, hogy szép vagyok, és félre nem érthetően megfogta a karomat, én egy mozdulattal megszabadultam tőle s gyorsan leráztam a nyakamról. Persze csak képletesen. Ez a frankfurti ifjú nagyon szimpatikus volt, sokat gondoltam rá 1-2 napig, de most talán már meg sem ismerném. De azért légy szíves, ezt a mellékelt levelet fordítsd le. Mulattat az ilyen levelezés. Már 12 óra van, még mindég kívánlak és szeretlek. Híztam két kilót. Ma megkaptam a német szótárt. Köszönöm. A P. Naplónak nagyon fogok örülni, Ödön nem küldte. Alig várom már, hogy jöjjön. Milyen jó lesz egy kis magyar újságot olvasni, itt különben sincs semmi olvasnivalóm. Igazán nagy örömet szerzel vele, ha küldeted.

Kedves drágám, olyan jó lenne átölelni a nyakadat, kétszeresen átölelni téged. Hízlalom neked a karjaimat.

Ezt kihagytam a német fiúra vonatkozólag: ő kért, írjak neki, ha megérkeztem, s a címemet is elkérte. Írtam is egy rövid levelet. Melyben írtam a megérkezésemről, ittlétemről, s megköszöntem útbaigazításait, figyelmességét. Hogy ő miért írt olyan meleg hangú levelet, nem értem. Nem tudom, mit nevez szép emléknek! Ha csak azt nem, hogy kávét ivott velem az étteremben.

Szervusz, drágám, most már megyek aludni, rád gondolok, szeretlek, írjál sokat. Örülök, hogy szeretsz, nagyon kedves tudsz lenni (néha) sokszor. Nem tudom biztosan, néha-e vagy sokszor, azt hiszem, inkább néha. De ma sok kedvességet küldtél nekem, úgy körülöleltek becéző szavaid. Betűid megelevenednek, ha olvasom, csókjaiddá válnak. Lőrinc, Lőrinc, nagyon kívánlak most, látom a szemeidet, szád puhaságát érzem, de csak képzeletben. Látod, én sem tudok könnyen elszakadni tőled még így sem.

Szeretnélek sokszor megcsókolni:

Bözsi

 

Szeretném, ha leveleimet elégetnéd, vagy inkább küldd vissza, akkor biztos vagyok benne, hogy meg van semmisítve.

B.

 

 

július 27. reggel

Majdnem nagy baj lett abból, hogy az éjjel olyan sokáig fennmaradtam. ½ 1-kor feküdtem le, többiek már mind aludtak. Nekem kellett a gázlámpát eloltani, nem tudtam jól, s nyitva maradt. Pár óra múlva az egyik lány felkelt, lement valamiért s az ajtót nyitva hagyta. Én felébredtem s gyanús szagot éreztem, de nem gondoltam semmire. A lány visszafeküdt, nem vett észre semmit. De amint visszajövet jobban kinyitotta az ajtót, még több szag tódult be. Rögtön tudtam, hogy nem jól oltottam el a lámpát, felkeltettem a mellettem alvó lányt, azonnal lement, tényleg a lámpából ömlött a gáz.

Rémes, mi lett volna, ha az első lány, aki nem érezte meg a szagot, gyufát gyújt. Vagy ha esetleg nem kel fel éjjel, én nem ébredek fel, egész éjjel ömlik a gáz, így kb. 3 órát volt nyitva.

Rémes, egész kétségbe voltam esve. A háziak nagyon kedvesen viselkedtek, nevettek ijedségemen, de azért mégis nagyon kellemetlen.

Most, hogy lejöttem a hálókamrából, jött meg az első Pesti Napló, szerda, júli 25-i. Nagyon örülök neki.

Kicsit fáj a fejem a gázszagtól, kicsit mindnyájunknak. Rémes, micsoda pech.

Na, de már nem írok többet, szervusz.

Bözsi

 

Ms 6310/26. Ma, csütörtök reggel kaptam meg leveledet: Szabó Lőrinc 1928. július 23-i (72. és 73. számú, együtt elküldött) levelét. – Nagy tövis volt az a bizonyos éjszakai elmaradásod […] telefonáltál állítólag Mikesnek: Együtt maradhattak volna az elutazás előtt egyik éjszaka, és Vékesné Korzáti Erzsébet azt tételezte fel, hogy Mikes Lajosra, apósára és szerkesztőjére hivatkozva esetleg egy másik találkozót beszél meg Szabó Lőrinc (lásd Szabó Lőrinc reagálását az 1928. július 30-i, 77. számú levelében); valószínűleg erre az összezördülésre emlékezve magyarázza korábbi, 1928. július 14-i (71. számú) levelében olyan részletesen újabb Mikesnél tett esti-éjszakai látogatását. – Anna: Szabó Lőrincék házvezetőnője. – Éjjel 11 óra van, […] most ment fel aludni a legnagyobb fiú (24 éves). […] idegen új férfi, idegen lakásban, éjjel egyedül, kissé izgatott: Szabó Lőrinc 1928. július 30-i (77. számú) féltékeny hangú levelében válaszol. – Majd kérek tőled „bélyegre”, ha elfogy: Ironizál, lásd a 7. számú levél jegyzetét, valamint a 14., 76–77. számú leveleket. – Én nagyon félősen küldöm a leveleim a redakcióba, hátha felbontják, vagy valahogy Klárihoz jut. Szeretném, sőt kell valami más megoldást találni, sürgősen, mert én még egyszer nem akarok a redakcióba írni: Szabó Lőrinc 1928. július 23-i (73. számú) levelére válaszol, amelyben ezt olvassa: „írj ezután is így, Rákóczi út 54. alá, s jelölj annyit a levél hátán, hogy H. A. Weustink Enschede stb. Ezt azért, hogy esetleges távollétemben, szerkesztőségi kéziratküldeménynek gondolva, föl ne bontsák. Írj egészen augusztus 24-ig, azután majd kitaláljuk, hogyan levelezzünk. Leveleidet gondosan megőrzöm, te is vigyázz az enyéimre, s ha nem lehetne, égesd el őket.”; Vékesné Korzáti Erzsébet ezt követő aggodalmaira az 1928. július 30-i (77. számú) hosszú levelében küld megnyugtató sorokat Szabó Lőrinc: „A leveleidet ne féltsd, úgy őrzöm őket, mint a két szemem világát. Nem égethetem el őket, nem küldhetem vissza, nem mondhatok le róluk, míg legalább vissza nem jöttél. Velük, bennük vagyok: veled és benned. Te nyugodtan írhatsz a szerkesztőségbe, múltkor írt pár soromtól ijedtél meg biztosan. Nem bontanak fel, s mindent hónapokra megőriznek itt a szolgák. Ennél megbízhatóbb hely nem lehet. Csak fölösleges aggodalomból írtam, hogy jelezz feladót, a magánjelleg feltüntetésére. Ha azonban akarod, poste restante is levelezhetünk, írj erről, s akkor utánajárok, hogyan kell, s legközelebbi válaszod után már úgy írok, hogy minden címzést részletesen megmagyarázok. Nem is kell hozzá részletesség. De, mondom, fölösleges változtatni postánkon. Csak arra vigyázz, hogy egy időponton túl, melyet közölni fogok még veled, ne írj egy darabig.” – Légy szíves, ezt a mellékelt levelet fordítsd le: A fordítandó válaszlevél szövege (leltári száma: Ms 6310/25.), lásd még Szabó Lőrinc 1928. július 30-i, 77. számú levelét és jegyzetét:

 

 

Kedves E… B…

Levelére kissé körülményesen tudok válaszolni. Ha németül akarok írni, el kell küldenem B.Pestre, ott lefordítják, visszaküldik, s csak azután küldhetem el magához.

Hogy mikor utazom vissza, azt még nem tudom, hamarosan nem, az biztos. Azt hiszem, három hónapig maradok itt. Jó itt, csak kár, hogy nem tudok senkivel sem beszélni, kissé ugyan már értek hollandul, de az nagyon kevés.

Visszautazásomkor nagyon szívesen megnézném Frankfurtot, feltéve, ha időm lesz rá, mert lehet, hogy a magyarországi gyermekvonattal fogok visszautazni, amivel kisfiam is utazik. De ez még bizonytalan. Mindenesetre addig még megírom magának. Örülni fogok, ha ír.

Üdvözli

 

– –

 

Ma megkaptam a német szótárt: Szabó Lőrinc 1928. július 20-i (72. számú) levelében jelezte megküldését. – A P. Naplónak nagyon fogok örülni, Ödön nem küldte: Szabó Lőrinc küldeti Enschedébe a Pesti Naplót (lásd a 3. és 74. számú leveleket). – Hízlalom neked a karjaimat: Szabó Lőrinc válasza az 1928. július 31-i (78. számú) levélben: „Írtad, nekem hízlalod a karjaidat. Várlak.” – Július 27. reggel: a levél ezen záradékszerű része külön leltári szám alatt található: Ms 6310/27. – Nekem kellett a gázlámpát eloltani, nem tudtam jól, s nyitva maradt: Szabó Lőrinc válasza az 1928. július 31-i (78. számú) levélben: „A gáz-eset rémes volt. Vigyázz nagyon, szeretlek.”

 

 

96.

Enschede, 1928. július 30. hétfő reggel 11 óra

 

Kedves Lőrinc,

ma reggel az ágyban éppen arra gondoltam, hogy felkelek s írok neked, mikor pár perc múlva felhozták leveledet. Már kétszer az ágyamba jöttél, sajnos, csak levélben. Hogy valóságban is lehetséges legyen, az képtelenség, nem lehet semmit kitalálni, hogy míg itt vagyok, találkozzunk. Nagyon sok pénz kellene hozzá. Ne is gondolj rá. Azt talán mondanom sem kell, hogy nagyon nagyszerű lenne, és boldog lennék, de ismétlem, lehetetlen, és ne is gondolj rá többet.

(Belgiumban fekete Klárit is meglátogatnád?)

Tudod, nagyon különösképpen érzek a leveleiddel szemben. A szívem örül, az eszem azt mondja: nem jól van ez így. Boldog vagyok, szomjasan szívom magamba minden szavadat, közben egészen megrémülve gondolom, hogy: nem lesz ebből szabadulás, szép csendes elválás, jó barátság, hanem egy még eszeveszettebb szerelem, s végigborzong rajtam a majd első együttlétünk minden gyönyörűsége.

Szomorú vagyok, elszomorít ez a szerelem, amiről azt hittem, bennem már végét járja. Különösen az utazásom ideje alatt éreztem így, azért is volt olyan az első levelem, ami neked nem tetszett. Nem volt az csinált idegenségű. Nem jött melegebb hang belőlem. Te talán azt mondod: elég már ebből, hisz mindég meg tudsz győzni, s az az utolsó eset sem olyan fontos, hogy annyit gondoljak rá. De ennél az utolsónál éreztem a többi régit is, s ugyancsak éreztem azt is, hogy sohasem tudsz te más lenni. Egyik karoddal engem ölelsz, s tudsz ugyanakkor mást is ölelni a másik karoddal. Ezt ne vedd szemrehányásnak, csak megállapítom, hogy ez így van, és ezt nehéz elviselni, azért nem tudtalak soha egészen szeretni – habár nagyon sokszor nagyon boldog voltam karjaid közt –, vagy talán rosszul fejezem ki magam. Mert ahogy leírtam, hogy: nem tudtalak soha egészen szeretni, rögtön éreztem, hogy ez nem lehet igaz. Hanem inkább az, hogy: nem mertem teljesen átadni magam ennek a szerelemnek mindég. Talán éppen most, mikor én írok neked, olvasod te az én levelemet. Írd meg, mikor kaptad meg. Ide írhatsz annyit, amennyi jólesik, nem feltűnő, ezek olyan ártatlan emberek, hogy még a gyanút sem ismerik. A Napló jár, szerdától, amint írtam is. A verseidet, amik eddig megjelentek, szeretném megkapni. Nagyon jólesik az újság mindennapi érkezése, köszönöm neked.

 

 

folytatás délután 4 óra

Most a fűben fekszem egy parkban, mert itt nem „tilos a fűre lépni” – s úgy írok neked, azaz befejezem s feladom levelem. Itt hemperegnek körülöttem a kis hollandi gyerekek. A park végében – odalátok – lendül a hinta. Én fekszem a fűben és rád gondolok, a kezeidre, melyekkel oly jól tudsz simogatni. Hogy kihűl a testem minden érintésedtől, mire újra együtt leszünk! Szervusz, csókollak sokszor, írjál minél többet, örülök neki nagyon.

Ölellek,

Bözsi

 

Ms 6310/28. Már kétszer az ágyamba jöttél, sajnos, csak levélben: Ekkor az 1928. július 25-i (74. számú), korábban pedig az 1928. július 23-i (73. számú) levelekre utal. – Hogy valóságban is lehetséges legyen, az képtelenség: Lásd Szabó Lőrinc 1928. július 20-i (72. számú) levelét: „És folyton értelmetlenül azon töröm a fejemet, hogyan lehetnék megint veled”, 1928. július 25-i (74. számú) levelét: „Mondom, hogy Simon Klára esetleg Belgiumban, szomszédságodban fog nyaralni, beszélünk az amszterdami olimpiászról s a nagy újságcikktömegről […] s ekkor azt mondja Ödön: miért nem tudtam megcsinálni, hogy engem küldjenek ki tudósítónak?” Utóbb, az inkriminált vers megjelenése után 1928. július 29-i (76. számú) levelében már imigyen szövi tovább a gondolatot, akár visszavonás értékkel: „Annyi azonban bizonyos, hogy utazásommal kapcsolatban […] a Hollandia szót én nem ejthetem ki előtte.” – Belgiumban fekete Klárit is meglátogatnád?: Rudas Klára, a szőke Szabó Lőrincné mellett a baráti szóhasználatban ő a fekete Klára (lásd Szabó Lőrinc 1928. július 25., 7-es számú, már idézett levelét). – Te talán azt mondod: […] az az utolsó eset sem olyan fontos, hogy annyit gondoljak rá: Az a bizonyos péntek este, amelyre Vékesné Korzáti Erzsébet előző, 1928. július 26-án írt (94. számú) levelében hivatkozott, mint okra, amiért visszatekintve ebben a levélben is még azt írja, hogy: „Szomorú vagyok, elszomorít ez a szerelem, amiről azt hittem, bennem már végét járja.”, és amiért első, 1928. július 18-i (94. számú) leveléről most is azt írja: „nem jött melegebb hang belőlem.” – Talán éppen most, mikor én írok neked, olvasod te az én levelemet. Írd meg, mikor kaptad meg: Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébet kérdezett, 1928. július 26-i (95. számú) levelét július 30-án, hétfőn kapja meg a redakcióban, és este válaszol rá (lásd 76., 77. számú leveleket). Amikor pedig ezt a levelet kapja meg, már nem erre a kérdésre válaszol, már más drámai problémával lesz elfoglalva Szabó Lőrinc, lásd 1928. augusztus 2-i (79. számú) levelét: „Most kaptam meg hétfőn délutáni leveledet. Nagyon örültem neki.”; és ezután számol be Vékesné Korzáti Erzsébetnek a feleségnek tett vallomásról. – A Napló jár, szerdától, amint írtam is: Pesti Napló, lásd a 3., 74., 75. és 95. számú leveleket.

 

 

97.

Enschede, 1928. július 31. kedd délelőtt 11 óra

 

Lőrinc, Lőrinc vedd el tőlem ezt a nagy szerelmet, ami így hozzám kiált két országon keresztül. Nem kell nekem, nem akarom, hogy szeress, kínlódom miatta! Az egész életem kuszáltnak látom tőle, minek nekem még egy ilyen szerelmi bonyodalom is, mikor van éppen elég, sőt rengeteg egyéb bajom, ami oly nehézzé teszi az életemet. Folyton azon gondolkodom: hogyan maradhatnék itt egészen, örökre talán. Fáj nekem az élet ott köztetek, kettőtök közt, illetve hármótok közt. De azt is egészen lehetetlennek tartom, hogy itt tudjak maradni. Először is mivel indokolnám itt, másodszor biztosan nem tudnék elhelyezkedni egy nekem való munkakörben. S végül ki sem bírnám az itteni életet. Rémes arra gondolni, hogy vissza kell mennem ismét abba az életbe, amit most otthagytam egy kis időre. Nemcsak szerelmi dolgokra gondolok most, hanem egyéb sokféle bajaimra, Ödönnel való életemre, s kínlódásaimnak ez a fele is elég nagy, elviselhetetlen. Szörnyű életet éltem én eddig, ha visszanézek: örök kielégítetlenségben, máshova vágyásban, elégedetlenségben, nemcsak most egypár éve, de régóta, mióta az eszemet tudom. Állandóan valami sehová sem tartozóságot érzek, s az önvád is sokat gyötör, hogy bennem van a hiba, s ez biztos is. Olyan nem életre való vagyok, sokkal, de sokkal több kétség, nyugtalanság s rossz van bennem, mint amit te s mások is sejtenének. Elrémülök néha gondolataim borzalmasságán: nem értem, hogy juthat mindez eszembe, én álmaimban a legszörnyűbb bűnöket követtem már el, s felébredésemkor gyötrődtem miattuk. Senki, még Klári sem tud úgy, annyit az én szenvedéseimről, mint amennyi van. S mióta téged ismerlek – úgy, ahogyan nem volna szabad téged ismernem –, azóta megsokasodtak bűnös vágyaim s egyúttal kínjaim is.

Én nem vagyok olyan okos, mint Klári, én nem tudlak biztatni szabad életre, különben is semmi jogom nincs beleszólni dolgaidba. Vagy elfogadlak így, amilyen vagy, vagy távol maradok tőled, nem kérhetek, nem kívánhatok ily irányban tőled semmit. Nem is akartam soha és most sem akarom, de azt az egyet meg kell mondanom, hogy: amilyen mértékben nő a te szerelmi vágyaid máshova fordulása, illetve: máshova is fordulása, olyan mértékben csökken az én irántad érzett szerelmem. Ezt nem én csinálom, ez éppen olyan, mint mikor forró vízbe hideg vizet öntünk, a víz kihűl, nem lehet tenni ellene semmit. Nem akar a forró víz hidegebb lenni, de nem védekezhet ellene, nem tud. Hogy csak egy példát mondjak: mikoriban megjelent, s én olvastam a Pandorában azt a három szerelmes versedet, akkor te számomra megszűntél lenni. A versek nagyon szépek, de mi közöm nekem ehhez az emberhez, aki ezeket írta?! – gondoltam, s nem tudtam elképzelni, hogy ez az ember engem is ölelt. Semmi fájdalom, vagy harag, vagy egyéb ilyesmi nincs ilyenkor bennem, de szerelem sincs irántad. Meg tudod ezt érteni, elég világosan írtam le? S hogy mégis veled voltam, sőt még később szerettelek is, ez azért volt, mert nem tudtam kitérni előled. Sokszor voltam veled szerelem nélkül, sokszor mondtam, hogy szeretlek, mikor nem is szerettelek. Hogy miért – kérdezed? Mit tudom én! Azért, mert untam az örökös komplikációkat, s gondoltam, majdcsak vége lesz közben. Aztán sok baráti gyengédséget is éreztem irántad. Igen, én tudom magamról, hogy sokszor tudnék szerelmi viszonyba kerülni egyszerű, de meleg baráti érzés alapján.

Nem panaszkodhatsz, most rengeteget írok neked. De most be is fejezem, mert megyek ebédelni. Írhatsz egész nyugodtan ide, legfeljebb a borítékon ne géppel írd a címet, hogy gondolják, Ödöntől jön, Ödön, tudják, nem ír gépen. S ne írj feladót sem. Most valamire kérlek, ha teheted, nézz fel Ödönhöz, nem tudom, mi van vele, nem ír. Jelezte, hogy Szegedre utazik, de azóta nem írt. Azonkívül ha megvan neked, küldd el Júlia párizsi címét, szeretnék írni neki. Egyelőre egyéb kérésem nincs, ha lesz, hozzád is fogok fordulni, ha az szükséges lesz.

Szerelmes leveleidet – ha érzed is azokat, amiket írsz – nem unom, örülök nekik. De okosabb lenne, ha szépen azon lennénk mindketten, hogy ez a szerelem megszűnjön.

Szervusz, most még sok vággyal és szeretettel csókollak:

Bözsi

 

Ms 6310/29. Folyton azon gondolkodom: hogyan maradhatnék itt egészen, örökre talán. Fáj nekem az élet ott köztetek, kettőtök közt, illetve hármótok közt: Lásd Szabó Lőrinc ijedt válaszát a 76. számú levélben: „Most már egyáltalán nem tudok nyugodtan gondolni arra, hogy ha jó és nyugodt életed úgy kívánná s alkalom nyílna rá, Hollandiában maradj.” – Én nem vagyok olyan okos, mint Klári, én nem tudlak biztatni szabad életre: Válasz Szabó Lőrinc 1928. július 28-i (75. számú) levelére, melyben ezt írja: „és oly végtelen szeretettel (nem méregből, dacból vagy közönyből) biztatott a szabad életre, hogy már csak ezért is nagyon szeretnem kellene őt.” – A Pandorában azt a három szerelmes versedet: A Pandorában közölt három szerelmes vers (Tíz éve, hogy megkívántalak; Mind vereség és fájdalom; Mint járvány vagy zsarnok látogató, Pandora, 1. szám, 6–9) egy epiko-lírai ciklus megmaradt részlete, a versek kötetben az 1943-as Összes versei Régen és most kötetrészletében jelentek meg. A Vers és valóságban ekképpen beszél róluk Szabó Lőrinc: „A B.[ajor] Gizihez fűződő, gyerekkoromban megindult autoszuggesztiós távszerelmemnek egyik megnyilatkozása […] Az itteniekhez hasonló darabokból volt még jó néhány… én mérgemben (és szégyenemben, mert Mikes leszólta őket) megsemmisítettem őket” (124.); gyorsírásos fogalmazványban megmaradt a sorozat, az MTA Könyvtára Kézirattárában Dr. Gergely Pál utólagos átirata is megtalálható (Ms 4674/200., az átirat gépirata 215.). – Ha teheted, nézz fel Ödönhöz, nem tudom, mi van vele, nem ír. Jelezte, hogy Szegedre utazik, de azóta nem írt: Majd a 84. számú levélben számol be Szabó Lőrinc Vékes Ödönnél tett látogatásáról. – Júlia: Lázár Júlia, neki olvasta fel a Vékes Ödönnek és Szabó Lőrincnének küldött úti beszámolót Szabó Lőrinc, és őt kísérte ki a Keleti pályaudvarra, amikor Párizsba utazott; lásd a 73. számú levél elejét.

 

 

98.

Enschede, 1928. augusztus 1.

 

Kedves Lőrinc, majd leszédültem a székről, mikor ma a reggelinél leveledet olvastam, nem tudtam, a következő oldalon micsoda rémségeket fogok megtudni. Nagyon felizgatott, de azért jól tetted, hogy megírtad, írj csak meg mindent. Klárának semmi esetre sem szabad – nemhogy megtudni, de – sejtenie sem semmit a mi dolgunkról. Nagyon rossz, hogy a vers ilyen hatással volt rá, talán ha előbb megjelent volna, nem gondolt volna rám, de az az egy „messzi” szó is gyanús lehetett neki most. Na, de ez már igazán mindegy most már. Remélem, sikerült neked őt teljesen meggyőznöd, kérlek, írd meg, ez nagyon izgat. S nem tudlak eléggé kérni s figyelmeztetni, hogy nagyon vigyázz, s Klárának ne mondj el semmit. Nem akarom, én tudom biztosan, hogy ő többé velem szóba nem állna. Ne kínozz többé ilyesmivel, mondj le róla végképp, úgyis elég gyötrelem számomra, ha arra gondolok, hogy Klára megtudhat egyszer mindent. Majd megőrülök erre a gondolatra, s ilyen perceimben csak egyetlen kiutat látok: az öngyilkosságot. Sokszor azonban már én is elképzeltem, hogyan is lenne, ha egyszer mégis hozzá fordulnánk, hogy talán mégis ez lenne a legjobb. De amint elképzeléseim végére értem, rögtön rémülten kergettem el az ilyen gondolatokat. Mindjárt eszembe jutott, hogyan nyilatkozott Klári nemegyszer arról: ha én is a szeretőd lennék vagy lettem volna. Mondta azt is, hogy: ha eddig is nagyon rosszulesett neki, mikor sok nőről megtudta, hogy a szeretőd lett vagy volt, százszorosan rosszulesne neki, ha ugyanezt rólam is megtudná egyszer. Bárkit könnyebben elviselne, de nálam rettenetes volna.

Sajnos, nagyon sokat beszéltünk rólad, sokszor, mikor kettesben voltunk, én részint azért, hogy erősítsem magam ellenállásaimban, s nagy önkínzás is volt számomra, sokszor mentem tőletek haza úgy, hogy végigsírtam az Üllői utat, körutat, s azt hittem, nem virradhat rám még egy reggel. S most ebben a percben gyávább, tehetetlenebb, szomorúbb vagyok, mint voltam valaha. Szeretlek, nem szeretlek? Nem is tudom már. Még eddig mindig úgy éreztem, ha választani kellene kettőtök közt, Klárát választanám. Talán nem is szeretlek, s nem érdemlem meg, hogy szeress. Látod, Klári mindeneken keresztül csak téged választana, tudom biztosan. Ezt valamilyen formában mondta is már nekem. Lőrinc, nem tudod te, hogy milyen asszony van melletted, ha körülcsúsznád a világot térden állva, nem találnál jobbat nála. Mert nézz csak egy picit – minden hiúságot félredobva – magadba, bizony nem viselkedtél te mindég vele szemben úgy, mint ahogy kellett volna. Ne haragudj, hogy én ilyeneket írok, mentségem legyen az, hogy: nagyon szeretlek mindkettőtöket. S úgy szeretném, ha ebből a mi dolgunkból nem származna bonyodalom, fájdalom, sok könny több részről: hanem elcsendesedne bennünk minden szerelmi vágy, s egész életünkre egy igaz barátság maradna. Én ezt egész szépen el tudom képzelni. S majdcsak megöregszünk, ha ugyan még nem is éltünk. De bármint van is, bármint lesz is, Klárinak semmit nem szabad megtudni, megmondani. Arra nem gondolsz, mily sok szenvedést is okozna az neki? Inkább mi kínlódjunk és bujkáljunk és reszkessünk éveken keresztül, mint ő egy napig is szomorkodjon miatta. Mégiscsak mi vagyunk a bűnösök, főleg én. Nekem kellett volna megakadályoznom, hogy idáig eljussunk. Illetve, hogy egyáltalán elinduljunk.

Nem akartam ilyen sokat írni, csak a kisebbik levélpapíron kérni tőled, hogy Klárinak egy szót sem. Sőt, légy kedves hozzá, szeresd jobban. Ne légy oly goromba hozzá, ha ideges vagy, nem kell éppen rajta kitölteni bosszúságodat. Légy nagyon kedves, most ez úgysem lesz feltűnő, mert sokáig távol voltatok egymástól. Engem pedig igyekezz elfelejteni, illetve csak úgy gondolj rám, hogy az Klárinak se fájhasson.

Tényleg csodálkozom – s nem értem – leveleid hevességét. (Nem kell, Lőrinc, túlozni a dolgokat.) S inkább félelmet kelt bennem, mint örömet.

Nekem ez az utolsó levelem a redakcióba, már úgyis nagyon nyugtalanít, nem-e bontsa fel [sic!] valaki ott. Tehát, ha akarod, hogy még írjak neked, okvetlen jelölj meg valami módot az írásra. Én – ha te hétfőn este írtál – holnap reggel is kapok tőled levelet. Már írtam is, hogy ne írd géppel a címzést, s néha kézzel írhatsz, hogy ne legyen feltűnő a sok gépírásos levél. A 10 holland forintot megkaptam, köszönöm, de nem kellett volna küldened, nincs semmire szükségem, még bélyegre is van pénzem.

Olvasom az újságban, hogy Pesten milyen meleg van. Itt hideg van, sokat esik az eső, fázom, nem szeretem a hideget, unatkozom, alszom, eszem, eszem, eszem. Híztam is, mindenki mondja itt, hogy jobban nézek ki.

Most nagyon-nagyon, melegséggel, gyöngédséggel ölellek, s kérlek, nyugodj meg. Azt szeretném kérni, ne szeress engem, ha ez annyi nyugtalanságot okoz neked. Próbálj minél kevesebbet rám gondolni, keveset vagy semmit sem írni nekem. S majd meglátjuk, mi lesz, ha hazamegyek. Olyan csendesen, szomorúan s távolról gondolok rád, fájón, lemondóan.

Isten veled, kedves, nagyon szomorú vagyok.

Bözsi

 

Ms 6310/30. Erre a levélre utal Vékesné Korzáti Erzsébet kötetünk 100. számú levelének 1928. augusztus 1-én írott önkritikus megjegyzése: „ma délután írt levelem kissé hideg volt”. – Leveledet olvastam […] Nagyon felizgatott, de azért jól tetted, hogy megírtad: Szabó Lőrinc 1928. július 29. (76. számú) levele, amelyben beszámol verse hatásáról és Szabó Lőrincné első gyanakvó kérdezősködéséről. – Sajnos, nagyon sokat beszéltünk rólad […] sokszor mentem tőletek haza úgy, hogy végigsírtam az Üllői utat, körutat: Az Üllői út 31-től a Mária utca 23. szám alatti lakásukig. – Légy nagyon kedves, most ez úgysem lesz feltűnő, mert sokáig távol voltatok egymástól: Szabó Lőrincné Kis Klárával Balatonszemesen a Kiszely panzióban üdül, lásd a Harminchat év, 1. k. 108–120. számú leveleket, valamint kötetünk 76., 77. számú leveleit. – Nekem ez az utolsó levelem a redakcióba, már úgyis nagyon nyugtalanít, nem-e bontsa fel valaki ott: Lásd a 95. számú levél jegyzetét. – Ha te hétfőn este írtál, holnap reggel is kapok tőled levelet: Szabó Lőrinc 1928. július 30-i (77. számú) levelét. – A 10 holland forintot megkaptam, köszönöm, de nem kellett volna küldened, nincs semmire szükségem, még bélyegre is van pénzem: Lásd a 76. számú levél jegyzetét.

 

 

99.

Enschede, 1928. augusztus 3.

 

Kedves Lőrinc, ne haragudjon, hogy ilyen lusta vagyok az írásban, s akkor is ceruzával írok. De mindig valami baj történik – megfigyeltem –, ha tintával írok, tegnap este is, mikor Klárinak írtam, kidőlt.

Sokat nem tudok írni, igaza van, sok mindent, amit itt látok szóval sokkal érdekesebb lesz elmondani, mint így, levélben. Nem képzeli, hogy én cikket tudok írni, még ha volna is miről, biztosan nem látnám meg!

A német levélfordításért fogadja köszönetemet. Nagyon irigylem a pestieket a melegért. Itt bizony hideg van, sokat fázom, esik az eső, s fájó szívvel gondolok a jó hazai melegre. Most ugyan ma – szép idő van, süt a nap, de a nagy meleg messze van innen. Klára leveléből kifelejtettem – na, de mindegy, úgyis egy helyre megy –, Júlia címét Klári legyen szíves, írja meg, szeretnék neki Párisba írni. Zolinak is írtam, már régen, mi van vele. Írhatna valamit a fényképezésről, például: hogyan kell gázfénypapírral másolni? Csináltam már egypár képet, de egyik gyengébb, mint a másik, sajnálom, hogy nem hoztam magammal azt a kis útmutató füzetecskét, tudja, magának beszéltem róla. Ha Zoli tudna valami alkalmasat, nagyon örülnék, ha eljuttatná Ödönhöz, ő kifizeti, s elküldené nekem. Félek, hogy már sok kéréssel terhelem magukat. Abba is hagyom levelem, mert félek, még egypár kérnivaló eszembe jut. Na, de nincs már semmi, hacsak az nem, hogy: küldjenek egy kis meleget errefelé, esetleg levélborítékban.

Mindenkit üdvözlök, Zolit, Lacit stb. Kis Klára könnyen ott maradt a Balatonon? Klárát csókolom.

Üdvözli

Bözsi

 

Ms 6310/32. Vékesné Korzáti Erzsébet megbeszélt nyilvános levele, lásd Szabó Lőrinc 1928. július 30-i (77. számú) levelét. – De mindig valami baj történik – megfigyeltem –, ha tintával írok, tegnap este is, mikor Klárinak írtam, kidőlt: Lásd Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 2-i (2. számú levelét): „Bandi, különben nagy csirkefogó […] most is feldöntötte a tintát.” – Nem képzeli, hogy én cikket tudok írni: Lásd Szabó Lőrinc 1928. július 31-i (78. számú) valódi és fiktív levelét. – Júlia: Lázár Júlia. – Zoli […] írhatna valamit a fényképezésről: Szabó Lőrinc bátyja, mérnök, tőle kér tanácsokat amatőrfényképei készítéséhez, lásd a 94. és 95. számú leveleket. – Csináltam már egypár képet: Lásd 1928. július 18-i (94. számú) levelét Szabó Lőrincnek: „A képekkel nem vagyok valami nagyon megelégedve.” – Laci: Kemény László festőművész, Mikes Margit újabb férje. – Kis Klára könnyen ott maradt a Balatonon?: ez Szabó Lőrinc terve volt, nem valósult meg (lásd a Harminchat év 1. k. 115. sz. levelét, valamint kötetünk 40. számú leveleket.)

 

 

100.

Enschede, 1928. augusztus 4.
augusztus 1.

 

Nemrég adtam fel egy levelet neked, de most újra írok. Azt hiszem, csak azért, hogy veled lehessek. Oly egyedül vagyok, oly idegen itt minden. Úgy nem tudom, mi van bennem, most úgy érzem, ma délután írt levelem kissé hideg volt. Nem mertem írni, hogy szeretlek, nagyon szeretlek. De talán neked könnyebb lesz így lemondani rólam, ha tudod, hogy én is szeretlek, és sokat – majdnem mindent – jelentesz az életemben, s fáj lemondanom erről a szerelemről, de mégis le tudok mondani, mert muszáj. Nem mehet ez így sokáig, egyszer minden kitudódik, s jobb lenne előbb abbahagyni mindent. Arról nem is beszélve: mily nehéz nekem két férfival élni szerelmileg. Te ezt nem tudod elképzelni. Egész rémes, mennyire idegen számomra Ödön, nemcsak szerelmileg, de el sem tudom képzelni, hogy vele élhessek le egy életet. Borzadva gondolok arra, hogy vissza kell mennem s folytatni mindent ott, ahol elhagytam. Inkább itt bármit elviselni, mint az előbbi életem. Csak ne lennék oly gyáva, tehetetlen, s tudnám a módját, hogyan szakítsak mindennel egyszer s mindenkorra.

Most esik az eső – itt sokat esik –, s arra gondolok, hogy nem voltunk még egy teljes napot és éjszakát együtt, s arra gondolok, hogy mikor elutaztam, illetve az alatt a hét alatt, míg annyit együtt voltunk az elutazásom előtt, meg lehetett volna csinálni, hogy egy fél éjszakát legalább együtt lehessünk. Én akkor kigondoltam egy tervet, de mikor láttam a te viselkedésedet, láttam, hogy nem vagy velem annyit, mint lehetne, nem szóltam semmit, hallgattam. Persze, kár ezekkel szomorítanom magamat, hogy visszagondolok sok mindenre, ami másként is lehetett volna. De mikor olvasom a leveleidet, amikben csak szerelmet találok, nem értem, miért nem akartál többet velem lenni, amit akkor nagyon vártam, s nagyon örültem volna neki.

Jaj, de borzasztó otthontalan, boldogtalan vagyok is én, sírni szeretnék nagyon. De nem lehet, mert itt ülnek körülöttem idegen emberek, s nem mehetek sehová bánatommal.

 

 

augusztus 3. délután 3 óra

Drágám, a könyveket megkaptam, s nagyon örülök nekik, különösen a térképnek. Mióta nem írtam neked, már két leveledet kaptam meg, a nagy borítékosat s a nyilvánosat. Nagyon igazságtalan vagy, mikor azt írod, hogy: – csak akkor vagyok őszinte, ha kérdéssel rátapintasz az igazságra. – Hát ez hallatlan kitalálás. Mindent megírtam neked őszintén. S ismétlem, nem csókolóztam senkivel, sem búcsúcsók, sem egyéb formában. Mióta eljöttem Pestről a te utolsó kézcsókoddal, férfi nem ért hozzám sem szájával, sem kezével, sem egyéb más módon. Mit tudom én, hogy te mit ki nem találsz, ha nem sorolok fel mindent pontosan. A német fiú pedig nem akar tőlem semmit, arról meg vagyok győződve. Puszta barátságosság tőle minden egy idegen nyelvű nővel szemben. Nem hiszem, hogy ő csókot küldött volna, vagy akart volna küldeni a levélben, lehet egyszerű tévedés is. S a legokosabb, ha annak számítom s nem fogom fel úgy, mint te. Levelet még fogok neki írni, mert szórakoztat. Egyáltalán nem kérek tőled bocsánatot, mert nem érzem, hogy megbántottalak volna. Sőt, sokat gondolok rád, sokat álmodom rólad. Azt még nem is írtam meg neked, hogy egyszer álmomban istenien voltunk együtt, felébredtem rá, s a legmelegebb szerelmi ölelésedet éreztem még egy-két pillanatig. Ez egész furcsa dolog nálam, szeretnék egyszer erről orvossal beszélni. Még ilyet én soha nem hallottam nőnél. Egész felizgatott, hogy visszagondoltam rá, s most nem tudok másra gondolni, csak öleléseidre. Mit törődöm én német fiúkkal s másokkal is, csak téged szeretlek, s téged kívánlak, te vagy a legjobb.

Borzasztó, kérlek, tegnap kaptam Ödöntől egy rém szerelmes levelet: hogy vár rám, hiányzom neki, kíván, szeret, alig várja, hogy már hazamenjek, s mindent kipótoljunk, amit az utóbbi időben elmulasztottunk, s még sok más ilyen hasonlót, hogy szeret nagyon, akármilyen is vagyok vele, jó vagy rossz, nem bán semmit, csak legyek vele. Rémes ez, Lőrinc, annál is inkább, mert képtelen vagyok elképzelni is, hogy vele kell lennem. S ha téged igazán szeretlek, nem is tudom megtenni. Ebben a percben úgy érzem, hogy inkább meghalnék, mint őt öleljem.

 

 

augusztus 4. délután 4 óra

Kérdezed, hol olvasom el leveleidet. Legtöbbször az ágyban vagy a reggelinél. Egyedül reggelizem. Egyébként napközben többször felszaladok „hálókamránk”-ba s bele-belenézek leveleidbe. Leveleid senki nem olvashatja el, Bandihoz nem juthat. Mostanában én neked mindég az ágyamból írok, minden délután lefekszem. Ilyenkor veled vagyok, lev.olvasásban vagy írásban. Itt nagyon érdeklődnek levelezésem iránt, s arra kérlek – már kértelek is egyszer –, ne írj feladót, a ti neveteket már ismerik itt. S mindig elváltoztatva írd a címzést, az utóbbi nagyon jó volt, hasonlított Ödön írásmódjához. De főleg feladót ne írj, mert azt többnyire megnézik, sőt nagyon örülnek, ha leveleimből egyet-mást elmondok nekik. – Nem is hiszed, mennyit el tudok mondani. – Emiatt ne írj kevesebbet, csak ügyesen csináld, ne lehessen ráismeri, hogy egy helyről jön. Én majd igyekezni fogok nem előttük felbontani.

Lőrinc, a fenti sorokat írtam nyugodtan, mikor kopogtak s hozták a te „légipostán” küldött leveledet, a fejemet fogom, szorítom, nem értem, mi történt, rettenetesen fel vagyok izgulva, alig tudom a ceruzát tartani. Hát mi történt, miért nem írtál meg legalább mindent meg [sic!]?! Mi az az „áldozat”, mit beszéltetek rólam? Borzasztó, mennyi kérdés van bennem egyszerre, s nincs rá felelet! Hogy tehetted, hogy csak így félig írtál meg ilyen szörnyű gondolatokat keltő levelet? Magyarázatot nem adsz, s én itt kínlódhatom egy-két napig – vasárnap nem jön posta –, s nem tudom, mi történt. Újra meg újra elolvasom zavaros leveledet, nem tudom, jól látok-e? Nem tudok örülni, kétségbe vagyok esve, mit tettél nélkülem, az én beleegyezésem nélkül. Vigyázz, kérlek, nagyon szenvedélyes vagy te, hátha nem is szeretsz te engem olyan nagyon, mint képzeled, hátha most csak a távolság váltja ki belőled ezeket az érzéseket. Ne tégy meggondolatlan dolgokat. Nem is tudok írni, úgy fel vagyok zaklatva, mit érezhet Klári, ó, te nem ismered őt úgy, mint én, Lőrinc, Lőrinc, hátha nagyon önző voltál, nem gondoltál vele, Klári nagyon büszke és erős tud lenni kifelé, de mit tudhatjuk, mi van benne, biztosan nagyon szenved, s ha erre gondolok, elátkozom azt [sic!] percet: mikor először csókoltál.

Megmondtam neked százszor is, hogy semmi sem fontos, csak az, hogy: Klárát semmi, a legkisebb szomorúság ne érje e miatt a mi dolgunk miatt. Félek, te erre nem gondoltál. Istenem, milyen kétségben vagyok én itt, s nincs mód, hogy hamar hozzád juttassam levelem. Most sietek, befejezem s feladom. Egész meg vagyok háborodva, mi történt, mi történt, s nem tudok semmit. Én számodra egy nyilvános levelet tegnap adtam fel, Klárának pedig tegnapelőtt írtam. Azokat tehát már megkaptátok. Addig nem írok Klárának, míg nem tudok meg mindent pontosan. Remélem, mire ez a levelem hozzád ér, írtál már nekem egy megnyugtató levelet.

Csókollak, s arra gondolok folyton, mi van Klárával.

Bözsi

 

Még hozzáírom azt, hogy Klári többek közt azt írta nekem: „a nyaralás alatt sok minden megvilágosodott bennem, s ami még nem lett egészen világos, hamarosan az lesz az is”.

Érinti ez a mi dolgunkat?

 

Ms 6310/31. Nemrég adtam fel egy levelet neked, de most újra írok […] ma délután írt levelem kissé hideg volt: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 1-i (98. számú) leveléről van szó. – Nem voltunk még egy teljes napot és éjszakát együtt, […] mikor elutaztam, illetve az alatt a hét alatt, míg annyit együtt voltunk az elutazásom előtt, meg lehetett volna csinálni, hogy egy fél éjszakát legalább együtt lehessünk. […] mikor láttam a te viselkedésed, láttam, hogy nem vagy velem annyit, mint lehetne, nem szóltam semmit, hallgattam: Lásd a tövisszúró pénteki napot a 77. és 95. számú levelekben és jegyzeteikben. – A könyveket megkaptam, s nagyon örülök nekik, különösen a térképnek: Lásd a 9., 45., 75., 77., 94. számú leveleket. – Két leveledet kaptam meg, a nagy borítékosat s a nyilvánosat: A 77. és a 78. számú leveleket. – Mikor azt írod, hogy: – csak akkor vagyok őszinte, ha kérdéssel rátapintasz az igazságra: több levelében hasonló gondolatokat fejteget, de ilyen szöveggel pontosan nem találkoztunk. – Tegnap kaptam Ödöntől egy rém szerelmes levelet: Ez a levél nem ismert. – Kérdezed, hol olvasom el leveleidet. Legtöbbször az ágyban, vagy a reggelinél. Egyedül reggelizem: Szabó Lőrinc 1928. július 25-i (74. számú) levelére válaszolja. – Hozták a te „légipostán” küldött leveledet, a fejemet fogom, […] Hát mi történt, miért nem írtál meg legalább mindent meg?!: Ezzel a levéllel tudatta Szabó Lőrinc vallomását (79. számú levél). – Én számodra egy nyilvános levelet tegnap adtam fel: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 3-i (99. számú) levele. – Klárának pedig tegnapelőtt írtam: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 2-i (2. számú) levele. – Érinti ez a mi dolgunkat?: Szabó Lőrincné még Balatonszemesről írt megjegyzésére kérdez rá; lásd 41. számú levelet; Szabó Lőrinc 1928. augusztus 2. délelőtti (79. számú) levelének megjegyzése váltja ki a kérdést: „Klára utolsó szemesi levele nem számít. Írj neki (Pestre) rögtön. Ne részletezz semmit. Írj sírva és nevetve, mintha az isteneknek írnál.”

 

 

101.

Enschede, 1928. augusztus 5. este

 

Nem tudok nyugodtan maradni, írnom kell addig is, míg leveled megérkezik. Lehet, hogy hétfőn sem jön semmi újabb hír, akkor nagyon nehéz napom lesz. Folyton találgatom, kiszínezem, mi is történhetett otthon, nálatok. Nem fogok tudni megmaradni melletted, ha Klárit miattad elvesztem. Tudom, hasztalan írok most akármit, mert feleletet nem kapok rá, csak ki tudja, mikor. De magamat csalom, azt hiszem, előbbre jutok, ha írok. Mit mondtál Klárának, mennyit tud rólunk? Nincs jogod az elmúltakról beszélni az én beleegyezésem nélkül. Remélem, nem is beszéltél semmit. Én nem látom olyan könnyen megoldhatónak azt a hármas viszonyt, én nem fogadhatok el áldozatot Kláritól, nem akarok elfogadni. Mégis jobb lesz, ha abbahagyom most az írást, s holnap, megvárva a reggeli postát, folytatom, mert kínzó ez a sok kérdés, amire nem jön felelet.

 

 

augusztus 6. reggel

Egész éjjel rosszul aludtam, folyton rólatok álmodtam. Levél nem jött. Tudom, értelmetlen, de feladom ezt az enyémet.

Bözsi

 

Ms 6310/33. Míg leveled megérkezik: Szabó Lőrinc 1928. augusztus 4-i (80. számú) levele, melyet izgatottan vár Vékesné Korzáti Erzsébet az információk hiánya miatt.

 

 

102.

Enschede, 1928. augusztus 8.

 

[Lőri]nc, százszor jobban kétség[be vagy]ok esve – beteg vagyok, vigasztalhatatlan –, mint ahogyan Klárinak írtam, egész éjjel sírtam, nem tudok megnyugodni. Hogy merted ezt a szörnyűséget elkövetni?! Bármennyire is érzem, hogy így kellett ennek történnie, s ez a legjobb, majdcsak kibírom valahogy, átszenvedem, ahogy tudom. Kétségbeesve gyötrődöm egymagamban: miért kellett ennek így történnie, mi lesz ezután, hogy bírok én még élni. Percekig gyűlöltelek is, itt ülök és sírok, folyton sírok. Tudod te, hogy milyen fájdalmat okoztál? Nem tudod! Használhatnám jogosan ezeket a szavakat, hogy: árulás, gyalázatosság, amit ellenem elkövettél. A szerelmet, amit irántad éreztem, ha éreztem, megölted végérvényesen. Itt sírok egyedül, ti legalább ketten vagytok. Lőrinc, ha valaha is képzelted, hogy szeretsz, erre a kis szeretetre kérlek, könyörgöm, követelem – nem tudom, mit mondjak kétségbeesésemben –, írj meg mindent részletesen, mennyit [mondtál el] Klárának? Azt azonban [letépett rész] hogy leveleimet ne mutasd [letépett rész] Remélem, nem leszel oly [letépett rész], hogy ezt a kérésem megtagadd. Ezt a levelem se mutasd meg neki. Szégyen mardos folyton, szerelmes leveleimre gondolok. Mégiscsak árulás volt, Lőrinc, hogy merted ezt tenni, most nem bírok a sírástól írni, befejezem, feladom, mert megőrülök, ha még tovább írok, s olyanokat találok leírni, ami szörnyűség.

Gondolj arra, hogy fuldokolva sírok, amíg nem nyugtatsz meg, hogy leveleim nem mutattad meg Klárinak, s nem írod meg, mennyit tud Klári.

Mindaz, amit Klárinak írtam, e mellett a levelem mellett fennáll.

Soha még úgy nem vártak levelet, mint ahogy én most,

Bözsi

 

[A levél üres oldalán a letépett rész után ez olvasható:] használtam, kijavítom, hiszem, hogy nincs szükség rá.

 

Ms 6310/34. A kézirat sérült, a szöveget, ahol lehetett, zárójelben rekonstruáltuk. Ez a levél a „legújabb vétek” (lásd Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnének 1928. augusztus 16-án írott, 6. számú levelét.) – Beteg vagyok, vigasztalhatatlan –, mint ahogy Klárinak írtam: A szintén augusztus 8-i, 3. számú levélben.

 

 

103.

Enschede, 1928. szeptember 24. előtt

 

Kedves Lőrinc, rettenetesen sajnálom, hogy nem sikerülhet kölni találkozásunk. Először is az útlevelemet hazaküldtem Ödönnek rendezés végett, de még ha az útlevelem itt is volna s jó is volna, akkor sem utazhatnék, nagyon beteg vagyok, két nap óta szünet nélkül rémesen köhögök és hányok. Valószínű egy súlyos influenza. Ma egy kis javulásféle észrevehető, de a sok köhögés oly gyengévé tett, hogy alig tudom megírni ezt a levelet. Most fizikailag és szellemileg is képtelen vagyok hosszabb levelet írni, hogy egyes dolgokat megmagyarázzak. Írják meg, mikor mennek haza, s én, ha jobban leszek, írok Pestre. A jegy miatt most már nyugodtan lehetek, mert hisz 2 hónapig érvényes, amint látom. Ödönnek nem írok most, nagyon kimerít, iszonyúan fáj a fejem.

Szörnyű türelmetlen is vagyok, sokat szeretnék írni, de inkább mondani Klárinak is, legutóbbi levelére. Klárikám, talán még egyetlen levele sem ért így ennyire a lelkemhez, mint ez, talán még soha sem éreztem így, mit jelent maga nekem az életemben. Pedig eddig is soknak hittem. De nem bírok tovább írni, nagyon rosszul érzem magam. Meghűltem, hideg van itt nagyon.

Isten velük, érezzék jól magukat az utazásuk alatt. Nemigen maradok már itt sokáig, talán még egy hétig.

Klárikám, igaz szeretettel csókolom

Bözsi

 

Ms 6310/36. A dátumozatlan levél feltételezhetően poste restante érkezett a levélben megbeszélt kölni postahivatalba (lásd Szabó Lőrinc 1928. szeptember 19., kötetünkben 87-es számú levelét). – Nem sikerülhet kölni találkozásunk. Először is az útlevelemet hazaküldtem Ödönnek rendezés végett, de még ha az útlevelem itt is volna s jó is volna, akkor sem utazhatnék, nagyon beteg vagyok: Végül is ez nem lett volna akadály, mert Vékes Ödön elintézte az útlevelet, és úgy számolt, hogy Kölnben valóban találkoznak. Erre mutat Kölnbe küldött levelezőlapja: „Herrn Lorenz Szabó, Köln, Post Restante”, dátum: „1928. IX. 22.” szombat. Az értesítés szövege: „Bözsinek az útlevelét most tettem postára. Hétfő reggel kapja meg. Ha lehet, úgy várják meg, ő akkor kedden reggeli vonattal jönne. Kölnbe érkezne délután. Kérem, ha tudja, úgy sürgősen értesítse, hogy várják a keddi vonattal. Üdvözlet és kézcsók: Ödön” (MTAK Kézirattár, Ms 6310/144.). – Sokat szeretnék írni […] Klárinak is, legutóbbi levelére: Valószínűleg Szabó Lőrincné valamely kallódó leveléről lehet szó.

 

 

104.

Enschede, 1928. szeptember 27.

 

Lőrinc, kérem, köszönöm azt a rengeteg útbaigazítást stb., amikkel mostanában oly bőségesen ellátott. Kár volt a sok fáradságért, s kár lenne újabb útiprogram-összeállításokon fáradoznia. Annál is inkább, mivel semmiféle tervem, sem kedvem nincs semmiféle nézgelődésre.

Azt hiszem, Lőrinc, hogy maga nagyon is rosszul fogott hozzá ahhoz a bizonyos „jóvátételhez” – ha ugyan lehet ilyesmiről szó. Magának nem velem kell törődnie, hanem: először Klárival, másodszor és harmadszor is csak Klárival. S nekem is akkor tesz jót, ha látom, hogy Klárinak szerez megnyugvást, békét. Márpedig most éppen olyan érzéseim vannak, hogy maga ezeknek – lehet, hogy önhibáján kívül – pont az ellenkezőjét szerzi Klárinak.

Azonkívül, Lőrinc, maga mindenáron valami barátságfélét akar létrehozni köztünk. – Mármint maga és én köztem. – Ezt nem lehet, Lőrinc, legalábbis olyan mértékben, mint amilyenre maga gondol, nem lehet. Nem Klári miatt, hanem mert egyszerűen nem lehet, sem maga, sem én nem vagyunk erre alkalmas anyagok. De hát ezek mind olyan dolgok, amikről igazán csak beszélni lehet. Azért ne is válaszoljon nekem erre a levelemre, legyünk most már mindhárman egy kis türelemmel, amíg majd beszélhetünk egymással.

Tegnap nagyon lehangolt Klári levele, úgy elszégyelltem magam, hogy én csak egy szó panasszal is mentem hozzá. Nem vagyok méltó arra, hogy ránézzek, nem hogy még panaszaimat is vigyem hozzá.

Lőrinc, nagyon kérem, legyen jó Klárihoz, én nő vagyok, látom, hol hibázza el a dolgát, vizsgálja meg egy kicsit magát, talán maga is rá fog jönni.

Isten vele, Lőrinc,

Bözsi

 

Ms 6310/37. A levelet Vékesné Korzáti Erzsébet már Budapestre írja, a lakásra címezi, mivel azt Szabó Lőrincné bontja fel (lásd Szabó Lőrincné hozzá 1928. október 1-én írott, kötetünkben 54. számú levelét): „A Lőrincnek írt levelét én bontottam fel, mert én voltam itthon.” – Tegnap nagyon lehangolt Klári levele: Szabó Lőrincné 1928. szeptember 24-én este, az úton („ülünk most a vonaton, Frankfurt felé megyünk”) írott, és 25-én délután Frankfurtban bedobott (kötetünkben az 52. számú) levele.

 

 

105.

Budapest, 1928. november 19.

 

Egy könyvcsomagot átvettem.

Vékes Ödönné

 

Köszönöm

Bözsi

 

Ms 6310/38. Egy könyvcsomagot átvettem: Szabó Lőrinc kézírásával ez a mondat. A címzés még a Mária utcába szól; lásd még kötetünk 41. számú levelének jegyzetét.

 

 

106.

Budapest, 1928. december 18.

 

Lőrinc, tegnap én nagyon csúnyán viselkedtem magával szemben, amit nagyon sajnálok. Nagyon fájna nekem továbbá az, ha azt hinné, hogy én ellensége vagyok magának – valami ilyet mondott tegnap. Igazán nagyon sajnálom magát, és őszintén kívánom, hogy végre találja meg nyugalmát Klári mellett és igyekezzék őt is meggyógyítani.

Csak ezt akartam megírni, hogy nem vagyok az ellensége, ilyet ne gondoljon, nem is haragszom magára. Klárinak megmutathatja ezt a levelem.

Isten vele

Bözsi

 

Ms 6310/39. Ismeretlen jelenetre utal.

 

 

107.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Lőrinc, egész nap és egész éjjel gondolkoztam magamról és magáról. Most megint nem tudom, hogy mi történt velem!? Ez az érzés akkor kezdődött bennem, mikor elváltunk a mozi után, vagyis akkor vettem észre, mert most, ha visszagondolok a keddi délutánra és estére, meg tudom állapítani, hogy már előbb kezdődött. Pontosan nem tudom, mikor. Az igazi okot sem tudom biztosan, ami kiváltotta belőlem. Valami rettenetesen elidegenített magától tegnap este. Magam is megdöbbentem erre az érzésre, oly hirtelen jött. Ma nem mentem ki Klárihoz, figyelni akartam magam, nem akartam, hogy Klári ebben a lelkiállapotomban valamilyen hatással lehessen rám. Lőrinc, én mégsem szeretem magát, nagyon erős hatással tud lenni rám, azt elismerem, már azon a ponton voltam, hogy elhiggyem: igen, én egy magának való valaki vagyok, de nagyon félek, attól félek, hogy maga nem nekem való. Ödön, persze, százszor jobban nem, nehogy azt higgye tehát, hogy ennek az ellenkezőjét gondolom. Na, de most már nem akarok magamról beszélni.

 

Ms 6310/41. A dátum nélküli levél a gépiratos másolatban az 1928. november 19-i átvételi elismervény után szerepel (36-os gépiratoldal).

 

 

108.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Nem bírom, Lőrinc, ezt a hármas helyzetet és ragaszkodom az 1 hónaphoz vagy 2 héthez.

 

Ms 6310/40. A kis feljegyzést a gépiratos másolat 5. oldalára illeszti Szabó Lőrinc, dátumnak először „1929 jun.?”-t ír, majd „1928 jun.?” kerül zárójelbe. Végül is lehetne 1928 előtti is, 1928-as is, de 1929-es is.

 

 

109.

Budapest, 1930. március 23.

 

Kedvesem, drágám, itt sírok most a szobában, és boldog vagyok, hogy így tud fájni, hogy szombaton megbántottalak. Nem is tudnék most semmi mást mondani, ha itt volnál, csak nagyon melegen megcsókolnálak. Én nem bánom már azt sem, hogy nem szégyellek ilyeneket mondani neked. Vasárnap kinn jártam, itt fenn a Vérhalom téren, amerre azután este együtt voltunk. Sütött a nap, tavasz volt, de én fáztam, lázas voltam, odadűltem egy picit ahhoz a falhoz ott a kerítésnél. Nem hallottam, amit beszél hozzám a Baba, vele voltam. Rettenetesen bántott minden élet. Láttam egy családot, öt gyerekük volt, mindnek sötétkék matrózkabátja, a lányoknak, 3 volt, két hosszú szőke copf lógott ki a sapkájuk alól, világoskék szalag volt belékötve. Olyan sokáig néztem őket. Fájt a szívem nagyon. Olyan szépek voltak, az, hogy úgy együvé tartoznak. Nem is tudom, mit akartam ezzel. Olyan rossz egyedül lenni, és mégsem tudok senkivel lenni. Senkivel sem kívánok lenni. Irtózom sokszor még egy teljesen közönyös valaki jelenlététől is. És mégis rossz, rettenetesen rossz egyedül. Irántad is sokszor olyan ellenségesen érzek, máskor meg majd megbolondulok e miatt az érzés miatt. Nagyon szerencsétlen természetem van.

Nagyon unatkozom. Nem tudok semmivel sem foglalkozni. ½ 7 van este, Bandi nincs itthon. Ezt a papírt itt tartom az ölemben, a kályha mellett ülök a kis fotelben. Félek. Nem tudom, mitől. Sokszor félek. Jár ide a kertbe egy kölyökkutya, valahogyan ideszokott. Már három hónapja nem láttam. Most, egy pár napja takarítottam, s amint egy hajolásból felemeltem a fejem, éppen szembenéztem ezzel a kis kutyával. Olyan sokféle különös volt a tekintetében. Nem is jó, ha azt mondom, hogy emberi nézés volt. Ilyen frissen, ilyen érdeklődve. Az emberek inkább fölényesen néznek, ők mindent értenek. Ez a kutya úgy benézett, felrakta a két első lábát a párkányra és kíváncsian szimatolt. Nem tudom már, mit akartam a kutyával. Azt hiszem, az életörömet, az életerőt irigyeltem meg tőle.

 

Ms 6310/20. A kézzel írott, esetleg töredékesen fennmaradt levél dátumozása: „márc. 23”. A gépiratos másolat 38. oldalán ez előtt kérdőjellel az 1929-es és az 1930-as év szerepel. Mivel a levélben a kölyökkutyáról azt írja: „Már három hónapja nem láttam.”, és mivel a környezetrajz az Eszter utcát adja meg, ahova 1929 februárjában költözhettek, csakis az 1930-as év lehetséges. A magányra való panaszkodás is ezt támogatja, hiszen 1930. februárjában költözik a szuterén külön szobájába a férje.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]