Szabó Lőrincné levelei Vékesné Korzáti Erzsébethez*
(1920–1930)

20.

Budapest, 1920. május 21.

 

Kedves Kicsi Bözsim!

Levelét az elmúlt hét végén kaptam meg. Én csak ma írok magának. Kedden itthon voltam és vártam magát egész délután. Reméltem, hogy Bözsikém lesz olyan okos kislány, és feljön hozzám annak dacára, hogy levelet nem kapott tőlem. Ma sem tudok fixírozni egy napot a következő héten, mikor itthon leszek, mert most nagyon sokat járok el hazulról, de sosem tudom előre, mikor megyünk. Legjobb lenne, Bözsikém, ha aznap délelőtt telefonálna nekem, mikor fel akar jönni hozzám. Jó? Ünnep utáni kedden nem vagyok otthon, ez biztos; hogy a hét többi napján mi lesz, nem tudom ma még, mert nem egészen tőlem függ. Szeretném már én is látni magát, Bözse! Van-e már lakásuk, tényleg június 20-a marad az esküvőre kitűzött nap? Laci a napokban kérdezősködött maga után, és mondta, hogy okvetlen ott akar lenni ő is a maga esküvőjén. Kis Bözsim, el sem tudom képzelni, hogy maga, a csitri kis leány, maga most, csak úgy egy-kettőre bekötteti a fejét, asszony lesz. Nagyon, nagyon kívánom magának, hogy boldog legyen, tudjon boldog lenni. – Hízott-e valamit; mert ilyen véznán, soványan, kislány, mégis kockázatos dolog nekivágni az életnek. De, ugye, prédikálni könnyű? Rendesen hiábavaló is. Jólesik, Bözsikém, hogy gondol rám, hogy hiányzom magának. Szeretném, ha mindig, mikor mondanivalója van számomra, nyújtani tudnám azt, amit vár. Néha vigasztalást, néha csak meghallgatást és néha egy kis szidást is; – ugye? Mindig, kicsi Bözsim, ha úgy érzi, hogy jólesne elmondani valamit, kérdezni valamit, és nem tudunk találkozni, le kell ülni szépen, tollat fogni és megírni nekem mindent őszintén. Én mindig szeretettel hallgatom magát, Bözsi, és mindig legjobb tudásom, szeretetemmel igyekszem magának felelni. Örülök, hogy tetszett magának mind a két regény. Azt hiszem, Bözsikém, ha nem is lesz olyan furcsa élete, mint Margitnak volt, és Ödönnek nem is lesz alkalma talán annyiszor bizonyítani, hogy nagyon szereti magát, én remélem, hogy szereti és szeretni is fogja magát mindig; gyengéd, jó férje lesz. Persze, magának is szerető, jó kis feleséggé kell lennie, és gondolnia sem szabad soha másra. Különben ezt felesleges is volt mondanom, azt hiszem. Maga alapjában véve olyan nagyon jó kislány most is, Bözsike, hogy magából nagyon jó asszonyka lesz, ez biztos. Egyre kell csak nagyon vigyáznia, ebben talán férje tud majd segíteni magának, hogy kivel barátkozzék. Magára nagyon lehet hatni jó és rossz irányban is, azért magának még jobban meg kell tudni válogatni a jó embereit, a barátait. Sokat is írtam már, de jólesett kicsit prédikálni a Bözsinek, hiszen már rég nem tettem. A viszontlátásig szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/238. Ünnep utáni kedden: Május 23–24. pünkösd, 25-e kedd. – Esküvőre kitűzött nap: A Vékes Ödönnel kötött házasság későbbre halasztódott (lásd Korzáti Erzsébet 1920. június 2-i, 1. számú levelét). – Laci a napokban kérdezősködött maga után: Horváth László, a VIII. kerületi Elöljáróságon volt vezető tisztviselő, ekkor Özvegy Rudnayné Mikes Klárának udvarolt, utóbb, 1921 szilveszterén ő és Pajzs Ödön újságíró lesznek Szabó Lőrinc és Mikes Klára házassági tanúi; az ő édesanyja szerzi az Üllői út 31-ben Julcsa néninél (Braun Arnoldné) a Szabó Lőrinc-házaspár albérleti első lakását, ahol 1926 végéig laknak; lásd kötetünk 1. számú levelének jegyzetét, valamint Szabó Lőrincné visszaemlékezéseit, Harminchat év, 1. k., 615–623. – Ha nem is lesz olyan furcsa élete, mint Margitnak volt: Ismeretlen közös olvasmányukra utal.

 

 

21.

Budapest, 1920. július 26.

 

Kicsi Bözsim!

Levelét megkaptam, örülök, hogy jól érzi ott magát, hogy szeret ott lenni, hogy élvezi a szépet. Örülök annak is, hogy hiányzom magának, jólesik tudnom, hogy szeret engem a kislányom ott messze is. Bözsikém, legyen egyszer komoly, okos kislány, fogadjon szót az orvosnak. Sokat kell ennie, sokat, egész nap feküdni. Nem szabad mászkálni, mert akkor nem fog hízni. Tudja, hogy az esküvőjéig híznia kell!? Fürödni se nagyon szabad. A fürdő nemhogy nem használ, hanem még árt is magának. Ödön elmegy magához? Vagy talán már volt is? Vidorral valószínűleg találkozott már. Pénteken utazott el innen. Csütörtökön volt fenn nálam búcsúzni, de én nem voltam itthon. Remélem, hogy ő is, mire visszakerül Pestre, kövérebb lesz. Üljenek mind a ketten sokat, jók legyenek és hízzanak. Kacérkodni nem szabad sem hadnaggyal, sem más férfiemberrel. Menyasszonynak nem illik. Ha a szereteten folt esik, kicsi Bözsim, azt bizony még a Balaton vize sem tudja tisztára mosni. Én azonban nyugodt vagyok, és bízom az én kislányomban. Ha valami olyat akar tenni, miről tudja, érzi, hogy nem szabad, kell, hogy érezze Klári kezét, amint megfogja a maga kezét, és visszahúzza. Azt akarom, hogy különb ember legyen magából, Bözsikém, mint az átlag lányokból. Van magában sok jóság, szépség, azt kell felszínre hoznia. Minden hibát, könnyelműséget, szeszélyt, kíváncsiságot le kell tudni küzdeni. Nem érdemes kíváncsiskodni, mert anélkül is megmutat az élet mindent. Várni kell türelemmel, figyelni és szeretni. Ha szeretjük az embereket, nem tudunk rosszak lenni, mert nem tudunk – nem akarunk legalábbis – fájdalmat okozni annak, akit szeretünk.

Jó, hogy tudott a doboz helyett egyebet szerezni, mert ügyetlen lett volna azzal utaznia. Én jól vagyok. Egy hét oda a szabadságomból, és én bizony semmi okosat se csináltam. Természetesen el fog múlni mind a három hét anélkül, hogy terveimből sikerülne keresztül is vinni valamit. Írjon, Bözsim, örülök levelének. Isten vele. Bözsikém, minden érdekel, ami magával van kapcsolatban. Őszintén mindent el kell mondani, aminél úgy érzi, hogy jó volna, ha Klári itt volna és elmondhatná neki. – Szeretettel csókolja

Klári

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/239. Örülök, hogy jól érzi ott magát: A levél szövege a Balatonra utal. – Vidor: Kollégájuk.

 

 

22.

Budapest, 1920. november 19. délután

 

Édes kicsi Bözsi lányom!

Hogy tudjam elmondani magának mindazt a sok jókívánságot, amit érzek, amit kérek a sorstól a maga számára. Szeretném, ha érezné anélkül, hogy mondani is kellene, mennyire szeretem magát, és hogy örülnék, ha magát mindig, egész életén keresztül boldognak láthatnám. Most, tudom, boldog, kell is, hogy az legyen, mert férje tele van nagy, mély szeretettel az ő kicsi gyermek asszonykája iránt. Szeressék egymást így egy egész életen keresztül. Ha ezt engedi az Isten, akkor magának oly sokat ád, ami csak nagyon kevés embernek jut ezen a földön. – Laci kezeit csókolja, és ezután kíván ő is magának tartós, nagy boldogságot.

A viszontlátásig meleg szeretettel ölelem

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/240. Sok jókívánság: Esküvői üdvözlőszöveg. – Laci: Horváth László.

 

 

23.

Budapest, 1921. március 9.

 

Kedves kicsi lányom!

Engem kér, hogy megvigasztaljam, mert szomorú, mert miattam szomorú?! Hát mindenki szomorúvá lesz, aki engem szeret? Gondolkozom, hogy mit is mondhatnék, ami vigasztaló volna, de bizony szomorúan állapítom meg, hogy vigasztalni én nem tudok. Kicsi Bözsim, a szeretetem vagy érzi, vagy nem? A szeretet addig él a maga számára egy másik egyéntől, amíg azt maga érzi; ha nem érzi: akkor nincs is. Én éppoly változatlanul szeretem magát, mint eddig. Lehet az, egyik napról a másikra nem szeretni? Látja, Bözsim, most vigasztalnom kellene, és magam lettem szomorú. Szomorú, de azért ez jó is, mert ami szomorúvá tett, az egyszersmind ajándék az élettől az én számomra. Fájdalmat okoz az, hogy én tettem szomorúvá magát, Bözsikém, akinek most igazán nem szabadna rossz percet sem szereznem; viszont boldoggá tesz az, hogy van valakim, egy kislányom, aki szeretve figyel, s aki félt. Ne féltsen, Bözsikém, ha tényleg meg tudnék változni, az nekem az életre nagyon jó volna. Mindenesetre változtam már eddig is. Kellett! Az élet oly kegyetlenül tört össze bennem sok mindent, amiben hittem, amiben hinni akartam, hogy azt nem lehet nyom nélkül elviselni. Rosszabb vagyok, kegyetlenebb, mint voltam, de akarok is lenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az érzésem magával szemben változna, vagy változhatna. Talán zárkózottabb vagyok most magával szemben is, mint eddig voltam, de ez se jelent szeretethiányt. Vannak dolgok, érzések, fájdalmak, meglátások, amikről nem lehet beszélni. Amik, ha az ember öntudatában elő akarnak tolakodni, igyekszik visszanyomni, és saját maga előtt sem akar tudni róla. Bözsikém, megérteni most sem fog, de én nem tudok magamról többet beszélni. Egyet azonban el kell hinnie, nem, nem is elhinnie kell, hanem éreznie, hogy szeretem, olyan szeretettel, mint ahogy, azt hiszem, a kislányom tudnám szeretni, ha volna; és magának a régi jobbik – hiszen jó az sem volt – énemből szeretnék sokat adni. Isten vele, kis Bözsim, szeretném, ha még sokáig tudna úgy szeretni engem, ahogy most. – Pénteken du. egy nagyon szép hangú leány lesz nálam, Laci is itt lesz, szeretném, ha átjönne maga is. Kora délután.

A viszontlátásig szeretettel csókolja

Klári

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/241. Laci: Horváth László.

 

 

24.

Budapest, 1921. augusztus 6.

 

Édes kicsi Bözsim!

Nagyon sajnálom, de vasárnap nem mehetek ki magukhoz. Nagymama elköltözik most tőlünk, és az ő holmiját kell becsomagolni stb. Jövő héten valamelyik délután kimegyek. Lehet, hogy többen kirándulunk oda. Legalábbis tervbe van véve. Lehet, hogy csak Lőrinccel megyek. Ha csak Lőrinccel megyek, őt vihetem magukhoz is, ugye? Ha többen megyünk, akkor csak én megyek be magához. Remélem, megtalálom. Különben hogy vannak? Jól érzi magát? Hát Bandi? Kicsi Bözsi, sokat, nagyon sokat kell enni. Édesanyja, Ödön szintén jól vannak? Újság nincs semmi nálunk. Otthon lakom már, és rengeteget dolgozom. Délelőtt, délután bejárok. Ja, ez az élet. Kicsike öröm, sok gond és baj. Dokival még mindig nem találkoztam. Nem baj, csak épp megírom, hátha érdekli. Azt leszögezhetem újólag, hogy nőkkel jobb nem barátkozni. Sokkal hűtlenebbek, mint a férfiak. Bizony! Nagyon meleg van, biztosan ezért folyton fáj a fejem, tehát rossz a kedvem is. Majd őszre ez is elmúlik. Legjobb azonban az volna, ha már én is elmúlhatnék. De nem lehet még. Valamit el kell még biztosan végeznem ezen a földön, s addig élnem kell. Csak tudnám már, mi az, amiért élek? De nem filozofálgatok magának most, kicsi lányom. Örüljön Bandinak, Bözsikém, és vigyázzon magára. A mellékelt csekélységet fogadja szívesen Bandi számára és őrizze meg neki. Reméljük, mire felnő, megsokszorozódhat majd. Kicsi keresztfiam és mindannyiukat szeretettel csókolom, Ödönt üdvözlöm. Szeretném már látni, kis Bözsim. Öleli szeretettel

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/243. A levelet a Magyar Vegyészeti Gyárosok Országos Egyesülete. Elnökség. Budapest V. Mária Valéria utca 12. céges papírján írja Mikes Klára; ekkor rövid ideig itt dolgozott (lásd Harminchat év, 1. k., 620.). Albérletben egy barátnőjével egy közös barátnőjük Horánszky utca 2. szám alatti lakásában lakott, itt ismerkedett meg Szabó Lőrinc Korzáti Erzsébettel is; lásd kötetünkben Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését. – Nagymama elköltözik most tőlünk: Szabó Lőrinc Debrecenben lakó édesanyja; a levél hátteréhez lásd Szabó Lőrincné naplóját a Harminchat év 1. k., 17–19. (1921. július 30–augusztus 8.), házasságuk előtti első terhességmegszakítási problémájuk árnyékolja be az asszony napjait. – Bandi: Vékes Endre, Szabó Lőrincné keresztfia; születéséről ezt írja 1922. július hóról keltezett naplójegyzetében édesanyja: „Bandi született: 1921. július hó 12-én, keddi napon, délután ¾ 5 órakor, Budapesten a Baross utcai Bársony klinikán. Súlya 3,23 kg, hossza 51 centi, feje kissé hosszúkás. Haja szőke, szeme sötét, s különösen szépen ívelt szemöldöke volt. Az első fürösztésen átesvén, tágranyílt szemekkel nézegette a világot s nyalogatta vérpiros szájacskáját. Tizenkilenc éves voltam, leányt szerettem volna, most már örülök, hogy fiú. Nem kell neki azt végigszenvedni, amit egy leánynak kell. Férfinek különben is kevesebb szenvedés jut osztályrészül, mint a nőnek, könnyebb az élete, szabadabb, erősebb.” (MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 4610/295.); Vékes Endre így emlékezik: „Én a harmadik gyerek lettem volna, kettőt nem tudott megszülni, a harmadikat, engem is csak saját felelősségére, orvosi tanács ellenére szült meg; veszélyeztetett terhes volt; nagymamám mesélte: »bizony édesanyád élet-halál között lebegett, hogy téged megszüljön«.” (Petőfi Irodalmi Múzeum, Hangtár, 885/1. és 898/2.). – Dokival még mindig nem találkoztam: Kövér Ilona, Mikes Klára Horánszky utcai albérlőtársa, barátnője képzős idejéből, három évvel felette járt. (Lásd Harminchat év, 1. k., 618.).

 

 

25.

Budapest, 1921. november 9.

 

Édes kicsi Bözsim!

Ne haragudjék, de nem tudok ezen a héten átmenni magával a kalaposhoz. Nagyon sok a dolgom, Lőrincet behívták katonának, vele is dolgom van most, Mari néni varr nálam. Ez is leköt. Ugye, kicsim, nem haragszik. Menjen át azért, Bözsikém, és hivatkozzék Trettináné Havas Aliszra.

A cím: Meszanek Teréz, Bp. II. Batthyány u. 35. sarkon.

Szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/245. Lőrincet behívták katonának: „Egy magas rangú katonatiszt […] 1922-ben Jászai Mari kérésére (aki akkor már ismerte a Shakespeare-szonett-fordításaimat és becsülte) ismeretlenül felszabadított egy katonai behívó depressziója alól. (G. Gyulának hívták.) Később miniszterelnök lett.” (Szabó Lőrinc: Vers és valóság, 106–107.); G. Gyula: Gömbös Gyula. Szabó Lőrinc évszámokban gyakran téved emlékezései során. – Mari néni varr nálam: Ismeretlen személy. – Trettináné Havas Alisz: Mikes Lajos harmadik feleségének, Havas Irmának testvére, Trettina Jenő újságíró felesége, Katicabogár című regénye 1923-ban jelent meg.

 

 

26.

Budapest, 1921. november 18.

 

Édes kicsi Bözsim!

Névnapjára a legnagyobb szeretettel kívánok minden jót. Legyen nagyon boldog, kislányom, hosszú-hosszú ideig, és szeressen engem is soká.

Szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/246.

 

 

27.

Budapest, 1921. december 24.

 

Kicsikém, elsősorban is mindannyiuknak nagyon kellemes karácsonyt kívánok. Mulassanak jól, legyenek vidámak. Maga is, kicsi Bözsim. A Jézuska a maga és Bandi számára nagyon szegény ajándékot tett le nálam. Azért fogadja jó szívvel, szeretettel, mert így juttatom én is magához.

Most pedig, Bözsikém, nagyon drukkolok Lőrinc cigarettatárcája miatt. Megkapom még ma? Üzenje ezt meg Terézzel, legyen olyan jó. Ha nem volna ilyen csúnya idő, azt mondanám, szaladjon át egy percre megnézni az én karácsonyfámat. Tegnap kaptam Lőrinctől, nagyon aranyos, szép. Nagyon örültem. A mielőbbi viszontlátásig meleg szeretettel csókolja magát és Bandit, a magáéit pedig üdvözli

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/247. Nagyok drukkolok Lőrinc cigarettatárcája miatt: Karácsonyi meglepetés. – Üzenje ezt meg Terézzel: Vékes Endre sem emlékezik ilyen nevű ismerősre, hozzátartozóra, alkalmazottra.

 

 

28.

Debrecen, 1922. április 29.

 

Kedves kis Bözsim!

Megérkeztem Debrecenbe, s most próbálok hízni és gyógyulni. Nagyon szeretnek anyukáék engem, és minden elképzelhető módon kényeztetnek és akarnak kedvembe járni. Lőrinc nélkül nagyon rossz lenni, de mit csinálhatok? Egész nap fekszem, eszem és olvasgatok vagy levelet írok, mint most is. Kicsikém, maga hogy van, mit csinál? Mikor nálam volt, nem tudtam magával lenni, mert igen sok volt a dolgom. Mikor kimentünk a vasúthoz, alaposan megáztunk, majdnem hely nélkül maradtunk. Szegény Lőrinc agyon fáradt, mire két helyet sikerült neki kaparintania. Így azután aludhattunk is valamennyit. Ide reggel 4 órára érkeztünk. Persze volt nagy meglepetés, mikor úgy 5 óra felé bekopogtattunk. Lőrinc még aznap az éjjeli vonattal vissza is ment, és én itt maradtam árván. A fejem olyan nagyon fáj állandóan, hogy semmihez nincs kedvem. Az evés nehezemre esik nagyon, pedig borzasztómód akarok egészséges lenni. – Újságot nem írhatok innen, mert velem itt igazán semmi sem történik. Még nem voltam kint sehol. Nincs kedvem, nagyon fáradt vagyok. Hátha sohase leszek már egészséges? Ma este talán eljön Lőrinc, nagyon, nagyon jó lesz. Írjon, Bözsikém, mindenről. Bandi, Ödön hogy vannak?

Szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Debrecen: Szabó Lőrincné kivizsgálásra és felerősítésre Debrecenben, Szabó Lőrinc szüleinél tartózkodik, Szabó Lőrinc elkísérte, visszaútjában olvassa barátjuk, Király György irodalomtörténész halálhírét az 1922. április 27-i esti lapokban. (Lásd Harminchat év, 1. k., 5–15. számú leveleket.)

Ms 4610/248.

 

 

29.

Debrecen, 1922. május 11.

 

Kedves kis Bözsim!

Nagyon elszomorított levelével. Nem szabad belenyugodni abba, kicsim, hogy a betegsége erősebb legyen, mint az életkedve. Okvetlenül kell gyógyíttatnia magát, akármilyen terhes és unalmas dolog is. Ha látna engem, hogy milyen jó vagyok, mennyit fekszem és milyen sokat eszem, rögtön kedve volna magának is követni a példát. Nem tudom, mennyit híztam, de sokkal jobban nézek ki. Még sokkal többet akarok ám, és fogok is. Okvetlenül meg kell gyógyulnom, mert betegen nem bírja az ember az életet. Most de. 12 óra van, és én még az ágyban vagyok. Most fel fogok majd kelni, mosdom, ebédelek, ma hajat is mosok még, azután levetkezem és ágyba bújok. Látja, kislányom, ilyen élet mellett muszáj hízni, ugye? – Nem tudom, Bözsikém, hogy helyes dolog-e az, hogy maga Ödönnek nem mondja el, mikor el van keseredve? Magához mégis ő áll a legközelebb, és ha nem is értené meg az ő kis ideges, az élettel szemben is túl érzékeny asszonyát, idővel a beszélgetések, az őszinteség sokkal közelebb viszi egymáshoz az embereket. Nem csak a test a fontos a házaséletben, hanem a lélek is. Barátkozni is kell, nemcsak szerelmeskedni. Higgye el, Bözsikém, igazam van. Az Ödön, azt hiszem, sokszor csodálkozik magán, mert nem érti magát. Maga magába zár mindent, ő pedig csak a rosszkedvét látja megokolatlanul. – Menjen el Scharlhoz, Bözsi, ha hazamegyek, én is megnézetem magam vele. Ödönnek odaadtam egyszer már a címét, ha nincs meg, a telefonkönyvben megtalálja. A Budakeszi főorvosa. Meg is kell tartani azután azt, amit ő mond. A fogorvos címe: dr. Simkó? Akadémia ucca 1. talán 2. emelet. Van táblája. Hivatkozzon rám, de Mikes Klárát mondjon, mert nem tudja az asszonynevem, azt hiszem. A cipész pontos címét nem tudom, de azért megtalálhatja, Bözsikém. Utlynak hívják. A Mária Terézia tér és most ezt nem tudom, hogy Kis- vagy Nagytemplom uccán lévő sarokházban, nem a tér felőli oldalon, van egy kis boltja. A Mária Terézia téri iskola melletti ucca. Ugye megtalálja? Ott Szabónéra hivatkozzék. Jól meg kell neki magyarázni, milyenre akarja, meg tudja csinálni. – Bandi hogy van? Én már oly rég nem láttam, egész nagy emberke lehet. Ha unatkozik, írjon, kislányom, szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Debrecen: Szabó Lőrincné kivizsgálásra és felerősítésre Debrecenben, Szabó Lőrinc szüleinél tartózkodik, Szabó Lőrinc elkísérte, visszaútjában olvassa barátjuk, Király György irodalomtörténész halálhírét az 1922. április 27-i esti lapokban. (Lásd Harminchat év, 1. k., 5–15. számú leveleket.)

Ms 4610/244. Nagyon elszomorított levelével: A levél ismeretlen. – Menjen el Scharlhoz: Dr. Scharl Pál orvos, ekkor egyetemi tanársegéd. – A Budakeszi: Tüdőszanatórium. – Mária Terézia tér: Ma Horváth Mihály tér.

 

 

30.

Budapest, 1923. július 27.

 

Kedves Bözsikém!

Örülök, hogy írt. Bizony, nem mentem ki, látja, de olyan nagyon nem volt kedvem hozzá. A főzés, a bolha: ez igazán elég ok volt arra, hogy a kedvem elmenjen ettől a nyaralástól. Maga persze unatkozik most nagyokat, ugye? Nem baj, fontos, hogy hízzon, majd mulathat ősszel. Most már úgyis a nyár nagy részén túl van, még egy hónapot ki fog bírni. Hátha az a házaspár nyújt majd szórakozást is. Mennyit hízott eddig? Jean Christophe nem jelent meg eddig több. Most küldök egy igen szép regényt, ezt nem kölcsön, hanem elszámolásra. Nekem nagyon-nagyon tetszett, remélem, magának is fog. Mit csinál a kis Bandi? Ő is hízik, ugye, és élvezi az „arany szabadságot”? Én egyformán vagyok, hol jobban, hol rosszabbul. Sovány vagyok, olyan, mint egy hering. A gyerekem az nagy, hízik. Nem ruccan be egyszer Pestre? El kell akkor hozzám is jönnie. Kimennék én is magához, de a gyerekkel nagyon fárasztó. – Kicsi Bözsi, a levele miért volt megint olyan elkeseredett, ideges? Nem szabad! „Lesz még szőlő, lágy kenyérrel”, – ha drága is lesz a szőlő és az a lágy kenyér. Biztosan nincs is semmi baj, ugye, csak unatkozik és ráér gondolkozni. Bizony inkább írna nekem, de nem olyan icinke-picinke levelet, mint most, hanem rendeset. Bözsikém, legyen okos és igyekezzék hízni, hogy télre egészen egészséges lehessen. Hallom, hogy szép csipkéket kapott ruhára, most már majd csak táncolni kell benne. Bandit és magát szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/249. Bizony, nem mentem ki, látja: Feltehetően Tatatóvárosba, ahol előzőleg júniusban Szabó Lőrincné Kisklárával nyaralt; lásd Harminchat év, 1. k., 66–79., a 27–32. számú leveleket – Jean Christophe: Romain Rolland (1866–1944) regénye füzetszerűen, részletekben jelent meg magyarul. – A gyerekem az nagy, hízik: Szabó Lőrinc és Mikes Klára első gyermeke (Kis Klára, később a családban: Kisklára, művésznevén: Gáborjáni Klára, 1923–1972), 1923. április 8-án született. – Levele miért volt megint olyan elkeseredett, ideges?: A levél ismeretlen.

 

 

31.

Budapest, 1923. augusztus 22.

 

Kedves Bözsikém! Nagyon sietve, csak egypár sort írok most magának, mert nem érek rá. Nagyon el vagyok foglalva a gyerekkel, háztartással. Tudja, hogy az erőm se sok, és sokkal kevesebb munka kimerít, mint mást. Nagyon örülök, hogy ennyit hízott. Nem sok, de azért szép eredmény mégis. Talán most már majd sikerül ezt a súlyát megtartani, sőt talán tud is még hozzá szerezni. Meddig marad még kint? Biztosan fog most majd örülni Pestnek, hiszen hosszú hónapokig volt távol innen. Lehet majd megint egy-egy kicsit ide is, oda is járogatni. Emmi is visszajön szeptemberben. Lehet, hogy én meg elutazom egy hónapra a hegyek közé, de ez nem biztos. Nekem nincs nagy kedvem ehhez. Orvoshoz megyek ezen a héten, mert nagyon rosszul nézek ki és nagyon fáj a hátam, sőt a vesém is egy kicsit. A gyerek nagyon jól néz ki, aranyos pici jószág. Nagyon örülök, hogy van, ez, azt hiszem, mégis az életben az egyetlen igazi nagy öröm, amit érezhetünk. A többi az sokkal-sokkal kevesebb mind és mulandóbb. Ha ráér és kedve van – ráérni biztosan ráér –, írjon, kicsikém, örülök, ha beszélget néha-néha nekem. Bandi persze nagyon boldog volt kint? Szeretettel csókolja magukat

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/250. Emmi is visszajön szeptemberben: Vagy Ritoók Emma (1868–1945) költő, író, műfordító, a Fővárosi Könyvtár könyvtárosa, Mikes Klárával innen ismerik egymást (irodalmi szalonjáról lásd Illés Endre emlékezését: Három szoba a Baross utcában, a Gellérthegyi éjszakák című kötetben); vagy Pistora Emy, Kormos Aladárnak, Mikesné Irma unokatestvérének a felesége, Kisklára keresztanyja. – Elutazom egy hónapra a hegyek közé, de ez nem biztos: Csak 1924 áprilisában utazott el Újtátrafüredre, április 3. és május 18. között tartózkodott a dr. Szontágh-szanatóriumban.

 

 

32.

Fonyód, 1924. július 14.

 

Bözsikém!

Örülök, hogy végre írt. Hosszú levelet én innen nem vagyok képes írni, mert Klára szinte lélegzeni se enged. Nagyon anyás lett, hogy csak engem lát, és folyton a szoknyám rángatja. Nagyon fáraszt a kis pocok. Természetesen szívesen csinálok neki mindent, de sok egy kicsit. Iszonyú despota tud lenni egy ilyen kis pocok. Ha nagyobb, akkor már könnyebb lesz vele. Ettől eltekintve jó itt lenni. Nem kell öltözködni, flancolni, a víz jó. Van egypár ember is, akikkel szívesen vagyok. Erdő is van, nap is. Ma délután ugyan nap nincsen. Borongós egy kicsit. Olvasni, kézimunkázni persze nem tudok. Lőrinc már írt Velencéből. Remélem, jókedvűen jön majd vissza. Azért én is összeszedem magam megint egy kicsit. Nyugalom az van itt, és mégis az a legfontosabb. Maga, kis Bözsim, jól teszi, ha elmegy orvoshoz. Ő majd mindent megmond pontosan. Bort, azt hiszem, egy keveset lehet inni, az nem árthat. Nem szabad sokat gondolkozni, mert akkor nem fog hízni, pedig tudja, hogy hízni kell mindenáron. Azt hiszem, olvasni mégiscsak kellene, az elűzi a gondolatait. Inkább hasson maga egy kicsit Macára. Hátha elolvas ő is egypár könyvet? Ez nem fontos. Ne gondoljon sokat Pestre. Senkire se. Inkább még rám se, csak egyen nagyon sokat. Az egészség minden. Ha az van, akkor szép az élet is, akkor van kedve az embernek mindenhez, mindenki boldogsága a saját kezében van, ha akar, akkor tud is az ember boldog lenni. Ez azután egészen biztos. Én is prédikálni jól tudok, ugye? Azért megfogadni lehetne, mert nem is olyan butaság az, amit mondok.

Papa és Irma itt volt vasárnap. Papa megígérte, hogy Mancit elhozza, hogy legalább az utolsó hetem nyugodtabb lehessen. Ez nagyon jó lesz. Legalább Manci is élvezheti egy kicsit a Balatont. Lőrinc nem tudom, mikor jön vissza, és hogy hol tölti ezt a kis idejét. Maga meddig marad? E hó végéig leszek én itt körülbelül, azon túl otthon. Eszerint címezze majd a leveleket. Írjon minél előbb és őszintén, Bözsikém! Ödön nem látogatta még meg? Mikor megy Szegedre? Isten vele, kislányom, legyen okos és jó kisgyerek. Bandit csókolom, magát is szeretettel öleli

Klára

 

Ma kaptam a levelét.

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/251. Fonyód: Mialatt Szabó Lőrinc Észak-Olaszországban jár, Szabó Lőrincné Kisklárával Fonyód-Fürdőtelepen a Drechsler Szállodában üdül. – Lőrinc már írt Velencéből: Szabó Lőrinc 1924. július 10. és 22. között utazgatott Olaszországban és Ausztriában. Az említett levél Triesztből címződött, július 11-én Velencében adta postára (Lásd: Harminchat év, 1. k., 55. levél). – Maga, kis Bözsim, jól teszi, ha elmegy orvoshoz. Ő majd mindent megmond pontosan: Lásd Vékesné Korzáti Erzsébet 1924. július 19–22-i levelét férjéhez, Vékes Ödönhöz, amelyben betegségéről, orvosi vizsgálatáról számol be (kötetünkben Szabó Lőrinc: Erzsike című emlékezéseinek jegyzeteiben közöltük). – Inkább hasson maga egy kicsit Macára: Vékes Ödön sógornője, Vitéz Vékes Sándorné, náluk nyaralt Vékesné Korzáti Erzsébet kisfiával Szegeden és a Szeged melletti tanyájukon; lásd Szabó Lőrinc: Erzsike című emlékezésének jegyzeteit. – Papa és Irma: Dr. Mikes Lajos (1872–1930) Szabó Lőrincné édesapja, az Est-lapok irodalmi rovatának szerkesztője és harmadik felesége Havas Irma. – Ma kaptam a levelét: A levél ismeretlen.

 

 

33.

Budapest, 1925. június 21.

 

Kedves Bözsikém!

Levelét megkaptam, Valinak elvittem a lapját. Köszöni. Most nagyon jókat tanultunk. Bizony, kár, hogy mulasztja. Egész újakat is tanultunk még. Rendesen nagyon korán megyek órára. Vali mindig beállít a művészcsoportba is, így én dupla órát technikázok. Egész nyáron át fogok tanulni. Hogy utazunk-e elsején, azt ma sem tudom, de lehet. Mikor jön haza? Jól érzi magát? Hízik? Boriska ott van? Itt állandóan rossz idő van, sokat bosszankodom emiatt. Sétáláshoz nincs elég energiám, bizony, szegény kis pocóm nincs elég sokat levegőn. Mit csináljak? A maga fodraiból egész helyes kis ruhát tákoltam össze Klárának. Júliától is kaptam ócskaságokat, abból is lesz kis ruha. Persze van meglehetősen dolgom ezekkel a kis vackokkal is, és még sincs úgy öltözve a gyerek, ahogy én szeretném.

Újság bizony itt sincs semmi. Egyik nap múlik a másik után egyformán, egyformán mindig. – Különben jól vagyunk. Klára kicsit náthás. Én sokat eszem, szeretnék hízni. Jó volna, ha sikerülne. Gizella-telepen voltunk egyszer. Nagyon csúnya idő volt épp aznap. A hely gyönyörű. Hegyes, erdős. Isteni szép. Akkor még nem volt a telepen víz és villany. Papáék ezért a mellette lévő szanatóriumba mentek. Irma a két gyerekkel. Az sokkal elegánsabb, kényelmesebb, de drágább is. E héttől kezdve lesz már a telepen is víz is, villany is, tehát ki lehetne már menni. Fonyódra is írtam, de nem feleltek. Bélatelepről jött válasz. Napi négyszeri étkezéssel penzió 130.000 korona egy hétre, a kabin 50.000 korona. Ez nagyon drága. Ide nem megyünk, Fonyód egész biztosan sokkal olcsóbb lehet most. No, hisz majd meglátjuk. Mi mindig utolsó percben határozunk csak. Bandi hogy van? Biztosan nagyon élvezi a jó levegőt és az arany szabadságot? Ödön nem látogatja meg? Írjon még, Bözsikém!

Isten vele, szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/252. Levelét megkaptam, Valinak elvittem a lapját: Mindkét írás ismeretlen. Dienes Valéria (1879–1978) filozófus orkesztikai-mozgásművészeti foglalkozásaira jártak ekkoriban, aki ezt Raymond és Isadora Duncan iskolájában tanulta. – Hogy utazunk-e elsején, azt ma sem tudom, de lehet: Végül is Szabó Lőrinc és felesége 1925. augusztus 2. és 18. között tartózkodott Olaszországban (lásd a következő, 34. számú képeslapot). – Mikor jön haza?: Nem tudjuk, ekkor hol hízott. – Boriska ott van?: Ismeretlen személy. – Júliától is kaptam ócskaságokat: Lázár Júlia, lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését és jegyzeteit. – Gizella-telepen voltunk egyszer: Újságírók üdülője (Rákosi Jenő üdülőház), Mikesék is, Szabó Lőrincék is nyaralnak itt időnként. – Irma a két gyerekkel: A két Mikes-gyerek, Szabó Lőrincné féltestvérei: Ilu, Füsi József író (1909–1960) leendő felesége, és Gyuri, a későbbi vegyészmérnök, akinek a hirtelen halála miatt gyászbaöltözött Szabó Lőrincné látványa váltotta ki 1950-ben Szabó Lőrinc halálhírét (lásd Szabó Lőrinc Erzsike című visszaemlékezését és jegyzeteit).

 

 

34.

Avelengo, 1925. augusztus 9.

 

A túloldalon látható kereszt helyén ülünk. Ide jövünk jövőre nyaralni. 1300 méter magas, ennek dacára meleg, és napi penzió 30 líra. Gyönyörű helyeken jártunk már. Mesélni majd szóval fogok. Isten vele, Bözsikém, szeretettel csókolom

Klára

 

Lent van Merán, 350 m magasban. A nyíl irányában holnap autón tovább a Stilfser-hágóra (2750 m). Ide drótkötélpálya röpített fel 12 perc alatt.

Kezét csókolja

Lőrinc

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/281. Képes levelezőlap.

 

 

35.

Budapest, 1925. augusztus 26.

 

Bözsikém, nincs itthon levélpapírom, ezért halogattam az írást, de Lőrinc mindig elfelejt venni, tehát inkább írok ilyenen. Ödöntől biztosan tudja, hogy Velencében megbetegedtem, 39,6 fokos lázzal utaztam haza, és itthon egy hétig feküdtem betegen. Nagyon lefogytam, rosszul nézek ki, és igen fáradt, gyönge vagyok. Terem után kellene már járnom, de nincs energiám hozzá. Kár, hogy nincs már Pesten, jönne velem, ketten mégiscsak könnyebb járni, mint egyedül. Az út gyönyörű volt, kár, hogy nem jött velünk. Majd mutatok képeket, hoztunk mindenfelől egyet-egyet, s majd Lőrinc meséli el az utat, ő sokkal jobban tudja. - Klárának fáj a lába, ma akarom orvoshoz vinni. Biceg egy kicsikét, és egyszer-egyszer el is sírja magát. Fáj a lába a vádliban, nem tudom, mi lehet az oka. Mikor jön már haza? Ödön azt mondta, hogy csak szeptember tizedike körül. Igaz? No, hiszen nem akarom lebeszélni a nyaralásról, de hiszen már az idén oly sokat nyaralt? Azt is hallottam, hogy a cipője nagyon szép lett. Kíváncsi vagyok rá. Én nem vettem, ott fogok csináltatni, ahol maga. Most rettentő csendesen élünk. Lőrinc még szabadságon van ugyan, de mióta hazajöttünk, még sehová se mentünk el. Nyolckor már lefekszem és mégis mindig álmos vagyok. Most különben napok óta esős idő járja, ezért is álmos az ember folyton. Írjon hamarosan! Bandi mit csinál? Jól van természetesen? Kis Klára is egész kis parasztlány lett.

Isten vele, Bözsikém, szeretettel csókolom

Klára

 

Kis Klára puszit üzen!

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/253. Nincs itthon levélpapírom, ezért halogattam az írást, de Lőrinc mindig elfelejt venni, tehát inkább írok ilyenen: A kézirat kitépett blokkfüzetlapokra íródott. – Terem után kellene már járnom: Tánctanfolyam és művészi tánc számára, Szabó Lőrincné többször tervezte önállósodását. – Mikor jön már haza?: Nem tudjuk, hol nyaralt ekkor. – Kis Klára is egész kis parasztlány lett: Nem tudjuk, Kis Klára hol töltötte a nyarat, amíg szülei Olaszországban utazgattak.

 

 

36.

Újtátrafüred (Palace szanatórium),
1926. március 2.

 

Bözsikém, lapját megkaptam. Jó, hogy írt. Ödöntől jött ma egy levél, Ircsi maga után küldte. Írjon hamar. Az óvodám magam köré gyűjtöttem, ők is aláírják a lapot. Csókolom magát és a gyerekeket.

Klára

 

[Üdvözlő szövegek, köztük:] Nagyszerűen sikerültek a képek, amelyekből maga fog kapni, de a Klára nem. A viszontlátásra Vasady [végül:] üdv Tóth Árpád

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Vékes Endre által megőrzött üdvözlőlap, a Palace Sanatorium: Dr. Szontagh Neuschmecks Nový-Smokovec Újtátrafüred fényképes emblémával, „2-III 1926” dátumozású menükártyával valamint a Duo d’artistes Louis Tomka Serafini–Leon Patat d Erdély zenészduó reklámozásával (a Színházi Élet 1926. március 28–április 3-i száma ír a Patat Leó–Thomka Lajos duóról). A főorvos: dr. Szontágh Miklós (1882–1963); a gazdasági igazgató Vág H. Lajos (Hermus), felesége Anica, Szabó Lőrinc egyik szerelme (lásd kötetünk 69. számú levelének jegyzetét). „1925-től kezdve évenként szinte minden télen fent voltunk, vagy legalább Klára, ezen a kedvezményes és kitűnő helyen a Tátrában, éveken át. Egyszer V. K. Erzsike is velünk volt, és fénykép is van róluk Tóth Árpáddal és Nagyklárával. E. jelenléte eléggé irritálta Anicát, mert én előre beajánlottam előző levélben őt, mint csodaszép, Byros-lábú nőt.” (Szabó Lőrinc: Vers és valóság, 35–36.). Pontosabban: 1924-től (lásd: Harminchat év, 1. k., 37–53. számú leveleket). Az említett fényképet lásd Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc-kismonográfiájában (Nagy Magyar Írók sorozat, Gondolat, Bp., 1985.) a 64. és 65. oldalon levő fényképmellékletek között. 1926. január 22. és március 7. között Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnével volt ugyanitt. Január 22. és 24. között elkísérte, majd március 5. és 7. között értük ment Szabó Lőrinc (lásd Harminchat év, 1. k., 62–85. számú leveleket). – Ircsi: Valószínűleg a szanatóriumi adminisztrációhoz tartozó személy. – Vékesné Korzáti Erzsébet 1926. február 10-én a következő levelet küldi férjének, Vékes Ödönnek (a levelet Vékes Endre őrzi):

 

Édes szívem, igazán nem mondhatod, hogy nem írok elég sűrűn. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy egy olyan elkeseredett levelet írtam, de azóta biztos megkaptál egy másik levelem, amiben minden vissza lett vonva. Igazad van, mi nem szoktunk olyan sűrűn levelezni, és most csak azért hiányzott, mert Klári sokkal több levelet kapott, mint én. Azonkívül ideges is voltam, most már bevallhatom, mert elmúlt. Mégpedig azért voltam ide[ge]s, mert nem bírtam enni, és keveselltem a hízást. A francia konyha ízét nehezen szokom meg, megettem ugyan mindent, csak egy-egy kicsit hagytam ott. Rengeteget adnak. De nem ízlett, hiába, úgy erőltettem az evést. Míg tegnapra olyan rossz lett a gyomrom, hogy kénytelen voltam szólni az orvosnak. Valahogy elrontottam a gyomrom. Írt étvágycsináló orvosságot, még csak kétszer vettem be. De biztos, hogy fog használni. Azonkívül kértem arzéninjekciót. Ma volt az első. Hátha úgy többet hízok. Pénzbe nem olyan sokkal több. Az orvosnak 100 korona, és az arzént magam vettem meg. Pár százezer korona már nem számít, ugye, ha annyit kiadunk. És biztos, hogy szükségem van rá. Az első héten 90 dekát, a másodikon 60 dekát híztam, összesen 1,50-et. Klári 3,80-at. Igaz, hogy ő sokkal jobban le volt fogyva, én meg majdnem a rendes súlyomnál vagyok, és akkor lassabban megy a hízás. Most 47 ½ vagyok, 50-ig okvetlen fel akarom vinni.

Köszönöm az olyan meglepetéseket, olyan kíváncsi vagyok, hogy milyen a ruhám. Legalább azt írtad volna meg, hogy milyen színű. És hogy jött létre, te akartad, vagy csak alkalmi vétel? Inkább ne is írtál volna róla, folyton töröm a fejem, hogy milyen színű. Szeretném, ha zöld lenne.

Azt hiszem, most alkalom nyílik elküldeni, ugyanis jön ide valaki, akivel el lehet küldeni, ismerjük. Klári megírt erről mindent Lőrincnek, ő fog elmenni ahhoz a nőhöz. Készítsd össze, amit küldeni akarsz. Légy szíves, vegyél nekem egy doboz púdert, és azt is küldd el. Itt nem kapok olyant. Baeder-féle Velmentina, Sun-Burn – ez a színe, okvetlen ilyen színű legyen, egész barna szín. Keverésre kell. Siess megvenni, mert azt hiszem, szombaton jön az a nő.

Megnyugtatásodra ideírom, hogy én nem járok át annyit az Anicáékhoz, már több esetben megtörtént, hogy Klára egyedül ment át, én meg lefeküdtem. A feketézések egészen el is maradtak, most ebéd után ágyban fekszünk és alszunk uzsonnáig.

Vigyázzatok Bandira, nem kell úgy kényeztetni. És írjál róla többet, mit csinál, mit beszél úgy otthon. Olyan jó róla olvasni.

Szervusz, drágám, írjál. Mindenkit csókolok.

Ölel szeretettel

Bözsid

 

A levél nemcsak Vékes Ödön megnyugtatására íródott, küldője remélte, hogy Szabó Lőrinc is olvassa, aki Szabó Lőrincné beszámolói alapján megrovólag fogadta Vékesné Korzáti Erzsébet ottani viselkedését, lásd Harminchat év, 1. k. 66. és 71. számú leveleiben; 1926. február 1–2-án: „Anicáéknál tegnap jól mulattunk. Offner nagyon udvarol a Bözsinek (Ödönnek semmit se kell elmondani soha, amit én Bözsiről esetleg írok). Azt hiszem, szeretne célt érni nála. Bözsi, kis ügyetlen, nem tudja távol tartani magától a férfiakat. Nekem persze nem udvarolnak.” (66. számú levél, 148., benne még egy tervezett szánutazás a bizonyos Offner és Bözsi részvételével) és éppen 1926. február 7–8-án: „Bözsinek udvarolnak nagyban. Persze olyan hangon folyik ez az udvarlás, hogy én sokszor szidom Bözsit. Persze, ezt kár csinálni, mert a természetén nem tudok változtatni. Anica is, Bözsi is adhatnának a könnyű fajsúlyukból nekem legalább egy kicsikét. Én sokszor úgy megmerevedem társaságban, hogy a szájam se tudom kinyitni. […] Rettenetes nekem ez a tónus. Ilyenkor hirtelen eszembe jut, hiszen Lőrincnek is tetszik vagy tetszett az Anica is, Bözsi is, hogyne tetszene azoknak a férfiaknak, akikben semmi érték nincs. Olyan természetes ilyenkor az is, hogy én nem tetszem. Pedig egész biztos, hogy a három nő közt én vagyok a legkülönb ember. De mi hasznom van ebből? Ez rettenetes szomorú ám!” (163–164.) Szabó Lőrinc 1926. február 3-i levelében ekként válaszol: „Tóthné referált délben Az Est-nél. Éppúgy referált, ahogyan én őróluk. »Barátságosan.« Mondta, hogy maga milyen kitűnően mulat, és hogy Bözsi, a kis könnyelmű asszony, hogy udvaroltat magának. […] Egyáltalán, hogy vannak Bözsivel? Sose ír róla; csak nincsenek terhére egymásnak? Ő is írhatna! Legközelebb én is írok neki, igaz, hogy ezt már egyszer megígértem.” (67. számú levél, 154.) – Üdv Tóth Árpád: Szabó Lőrinc 1926. március 1-i levelében a peronról ír, mikor is „Én is kijöttem Bözsi és Pádi elé.” Vékesné Korzáti Erzsébet megérkezett, várta férje és Szabó Lőrinc, még ugyanezen sorok végén ezt vissza is igazolják (Harminchat év, 1. k., 83. számú levél, 207.), a következő levelében Szabó Lőrinc azt írja: „Elég alapos meglepetés volt, hogy Tóth nem jött. A redakcióban is várták. Erről persze ne szóljon neki.” (84. számú levél, 208.); ugyanezen napról a Tátrából üdvözli Vékesné Korzáti Erzsébetet ezen a lapon. – Vasady: Vasady Ottó képes riportot készített a Színházi Élet 1926. március 28–április 3-i száma részére (lásd még a Huszonhatodik év 1. k. 85. számú levelét és jegyzeteit). – Mellékelten közöljük Szabó Lőrincnek feleségéhez a Tátrába küldött levelét, amely a Harminchat év 1. kötetének megjelenése után került elő a költő hagyatékából (a Harminchat év 1. kötetének 72. és 74. számú Szabó Lőrinc-levelei közé illesztendő):

 

 

Budapest, 1926. február 12. délután

Kedves Klára,

megkaptam csütörtöki reggeli levelét, éppen jókor, mert Júlia tegnap küldte haza a ruhát. Kérem szépen, hát ez a ruha… Julcsa néni egészen odalett tőle! Sohse hittem volna, hogy ilyen öreg kávénénike olyan lelkesedéssel és szaktudással tárgyalhat meg ruha-ügyet, mint ő tette. Igazán szép lehet, bár nincs kin fölpróbálni; egyszer én terítettem magamra, aztán ő, úgy, mint a szalvétát szokás az ember álla alá illeszteni. Persze gyöngyhímzés van rajta; oldalt, derékon alul nagy rózsa, lazán és hosszan lelógó arany „ágakkal” vagy gallyakkal és levelekkel; és az egész ruhán sok gyöngysor fut körbe; fönt, ahol egészen világos a selyem, ritkábban, 2-3 cm-es távolságban egymástól, lejjebb pedig – a piros szín erősödésével arányosan – egyre sötétedő gyöngyök egyre sűrűbben következő sorokban, s végül, az alján, már ½–1 cm-es távolság választja csak el az egyik sort a másiktól. Szóval a gyöngyhímzés is degradé. Legalább így emlékszem rá, tegnap estéről. Most nincs előttem.

Ma már beszéltem Károly Ervinnel. A helyzet egyelőre reménytelen; csak két hét múlva megy föl valakije a Tátrába. Maga viszont három hét múlva hazajön. A postaszállítás pedig hosszú hetekig eltart, esetleg egy hónapig is, és teljesen bizonytalan, hogy a csehszlovák finánc mennyi vámot vet ki. Annyit is kivethet, hogy azért megkapja az ember a fél ruhát. A magyar vámot még Pesten el lehetne intézni, – de ez az egész út, a posta, nem felel meg. Ha tehát maga nem ír, vagy ez a Nagyné őméltósága már elutazott, nem hiszem, hogy hozzájuthat a ruhához. Most mindenesetre megyek telefonálni, aztán még ebbe a levélbe beírom az eredményt.

Igaz ugyan, hogy vasárnap délután úgyse viszik ki maguknál a postát; ahhoz meg, hogy hétfőn megkapja levelemet, elég szombaton éjszaka 12-ig bedobni. Hát majd meglátom.

Ma a Fészektől kaptam körlevelet, amelyben Róna József felszólít, hogy szíveskedjek a hátralékos 312.000 k. tagsági díjat befizetni, mert így meg úgy, a klub nehéz helyzetben van, s ha a díjak nem folynak be, nem tudja teljesíteni a tagokkal szemben fennálló stb. Szóval várhat még mindig az ügy. Meglepetés különben, hogy nem 600.000 a tartozásom.

Mikeséket megvizsgálta már rengetegszer rengetegféle hatósági orvos. Minden vizsgálat negatív. Mégis szörnyű sok a hercehurca. Holnap reggel 9-kor fertőtlenítenek náluk. Holnap megy Zoli is Debrecenbe.

Anyukának a kis Klára számára ígért apróságai nem jöttek meg; még el se készültek teljesen. Küldött ellenben anyuka egy kis kaucsukbabát, akkorkát, mint amilyet Bözsiék vettek Balatonfüreden a kislánynak (Bandi baba); és Zoltán mindig elfelejtette behozni. Hétfőn bent járva végre annyit elárult Klárának, hogy egyáltalán van baba. „Legközelebb majd behozom,” – ígérte. Tegnap aztán itt járt. Klára a néninél úszik a játszásban, mint a holdvilág az ég (vagy az éj?) tengerében. Hozzám nem jön ki. Ahogy Zoli belép, még télikabátban, s egy szót szól, Klára bentről az ajtónak esik, zörömböl, kirohan és kiabál: – „Meghoztad a babát?!” – Szerencsére meghozta. Hát volt öröm. Ennek a babának az a neve, hogy: magyar lány. Ti. háromszínű ruha van rajta.

Kérem, Klára, ne csináljon magának aggodalmakat, s ne is igyekezzék magát igazolni előttem a ruha-dolog miatt. Én értem magát, s igazat is adok magának. Ugyanúgy a tánc és a kevés szórakozás tekintetében is. Nagyon jól tudom, hogy mértéket tart, és hogy erre szüksége van. Még szerencse, hogy Anicáék új helyzetében ennyi szórakozást is kaphat. (Különben is, azóta megkapta hosszú levelemet.)

A tüllt legjobb, ha elfelejti.

Képzelem, Sambula milyen jól ért az eton-frizurához! De az se komoly baj.

Turóczi Trostlerrel találkoztam egyszer, véletlenül; talán ő fog írni a könyvemről. Mert Sebestyén Károly hallgat róla a Lloydban. Az előadással kimerítette mondanivalóját. Mihályfiné kérte a gyereket a jövő hét valamelyik délutánjára. Salu mondta, hogy kapott egy lapot magától. Fölösleges volt, Miklósnak még fölöslegesebb. Ő nem is említette, tán meg se kapta. De ezek után már muszáj írnia Mihályfinénak is; József tér 12 (?); de jobb, ha a szerkesztőségbe címezi. Más címeket is emleget állandóan. Minek? Jászairól (Rudolf tér 4–6, Palatinus ház) azt hallottam, hogy megőrült. Ne írjon neki. Simonnak pedig a legutóbbi címe istentelenül megbízhatatlan. Ki tudja, hányadik helyen jár már azóta. De ideírom: Jean Georges Simon, – artiste peintre, – 130, route d’ Orléans, – Montrouge, – (Seine). Próbáljon írni oda; ügyeljen a címzésre, azt húzza alá, amit én; és a cím egyes részeit úgy tagolja sorokba, ahogy én gondolatjelekkel (–) jeleztem. Utánanéztem a Kis Larousse-ban, hogy hol van az a Montrouge. Párizstól délre; kívül a városon, de talán még hozzátartozik. Az egész Seine-departement (megye) Párizst és környékét jelenti csak. Lehet, hogy továbbítják majd a levelét vagy lapját, ha el is költözött Simon.

Nagy Gyuláék a Logodi uccában laknak; a házszámot nem tudom. Talán: 2. De megkapják házszám nélkül is, amit ír.

Újpestre megyünk vasárnap, Bajáról még nem kaptam választ. Ascher szombaton du. nálam lesz, akkor megbeszéljük, miket mond ő, mit olvassak fel én; csak Kodolányi bejönne ma vagy holnap! Ő ti. nem tud az időpontok végleges fixírozottságáról. Táviratozok neki, ha holnap se utazik fel Pestre.

Most megyek telefonálni. Este majd megírom az eredményt és feladom a levelet. Legalább hétfőn már reggel magánál lesz.

– – Most már tudja, milyen jó volt azonnal elmenni. Nagyné azt válaszolta, hogy szívesen, holnap utazik, küldjem fel a csomagot. Személyesen persze nem is kereshettem föl; pedig restelltem csak úgy ismeretlenül rátelefonálni egy kéréssel. Ödönhöz rögtön bementem. Bözsi számára nem engedek mindent elküldeni, mert tudom, mi is hogy bosszankodtunk a megterhelésünk miatt. Nagynénak – hogy ne kelljen magyarázkodni, – nem mondtam meg, hogy a két ruha (erre kértem) két asszonyé. Maga tegyen úgy, ahogy legjobbnak látja; mindenesetre látogassa meg egyszer.

Ödön tehát este el fog jönni, be fog csomagolni, a csomag reggel el fog indulni, és maga mégis – már megkapta és mindezt már tudja. A szerencsés alkalom fölöslegessé tette a levelemet.

Júlia vasárnap eljön a gyerekhez; azt hiszem, itt ebédel.

Megírom még azt is, hogy szombaton, vagyis holnap este a Mesterdalnokokat hallgatom meg. Ezt most fogom negyedszer hallani; sőt az egészet egyben csak harmadszor. Kleiber Erich dirigál. Látok egy kis cikket (nem tudom, milyen Wagner-évforduló van holnap) a Magyarországban; kivágom és elküldöm. És egy másikat is, mert ismerősökről szól, az Amerikába került Fazekasékról. Szörnyen kíváncsi vagyok rá, hogy tetszik a ruha, jó-e; mert az én laikus véleményem megkésve érkezik magához. Hála istennek! Jókedv, kitartás! Kezét csókolom

Lőrinc

 

A levél jegyzetei: Julcsa néni: Szabó Lőrincék lakásadója. – Károly Ervin: az Est-lapok műszaki igazgatója; felesége, Elza gyakran tartózkodott a szanatóriumban, Tóth Árpád neki ajánlotta A Palace-ban című költeményét. – Nagyné: Nagy Gyuláné gyermekeit látogatja meg a szanatóriumban; lásd Harminchat év, 1. k., 639., a 73. számú levél jegyzetét (ott téves lakáscímmel szerepel, helyes címét lásd alább ebben a levélben). – Róna József: (1861–1939) szobrász, a ma is létező Fészek művészklub egyik vezetője. – Mikeséket megvizsgálta […] rengetegféle hatósági orvos: Mikes Lajos kisgyermekének fertőző betegsége idejére a Metropol szállóba költözött, Az Est szerkesztősége mellé, a Rákóczi úton. – Zoli: Szabó Zoltán, Szabó Lőrinc bátyja Debrecenbe, szülei látogatására utazik. – Anyuka: Id. Szabó Lőrincné. – Anicáék: Vágh H. Lajos és felesége. – Sambula: Mesterfodrász Újtátrafüreden. – Eton-frizura: Ekkor divatos, fiúsra nyírt női hajviselet. – Turóczi-Trostlerrel találkoztam: Turóczi-Trostler József (1888–1962) irodalomtörténész, 1919-ben majd 1945-től a pesti egyetem tanára, ekkor még a Pester Lloyd német nyelvű budapesti folyóirat munkatársa; ővele készíti utóbb Szabó Lőrinc a háromkötetes Goethe-antológiát 1933-ban, lásd kötetünk 139. számú levelét. – Sebestyén Károly: (1872–1945) újságíró, irodalomtörténész, ekkor a Pester Lloyd belső munkatársa. – Mihályfiné: (1898–1972) újságíró, Szabó Lőrinc Az Est-beli kollégájának, egy időben főnökének, Mihályfi Ernőnek első felesége. – Salu: vagy Zsalu néven emlegetett újságíró, Salusinszky Imre (1883–1946), Az Est felelős szerkesztője. – Miklós: Miklós Andor (1880–1933) az Est-lapok tulajdonosa. – Jászai: Jászai Mari színésznő, lásd kötetünk 25. számú levelét. – Rudolf tér: Ma Jászai Mari tér. – Jean Georges Simon: Simon György János (1894–1968) festőművész, ekkor Rudas Klárának, Szabó Lőrincné barátnőjének férje, lásd még kötetünk 74. számú levelének jegyzetét. – Ascher: Ascher Oszkár előadóművész, lásd még a 145. számú levelet. – Fölöslegessé tette a levelemet: De azért postára adja, a záradék pedig alkalmat ad az érdekes időjáték leírására. – Júlia: Lázár Júlia. – Mesterdalnokok: A Wagner-operát Erich Kleiber (1890–1956) világhírű karmester vezényli. – Kivágom és elküldöm: A cikkek nincsenek a levél mellett, elkallódhattak; az 1926. február 13-i szombati Magyarország 2. oldalán található egy írás „Fazekas Imre tűzkalandja a New York-i Hotel Richmondban” címmel Fazekas Imréről, az Amerikába került magyar filmforgatókönyv-íróról, s ugyanennek a lapnak a 4. oldalán egy cikk Wagner halálának 43. évfordulójáról, s arról, hogy ezalkalomból szombat este világszerte minden operaházban Wagner zenéjét játsszák.

 

 

37.

Gizella-telep, 1926. június 18.

 

Édes Bözsikém!

Köszönöm szépen a pamutot, a fáradságát, de legfőképpen a zöldpaprikát. Igaz, hogy kevés volt és rettenetesen csípett, de nagyszerű volt! Elosztottam négyfelé és többen ettük meg. Nem tudom, milyen lesz a kendő, a színek szépek. Mancié gyönyörű lett. – Most már attól félek, hogy ehhez tényleg a vad színek jobbak. Lehet azonban, hogy készen gyönyörű lesz. Bözsikém, azt is köszönöm, hogy megvette az egész anyagot, a fehér még kevés lesz, azt hiszem. Ilyen vékonyban nem lehetett volna finomabbat kapni? Igaz, hogy így legalább olcsóbb lett. Ne izguljon a Bandiért, Bözsi. Higgye el, jobb neki ott, mint Pesten. Magának is jó lesz egy kicsit nyugalomban élni. Próbálja tényleg ezt a két hetet jól kihasználni, hogy minél nagyobb eredményt érjen el. A harminc deka bizony nem sok, de az is valami mégis. Örülök, hogy Júlia kijön. Lőrincről nem írt semmit se. Hogy van, mit csinál? Írtam neki egyszer ezen a héten. Remélem, lassan megszokja az egyedüllétet, és fog tudni dolgozni. Írjon maga néha róla, ha tud valamit, mert Lőrincnek megírtam, hogy ő ne írjon nekem és maradjon otthon. Rettenetes idő volt egész héten. Tegnap szép nap volt, ma is elég jó az idő. Ma először voltam fent az erdőben. Nagyon szép volt. Van egy férfink is már, Mécs Lajos a Magyarságtól. Én változatlanul horgolok egész nap és ülök egy helyben. Minden jó, ha szép az idő. Mikor lesz már igazi nyár? Folyton téli holmiban járunk. Lehet, hogy szerdán átmegyünk Esztergomba egypáran. Babitsékhoz is bemegyek természetesen. Ha van kedve az íráshoz, írjon néha nekem. Én nem nagyon tudok írni. Sehogy sincs hangulatom az íráshoz.

Ödönt üdvözlöm. Magát sok szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/254. Gizella-telep: Szabó Lőrincné Kisklárával, testvérével, Mikes Margittal és féltestvérükkel, Mikes Iluval nyaralnak itt. – Ne izguljon a Bandiért, Bözsi. Higgye el, jobb neki ott, mint Pesten: „A nyáron Bandi Monostorapátiban nyaralt nélkülünk. Meglátogattuk, ő nem tudott jövetelünkről. Ebédnél megszólal: – Anyuka, én tudtam, hogy jöttök. – Meglepetten kérdeztük: – Honnan tudtad? – Bennemből. – volt a válasz.” (Vékesné Korzáti Erzsébet 1926. szeptember 13-i feljegyzéséből: MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 4610/295.), lásd még kötetünk 68. számú levelét. – Magyarság: Milotay István (1883–1963) alapította és 1920-tól 1934 szeptemberéig szerkesztette jobboldali legitimista napilap.

 

 

38.

Gizella-telep, 1926. június vége

 

Édes Bözsikém!

Nagyon gyorsan írok, csak pár sort magának.

Okvetlen várom magát hétfőn, legkésőbb kedden. Sok mindenre kérem meg, hogy intézzen el.

Vegyen a Weisz Mariskánál 20 dkg minta szerinti krémes pamutot, két gombolyag 80-as DMC horgolócérnát és hozzá két horgolótűt. Mindennek az árát megadom itt. Most még arra kérem, hogy küldessen utánvéttel Babits Mihályné címére (Esztergom, Elő-hegy) a Fleischmanntól olyan anyagot, 3 métert, mint amilyent nekem vett ott a dirndlire. Ne haragudjon, Bözsikém, hogy fárasztom. Igen szeretném, ha már hétfőn jönne. Beállíttattam ágyat a maga részére, és várom magát.

Mi van Bandival? – Júliához, ha megy, hozza el, Bözsikém, a Kisklára piros selyemruháját is magával.

Lőrincnek felmondtak. Ezt különben talán már tudja is? Nem kellemes dolog, de nem esünk kétségbe. Valamit majd csak csinálunk. Sok terv van máris.

Szeretném már látni magát, kispockom, ne vesztegeljen soká Pesten, hanem jöjjön. Mi se maradunk már soká. Isten vele, Bözsikém. Ödönt is sokszor üdvözlöm, magát csókolom

Klára

 

Klára 14,75 kg, én 57,50 kg.

Bözsikém, még egy nagyon fontos dolgot kérek. Menjen el abba a kézimunkaboltba, amelyik a Koronaherceg ucca első mellékuccájában, a baloldalon van. Tudja maga, hogy melyik az! Ott rendeltem 15 dkg fekete libusa pamutot. Megígérték, hogy az én címemre kiküldik ide a telepre. Még a mai napig se érkezett meg. Ki van fizetve. Nézzen utána, kérem, s esetleg azt is hozza magával. Ne haragudjon, Bözsim! Pá.

Klára, Kis Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/242. A dátumozatlan levél 1926-os dátuma bizonyos, a „Lőrincnek felmondtak” szöveg miatt: az Est-lapoknál az 1926-os ún. stabilizációs válság kiváltotta elbocsátások során Szabó Lőrincnek is felmondtak, jelentős végkielégítést kapott, és ráadásként egy YOST gyártmányú kurzív betűzetű írógépet; a végkielégítést elvitte az 1927-es Pandora című folyóirat csődje, majd nemsokára visszaveszik Szabó Lőrincet, nem Az Esthez, de a Magyarországhoz, szintén segédszerkesztőnek. A levél keletkezésének további pontosításához: június 8-án Szabó Lőrinc azt írja Klárának: „most átviszem a holmit Bözsiékhez; remélem ő indulhat holnap, ahogy tervezte” (Harminchat év, 1. k., 86. levél). Korzáti Erzsébet látogatására a június 17-i Szabó Lőrinc-levél (Harminchat év, 1. k., 87. levél) utal: „Szegény Bözsi jól kifogta magának az egyheti jó idő után az első rossz hétfőt!”, azaz június 14-ét. A levél feltételezésünk szerint a Babitséknál Esztergom-Előhegyen tett látogatás (június 23., lásd Harminchat év, 1. k., 88. számú levelét) után keletkezett, akkor kérhetett Babits Mihályné címére (Esztergom, Előhegy) a Fleischmanntól anyagot. Az okvetlen várom magát hétfőn, legkésőbb kedden, illetőleg az igen szeretném, ha már hétfőn jönne sürgetésre vonatkoztatom a július 8-i (39. számú) levelezőlap izgatott hangját: Hétfő óta várom magát állandóan. – Koronaherceg ucca: Ma Petőfi Sándor utca.

 

 

39.

Gizella-telep, 1926. július 8.

 

Bözsi! Nagyon haragszom magára. Hétfő óta várom magát állandóan. Nem tudom, miért nem jött. Ha pedig nem is akar jönni, miért nem írt? Ma már úgy felizgatott, hogy azt hiszem, valami baj van otthon, ezért nem jön és nem is ír. Rögtön akarok hírt kapni. Csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/255.

 

 

40.

Balatonszemes (Kiszely panzió), 1928. július 2.

 

Kedves Bözsikém,

hamar írok magának, hogy mielőtt elutazik, kapjon hírt rólam. Egészen jó kis helynek látszik Szemes – kár, hogy nem nézheti meg –, jó ellátásunk is van. Azt hiszem, őszig gurulni fogunk, olyan rengeteget eszünk. Le is sültünk már. Kis Klára nagyon szeret a strandon lenni, sőt, mától kezdve a vízben is. Mikor utazik, Bözsikém? és hogyan? Írjon meg majd mindent részletesen. Itt semmi újság sincs s biztosan nem is lesz. Pihenni kitűnően lehet, de mást aztán nem. Gyereknek ideális hely, csak egyelőre még nincs pajtása. Lesz az is hamarosan. Sok dolga van, ugye?

Írjon! Mindnyájukat üdvözlöm, szeretettel ölelem magát

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/256.

 

 

41.

Balatonszemes, 1928. július 30.

 

Kedves Bözsi,

nagyon örülök annak, hogy mégiscsak összeszedi magát. Két kiló hízás nagyon szép eredmény oly rövid idő alatt. Igyekezzen nagyon, most már erőt adhat az első siker. Ki kell kapcsolódni minden itthoni dologból és élvezni az ottani életet. Azok a gépemberek se olyan igazi gépemberek biztosan, mint ahogy az látszik. Talán jobb emberek, mint azok, akik pillanatok hatása alatt cselekszenek. Mit tudhatjuk mi, hogy mit tudnak ők elviselni úgy, hogy más nem is veszi észre rajtuk, mert van kötelességérzésük. Akiben a kötelességérzés erősen ki van fejlődve, az sok mindent el bír viselni. Most azonban ne gondolkozzék se ezen a problémán, se saját magán. Azon se, hogy maga milyen típushoz tartozik. Ezen úgyse lehet változtatni. Mindegy! Így is lehet élni, úgy is! Ki ilyen, ki olyan. Majd az öregség hoz megnyugvást mindenre. Ez egyúttal megoldást is jelent. Én se írok sokat magának. Nem akarom, hogy gondolkozzon, se azt, hogy ne bírjon elszakadni tőlem. A távolság hadd végezze el munkáját.

Augusztus elsején megyünk haza. Kis Klárát beadom ott a Révész Margithoz. Neki kell még a jó levegő. Jól nézünk ki mindnyájan. Híztunk – én is –, barnák vagyunk. Végeredményben jó volt ez a nyaralás. Nekem lelkileg is használt, azt hiszem. Sok minden megvilágosodott bennem, vagy egészen, vagy részben. Ami nem lett teljesen világossá még, az is lesz hamarosan.

Érdekes élet lehet az, amit maga most él. Teljesen más és új világ az. Mindenesetre nagy élmény lesz ez magának. Bandi is hízott már? Csókolom őt, Kis Klára is. Ha jól esik az írás, írjon, Bözsi. – Most már Pestre, természetesen. Vegye komolyan a dolgokat és hízzon, ne gondoljon másra. Isten vele, Bözsi, minden jót kívánok magának, csókolom

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/257. A levél válasz Vékesné Korzáti Erzsébet ismeretlen levelére. A „Sz. L. B.[alaton] Szemes, Kiszely panzió” feladójú levelezőlap címzése: „Vékes Ödönné nagys. asszonynak, Budapest, VIII. Mária u. 23.”. Hasonlóképpen a Mária utcai lakás szerepel („Mária u. 23. II. em.”) egy könyvcsomag átvételi elismervényén az év végéről, „1928. XI. 19.”-ről dátumozva (lásd kötetünk 105. számú levelét). Sőt, még a következő évben, 1929. január 23-án is (lásd az 59. számú levelet) ezt írja Szabó Lőrincné a még pesti lakos Vékesné Korzáti Erzsébetet az új, Németvölgyi úti lakásába invitálva: „Mikor jönnek át? Bandit is áthozhatná, sétálnánk a gyerekekkel, errefelé nagyon szép, lehet majd jó nagy sétákat tenni.” Mindez a címzés helyreigazíttat egy korábbi jegyzetet, amely 1928. februárjától dátumozza Vékeséknek az Eszter utca 20. számú Steyskal-villában bérelt lakását (Az összegezés ideje, 1945–1957. Szépirodalmi, Bp., 1980., 556.). A helyes dátum 1929. február, amikor Vékesné Korzáti Erzsébet a férj és Szabó Lőrinc társaságában választotta ki a rózsadombi szuterénlakást, mivel gyenge tüdeje miatt nem tudott tovább a városban lakni, és jobb levegőjű környezetbe kellett költöznie. A férj 1930 februárjától szerepel külön lakbérrel az általam még látott Steyskalné-féle háztartási könyvben, majd elköltözik, az asszonyról szóló utolsó bejegyzés 1933 júniusából való; ezt látszik igazolni Vékes Endre iskolakezdése is a Rökk Szilárd utcában (lásd Szabó Lőrinc 1928. szeptember 2-i, 84. számú levelét és jegyzetét). – Augusztus elején megyünk haza: Lásd Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek írott, hangsúlyosan ismételt figyelmeztetéseit: 76., 77. számú levelet és jegyzeteit. – Kis Klárát beadom ott a Révész Margithoz: Révész Margit (1885–1956) orvos, gyermekpszichológus, a Gyógypedagógiai Gyermekszanatórium (Remete út 18.) igazgatója; lásd Szabó Lőrinc Balatonszemesre küldött 1928. július 22-i levelét Szabó Lőrincnéhez: „Révész Margitnál a Balaton föltétlenül jobb nyáridőben. Én nem merem a kicsit idegenekre bízni. Az őszi óvoda- és egyéb terveket helyeslem”; mégis beadják, a családi dráma idejét ott vészeli át, lásd még: a 45. és a 48. számú leveleket. – Sok minden megvilágosodott bennem, vagy egészen, vagy részben: Lásd még a 75. és 76. számú leveleket és jegyzeteiket.

 

 

42.

Budapest, 1928. augusztus 6.

 

Bözsi, ma kaptam meg azt a levelét, melyet az én szemesi levelemre írt. Abból már kitalálhatta volna, hogy én mindent tudok. De hiszen nem ismer maga engem eléggé, mert ha ismert volna, mindnyájunknak jobb lett volna. Mai levelében is azt írja, hogy engem szeret a legjobban. Én is ezt hiszem. Szegény Bözsi, miért nem bízott mindig bennem. Azt akarom, hogy ezentúl jobban szót fogadjon nekem, mint bárkinek, mint saját magának, mint az istennek. Egyedül én ismerem magát, én tudom meggyógyítani mindhármunkat. Ezt akarom megcsinálni, s ha segítenek maguk is, lesz erőm hozzá. Mindig azt mondtam, s mondom ma is: hazudni nekem nem szabad. Aki engem szeret, az soha, soha többé hazudni nem fog nekem. Akármilyen rosszat inkább elviselek, csak bízni tudjak. Megáll az eszem, ha magára gondolok! Nem az az igazi szeretet, hogy kíméletből hazudunk, s közben elkövetjük a rosszat. Nem akarom szidni magát, Bözsi. Nagyon sokat fogok beszélni magával, ha itthon lesz, s én remélem, hogy maga most fogja megtalálni igazmagát és boldog lesz. Most már erőseknek kell lennünk, hogy bírjunk élni, s lehetőleg boldogok is legyünk. Furcsa volt ma a két levél, a Lőrincé is megjött, ami arra való volt, hogy én ne lássak. Bözsi, Bözsi! Fáj magának minden szavam, tudom, de ahhoz, hogy egészségesek lehessünk, teljesen át kell esnünk a betegségen. Nagyon türelmetlenül várom leveleit most, hogy lássam már magát teljes valójában. Én sejtem, mit fog felelni Lőrinc első levelére, de biztos ma már előttem csak a halál! Az jön egyszer, ez biztos! Amit az emberek mondanak, hisznek, szeretnek, az egy se biztos. Biztos még előttem az, hogy Lőrincet nagyon szeretem. Ez ugyan talán ide se tartozik. De most már mindenki tudhatja, én nem szégyellem. Amit Lőrinc először kért tőlem, az olyan rémes dolog számomra, hogy képtelen voltam egy napig is állni ígéretem. Lőrinc hamar megírta magának, ő őrült. Őrület volt tőle azt hinni, hogy ez akár neki magának is jó lett volna. Így talán jó lesz mindnyájunknak. Csak tudnám, hogy van még magában sok belőlem, hogy olyan is, amilyennek én szerettem volna egészen. Bözsi, az élet nagyon komoly dolog. Nem szabad könnyelműnek lenni. Olyan rettenetes következményei lehetnek dolgoknak, amiket elindítunk könnyelműen, hogy nem bírjuk viselni. Ugye, azt is mindig mondtam, hogy minden tette következményét bátran kell viselni. Bözsi, most nagyon össze kell szednie magát, erősnek kell lennie. A könnyelműség annak való, aki tud rázni magán egyet, s vígan könnyelműsködik tovább. Igaz, hogy magában ebből van azért valami. Most ez is jó, hogy van! Ez is segítség! Magánál még a szerelem is elég könnyen múló dolog; remélem, hogy ez is elmúlik békén. Talán már Lőrinc első levele megvilágította szívét, s látta, hogy mit kell tennie, nem értem, hanem saját magáért. Ért maga engem, Bözsi! Magának meg kell fogadnia nekem, hogy nélkülem nemcsak ebben az ügyben, hanem az életben soha, semmiféle dolgában nem csinál semmit addig, míg velem meg nem beszélte. Akarja? Tudja, Bözsi, hogy én kemény is vagyok ugyanakkor, mikor tudok úgy szeretni, ahogy nem hiszem, hogy még sokan. Meg akarom oldani ezt az ügyet jól, még egyszer ebben az életben akarok hinni két embernek. Magának és Lőrincnek. Vigyázzon! Jó akarok lenni továbbra is magához, azt hiszem, szeretni is fogom tudni, de, Bözsi, csak azon az egy alapon lehet ez, ha maga olyan őszinte lesz legalább, ha lehet még jobban, mint saját magához. Azzal, hogy én ezt a mai levelem megírom, sok mindent előlegezek magának, mert hiszen én még semmit nem tudok arról, maga hogy fogadta két levelünket. Érzi, Bözsi? Az a Bözsi, aki ma szólt hozzám a leveléből, az még az, aki hazudott, megcsalt. Én nem őhozzá beszélek, azt a Bözsit nem akarom ismerni. Tudja, milyen kettős fájdalom az, ami ért engem most, ugye, tudja? Fáj, Bözsi, nagyon fáj a szívem, de meg akarom gyógyítani. Ezt csak úgy tudom, ha Lőrincet és magát is rendben fogom látni. Rengeteg mindent gondolok össze magával kapcsolatban. Sok minden elmúlt dolog van előttem, ami így összekapcsolva rémes. Bözsi, én nem bírom, csak az igazságot. Legyen hozzám olyan, amilyen már volt valamikor. Nem magam miatt akarom ezt, hanem azért, mert sajnálom magát. Azért írok is, hogy maga kapjon többször levelet most, amíg megnyugszik egy kicsit, mert azt gondolom, ha még fájó dolgokat érez is ki belőle – hiszen van benne – akkor is jobb, mint a bizonytalanság. A leveleket mind, mielőtt hazajön, el kell égetnie, már a múltkor írtam, hogy ezt senkinek sem szabad megtudni. Erre vigyázzon! El kell temetni mindent és újra születni. Remélem, én is fogok tudni. Maga – biztos vagyok ebben – talajt kap a lába alá azzal, hogy megszűnik ez a kétszínű élete. Fog tudni dolgozni, fogja látni, hogy mennyi kötelességét elmulasztotta azért, mert a lelke el volt foglalva kínjaival. Én se voltam olyan becsületes munkás, mint amilyennek kellett volna lennem s mint amilyen tudok is lenni, azért, mert örökké szenvedtem csak, s ez foglalta le az idegeimet, erőmet. Most semmit se tudok még csinálni, csak ülök, ülök, ülök. A legrémesebb s a legjobb dolgok futkosnak előttem folyton. Ma már maga is kínlódik ott messze. Talán jó is, hogy nincs itt. Jobban kiheverjük így, bár a levelek várása nagyon rossz dolog. Szeretném, hogy mire hazajön, egész nyíltak tudjunk lenni egymás előtt. Hátha – most eszembe jutott – hiába írok én magának mindenfélét, nincs már magában semmi abból, ami szeretném, ha volna, s amit feltételezek akkor, mikor beszélek magának. Ha ez nem így van, és van magában jóság, szeretet, becsület, tisztaság utáni vágy úgy, mint volt, akkor azt is mondja el nekem. Most írjon sokszor és sokat, ne szégyellje magát előttem, bízzon bennem. Erős akarok lenni – pedig most nagyon gyöngének érzem magam – és hinni akarok, bízni akarok. Úgy akarok bízni Lőrincben, mint magamban, nem tudnék most már enélkül élni. Bennem, nagyon szomorúan mondom ezt, mindig bízhattak. Nem éri csalódás tehát magukat, ha tovább is hisznek bennem. Én is hinni akarok most már. Bözsi, úgy szabad csak felém jönnie, ha meri vállalni komolyan, fenntartás nélkül az őszinteséget. Nem írok most tovább. Fogok sokszor írni, ha akarja. Maga is nekem. Isten vele, Bözsi; kívánom, hogy a szeretete irántam megvédje magát, adjon erőt, bátorságot, és nagyon kívánom, hogy szerethessem magát újra úgy, mint sok-sok évvel azelőtt tudtam,

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/258. Ma kaptam meg azt a levelét, melyet az én szemesi levelemre írt: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 2-i (2. számú) levelét. A szemesi levél Szabó Lőrincné 1928. július 30-i, 41. számú levele. – Abból már kitalálhatta volna, hogy én mindent tudok: Utóbb Vékesné Korzáti Erzsébet ráérzett erre, ugyanis az 1928. augusztus 4-én Szabó Lőrinc számára feladott (100. számú) levele végére odaírja kérdésként: „Még hozzáírom azt, hogy Klári többek közt azt írta nekem: »a nyaralás alatt sok minden megvilágosodott bennem, s ami még nem lett egészen világos, hamarosan az lesz az is«. Érinti ez a mi dolgunkat?”; ezt már a vallomás tudatában kérdezi. – Mai levelében is azt írja, hogy engem szeret a legjobban […] Furcsa volt ma a két levél, a Lőrincé is megjött, ami arra való volt, hogy én ne lássak: Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnének 1928. augusztus 2-án írott (2. számú) ártatlan hangú és Szabó Lőrincnek 1928. augusztus 3-án írott (99. számú) nyilvános levele. – Amit Lőrinc először kért tőlem, az olyan rémes dolog számomra, hogy képtelen voltam egy napig is állni ígéretem. Lőrinc hamar megírta magának, ő őrült. Őrület volt tőle azt hinni, hogy ez akár neki magának is jó lett volna: Lásd Szabó Lőrinc 1928. augusztus 2-i (79. számú) légipostán feladott levelét: „a legjobbat mondom: […] Böském, szeretlek, és szeretem Klárát: tudtam, éreztem én, hogy hamarosan rendeződni fog a dolgunk. Kimondhatatlanul és elválaszthatatlanul szeretlek mindkettőtöket: szeressetek ti is, két áldott asszonyom, és mentsetek meg minden rossztól. […] Szerethetsz, együtt maradunk hárman.” – Azzal, hogy én ezt a mai levelem megírom, sok mindent előlegezek magának, mert hiszen én még semmit nem tudok arról, maga hogy fogadta két levelünket. […] Az a Bözsi, aki ma szólt hozzám a leveléből, az még az, aki hazudott, megcsalt: A két levél: Szabó Lőrinc 1928. augusztus 4-i (80. számú) levele és a mellékelt ismeretlen, ugyancsak augusztus 4-i Szabó Lőrincné-levél („ő írt neked azalatt, míg én gépeltem a magamét s most adta be, hogy küldjem el.”) – A leveleket mind, mielőtt hazajön, el kell égetnie, már a múltkor írtam, hogy ezt senkinek sem szabad megtudni. Erre vigyázzon! El kell temetni mindent és újra születni: Az idézett levél az augusztus 4-i ismeretlen levél.

 

 

43.

Budapest, 1928. augusztus 10.

 

Bözsikém – látja, ma már tudom így mondani –, megjött végre a levele. Örültem neki, mert azt hiszem, megtaláltam benne azt az embert, akit én szerettem. Én is úgy gondoltam, hogy örülni fog, örülnie kell a felszabadulásnak. Bözsi, szégyellem magam, ha jónak, szentnek, tisztának, egyedülvalónak gondol. Nem akarok én ilyen lenni. Ember akarok csak lenni, hogy élni tudjak közöttük, hogy ne legyek kiközösítve. Rendes ember nem tudok lenni! Voltak pedig olyan kegyetlen, olyan emberi rohamaim eleinte, de nem bírtam odáig jutni velük, hogy cselekvéssé váljanak. A cselekedeteim mindig egyformák: bízók és szeretők. Hogy miért akarok, hogyan bírok még hinni, azt nem értem. – Sok mindent mondhatnék el magának: elmondhatnám, hogy milyen rettenetes sokat beszélünk Lőrinccel mindenről; hogy milyen borzasztóan megkínlódjuk ezt mind a ketten; hogy Lőrinc maga miatt is aggódik, hogy fél, én nem tartom meg magát magam mellett. Ő hallott engem szidni magát, kegyetlenül beszélni magáról; szidni magam, hülyeségem, hiszékenységem. Utáltam magam sokszor, hogy nem tudok kegyetlen, rossz lenni, hogy most is miért akarok hinni neki is, magának is, hogy becsapnak. Azt hittem sokszor, hogy látni se fogom bírni magát, hogy nem bírom majd elviselni azt se, hogy Lőrinc magára nézzen. Mindent gondoltam, éreztem, Bözsi: válást, öngyilkosságot, gyilkosságot, őrületet. Mindent, mindent kívántam! Tenni nem tudok mást, mint amit teszek. Még el akarom mondani azt is, hogy szegény Lőrinc rosszul érzi magát, maga miatt is. Ő azt hitte, hogy szereti magát, hogy maga is elhitte ezt neki, s most nem érti ott messze, hogy mi lett egyszerre. Én vagyok az oka, hogy Lőrinc nem magyarázgat magának. Én mondtam, hogy vállalok magánál minden elintézést. Én tartom helyesnek így, hogy a maguk levelezése majdnem semmire zsugorodjon. Nem kívánom, hogy soha ne írjon magának Lőrinc, vagy ha maga akar neki írni, ne tehesse meg: csak most egészségesebbnek tartom, ha hallgatnak egymás előtt. Maga, biztos vagyok ebben – mai levele teljesen megerősített ilyen irányban –, helyesnek tartja azt, amit én. Nem kell kínozniok egymást magyarázgatással. Azt hiszem, ha komolyan barátsággá akarjuk változtatni azt, ami volt, akkor azt a hangot kell megtalálni, amelyiken lehet barátkozni, s ha ez a hang megvan, akkor írni is lehet, beszélni is lehet. Azért jó, hogy maga nincs itt. Az idő a legkitűnőbb orvos. Azt hiszem, maga és Lőrinc sokkal hamarabb egészségesek lesznek, mint én, mert egyiküknek se volt ez az ügy az életük, levegőjük, mindenük. Szeretném, Bözsi, ha nagyon sokat írna nekem, szeretném magát végre egészen tisztán látni. Bözsi, már a múltkor írtam magának, hogy még egyszer ebben az életben megpróbálok hinni. Csak akkor álljon mellém, ha bízik magában. Nyíljon meg, panaszkodjon, sírjon, szidjon, mindent merjen megmondani, kibeszélni velem akkor is, ha tudja, hogy vele nekem fájdalmakat okoz. Így kell lenni! Nekem látnom kell magát is, Lőrincet is egészen. Ha nincs ereje, akkor legyen vége mindennek, maradjunk külön egymástól. Nem hiszem azonban, hogy ne az első megoldást választaná, mert kell a maga életének is megtisztulni, Bözsi. Engem nagyon kell szeretniök maguknak, hogy bírjak olyan angyallá lenni, amilyenre Lőrincnek is szüksége volna, s amilyen ma nem vagyok.

Ödönre kellett gondolnom, hiszen egyik elárult fél volt. Láttam magam előtt, hogy Ödönnek addig van csak ereje élni ezt a szörnyű életet, amíg hisz magában; láttam azt is, hogy magának szüksége van éppen őrá, mert nem könnyű találni olyan önfeláldozó szerelmet, mint amilyen az övé, és tudom, hogy ott a gyereke, akinek szüksége van magukra. Ezért mondtam, hogy viseljük csak mi hárman ezt a titkot. Kevés ember olyan, mint én, hogy inkább akarom a legrémesebb igazságot viselni, mint a bizonytalanságot. Ma már újra leélni az elmúlt két évet nem tudnám. Azóta itt volt Ödön, panaszkodta, hogy 10 napja nem kapott hírt magától. Bözsikém, hozzá is jónak kell lennie! Isten vele, legyen jó és okos.

Klára

 

Lőrinc küldetett könyveket magának.

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/259. Megjött végre a levele: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 8-i (3. számú) levele. – Én vagyok az oka, hogy Lőrinc nem magyarázgat magának. Én mondtam, hogy vállalok magánál minden elintézést. Én tartom helyesnek így, hogy a maguk levelezése majdnem semmire zsugorodjon: Lásd Vékesné Korzáti Erzsébet utóbb legújabb vétekként titulált külön (1928. augusztus 8-i, 102. számú) levelének magyarázatért esengő sorait: „Lőrinc, ha valaha is képzelted, hogy szeretsz, erre a kis szeretetre kérlek, könyörgöm, követelem – nem tudom, mit mondjak kétségbeesésemben –, írj meg mindent részletesen, […] Soha még úgy nem vártak levelet, mint ahogy én most”; lásd még: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 10-i (44. számú), Szabó Lőrinc 1928. augusztus 10. délelőtti (81. számú) és esti (82. számú) és Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnéhez írott 1928. augusztus 13-i (5. számú) levelét. – Ödönre kellett gondolnom, […] Ödönnek addig van csak ereje élni ezt a szörnyű életet, amíg hisz magában; […] magának szüksége van éppen őrá, mert nem könnyű találni olyan önfeláldozó szerelmet, mint amilyen az övé: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 4-i ismeretlen levelében hivatkozik már a férjre, erre válaszol Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 8-i (3. számú) levelében; majd Szabó Lőrincné egy egész hosszú levelet szentel a témának utóbb, 1929. február 5-i (60. számú) levelében. – Lőrinc küldetett könyveket magának: Lásd a 9. számú levél jegyzetét.

 

 

44.

Budapest, 1928. augusztus 10. este

 

Nem tudom, mit is mondjak most magának a mai napom után. Az előző levelem még tele volt sajnálattal, most azonban sok mindent érzek, ami nem is hasonlít ehhez. Lőrinccel én megállapodtam, hogy semmi titkunk nem lesz ezután, és hogy nélkülem ebben az ügyben sem tehet semmit. Ő azt kérte ma, hogy egyezzem bele abba, hogy maguk válthassanak levelet egymással úgy, hogy én ne lássam. Nem bírom most már elviselni a titkolódzás gondolatát se, és nem is akarom. Magánál ugyanez a célom. Tudom, hogy szégyen és hasonló dolgok azok, ami miatt szeretne előlem elhallgatni dolgokat. Nem lehet, Bözsi. Mindent tudni akarok most már, akárkinek fáj is. Maga ma a nekem írt levelében megint hazudott. Üzent Lőrincnek, hogy én azt higgyem, nem írt neki. Bözsi, egyetlen út hozzám a becsület és tisztesség. Ha már nem kímélgetjük egymást azzal, hogy elhallgatunk dolgokat, magunkat se kíméljük azzal, hogy a másik ne tudja ezt vagy azt. Bűnhődünk mind a hárman. Magának is kell! Ha el bírta a dolgokat magukat, bírja viselni a következményeit is. Nem kívánom, hogy engem szeressen jobban Lőrincnél. Maga tudja, ki az, akit kettőnk közül szeret. De tessék nyíltan megmondani! Elmúlt az ideje annak, hogy az én szemem szükséges legyen bekötni. Nem engedem többé! Maguk mind a ketten választhatnak engem, ha akarnak; a feltételeim egyszerűek, világosak. Én rátettem az életem erre az ügyre, nyugodtan várom, mi lesz. Megcsalni, Bözsi, többé nem hagyom magam. Nem csak Lőrinctől, hanem magától sem. Meg vagyok őrülve már egészen, s nem tudom megérteni, hogy azért, mert szerettem magát, s szeretem az uram, miért kellett ezeket a dolgokat kapnom. Lőrinc ír most magának szintén, ő biztosan jobban, világosabban elmondja, mit akarok. – Nem akarom, hogy bármilyen titkuk legyen együtt vagy külön-külön az én hátam mögött, nem akarom, hogy tegezzék egymást tovább is – akármilyen jelentéktelen dolognak látszik –, mert a múltra emlékeztet. Engem is, hát még magukat. Nem akarok, csak nyílt, tiszta dolgokat. Szenvedjük meg ezt a rémes ügyet, ha már megszületett, de bátran: nincs más orvosság. Itt nemcsak maguknak kell meggyógyulniok, hanem nekem is. Nekem pedig maguk oly sokat hazudtak, hogy csak egy hajszálnyi gyanú is elég ahhoz, hogy ne bírjak hinni. Én nem vagyok már olyan erős, mint voltam, nem bírom viselni a kételyeket. Nem bánom, ha én egyedül maradok is, vagy nem tudom, mi lesz velem, de nem bírok engedni abból, amit mondtam. Veszteni hajlandó vagyok, de élni kompromisszumok közt többé soha. Engem ne tartson jónak többé, mert nem vagyok az; önző vagyok, önző. Lőrinc se ért meg teljesen. Magának jobban meg kellene, mert maga nő. Láthatta, Bözsi, előző leveleimből, hogy jót akarok; jó, becsületes akarok maradni. Ne vegyék el minden hitemet, mert gonosz leszek, kegyetlen. Nem fenyegetésnek szántam, hanem inkább meg vagyok rémülve magamtól. Most gondolkozni sem bírok, annyira felizgatott a maga kettős levele. Miért akarok én bízni magában? Magának is nem volna jobb – ha ugyan tényleg fel akar szabadulni –, ha én mindent világosan látok, tudok? Nem akkor tudnánk együtt lenni csak? Maga bírná tovább is a titkot, hazugságot? Magánál még mindig szeretet lehet az, ha hazudva szeretünk? Hagyjon ki engem mindenből, akkor, ha nincs közöm magához, joga van bármihez. Az az egy azonban kötelessége, hogy ha a mellémtartozás fontos magának s ezt akarja, úgy merjen csak a szemembe nézni, ha a lelke olyan előttem, mint a nyitott könyv. Fogja fel ezt üzletnek, nem bánom. Felajánlottam az árut, megmondtam az árát, megvennie nem muszáj. Most már magára hagyom, válassza ki azt, ami kell magának. Újra mondom, jó, hogy egyedül van. Érjen meg magában minden érzése tisztává. Ott nem befolyásolhatja semmi. Itthon látná, mi van velünk, s az hangolná valamerre. Ne sajnáljon senkit; ne kíméljen senkit; de saját magát se. Higgye el, még most is – pedig tele lettem hidegséggel újra ma délután maga iránt, mikor láttam, hogy már nem bírja az igazságot, pedig el se kezdte –, most is sajnálom magát. Tudom, hogy én itt, maga ott, sírunk. Szegény Lőrinc, ütközik kettőnk közt folyton. Magát sajnálja, engem nem ért, megért, szeret, idegen vagyok neki, – kínlódik. De hiába, neki is meg kell szenvednie a múltat. Én nem bírok segíteni, mert ma már nem bírom a fél dolgokat. Utálom magam, hol azért, mert hülye voltam, vagyok; hol azért, hogy miért nem vagyok egészen önzetlen. Kérdem, kell-e nekem a maguk őszintesége akkor, ha muszájból teszik? Nem kell és nem kell! Akkor szeressenek, ha tudnak szeretni, ne akarják ezt forszírozni. Ez magának is szól, Lőrincnek is. Nem tudom, lehet, hogy olyan zavaros vagyok, hogy semmit se ért meg belőlem ma. Értse meg azt, hogy mindent tudnom kell, múltat, jelent, jövőt, csak így lehet jó magának, csak így lehet jó hármunknak. Ez persze magára nézve csak abban az egy esetben kötelező, ha nem akarja, hogy elhagyjam. – Már nem akartam tovább írni, de Lőrinc megmutatta a levelet, amit ő írt. Szégyellem magam rettenetesen, mert ő jobb lett, mint amilyen én vagyok, s én nem tudom követni. Bözsi, Bözsi, mit csináltak belőlem? Elvesztettem magam, nem találok talajt magam alatt. Nem értem, hogy bírom elfogadni, hogy nekem engednek, és semmit se értek már lassan. Miért is akarna maga engem, mikor volt egy szerelme? Miért akarna engem Lőrinc, mikor helyettem volt nem is egy szeretője? Miért, miért? Miért érném én meg maguknak a cserét? De hisz nem ez a fontos. Nem cserélnek, ha nem akarnak, de választani, kimondani most már mindent muszáj. Lőrinc jobb, okosabb, mint én, ő látni véli a jobb jövőt, és ez erőt ád neki. Vagy talán éppen nagyon gyönge és nem mer elhagyni sajnálatból? Erre úgyis rájönnék most már nagyon hamar, és ennek az elintézéséhez azután nekem lesz erőm. Nem kell nekem ő, csak akkor, ha egészen mellém áll, ha úgy fog tudni szeretni, mint ahogy ma még én szeretem. Bözsi, nem kínzom tovább, örüljön, abbahagyom. De nem bánom, hogy írtam. Lássa, hogy nem is vagyok olyan szent és olyan angyali. Még van kínom nekem is, még érzek, még fájok. Pedig olyan jó volt nekem jónak lennem és hinnem, hogy ez kell maguknak. Igen, magának is, Lőrincnek is. Isten vele; kívánom, hogy könnyebben jusson túl mindenen, mint én.

Klára

 

Egybe teszünk minden levelet, hogy ne kapjon oly feltűnően sok postát idegenektől. Ödönnek tényleg írjon rendesen. Igen helyesnek találom, hogy Klára nem hallgatta el azokat az érzéseit sem, amelyekről a második levele szól. Minden érthető és természetes magánál is, nála is; csak épp nem szükséges, hogy mindez titok legyen. Lássák meg egészen egymást, akkor vész el minden akadály, akkor lehet igazán szeretni. Vegye szívére mindazt, amit Klára írt; de ne higgye, hogy ez a keserű állapot állandó nála. Az idő, míg a posta jön és megy, egy kicsit megtéveszt. Ő szeretettel gondol magára, ezt üzeni, ezért írtam ezt a kis utószót. Jókedvet s megint egy kis hízást kíván igaz barátsággal

Lőrinc

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/259.II. Az előző levelem még tele volt sajnálattal: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 10-i (43. számú) levele. – Ő azt kérte ma, hogy egyezzem bele abba, hogy maguk válthassanak levelet egymással úgy, hogy én ne lássam: A megtagadás indoklása ugyanaz, mint az előző, 43. számú levélben; Szabó Lőrinc ugyanekkor írott levelében (82. számú) egyetért ezzel, ezt magyarázza. – Maga ma a nekem írt levelében megint hazudott. Üzent Lőrincnek, hogy én azt higgyem, nem írt neki: Vékesné Korzáti Erzsébet az 1928. augusztus 8-i (3. számú) levelében ezt írja: „Lőrincnek csak azt üzenem: Isteni operáció volt, iszonyú fájdalmas, de sikeres.”; de ugyanaznap küldi a redakcióba az utóbb bevallott legújabb vétket, a segítségkérő, választ esengő (102. számú) levelet, amelyre Szabó Lőrinc még bentről, a redakcióból megnyugtató hangon válaszol (81. számú levelében), hosszú magyarázó levelet ígérve. – Lőrinc ír most magának szintén […] Lőrinc megmutatta a levelet, amit ő írt. […] Egybe teszünk minden levelet, hogy ne kapjon oly feltűnően sok postát idegenektől: Szabó Lőrinc 1928. augusztus 10-i (82. számú) levele; de nem ez lett az ígért magyarázó, hosszú levél, hanem egy későbbi, az 1928. augusztus 16-án írott (83. számú); Szabó Lőrincné leveléhez is ír utószót. – Nem akarom, hogy bármilyen titkuk legyen együtt vagy külön-külön az én hátam mögött, nem akarom, hogy tegezzék egymást tovább is […] mert a múltra emlékeztet. Engem is, hát még magukat: Ugyanekkor írt levelében ugyanezt visszhangozza Szabó Lőrinc is (a 82. számúban).

 

 

45.

Budapest, 1928. augusztus 13.

 

Ma nem jött levél magától, pedig vártam. Igaz, én is két nap óta nem írtam, nem is akarok most már mindennap írni, így is biztosan nagyon csodálkoznak nagy postáján. Ödön kapott is tőlük levelet, amelyben írják, hogy „barátnője betegségét nagyon a szívére vette”. Ödön kérdezte is, hogy mi bajom, mióta vagyok beteg. Azt mondtam neki, hogy nem vagyok nagyon komoly beteg, csak ahogy én szoktam, de maga onnan messziről sötétebbnek látja az állapotom. Elhitte, szegény. Bözsi, legyen okos most már! Ne sírjon sokat. Nem kell ott az embereket megijesztenie. Próbálja a kezébe venni azokat a könyveket, miket Lőrinc küldött magának, és olvasgassa őket. Segítsen ott nekik a munkájukban. Ne legyen sokat egyedül. Nem kell sokat töprengenie már. Minden elintéződik lassan. Ez nem azt jelenti, hogy ne mondja el nekem minden fájdalmát, esetleg haragját, elkeseredését. Kibeszélni ki kell mindent, de igyekezni kell minél gyorsabban túl lenni rajta. Mi az, amit vétkezett ellenem már azóta, hogy én mindent tudok? Az a levél, amit külön írt Lőrincnek? Vagy még más? Elmondani; megmondani mindent. Ezt az ügyet vissza kell gombolyítani egészen, azután lehet befejezett számomra. Szeretnék túl lenni rajta. Nem akarok már kínozni és kínlódni. Maga kérdi: mit tehetne értem. Semmit, Bözsi! Egyetlen feladata: az őszinteség, a szégyen nélküli, komoly bizalom. Nem győzöm ezt minden levelemben elégszer mondani. Nem tudom, hogy innen messziről tudom-e elég szuggesztíven mondani, hogy ez az egyetlen út; hogy most már nem lehet megbotlani, mert nem bírom és nem is akarom elviselni a hazugságot. Azt sem akarom, hogy úgy érezzen engem, mint a bíráját. Tudom, hogy tudnék az is lenni, de nem akarok. Ebben az ügyben csak a szeretet segíthet rajtunk, úgy látszik. Én szeretni akarom magát is, elsősorban Lőrinc kedvéért ma még – a jövő a maga kezében van teljesen. – Ha magának fontos az én szeretetem, tudni fogja megszerezni és megtartani. – Lőrinc még nem tudta megírni azt a magyarázó levelet, melyet megígért. Ez is el fog menni, legyen türelemmel. Ma próbáltam én megmagyarázni mindent magának egy másik levélben, de eltéptem. Jobb, ha ezt Lőrinc teszi. Szerintem ugyan nem sok magyaráznivaló van, – megértek a dolgok, így kellett történni mindennek! Lehet, hogy nincs igazam, és maga jobban megnyugszik, ha Lőrinc elmond – ha ugyan ezt lehet – mindent, ami benne lezajlott. Mindegy! Ma maga biztosan elkeseredettebb, mint más napon, mert ma kaphatta meg levelem, melyben nem vagyok nagyon kedves magához. Ne keseregjen emiatt jobban, tudhatja magától is, ha nem is írom, hogy nem gondolok állandóan szeretettel magára. Igyekszem, Bözsi, rendes, megértő lenni, hogy ne nehezítsem a maga és Lőrinc életét. Újra mondom: minden, amit magához érzek, magától függ. Inkább kegyetlen őszinteséget kérek, mint kegyes hazugságot. Elég volt! Nagyon elég!

Kis Klárát beadtam Révész Margithoz. Tegnap látogattam meg először. Nagyon zavart volt szegényke, elfogódott, nagyon sajnáltuk otthagyni. Talán jó lesz neki ez a kis anyátlanság; bár amikor ezt gondolom, rögtön szidom is magam azért, hogy elváltam tőle. Jól néz ki, még barna Szemesről, kis lábai megerősödtek, nagy lett. 18 kg 40 deka. Ilyen súlya még soha nem volt. Bandi mennyit hízott; és maga? Vigyázzon magára; tömje le az ételt még akkor is, ha nehezen megy. Itthon télen dolgoznia kell majd; komolyan élni; ehhez pedig erő, egészség kell.

Isten vele,

Klára, Lőrinc

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/260. Azokat a könyveket, miket Lőrinc küldött magának, és olvasgassa őket: Lásd a 9. levél jegyzetét. – Mi az, amit vétkezett ellenem már azóta, hogy én mindent tudok? Az a levél, amit külön írt Lőrincnek?: Válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 9-i (4. számú) levelére: „azóta is vétkeztem már maga ellen, mióta mindent tud”; lásd a 4., 99., 100., 101. és 102. számú leveleket és jegyzeteiket. – Lőrinc még nem tudta megírni azt a magyarázó levelet, melyet megígért. Ez is el fog menni, legyen türelemmel. Ma próbáltam én megmagyarázni mindent magának egy másik levélben, de eltéptem. Jobb, ha ezt Lőrinc teszi: Lásd majd Szabó Lőrinc 1928. augusztus 16-i (83. számú) levelét; valamint a 44., 81. és 82. számú leveleket és jegyzeteiket. – Ma maga biztosan elkeseredettebb, mint más napon, mert ma kaphatta meg levelem, melyben nem vagyok nagyok kedves magához. Ne keseregjek emiatt jobbak, tudhatja magától is, ha nem is írom, hogy nem gondolok állandóan szeretettel magára: Szabó Lőrincné előző, 1928. augusztus 10-i (44. számú) levelére utal. – Kis Klárát beadtam Révész Margithoz. Tegnap látogattam meg először: Lásd a 41. számú levelet és jegyzetét, valamint Vékesné Korzáti Erzsébet még 1928. augusztus 3-i (99. számú) nyilvános levelének kérdését: „Kis Klára könnyen ott maradt a Balatonon?”; ez a kérdés Szabó Lőrinc tervére utal még, lásd a Harminchat év, 115. számú levelét.

 

 

46.

Budapest, 1928. augusztus 15.

 

Nem tudom elgondolni, miért nem ír, Bözsi. Már napok óta nem kaptunk hírt magáról, tudja, hogy most a levélvárás nagyon rossz dolog. Nekem is sokkal nehezebb így írni magának, mert nem kapok feleletet; nem tudom, ért-e engem, vagy félreért; együtt vagyunk-e már vagy nem. Kértem, írjon sokat és sokszor. Ne haragudjon, hogy megkérdem, van-e pénze még. A levélírás elég sokba kerül, nehogy emiatt spóroljon a levelekkel. Ezt csak úgy közbevetve mondtam. Sok mondanivalóm volna, de nagyon zavar, hogy nem hallom a maga hangját. Maga nem érzi szükségét annak, hogy beszéljen hozzám? Nem akar? Kímélni akar talán engem, s ezért hallgat? Nem volna helyes dolog. Legyünk szabadok, erősek, hogy mindenen túl tudjunk együtt lenni újra: békével, megértéssel. Ma nyugodtabb vagyok, mint múltkori levelem írásakor, nem mintha nem fájna minden, ami történt, de valahogy elviselhetőbbnek tudom érezni a jelent, mert jobban bízom a jövőben, talán elsősorban magamban. Szeretném tudni, maga mit gondol minderről. Szeretném tudni, kínlódik-e, ha igen, mi annak a fő oka. Szeretném, ha elengedné magát egészen, mikor levelet ír nekem; nem gondolkozna azon, hogy Klári mit szól hozzá; nem fog-e fájni Klárinak stb. Nem a titkait akarom tudni kíváncsiságból, hanem azt akarom, hogy gyógyuljon, megnyugodjon, hogy el legyen intézve végre minden bajunk. Jöjjön úgy hozzám, Bözsi, mintha én kívül volnék az egész ügyön, és semmi más hivatásom nem volna, mint meghallgatni magát, és ha tudok, segíteni magának. Rettenetes nehéz az élet! Megtalálni benne azt az utat, amelyik jó arra, hogy az én boldog lehessen és körülötte is az emberek, csak nagyon ritkán sikerül. Az ember rálép valamelyik útra, vagy arra, amelyiket kiválasztotta tudatosan, vagy arra, amelyikre éppen kényelmes volt lépnie, vagy arra, amelyikre egy-egy pillanat hajtotta. Az ember megy, megy addig, míg vagy célt ér vagy kidől. Ugye mi nem akarunk kidőlni? Rossz úton mentünk mind a hárman, letérünk róla – azt hiszem még idejében – és megyünk azon az úton, amelyik, azt hiszem, a helyes út lesz. Sokat beszélünk magáról. Lőrinc mindig szeretettel, én nem mindig. Nem akarok elhidegülni magától, szeretném, ha a régi kapcsolatunk megszilárdulna inkább. Sok minden van a szerelmen és főleg a szerelmeskedésen kívül. Nem lehet egyikben se elmerülni. Dolgozni kell; ez az élet legparancsolóbb szava. Kötelességet, hivatást teljesíteni. Kinek mi jutott elvégezni, kisebb vagy nagyobb dolog. Azt hiszem, egész értelmetlen dolgokat mondok ma magának. Igen nagyon zavar, hogy nem írt. Összevissza gondolok erről mindenfélét. Remélem, a holnapi posta hoz már hírt magáról. Szeretném azt is hinni, hogy mire ez a levelem magához jut, nyugodtabbnak találja sokkal, mint volt az elmúlt héten. Igyekezzen, Bözsi! Lehet, hogy az én ideges levelem rosszul hatott magára, s most rosszabb hangulatban van, mint volt. Ezt sajnálnám; nem is ez volt annak a levélnek a célja. Mindössze azt akartam elérni, hogy lássa, mit akarok, és nem akartam teljesen eltitkolni azt sem, hogy keservesen szenvedem meg ezt az egész ügyet. Akarjon, Bözsikém, maga is meglátni engem igazában és nem félreérteni. Holnap, ha jött levél magától, írok újra, remélem rendesebben fogok tudni.

Sok minden lesz még, amiről beszélni szeretnék és fogok is magával. Ezek nagyon szeretném, ha megnyugtató beszélgetések lehetnének; azok is lesznek; tudom. Most isten vele! Elküldöm ezt a levelet, csak azért, hogy ne várjon hiába postát. Zoli írt magának; mellékelem.

Klára

 

Talán el se kellene küldenem ezt a levelemet, mert nem olyan, amilyennek szántam. Csak a vége. Segítsen maga ahhoz, hogy tudjak nagyon jó lenni és nagyon szeretni magát. Isten vele, Bözsi!

K.

 

Csak nem beteg, amiért hallgat?

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/261. Zoli írt magának; mellékelem: Szabó Lőrinc bátyja, valószínűleg a kért fénykép-felvilágosítást küldi; a levél ismeretlen; lásd: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 3-i nyilvános (99. számú) levelét: „Zolinak is írtam, már régen, mi van vele. Írhatna valamit a fényképezésről”.

 

 

47.

Budapest, 1928. augusztus 16.

 

Kedves Bözsi, ma végre kaptam levelet magától. Nem vártam vidám levelet, de ilyen igazságtalan, elkeseredett hangút sem. Bözsikém, abból, hogy az én fájdalmam sem titkoltam el, s abból, hogy kértem magát, legyen őszinte és bízó, érezhette – jól tudom, hogy érezte is – azt az akaratom, hogy találkozzunk és ismét együtt lehessünk úgy, mint régen. Ne gondolja, hogy nem hihetek magának többé. Hihetek; hinni is akarok. Minden levelemben ez volt. Mindig azt mondtam: magától függ minden. Ma azt mondom, hogyha ellen akarna állni nekem, még akkor is megpróbálnám megfogni a kezét és megtartani. Köszönöm, Bözsi, hogy Lőrinc levelét elküldte nekem. Ezt úgy veszem, hogy magától az első cselekedet volt afelé, hogy fog tudni bízni bennem és tud úgy jönni hozzám, ahogy azt én szeretném, s ahogy az mindhármunknak jó volna. Azt hiszem, Bözsikém, maga, ha túl lesz a kínlódáson, sokkal boldogabb ember lesz, mint ahogy ma még csak elképzelni is tudhatná. Szeretnék magának beszélni arról is, hogy én mit gondolok ezekről a komplikált szerelmekről. Nagyon félek, hogy félreért, vagy azt hiszi, amit mondok, csak azért mondom, hogy használjak egy fegyvert magam mellett. Megpróbálom mégis, hátha hisz maga nekem, s elhiszi, ha mondom, hogy azért közlöm magával erről is a véleményem csak, mert így látom igaznak. Figyeljen ide, Bözsi! Lőrincet én nagyon szeretem, ezt mondtam már. Szerettem mindig, de magam előtt is letagadtam, ezt is tudja. Szeretem most is, amikor tudok mindent. Nemcsak annyit, ami magával kapcsolatos, hanem többet, nagyon sokkal többet. Minden okom megvolna arra, hogy kiábránduljak belőle, de nem tudok. Nagyon sajnálom őt, mert tudom róla, hogy megszenvedett és szenved is mindenért. Lőrinc ma még azt hiszi, hogy szereti magát is. Ezzel az érzésével sokat kínlódik és sokat kínoz. Közben engem is szeret, s az, hogy engem választott, talán azt mutatja, hogy engem szeret jobban vagy másképpen. Benne valami rettenetes dolog ez a kettős szerelem, amely gyötri, kínozza, lelkiismeretfurdalásokat okozott és okoz. Gyötri az, hogy nem írt magának rögtön magyarázatot, amelyből maga láthatta volna az ő lelkiállapotát s azt is, hogy ma igazán jót akart mindhármunknak. Nagyon igaz az, hogy ő sok hibát követett el magával, mással – magamat már nem is akarom említeni – szemben. Szeretne jóvátenni mindent. Szeretné, ha mint szerelmes nem állhat maga mellett, legalább mint nagyon jó barát állhasson ott. Én ezt az érzést, amit Lőrinc érez maga iránt, nem tartom szerelemnek. Lehet, hogy nincs igazam, hogy rosszul látok, rosszul ismerem az uram, ne haragudjanak akkor. Lehet, hogy megvakultam. Érzéki kapcsolatot látok csak. A csak nem azt jelenti, hogy az érzékiséget lebecsülöm. Annyit akarok vele jelezni, hogy nem tartom elég kapocsnak, s főleg nem tartom alapnak hosszú időre, nem tartom szerelemnek. Ugyanezt hiszem a maga érzéséről is Lőrinc iránt. Magánál – ma már Lőrincnél is – jött ehhez sajnálat, segíteni akarás. Ebből az érzésből kell kinőni maguknál a barátságnak egymás iránt. Ne legyen nagyon keserű Lőrinc iránt, hiszen maga volt az elsősorban, aki meg akart tisztulni ettől a viszonytól, aki rendezni akarta. Biztosan ez is segítette Lőrincet a tisztulás felé. Hiszem, Bözsikém, hogy maga fog még örülni annak, hogy minden úgy történt, ahogy történt. Hiszem nagyon erős hittel, hogy őmellé nem való más asszony, mint én. Még én se tudok úgy felolvadni benne, ahogy az számára kívánatos volna, más pedig? Erre maga is tudhat felelni, Bözsi. Igaza van magának abban, hogy Lőrinc nagyon szerencsétlen és gyenge. Gyenge akkor, mikor az egyik oldalon nagyon erős. Kis Bözsi, maga eddig Lőrincnek is sokszor mondta, hogy nem szerelmes belé, ne akarja most, mikor vége, saját magában ezt az érzést nagyobbnak látni vagy érezni, mint amekkora. Meglátja, az idő nagyon hamar fog engem igazolni. Azt hiszem, ismerem magát is, Lőrincet is elég jól. Biztosan, amiket most mondtam, rosszul esnek magának, nem ezt akartam, de nem lehet mindig elkerülnöm. Ma úgy érzem, jó volna, ha itt volna Pesten, mellém ülne a díványra, megfogná a kezem és beszélne. Beszélne, panaszkodna, szidná magát úgy, mint régen. Emlékszik, Bözsi, hogy ez jó volt magának mindig; emlékszik, hogy nagyon sok mindentől tudtam visszatartani? Ne akarjon most előttem gőgös lenni, büszke, – elég baj, hogy bennem volt ez s van még mindig. Azt akarom elérni, hogy ne bírjon más lenni velem, mint nyílt. Nem azért, mert fél tőlem, hogy megszidom, nem; hanem azért, mert szeret, s mert magának fontos, hogy egy lehessen velem. Ne zárkózzon most be előlem még jobban, mint tette ez alatt a rémes idő alatt. Szabaduljon fel és jöjjön hozzám úgy, ahogy Kis Klára jönne, ha már nagy volna s bajba jött volna, úgy, ahogy hozzám rohan ma, ha elesik, s fáj a térde. Bözsi, olvasson kicsit a sorok között is, mindent nem írhat az ember ki magából. Érezze, hogy a fájdalmam mögött van szeretet, sok szeretet és megértés. Nem szabad könnyelműen eldobnia az én szeretetem és lemondani. Tudja, kell tudnia, hogy nem kis dologról van szó. Engedje el magát, írjon úgy, hogy nem méri meg azt, amit leír, milyen hatása lehet annak rám vagy Lőrincre. Beszéljen, beszéljen!! Ez meg fogja nyugtatni. Én Lőrincet nem faggatom a múltról azért, mert azt akarom, magától tudjak meg mindent, vagy annyit, amennyit maga akar elmondani. Ezt azért akarom így, mert azt hiszem, jó lesz magának is, nekünk is. Ebből a leveléből is azt látom, hogy megvan magában is erre a vágy, csak mikor ezt a levelét írta, nagyon sötétnek látta a helyzetet. Élve maradtunk, Bözsi, most már meg is gyógyulunk! Én is meg akartam halni; ma is szívesen tenném meg, de nem lehet. Itt van Lőrinc s az a szegény kis gyerek, akinek az életéért csak én vagyok felelős egyedül. Ma sokkal jobban érzem ennek a felelősségnek a súlyát, mint valaha. Jobban tudom, mi az: élni! Szegényt ki fogja tudni úgy védeni, mint én. Élni kell! Magánál talán még kötelezőbb az élet, mert Bandi aztán igazán rossz kezekben volna maga nélkül. Érezze, Bözsi, hogy van kötelesség. Ha az ember elkövet valamit, vállalnia kell a felelősséget. Bandit a világra hozta, tessék mellette maradni; élni érte; dolgozni érte; vigyázni rá, hogy boldog ember lehessen. Ne érezze ezt üres szónak; én nagyon komolyan veszem a magamra vonatkozókat szintén. Látja, Bözsi, együtt akarok lenni magával, nem akarom elriasztani magam mellől. Olyan önhitt vagyok itt is – Lőrincnél is –, hogy azt hiszem, kellek magának, szüksége van rám, talán még többet, nagyobbat is hiszek. Várok – pedig igen türelmetlen vagyok –, hogy mikor ért és érez meg teljesen; mikor kapom meg magától azt a szeretetet, hitet, amiről annyi évig beszélt. Ugye, nem kell már sokáig várnom? Azt a Bözsit keresem, aki ki-kibújik még ebből a keserű levélből is, aki hinni akar nekem, akinek megkönnyebbülést tudtam mindig szerezni, ha hozzám jött, mert nagy szeretettel és bizalommal jött mindig. Meglátja, ha rám hallgat, még ma is tudok segíteni magának. Szépen megtárgyalunk, kibeszélünk, kitervelünk mindent ketten, s igyekszünk boldogok is lenni, és törődni azokkal nagyon komolyan és nagy szeretettel, akik körülöttünk élnek, s joggal várják ezt tőlünk. Ilyen mulasztása van magának is, nekem is. Ödön, Bandi, Kis Klára! Emberek vagyunk, éljünk is ember módra. Ha nem is tudunk teljesen, de legalább akarjunk jók lenni. Nagyon nagy erő a jóság! Hiába néz úgy ki az élet, mintha a gonoszok győznének. Az, aki igazán tud jó lenni, vagy legalábbis akar – mert hiszen tökéletes jó a földön nincs –, annak győznie kell a gonoszon, mert erősebb. Bözsi, én hinni akarok; higgyen velem maga is, és próbáljunk győzni, hogy boldogok lehessünk és boldogíthassunk is. A szenvedés tisztít és gyógyít is, hamar elcsendesül majd minden, és jó is lesz. Fogunk még örülni, Bözsikém. Szeressen csak, hogy én is szerethessem magát. Akarom, hogy így legyen! Csókolja sokszor, gondolatban megsimogatva a fejét

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/262. Ma végre kaptam levelet magától. Nem vártam vidám levelet, de ilyen igazságtalan, elkeseredett hangút sem: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 13-i (5. számú) levelét, melyet imigyen kezd: „Hétfőn délután kaptam meg hosszú levelüket, tudom, hogy egy csepp reményem sem lehet, hogy maga még valaha higgyen nekem.”; ez válasz Szabó Lőrincné és Szabó Lőrinc 1928. augusztus 10-i (44. és 82. számú) levelére. – Köszönöm, Bözsi, hogy Lőrinc levelét elküldte nekem. Ezt úgy veszem, hogy magától az első cselekedet volt afelé, hogy fog tudni bízni bennem és tud úgy jönni hozzám, ahogy azt én szeretném, s ahogy az mindhármunknak jó volna: Vékesné Korzáti Erzsébet a segélykérő (102. számú) levelére Szabó Lőrinc redakció közben 1928. augusztus 10-én délelőtt fogalmazott nyugtatgató válaszát (81. számú levél) küldi el Szabó Lőrincnének; lásd még: 4., 6., 102. és 45. számú leveleket és jegyzeteiket.

 

 

48.

Budapest, 1928. augusztus 19.

 

Bözsikém, azóta biztosan megkapta a nagy levelet is, és talán meg is nyugodott egy kicsit. Nem tudom, miért nem akar most bízni és hinni bennem. Minden levelemben azt írom, hogy maga mellett akarok és akarunk állni. Higgye el, hogy így van! Engedje, hogy uralkodjon magán az öröm, amit a 13-án írt levelem is szerzett, s amit maga újra elnyomott magában. Ne legyen igazságtalan most, Bözsikém. Nem az a célunk ma már, hogy egymás szemére dobáljuk hibáinkat, hanem az, hogy megszabaduljunk minden rossz, zavaró dologtól, és tudjunk ezután helyesen, jól élni. Nem volt jó magának ez a hazug élet, örüljön, hogy felszabadult. Lőrinc ma is azt mondja, hogy szerette magát s még ma is szereti, s ezzel a megoldással is megnyerni akarta magát, de engem is. Ő lemondott magáról, ez más, mintha csak gondolt volna egyet, s otthagyta volna magát. Látja, nem tagadok le semmit, pedig talán érdekem volna, hogy tegyem. Én végig akarom csinálni az egész ügyet úgy, hogy egymással egészen tisztában legyünk, s lehessünk jó emberei egymásnak. Ha maga tényleg szeret – amit én hiszek –, akkor maga se akarhat mást. Elcsendesül minden keserűség, fájdalom lassan, s akkor jó lesz minden. Bözsi, engem nem kell már visszavárnia, itt vagyok, s én várom, hogy maga megnyugodva, bízva bennem újra hallgasson rám és szeressen. Én érzem, hogy tudok magának segíteni. – Mikor azt mondogatom: beszéljen, mondjon el mindent, talán nem is annyira tényekre gondolok, hanem arra, hogy amit maga gondol erről, másról, amit érez, ami fáj, ami kétes, stb. stb., azt mind-mind szabadon írja le, nem kell kímélnie se engem, se Lőrincet – saját magát se –, nem kell szégyenkeznie előttem. Ilyesvalamit értettem mindig.

Nagyon szeretném, ha hallgatna rám és Ödönnek nem mondana el semmit. Talán majd egyszer. Szegény Ödönnek olyan rengeteg kínja, baja van, nem szabad elgyengíteni. Nagyon végzetes is lehet nála, ha megtud mindent. Elég, ha mi hárman megszenvedjük. Ez is hozzátartozik, Bözsikém, a keserű pohárhoz. Gondolkodjék ezen! Maga, mire hazakerül, nyugodt lesz már, és nem fogja olyan megoldhatatlannak látni az életét, mint még ma. Ha bírta a hallgatást akkor, amikor igazán beszélnie kellett volna, akkor most könnyebb lesz, mert túl van a hibáin. Megoldódik minden nagyon rendesen, csak most már ne veszítse el a fejét. Ödönnel való beszédnek semmi más célja nem volna, mint a maga megkönnyebbülése, erről pedig egyelőre le kell tudni mondani, Ödön, Bandi érdekében. Egyszer, ha már nagyon messze lesz mindentől, s mikor Ödön könnyebben tud majd élni, akkor lehet majd beszélni. Most fogadjon szót, Bözsikém. Ödön most szombaton Szegedre utazott, remélve, hogy ott tud valami pénzt felvenni újra, hogy rendezze a legégetőbb adósságait. Nagyon mellette kell állnia majd, Bözsikém, segíteni neki, viselni azt a nehéz életet, hogy tudjon kimenekülni belőle. Igyekezzen jól megerősödni fizikailag is, lelkileg is, hogy ember legyen végre, komoly, munkás, öntudatos ember. Ödönnek segíteni nem a varrásával kell elsősorban, hanem a lelkével. Nyugalmat adni neki, erőt szuggerálni belé. Rettenetesen küzd most és nagyon, nagyon szereti magát. Beadott tíz helyre ajánlkozást. Nem nagyon remél, de megpróbálta mégis. Lehet, hogy ezeket maga tudja is. Nem baj! Ne fogadja idegenkedve a szavaimat. Szeretettel és nagyon nagy jóakarattal mondom őket. Vigyázzon magára, szedje össze az erejét! Ma már nem a múlton kell rágódni, azt helyrehozni úgyse lehet. A jövőt kell szebbé tennünk és jobbá. Ezt a jelenünkkel fizetjük meg, mert nehéz átjutni mindenen, de muszáj. Tudom, hogy fáj a szíve, de fáj mind a hármunké. Elhiszi, hogy nekem se esik jól, ha Lőrinc magáról azt mondja, hogy ma is még lemondásnak érzi a szakítást. Fáj ez nekem, de nem akarom, hogy Lőrinc kíméletből irántam mást mondjon, mint amit érez, és megírom magának is, hogy lásson minket. Ne lássa Lőrincet feketébbnek a kelleténél. Ne higgye, hogy nekem könnyű, ne higgye, hogy magát nem akarjuk szeretni. Hogy én mit gondolok, mit hiszek erről a szerelemről, azt már múltkori levelemben megírtam. Ezért merem én hinni, hogy maguk mind a ketten hamarább, mint remélik, egészségesek lesznek egészen, nyugodtak. Most még nehéz; ez érthető. Jön a jó doktor: az idő, és gyógyít, olyan tökéletesen begyógyít minden sebet, elmulaszt minden betegséget. Nagyon gyengék voltak mind a ketten: legyünk most erősek együtt, hárman.

Szeretném – ezt is írtam többször –, ha sokat írna nekem. Ez is, azt hiszem, segít elviselni és megtisztítani a dolgokat. A maga levelei ma még nem természetesek eléggé. Engedje csak szabadjára magát, ne legyen büszke előttem. Miért? Túl kell lenni ilyesmin. Olyan kis dolog itt a szégyen, gőg, büszkeség, annyival komolyabb, fontosabb most az élet. Ugye ért engem és érzi, hogy igazam van? A legnehezebb dolgon, a megoldáson túl vagyunk. Most csak keresztül is kell tudni vinni itt, az életben.

Nagyon megértem az olyanféle érzéseit, hogy örül a postának, fél is tőle, szétszakadtnak érzi magát, kapkod. Én is így voltam; még néha most is vagyok, de nem akarok ilyen szétszaggatott maradni. Lassan-lassan kialakul az emberben valami összefüggő egész, azt lassan meg is világítja valami, s az ember kezdi magát erősnek érezni, ha látja az utat, amelyen mennie kell. Ugye, Bözsi, jó lesz még minden, hiszi maga is már?! Ne töprengjen nagyon sokat.

Bözsikém, kérdeztem, de nem felelt rá, van még pénze? Írja meg!

Ma bent voltunk Kis Kláránál. Tíz dekát hízott ott két hét alatt összesen. Ez semmi. Köhög folyton. A feje már oly piszkos, hogy alig várom, hogy a kádba dughassam. Mégis az anyja mellett van a legjobban ellátva egy ilyen kis gyerek még. Lőrinc a múltkor elszavalta neki a Tetemrehívás első pár sorát. Tetszett a kis kölöknek, gondolkozott, azután azt mondta: milyen buti volt, hogy nem húzta ki a kést a halott szívéből, nem lett volna bizonyíték. Nagyszerű, logikus kis esze van a haszontalan pocoknak. Kedden délután hozzuk haza. Most már szeptemberig itthon lesz, azután megy a játék iskolába. Nehogy azt higgye, hogy ez a Révész Margit-féle intézmény rossz, csak éppen nem az anya van a gyerek mellett, ez a hibája. Bandi semmit se hízott? Klára most tizennyolc és fél kiló. Szemesen 1 kiló 30 dekát hízott. Ez elég szép eredmény volt a sok pancsolás mellett. Maga is szépen szedett magára, de ez még kevés. Forszírozza az evést, télen úgyis le fog adni a felszedett kilókból.

Bözsikém, most nem írok többet, hamarosan újra. Remélem, kedden jön magától is levél. Holnap Szent István van, nincs posta. Most este van már, egyedül ülök a szobámban és írok magának. Olyan csend van most itt, hogy Klára nem lármázza fel a házat. Olvasgat? Isten vele, Bözsikém, csókolom, Bandit is.

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/263. A levél válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 16-i, 6. számú levelére, amelyben azt kérdezi: „mi az, amit mindent el kell mondanom?”, Szabó Lőrincné ebben válaszolja: „talán nem is annyira tényekre gondolok […] hanem arra, hogy amit maga gondol.” – Azóta biztosan megkapta a nagy levelet is: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 16-i, 47. számú levele. – Engedje, hogy uralkodjon magán az öröm, amit a 13-án írt levelem is szerzett, s amit maga újra elnyomott magában: Az 1928. augusztus 13-án írott (45. számú) levél, melyre Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 16-án (6. számú levelében) válaszol: „tegnap este, mikor 13-án írt levelét olvastam, majdnem azt képzeltem, még talán nincs veszve minden. De nem sokáig tartott ez az érzésem.” – Nagyon szeretném, ha […] Ödönnek nem mondana el semmit: Lásd még a 3., 43., 60., számú leveleket és jegyzeteiket. – Ödön most szombaton Szegedre utazott: A Vékes-család Szegedről származó jó nevű polgárfamília, Vékes Ödön segítséget szeretett volna kérni otthonról; lásd majd Szabó Lőrinc beszámoló levelét Vékes Ödönnél tett látogatásáról: 1928. szeptember 2-i (84. számú) hosszú levelét. – Bözsikém, kérdeztem, de nem felelt rá, van még pénze?: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 15-i (46. számú) levelében kérdezte, erre még nem is válaszolhatott; majd csak az 1928. augusztus 18-i (7. számú) levélben írja: „Pénzem van postára elég, Lőrinc küldött az elmúlt hetekben.”; lásd még 7., 46., 95. számú leveleket és jegyzeteiket. – Ma bent voltunk Kis Kláránál: Révész Margit intézetében, lásd 41. számú levelet és jegyzetét. – Kedden délután hozzuk haza. Most már szeptemberig itthon lesz, azután megy a játék iskolába: Lásd még 29. és 30. számú leveleket és jegyzeteiket; és Szabó Lőrincné terveiről Szabó Lőrinc véleményét a Harminchat év, 1. k. 115. számú levelében az őszi óvoda- és egyéb tervekről.

 

 

49.

Budapest, 1928. augusztus 21.

 

Bözsikém, írja meg világosabban, hogy miért kell ágyban feküdnie. Szeretném pontosan tudni, mit mondott az orvos. Pihenjen, hízzon, legyen okos és erős, és hallgasson rám most már mindaddig mindenben, amíg magából is nem lesz olyan egész ember legalább, mint én vagyok. Egyszer meg fog maga is erősödni teljesen, s akkor már majd úgyis csak egyfélét tud csinálni. Nagyon hiszem én is, sőt tudom, hogy ma még belőlem tud csak élni. Ne lázadozzon ez ellen most már, Bözsikém, hanem nyugodjon meg ebben, mert csak haszna volt és lesz is belőlem mindig. Higgye el, mikor én ezeket leírom, nem érzek semmi büszkeséget azért, hogy ez így van; nem örülök annak, hogy: no lám, én különb vagyok magánál, és tőlem függ a maga jó vagy rossz sorsa. Nagyon egyszerűen, tudom csak, hogy így van, nem is lehet másképp, mert így születtünk, és felelősséget érzek a maga sorsáért. Úgy látszik, én mégis nagyon erős embernek születtem, mert tudom viselni a maga és a Lőrinc szenvedéseit is, és mégis hiszek abban, hogy jön jobb jövő mindnyájunkra még. – Nagyon jól tette, kis Bözsi, hogy elküldte azt a régen elkezdett levelet. Kár, hogy nem fejezte be. Látja, látja, ha azt a találkozást rögtön elmondja nekem és sír nálam, és elmondja, hogy gyenge, minden, minden jobb lett volna. Nem azért mondom ezt most, hogy magát kínozzam vagy lelkiismeret-furdalást szerezzek újra, csak azért mondom, hogy ezután minden baját, minden kételyét, minden ingadozását, mindent, mindent mondjon el nekem. A kímélni akarás egyes emberekkel szemben nagyobb hiba, mint a kegyetlennek látszó nyers őszinteség. Tegnap már írtam, hogy ne érezzen feleslegesnek elmondani bármit is, amit érez vagy gondol. Nem azért, hogy nehezebb legyen bármelyikünknek is élni esetleg ezek miatt, hanem azért, hogy szabadnak érezze magát velem szemben. Nem azért kell elmondani dolgokat, hogy saját magát mentse vagy magyarázza, vagy Lőrincet akár maga előtt, akár előttem rossznak vagy jónak tüntesse fel. Igen, jobban tudok én mindent magukról kettőjükről, mint szegény kis kölkömről. Többet adtam maguknak már, többet szenvedtem magukért, jobban magukba láttam. Lőrinc ma még nem hiszi el teljesen ezeket a dolgokat, nem hiszi, hogy én jól látok mindent. Maga nő is, talán jobban szeretett is azelőtt, mint Lőrinc, talán magának többet is mutattam meg eddig magamból, mint neki, s ezért látja jobban maga, hogy én ismerem magukat, s hogy nem kell nekem sokat magyarázniok ahhoz, hogy mindent értsek, esetleg jobban is maguknál. Jó éreznem, hogy maga mégis valamennyire olyan, amilyennek lennie kellett volna, ha fel tud olvadni egészen nálam és hinni tud bennem sokkal erősebben. Bözsi, amiket én mondok magának, azokat higgye el nyugodtan, és örüljön is nekik nyugodtan. Eleinte sokszor nem szerettem magát. Rettenetesen tudtam gyűlölni; milyen jó, hogy nem volt itthon. Ha Lőrinc eleinte rögtön megtagadja magát, akkor biztosan rég, teljes szívvel maga mellett állottam volna, hogy el ne vesszen, de az, hogy mikor én itt majdnem meghalok, Lőrinc folyton azt mondogatta: Bözsire vigyázni kell; Bözsit meg kell menteni, rettenetes dühöt, ellenkezést váltott ki belőlem. Látja, ezt is elmondom! Persze nem volt ez lényeg nálam, mert nem tudott soká tartani, és hamar megtisztult az agyam. Ne féljen, Bözsi, nagyon rendben van nálam minden. Újra azt mondom: minden magától függ. Ha érzi, hogy szeret, hogy szüksége van rám, hogy tud belőlem kinőni, akkor itt vagyok, maga mellett állok ma és fogok mindaddig, amíg magának ez kell. Elfelejteni pedig nem kell, sőt nem is szabad semmit se. Amit az ember átélt, megszenvedett, az arra jó csak, hogy a jövőben okuljon belőle. Letör az emberről sok mindent a szenvedés, esetleg ad is az emberhez, úgy megtisztít. Ha el tudnánk felejteni, esetleg ugyanazokat a hibákat tudná az ember elkövetni maga ellen. Bözsi, nem tudom, maga tudta-e, hogy én már majdnem két éve mennyire elhidegültem magától. Azt hiszi, nem tudtam, hogy hazudik nekem; azt hiszi, nem éreztem, hogy Lőrinc és maga között van valami? Most, mikor Hollandiába ment, szinte örültem. Szemesen még jobban megvilágosodott előttem sok apróság, amit elnyomtam magamban. Ha Lőrinc nem mondott volna el magától mindent, én kivettem volna magából, ha előbb nem, akkor, mikor hazakerült volna. Ezt nagyon erősen elhatároztam. Tudja, ugye, hogy meg bírtam volna csinálni? Látja, akkor vége lett volna mindennek. Mert hozzájött volna keserűségemhez a maga, a maguk ellenállása. Sokkal jobb, hogy így történt minden. Így még szerethetjük egymást. Ezeket volt talán a legnehezebb elmondanom magának, habár azt hiszem, sok mindent megérzett maga ebből régen. Célozgattam is ezekre nemegyszer. Ma már nem bánok semmit, ami volt. Ma akarok jól élni, boldogan. Hogy boldog tudjak lenni, ahhoz pedig elsősorban az kell, hogy Lőrincet boldognak lássam. Ma már tudok bízni abban, hogy lesz erőm ahhoz, hogy neki is megmutassam azt az egyetlen helyes utat, amelyre szabad lépnie. Fogom bírni viselni a múltat úgy, hogy neki ne fájjon. Ez fog engem is meggyógyítani. Tudom, hogy nagyon nehéz, amit viselni akarok, de olyan nagyon szeretem Lőrincet még ma is, így is, hogy ez fog erőt adni mindenhez. Ha tudnám, hogy Lőrinc boldogsága azt kívánja, álljak félre, azt hiszem, ezt is meg tudnám tenni. Könnyű nem volna, de bírnám. Nem hiszem azonban ezt; sőt, nagyon erősen hiszem azt, hogy csak velem, csak mellettem élhet. Talán magának ezt nem is jó hallani, Bözsi, talán nem helyes, hogy erről is beszélek? Ezekről persze jobban lehetne beszélgetni, mint írni. Majd eljön annak is az ideje. Ma én is nagyon rossz állapotban vagyok, egy hét alatt négy kilót fogytam. Nem is annyira a négy kiló hiánya a baj, hanem az, hogy nagyon hirtelen ment le rólam. Most már igyekszem én is enni és erőt gyűjteni. Egészség nélkül az ember mindent sötétnek, megoldhatatlannak lát. Mi pedig megoldhatónak akarunk látni, tudni, érezni! Ugye, Bözsi? Azért, ha fekszik is, írogasson szépen nekem. Szeressen csak szabadon, bátran, szégyen és minden rossz mellékérzés nélkül. Azokat a szálakat, amelyekről érzi, hogy hozzámkötik, nem szabad eltépni, hanem meg kell erősíteni, jobban hozzámkötözgetni, sőt új szálakat keresni és azokkal is erősíteni. Bizony, Bözsi. Most egyen – egyen! Nem baj, ha ki is hányja – tudja, dr. Biró mindig ezt mondogatta –, még mindig több marad magában, mintha nem evett volna.

Ma délután megyünk Kis Kláráért és hozzuk haza végleg. Remélem, most már nyugodt arcokat láthat itthon. Szegény, hogy meg volt rémülve az első pár napon, míg itthon volt, mikor engem szünet nélkül bőgni látott, jajgatni. Szólni nem mert hozzám. Hogy van jogunk nekünk felnőtteknek ahhoz, hogy egy szegény kisgyereket kétségbe ejtsünk a magunk bajával, vagy amiatt? Akart ő a világra jönni? Milyen rettenetes komoly, nagy felelősség a gyerek. Ezt is mostanában tudom teljes egészében átérezni. Remélem, nem ért félre semmit azokból, amiket mondtam, s érzi, hogy nálam minden rendben lesz! A múltkori levelem, ami alá azt írtam, hogy talán nem is kellene elküldenem, biztosan ridegebbnek éreztem elolvasás után, mint amit magamban éreztem a megírásakor. Legyen nyugodt és bizakodó, és fogadjon szót egyelőre nekem. Isten vele, Bözsikém, szeretettel öleli

Klára

 

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/264. Írja meg világosabban, hogy miért kell ágyban feküdnie: Lásd a 8., 9., 11., 12., 14., majd a 50–51. számú leveleket és jegyzeteiket. – Azt a régen elkezdett levelet: Lásd Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 18-án elküldött (8. számú) emlékezését a Szabó Lőrinc–Korzáti Erzsébet viszony kezdetéről. – Ma délután megyünk Kis Kláráért és hozzuk haza végleg: Révész Margittól, lásd még kötetünk 41., 45., 48. számú levelek jegyzeteit. – Dr. Biró: dr. Biró Gyula, az Est-lapok orvosa. – Szegény, hogy meg volt rémülve az első pár napon, míg itthon volt: Amikor hazajöttek augusztus 1-én Szemesről és a dráma kirobbant, még nem került Kisklára Révész Margithoz. – A múltkori levelem, ami alá azt írtam, hogy talán nem is kellene elküldenem, biztosan ridegebbnek éreztem elolvasás után, mint amit magamban éreztem a megírásakor: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 15-i (46. számú) levelében írta, amire Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 18-i (7. számú) levelében azt írja: „kedvesebben írt, mint ahogy érez, vagy még megnyugtatóbban akart írni, s nem bírt, mert nincsenek ilyenféle szavai számomra!?”

 

 

50.

Budapest, 1928. augusztus 26.

 

Kedves Bözsi, még mai leveléből se tudom, mi baja van tulajdonképpen. Miért nem írja meg már részletesen, pontosan. Nem szabad izgulni, Bözsi, ha nem kap levelet. Most már, hogy Klára itthon van, több dolgom is van, zavarva is vagyok jobban, biztos nem fogok tudni annyit írni, mint eddig. Szeretném, ha maga – persze csak ha jólesik – írna és el is küldené akkor is, ha nem az én levelemre kell írnia, hanem csak úgy magától. Maga ráér ott most, talán szívesen is ír. Ezt ne vegye kötelezőnek. Csak ne tartsa vissza magát az írástól, ha az jönne.

Örülök, hogy Ödönnel kapcsolatban maga is úgy érez, gondolkodik, ahogy én. Szegedről visszajött már szegény, pénz nélkül. Lőrinc volt fenn nála a napokban. – Ne legyen rosszkedvű, Bözsi, bízzon az életben! Akarjon csak komoly, munkás ember lenni, és meglátja, sikerülni fog. Ez a kapkodás ide-oda csak erőfogyasztó, örömöt is nagyon keveset, s csak pillanatnyit ád. Rossz az legyen csak, aki a tett után nem gondolkozik, nem érez lelkifurdalást se maga, se más miatt. Az ilyen ember legyen is rossz, könnyelmű, mert akkor egész ember. Aki szenved a tettei miatt, akinek fáj, ha hibázik, ha másnak szenvedést okoz, az erejét fejlessze, hogy tudja magát fegyelmezni a jó felé, hogy kiirtson magából gyökerestül mindent, ami húzza a másik oldalra. Kell, hogy az ember maga előtt tiszta, egyenes utat lásson, csak akkor érezheti jól magát, csak akkor állhat biztosan a talpán. Bözsikém, az a „kettősség, az az elcsépelt kettősség” minden emberben megvan. Bennem is, akit maga is jónak hisz, erősnek, büszkének. Bennem is van sok rossz utáni vágy, gyengeség, ingadozás. Én csak erősebb tudok lenni magánál, mert gondolkozom előre, meg tudom mérni a következményeit a dolgoknak, s ha úgy ítélem, nagyon sokat kellene szenvednem esetleg, akkor minden erőmből visszanyomom. Nagyon keservesen megszenvedtem én is, hogy tudom magam valamennyire fegyelmezni. Lőrinc azt hiszi, én őt nem érthetem meg, mert bennem nincs olyasmi, ami benne van, ami rettenetes hajtóerő. Téved, nagyon téved. Csak én nem engedem ki magamból azokat, amik ártanának neki, vagy magamnak nagyon. Most ugyan nagyon elgyöngültem, sokkal nehezebben tudok visszaszorítani magamba sok mindent, mint eddig. Majd megerősítem magam újra. Nagyon utálom magam, kicsinek, semminek érzem magam és az erőm. Ha egészen tiszta, önzetlen tudnék lenni, teljesen megértő és megbocsátó, akkor tudnék Lőrincnek igazán jó felesége lenni és igazán segíteni rajta. A jó szándékaim nem tudom teljes egészükben tettekké érlelni. Gyenge vagyok én is, kis porszem, semmire se jó. Úgy undorodom magamtól, ahogy talán még senki ember nem utálta saját magát. De minek írom én ezeket magának? Nem tartozik ide; az én külön betegségem ez. Nem jó hallani magának, mert esetleg elvész a hite bennem – pedig magához van erőm, nyugodtan jöhet velem –, engem se erősít meg. Gyengeség ez is, hogy beszélek róla. Ne vegye nagyon komolyan. Végül úgyis erős leszek újra, s ha eljutottam oda, már nem is fogok olyan erősen érezni sok mindent, és jobb is tudok majd lenni. Bízzon bennem, Bözsi, ne törje a fejét azon, hogy rosszul fejezi ki magát. Igyekszem megérteni mindent mindig, maga pedig legyen szabad, mikor ír, teljesen, hogy az egészen igaz dolgokat tudja elmondani.

Kis Klárát csak ma hozza haza Manci délután. Rossz, ha nincs itthon. Úgy kell most, hogy érezzem a melegségét. Szegény kicsi kis poronty. Jó, hogy Bandit tudta kicsit edzettebben tartani az idén. Nem fog a télen olyan könnyen meghűlni. Újra mondom, írja meg már, mi baja; vigyázzon mindkettőjükre, legyen okos, egyen, pihenjen, bízzon a saját erejében és higgye, hogy tudok segíteni magán, ha nem zárkózik el, ha maga is akarja. Isten vele, Bözsi!

Klára

 

Kedves Böske, hadd kérjem meg, hogy legyen továbbra is nyugodt. Most már, úgy látszik, rendbejött úgy nagyjában. Olvasson, és ne felejtse el, hogy németül tanulnia érdemesebb, mint hollandul. Talán azt is lehet. Gyógyulást kíván és kezét csókolja

Lőrinc

 

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/265. Még mai leveléből se tudom, mi baja van tulajdonképpen: Augusztus 26. 1928-ban vasárnapra esett, tehát a mai levél a szombaton érkező, egyszerre feladott 1928. augusztus 21-i (10. számú) és 23-i (11. számú) levelet jelenti, Szabó Lőrincné a vasárnapi dátumot a levél végére írta, feltehetően szombat éjjeli produkció; a betegségre vonatkozóan lásd még a 9., 11., 12., 14., 49. majd az 51. számú leveleket – Örülök, hogy Ödönnel kapcsolatban maga is úgy érez, gondolkodik, ahogy én: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 23-i (11. számú) levelében így ír: „Ödönre is gondoltam, magamtól is rájöttem, hogy most nem szabad neki beszélnem, miatta.”; lásd még a 3., 43., 60. számú leveleket. – Szegedről visszajött már szegény, pénz nélkül. Lőrinc volt fenn nála a napokban: Lásd a 48., 51. és 84. számú leveleket. – Bözsikém, az a „kettősség, az az elcsépelt kettősség” minden emberben megvan: Válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 21-én írott (10. számú levél) vallomására: „Úgy el van már csépelve az a kettősségi hasonlat, de kénytelen vagyok én is ilyesmiket mondani, sőt tízszerességet, százszorosságot érzek néha magamban.” – Ne törje a fejét azon, hogy rosszul fejezi ki magát: Vékesné Korzáti Erzsébet az 1928. augusztus 11-i (10. számú) levelében írja: „félek, néha nem-e fejeztem ki magamat rosszul, s ezért nem-e ért félre egyes helyeken.” – Kis Klárát csak ma hozza haza Manci délután: bár e levél elején már itthon levőként emlegeti: „Most már, hogy Klára itthon van, több dolgom is van, zavarva is vagyok jobban, biztos nem fogok tudni annyit írni, mint eddig.”; lehet, hogy Révész Margittól ők a jelzett időben elhozták (lásd a 49. számú levelet), de közben Mikes Margit is elvitte magához a kicsit.

 

 

51.

Budapest, 1928. augusztus 31.

 

Kedves Bözsi, nagyon sajnálom magát, hogy olyan rossz idegállapotban van. Nem szabadna ennyire elhagynia magát. Ezt ugyan hiába tanácsolja az ember másnak, ha annak nincs ereje rá. Magamról nem akarok beszélni magának, én fogok bírni mindent, mert muszáj. Nagyon sokszor, most is, úgy érzem, azt fogom mondani: tessék, menjen vissza Lőrinchez, én félreállok. Maguk nálam is gyöngébbek, miért kínlódjanak, viseljem vagy ne bírjam viselni az életet egyedül én. Nem merem ezt kimondani azért, mert ma még erősen hiszem azt, hogy maga nem szereti Lőrincet, hogy Lőrinc nem magát szereti, hanem engem; hogy maga semmi egyéb szükségletét Lőrincnek a fizikai együttléten kívül nem tudja kielégíteni, hogy Lőrincnek igenis pont énrám van szüksége, mert senki a földön rajtam kívül nem tud mellette úgy állani, hogy abból neki haszna volna. Nem érzek semmi különösebb örömöt, büszkeséget, mert így hiszem ezeket, ne értsen félre. Lőrinc, szegény, nincs velem megelégedve ma. Azt hiszi, nem értem meg őt, nem érzem át a kínlódásait. Látom, hogy elvesztett szabadságát, az összes nőket ma maga képviseli mint momentán realizálható lény. Rá fog jönni ő is egyszer az én igazamra, – csak ne legyen késő. Maga hamarabb világosan fog látni.

Ha saját magát nagyon jól tudná megnézni, látná, hogy a szerelem nem ilyen érzés, mint a magáé. Az nem kínlódott volna amiatt, hogy bár már felszabadulva a kínos helyzeteiből, nem akarta volna hozzám visszavezetni Lőrincet, mint ahogy maga. Világosan tudom, hogy Lőrinc erőszakos, érzéki; rábeszélőképessége hatott magára, akit – hiszen maga mondta – elég volt villamoson idegen férfi kezének véletlenül érintenie, hogy izgalomba jöjjön. Hogyne jött volna izgalomba a Lőrinc kívánásától! Nagyon jól látom az egész útját ennek a szerelmeskedésnek. Maga végül megzavarodott – hiszen az érzékiség nagyon erős dolog –, s nem tudta már, hogy hogy is áll a szerelemmel. Most, hogy megszűnt, van magában egy nagy hiányérzet, hiszen szerelmeskedni jó, s ha az elmarad, hiányzik, kínoz, rosszulesik, de ez nem szerelem, nem vágy szerelme után, hanem vágya az érzékeinek, anélkül éhesek. Van magában nagy öröm, felszabadulás is. Örül, hogy nem kell tovább hazudni, örül – biztos vagyok ebben –, hogy visszakapott engem. Biztosan érzem, hogy ma is fontosabb vagyok magának Lőrincnél, sőt Bandinál is. Nyugodjon ebben meg, és örüljön, élvezze. Ne lásson kegyetlenséget mai levelemben sem, hanem fogadja úgy, mintha az anyja mondaná magának mindezt, aki fel akarja nyitni a szemét. Nem azért akarom, hogy csak világosan lásson, hogy keseregjen bármi miatt, hanem azért, hogy meggyógyulhasson minél előbb, hogy ne legyen a lelkében zavaró, homályos pont. – Lőrinc azt hiszi, én kegyetlen vagyok, mert azt akartam, szüntessenek meg minden érintkezést egymás között. Én úgy hiszem, a gyógyulásukat elősegíti, ha nem beszélnek egymással ma még, amikor nem biztosak maguk is abban, hogy a legkomolyabban barátkozni akarnak csak. Különben a nő és férfi barátságról megvan a különvéleményem, ezt most nem akarom fejtegetni. Szeretnék olyan okosan érezni is, mint ahogy látok mindent. Ha ezt tudnám csinálni, hamarabb jöhetne rendbe minden. Megírtam Lőrinc kifogásait ellenem, hogy tudja, hogy ne legyek előnyben maga fölött. Tudja, hogy Lőrincnek kevés az a szeretet, amit ma érzek maga iránt, hogy kevés az a segítés, amit innen nyújtok maga felé. Nem hiszem – maga nő, s talán tudja kicsit kevésbé csak magán keresztül nézni és mérni a világot, mint Lőrinc –, nem hiszem, mondom, hogy maga is így lásson engem. Csúnya zsarolásnak hiszi azt a vágyam, hogy meghalni volna csak jó. Nem látja, hogy nem akarok meghalni, hanem csak félek, hogy gyengébb vagyok, mint amilyen szeretnék lenni. Gyerek; Lőrinc! Úgy érzem, ha meghalnék, tönkremennének. Ki tudna úgy vigyázni rájuk, olyan teljes odaadással ki szeretné őket, ha én nem volnék? Amíg van erőm, élni akarok, mert el akarom végezni a kötelességemet. De olyan komikus erről beszélni! A halállal nem akarok foglalkozni se. Élni kell, muszáj, ezért, azért, sok mindenért. Magával a megszületés tényével, első cselekedetünkkel kötelességet vállaltunk, vállaltuk az életet. Éljük is most már végig. – Ne írja nekem, Bözsi, többé, hogy jó vagyok. Rájöttem, Lőrinc is sokszor látott, érzett ilyennek mostanában, hogy nem is vagyok olyan jó. Önző vagyok! Eddig azt hittem, ez nem igaz; azt hittem, hogy tudok használni, segíteni neki, másnak is, sok mindent hittem még, de ma látom, öncsalás volt. Nem vagyok egészen jó, nem tudtam magam örömmel, teljesen áldozni. Talán nem elég nagy ma még bennem az alázat. Igyekszem, nagyon igyekszem összetörni magamban minden büszkeséget, ami van még bennem. Lassan talán legalább megközelíteni tudom azt, akit Lőrinc szeretett volna kapni bennem. Ez se fontos; minden csak beszéd. A cselekedet számít, semmi más, azt pedig erő dönti el.

Bözsi, nem vagyok megelégedve mostani leveleivel. Nem látom, hogy gondolkozik, nem látok magában ma semmi igyekezetet a gyógyulás felé. Szeretném, ha nem csak jajgató levelet írna, hanem, ha nem tud magától beszélni, legalább reagálna azokra mindig, amiket én mondok, hogy lássam, hogy fogadja a beszédem, mit váltanak ki magából a szavaim. Folyton azt mondja, beszél hozzám – gondolatban, ír nekem – gondolatban. Annyira nem tudok együtt érezni magával, hogy anélkül, hogy az arcát látnám és ilyen messziről tudjam kitalálni, mit gondol, miről akar beszélni. Én is jobban tudnék írni, ha többet kapnék magából. Sok mindent tudnék segíteni, megvilágítani magának, ha beszélne róluk, ha kérdezne. Tudom, hogy van probléma magában most bőven. Nem jutott még el odáig, ahol volt már hosszú évekig, hogy minden gondolatát el tudta mondani, hogy szükségét érezte az elmondásnak. A szeretetét érzem, nagyon erősen érzem onnan is. A maga életének én vagyok a gyökere, ez biztos, ha levágja a gyökereket maga, én vagy más, az élet elpusztul. Lőrinc erre azt hiszi, hogy fölényes beszéd. Maga érti ugye, hogy ezt én nem fölényesen mondom soha, hogy komolyan így hiszem, így is hittem mindig. Nem éltem ezzel az erőmmel még soha vissza, sőt engedtem, hogy élhessen belőlem maga. Ne essen ez se rosszul, mint ahogy szeretném, ha semmi se esne rosszul. Ha fáj valami, amit mondok, legyen az olyan fájdalom, mint mikor nekem az anyám szidva, hibáimra, rossz cselekedeteimre rámutatva magyarázott meg ezt vagy azt. Sírtam én is akkor, de soha nem éreztem, hogy szidott azért, mert élvezte a szidást, vagy a fájdalmam; soha nem gondoltam, hogy örül, igaza lett neki, mert előre megmondta. Én is szenvedek magával, mikor arra gondolok, hogy ha rám hallgat csak mindig – ma és már rég, és soha nem kellett volna szenvednie, nem kellett volna szakadoznia rólam, ma már teljesebb ember lehetett volna. Fáj nekem is, hogy az a sok aggódás, vigyázás – amit, azt hiszem, Kláránál se kell majd különben végeznem – mind meg tudott bukni. Egyszer nem fogtam a kezét, máris vége volt. Most tudtam ezeket egészen úgy érezni, mintha nem is én volnék az egyik szenvedő fél. Nem is gondoltam arra, hogy milyen súlyos dolog tulajdonképpen az, hogy igenis az egyik fél én, éppen én vagyok. Elmúlt! Nézzük a jövőt, akarjunk azon segíteni most már okulva a múlton. Legyen ember, Bözsi, legalább akarjon azzá lenni. Az ugrabugrálás már nem magának való. Kinőtt belőle, az élete hozott már elég szenvedést ahhoz, hogy megtanuljon komolyan mérlegelni ezután mindig, mielőtt elindul valamelyik úton. Viselni, vállalni a következményeket, erre kell minden kezdésnél gondolni. – Bözsi, azt akarom, hogy részletesen beszéljen, feleljen minden szavamra. Nem akarok csak én beszélni. Éreznem kell, hogy fogadja, amit mondok. A leveléből én ki tudom olvasni az igazságot akkor is, amikor maga azt hiszi, hogy elrejtette. Ne intézze el a levelem ennyivel: múltkori levele fájt, de nem értettem félre… stb.

Ödön itt volt tegnap, de nem voltunk itthon. Azt ígérte, feljön. Írjon csak neki rendesen, meglátja, mindig könnyebben fog menni. Hagyok egy kis helyet Lőrincnek is, most ugyan nincs itthon, majd délután tán, sőt biztosan akar írni ő is. Várom a levelét, azt, amiről beszéltem az előbb. Isten vele, Bözsikém, nagyon vigyázzon!

Csókolom,

Klára

 

Kedves Böske, igazán írja meg végre érthetően, hogy mi baja van. Igaz ok nélkül nem akarnak, s főleg nem dugnak senkit ágyba hat hétre. Én is aggódom magáért. Szeretném, ha tehetnék valamit, amiben volna már egy kis öröme. Nagyon átérzem én, mennyire rossz volt magának egyedül, idegenben tépelődnie. S ezért még inkább félek; idegesít a betegsége, vagyis a bizonytalanság, hogy nem azért hallgat-e, mert elhallgatja az igazit. Biztosan túlságosan el is hallgattam, s Ödönről is folyton csak ígérem a beszámolót. Istenem, olyan nehéz minden. De azért örülök, hogy már mindenről írnak egymásnak Klára és maga. Hosszabban akartam írni ma is, de elbeszéltük az időt, aztán meg, úgy látszik, én is megkaptam az új, Görögországból jött náthalázat, fájt a fejem, majd szétesett. És a zongora is csábított – nemsokára elviszik. Este moziba megyünk. Maguknál nincs? Kezét csókolja

Lőrinc

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/266. Megírtam Lőrinc kifogásait ellenem, hogy tudja, hogy ne legyek előnyben maga fölött: Mindegyik levélben emleget ilyeneket, összefoglaló levél ismeretlen. – Magával a megszületés tényével, első cselekedetünkkel kötelességet vállaltunk, vállaltuk az életet. Éljük is most már végig: Vékesné Korzáti Erzsébet erre az 1928. szeptember 3-i (14. számú) levelében válaszol: „Hogyan vállaltam volna én az életet azzal, hogy megszülettem? Igazán semmi közöm hozzá, hogy megszülettem, pláne ha még egy csomó rossz tulajdonságot is örököltem ugyanakkor, miért érezzem én még kötelességnek is azt elviselni?!” – Nem vagyok megelégedve mostani leveleivel. Nem látom, hogy gondolkozik, nem látok magában ma semmi igyekezetet a gyógyulás felé: Vékesné Korzáti Erzsébet 10–12. számú leveleire utal. – Fáj nekem is, hogy az a sok aggódás, vigyázás – amit, azt hiszem, Kláránál se kell majd különben végeznem – mind meg tudott bukni: Kis Klárára gondol. – Ne intézze el a levelem ennyivel: múltkori levele fájt, de nem értettem félre… stb.: Vékesné Korzáti Erzsébet 1918. augusztus 28-i (12. számú) levelére utal. – Nem dugnak senkit ágyba hat hétre: Betegségéről lásd 9., 11., 12., 14., 49., 52. számú leveleket. – Ödönről is folyton csak ígérem a beszámolót: Lásd végül az 1928. szeptember 2-i, 84. számú levelet. – Zongora is csábított: – Az olvashatatlanra kihúzott szót Korzáti Erzsébet „nagyon”-nak olvassa; lásd Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. szeptember 3-i (14. számú) levelét.

 

 

52.

Frankfurt, 1928. szeptember 24. este

 

Kedves Bözsi, mi van magával, hogy hirtelen így megbetegedett? Ha ezt a levelet megkapja, írjon rögtön nekem – már Pestre persze –, hogy tudjam, mi baja; mikor jön haza. Nagyon szeretnék már túl lenni a találkozáson. Szeretném én is látni a maga arcát, hallani a hangját. Szeretném, ha tényleg tudna úgy szeretni engem, hogy örülhessek ennek a szeretetnek. Maga talán sok mindent jobban meg fog érteni nálam – viselkedésem, idegességem, gyanakvásaim, azt a rengetegféle érzéshullámzást, amit magyarázni nem mindig lehet –, mint Lőrinc. Tulajdonképp Lőrincnek kellene nekem segíteni átjutni sok lelkiháborúságomon, de szegény ehhez nem ért. Félreért csak folyton, s ezekből mindig újabb és újabb bajok lesznek. Magának rettenetes nehéz dolga lesz velem, Bözsi. Olyan jónak, megértőnek kellene lennie, hogy én át tudjak jutni mindenen úgy, hogy ne csak maguk álljanak a talpukon majd erősen, hanem én is. Oly sok félére gondolok, olyan sok minden mutatja azt, hogy nincs sok várnivalóm se magától, se mástól, és én mégis várok, még mindig nem akarom elhinni, hogy az emberekből ne tudjam kicsalni a jót. Bözsi, Bözsi, sok mindenért kár, sok mindent nem lehet visszacsinálni. Ez most nemcsak magára vonatkozik, hanem Lőrincre is, rám is. Sőt, talán elsősorban magamra gondolok. Mennyi mindent elmulasztottam, hány ajtót becsuktam magam mögött. Miért? Miért hittem, hogy az én szeretetem olyan erős, hogy muszáj célt érnie mindenkinél, akire rávetítem? Miért nem éltem úgy, mint minden más nő? Könnyen, nem törődve mással – esetleg magammal se. Kell nekem így egyedül állnom a világban? Ki hiszi el, hogy más vagyok, mint ők; s ha el is hiszik, mit ád az nekem? Azért egy kicsit az én szemem is kinyílt végre, s többé nem fogok csalódni senkiben, mert nem fogok hinni senkinek. Magamban se hiszek már, nincs semmi előttem, ami biztatna, ami erőt adna. Az én eddigi életem megbukott, más pedig én már nehezen leszek. Ahogy „a kutyából nem lesz szalonna” – belőlem se igen lesz ma már kutya. Annyit tudnék elérni magamnál legalább, hogy amit el kellene végeznem az életben gyerek és Lőrinc körül, azt bírjam becsületesen csinálni. Ülünk most a vonaton, Frankfurt felé megyünk, én pedig beszélek bele a világba, hiszen haszna úgysincs az ilyen jajgató szónak. Nem beszélni, tenni kellene. – Bözsi, gyógyuljon meg hamar és jöjjön már haza. Most már jobb lesz, ha beszélünk. Jó akarok maradni végig, ez volt, ami egy kis erőt tudott adni nekem. Ma nem tudok úgy jó lenni, hívő lenni, mint tudtam valaha. Nagyon sok szeretetre volna szükségem ahhoz, hogy megtaláljam magam. Talán érteni se lehet, amiket mondok, annyira rám és a mostani lelkiállapotomra vonatkozik minden. Jó volna, ha maga mégis értene.

Bandi elutazott ma a gyermekvonattal? Maga, Bözsi, csak akkor induljon el egyedül erre az útra, ha teljesen jól érzi már magát, nehogy útközben valami baj érje. Vigyázzon magára, Bözsi, most is, útközben is majd. Legyen okos, komoly, nem szabad örökké gyermeknek, éretlennek maradni, mert az lassan groteszkké teszi az embert. Magánál a naivságát úgyse hiszi el senki őszintének, és nem is szabad már naivnak lennie. Hiba volna. Élt már, tapasztalt már eleget ahhoz, hogy az életet ne láthassa többé játéknak. Éreznie kell, hogy mindenért megfizetünk, mindent meg kell gondolnunk, nem is annyira ésszel talán, hanem erősíteni az ösztöneinket jó irányba. Majd elmondok magának mindent, amiket gondolok. Sok kemény szót fog hallani még tőlem – nem lehet másképp. Amennyire telik tőlem, ki fogom nyitni a szemét. Nem is annyira a világot akarom megláttatni magával, mint saját magát.

Még egyszer, Bözsi, rögtön írjon, ha lehet, azt is írja meg, mikor jön haza. Talán jó lett volna most együtt utazni már, talán jobb, hogy így van. Belenyugodni úgyis muszáj mindenbe. Isten vele, Bözsikém,

Klára

 

Csak 25-én du. dobtuk be ezt a levelet, mikor Frankfurtból továbbmentünk. Még Rotenburg, Nürnberg és haza. Sajnálom, hogy nem jöhetett, és gyors gyógyulást kívánok. Kezét csókolom

Lőrinc

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/267.

 

 

53.

Budapest, 1928. szeptember 29. éjjel

 

Kedves Bözsi, ma este érkeztünk haza (szombat). Itt talált mindkét levele. Gondolhatja, hogy nagyon szomorúan olvastam el az utolsót. Sajnálom, hogy azt a levelet megírtam és főleg hogy elküldtem. Lőrinc mikor elolvasta, azt mondta rá, hogy rideg, kegyetlen levél. Én vitatkoztam vele, hogy csak ő nem érti, maga biztosan érteni fog engem. Tévedtem, illetve biztosan rosszul írtam meg azt, amit akartam, mert ha már ketten értik másnak, mint aminek szántam, akkor csak én lehettem az oka. Valamennyire meg próbálom magyarázni most, hogy mit akartam mondani. Nagyon rossz hangulatban voltam, mert Lőrinc napokon keresztül félreértett. Ez a megnemértettségem volt a fő hangulatom írás közben. Azt akartam magának – talán megmutatni –, hogy nekem vannak idegességeim most, rossz hangulataim, elkeseredéseim, nehogy maga is majd azokat félreértse, illetőleg meg ne értse. Azt akartam elérni, hogy mutassak utat, amelyiken nekem is lehet segíteni. Azt hittem, meg fogja érteni vagy legalább érezni, hogy azt kérem, engem próbáljon megérteni és szeretni akkor is, ha szomorú vagy ideges vagyok. Ha nem tudok olyan lenni állandóan, amilyen szeretnék, ha nem vagyok hangulatilag elég szeretetteljes, ne azt fogadja majd el valóságnak, hanem lássa, hogy én is kínlódom és ne magyarázza másra. Talán semmi szükség nem volt és nem is lesz erre a kérésemre, mert maga szeret talán úgy, hogyha beszélünk egymással, érteni fog mindig. Ezt a levelem teljesen félreértette, Bözsi, a vonati hangulatom is. Nem hittem magát komisznak, mindig azt mondtam csak, hogy gyenge. Ha levelem végét, mikor azt mondtam, hogy kegyetlen dolgokat fog hallani tőlem még, ilyesmire magyarázta, ezt is rosszul értette. Ezalatt én azt értettem, hogy nem fogom soha eltitkolni maga előtt, ha helytelenítem valamilyen cselekedetét, gondolatát, az akár a jelenre, jövőre vagy a múltra vonatkozik. Magának olyankor se szabad mást érezni, mint hogy én jót akarok. Nem az erejét akarom elvenni – mint ahogy, úgy látszik, azzal a vonaton írt levelemmel tettem –, hanem inkább megerősíteni akarnám. Maga azelőtt föltétlenül hitt bennem. Mindig elhitte, amit mondok, még akkor is, ha nem tudta mindig megmagyarázni magának. Én úgy érzem, hogy két hónapi levelezésünkből maga érezhetné, mennyire akarom szeretni magát én is úgy, mint régen. Nem titkoltam el egy csomó dolgot, ez igaz – talán jobb lett volna hagyni és szóval elmondani –, de én azt hittem, jobb, ha maga számol dolgokkal. Ilyen az én szomorúságom és idegességem is. Nem kellett volna beszélni róla, de azt hittem, jobb, ha nem szóval kell ezt megmondanom.

Nem tudom, most elég világos voltam-e, mert elég idegesen szólt, és fáradt is vagyok, hiszen az elmúlt éjjel csak a vonaton aludtunk és most már újra éjjel van. Legyen nyugodt, Bözsikém, ne izguljon, bízzon bennem még és gyógyuljon meg hamar, hogy minél előbb hazajöhessen. Ez nem azt jelenti ám, hogy betegen is nekiinduljon az útnak valahogy. Mi jól belefáradtunk az utazásba, de rengeteget láttunk kilenc nap alatt. Kis Klára ma még Júliánál alszik. Holnap délután hozom haza. Aranyos volt, ahogy örült nekünk. Szegény kis pockom, ő tudja a legnagyobb örömöt adni, az ő ártatlan kis szívével. Örülhet, hogy fia van, Bözsi, és nem kislánya, nem kell majd annyira féltenie később. De ez még korai aggodalom. Nekem sajnos sokat jár az eszemben már ma is.

Szeretném, Bözsi, ha ez a levelem megnyugtatná, jókedvre derítené és bizakodóvá tenné. Nehogy most azt értse, hogy csak azért írtam így, hogy megnyugtassam. Így volt igaz minden. Írja majd meg, mikortól kezdve ne írjak, nehogy a levél oda menjen s magát már ne találja ott. Még egyszer, minden jót kívánok, Bözsikém, én is, Lőrinc is magának. Isten vele,

Klára

 

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/268. Itt talált mindkét levele: Az egyik feltehetően a Vékesné Korzáti Erzsébet által 1928. szeptember 25-én írott (17. számú), a másik egy ezt követő ismeretlen levél, amelyet feltehetően szeptember 26-án írhatott, mert Szabó Lőrincné jelzi, hogy az utolsó megkapott levél reagált az ő 52. számú, vonaton írt levelére, erre a 17. számú levél nem válaszolhatott, mert addig nem ért oda az 52. számú levél.

 

 

54.

Budapest, 1928. október 1.

 

Kedves Bözsi, a Lőrincnek írt levelét én bontottam fel, mert én voltam itthon. Nagyon szép dolog volt ez a levél magától, de így úgyse lehet semmit se elintézni. Lőrincbe nem akarok én semmit visszanyomni. Ha az ő vágyai nem olyanok, amilyeneknek lenniök kellene ahhoz, hogy én is jól érezzem magam, arról ő nem tehet. Nekem pedig az életem úgyse lesz azzal jobb, ha ő csak letagadja a dolgokat. Szerencsétlenek vagyunk nagyon, betegek. Nem értem, Bözsi, azt miért szégyelli, hogy panaszaival hozzám jött? Jönnie kell ezentúl is. Az, hogy maga hozzám bizalmas, őszinte, jó lesz, nekem is fog tudni erőt adni sok mindenhez. Engem magának nem szabad kímélnie, Bözsi, s ezért elhallgatni vagy éppen másképp mondani dolgokat. Szeressen, Bözsi, úgy, ahogy azelőtt, higgye, hogy én tudok magának is erőt adni, ez vissza fog rám sugározni, s nekem is jobb lesz.

Mire ez a levelem magához ér, biztosan maga is nyugodtabb már, mert megkapta az itthonról írt levelem. Szeretném, ha itthon lehetne minél előbb. Minden mondanivalóját befejezetlenül hagyja mostanában, hogy majd beszél róla. Szeretném már, ha beszélne. Írjon legalább még. Betegsége javult? Fent van már? Mit mond az orvos? Most isten áldja, Bözsi, nem tudok én se írni már sokat. Azt akartam csak, hogy tudja, mit gondoltam Lőrincnek írt levelével. Gyógyuljon meg hamar. Szeretettel csókolja

Klára

 

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/269. Lőrincnek írt levelét én bontottam fel, mert én voltam itthon. Nagyon szép dolog volt ez a levél magától, de így úgyse lehet semmit se elintézni.: A Szabó Lőrincnek írt 1928. szeptember 27-i 104. számú levélre céloz, abban is különösen a következő mondatokra: „Magának nem velem kell törődnie, hanem: először Klárival, másodszor és harmadszor is csak Klárival. S nekem is akkor tesz jót, ha látom, hogy Klárinak szerez megnyugvást, békét.” – Mire ez a levelem magához ér, biztosan maga is nyugodtabb már, mert megkapta az itthonról írt levelem: Az 53. számú, 1928. szeptember 29-én éjjel írt levelet. Azonban ezt, az 54. számút nem küldi el Korzáti Erzsébetnek, lásd a következő levelet és jegyzetét.

 

 

55.

Budapest, 1928. október 10.

 

Kedves Bözsi,

nagyon sajnálom, hogy nem tudott megjönni idejében, és nem értem, hogyha már nem jöhetett, miért nem írt, miért hagyott bennünket várni hiába? Mindennap vártam, többször fent voltam Ödönnél is érdeklődni, persze soha nem találtam otthon. Ma feljött végre, mert levelet kapott magától, onnan tudom én is, hogy mi is van tulajdonképp. Hogy el ne felejtsem, hamar leírom, Ödön üzeni még, hogy a jegyét, ha kiszáll, láttamoztassa az állomáson. Lőrinc azt mondta: menjen be az idegeneket útbaigazító irodába, s ott intézze el az ilyesmit, vagy bármi más tudakozódni-, tájékozódnivalója akadna útközben. Nagyon örültünk mindannyian, Ödönnel együtt, hogy ennyit sikerült híznia. Ötvenegy kiló, az gyönyörű eredmény magánál! Ennyi talán még nem is volt soha. Az, hogy nem néz ki jól, biztosan csak átmeneti dolog, ha jókedve lesz, az is meglesz. Most majd itthon kell vigyáznia magára, nehogy elfogyjon a magára szedett kis hús. Ha nincs ennyi baja, talán még többet is sikerült volna felszednie, s lett volna a télre tartaléka is. Szeretném, ha megírná – ha fogja ugyan tudni előre –, mikor érkezik, hogyha tehetem, várhassam esetleg már a vonatnál. Ez persze nem csak tőlem függ, hanem függ a gyerek állapotától, a mi esetleges előre nem is látható elfoglaltságainktól is. Szóval, ne számítson rá, de ha lehet, kimegyek maga elé. Remélem a betegsége, mire hazakerül, rendben lesz teljesen már? Nagyon igyekezzen meggyógyulni, Bözsikém, szegény Ödön, jó lenne, ha örülhetne magának, és ha maga tudhatna neki segíteni, nem dolgozni, hanem tudja már maga, miket értek én ezalatt. Ehhez a segítéshez pedig elsősorban egészségre van szüksége, nyugalomra; nem idegeskedésekkel kell intézni a dolgokat. Könnyű prédikálni, ugye, Bözsikém, de nagyon nehéz megtartani magának is, nekem is. Én talán nem is tudom. Sohase mi döntjük el az ilyesmit, akik segíteni akarunk, hanem azok, akik a segítségünket érzik vagy nem érzik. Nagyon jó lett volna nekem, ha maga már itthon van. Ez a hét így, várakozva rettenetes rossz volt. Aggódtam is magáért, azt hittem, olyan beteg, hogy nem tud írni. Arra is gondoltunk, hogy elindult, s útközben lett újra beteg, és onnan nem tud írni. Nagyon vigyázzon magára útközben, meg ne hűljön. Én is nagyon meghűltem az utazás alatt. Gégehuruttal jöttem haza, feküdtem is. Ma már jobban vagyok, a hangom még mindig nem rendes, köhögök is, de már csak keveset. A vonaton ne legyen nagyon felöltözve, mert azokat jól fűtik, ellenben, ha leszáll, akkor igyekezzen melegen öltözni. Ha vonaton alszik, még akkor is takarózzék be rendesen, ha melegnek érzi a kupét. Alvásnál mindig kell valami takaró. Nevetséges, hogy ilyen tanácsokat adok, maga is tudja mindezt, ugye? Én írtam magának a múlt héten, még arra a levélre, amelyet Lőrincnek írt. Abból azt láttam, hogy az én levelem mégsem volt olyan nagyon zavaros, mint ahogy azt Lőrinc mondta, és maga is értette első olvasásra. Nem küldtem el ezt a levelet, mert valahogy úgy éreztem, idejét múlta, s azt is hittem, hogy maga már elindult onnan, s más kezébe kerül esetleg. Most is csak azért említem meg, hogy tudja, hogy nem hagyott érzéketlenül engem a maga becsületes akarata. Nagyon rendes dolog volt ez magától, Bözsikém, de nem így lehet segíteni rajtunk. Nem akarok most már beszélni semmiről, hiszen jobb lesz élőszóval. Rövid idő múlva itthon lesz, s talán jobban fogom látni magát, talán maga is jobban fog látni engem ma, mint látott eddig. Valószínűleg maga is, mint Lőrinc, rá fog jönni arra, hogy nem vagyok olyan rendes, jó ember, mint ahogy maguk hitték valaha rólam, s mint ahogy, be kell vallanom, én is hittem magamról sokáig. A legnagyobb csalódás, ami egy embert érhet, az, ha saját magában csalódik. Nekem ezért nincs kedvem ma semmihez. Ki fog még sülni egyszer az is, hogy nem is igaz mindaz, amit maga is hitt az én viszonyomról magához, s én is hittem. Ki fog sülni, hogy maga nélkülem is ilyen ember volna, maradna, mint amilyen ma, hogy semmi, amit én adásnak hittem maga felé, nem is volt igaz, nincs is szüksége magának sem rám. Nem is gondolok erre szomorúan ma, nem érhet engem meglepetés egy oldalról se már. Ne érezze úgy, hogy el vagyok keseredve, mikor ezeket írom. Eszembe jutottak csak, s mert hangulatember vagyok, hát le is írtam. Sokat gondolkozom mostanában magamon, s mind jobban érzem, milyen parányi kis porszem vagyok ebben a világban, s milyen felfuvalkodottság volt tőlem hinni az erőmben – ami nem is volt –, hinni a szeretetem erejében, s főleg hinnem azt, hogy jobb, tisztább vagyok, mint általában az emberek körülöttem. Azt hittem, sokáig hittem, hogy a jóságom, a szeretetem tud nagyon erős lenni, hogy ezzel sok mindent el tudok érni azoknál, akiket szeretek. Látja, el akartam érni valamit a szeretetemmel, és önző voltam csak, olyan, mint mindenki más. Nem vagyok sajnálatra méltó, megérdemeltem mindent, ami ért, főleg azt, hogy csalódtam magamban. Ez a legnagyobb büntetésem, hogy rá kellett jönnöm kicsiségemre, hiúságomra, önzésemre, gőgömre, gonoszságomra. Mindenkinek meg tudhat bocsátani az ember, csak saját magának nem. Ez a legnehezebb. Nem is akarom magamat felmenteni, hanem büntetni szeretném nagyon, úgy, ahogy senki más nem tudhat megbüntetni. A büntetésemhez hozzátartozik az is, hogy a maga elfogultságát irántam eloszlassam. Ne lásson olyan jónak, becsületesnek, tisztának, mint eddig, mert nem is vagyok olyan. Nem tudnám megmagyarázni magának így levélben, hogy hol is keresse majd bennem a gonoszat, de meg fogja látni maga is, úgy, mint Lőrinc is meglátta. Ő is mindig azt mondja, hogy a maga véleménye rólam nem irányadó, mert maga vak velem szemben, rettenetesen elfogult. Neki egészen biztosan igaza van mindenben. Jobb, ha minél hamarabb rájön arra, amire rá kell előbb-utóbb úgyis jönnie majd. Ez nem jelenti azt, Bözsi – nehogy félreértsen megint –, hogy én nem szeretni akarom magát most is, és hogy nem segíteni akarok magának ma is. Én akarom a jót és a szépet, de, úgy látszik, nem születtem ezekre a dolgokra, nem tudom úgy csinálni, ahogy azt egy igazi jó ember tudná. Kedves kis Bözsi, ne higgyen maga se bennem többé. A jószándék még nagyon kevés ahhoz, hogy az ember tényleg tudjon maga körül valami hasznosat felmutatni. Keresztül is kell tudni vinni a szándékot úgy, hogy a másik érezze, csak akkor van értelme a jóságnak, ha a másik érzi annak. Sokszor láttam én már azt is, hogy amit én gonoszságnak tartottam egy ember részéről, azt pont az, aki felé irányult, jóságnak érezte, haszonnak az életében. Furcsa dolgok vannak a világban. Én, úgy látszik, nem tudom eltalálni, hogy azoknak, akiknek segíteni szeretnék, mit és hogyan is kell használnom, hogyan is kell megmutatnom a szeretetem, hogy ők is annak érezzék. Maga eddig érezte, hitte a szeretetem, hitte a jóságom, a jóakaratom, ne nézzen most is ilyen szemmel. Jobb, ha minél hamarább rájön arra, hogy nem vagyok az, akinek maga hitt. Minden csalódáson jobb túllenni gyorsan. Maga tudja – ez ma is így van még –, hogy én soha nem hazudok. Nem fogok ezután sem hazudni. Ha én maga felé megyek, nem kell gyanakodnia majd, ennyire gonosz még nem vagyok. Másféle gonoszságok vannak bennem. Segíteni lehetne nekem – hiszen az a bizonyos levelem is már ezt célozta, amit félreértett maga is, Lőrinc is –, de úgysem fognak tudni. Nem is jól mondom így, mert a maga segítése talán meg is lesz, de az kevés nekem, ne haragudjon, hogy ezt megmondom, de nagyon kevés ahhoz, hogy én tényleg jó emberré lehessek. Lehet, hogy most is csak magamat csalom, mikor hinni akarok a segítés lehetőségében, és ez sem igaz, nem lehet már rajtam változtatni. Most is milyen önző vagyok, látja, folyton magamról beszélek csak, nem magát vigasztalom, nem Lőrincnek segítek élni. Lőrinc csalódott bennem, akkor, amikor még én hittem magamban, ne csalódjon maga is, hanem nyissa ki a szemét már most és lásson meg, segíteni fogok ebben is magának. Abba kell hagynom gyorsan az írást, mert jön Manci, és nem akarom, hogy lássa, mit csináltam. Még írok hozzá, ha lehet.

Manci elment most a gyerekkel sétálni; szegény kislányom, a sétából se nagyon jut ki neki mostanában. Jól néz ki pedig mégis. Aranyos, nagyon meleg, jó kis gyerek szegényke. Nem akarom most már folytatni azt a fenti hangot, majd beszélgetünk mindenről, ha itthon lesz már. Nagyon hideg van, más nem fázik még olyan nagyon, mint én, de én bizony a fűtött szobában is a kötött kabátomban ülök, s a kezem olyan, mint a jég. Még az idő se tud soha kielégíteni, nyáron nem bírom a napot, télen nem bírom a hideget. Bandit még nem láttam, azt hiszem, ő most folyton a körben van, ha az iskolából hazakerül. Kis Klára látta őt egyszer az uccán, mikor valakivel ment, nagyon mosolyogtak egymásra, de nem beszéltek egymással. Majd találkoznak, ha maga itthon lesz. Bandi biztosan szintén jól összeszedte magát. Ödön azt mondja, hogy most még sokkal több dolga van, mint eddig volt, de azt hiszem, egy kicsit rendezni tudta a legégetőbb adósságait legalább. Lassan majdcsak kikerülnek ebből a rossz anyagi helyzetből. Most már sokkal kevesebb türelem is elég lesz a jobb idők kivárásához, mint amennyi ahhoz kellett, hogy Ödön végre elhelyezkedhetett. A maga állása ügyében én írtam H. Lacinak, de még eddig nem kaptam tőle választ. Furcsának találom a viselkedését, de lehet, hogy ki fog sülni, hogy igazságtalanul gyanúsítom neveletlenséggel. Majd meglátjuk. Nem tudom ugyan, hogy magának szabad-e dolgoznia, ha az orvos azt mondta, hogy hat hónapi szanatóriumra volna szüksége. Ezt is majd megbeszéljük és próbálunk okosak lenni együtt. Én nagyon örülnék, ha maga valami munkát tudna csinálni és nem ülne otthon egész nap. Ez az önbizalmát is emelné és ez tényleg segítség is volna ma még a maguk háztartásában. Legalább a nagyon fontos törlesztésekre telne abból a pénzből, vagy a ruháikat tudná előteremteni belőle. Vége a papírnak, vége az írásnak is. Írjon még, ha lehet, a viszontlátásig csókolom

Klári

 

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/270. Én írtam magának a múlt héten, még arra a levélre, amelyet Lőrincnek írt. […] Nem küldtem el ezt a levelet, mert valahogy úgy éreztem, idejét múlta, s azt is hittem, hogy maga már elindult onnan, s más kezébe kerül esetleg: a 104. számú, 1928. szeptember 27-i Korzáti-levélre válaszol az 54. számú, 1928. október 1-i levelében, melyet azonban nem küld el. – Manci elment most a gyerekkel sétálni: Mikes Margit. – Bandit még nem láttam, azt hiszem ő most folyton a körben van, ha az iskolából hazakerül: A Kálvária téren a keresztényszocialista párt tevékenykedett itt; ez volt a körzeti helyisége és étterme, amelyet a Korzáti nagyszülők kezeltek, itt étkezett és itt töltötte délutánjait a gyermek; utóbb imaházzá alakult át. – A maga állása ügyében én írtam H. Lacinak: Horváth László, régi közös kollégájuk; az állásból nem lett semmi.

 

 

56.

Budapest (Siesta Szanatórium),
1928. november 7.

 

Kedves Bözsikém,

ne haragudjon, de kérek mindenfélét. Szeretném, ha bejön, behozná a fekete-sárga ruhám – egy kicsit át kellene szalmiákszeszes kefével kefélni –, a fekete és ezüst cipőm a sarokszekrényben vannak. Azt hiszem, a Kis Klára ágyán lóg egy zacskó, abban van kézimunka. Kellene egy csont horgolótű, és van ott elkezdve egy gyöngytáska sötétkék pamuttal, piros gyönggyel. Ezt mind szeretném.

Az Anna szó nélkül adjon Lőrincnek mindennap tízórait, a nagy kabátzsebébe tegye be. Lőrinc akármit mond is, süteményt is süssenek, és este kapjon a Lőrinc tejet és süteményt. Nem kell törődni vele, hogy mit mond. Ezt nagyon szigorúan üzenem Annának.

A fekete estélyi ruhám, kérem, hogy vigye el szintén Júliához, ha lehet, engedje ki egy kicsit és frissítse fel. Alakítani nem kell. A hozzá való virág ott van a nagy szekrényben egy dobozban a hallban. Azt is fel kell frissíteni. Nagyon kell az estélyi ruha, mert nem tudok addig lemenni étkezni itt. A szürke blúzom elvitte? A zöld ruhám Júlia befestette? Ezt mind szeretném tudni. Bözsikém, ne haragudjon, hogy így megterhelem, de maga tud legjobban mindent, és Manci beteg. Szeretném, ha bejönne minél előbb, sokszor csókolom és köszönök minden fáradságot

Klára

 

Ms 4610/271. Siesta Szanatórium: Szabó Lőrincné két öngyilkossági kísérlete után 1928. október 27-től került a Siesta Szanatóriumba (lásd Harminchat év, 1. k. 121. és 125. sz. levelek). – Anna: Szabó Lőrincék házvezetőnője. – Júlia: Lázár Júlia.

 

 

57.

Csepel, 1928. december 20. délután

 

Kedves Bözsikém,

Lőrinccel itt lakom Csepelen. Kicsit jobban vagyok. A boríték címére írjon, ha akar. Nagyon szeretem magát, ne felejtse el, vigyázzon magára, a gyerekre, Ödönre, rám is. Kicsikém, nem tudom, mikor bírok bemenni innen, de amint lehet, bemegyek. Nem tudok sokat írni, mert rosszul is érzem magam, és a Márta indul Pestre. Akarom, hogy halljon hírt rólam, a levelet fel akarom adatni. Ödönt üdvözlöm, Bandit csókolom, magát szeretettel ölelem,

Klára

 

Ms 4610/272-273. Csepel: „Benne voltam egy nagy életbeli zűrzavarban. Két, sőt három hétig Csepelen laktam, onnan jártam be a szerkesztőségbe, aztán egy komplikált hurcolkodást kellett lebonyolítanom, az új helyen berendezkednem, s természetesen még ma sem vagyok egészen rendben.” – írja a költő Várkonyi Nándornak 1929. február 3-án (Napló, levelek, cikkek, 58. számú levél). Kardos Lászlónak pedig ezt írja előzőleg: „Indulás – a Körúton felfelé villamoson (akármelyiken) a Boráros térig. Az ottani végállomásról indul a 8-as autóbusz, minden 20 percben. Negyedóra alatt kiér, 40 fillér a vonaljegy. A végállomáson szállj le. Bal felé ott üres tűzfal van, jobbra üres tér, annak másik felén házak, a sarokházban lakunk mi, Rosenberg Henrik gyógyszerésznél (Pesti út, talán 10. szám). Az udvarra kis deszkakapun át kell bejönni, rögtön balra tornácos, földszintes ház, ahol más nem is lakik. A háznak különben van főkapuja is a másik utcáról.” (i. m. 57. számú levél). Szabó Lőrinc és felesége a Siesta Szanatóriumból (ahol öngyilkossági kísérletei után ápolták Szabó Lőrincnét, lásd kötetünkben Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését) mentek pár napra Sági Márta költő és gyógyszerész férje hívására Csepelre, de a látogatás elhúzódott, mivel Szabó Lőrincné spanyolnáthát kapott. Innen költöztek a Gólya utca 50. II. 34. (most Bókay utca 56.) alól a Németvölgyi út 6. (ma 16.) számú ház félemelet 2. sz. lakásába. Rosenberg Henrik és Sági Márta a háború végén a deportálást elkerülendő öngyilkosok lettek. Házuk és patikájuk helyén lakótelep épült, körülbelül a házuk helyén áll a bérház, amelyben a Váci Mihályról elnevezett könyvesbolt van (a XXI. kerület, Kossuth Lajos utca 47–49.). – Anyuka jön a jövő héten Pestre mellém: Szabó Lőrinc édesanyja. – Manci: Mikes Margit.

 

 

58.

Csepel, 1929. január 2. délután

 

Kedves Bözsikém,

nem tudok sokat írni, csak azt akarom, hogy tudjon rólam. Betegen feküdtem – influenzában – 39-en felüli lázzal, ezért nem írtam eddig. Ma már fenn járok, jól érzem magam. Pestre, nem tudom még pontosan, mikor megyek végleg. Egyedül járkálni még nem merek, de azt hiszem, hamarosan merek majd. Sokkal jobban vagyok, mióta itt kint élek – leszámítva az influenzámat –, mint voltam hetek óta. Remélem, magánál őszinte dolog, Bözsikém, hogy nyugodtnak mondja magát! Anyuka jön a jövő héten Pestre mellém egy hétre, segíteni kicsit. Gyereket füröszteni stb.-t még nem tudnék most. Azt hiszem, most már hamarosan találkozunk, pár nap múlva. Vagy elmegyek magához, vagy értesítem, hová jöjjön. Nem fogunk a Gólya uccában lakni, hanem a Németvölgyi úton, ahol egyelőre még Manci lakik a gyerekkel. A jövő héten még rendezkedés lesz ott, még a régi lakásban maradt bútort, könyveket kell elhurcolni, elrendezni. Az új lakás szép, jó helyen is van. Itt újság az én betegségemen kívül nincs. A szilvesztert is itthon töltöttük, akkor keltem fel először pár órára este. A gyereket karácsony másodünnepe óta nem láttam, ez szomorú, de nemsokára velem lesz szegényke megint egészen, ez nagyon jó. Mártáék aranyosak, jók hozzám, nem is értem, miért. Márta mosdatott eleinte, még ma is szegény kiszolgál sok dologban. Furcsa az élet! Ott is lehet jó emberre találni, ahol az ember nem keresi, nem várja. Most már harmadik hete vagyunk itt, nem értem, miért kaptam meg az ő szeretetüket. Talán nem is kell érteni, jó, hogy megvan. Ha gyorsan felel, akkor írjon még ide egyszer.

Bandi biciklijét próbáljuk kicserélni; ha tudnak nagyobbat beszerezni és ő nem koptatta ezt a kicsit nagyon el, akkor lehet segíteni a dolgon. Talán mire ezt a levelet megkapja, ki is van már cserélve. Örülnék, ha lehetne. A karácsony este gyerek nélkül nagyon szomorú volt nekem. Kis Klárának vidám karácsonya volt, sok mindent kapott, és a gyerekek közt igen jól érezte magát.

Nem írok már tovább, kifáradtam egy kicsit. Nagyon rám férne már a megerősödés.

Mindnyájuknak a legjobbakat kívánom.

Szeretettel csókolom magát,

Klára

 

Ms 4610/272-273. Csepel: „Benne voltam egy nagy életbeli zűrzavarban. Két, sőt három hétig Csepelen laktam, onnan jártam be a szerkesztőségbe, aztán egy komplikált hurcolkodást kellett lebonyolítanom, az új helyen berendezkednem, s természetesen még ma sem vagyok egészen rendben.” – írja a költő Várkonyi Nándornak 1929. február 3-án (Napló, levelek, cikkek, 58. számú levél). Kardos Lászlónak pedig ezt írja előzőleg: „Indulás – a Körúton felfelé villamoson (akármelyiken) a Boráros térig. Az ottani végállomásról indul a 8-as autóbusz, minden 20 percben. Negyedóra alatt kiér, 40 fillér a vonaljegy. A végállomáson szállj le. Bal felé ott üres tűzfal van, jobbra üres tér, annak másik felén házak, a sarokházban lakunk mi, Rosenberg Henrik gyógyszerésznél (Pesti út, talán 10. szám). Az udvarra kis deszkakapun át kell bejönni, rögtön balra tornácos, földszintes ház, ahol más nem is lakik. A háznak különben van főkapuja is a másik utcáról.” (i. m. 57. számú levél). Szabó Lőrinc és felesége a Siesta Szanatóriumból (ahol öngyilkossági kísérletei után ápolták Szabó Lőrincnét, lásd kötetünkben Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését) mentek pár napra Sági Márta költő és gyógyszerész férje hívására Csepelre, de a látogatás elhúzódott, mivel Szabó Lőrincné spanyolnáthát kapott. Innen költöztek a Gólya utca 50. II. 34. (most Bókay utca 56.) alól a Németvölgyi út 6. (ma 16.) számú ház félemelet 2. sz. lakásába. Rosenberg Henrik és Sági Márta a háború végén a deportálást elkerülendő öngyilkosok lettek. Házuk és patikájuk helyén lakótelep épült, körülbelül a házuk helyén áll a bérház, amelyben a Váci Mihályról elnevezett könyvesbolt van (a XXI. kerület, Kossuth Lajos utca 47–49.). – Anyuka jön a jövő héten Pestre mellém: Szabó Lőrinc édesanyja. – Manci: Mikes Margit.

 

 

59.

Budapest, 1929. január 23.

 

Kedves Bözsikém,

holnapra (csütörtök) van a Nemzetibe (Zilahy: A tábornok) egy jegyem. Én nem mehetek el, mert anyukáék utaznak estefelé. Maga menjen el helyettem. Ödön csütörtökön de. vagy akár délután menjen be a jegyért a szerkesztőségbe. A gondnoknál átveheti. Szabó Lőrinc borítékba leteszi a jegyet az Ödön nevére. Így kérjék a gondnoktól vagy Lőrinctől. – A jegyet este, színház után legjobb beadni rögtön Az Esték házmesterének, esetleg szombat de. Lőrincnek.

Bandi hogy van? Küldök neki egy kis tízórait abból, amit épp össze tudtam szedni itthon. Remélem, most már van olyan egészséges, hogy ehet ilyen nehéz dolgot is. Mikor jönnek át? Bandit is áthozhatná, sétálnánk a gyerekekkel, errefelé nagyon szép, lehet majd jó nagy sétákat tenni. A színházba okvetlen menjen el! Isten vele, Bözsikém

Klára

 

Ms 4610/274. Zilahy: A tábornok: Zilahy Lajos (1891–1974) A tábornok című drámáját 1928. november 9-én mutatta be a Nemzeti Színház, Hevesi Sándor rendezésében. – Errefelé nagyon szép: A Németvölgyi úton.

 

 

60.

Budapest, 1929. február 5.

 

Kedves Bözsi,

influenzában fekszem, gondolkozni ráértem. Magán és Ödönön gondolkoztam elég sokat. Rosszul fog esni minden szavam, de én mégis elmondom. Sokszor mondtam, hogy nagyon csúnyán viselkedik a férjével. Ez a viselkedése most már úgy elfajult, hogy ha kívülről látná magát, biztosan elítélné maga is. Lehetetlenül csúnya dolog az, mások előtt lehülyézni, lebutázni a férjét, minden szavába belekapaszkodni, kijavítgatni, állandóan zavarba hozni. Merné ugyanezt csinálni akkor, ha nem volna biztos Ödön türelmében, jóságában és szeretetében? Ha maga üzleti alapon marad a férje mellett, akkor tessék a magára eső kötelességrészt becsületesen teljesíteni. Az Ödön jóságát hülyeségnek nevezni, s ezzel visszaélni nagyon csúnya dolog. Magának most szeretettel kellene körülvenni őt és gyógyítani. Ha pedig erre képtelen – amit nem hiszek –, akkor legalább emberi módon kellene bánni vele. Mi jogon várja maga azt, hogy az az ember dolgozzon, dolgozni tudjon magáért, mikor a maga részéről semmi jóságban nincs része? Jóság, megértés! Szedje elő őket, Bözsikém, lelke mélyéről, és éljen vele. Engedje, hogy uralkodó érzés legyen magán a sajnálat. Ez is olyan erős érzés tudhat lenni, hogy igen sok jót kiválthat abból, aki tud sajnálni. Ezer és ezer férfi akad – a maga életében is akadhat még egynéhány –, aki szebb mondatokat tud mondani, mint Ödön, akivel beszélhet könyvről, de olyan nemigen akadhat még egy, aki, ha ugyanazokat kell viselni, mint Ödönnek, úgy álljon majd maga mellett, mint ő. Szerelmet nem lehet erőltetni, de néha a jóság és megértés sok mindent tud pótolni. Ha magának a gyereke olyan fontos, mint ahogy én látom, akkor ez is adhat erőt sok mindenre. Igenis, maga tartozik Ödönnek, nem ő magának. Fizetni kell, Bözsikém, becsületesen. Higgye el, jó az, ha nem tartozunk! Maga ítélte helyesnek így a helyzetét, most próbáljon becsülettel megfelelni annak, amit vállalt, és várjon. Várjon türelemmel! Nagyon fiatal maga még, élhet még nagyon boldogan, gondtalanul. Nem kell elmérgesíteni a dolgokat. Egész biztos, hogy Ödön is viselkedik úgy magával mostanában, ami magának nem esik jól. Látja, őt meg kellene magának érteni, és tudnia kellene, hogy ezt a viselkedést belőle a szerelem váltja ki. Ezen a területen maga nagyon gyorsan teremthetne rendet, ha akarna. Akarjon, Bözsi, jó lenni! Ha az ember valakinek fájdalmat okozott, gyógyítsa is meg! A magában lévő ellenérzéseket háttérbe kell szorítani, és nézni azt a szenvedőt, aki maga előtt kínlódik és dolgozik kínlódva, nyögve, és nem mondhatja azt, hogy: ma fekvőnapom van, nem dolgozom. Az ő számára nincs „nem bírom”, mert ha ő nem bírja, akkor maguknak is végük van. Bözsikém, nehogy azt higgye, nem tudom, hogy a maga élete nem gyöngyélet. Tudom, hogy nem az, de maga miatt beszélek most is. Nem látom helyes útnak azt, amin indulni akar. Nincs más választása – maga mondta –, sok minden miatt, mint az, amiben él. Igyekezzen azt elviselhetővé tenni nemcsak a maga számára, hanem mindhármuknak. Ne gondolkozzon a múlton, se a közelin, se a távolin annyit, hanem a jelent és a jövőt építgesse inkább. Maga Ödönön is építhetne sokat, nagyon sokat. Évek óta mondom, hogy nem úgy, hogy leszidja, hanem úgy, istenem, talán jobb úgy, ahogy én kezdtem magával jobb, mindig jobb könyveket olvastatni! Emlékszik? mikor adtam valamit, s maga azt mondta: nem fogom érteni, nem hittem el soha, biztattam, magyaráztam. Szeretettel sokkal nagyobb eredményt lehet elérni, mint gorombasággal. Azonkívül nem is tartom fontosnak – ezt is sokszor mondtam –, hogy Ödön irodalmat nyújtson magának. Tessék kiváltani belőle a benne lévő értékeket, és abban találni megnyugvást. Mégiscsak a feleségnek kell alkalmazkodni a férjéhez és nem megfordítva. Minden emberben van szépség, csak meg kell találni, ki kell váltani. De beszélhetek én magának három napig erről, ha maga nem akarja igaznak látni az én igazamat. Az is lehet, hogy megint rosszul fejezem ki magam, nem találom el az igazi hangot, hanem mellé intonálok. Nem hivatkozom ma már arra, hogy remélem, azért megért. Annyifélét lehet mindig érteni, ha nem fejezi ki magát világosan az ember, hogy inkább pár mondatban kijelentem még, hogy:

Jót akarok magának ezzel a levelemmel is; hogy azt képzelem, jobban megtalálja saját magát, ha a jót engedi uralkodni magán, mintha dacol, ha kemény, ha goromba. Jobb, ha lelkiismeretét nem elaltatja, hanem tisztázza a dolgát arrafelé, szóval Ödön felé. Még azt is gondolom, hogy ha az ember a férjét vagy a férj a feleségét megalázza állandóan, saját magát is megalázza ugyanakkor. Érti ezt? Összetartani, védeni egymást. Nem szabad mást tennünk. Olyan rettenetes sok az ellensége mindenkinek a világban, hogy a legelemibb kötelesség az összetartás a családon belül. Nézze csak meg a szüleit, akik állandóan széthúznak, mire vezet az? Az összedolgozás, a közös akarat vihet csak előbbre egy családot. Hiába akar becsületesen jót az egyik, ha a másik megnehezíti az életet ezzel vagy azzal. Nekem nagyon fájt a maga beszédjét hallani vasárnap. Szégyelltem magam. Nem szabad, Bözsikém, ilyennek maradnia. Örüljön, hogy van területe, ahol örömöket talál, de azokat, akik ugyanott nem találnak örömöt, vagy véletlenül rosszabb volt az életük, és nem juthattak el oda, azokat ne vesse meg, ne nézze le. Emberi érték esetleg egyik-másikban több van, mint magában vagy sok olvasó, író, festő, zenélő stb. stb. emberben.

Mit gondol, Bözsi, volt értelme annak, hogy én ilyen sok papírt telefirkáltam? Ért és nem félreért most? Nem érzi azt, ugye, hogy magát nem akarom nézni, csak Ödönt. Érti, hogy maga miatt beszéltem és őmiatta? Most kaptam meg a levelét éppen. Ha nem kap újabb értesítést, eljöhet pénteken. Ha rosszabbul leszek, kap hírt.

Isten vele, higgye el, jót akarok, csókolom

Klára

 

Ms 4610/275.

 

 

61.

Budapest, 1929. február 21.

 

Kedves Bözsi,

ne jöjjenek el pénteken, mert betegen fekszem. Írok vagy bemegyek, ha jobban leszek. Legyen jó és jókedvű! Tegnap nagyon rosszul voltam, ma jobban vagyok.

Csókolom,

Klára

 

Ms 4610/276.

 

 

62.

Budapest, 1929. február 23.

 

Bözsikém, odamenni még nem tudok, magam helyett ezt a kis csomagot küldöm egyelőre. Szeretném, ha a kedvemért sokat és jóízűen enne, hogy erősödne már egy kicsit. Tegnap nem hívott fel. Biztosan ma! A jövő hét elején bemegyek majd kávéházazni. Isten velük, szeretettel ölelem,

Klára

 

Aut. 549-79

Menjen el a kiállításra.

 

Ms 4610/277. Aut. 549–79: Szabó Lőrinc író és hírlapíró Németvölgyi út 6. szám alatti új lakásának telefonszáma az 1929-es telefonkönyv alapján; korábban nem volt telefonjuk. – Menjen el a kiállításra: A levél hátoldalára van írva; a levélben a kiállításra utalás nincs, a Pesti Napló ebből az időből háromféle kiállításról ad hírt: 1929. február 19-én a 11. oldalon arról számol be, hogy sajtótájékoztató volt a megnyíló rendőrségi bűnügyi múzeumról, sok kultúrtörténeti érdekességet is felsorol a látható tárgyak között a cikk; február 22-én -io szignóval (Kárpáti Aurél) jelentik, hogy csütörtökön nyílik meg Bor Pál festőművész és szobrász kiállítása a Tamás Galériában; a február 24-i szám a 9. oldalon szintén -io (Kárpáti Aurél) szignóval beszámol az Ernst-Múzeumban megnyílt csoportkiállításról (szerepelnek: Iványi-Grünwald Béla, Rudnay Gyula, Batthyány Gyula, Sidló Ferenc, Cserepes István, Gallé Tibor, Nagy István); március 3-án a 14. oldalon Carpaccio (szintén Kárpáti Aurél) ad hírt két újabb kiállításról: a Nemzeti Szalonban modern franciák kiállítása, a Műcsarnokban Tavaszi tárlat nyílik.

 

 

63.

Budapest, 1929. április 14.

 

Bözsi, rettenetes dühös vagyok magára! Miért avatkozik bele az én dolgomba? Nagyon haragszom, hogy a tejet lerendelte. Világosan megmondtam magának, hogy a tej el van intézve, és igya meg. Ödönt megbíztam, hogy rendelje vissza, legyen szíves reggelenként kakaónak megfőzni és meg is inni. A vérköpés ne aggassza. Én állandóan köpök szintén. Tüdőtől a vért hányja az ember, és tiszta vér jön, nem a köpés véres. Így igaz, higgye el! Telefonálja meg, mikor jön. Isten vele. Az isten áldja meg, fogadjon szépen szót nekem mindenben. Egyen, mert költözni sem fog tudni.

Klára

 

Ms 4610/278.

 

 

64.

Budapest, 1929. július 23.

 

Kedves Bözsi,

nem találom gyönyörűnek, hogy mert nem írtam a levelére, maga is hallgat. Ödönnel üzenetet küldtem a csomaggal együtt. No, mindegy! Hallom, hogy szépen hízik, legalábbis az első hét eredménye nagyon kielégítő volt. Ezen a héten Ödön nem jelentkezett. Sikerül-e a három hónapos beutalást megkapnia? Beadták a kérvényt? Igen hasznos volna magának, ha négy hónapot tudna pihenni, hízni. Én nem érek rá az írásra mostanában, levelet ne várjon tőlem. Anyukáék itt vannak; varrunk, dolgozunk, s én elég sokat vagyok rosszul is. Maga igazán ráér ott az irkálásra. Ha nem esik jól, nem baj. Ödönnel is üzenhetne. Étvágya van még? Egyen, hízzon minél többet. Isten vele, Bözsi, csókolja

Klára

 

Ms 4610/279. Az írógéppel írott postai levelezőlap feladója: „Sz. L.-né. Németvölgyi út 6. félem. 2.” címzettje: „Vékes Ödönné nagys. asszonynak. Budakeszi Erzsébet-szanatórium”; tüdőkezelés céljából került Vékesné Korzáti Erzsébet a tüdőszanatóriumba; egész élete folyamán kínlódott tüdőbántalmakkal (lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, utóbb Lévai dr. mentő kezelését, Vékesné Korzáti Erzsébet Bakonybélben töltött heteit); testvére, Lali is tüdőbajban halt meg fiatalon (Vékes Endre emlékezése szerint Korzáti Lajos felesége volt előbb tbc-s, tőle kapta el férje a betegséget).

 

 

65.

Budapest, 1930. szeptember 23.

 

Kedves Bözsi,

levelét megkaptam, köszönöm, hogy írt. Betegen feküdtem sokáig, még most sem vagyok egészen egészséges. Ha jobban leszek, írok, s majd majd [sic!] leszünk együtt. Maguk, remélem, jól vannak? Bandi az idén egészséges? Ödön állása? Semmit se tudok magukról, írhatna!

Isten vele, csókolom magukat

Klára

 

Ms 4610/280.

 

 

66.

Budapest, 1930 karácsonya

 

Kedves Bözsi,

mindnyájuknak kellemes ünnepeket kívánok. Remélem, Bandinak nincs még meg ez a könyv.

Bandit, magát csókolom, Ödönt üdvözlöm,

Klára

 

Ms 4610/282.

 

 

67.

Budapest, 193…

 

Nagyon sajnálom, Bözsi, de oly sok dolgom lett, hogy nem tudok bemenni.

Isten vele!

Klára

 

Ms 4610/283. A géppel írott levél Az Est levélpapírján íródott, a formanyomtatvány dátumozása nincs kitöltve: „Budapest, 193……” Jelképessége okán szerepeltetjük ezt a levelet a sorozat zárásaként.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]