1.

Aranyos Klárikám!

Egy zsúpfödeles, mestergerendás szobácskából írom magának ezen levelem, ámbár a levelet egy dicsértessékkel kellene kezdenem, hogy összhangban legyen a szobával.

Még az édesanyámnak sem írtam előbb, mint magának.

Azt kérdezi ugye, hogy hogy kerültem ide, hát én még 5 nappal ezelőtt sem tudtam, hogy ma hol leszek, nagyon szerettem volna, mielőtt elmentem volna, magával beszélni, de olyan szomorú hangulatban voltam, levelet pláne nem tudtam írni, majd kitalálhatja, hogy miért.

Most este van és nagyon álmos vagyok. Az Ödön is velem van, de holnap reggel sajnos már elmegy, csak engem kísért ebbe a kis faluba, két hét múlva ugyan én is megyek haza, azért nem is kérem, hogy válaszoljon reá, mert a levél úgysem biztos, hogy ideér, ha hazamegyek, első utam magához lesz, nagyon szeretném már megköszönni azt a jóságos levelét, nem is hiszi, milyen hatással volt reám a maga édes levele, úgy felüdített, mint az eltikkadt természetet a nyári eső. A legjobbkor jött az a levél. Négyszer-ötször elolvastam, és úgy szerettem volna az íróját megölelni, a könnyek úgy potyogtak a szemeimből örömömben. Egy kis megszégyenülés-félét is éreztem, mert egypár nappal ezelőtt gondoltam, hogy mit is képzelek én, hogy maga még majd fog törődni egy kicsit is ilyen csacsi kisleány gyerekségeivel, gondolatban bocsánatot kértem magától! – Már nagyon sokat írtam, és azt sem tudom, mit írjak, és nincs is semmi összefüggés ebben az olvashatatlan, levélnek nevezett papíron, az utazás is nagyon kimerített, hogy még most sem pihentem ki, pedig már két nap, egy éjjel itt vagyunk.

A legszomorúbb újságot a végén írom, az esküvőnk nem lesz meg, csak augusztus vagy szeptember felé, a lakás és egyéb akadályok vannak, ilyen az élet, nagyon szomorú.

A viszontlátásig csókolja

Bözsi

Ne haragudjon ezért a rossz írásért, de nincs tinta, azaz kidűlt.

A Lacit, Vidort tisztelem és stb.

2.

Édes drága Klárám,

mit is írhattam én összevissza magának múltkori levelemben? Dehogyis akarok, dehogyis tudnék én magától elszakadni, jobban szeretem – s közelebb vagyok most magához –, mint valaha. Csak félek, már terhére van ez az én szeretetem – ha gondoltam is valami elszakadásra, csak ez volt a kiindulópont. Oly boldogan olvastam levelét, nagyon jó volt érezni belőle, hogy gondol rám, törődik velem. Nem bánom, ha nem is ír sokat, de keveset írjon, elég egypár sora, hogy érezzem magát, s tudjam, van valakim, akit szerethetek, s akihez mehetek mindég. Klárám, már szinte szégyellem magam maga előtt, hogy ennyit írok a szeretetemről, de így van ez, higgye el. Nem tudom, miért, nem is akarom tudni, boldog vagyok és örülök, ha magával lehetek. Kedves, kedves Klárikám, aranyhajú Klárikám, jókedvű vagyok most, nem is tudom, hogy jött ki belőlem az a múltkori borongós levél. Tulajdonképpen itt többnyire jókedvem van, mert itt mindenki jókedvű, és ez ragadós. Nem bánom, csak ragadjon rám minden jó, hagyom, hogy rám ragadjon, jókedv, türelem – talán itt tanulok egy kis türelmet, mert az van itt. Jók ezek az emberek minden bigottságuk ellenére is. Csak én volnék ilyen bigott, ilyen boldog, mint ezek itt. Talán ha meghízom kissé, jobb lesz majd egyébként is. Nem is tudom, miért képzeltem, hogy nem tudok itt hízni?!

Tevékenységi köröm is kibővült, horgolok az egyik lánynak – aki menyasszony – egy asztalkaterítőt. Gizi küldött mintát, 5-ös pamutból horgolok. Templomba is sokat járok, ez rém fárasztó és unalmas, de úgy veszem észre, nagyon elvárják, s tetszik nekik. Másfél órás vasárnapi misék vannak, s köznap is egyszer egy héten el kell mennem a „mamával”. Majd ha hazamegyek, mesélek sok mindent, amit nagyon hosszadalmas lenne leírni. Ödön bizony elég ritkán ír, na de tudom, sok gondja van szegény fejének.

Kis Klára nevét itt jól ismerik, nemcsak a családban, hanem az uccán a gyerekek közt is hallottam már kiabálni, még tavalyról tudják. Bandi, különben nagy csirkefogó, betanította a gyerekeket arra a két szóra, hogy: hülye, bolond, s mondogatják egymásnak s nem értik, s ez a haszontalan nevet rajtuk. Első mérésig ő is hízott ½ kilót, szintén 12 nap alatt. Barna, piros, kopasz, ha esik is kinn jár – faklumpában – s egész nap a gyerekekkel csatangol, azt sem tudom sokszor, – hol? Sokat eszik, és rossz. Mert itt agyon szeretgetik. Most is feldöntötte a tintát, de most kikapott tőlem, igaz, hogy a hollandi mama nem engedte, hogy megverjem. Bandi mindent ért hollandul, és beszél is, én is napról napra többet értek, de beszélni nem hiszem, hogy megtanulok.

Kedves Klára, én is örülök, hogy a nyaralásuk jól sikerült, és jól néz ki. Manci ismét maguknál fog lakni? Érdekes, a múltkor is a maga levelével egyszerre kaptam Ödöntől is levelet, s most is úgy történt. Írja, hogy elutazik Szegedre. Lőrinc hogy van, mit csinál? Majd neki is írok, ne haragudjon, hogy olyan lusta vagyok. Még meg sem köszöntem a német levél lefordítását. Lőrincet üdvözlöm, kis Klárát s magát sokszor csókolom.

Bözsi

Biciklizés már kezd jól menni, csak mindig abba kell hagyni a tanulást különböző okok miatt, pá, pá, sok csók

B.

Itt többnyire hideg, esős idő van, téli kabátban járok este, ugyan nagyon keveset járok mostanában.

3.

Drága jó Klárám, sokkal jobban össze vagyok törve ahhoz, hogy most sokat s különösen: mindent meg tudjak írni. – Majd eljön ennek is az ideje. – Klárám, ha szépnek, nagynak, tisztának, egyedülvalónak is hittem magát eddig is, ez mind kevés volt ahhoz képest, amit levele olvasása után éreztem maga iránt. Én most nem tudok mást csinálni, mint: sírva köszönni a maga nagy jóságát. Éppen tegnap délután olvastam a következő sorokat, a P. N.-ban: „Mennyivel többször szólal meg az emberismeret így: Vigyázz, mert ismerlek! – mint így: Ne félj, hisz ismerlek!” Klári, maga az utóbbi kevesek közé tartozik, aki így szól hozzám: Ne félj, hisz ismerlek! – Leveléből legalább ezt olvastam ki. Nem volt rideg ez a levél, Klári – mint ahogy ezt maga gondolta –, méltó volt ez magához: nagy volt és gyönyörű. Mikor olvastam, egyszerre éreztem a felszabadulás örömét és a rettenetes kínlódást azon, hogy magának fájdalmat okoztam. Hisz ezt nem akartam én soha, ettől féltem mindég, ezért hallgattam, ezért hazudtam, ezért vétettem maga ellen annyit. Bűnt követtem el maga ellen, hogy magát kíméljem. Érti ezt, Klári? Biztosan érti! Aztán hogy szólhattam volna én a legelején. Mit tudtam én, hogy már elkezdődött valami! Milyen legyőzhetetlen erőt éreztem én magamban, Lőrinc iránt gyöngédséget, megértést és jóakaratot. Mennyire azon voltam mindég, hogy őt visszavezessem magához, nemcsak tőlem, de mindentől és mindenkitől. Tudom, bűnös vagyok én is, de higgye el, Klári, megszenvedtem érte nagyon, és soha úgy, mint tegnap este, azaz egész éjjel, levele után. Nem akarok az én fájdalmaimról írni, mi lehet az a magáéi mellett!? Most egy rettenetes fájdalmas csend van bennem, olyan temetés utáni csend, pedig egy szörny halt meg – a hazugság –, de belőlem szakadt ki ez a szörny, a testemből, a lelkemből, s most még lassan vérzek.

Klára, szeretném folyton azt írni, hogy maga milyen csodálatos, nagyszerű, tiszta, szent és sérthetetlen. Az a sok szenny, mocsok nem érte a maga ruháját sem. Ezután másként lesz minden, meglássa! Lőrincnek is be kell látnia, hogy nem szabad magának több szomorú percet szereznie. S ha ezt látom, örülök minden fájdalmamnak.

Most még egyszer átolvastam levelét, s megakadt a szemem azon a során, ahol figyelmeztet, hogy Ödönnek sem szabad semmit megtudnia. Miért jutott mindjárt ez az eszébe? Ugye, azért, mert arra gondolt, hogy az ártatlan ne szenvedjen. Lássa, erre gondoltam én is sokszor magával szemben. S ha a legkevesebbet is magához fordulok, vádolnom kellett volna Lőrincet, s tudtam, ez a vád is fájt volna magának.

Klára, én most nem tudok többet írni, majd ha nyugodtabb leszek, még csak azt: egy percig sem hittem el Lőrincnek, hogy szerelmes belém, én se voltam az. Nem szerelem volt ez – hisz sokszor mondtam én ezt neki –, mert nem tudott erősebbé válni a maga iránti szeretetemnél.

Lőrincnek csak azt üzenem: Isteni operáció volt, iszonyú fájdalmas, de sikeres. Jól tette, hogy elvégezte, bármennyire is féltem tőle, így legalább elvégeztetett örökre.

Isten vele, Klára, nem próbálom megköszönni magának ezt a fájdalmas jóságot, nem tudnék erre szavakat találni, a leggyönyörűbb is kevés lenne és szegényes.

Engedje meg, hogy így búcsúzzam (ámbár nem vagyok méltó rá): csókolom sokszor

Bözsi

4.

Klára,

százszorosak a kínjaim, látva a maga határtalan nagy jóságát. Mióta ismerem, s mégsem ismertem eléggé! Minden levele után tisztább leszek, s mindég jobban látom szerencsétlen tévedésem nagyságát, miért is nem fordultam azonnal magához. Erről ugyan nagyon sokat tudnék beszélni, de most nem akarok, nem akarom enyhíteni bűnömet. Ha akar, beszéljen erről Lőrinc, ugyan mindent ő sem tud.

Nem tudok írni, ma még nagyon beteg vagyok. Minden sor után leteszem a ceruzát, s csak sírni tudok. Egyedül vagyok itt, nagyon egyedül. S minden pillanatban úgy érzem, nincs jogom éppen magának írni az én szenvedésemről. Jobb lenne otthon lenni most, beszélni magával, de minden pillanatban mást érzek, hátha mégis az a jobb, hogy nem vagyok ott. Nem tudom, nem tudok most semmit, alig tudok írni, szeretnék meghalni.

A túloldalon írottakat délelőtt írtam, akkor nagyon is fel voltam zaklatva, nem tudtam folytatni. Most délután kissé lecsendesedve újra megpróbálok írni. Klári, végeredményben örülök, hogy maga mindent megtudott. Mindhármunknak jobb így. Nem tudom, hogy lett volna erőm valaha mindent magamtól elmondani magának. Azt azonban szilárdan elhatároztam magamban, hogy minden másként lesz, ha hazamegyek, de akkor sem magához akartam fordulni, hanem Ödönhöz. Most már százszor jobban féltettem magát, mint a dolog elején. S be kell vallanom, hogy a legelkeseredettebben tiltakoztam az ellen, hogy maga mindent megtudjon. Most már belátom, ez volt a legjobb.

Klára, emlékszik rá, én sokszor mondtam magának: úgy érzem magam, mintha még nem nőttem volna fel, mintha még mindég gyerek lennék. Nem láttam az élet komolyságát. Már nem vagyok „gyerek” többé: „felnőtt” lett belőlem, megkomolyodtam. Persze nagyon szomorú, hogy ilyen áron. Klári, ma még iszonyú a szégyen is bennem, azért is megy nehezen az írás. Remélem, majd ez is elmúlik, minden rossz el fog múlni, Klára, s olyan boldogok leszünk, mint még soha. Most persze ez még magam előtt is olyan nehéznek, messzinek látszik, de így kell, hogy legyen.

Hogy Lőrinc engem nem szeretett – legalábbis szerelemmel nem –, azt én mindég éreztem. Hisz azt mondta, azért tetszem neki, mert sok minden van bennem magából – ezt ugyan nem értem. Hogy én szerettem-e? Szerettem, szeretem most is, de ez nem hiszem, hogy szerelem, bár voltak pillanataim, mikor azt hittem, hogy az. Egy olyan életbe pedig – amit Lőrinc képzelt el hármunk számára – sohasem tudtam volna beleegyezni, ezt én mindég mondtam, hogy: merő képtelenség.

És most engedje meg, Klári, megírnom azt, hogy: vigasztalás számomra az a tudat, hogy ezentúl a maguk kettőjük élete sokkal-sokkal jobb lesz, hisz maga is emleget ledőlt „korlátokat” a levelében, s ha erre gondolok, talán nem bánok semmit, ami történt. Mindég a válaszúton dől el, melyik az igaz érzés: én nagyon szeretem magát, Klári, s bármit tettem is maga ellen, akkor is szerettem, sohasem szűntem meg szeretni, sőt annál jobban szerettem. Elhiszi ezt, Klári? Kell, hogy ezt igaznak érezze. Lőrinc is csak magát szereti, ezt én nagyon jól tudom, talán jobban, mint maga.

Most ismét átolvastam a maga leveleit, csak sírni tudok rajtuk, de ezek örömkönnyek is, hisz maga vigasztal engem, maga bátorít engem, maga megengedi nekem, hogy maga mellett lehessek még valaha. Én ezerszeresen vétettem maga ellen, mert kételkedtem magában, kételkedtem a jóságában, a megbocsájtásában. Borzasztó arra gondolni, mit veszthettem volna el magában. Én tudtam, már el kell jönnie az időnek hamar, mikor újra pirulás nélkül lehetek maga mellett, csak nem láttam a módját, itt akartam kitalálni, mert már elviselhetetlen kín volt magával lennem, én a gyávaságom, a gyengeségem, a hitetlenségem áldozata vagyok. Magában nem hittem eléggé, nem hittem, hogy megbocsájt. S félelmemben még nagyobb hibákat követtem el. Még Lőrinc első levele után is – mikor már tudtam, maga is tud mindent – akkor is tiltakoztam ellene, nem mertem írni magának, meg akartam halni inkább, mint ezt – mily ostoba is voltam.

Klárikám, édes jó Klárikám, írja meg nekem, ha már megnyugszik ez után a rettenetes dolog után, hogy már nem szenved, már nem fáj úgy. Mert én megbolondulok, ha erre gondolok, itt már nem tudják elképzelni, mi van velem, hogy folyton sírok. Nem érdemlem meg magát, nem vagyok méltó arra, hogy rám nézzen, s mégis, ha arra gondolok, hogy talán mégis elvesztem magát, elveszthetem magát, nem szerethet már maga engem soha! Klára, ha most egy kicsit belém láthatna, ha látná, mi van bennem, micsoda kétségbeesés, mégis megpróbálna egyszer ismét szeretni engem egy kicsit, most csak sajnáljon, azt megérdemlem. Mit csináljak én itt messze idegenben, hiába jajgatok és sírok itt egyedül, és mit tudom én, hogy nem-e csak könyörületből akar megnyugtatni, ha nyugtat. (Már megint kételkedem, jaj, de gyarló vagyok és gyenge.)

Most már nem írok többet, most csak várom a levelét, szívszorongva, reménykedve, gyötrődve – hisz azóta is vétkeztem már maga ellen, mióta mindent tud.

Klára, én jó akarok lenni, én tisztán akarom magát szeretni, én erős akarok lenni minden rosszal szemben, és azt hiszem, ez sikerül is, ha maga mellettem marad, de ha nem, akkor nem tudom, mi lesz velem. Borzadva nézek vissza előbbi lényemre, utálom a testemet, szeretném azt is átformálni, mint ahogy belül változom most át, hogy semmi ne emlékeztessen a régi énemre.

Klárikám, szenved, nagyon szenvedett? Írja meg. Mit tudnék tenni, hogy megszűnjön a szenvedése! Írja meg, tehetek valamit, aminek kicsit örül?

Bözsi

(hogy merjem ideírni, hogy csókolom?)

5.

Hétfőn délután kaptam meg hosszú levelüket, tudom, hogy egy csepp reményem sem lehet, hogy maga még valaha higgyen nekem. De most tudok írni – a kínlódás legnagyobb fásultságában –, azért írok. Klári, én belátom, helytelen volt, hogy Lőrincnek külön írtam, mikor írtam, és mikor bedobtam a postaládába, akkor is tudtam ezt. De akkor oly határtalan szégyenérzés volt bennem, hogy nem tudtam, mit csináljak, mikor már a levél benn volt a ládában, szerettem volna kikaparni onnan, hogy beletegyem a magának címzett levél mellé. Nem ment nálam egyszerre, egy csapásra a tisztulás, még mindég sok piszkot érzek magamon.

De minek is írok én! Nem részletezem, mit éreztem első levele olvasásakor, azt sem, hogy az utána következőknél. Kitalálhatja. De azt meg kell írnom, Klári, hogy most úgy érzem, én már soha az életben boldog nem fogok lenni. Én már magáról is, Lőrincről is lemondtam, habár egyformán és nagyon-nagyon szeretem mindkettőjüket. Nem fogok öngyilkos lenni – mint ahogy akartam, most jobban, mint valaha –, megérdemlem, hogy éljek, nagyon is jó lenne számomra az előbbi megoldás. Ne szeressen engem, Klári, hagyjon el, Lőrinc se törődjön velem. Nem tudom még, mi lesz, hogy lesz, nem is érdekel. Nem is tudok írni, Klári, csak azt, hogy: boldogtalan vagyok, elvesztettnek látok mindent, nincsenek vágyaim, reményeim, szeretem magát és szeretem Lőrincet. Én most már mindent feleslegesnek tartok megírni. Mikor legutolsó levelemet írtam, még egész másként hittem. Most már látom, maga sohasem hihet nekem többé – nem is kívánhatok ilyet magától. Lőrinc se írjon nekem, nem kell, hogy magyarázkodjon, és ezt most minden keserűség nélkül írom le: megmutatta, bizonyítékát adta annak, hogy engem nem szeret. Mit lehet itt még beszélni? Én el akartam mindent mondani magának, meg akartam magyarázni az én lelkiállapotomat, reményem is volt rá, hogy megérti, és megbocsájt és elfelejt mindent. De most már hiába, utolsó leveléből úgy érzem, mindent elvesztettem. Maga pedig csak szeresse Lőrincet, szüksége van arra neki nagyon, gyenge ember ő nagyon, és végeredményben mégiscsak magát szereti ő legjobban. Ez biztos! Klári, hát nem lát maga! Ő csak szerencsétlen, gyenge. Maga kell neki, én és a többi kis szeretőcskéi csak áldozatai voltunk neki. Ne keressen, Klári, ebben keserűséget, hogy ezt leírtam.

Lőrinc, ne írjon meg maga részleteket, és ne is írjon semmit, nem akarok már semmit sem megtudni, nem írok én sem magának, ezt ugyan nem is akartam, nem éreztem, hogy nekünk még van egymás számára mondanivalónk. Látja, én sem tagadom meg magát, egyetlen szerelmes szavamat nem szégyellek. De ilyen nagy árat, Lőrinc, még senki sem fizetett a maga szerelméért.

Isten vele, ne írjon, és ne aggódjon miattam.

Bözsi

Klári, itt küldök még egy utolsó hazugságot, ugyan nem tudom, Lőrinc talán nem olyan „megrögzött”, mint én, s talán maga is tud erről a levélről, ő küldte nekem, az én „külön” levelemre.

Most már nem megbocsájtást, szeretetet kérek magától, hanem egy kis irgalmat, én úgy össze vagyok törve, Klári, hogy talán jobb lenne, ha nem is írna, fáj nekem minden jó szava is. Majd megpróbálok valahogy élni. Úgy írom ezt a levelet, mint egy őrült, nem tudom, mit írok, egész mást akartam írni.

Isten vele, Klára,

Bözsi

Repülőpostán küldött levelet együtt kaptam a nagy kettős levéllel.

B.

6.

Kedves Klára,

nem tudok írni, s csak azért veszem kezembe a ceruzát, mert leveleiből azt látom, maga vár tőlem levelet.

Minden összefolyik előttem, értelmetlenné lesz, nem értek semmit, egészen meg vagyok zavarodva, csak bámulok magam elé, járok-kelek gépiesen, sírni már nem tudok, egész éjjel beszélek magához, megfogadom, hogy megírok mindent, megmagyarázok, s rendben lesz megint minden.

De reggel kábultan ébredek, nem hiszem, hogy itt lehet még valamit magyarázni, elfelejteni, megbocsájtani és magát visszakapnom. Minden erőm elhagy ilyenkor, és csak a rettenetes reménytelenséget, a maga elvesztését látom magam előtt. Néha örömet is érzek pillanatokig, például: tegnap este, mikor 13-án írt levelét olvastam, majdnem azt képzeltem, még talán nincs veszve minden. De nem sokáig tartott ez az érzésem.

Nem értem, Klári, mi az, amit mindent el kell mondanom? Mit mondjak el? Hogy hogy lettem Lőrinc szeretőjévé?! Hát istenem, biztosan úgy, mint a többi, a régi recept szerint, miért lettem volna én különb! Ha erről akarok írni, mindég valami büszkeségféle visszatart, nem, nem tudom védeni magam, ezt sohase is tudtam. Maga, Klári, az lesz a legokosabb, ha „Sz. P. ügyként” kezeli ezt a dolgot is. Most se szenvedjen többet, mint akkor, a „Piroskákat” mind rázza le magáról, Lőrinc pedig meg tud magyarázni mindent. Nekem is olyan gyönyörűen megmagyarázta, hogy akkor teszek maga ellen, ha megtagadom tőle a szerelmemet. Ámbár azon sem csodálkoznék, ha ő esetleg erre már nem is emlékezne, mint ahogy nem csodálkoztam azon sem, hogy egy héttel előbb a legszenvedélyesebb szerelmes leveleket küldte, s egy hétre rá „egyszerre nem érti, ott messze, hogy mi lett”. Ezt én mind meg tudom érteni. – Elég baj ez neki magának, hogy ilyen. – Ezért pedig ne érezze rosszul magát Lőrinc, mert én sohasem hittem el, hogy ő szeret engem. Itt, Hollandiában, levelei után majdnem elhittem. Azonban nem hallgathatom el azt, hogy mégis fáj, ma még fáj, első nap nagyon fájt. Ez el fog múlni biztosan.

Én vétkeztem maga ellen, Lőrinc is, de ő ellenem is vétkezett, ő nagyon jól tudta, mit jelent maga nekem, látta az én ellenállásomat, menekülésemet, én könyörögtem neki, hagyjon, még nem késő, mikor még nem szerettem őt, nem használt semmi.

Most megint összevissza írtam, ez Lőrincnek is szól, de valahogy nehogy azt higgye, én feleletet, magyarázatot kívánok tőle! Vigasztaló szó sem kell tőle – milyen szép okosan, józanon tud most írni –, mit adhat ő, mikor magát elvette! Haragot sem érzek iránta, ne gondolja ezt sem.

Ödönnek írtam, neki, Klári, úgy érzem, el kell majd mondanom mindent, csak úgy tudok majd mellette megmaradni, majd ha hazamegyek, így levélben nem akarom, azt hiszem, ez így fájdalmasabb lenne neki.

Bandi nagyon jól érzi magát, hízni ugyan nemigen hízik. Én a második két hét alatt híztam 1 ¾ kilogrammot, tehát: négy hét alatt 3 ¾-et, már jól néztem ki. Az ötödik héten nem híztam, ez érthető is.

Utolsó előtti levelemben írt „legújabb vétek” Lőrincnek küldött külön levelem volt.

Köszönöm, Klári, ezt a legutolsó, jóindulatú levelét, de nekem most már minden mindegy, rossz, ha jó hozzám a levelében, rossz, ha szid (ugyan ezt még nem is tette), reszketek, ha posta jön maguktól, s odavagyok, ha nem jön. Minden pillanatom más. Csak össze tudjam még foltozni valahogy ezt az összevissza szakadt életemet.

Isten velük:

Bözsi

7.

Kedves Klári,

délelőtt 11 óra van, ágyban fekszem, most jöttem az orvostól, egy heti ágyban fekvést rendelt, akkor kijön, megnéz. Lehet, hogy öt-hat hétig ágyban kell feküdnöm.

Ma már sokkal nyugodtabb vagyok, s különösen tudok akarni nyugodt lenni. Ezt a tegnap esti nagyon kedves levelének köszönhetem – csak ne térne vissza ismét és ismét az a gondolatom: hátha nagylelkűségből ír így, hogy én itt tudjak hízni. Pénzem van postára elég, Lőrinc küldött az elmúlt hetekben.

Nekem nagyon nehéz írni, Klári, nem is tudom, mit írjak. Kérdezzen, talán úgy könnyebb lesz. A fájdalmam fő oka: hogy magának keserűséget, kínlódást okoztam, s hogy magát elvesztem. Azt nem akarom, hogy Lőrinc kedvéért vegyen vissza. S ha maga egyszer talán el is felejtene mindent, félek, én nem felejteném el magamnak soha. Meg kell írnom: nagyon kevés olyan percem van, mikor úgy érzem, valamikor rendbe jön minden, legalábbis bennem. De most igyekszem nem erre gondolni!

Írja, hogy sok mondanivalója van. Írjon, Klári, talán akkor én is jobban meg tudok szólalni, én nagyon is érzem szükségét annak, hogy beszéljek magához, de nem merek, többféle okból nem merek. Két utolsó levelemet rettenetes hangulatban írtam, ma már azon túl vagyok, csak még sűrűn visszaesem. Az egész életem, Klári, magában gyökeredzett, lehet, hogy túlzás is volt benne, de én úgy éreztem.

Most eszembe jutott Lőrinc – szegény –, talán két utolsó levelemben olyanokat is írtam, ami neki rosszulesett. Nem akarom bántani őt, én az ő „szerelmét” betegségnek láttam inkább mindég, mint bűnnek vagy éppen szerelemnek. S nem is olyan régen szerettem meg őt – azt semmi esetre sem akarom letagadni, hogy megszerettem –, mentem én vele, szerelem, sőt érzékiség nélkül is, csak elolvastam a De a nő, jaj, megszomorít című versét. Aztán mondott ő súlyos dolgokat is, amiért nem tudtam szabadulni. De mindég úgy érzem, ezekről már kár beszélni, megtörtént, elmúlt, maga vagy megért mindent magyarázat nélkül, magától, vagy nem. Én nagyon hiszem, hogy maga máris mindent jól lát, s talán engem sem lát rosszabbnak, mint amilyen vagyok.

Miért írta utolsó levelének végére: hogy „talán el sem kellene küldenem ezt a levelet, mert nem olyan, amilyennek szántam.”? Ez többféle gondolatot kelt bennem: kedvesebben írt, mint ahogy érez, vagy még megnyugtatóbban akart írni, s nem bírt, mert nincsenek ilyenféle szavai számomra!?

Most nem írok többet, elküldöm ezt a levelet, még a délutáni vonat elviszi. Különben csak hétfőn menne el, holnap vasárnap lévén.

Bözsi

Levelet mindig nagyon várok magától, még ha nem is olyan, mint szeretném, akkor is érzem, hogy még vannak szálak, amik magához kötnek.

B.

Nem vagyok beteg, csak éppen ideges, nem tudok enni, s azt hiszem, a tüdőm is rosszul áll egy kicsit. De hízni akarok, meg kell erősödnöm, ha el akarom bírni, viselni ezt az életet.

Még egyszer Isten vele, s mindnyájunknak gyors gyógyulást kívánok – bár mindég legalább így tudnék a jövő elé nézni, mint ebben a percben.

Bözsi

8.

Klára, ezeket én körülbelül hét-nyolc hónapja írtam le, akkor öngyilkos akartam lenni, s mindent meg akartam írni Ödönnek. Most elküldöm magának. Akkor folytatni, bevégezni nem tudtam.

Ezt olvassa el utoljára!

Bözsi

Egy délután – olyan hangon, mint mikor valakinek nagy szomorúsága van – Lőrinc így szólt hozzám: „Böske, okvetlen beszélnem kell magával, valami mondanivalóm van. Hol beszélhetnénk?” Nagyon meglepett a dolog, s mielőtt válaszolhattam volna, ő már folytatta: „Holnap du. 4 órakor várom a Ferenciek terén.” Megfogta a karomat, s azt mondta: „Szeretem magát, beszélnem kell magával, nagyon kérem, legyen ott.” Oly szenvedőnek látszott, hogy megsajnáltam, s megígértem, hogy ott leszek.

Ma is, két év után oly tisztán emlékszem rá, mily elhatározásokkal indultam én el erre a randevúra. Tudtam, hogy Klárival sok, nagy összezördülések közt élnek, tudtam, hogy Lőrinc Klárit megcsalja, s Klári hogy szenved. Nagyon-nagyon szerettem Klárit, s bármit megtettem volna, hogy szenvedésein enyhítsek. Lőrincet is szerettem, elsősorban mint annak a lénynek, kit a legjobban szeretek, a férjét. Versei tetszettek, s általában gondolkozása, nézetei szimpatikusak voltak.

A találkára tehát elmentem, hittel és bizakodón, hogy majd lebeszélem szándékáról, hogy engem is szeretői közé iktasson. S inkább arra kérem, legyen jó Klárihoz, ne bántsa őt. Mily jó volt akkor a jóság melegét éreznem magamban, szentül hittem, ez sikerülni fog, s nem fog akarni egy olyan nőt szeretőnek, aki ellenkezni fog. Annyira lehetetlennek tartottam egy ilyenféle viszony létrejövését köztünk, hogy a legnagyobb lelki nyugalmat éreztem. – Oh, mennyire nem ismertem én még akkor Lőrincet!

A Ferenciek terén találkoztunk, a Modern kávéházba ültünk be, mert hideg volt. S aztán beszélni kezdtünk, azazhogy inkább ő beszélt, én alig tudtam, megzavarodtam, nem értettem, hogy mit akarok, szégyelltem magam, hogy egyáltalán eljöttem. Ha beszélni kezdtem, belesültem, csak makogtam, mert folyton azt éreztem, hogy Lőrinc egyáltalán nem hallja, amit mondok, nem törődik vele, s hiába mondok akármit, mintha falra borsót hánynék. Hozzá kell itt még írnom utólag, hogy abban a percben rémülten láttam elkerülhetetlen vesztemet. Megzavart a viselkedése. Hazafelé menet a Duna-parton megcsókolt.

Itt aztán nem tudom, mennyi idő telt el, egy vagy több hét.

9.

Kedves jó Klárám,

– azt hiszem, már szabad így szólnom magához újra –, bizony, én éreztem, hogy igazságtalanul írtam, mikor már elküldtem azt a keserű levelem, sőt egy másik hasonlót is utána. De azóta egy harmadikat is írtam, amiből, azt hiszem, ki lehet olvasni, hogy beláttam igazságtalanságomat és elkeseredésem túlzását. Akkor, Klári, mikor az első levelem írtam – amibe Lőrincét mellékeltem – valami szörnyű hangulatban voltam napokig. Nem tudtam én mérlegelni, tisztán látom, minden elsüllyedt előttem, s csak azt láttam: maga valami szörnyen kínlódhat ott, s nem hihet nekem többé, vége mindennek, hiába minden! Ha szidott volna, azt írta volna: úgy undorodik tőlem, hogy látni sem bírna, nem lett volna olyan hatással rám, mint volt ez a levele, ez sokkal mélyebbre belém vágott, mint minden, ami eddig történt. Nem is tudom, nem-e voltak pillanataim, mikor talán az eszemnél sem voltam. Most már túl vagyok a rettenetesen, nyugodtabban, s ezért tisztábban is tudok látni, nézni mindent. Most már erősen hiszem, hogy maga meg fog érteni, látni mindent, rendet csinál magában, Lőrincben és bennem is. Én is már sokszor éreztem: de jó is lenne ott lenni a maga kedves kis szobájában és beszélni és elmondani mindent. Így írni nem tudok úgy, mint ahogy beszélni tudnék, meg aztán rossz nagyon a várakozás is a levelekre; nem tudom, nem-e írok valamit túlzón; nem értik-e másként a szavaimat, nehéz ez így nagyon, azért igazán majd csak akkor lehet mindenről kimerítően beszélni, ha hazamegyek – ez persze engem kissé türelmetlenné tesz, s kissé elviselhetetlennek az itt-tartózkodásomat, mert most már én is nagyon szeretném, ha minél előbb rendbe jönne minden. – Máris örülök, Klári, hogy az, ami most történt, megtörtént. Mert higgye el, rettenetes idő volt számomra ez az elmúlt 2 ½ év – ezt Lőrinc is jól tudhatja. – Klári, maga írta, hogy gondolkozik „ezekről a szerelmekről”. Én most is és mindég is így láttam, így hittem, ahogyan most maga megírta, nem ismétlem, amit maga írt, biztos anélkül is érti, hogy gondolom.

Beláttam azt is, hogy Lőrinc iránt érzett szerelmemet nagyobbnak láttam – most utólag –, mint volt, illetve: úgy látszott, hogy nagyobbnak látom. Talán több szerelem bevallását vállaltam magamra – mint amennyit éreztem –, attól való félelmemben – s ez a félelem tudatalatti volt –, hogy tagadónak látszom. Lehet, hogy össze is kevertem a baráti érzést, a szeretetet a szerelemmel. Mindegy! Most már én is csak azt mondom: az a fő, minél előbb, s minél jobban meggyógyuljunk – természetes: még érzem a betegséget magamban –, igyekszem, nagyon igyekszem. S boldog lennék, Klárikám, ha tudnám, hogy ezután magának is jobb lesz. Én most már értem magát, s most én kérdezem: maga ért-e már engem? – ezt szinte szégyellem is leírni; biztos, hogy ért.

Múltkori levelemben írtam, hogy ágyban kell maradnom egy hétig, akkor rosszul értettem: hat hétig kell feküdnöm, s egy hét múlva eljön az orvos megnézni. Nem érzem éppen rosszul magam, csak a fejem fáj sokat és nagyon. Nem is bánom, hogy ágyban kell lennem, egész jó itt egyedül – persze nem: Isteni –, jobb mint lenn velük a szobában állandóan, csak nagyon unalmas, de az se mindég. Most nagyon jó, hogy vannak azok a könyvek, miket Lőrinc küldött. Legszívesebben a földrajzkönyvet a térképpel veszem elő: mennyi szép és csodálatos dolog van a világon, ilyenkor az én „nagy bajaim” is úgy eltörpülnek. Mi az az egész világ nagyszerűségéhez, s emberi sorsok – nem egyénekre gondolok – tragédiájához képest; éppen semmi, de semmi.

Isten vele, Klárikám, édes visszakapott Klárikám, nagyon kell maga nekem, nem veszíthetem el, és nem is fogom.

(Most átolvastam, amit írtam, s látom: nem is tudom megközelíteni írásban azt, amit mondani akarok.)

Nagyon sokszor csókolom, sokkal több szeretettel – ha ugyan ez lehet – mint valaha,

Bözsi

Kedves Lőrinc, ne haragudjon, hogy olyan igazságtalan voltam magával is, na de erről eleget írtam Klárinknak. Most csak egypár sort írok, hogy ne érezzen miattam lelkiismeret-furdalást. Nem is látom én magát olyan hibásnak, mint az elkeseredett perceimben látszott, hiszem, hogy mi még barátsággal szoríthatunk kezet. Én most már mindent megértek magával kapcsolatban, és én is azt mondom: majd rendbe jön minden szépen, lassan.

Isten vele, üdvözli:

Bözsi

10.

Klárikám, ma megint rossz napom van, talán azért, mert biztosra vettem, hogy ma reggel jön levél magától, és nem jött. Nyugtalan vagyok, minden kétségem újból előjött, félek a jövőtől, sikerül-e mindent rendbe hozni, jóvá tenni. Lőrincre is gondolok. Jaj, de rossz kedvem van most! Odabújok gondolatban magához és panaszkodom. Klári, annyi erőtlenséget érzek magamban, gyengeséget, talajtalanságot. Annyi hibát látok magamban. Hát mit csináljak, mibe kapaszkodjak? Jaj, de nehéz így kínlódni, s nem is tudom, miért. Azt mondják itt, hogy egész éjjel beszéltem álmomban. Sokat álmodok magukról. Szeretnék otthon lenni, sokszor rém türelmetlenné tesz, hogy itt fekszem egyedül. Klárikám, csak azt az egyet tudom biztosan, hogy maga kell nekem, magát szeretem, mást nem tudok, semmit, semmit nem tudok. Magát semmi esetre sem akarom elveszíteni.

Klári, mondja, rossz vagyok én? Maga ismer, én nem tudom, néha úgy érzem, hogy nagyon rossz vagyok. Egész elrémülök ilyenkor magamtól, s szabadulni szeretnék önmagamtól. Úgy el van már csépelve az a kettősségi hasonlat, de kénytelen vagyok én is ilyesmiket mondani, sőt tízszerességet, százszorosságot érzek néha magamban.

Oly unalmas itt és mindenhol, kellene valamit csinálni. De mit? Buta vagyok, tudatlan vagyok, fizikai munkára sem vagyok való. Semmire sem vagyok való, kiderült: még szeretőnek sem.

11.

Kedves Klárikám, dehogyisnem akarok én hinni, bízni magában – hiszek is – hanem eddig úgy elgyengített, hogy mindig csak azt olvastam ki a leveléből, hogy Lőrinc kedvéért és Lőrinc kedvéért akar szeretni és hinni nekem. Ettől féltem, most már nem. Klárikám, most már talán látja ezt az egész ügyet tisztán, látja azt is: mily rettenetes idő volt számomra, mikor nem közeledhettem magához, hogy miért, arról már írtam, s amit nem írtam ki, azt biztosan megértette már anélkül is. Az, hogy én maga előtt a jövőben tisztán, álarc nélkül állhatok: nagyon nagy öröm számomra. Borzasztó volt, Klári, annyit hazugul szólnom magához, és tényleg igazán örülök, hogy Lőrinc szóvá tette maga előtt ezt a dolgot, legalább így szépen megoldódott. De azért ne higgye, hogy csupa örömből áll az életem. Más is van, közte az is, hogy még érzem az elszakadást Lőrinctől. – Jaj, csak most nehogy félreértsen, hogy visszakívánom azt az időt, ami megdőlt. – Nézze, Klári, én nem tudom, mi fűzött engem Lőrinchez, lehet, hogy tényleg csak érzékiség, mondom, nem tudom, de mikor ezek az érzések a legerősebbek voltak bennem, akkor is csak azt kívántam, azt akartam: múlna már el, szűnne már meg ez a viszony. Gyötrődtem, kínlódtam, de nem bírtam szólni magának. Egyszerre éreztem: vonz valami Lőrinchez, nem akarom ezt a vonzalmat, ezt a viszonyt, s ugyanakkor tudtam, bárhogy kívánom is a szakadást, mégis meg fogom érezni azt. Klárikám, én nem mondom, hogy rettenetesen és halálosan szerelmes voltam Lőrincbe, de nézze, ami volt, nem múlhat el máról holnapra. Mégis jó, hogy most messze vagyok, még itt is maradok egy jó ideig, s ha hazamegyek, megerősödve testben, lélekben, jóra fordul minden, elmúlik minden rossz. Én is így látom nyugodt perceimben, így is akarom, hogy legyen. Így is lesz! Csak hát ugye, most még friss minden. Higgye el, Klárikám, megvan bennem a jóakarat. Ödönre is gondoltam, magamtól is rájöttem, hogy most nem szabad neki beszélnem, miatta. Azt is tudtam, hogy nekem lenne megkönnyebbülés a beszéd.

Na de most egy kicsit másról is írok – jó? Bandi nemigen hízik, ¾ kilót vagy egy kilót hízott összesen, nem tudom biztosan, de nagyon jól néz ki, az orvos azt mondta, nem is olyan sovány (21,20 kg). Annak örülök, hogy nem jár trikóban, itt az összes gyerekek, sőt a nagyok is vastag alsó trikót hordanak, ő nem fázik anélkül sem. Talán most kicsit edzettebb lesz. Én változatlanul fekszem az ágyban, várom az orvost, mit mond.

Nagyon megmosolyogtam, úgy befelé, Kis Klára mondását. Drága egy kis gyerek, én egyenesen imádom, nem hiszem, hogy Bandit jobban szeretném, mint őt. Írjon róla néha.

Klárikám, most már nem írok többet, még csak azt, hogy a római kettőssel jelzett levelem azokban a napokban írtam, mikor nem jött magától levél. Elküldöm, benne van két napom majdnem minden órája.

Csókolom sokszor, bízok magában, szeretettel

Bözsi

Kis Klárát csókolom, Lőrincet sokszor üdvözlöm, legyen jókedvű

B.

12.

Kedves Klárikám, most az egyszer tényleg rosszullétem akadályozott meg abban, hogy írhassak. Az utóbbi napokban, teljesen érthetetlenül, nagyon sokszor rosszul voltam. Lehet, hogy a fekvés nem tesz jót, hanem még idegesebbé tesz. Alig várom az orvost, aki még nem jött. Nagyon furcsák ezek a rosszulléteim és nem is tudom pontosan megmagyarázni, mert ha elmúlik, többnyire nem is emlékszem rá. Olyankor nem tudok felkelni sem (felülni), rendesen reggel az ébredésemmel kezdődik, illetve éjjel szörnyű nyomasztó álmom van akkor, rettenetes fejfájással, sírással ébredek. Olyan nyilallós fejfájásaim vannak, hogy jajgatnom kell, felébredésem után órákig nem tudok magamhoz térni, egyszer délután 2 óráig tartott. Ez csak egyszer volt, de nagyon rossz volt, mondom, nem tudom pontosan leírni, milyen volt, csak arra emlékszem, hogy amit közben aludtam, nem tudtam megkülönböztetni az ébrenlétemmel, és alig tudtam megmozdulni az ágyban, sőt beszélni is nehéz volt. Két órakor ettem, de rettenetesen szédültem és gyengének éreztem magam. Délelőttjeim kb. ilyenek voltak napokig – ma nem –, délután teljes közönyösség váltotta fel, estére egész felfrissült az agyam – testem nem –, rettenetes írókedvem jött, de itt este nem lehet, s a fél éjjelt végighánykolódom álmatlanul, folyton írok magának gondolatban. Végre elalszom, rosszul alszom, nyugtalan álmaim vannak, s a reggel kezdődik úgy, ahogy már leírtam, néha erősebben, néha gyengébben, a fejem fáj mindig.

Azt kérdezi, miért mentem orvoshoz!? Már megírtam. Nem? Nem bírtam enni, rosszul éreztem magam, rosszul néztem ki. Az orvos megvizsgált, nem sokat mondott, nekem pláne semmit. Azt hiszem, a tüdőm is gyenge lábon áll, ágyban biztos ezért kell feküdnöm. S fő bajom még a gyomoridegesség, ami nagyon kínoz. Most nem tudok többet írni, nagyon fáj a fejem, Ödönnek írtam, nagyon igyekeztem olyan levelet írni, aminek örül, de nagyon kimerített. Neki annyit írtam, hogy a hízás miatt kell feküdnöm, most nem is tudom, a tüdőmet említettem-e?

Klárikám, majd máskor írok egy rendesebb levelet, most nem megy. A maga leveleinek mindég nagyon örülök. Milyen jó maga! Egyet ugyan kaptam a múlt héten, ami nagyon fájt, de nem értettem félre. Milyen édes a kis Klári, magának érdemes élni, Klári, szereti az urát és a gyerekét.

Isten vele, Klárikám, csókolom sokszor

Bözsi

Ne haragudjon, hogy ilyen nehezen tudok megnyugodni, dacára a maga nagy jóságának, majd eljön az is.

13.

Kedves Klárikám,

„betegségemről” most sem tudok többet írni, mint amennyit már írtam eddig is. Az orvos még nem jött. Különben is nem vagyok beteg, csak biztosan az orvos látta, milyen rossz bőrben vagyok, látta ócska tüdőmet, s minden orvosnak más a meggyőződése, ez talán azt hiszi, nekem a fekvés használni fog. Lehet. Nem tudom, majd elválik. Azok a rosszulléteim, amikről utoljára írtam, azóta nem ismétlődtek. Bizonyára idegességem – remélem utolsó – tünetei voltak. Most tűrhetően érzem magam, csendben vagyok, fejfájásom ugyan még sokat van, de azért szeretném, ha legalább így maradhatnék.

Írni most már én sem fogok olyan sokat, úgy veszem észre, nagyon nyugtalanná tesz, ha arról az ügyről, s vele kapcsolatban magamról írok. Most már maga úgyis tud mindent, esetleg jól lát is. Amit még erről beszélni lehetne, az csak árnyalat, és éppen ezért nehéz is leírni – mert árnyalat –, jobb lesz majd erről akkor beszélni, ha majd egészen elcsendesedik bennem is minden.

Ebben a percben ment el a doktor, közben itt volt, megvizsgált, azt mondta: maradjak csak ágyban. Kérdeztem, rossz-e a tüdőm. Azt mondta: nem, csak egy kicsit gyenge, s általában gyenge szervezetem van. Egyek sokat, s ha pár hétig még ágyban maradok, meg fogok erősödni. Szóval többé-kevésbé ugyanazt mondta, amit a többi orvosok is mondtak már eleget. Írt még valamit, amitől tudok majd aludni s nem fáj a fejem. Hát megpróbálom, ágyban maradok, hátha használni fog.

Klárikám, itt küldök még egy német levelet, az előzményeit biztosan tudja. Ennek a levélnek a lényegét is egész jól megértettem, nagyon szégyellem magam miatta. Magamban már elintéztem, természetesen nem fogok erre válaszolni. Magának csak azért küldöm el, mert semmit sem akarok ezentúl maga előtt elhallgatni, akármilyen lényegtelennek is látszik. Azonkívül kérem Lőrincet, fordítsa le, szeretném biztosan tudni, hogy mindenhol jól értettem-e. S elismerem: igaza volt, mikor figyelmeztetett, ő tudja, mire. Én nem hittem el.

Isten vele, Klárikám, sokszor csókolom

Bözsi

14.

Kedves Klára, azt hiszem, ma már ott tartok, hogy egy rendes levelet tudok írni magának. Nagyon igaza van és jól lát mindent. Én azt nagyon jól tudtam mindég, hogy az az igazi szerelem, ami magát Lőrinchez s Lőrincet magához köti. Azt is tudtam s tudom ma is, hogy ami köztem s Lőrinc közt volt: érzékiség. Bármily erős is volt ez az érzés, mégis soha egy pillanatig sem kívántam ővele élni le egy életet, s most is, ha elképzelem: én maradhatnék Lőrinc mellett, hát a legbiztosabban meg tudom állapítani, hogy: nem kívánnám és nem kívánnám. Tehát: ez nem szerelem! Soha nem is mondtam, hogy az – hisz Lőrinc eleget hallhatta tőlem. – Ennek igazolásául sok mindent fel tudnék hozni, például miért volt az mindég, hogy ha én magánál valami hidegséget, idegenkedést vettem észre velem szemben – ami elég sokszor megtörtént –, rögtön Lőrinc ellen fordultam, szidtam, legyen már vége ennek a viszonynak, hisz a végén már tényleg el fogja venni tőlem magát egészen. Erről megint tudna egyet-mást mondani Lőrinc. S aztán jött felém Lőrinc az érzékiségével – nem tudok kikerülni ilyen szavakat, amiket bizton rossz magának olvasni, s lehet, hogy éppen ezért nem tudok írni úgy, ahogyan maga szeretné, mert mindég erre gondolok. Hiába, nehéz leküzdeni ezt az érzést –, rettenetes erős volt ez az érzékiség, tényleg megzavarodtam tőle. Na, de minek is erről annyit írni. A lényeg az: szerelem egyik félnél sem volt, az érzékiség nagyon erős volt, nálam is. Klári, higgye el, hogy én erőmön felül védekeztem ellene. Most azért én igazán nagyon boldog vagyok, hogy magát visszakaptam, és szívemből kívánom, hogy maguk közt egy teljes harmónia létesüljön, s merem is mondani, hogy mindig is ezt kívántam. A barátság pedig egy tág fogalom, én sem igen hiszek a férfi és nő közti barátságban, illetve vannak nők és férfiak, akik közt tényleg előfordulhat ilyen „barátság” viszony, de nem hiszem, hogy én ezek közé tartozom. Ezzel nem azt mondom, hogy Lőrinc ezentúl idegen lesz számomra és utálni fogom. Dehogy! Nagyon jól meg fogunk férni egymás mellett. Én – hisz tudja azt maga jól – különben sem vagyok olyan barátkozó lény, nagyon megelégszem egyedül magával. E tekintetben nem tudom felosztani magamat. Érdekes, hogy sem Ödönnel, de még Lőrinccel szemben sem tudtam olyan – még megközelítőleg sem – baráti érzést érezni, mint amilyent magával éreztem. – Ezt csak megjegyeztem, mellékesen.

Lőrinc pedig ne higgye, hogy kevés az a szeretet és segítés, amit Klára nyújt ma nekem. Sok és gyönyörű. Azért is estem annyira kétségbe – hogy szinte belebetegedtem –, mert nem tudtam elképzelni ennyi megértést és jóságot, mint amennyit Klárától kaptam. S Klára ne is tiltakozzon, ha jónak tartom, hozzám legalábbis az. Boldog vagyok és büszke, hogy valamikor kislányának hívott.

Kitűnően mulattam – lám, már ezt is tudok! – Lőrinc két utolsó során, hogy: „hosszabban akart írni, de a zongora is nagyon csábította”. A nagyon szót ugyan utólag kihúzta. (Bocsánat, ha tévedtem a „nagyon” szóra vonatkozólag.)

A „betegségemet” ugye már megírtam, most már sokkal jobban vagyok, aludni is tudok. Lehet, hogy az a por jó, amit a doktor írt, talán túlságosan is jó, mert nappal is kissé kábult vagyok tőle – vagy a sok ágyban levéstől –, tegnap is legurultam a csigalépcsőn, félúton ugyan megkapaszkodtam a korlátban, de így is jól „megkékültem”. Na, de ez semmi.

Azt hiszem, most már látja, hogy a javulás útján vagyok, sőt akarok is megjavulni. De van nekem még sok más bajom, Klára, újabb, illetve nem is újabb, hanem most jobban látok itt mindent – ezekre vonatkozólag – egyedüllétemben. Most nem akarok erről bővebben írni, talán máskor. Akkor is csak úgy, ha nem terhelem vele. Egyébként ez nem függ össze Lőrinccel semmit. Most újra átolvastam a levelét, s megakadt a szemem egy-két során, itt nem értek, Klára, magával egyet. Hogyan vállaltam volna én az életet azzal, hogy megszülettem? Igazán semmi közöm hozzá, hogy megszülettem, pláne, ha még egy csomó rossz tulajdonságot is örököltem ugyanakkor, miért érezzem én még kötelességnek is azt elviselni?! A megszületésem nem az én cselekedetem. S éljek esetleg hazug elvekért, és éljek egy olyan férfival, aki semmiféle szükségletemet nem tudja kielégíteni? – nem csak testiekre gondolok. – Na, de úgy látszik, önkéntelenül is rátérek arra, amiről szintén nem akarok most írni. A hangulatomat sem akarom rontani most az ezekre való gondolással, úgy kell őriznem ezt a kis nyugton létemet, mert nem nagyon hiszek a tartósságában. – A német levélről is van egy kis mondanivalóm, nem fontos, csak olyan kis gyónásféle, de most nincs kedvem arról sem írni. Nehogy azt higgye, hogy történt valami, nem, csak volt egypár gondolatom utólag, na, de mondom, jelentéktelen.

Isten vele, Klárikám, sokszor csókolom, és maradjon meg maga nekem, olyan jó, hogy szerethetem, és olyan boldoggá tett, hogy olyan anyai hasonlatokat használt. Írja meg, hogy úgy írtam-e, ahogy maga akarja. Ha valamit ki is hagytam esetleg, az nem szándékosan történt, csak mert nem tudok én olyan értelmesen írni, mint maga. Még egyszer csókolom

Bözsi

Kedves Lőrinc, most magát el fogom árasztani kérdéseimmel. Az alól azonban felmentem, hogy sajátkezűleg válaszoljon is rá, elég, ha elmondja Klárinak, majd ő megírja. Először is nem tudom, hogy állok az osztrák átutazási vízumommal? Annak idején – mint talán tudja is – egyszerit váltottam, elég helytelenül. Itt nem tudom, hogy intézzem el, tehát: mit csináljak? Továbbá: visszautazni is egyedül fogok, ezért úgy szeretném intézni, hogy valamit láthassak is – egy-két várost. Szeretnék Nürnbergben kiszállni. Amíg a vonat áll, az kevés idő erre. Lehet-e úgy csinálni, hogy én egy másik vonattal folytassam az utamat, anélkül, hogy szállodába kellene mennem, ezt semmi esetre sem akarom, mert pénzt ilyesmire nem adhatok. Jó volna, ha maga megtudná, hogy indulnak innen, Arnheimből a vonatok. Én ezt itt nem tudhatom meg, mert Arnheim elég messze van innen, az a fővonal, innen minden félórában indul vonat oda, de sokba kerül. Arra is gondoltam, hogy ha sehol sem szállhatok ki a vonatból 1-2 órára, egy fél, sőt egy egész napot is – persze csak nappal – várnék egy másik vonatra, azt hiszem, megérné. Vagy mit szólna ahhoz, ha innen Amszterdamba mennék, azt nézném meg, akkor a tengert is látnám, s úgy mennék onnan Bpestre. Azt tudja meg, mibe kerül Amszterdamtól Pestig az út. Hogy Enschedetől Amszterdamig mibe kerül, azt én is meg tudom itt kérdezni. Az előbb azt írtam: nem adnék pénzt Nürnbergben szállodára, s most mégis arról ábrándozom, hogy Amszterdamba mennék – de ugye ez jobban meg is érné a pénzt? –, na de az már oly mindegy, hogy 80 pengőt adok ki az útra vagy 90 pengőt. Azt hiszem, úgy is csinálom, Amszterdamba megyek, s onnan haza. – Ha valami tanácsot tudna adni, nagyon örülnék. – Ez persze még mind nagyon korai dolog, de szeretném előre tudni, s magának is hosszabb időt akarok adni, megtudni egyes dolgokat. Szóval, ráér, nem sürgős.

Még van egy-két nevetségesnek látszó kérdésem, de azt hiszem, megértené, ha ismerné ezeket a hollandusokat. Halvány fogalmuk sincs Pestről – dacára a sok képeslapnak –, olyanokat kérdeznek: van-e Pesten is ilyen szép park – itt kettő vagy három van –, ilyen szép templom, és hogy hány templom van? Sokszor nevetnem kell naivságukon. Most arra kérem, ha valahogyan lehetséges, tudja meg körülbelül: hány templom, hány színház, mozi, park van Pesten. Persze nem ragaszkodom pontos statisztikához. Tudja mit!? A Pesti Napló szerk. üzenetek rovatvezetője biztosan meg tudja mondani, hisz az minden csudabogárra felel.

Most már több nem jut eszembe, azt hiszem, elég is ennyi. Isten vele. Már nem fáj a feje a „náthaláztól”?

Üdvözli

Bözsi

15.

Kedves Klárikám, nagyon boldogan olvasom el újra és újra 6-án írt levelét. Dehogy hiszem, hogy szidni akar, s ha szidna is, annak is örülnék – meg is érdemlem sok helyen –, mert akkor is csak azt látnám, hogy törődik velem. De látja, látja milyen nehéz levélileg elintézni valamit, pláne ilyen bonyolult dolgokat. Rémes, hogy maga azt hitte, hogy fölényes hangon akarok beszélni magával, jó, hogy csak most írta meg, mikor már elmúlt ez a hiedelme, különben nagyon kétségbeestem volna újra. Most világosodott meg bennem az is, hogy maga az én sok jajgatásomat innen mind Lőrinc utáni jajgatásnak vette talán. Az istenért, Klárikám, nehogy azt higgye, egész meg vagyok ijedve, ha erre gondolok. Jajgattam, persze hogy jajgattam, mert nem hittem, hogy én mégis visszamehetek magához, s ha egy-két levele nyújtott is valami reményt, hamar elfogott a kétség újból. Aztán vannak nekem otthoni bajaim is, azok is kínoztak, beteg is voltam itt, s valahogy összekeveredett minden. Na, de most már nemsokára otthon leszek, ennek ugyan örülök is, nem is, de most megint nehogy félreértsen, kizárólag anyagi helyzetünk miatt van bennem ez az érzés. Lőrinc miatt pedig ne féltsen engem, egész nyugodtan találkozhatunk, én nem lemondtam róla, hisz sohasem volt az enyém. Erről különben írtam már, azt hiszem, de beszélni mégis majd jobban lehet erről. Meg fogom majd magyarázni, hogy érzek e tekintetben.

Klárikám, azt ne higgye, hogy hamis hangokat használok mostanában magával szemben, megmondanék magának mindent őszintén, még akkor is, ha tudnám, hogy az esetleg fáj magának. Látja, mégis kicsit nehéz nekem elhinni azt, hogy hihet maga nekem újból úgy, mint régen hitt. A német fiú ügy olyan pici és nem fontos, hogy nem is érdemes róla beszélni. Nem is írok most sem róla, majd otthon ezt is elmondom.

Nagyon köszönöm, hogy akar nekem segíteni ahhoz, hogy valami komoly dolgot csinálhassak, bizony jó is volna nekem valamivel foglalkozni, csak az a baj, nem sok bizalmam van önmagamhoz. Tudok-e én valami rendes dolgot elvégezni? Na, de remélem, ezentúl másféle életem lesz, tanultam most, sokat tanultam.

Nagyon akarok rendes ember lenni, Klárikám, higgye ezt el. Most már a viszontlátásig sokszor csókolja

Bözsi

16.

Klárikám, már oly rég nem kaptam magától levelet. Haragszik rám talán valamiért? Úgy félek most már mindég, hogy mégiscsak félreért néha valahol. Folyton töröm a fejem, hogy hol érezhetett valami bántót abban a levelemben, amiben a német levelet elküldtem. Nem tudom megérteni, miért váltott ki magából az a levelem olyan érzéseket, mint amilyenekről írt. Úgy látszik, bennem van a hiba: nem tudom magam úgy kifejezni, nem tudok úgy írni, ahogyan szeretnék. Most már nemsokára hazamegyek, s akkor jobb lesz, ha mindenről beszélhetünk, jobban meg fog érteni. Nem fog csalódni bennem, meglátja.

Tényleg mosolyogtam azon a pár során, hogy meg akarta néha nekem magyarázni, hogy: milyen fontosnak tartja magát a magam számára. Klárikám, hát ezt akarja maga magyarázni nekem, amit én szentül hiszek?! Tudtam én ezt, de talán most jobban, mint valaha. Semmi esetre sem akarom elveszíteni magát, s teljes erőmből azon leszek, hogy elmondjak magának mindent, mindent, hogy megértse egészen, hogyan történt meg ez a szörnyű dolog – hogy én magát megcsaltam, magának hazudtam –, nem akarom, hogy egy homályos pont is maradjon. Biztos vagyok benne, hogy meg fog érteni. És azt higgye el, hogy én nagyon, nagyon szeretem magát, Klári, az nem lehet, hogy ezt ne érezze! Higgyen ebben a furcsaságban, hogy én akkor is jót akartam magának, mikor Lőrinccel mentem. De nem, nem akarok ezekről írni, biztosan tudom, hogy sokkal jobb lesz, ha beszélünk róla.

Most tulajdonképpen beteg vagyok, magam sem tudom, hogy történt, azt hiszem, meg is fáztam, s nagyon felizgatott a hazautazásom dolga is, különböző okok miatt. (Félreértés ne történjen, megjegyzem: kizárólag anyagi okok.) A doktor kinn volt nálam, s azt mondta, hogy tulajdonképpen javultam. Úgy látszik, mégis a tüdőm miatt fektetett le. A mostani rosszullétemről nem mondott semmit, csak annyit, hogy csak feküdjek még. S írt még egy orvosságot.

Most már nagyon nehezen bírok itt lenni, ugyan félek a hazamenéstől is. De itt mégis valamennyire megerősödtem, talán jobban tudom elviselni, ami otthon vár rám. Nagyon rossz nem egyfajta embereknek együtt élni, mások a szokásaik stb. Én ugyan nagyon igyekeztem alkalmazkodni hozzájuk, nem is voltak súrlódások, de mégis nehéz volt. Nagy harcot kellett vívnom például, hogy Bandira ne húzzanak különféle vastag trikókat, aztán a mosakodásról ne is beszéljünk, milyen nehéz volt.

Nagyon türelmetlen vagyok már, hogy mi is lesz a hazautazásommal, Ödön egy újabb dátumot is írt – okt. 6. –, így most nem tudom biztosan, melyik lesz az igazi. Várom Lőrinc levelét is, nem tudom mégsem, az útlevelemet hogy intézhetem el itt. Nem tudom most biztosan, Ödönnek megírtam-e, hogy én is úgy találom jobbnak, ha ő Pesten megveszi a jegyet. Valószínűleg megírtam, de ha esetleg beszélnek vele, említsék meg.

Nagyon lehet, hogy minderre, amiket én most írtam – mire a levelem odaér –, már választ is kapok közben.

Nem írhatok ma már többet, mert be kell mennem vacsorázni és ágyat is húznak. Isten velük, ja, Klárikám, majdnem elfelejtettem: kis Klárinak akarok egy kis facipőt vinni – nem drága, 60-70 cent – írja meg hányas lába van, illetve rajzolja le a lábacskáját, mert itt egész más a cipők számozása.

Sokszor csókolja

Bözsi

Azt is elfelejtettem ideírni, hogy már sokkal jobban vagyok, csak kicsit köhögök. Lehet, hogy ez a nyirkos, hűvös levegő nem jó itt nekem. Alig volt itt meleg, néha reggel fagyott is. Igazán!

B.

17.

Klárikám, hát mégsem sikerült a kölni találkozásunk. Vagy talán jobb is ez így!? Különösen akkor érzek így, ha levelének arra a részére gondolok, ahol azt írja: ennek a találkozásnak örül is, meg nem is. Nem értem ugyan egészen, mi van e mögött a mondata mögött. Így gondol az otthoni találkozásunkra is? Klárikám, nem hiszem, hogy ne lássa most már teljesen, hogy mennyire szeretem magát, ragaszkodom magához és – istenem, nem is tudom hogyan fejezzem ki magam – mennyire akarok rendes lenni ezután.

Még ma is gyengén érzem magam, köhögök és kimerített a sok köhögés. Az orvos kis bronchitist is emlegetett.

Most reggel, kb. két órával ezelőtt igen furcsa dolog történt velem. Először is reggel korán volt egy nagy rohamos köhögésem, ez minden reggel így szokott most lenni, hányással – ma reggel azonban a hányás elmaradt. Mikor jól kiköhögtem magam, kissé jobban lettem, sőt meg tudtam enni az egész reggelimet.

Itt már ég a tűz a kályhában.

18.

Klárikám, csak nagyon röviden írok, késő este is van, és úgyis nemsokára beszélhetünk már – hála isten. Azt hiszem, sőt bizonyos vagyok benne, ha beszélünk, teljesen meg fogjuk érteni egymást. Én magát annyira szerettem és szeretem most is – már szinte szégyellem ezt annyiszor leírni –, hogy behunyt szemmel is hiszek magában, s ha írtam is olyan leveleket, amilyen ez a legutóbbi volt, az csak elkeseredett hangulataim miatt volt. S az is biztos, hogy most majd úgy fel tudom tárni magamat, mint talán még soha, nem kell már hazudnom, ennek minden szomorúságom mellett is nagyon tudok örülni.

Pénteken reggel akarok indulni, az orvos itt azt tanácsolta, ha tehetem, ne utazzam, nagyon gyenge vagyok. Képzelheti, mennyire örültem neki, mikor azt mondta, hogy legalább hat hónapi szanatóriumra van szükségem. Mikor azt hittem, itt rendbe jövök valamennyire.

Most már nincs türelmem tovább itt maradni, azt hiszem, Nürnbergben fogok aludni egy éjjel, de még biztosat nem tudok. Valahogy majd csak hazaérek. Azt hiszem, Klárikám, most már ne írjon ide többet.

Istenem, olyan furcsán érzem magam, minden fájdalmam, félelmem, aggodalmaim dacára is nagyon örülök, hogy újra látom magát, de milyen boldogan néznék ez elé a találkozás elé, ha az a sok minden, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, nem is történt volna meg. De mai levele mégis egy kis reményt csepegtetett belém. Mi is lenne, ha a remény nem lenne a világon.

Evvel a reménységgel a szívemben megyek magához, szeretettel

Bözsi

Most itt ezek a Weustinkék tudják, hogy maguknak írok, kis Klárin keresztül „ismerik” is magukat stb. Azt mondták, írjam bele a levélbe, hogy ők is üdvözlik magukat, Mina itt ül mellettem és varr, ő még egy külön üdvözletet is küld. Különben mindég azt mondják, milyen jó barátnőm van nekem, hogy ily sokat ír.

Bözsi

19.

Kedves Klárikám, úgy látszik, a visszautazásom is olyan nehezen megy, mint az idejövetelem. Mindég közbejött valami, ami miatt elmaradt az indulásom. De most azt hiszem, vasárnap – 14-én – mégiscsak hazamehetek. A jegyem már a kezemben van, az utolsó előtti akadály ez volt, hogy a jegy késett, későn is jött ahhoz, hogy kedvem szerint indulhassak. Most megint egypár napot be kell itt várnom, a hó ezeknek a napjaiban nem akarok utazni, mert mégis azt határoztam, hogy Kölnt és Nürnberget megnézem, de ha ezen a héten mennék, nem bírnám a fáradtságot. Persze, ide maga most már ne írjon, mert vasárnap már biztos, hogy megyek.

Hét kilót híztam kb. Most 51 vagyok, ennyi még nem voltam soha. Arcban azonban mégsem nézek ki jól.

Ültem most itt egy félóráig, ez előtt a levél előtt, és arra gondoltam, minek is írok már, jobb lesz majd beszélni. Az is igaz, hogy csak azt akartam megírni, hogy megint kitolódott a hazautazásom, de egyszerre olyan furcsán éreztem magam, hogy én azt írom magának, hogy: késett a jegyem, meg hogy hét kilót híztam, mikor egész más mondanivalóim vannak, és olyan bátortalanul írom le, hogy „Klárikám.”

De hiába, csak ülök, ülök ez előtt a levél előtt. Abba is hagyom, mert nem akarok már írni, de annál inkább beszélni.

Viszontlátásra

Bözsi

Kb. szerdán este érek haza.

20.

Kedves Kicsi Bözsim!

Levelét az elmúlt hét végén kaptam meg. Én csak ma írok magának. Kedden itthon voltam és vártam magát egész délután. Reméltem, hogy Bözsikém lesz olyan okos kislány, és feljön hozzám annak dacára, hogy levelet nem kapott tőlem. Ma sem tudok fixírozni egy napot a következő héten, mikor itthon leszek, mert most nagyon sokat járok el hazulról, de sosem tudom előre, mikor megyünk. Legjobb lenne, Bözsikém, ha aznap délelőtt telefonálna nekem, mikor fel akar jönni hozzám. Jó? Ünnep utáni kedden nem vagyok otthon, ez biztos; hogy a hét többi napján mi lesz, nem tudom ma még, mert nem egészen tőlem függ. Szeretném már én is látni magát, Bözse! Van-e már lakásuk, tényleg június 20-a marad az esküvőre kitűzött nap? Laci a napokban kérdezősködött maga után, és mondta, hogy okvetlen ott akar lenni ő is a maga esküvőjén. Kis Bözsim, el sem tudom képzelni, hogy maga, a csitri kis leány, maga most, csak úgy egy-kettőre bekötteti a fejét, asszony lesz. Nagyon, nagyon kívánom magának, hogy boldog legyen, tudjon boldog lenni. – Hízott-e valamit; mert ilyen véznán, soványan, kislány, mégis kockázatos dolog nekivágni az életnek. De, ugye, prédikálni könnyű? Rendesen hiábavaló is. Jólesik, Bözsikém, hogy gondol rám, hogy hiányzom magának. Szeretném, ha mindig, mikor mondanivalója van számomra, nyújtani tudnám azt, amit vár. Néha vigasztalást, néha csak meghallgatást és néha egy kis szidást is; – ugye? Mindig, kicsi Bözsim, ha úgy érzi, hogy jólesne elmondani valamit, kérdezni valamit, és nem tudunk találkozni, le kell ülni szépen, tollat fogni és megírni nekem mindent őszintén. Én mindig szeretettel hallgatom magát, Bözsi, és mindig legjobb tudásom, szeretetemmel igyekszem magának felelni. Örülök, hogy tetszett magának mind a két regény. Azt hiszem, Bözsikém, ha nem is lesz olyan furcsa élete, mint Margitnak volt, és Ödönnek nem is lesz alkalma talán annyiszor bizonyítani, hogy nagyon szereti magát, én remélem, hogy szereti és szeretni is fogja magát mindig; gyengéd, jó férje lesz. Persze, magának is szerető, jó kis feleséggé kell lennie, és gondolnia sem szabad soha másra. Különben ezt felesleges is volt mondanom, azt hiszem. Maga alapjában véve olyan nagyon jó kislány most is, Bözsike, hogy magából nagyon jó asszonyka lesz, ez biztos. Egyre kell csak nagyon vigyáznia, ebben talán férje tud majd segíteni magának, hogy kivel barátkozzék. Magára nagyon lehet hatni jó és rossz irányban is, azért magának még jobban meg kell tudni válogatni a jó embereit, a barátait. Sokat is írtam már, de jólesett kicsit prédikálni a Bözsinek, hiszen már rég nem tettem. A viszontlátásig szeretettel csókolja

Klára

21.

Kicsi Bözsim!

Levelét megkaptam, örülök, hogy jól érzi ott magát, hogy szeret ott lenni, hogy élvezi a szépet. Örülök annak is, hogy hiányzom magának, jólesik tudnom, hogy szeret engem a kislányom ott messze is. Bözsikém, legyen egyszer komoly, okos kislány, fogadjon szót az orvosnak. Sokat kell ennie, sokat, egész nap feküdni. Nem szabad mászkálni, mert akkor nem fog hízni. Tudja, hogy az esküvőjéig híznia kell!? Fürödni se nagyon szabad. A fürdő nemhogy nem használ, hanem még árt is magának. Ödön elmegy magához? Vagy talán már volt is? Vidorral valószínűleg találkozott már. Pénteken utazott el innen. Csütörtökön volt fenn nálam búcsúzni, de én nem voltam itthon. Remélem, hogy ő is, mire visszakerül Pestre, kövérebb lesz. Üljenek mind a ketten sokat, jók legyenek és hízzanak. Kacérkodni nem szabad sem hadnaggyal, sem más férfiemberrel. Menyasszonynak nem illik. Ha a szereteten folt esik, kicsi Bözsim, azt bizony még a Balaton vize sem tudja tisztára mosni. Én azonban nyugodt vagyok, és bízom az én kislányomban. Ha valami olyat akar tenni, miről tudja, érzi, hogy nem szabad, kell, hogy érezze Klári kezét, amint megfogja a maga kezét, és visszahúzza. Azt akarom, hogy különb ember legyen magából, Bözsikém, mint az átlag lányokból. Van magában sok jóság, szépség, azt kell felszínre hoznia. Minden hibát, könnyelműséget, szeszélyt, kíváncsiságot le kell tudni küzdeni. Nem érdemes kíváncsiskodni, mert anélkül is megmutat az élet mindent. Várni kell türelemmel, figyelni és szeretni. Ha szeretjük az embereket, nem tudunk rosszak lenni, mert nem tudunk – nem akarunk legalábbis – fájdalmat okozni annak, akit szeretünk.

Jó, hogy tudott a doboz helyett egyebet szerezni, mert ügyetlen lett volna azzal utaznia. Én jól vagyok. Egy hét oda a szabadságomból, és én bizony semmi okosat se csináltam. Természetesen el fog múlni mind a három hét anélkül, hogy terveimből sikerülne keresztül is vinni valamit. Írjon, Bözsim, örülök levelének. Isten vele. Bözsikém, minden érdekel, ami magával van kapcsolatban. Őszintén mindent el kell mondani, aminél úgy érzi, hogy jó volna, ha Klári itt volna és elmondhatná neki. – Szeretettel csókolja

Klári

22.

Édes kicsi Bözsi lányom!

Hogy tudjam elmondani magának mindazt a sok jókívánságot, amit érzek, amit kérek a sorstól a maga számára. Szeretném, ha érezné anélkül, hogy mondani is kellene, mennyire szeretem magát, és hogy örülnék, ha magát mindig, egész életén keresztül boldognak láthatnám. Most, tudom, boldog, kell is, hogy az legyen, mert férje tele van nagy, mély szeretettel az ő kicsi gyermek asszonykája iránt. Szeressék egymást így egy egész életen keresztül. Ha ezt engedi az Isten, akkor magának oly sokat ád, ami csak nagyon kevés embernek jut ezen a földön. – Laci kezeit csókolja, és ezután kíván ő is magának tartós, nagy boldogságot.

A viszontlátásig meleg szeretettel ölelem

Klára

23.

Kedves kicsi lányom!

Engem kér, hogy megvigasztaljam, mert szomorú, mert miattam szomorú?! Hát mindenki szomorúvá lesz, aki engem szeret? Gondolkozom, hogy mit is mondhatnék, ami vigasztaló volna, de bizony szomorúan állapítom meg, hogy vigasztalni én nem tudok. Kicsi Bözsim, a szeretetem vagy érzi, vagy nem? A szeretet addig él a maga számára egy másik egyéntől, amíg azt maga érzi; ha nem érzi: akkor nincs is. Én éppoly változatlanul szeretem magát, mint eddig. Lehet az, egyik napról a másikra nem szeretni? Látja, Bözsim, most vigasztalnom kellene, és magam lettem szomorú. Szomorú, de azért ez jó is, mert ami szomorúvá tett, az egyszersmind ajándék az élettől az én számomra. Fájdalmat okoz az, hogy én tettem szomorúvá magát, Bözsikém, akinek most igazán nem szabadna rossz percet sem szereznem; viszont boldoggá tesz az, hogy van valakim, egy kislányom, aki szeretve figyel, s aki félt. Ne féltsen, Bözsikém, ha tényleg meg tudnék változni, az nekem az életre nagyon jó volna. Mindenesetre változtam már eddig is. Kellett! Az élet oly kegyetlenül tört össze bennem sok mindent, amiben hittem, amiben hinni akartam, hogy azt nem lehet nyom nélkül elviselni. Rosszabb vagyok, kegyetlenebb, mint voltam, de akarok is lenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az érzésem magával szemben változna, vagy változhatna. Talán zárkózottabb vagyok most magával szemben is, mint eddig voltam, de ez se jelent szeretethiányt. Vannak dolgok, érzések, fájdalmak, meglátások, amikről nem lehet beszélni. Amik, ha az ember öntudatában elő akarnak tolakodni, igyekszik visszanyomni, és saját maga előtt sem akar tudni róla. Bözsikém, megérteni most sem fog, de én nem tudok magamról többet beszélni. Egyet azonban el kell hinnie, nem, nem is elhinnie kell, hanem éreznie, hogy szeretem, olyan szeretettel, mint ahogy, azt hiszem, a kislányom tudnám szeretni, ha volna; és magának a régi jobbik – hiszen jó az sem volt – énemből szeretnék sokat adni. Isten vele, kis Bözsim, szeretném, ha még sokáig tudna úgy szeretni engem, ahogy most. – Pénteken du. egy nagyon szép hangú leány lesz nálam, Laci is itt lesz, szeretném, ha átjönne maga is. Kora délután.

A viszontlátásig szeretettel csókolja

Klári

24.

Édes kicsi Bözsim!

Nagyon sajnálom, de vasárnap nem mehetek ki magukhoz. Nagymama elköltözik most tőlünk, és az ő holmiját kell becsomagolni stb. Jövő héten valamelyik délután kimegyek. Lehet, hogy többen kirándulunk oda. Legalábbis tervbe van véve. Lehet, hogy csak Lőrinccel megyek. Ha csak Lőrinccel megyek, őt vihetem magukhoz is, ugye? Ha többen megyünk, akkor csak én megyek be magához. Remélem, megtalálom. Különben hogy vannak? Jól érzi magát? Hát Bandi? Kicsi Bözsi, sokat, nagyon sokat kell enni. Édesanyja, Ödön szintén jól vannak? Újság nincs semmi nálunk. Otthon lakom már, és rengeteget dolgozom. Délelőtt, délután bejárok. Ja, ez az élet. Kicsike öröm, sok gond és baj. Dokival még mindig nem találkoztam. Nem baj, csak épp megírom, hátha érdekli. Azt leszögezhetem újólag, hogy nőkkel jobb nem barátkozni. Sokkal hűtlenebbek, mint a férfiak. Bizony! Nagyon meleg van, biztosan ezért folyton fáj a fejem, tehát rossz a kedvem is. Majd őszre ez is elmúlik. Legjobb azonban az volna, ha már én is elmúlhatnék. De nem lehet még. Valamit el kell még biztosan végeznem ezen a földön, s addig élnem kell. Csak tudnám már, mi az, amiért élek? De nem filozofálgatok magának most, kicsi lányom. Örüljön Bandinak, Bözsikém, és vigyázzon magára. A mellékelt csekélységet fogadja szívesen Bandi számára és őrizze meg neki. Reméljük, mire felnő, megsokszorozódhat majd. Kicsi keresztfiam és mindannyiukat szeretettel csókolom, Ödönt üdvözlöm. Szeretném már látni, kis Bözsim. Öleli szeretettel

Klára

25.

Édes kicsi Bözsim!

Ne haragudjék, de nem tudok ezen a héten átmenni magával a kalaposhoz. Nagyon sok a dolgom, Lőrincet behívták katonának, vele is dolgom van most, Mari néni varr nálam. Ez is leköt. Ugye, kicsim, nem haragszik. Menjen át azért, Bözsikém, és hivatkozzék Trettináné Havas Aliszra.

A cím: Meszanek Teréz, Bp. II. Batthyány u. 35. sarkon.

Szeretettel csókolja

Klára

26.

Édes kicsi Bözsim!

Névnapjára a legnagyobb szeretettel kívánok minden jót. Legyen nagyon boldog, kislányom, hosszú-hosszú ideig, és szeressen engem is soká.

Szeretettel csókolja

Klára

27.

Kicsikém, elsősorban is mindannyiuknak nagyon kellemes karácsonyt kívánok. Mulassanak jól, legyenek vidámak. Maga is, kicsi Bözsim. A Jézuska a maga és Bandi számára nagyon szegény ajándékot tett le nálam. Azért fogadja jó szívvel, szeretettel, mert így juttatom én is magához.

Most pedig, Bözsikém, nagyon drukkolok Lőrinc cigarettatárcája miatt. Megkapom még ma? Üzenje ezt meg Terézzel, legyen olyan jó. Ha nem volna ilyen csúnya idő, azt mondanám, szaladjon át egy percre megnézni az én karácsonyfámat. Tegnap kaptam Lőrinctől, nagyon aranyos, szép. Nagyon örültem. A mielőbbi viszontlátásig meleg szeretettel csókolja magát és Bandit, a magáéit pedig üdvözli

Klára

28.

Kedves kis Bözsim!

Megérkeztem Debrecenbe, s most próbálok hízni és gyógyulni. Nagyon szeretnek anyukáék engem, és minden elképzelhető módon kényeztetnek és akarnak kedvembe járni. Lőrinc nélkül nagyon rossz lenni, de mit csinálhatok? Egész nap fekszem, eszem és olvasgatok vagy levelet írok, mint most is. Kicsikém, maga hogy van, mit csinál? Mikor nálam volt, nem tudtam magával lenni, mert igen sok volt a dolgom. Mikor kimentünk a vasúthoz, alaposan megáztunk, majdnem hely nélkül maradtunk. Szegény Lőrinc agyon fáradt, mire két helyet sikerült neki kaparintania. Így azután aludhattunk is valamennyit. Ide reggel 4 órára érkeztünk. Persze volt nagy meglepetés, mikor úgy 5 óra felé bekopogtattunk. Lőrinc még aznap az éjjeli vonattal vissza is ment, és én itt maradtam árván. A fejem olyan nagyon fáj állandóan, hogy semmihez nincs kedvem. Az evés nehezemre esik nagyon, pedig borzasztómód akarok egészséges lenni. – Újságot nem írhatok innen, mert velem itt igazán semmi sem történik. Még nem voltam kint sehol. Nincs kedvem, nagyon fáradt vagyok. Hátha sohase leszek már egészséges? Ma este talán eljön Lőrinc, nagyon, nagyon jó lesz. Írjon, Bözsikém, mindenről. Bandi, Ödön hogy vannak?

Szeretettel csókolja

Klára

29.

Kedves kis Bözsim!

Nagyon elszomorított levelével. Nem szabad belenyugodni abba, kicsim, hogy a betegsége erősebb legyen, mint az életkedve. Okvetlenül kell gyógyíttatnia magát, akármilyen terhes és unalmas dolog is. Ha látna engem, hogy milyen jó vagyok, mennyit fekszem és milyen sokat eszem, rögtön kedve volna magának is követni a példát. Nem tudom, mennyit híztam, de sokkal jobban nézek ki. Még sokkal többet akarok ám, és fogok is. Okvetlenül meg kell gyógyulnom, mert betegen nem bírja az ember az életet. Most de. 12 óra van, és én még az ágyban vagyok. Most fel fogok majd kelni, mosdom, ebédelek, ma hajat is mosok még, azután levetkezem és ágyba bújok. Látja, kislányom, ilyen élet mellett muszáj hízni, ugye? – Nem tudom, Bözsikém, hogy helyes dolog-e az, hogy maga Ödönnek nem mondja el, mikor el van keseredve? Magához mégis ő áll a legközelebb, és ha nem is értené meg az ő kis ideges, az élettel szemben is túl érzékeny asszonyát, idővel a beszélgetések, az őszinteség sokkal közelebb viszi egymáshoz az embereket. Nem csak a test a fontos a házaséletben, hanem a lélek is. Barátkozni is kell, nemcsak szerelmeskedni. Higgye el, Bözsikém, igazam van. Az Ödön, azt hiszem, sokszor csodálkozik magán, mert nem érti magát. Maga magába zár mindent, ő pedig csak a rosszkedvét látja megokolatlanul. – Menjen el Scharlhoz, Bözsi, ha hazamegyek, én is megnézetem magam vele. Ödönnek odaadtam egyszer már a címét, ha nincs meg, a telefonkönyvben megtalálja. A Budakeszi főorvosa. Meg is kell tartani azután azt, amit ő mond. A fogorvos címe: dr. Simkó? Akadémia ucca 1. talán 2. emelet. Van táblája. Hivatkozzon rám, de Mikes Klárát mondjon, mert nem tudja az asszonynevem, azt hiszem. A cipész pontos címét nem tudom, de azért megtalálhatja, Bözsikém. Utlynak hívják. A Mária Terézia tér és most ezt nem tudom, hogy Kis- vagy Nagytemplom uccán lévő sarokházban, nem a tér felőli oldalon, van egy kis boltja. A Mária Terézia téri iskola melletti ucca. Ugye megtalálja? Ott Szabónéra hivatkozzék. Jól meg kell neki magyarázni, milyenre akarja, meg tudja csinálni. – Bandi hogy van? Én már oly rég nem láttam, egész nagy emberke lehet. Ha unatkozik, írjon, kislányom, szeretettel csókolja

Klára

30.

Kedves Bözsikém!

Örülök, hogy írt. Bizony, nem mentem ki, látja, de olyan nagyon nem volt kedvem hozzá. A főzés, a bolha: ez igazán elég ok volt arra, hogy a kedvem elmenjen ettől a nyaralástól. Maga persze unatkozik most nagyokat, ugye? Nem baj, fontos, hogy hízzon, majd mulathat ősszel. Most már úgyis a nyár nagy részén túl van, még egy hónapot ki fog bírni. Hátha az a házaspár nyújt majd szórakozást is. Mennyit hízott eddig? Jean Christophe nem jelent meg eddig több. Most küldök egy igen szép regényt, ezt nem kölcsön, hanem elszámolásra. Nekem nagyon-nagyon tetszett, remélem, magának is fog. Mit csinál a kis Bandi? Ő is hízik, ugye, és élvezi az „arany szabadságot”? Én egyformán vagyok, hol jobban, hol rosszabbul. Sovány vagyok, olyan, mint egy hering. A gyerekem az nagy, hízik. Nem ruccan be egyszer Pestre? El kell akkor hozzám is jönnie. Kimennék én is magához, de a gyerekkel nagyon fárasztó. – Kicsi Bözsi, a levele miért volt megint olyan elkeseredett, ideges? Nem szabad! „Lesz még szőlő, lágy kenyérrel”, – ha drága is lesz a szőlő és az a lágy kenyér. Biztosan nincs is semmi baj, ugye, csak unatkozik és ráér gondolkozni. Bizony inkább írna nekem, de nem olyan icinke-picinke levelet, mint most, hanem rendeset. Bözsikém, legyen okos és igyekezzék hízni, hogy télre egészen egészséges lehessen. Hallom, hogy szép csipkéket kapott ruhára, most már majd csak táncolni kell benne. Bandit és magát szeretettel csókolja

Klára

31.

Kedves Bözsikém! Nagyon sietve, csak egypár sort írok most magának, mert nem érek rá. Nagyon el vagyok foglalva a gyerekkel, háztartással. Tudja, hogy az erőm se sok, és sokkal kevesebb munka kimerít, mint mást. Nagyon örülök, hogy ennyit hízott. Nem sok, de azért szép eredmény mégis. Talán most már majd sikerül ezt a súlyát megtartani, sőt talán tud is még hozzá szerezni. Meddig marad még kint? Biztosan fog most majd örülni Pestnek, hiszen hosszú hónapokig volt távol innen. Lehet majd megint egy-egy kicsit ide is, oda is járogatni. Emmi is visszajön szeptemberben. Lehet, hogy én meg elutazom egy hónapra a hegyek közé, de ez nem biztos. Nekem nincs nagy kedvem ehhez. Orvoshoz megyek ezen a héten, mert nagyon rosszul nézek ki és nagyon fáj a hátam, sőt a vesém is egy kicsit. A gyerek nagyon jól néz ki, aranyos pici jószág. Nagyon örülök, hogy van, ez, azt hiszem, mégis az életben az egyetlen igazi nagy öröm, amit érezhetünk. A többi az sokkal-sokkal kevesebb mind és mulandóbb. Ha ráér és kedve van – ráérni biztosan ráér –, írjon, kicsikém, örülök, ha beszélget néha-néha nekem. Bandi persze nagyon boldog volt kint? Szeretettel csókolja magukat

Klára

32.

Bözsikém!

Örülök, hogy végre írt. Hosszú levelet én innen nem vagyok képes írni, mert Klára szinte lélegzeni se enged. Nagyon anyás lett, hogy csak engem lát, és folyton a szoknyám rángatja. Nagyon fáraszt a kis pocok. Természetesen szívesen csinálok neki mindent, de sok egy kicsit. Iszonyú despota tud lenni egy ilyen kis pocok. Ha nagyobb, akkor már könnyebb lesz vele. Ettől eltekintve jó itt lenni. Nem kell öltözködni, flancolni, a víz jó. Van egypár ember is, akikkel szívesen vagyok. Erdő is van, nap is. Ma délután ugyan nap nincsen. Borongós egy kicsit. Olvasni, kézimunkázni persze nem tudok. Lőrinc már írt Velencéből. Remélem, jókedvűen jön majd vissza. Azért én is összeszedem magam megint egy kicsit. Nyugalom az van itt, és mégis az a legfontosabb. Maga, kis Bözsim, jól teszi, ha elmegy orvoshoz. Ő majd mindent megmond pontosan. Bort, azt hiszem, egy keveset lehet inni, az nem árthat. Nem szabad sokat gondolkozni, mert akkor nem fog hízni, pedig tudja, hogy hízni kell mindenáron. Azt hiszem, olvasni mégiscsak kellene, az elűzi a gondolatait. Inkább hasson maga egy kicsit Macára. Hátha elolvas ő is egypár könyvet? Ez nem fontos. Ne gondoljon sokat Pestre. Senkire se. Inkább még rám se, csak egyen nagyon sokat. Az egészség minden. Ha az van, akkor szép az élet is, akkor van kedve az embernek mindenhez, mindenki boldogsága a saját kezében van, ha akar, akkor tud is az ember boldog lenni. Ez azután egészen biztos. Én is prédikálni jól tudok, ugye? Azért megfogadni lehetne, mert nem is olyan butaság az, amit mondok.

Papa és Irma itt volt vasárnap. Papa megígérte, hogy Mancit elhozza, hogy legalább az utolsó hetem nyugodtabb lehessen. Ez nagyon jó lesz. Legalább Manci is élvezheti egy kicsit a Balatont. Lőrinc nem tudom, mikor jön vissza, és hogy hol tölti ezt a kis idejét. Maga meddig marad? E hó végéig leszek én itt körülbelül, azon túl otthon. Eszerint címezze majd a leveleket. Írjon minél előbb és őszintén, Bözsikém! Ödön nem látogatta még meg? Mikor megy Szegedre? Isten vele, kislányom, legyen okos és jó kisgyerek. Bandit csókolom, magát is szeretettel öleli

Klára

Ma kaptam a levelét.

33.

Kedves Bözsikém!

Levelét megkaptam, Valinak elvittem a lapját. Köszöni. Most nagyon jókat tanultunk. Bizony, kár, hogy mulasztja. Egész újakat is tanultunk még. Rendesen nagyon korán megyek órára. Vali mindig beállít a művészcsoportba is, így én dupla órát technikázok. Egész nyáron át fogok tanulni. Hogy utazunk-e elsején, azt ma sem tudom, de lehet. Mikor jön haza? Jól érzi magát? Hízik? Boriska ott van? Itt állandóan rossz idő van, sokat bosszankodom emiatt. Sétáláshoz nincs elég energiám, bizony, szegény kis pocóm nincs elég sokat levegőn. Mit csináljak? A maga fodraiból egész helyes kis ruhát tákoltam össze Klárának. Júliától is kaptam ócskaságokat, abból is lesz kis ruha. Persze van meglehetősen dolgom ezekkel a kis vackokkal is, és még sincs úgy öltözve a gyerek, ahogy én szeretném.

Újság bizony itt sincs semmi. Egyik nap múlik a másik után egyformán, egyformán mindig. – Különben jól vagyunk. Klára kicsit náthás. Én sokat eszem, szeretnék hízni. Jó volna, ha sikerülne. Gizella-telepen voltunk egyszer. Nagyon csúnya idő volt épp aznap. A hely gyönyörű. Hegyes, erdős. Isteni szép. Akkor még nem volt a telepen víz és villany. Papáék ezért a mellette lévő szanatóriumba mentek. Irma a két gyerekkel. Az sokkal elegánsabb, kényelmesebb, de drágább is. E héttől kezdve lesz már a telepen is víz is, villany is, tehát ki lehetne már menni. Fonyódra is írtam, de nem feleltek. Bélatelepről jött válasz. Napi négyszeri étkezéssel penzió 130.000 korona egy hétre, a kabin 50.000 korona. Ez nagyon drága. Ide nem megyünk, Fonyód egész biztosan sokkal olcsóbb lehet most. No, hisz majd meglátjuk. Mi mindig utolsó percben határozunk csak. Bandi hogy van? Biztosan nagyon élvezi a jó levegőt és az arany szabadságot? Ödön nem látogatja meg? Írjon még, Bözsikém!

Isten vele, szeretettel csókolja

Klára

34.

A túloldalon látható kereszt helyén ülünk. Ide jövünk jövőre nyaralni. 1300 méter magas, ennek dacára meleg, és napi penzió 30 líra. Gyönyörű helyeken jártunk már. Mesélni majd szóval fogok. Isten vele, Bözsikém, szeretettel csókolom

Klára

Lent van Merán, 350 m magasban. A nyíl irányában holnap autón tovább a Stilfser-hágóra (2750 m). Ide drótkötélpálya röpített fel 12 perc alatt.

Kezét csókolja

Lőrinc

35.

Bözsikém, nincs itthon levélpapírom, ezért halogattam az írást, de Lőrinc mindig elfelejt venni, tehát inkább írok ilyenen. Ödöntől biztosan tudja, hogy Velencében megbetegedtem, 39,6 fokos lázzal utaztam haza, és itthon egy hétig feküdtem betegen. Nagyon lefogytam, rosszul nézek ki, és igen fáradt, gyönge vagyok. Terem után kellene már járnom, de nincs energiám hozzá. Kár, hogy nincs már Pesten, jönne velem, ketten mégiscsak könnyebb járni, mint egyedül. Az út gyönyörű volt, kár, hogy nem jött velünk. Majd mutatok képeket, hoztunk mindenfelől egyet-egyet, s majd Lőrinc meséli el az utat, ő sokkal jobban tudja. - Klárának fáj a lába, ma akarom orvoshoz vinni. Biceg egy kicsikét, és egyszer-egyszer el is sírja magát. Fáj a lába a vádliban, nem tudom, mi lehet az oka. Mikor jön már haza? Ödön azt mondta, hogy csak szeptember tizedike körül. Igaz? No, hiszen nem akarom lebeszélni a nyaralásról, de hiszen már az idén oly sokat nyaralt? Azt is hallottam, hogy a cipője nagyon szép lett. Kíváncsi vagyok rá. Én nem vettem, ott fogok csináltatni, ahol maga. Most rettentő csendesen élünk. Lőrinc még szabadságon van ugyan, de mióta hazajöttünk, még sehová se mentünk el. Nyolckor már lefekszem és mégis mindig álmos vagyok. Most különben napok óta esős idő járja, ezért is álmos az ember folyton. Írjon hamarosan! Bandi mit csinál? Jól van természetesen? Kis Klára is egész kis parasztlány lett.

Isten vele, Bözsikém, szeretettel csókolom

Klára

Kis Klára puszit üzen!

36.

Bözsikém, lapját megkaptam. Jó, hogy írt. Ödöntől jött ma egy levél, Ircsi maga után küldte. Írjon hamar. Az óvodám magam köré gyűjtöttem, ők is aláírják a lapot. Csókolom magát és a gyerekeket.

Klára

[Üdvözlő szövegek, köztük:] Nagyszerűen sikerültek a képek, amelyekből maga fog kapni, de a Klára nem. A viszontlátásra Vasady [végül:] üdv Tóth Árpád

37.

Édes Bözsikém!

Köszönöm szépen a pamutot, a fáradságát, de legfőképpen a zöldpaprikát. Igaz, hogy kevés volt és rettenetesen csípett, de nagyszerű volt! Elosztottam négyfelé és többen ettük meg. Nem tudom, milyen lesz a kendő, a színek szépek. Mancié gyönyörű lett. – Most már attól félek, hogy ehhez tényleg a vad színek jobbak. Lehet azonban, hogy készen gyönyörű lesz. Bözsikém, azt is köszönöm, hogy megvette az egész anyagot, a fehér még kevés lesz, azt hiszem. Ilyen vékonyban nem lehetett volna finomabbat kapni? Igaz, hogy így legalább olcsóbb lett. Ne izguljon a Bandiért, Bözsi. Higgye el, jobb neki ott, mint Pesten. Magának is jó lesz egy kicsit nyugalomban élni. Próbálja tényleg ezt a két hetet jól kihasználni, hogy minél nagyobb eredményt érjen el. A harminc deka bizony nem sok, de az is valami mégis. Örülök, hogy Júlia kijön. Lőrincről nem írt semmit se. Hogy van, mit csinál? Írtam neki egyszer ezen a héten. Remélem, lassan megszokja az egyedüllétet, és fog tudni dolgozni. Írjon maga néha róla, ha tud valamit, mert Lőrincnek megírtam, hogy ő ne írjon nekem és maradjon otthon. Rettenetes idő volt egész héten. Tegnap szép nap volt, ma is elég jó az idő. Ma először voltam fent az erdőben. Nagyon szép volt. Van egy férfink is már, Mécs Lajos a Magyarságtól. Én változatlanul horgolok egész nap és ülök egy helyben. Minden jó, ha szép az idő. Mikor lesz már igazi nyár? Folyton téli holmiban járunk. Lehet, hogy szerdán átmegyünk Esztergomba egypáran. Babitsékhoz is bemegyek természetesen. Ha van kedve az íráshoz, írjon néha nekem. Én nem nagyon tudok írni. Sehogy sincs hangulatom az íráshoz.

Ödönt üdvözlöm. Magát sok szeretettel csókolja

Klára

38.

Édes Bözsikém!

Nagyon gyorsan írok, csak pár sort magának.

Okvetlen várom magát hétfőn, legkésőbb kedden. Sok mindenre kérem meg, hogy intézzen el.

Vegyen a Weisz Mariskánál 20 dkg minta szerinti krémes pamutot, két gombolyag 80-as DMC horgolócérnát és hozzá két horgolótűt. Mindennek az árát megadom itt. Most még arra kérem, hogy küldessen utánvéttel Babits Mihályné címére (Esztergom, Elő-hegy) a Fleischmanntól olyan anyagot, 3 métert, mint amilyent nekem vett ott a dirndlire. Ne haragudjon, Bözsikém, hogy fárasztom. Igen szeretném, ha már hétfőn jönne. Beállíttattam ágyat a maga részére, és várom magát.

Mi van Bandival? – Júliához, ha megy, hozza el, Bözsikém, a Kisklára piros selyemruháját is magával.

Lőrincnek felmondtak. Ezt különben talán már tudja is? Nem kellemes dolog, de nem esünk kétségbe. Valamit majd csak csinálunk. Sok terv van máris.

Szeretném már látni magát, kispockom, ne vesztegeljen soká Pesten, hanem jöjjön. Mi se maradunk már soká. Isten vele, Bözsikém. Ödönt is sokszor üdvözlöm, magát csókolom

Klára

Klára 14,75 kg, én 57,50 kg.

Bözsikém, még egy nagyon fontos dolgot kérek. Menjen el abba a kézimunkaboltba, amelyik a Koronaherceg ucca első mellékuccájában, a baloldalon van. Tudja maga, hogy melyik az! Ott rendeltem 15 dkg fekete libusa pamutot. Megígérték, hogy az én címemre kiküldik ide a telepre. Még a mai napig se érkezett meg. Ki van fizetve. Nézzen utána, kérem, s esetleg azt is hozza magával. Ne haragudjon, Bözsim! Pá.

Klára, Kis Klára

39.

Bözsi! Nagyon haragszom magára. Hétfő óta várom magát állandóan. Nem tudom, miért nem jött. Ha pedig nem is akar jönni, miért nem írt? Ma már úgy felizgatott, hogy azt hiszem, valami baj van otthon, ezért nem jön és nem is ír. Rögtön akarok hírt kapni. Csókolja

Klára

40.

Kedves Bözsikém,

hamar írok magának, hogy mielőtt elutazik, kapjon hírt rólam. Egészen jó kis helynek látszik Szemes – kár, hogy nem nézheti meg –, jó ellátásunk is van. Azt hiszem, őszig gurulni fogunk, olyan rengeteget eszünk. Le is sültünk már. Kis Klára nagyon szeret a strandon lenni, sőt, mától kezdve a vízben is. Mikor utazik, Bözsikém? és hogyan? Írjon meg majd mindent részletesen. Itt semmi újság sincs s biztosan nem is lesz. Pihenni kitűnően lehet, de mást aztán nem. Gyereknek ideális hely, csak egyelőre még nincs pajtása. Lesz az is hamarosan. Sok dolga van, ugye?

Írjon! Mindnyájukat üdvözlöm, szeretettel ölelem magát

Klára

41.

Kedves Bözsi,

nagyon örülök annak, hogy mégiscsak összeszedi magát. Két kiló hízás nagyon szép eredmény oly rövid idő alatt. Igyekezzen nagyon, most már erőt adhat az első siker. Ki kell kapcsolódni minden itthoni dologból és élvezni az ottani életet. Azok a gépemberek se olyan igazi gépemberek biztosan, mint ahogy az látszik. Talán jobb emberek, mint azok, akik pillanatok hatása alatt cselekszenek. Mit tudhatjuk mi, hogy mit tudnak ők elviselni úgy, hogy más nem is veszi észre rajtuk, mert van kötelességérzésük. Akiben a kötelességérzés erősen ki van fejlődve, az sok mindent el bír viselni. Most azonban ne gondolkozzék se ezen a problémán, se saját magán. Azon se, hogy maga milyen típushoz tartozik. Ezen úgyse lehet változtatni. Mindegy! Így is lehet élni, úgy is! Ki ilyen, ki olyan. Majd az öregség hoz megnyugvást mindenre. Ez egyúttal megoldást is jelent. Én se írok sokat magának. Nem akarom, hogy gondolkozzon, se azt, hogy ne bírjon elszakadni tőlem. A távolság hadd végezze el munkáját.

Augusztus elsején megyünk haza. Kis Klárát beadom ott a Révész Margithoz. Neki kell még a jó levegő. Jól nézünk ki mindnyájan. Híztunk – én is –, barnák vagyunk. Végeredményben jó volt ez a nyaralás. Nekem lelkileg is használt, azt hiszem. Sok minden megvilágosodott bennem, vagy egészen, vagy részben. Ami nem lett teljesen világossá még, az is lesz hamarosan.

Érdekes élet lehet az, amit maga most él. Teljesen más és új világ az. Mindenesetre nagy élmény lesz ez magának. Bandi is hízott már? Csókolom őt, Kis Klára is. Ha jól esik az írás, írjon, Bözsi. – Most már Pestre, természetesen. Vegye komolyan a dolgokat és hízzon, ne gondoljon másra. Isten vele, Bözsi, minden jót kívánok magának, csókolom

Klára

42.

Bözsi, ma kaptam meg azt a levelét, melyet az én szemesi levelemre írt. Abból már kitalálhatta volna, hogy én mindent tudok. De hiszen nem ismer maga engem eléggé, mert ha ismert volna, mindnyájunknak jobb lett volna. Mai levelében is azt írja, hogy engem szeret a legjobban. Én is ezt hiszem. Szegény Bözsi, miért nem bízott mindig bennem. Azt akarom, hogy ezentúl jobban szót fogadjon nekem, mint bárkinek, mint saját magának, mint az istennek. Egyedül én ismerem magát, én tudom meggyógyítani mindhármunkat. Ezt akarom megcsinálni, s ha segítenek maguk is, lesz erőm hozzá. Mindig azt mondtam, s mondom ma is: hazudni nekem nem szabad. Aki engem szeret, az soha, soha többé hazudni nem fog nekem. Akármilyen rosszat inkább elviselek, csak bízni tudjak. Megáll az eszem, ha magára gondolok! Nem az az igazi szeretet, hogy kíméletből hazudunk, s közben elkövetjük a rosszat. Nem akarom szidni magát, Bözsi. Nagyon sokat fogok beszélni magával, ha itthon lesz, s én remélem, hogy maga most fogja megtalálni igazmagát és boldog lesz. Most már erőseknek kell lennünk, hogy bírjunk élni, s lehetőleg boldogok is legyünk. Furcsa volt ma a két levél, a Lőrincé is megjött, ami arra való volt, hogy én ne lássak. Bözsi, Bözsi! Fáj magának minden szavam, tudom, de ahhoz, hogy egészségesek lehessünk, teljesen át kell esnünk a betegségen. Nagyon türelmetlenül várom leveleit most, hogy lássam már magát teljes valójában. Én sejtem, mit fog felelni Lőrinc első levelére, de biztos ma már előttem csak a halál! Az jön egyszer, ez biztos! Amit az emberek mondanak, hisznek, szeretnek, az egy se biztos. Biztos még előttem az, hogy Lőrincet nagyon szeretem. Ez ugyan talán ide se tartozik. De most már mindenki tudhatja, én nem szégyellem. Amit Lőrinc először kért tőlem, az olyan rémes dolog számomra, hogy képtelen voltam egy napig is állni ígéretem. Lőrinc hamar megírta magának, ő őrült. Őrület volt tőle azt hinni, hogy ez akár neki magának is jó lett volna. Így talán jó lesz mindnyájunknak. Csak tudnám, hogy van még magában sok belőlem, hogy olyan is, amilyennek én szerettem volna egészen. Bözsi, az élet nagyon komoly dolog. Nem szabad könnyelműnek lenni. Olyan rettenetes következményei lehetnek dolgoknak, amiket elindítunk könnyelműen, hogy nem bírjuk viselni. Ugye, azt is mindig mondtam, hogy minden tette következményét bátran kell viselni. Bözsi, most nagyon össze kell szednie magát, erősnek kell lennie. A könnyelműség annak való, aki tud rázni magán egyet, s vígan könnyelműsködik tovább. Igaz, hogy magában ebből van azért valami. Most ez is jó, hogy van! Ez is segítség! Magánál még a szerelem is elég könnyen múló dolog; remélem, hogy ez is elmúlik békén. Talán már Lőrinc első levele megvilágította szívét, s látta, hogy mit kell tennie, nem értem, hanem saját magáért. Ért maga engem, Bözsi! Magának meg kell fogadnia nekem, hogy nélkülem nemcsak ebben az ügyben, hanem az életben soha, semmiféle dolgában nem csinál semmit addig, míg velem meg nem beszélte. Akarja? Tudja, Bözsi, hogy én kemény is vagyok ugyanakkor, mikor tudok úgy szeretni, ahogy nem hiszem, hogy még sokan. Meg akarom oldani ezt az ügyet jól, még egyszer ebben az életben akarok hinni két embernek. Magának és Lőrincnek. Vigyázzon! Jó akarok lenni továbbra is magához, azt hiszem, szeretni is fogom tudni, de, Bözsi, csak azon az egy alapon lehet ez, ha maga olyan őszinte lesz legalább, ha lehet még jobban, mint saját magához. Azzal, hogy én ezt a mai levelem megírom, sok mindent előlegezek magának, mert hiszen én még semmit nem tudok arról, maga hogy fogadta két levelünket. Érzi, Bözsi? Az a Bözsi, aki ma szólt hozzám a leveléből, az még az, aki hazudott, megcsalt. Én nem őhozzá beszélek, azt a Bözsit nem akarom ismerni. Tudja, milyen kettős fájdalom az, ami ért engem most, ugye, tudja? Fáj, Bözsi, nagyon fáj a szívem, de meg akarom gyógyítani. Ezt csak úgy tudom, ha Lőrincet és magát is rendben fogom látni. Rengeteg mindent gondolok össze magával kapcsolatban. Sok minden elmúlt dolog van előttem, ami így összekapcsolva rémes. Bözsi, én nem bírom, csak az igazságot. Legyen hozzám olyan, amilyen már volt valamikor. Nem magam miatt akarom ezt, hanem azért, mert sajnálom magát. Azért írok is, hogy maga kapjon többször levelet most, amíg megnyugszik egy kicsit, mert azt gondolom, ha még fájó dolgokat érez is ki belőle – hiszen van benne – akkor is jobb, mint a bizonytalanság. A leveleket mind, mielőtt hazajön, el kell égetnie, már a múltkor írtam, hogy ezt senkinek sem szabad megtudni. Erre vigyázzon! El kell temetni mindent és újra születni. Remélem, én is fogok tudni. Maga – biztos vagyok ebben – talajt kap a lába alá azzal, hogy megszűnik ez a kétszínű élete. Fog tudni dolgozni, fogja látni, hogy mennyi kötelességét elmulasztotta azért, mert a lelke el volt foglalva kínjaival. Én se voltam olyan becsületes munkás, mint amilyennek kellett volna lennem s mint amilyen tudok is lenni, azért, mert örökké szenvedtem csak, s ez foglalta le az idegeimet, erőmet. Most semmit se tudok még csinálni, csak ülök, ülök, ülök. A legrémesebb s a legjobb dolgok futkosnak előttem folyton. Ma már maga is kínlódik ott messze. Talán jó is, hogy nincs itt. Jobban kiheverjük így, bár a levelek várása nagyon rossz dolog. Szeretném, hogy mire hazajön, egész nyíltak tudjunk lenni egymás előtt. Hátha – most eszembe jutott – hiába írok én magának mindenfélét, nincs már magában semmi abból, ami szeretném, ha volna, s amit feltételezek akkor, mikor beszélek magának. Ha ez nem így van, és van magában jóság, szeretet, becsület, tisztaság utáni vágy úgy, mint volt, akkor azt is mondja el nekem. Most írjon sokszor és sokat, ne szégyellje magát előttem, bízzon bennem. Erős akarok lenni – pedig most nagyon gyöngének érzem magam – és hinni akarok, bízni akarok. Úgy akarok bízni Lőrincben, mint magamban, nem tudnék most már enélkül élni. Bennem, nagyon szomorúan mondom ezt, mindig bízhattak. Nem éri csalódás tehát magukat, ha tovább is hisznek bennem. Én is hinni akarok most már. Bözsi, úgy szabad csak felém jönnie, ha meri vállalni komolyan, fenntartás nélkül az őszinteséget. Nem írok most tovább. Fogok sokszor írni, ha akarja. Maga is nekem. Isten vele, Bözsi; kívánom, hogy a szeretete irántam megvédje magát, adjon erőt, bátorságot, és nagyon kívánom, hogy szerethessem magát újra úgy, mint sok-sok évvel azelőtt tudtam,

Klára

43.

Bözsikém – látja, ma már tudom így mondani –, megjött végre a levele. Örültem neki, mert azt hiszem, megtaláltam benne azt az embert, akit én szerettem. Én is úgy gondoltam, hogy örülni fog, örülnie kell a felszabadulásnak. Bözsi, szégyellem magam, ha jónak, szentnek, tisztának, egyedülvalónak gondol. Nem akarok én ilyen lenni. Ember akarok csak lenni, hogy élni tudjak közöttük, hogy ne legyek kiközösítve. Rendes ember nem tudok lenni! Voltak pedig olyan kegyetlen, olyan emberi rohamaim eleinte, de nem bírtam odáig jutni velük, hogy cselekvéssé váljanak. A cselekedeteim mindig egyformák: bízók és szeretők. Hogy miért akarok, hogyan bírok még hinni, azt nem értem. – Sok mindent mondhatnék el magának: elmondhatnám, hogy milyen rettenetes sokat beszélünk Lőrinccel mindenről; hogy milyen borzasztóan megkínlódjuk ezt mind a ketten; hogy Lőrinc maga miatt is aggódik, hogy fél, én nem tartom meg magát magam mellett. Ő hallott engem szidni magát, kegyetlenül beszélni magáról; szidni magam, hülyeségem, hiszékenységem. Utáltam magam sokszor, hogy nem tudok kegyetlen, rossz lenni, hogy most is miért akarok hinni neki is, magának is, hogy becsapnak. Azt hittem sokszor, hogy látni se fogom bírni magát, hogy nem bírom majd elviselni azt se, hogy Lőrinc magára nézzen. Mindent gondoltam, éreztem, Bözsi: válást, öngyilkosságot, gyilkosságot, őrületet. Mindent, mindent kívántam! Tenni nem tudok mást, mint amit teszek. Még el akarom mondani azt is, hogy szegény Lőrinc rosszul érzi magát, maga miatt is. Ő azt hitte, hogy szereti magát, hogy maga is elhitte ezt neki, s most nem érti ott messze, hogy mi lett egyszerre. Én vagyok az oka, hogy Lőrinc nem magyarázgat magának. Én mondtam, hogy vállalok magánál minden elintézést. Én tartom helyesnek így, hogy a maguk levelezése majdnem semmire zsugorodjon. Nem kívánom, hogy soha ne írjon magának Lőrinc, vagy ha maga akar neki írni, ne tehesse meg: csak most egészségesebbnek tartom, ha hallgatnak egymás előtt. Maga, biztos vagyok ebben – mai levele teljesen megerősített ilyen irányban –, helyesnek tartja azt, amit én. Nem kell kínozniok egymást magyarázgatással. Azt hiszem, ha komolyan barátsággá akarjuk változtatni azt, ami volt, akkor azt a hangot kell megtalálni, amelyiken lehet barátkozni, s ha ez a hang megvan, akkor írni is lehet, beszélni is lehet. Azért jó, hogy maga nincs itt. Az idő a legkitűnőbb orvos. Azt hiszem, maga és Lőrinc sokkal hamarabb egészségesek lesznek, mint én, mert egyiküknek se volt ez az ügy az életük, levegőjük, mindenük. Szeretném, Bözsi, ha nagyon sokat írna nekem, szeretném magát végre egészen tisztán látni. Bözsi, már a múltkor írtam magának, hogy még egyszer ebben az életben megpróbálok hinni. Csak akkor álljon mellém, ha bízik magában. Nyíljon meg, panaszkodjon, sírjon, szidjon, mindent merjen megmondani, kibeszélni velem akkor is, ha tudja, hogy vele nekem fájdalmakat okoz. Így kell lenni! Nekem látnom kell magát is, Lőrincet is egészen. Ha nincs ereje, akkor legyen vége mindennek, maradjunk külön egymástól. Nem hiszem azonban, hogy ne az első megoldást választaná, mert kell a maga életének is megtisztulni, Bözsi. Engem nagyon kell szeretniök maguknak, hogy bírjak olyan angyallá lenni, amilyenre Lőrincnek is szüksége volna, s amilyen ma nem vagyok.

Ödönre kellett gondolnom, hiszen egyik elárult fél volt. Láttam magam előtt, hogy Ödönnek addig van csak ereje élni ezt a szörnyű életet, amíg hisz magában; láttam azt is, hogy magának szüksége van éppen őrá, mert nem könnyű találni olyan önfeláldozó szerelmet, mint amilyen az övé, és tudom, hogy ott a gyereke, akinek szüksége van magukra. Ezért mondtam, hogy viseljük csak mi hárman ezt a titkot. Kevés ember olyan, mint én, hogy inkább akarom a legrémesebb igazságot viselni, mint a bizonytalanságot. Ma már újra leélni az elmúlt két évet nem tudnám. Azóta itt volt Ödön, panaszkodta, hogy 10 napja nem kapott hírt magától. Bözsikém, hozzá is jónak kell lennie! Isten vele, legyen jó és okos.

Klára

Lőrinc küldetett könyveket magának.

44.

Nem tudom, mit is mondjak most magának a mai napom után. Az előző levelem még tele volt sajnálattal, most azonban sok mindent érzek, ami nem is hasonlít ehhez. Lőrinccel én megállapodtam, hogy semmi titkunk nem lesz ezután, és hogy nélkülem ebben az ügyben sem tehet semmit. Ő azt kérte ma, hogy egyezzem bele abba, hogy maguk válthassanak levelet egymással úgy, hogy én ne lássam. Nem bírom most már elviselni a titkolódzás gondolatát se, és nem is akarom. Magánál ugyanez a célom. Tudom, hogy szégyen és hasonló dolgok azok, ami miatt szeretne előlem elhallgatni dolgokat. Nem lehet, Bözsi. Mindent tudni akarok most már, akárkinek fáj is. Maga ma a nekem írt levelében megint hazudott. Üzent Lőrincnek, hogy én azt higgyem, nem írt neki. Bözsi, egyetlen út hozzám a becsület és tisztesség. Ha már nem kímélgetjük egymást azzal, hogy elhallgatunk dolgokat, magunkat se kíméljük azzal, hogy a másik ne tudja ezt vagy azt. Bűnhődünk mind a hárman. Magának is kell! Ha el bírta a dolgokat magukat, bírja viselni a következményeit is. Nem kívánom, hogy engem szeressen jobban Lőrincnél. Maga tudja, ki az, akit kettőnk közül szeret. De tessék nyíltan megmondani! Elmúlt az ideje annak, hogy az én szemem szükséges legyen bekötni. Nem engedem többé! Maguk mind a ketten választhatnak engem, ha akarnak; a feltételeim egyszerűek, világosak. Én rátettem az életem erre az ügyre, nyugodtan várom, mi lesz. Megcsalni, Bözsi, többé nem hagyom magam. Nem csak Lőrinctől, hanem magától sem. Meg vagyok őrülve már egészen, s nem tudom megérteni, hogy azért, mert szerettem magát, s szeretem az uram, miért kellett ezeket a dolgokat kapnom. Lőrinc ír most magának szintén, ő biztosan jobban, világosabban elmondja, mit akarok. – Nem akarom, hogy bármilyen titkuk legyen együtt vagy külön-külön az én hátam mögött, nem akarom, hogy tegezzék egymást tovább is – akármilyen jelentéktelen dolognak látszik –, mert a múltra emlékeztet. Engem is, hát még magukat. Nem akarok, csak nyílt, tiszta dolgokat. Szenvedjük meg ezt a rémes ügyet, ha már megszületett, de bátran: nincs más orvosság. Itt nemcsak maguknak kell meggyógyulniok, hanem nekem is. Nekem pedig maguk oly sokat hazudtak, hogy csak egy hajszálnyi gyanú is elég ahhoz, hogy ne bírjak hinni. Én nem vagyok már olyan erős, mint voltam, nem bírom viselni a kételyeket. Nem bánom, ha én egyedül maradok is, vagy nem tudom, mi lesz velem, de nem bírok engedni abból, amit mondtam. Veszteni hajlandó vagyok, de élni kompromisszumok közt többé soha. Engem ne tartson jónak többé, mert nem vagyok az; önző vagyok, önző. Lőrinc se ért meg teljesen. Magának jobban meg kellene, mert maga nő. Láthatta, Bözsi, előző leveleimből, hogy jót akarok; jó, becsületes akarok maradni. Ne vegyék el minden hitemet, mert gonosz leszek, kegyetlen. Nem fenyegetésnek szántam, hanem inkább meg vagyok rémülve magamtól. Most gondolkozni sem bírok, annyira felizgatott a maga kettős levele. Miért akarok én bízni magában? Magának is nem volna jobb – ha ugyan tényleg fel akar szabadulni –, ha én mindent világosan látok, tudok? Nem akkor tudnánk együtt lenni csak? Maga bírná tovább is a titkot, hazugságot? Magánál még mindig szeretet lehet az, ha hazudva szeretünk? Hagyjon ki engem mindenből, akkor, ha nincs közöm magához, joga van bármihez. Az az egy azonban kötelessége, hogy ha a mellémtartozás fontos magának s ezt akarja, úgy merjen csak a szemembe nézni, ha a lelke olyan előttem, mint a nyitott könyv. Fogja fel ezt üzletnek, nem bánom. Felajánlottam az árut, megmondtam az árát, megvennie nem muszáj. Most már magára hagyom, válassza ki azt, ami kell magának. Újra mondom, jó, hogy egyedül van. Érjen meg magában minden érzése tisztává. Ott nem befolyásolhatja semmi. Itthon látná, mi van velünk, s az hangolná valamerre. Ne sajnáljon senkit; ne kíméljen senkit; de saját magát se. Higgye el, még most is – pedig tele lettem hidegséggel újra ma délután maga iránt, mikor láttam, hogy már nem bírja az igazságot, pedig el se kezdte –, most is sajnálom magát. Tudom, hogy én itt, maga ott, sírunk. Szegény Lőrinc, ütközik kettőnk közt folyton. Magát sajnálja, engem nem ért, megért, szeret, idegen vagyok neki, – kínlódik. De hiába, neki is meg kell szenvednie a múltat. Én nem bírok segíteni, mert ma már nem bírom a fél dolgokat. Utálom magam, hol azért, mert hülye voltam, vagyok; hol azért, hogy miért nem vagyok egészen önzetlen. Kérdem, kell-e nekem a maguk őszintesége akkor, ha muszájból teszik? Nem kell és nem kell! Akkor szeressenek, ha tudnak szeretni, ne akarják ezt forszírozni. Ez magának is szól, Lőrincnek is. Nem tudom, lehet, hogy olyan zavaros vagyok, hogy semmit se ért meg belőlem ma. Értse meg azt, hogy mindent tudnom kell, múltat, jelent, jövőt, csak így lehet jó magának, csak így lehet jó hármunknak. Ez persze magára nézve csak abban az egy esetben kötelező, ha nem akarja, hogy elhagyjam. – Már nem akartam tovább írni, de Lőrinc megmutatta a levelet, amit ő írt. Szégyellem magam rettenetesen, mert ő jobb lett, mint amilyen én vagyok, s én nem tudom követni. Bözsi, Bözsi, mit csináltak belőlem? Elvesztettem magam, nem találok talajt magam alatt. Nem értem, hogy bírom elfogadni, hogy nekem engednek, és semmit se értek már lassan. Miért is akarna maga engem, mikor volt egy szerelme? Miért akarna engem Lőrinc, mikor helyettem volt nem is egy szeretője? Miért, miért? Miért érném én meg maguknak a cserét? De hisz nem ez a fontos. Nem cserélnek, ha nem akarnak, de választani, kimondani most már mindent muszáj. Lőrinc jobb, okosabb, mint én, ő látni véli a jobb jövőt, és ez erőt ád neki. Vagy talán éppen nagyon gyönge és nem mer elhagyni sajnálatból? Erre úgyis rájönnék most már nagyon hamar, és ennek az elintézéséhez azután nekem lesz erőm. Nem kell nekem ő, csak akkor, ha egészen mellém áll, ha úgy fog tudni szeretni, mint ahogy ma még én szeretem. Bözsi, nem kínzom tovább, örüljön, abbahagyom. De nem bánom, hogy írtam. Lássa, hogy nem is vagyok olyan szent és olyan angyali. Még van kínom nekem is, még érzek, még fájok. Pedig olyan jó volt nekem jónak lennem és hinnem, hogy ez kell maguknak. Igen, magának is, Lőrincnek is. Isten vele; kívánom, hogy könnyebben jusson túl mindenen, mint én.

Klára

Egybe teszünk minden levelet, hogy ne kapjon oly feltűnően sok postát idegenektől. Ödönnek tényleg írjon rendesen. Igen helyesnek találom, hogy Klára nem hallgatta el azokat az érzéseit sem, amelyekről a második levele szól. Minden érthető és természetes magánál is, nála is; csak épp nem szükséges, hogy mindez titok legyen. Lássák meg egészen egymást, akkor vész el minden akadály, akkor lehet igazán szeretni. Vegye szívére mindazt, amit Klára írt; de ne higgye, hogy ez a keserű állapot állandó nála. Az idő, míg a posta jön és megy, egy kicsit megtéveszt. Ő szeretettel gondol magára, ezt üzeni, ezért írtam ezt a kis utószót. Jókedvet s megint egy kis hízást kíván igaz barátsággal

Lőrinc

45.

Ma nem jött levél magától, pedig vártam. Igaz, én is két nap óta nem írtam, nem is akarok most már mindennap írni, így is biztosan nagyon csodálkoznak nagy postáján. Ödön kapott is tőlük levelet, amelyben írják, hogy „barátnője betegségét nagyon a szívére vette”. Ödön kérdezte is, hogy mi bajom, mióta vagyok beteg. Azt mondtam neki, hogy nem vagyok nagyon komoly beteg, csak ahogy én szoktam, de maga onnan messziről sötétebbnek látja az állapotom. Elhitte, szegény. Bözsi, legyen okos most már! Ne sírjon sokat. Nem kell ott az embereket megijesztenie. Próbálja a kezébe venni azokat a könyveket, miket Lőrinc küldött magának, és olvasgassa őket. Segítsen ott nekik a munkájukban. Ne legyen sokat egyedül. Nem kell sokat töprengenie már. Minden elintéződik lassan. Ez nem azt jelenti, hogy ne mondja el nekem minden fájdalmát, esetleg haragját, elkeseredését. Kibeszélni ki kell mindent, de igyekezni kell minél gyorsabban túl lenni rajta. Mi az, amit vétkezett ellenem már azóta, hogy én mindent tudok? Az a levél, amit külön írt Lőrincnek? Vagy még más? Elmondani; megmondani mindent. Ezt az ügyet vissza kell gombolyítani egészen, azután lehet befejezett számomra. Szeretnék túl lenni rajta. Nem akarok már kínozni és kínlódni. Maga kérdi: mit tehetne értem. Semmit, Bözsi! Egyetlen feladata: az őszinteség, a szégyen nélküli, komoly bizalom. Nem győzöm ezt minden levelemben elégszer mondani. Nem tudom, hogy innen messziről tudom-e elég szuggesztíven mondani, hogy ez az egyetlen út; hogy most már nem lehet megbotlani, mert nem bírom és nem is akarom elviselni a hazugságot. Azt sem akarom, hogy úgy érezzen engem, mint a bíráját. Tudom, hogy tudnék az is lenni, de nem akarok. Ebben az ügyben csak a szeretet segíthet rajtunk, úgy látszik. Én szeretni akarom magát is, elsősorban Lőrinc kedvéért ma még – a jövő a maga kezében van teljesen. – Ha magának fontos az én szeretetem, tudni fogja megszerezni és megtartani. – Lőrinc még nem tudta megírni azt a magyarázó levelet, melyet megígért. Ez is el fog menni, legyen türelemmel. Ma próbáltam én megmagyarázni mindent magának egy másik levélben, de eltéptem. Jobb, ha ezt Lőrinc teszi. Szerintem ugyan nem sok magyaráznivaló van, – megértek a dolgok, így kellett történni mindennek! Lehet, hogy nincs igazam, és maga jobban megnyugszik, ha Lőrinc elmond – ha ugyan ezt lehet – mindent, ami benne lezajlott. Mindegy! Ma maga biztosan elkeseredettebb, mint más napon, mert ma kaphatta meg levelem, melyben nem vagyok nagyon kedves magához. Ne keseregjen emiatt jobban, tudhatja magától is, ha nem is írom, hogy nem gondolok állandóan szeretettel magára. Igyekszem, Bözsi, rendes, megértő lenni, hogy ne nehezítsem a maga és Lőrinc életét. Újra mondom: minden, amit magához érzek, magától függ. Inkább kegyetlen őszinteséget kérek, mint kegyes hazugságot. Elég volt! Nagyon elég!

Kis Klárát beadtam Révész Margithoz. Tegnap látogattam meg először. Nagyon zavart volt szegényke, elfogódott, nagyon sajnáltuk otthagyni. Talán jó lesz neki ez a kis anyátlanság; bár amikor ezt gondolom, rögtön szidom is magam azért, hogy elváltam tőle. Jól néz ki, még barna Szemesről, kis lábai megerősödtek, nagy lett. 18 kg 40 deka. Ilyen súlya még soha nem volt. Bandi mennyit hízott; és maga? Vigyázzon magára; tömje le az ételt még akkor is, ha nehezen megy. Itthon télen dolgoznia kell majd; komolyan élni; ehhez pedig erő, egészség kell.

Isten vele,

Klára, Lőrinc

46.

Nem tudom elgondolni, miért nem ír, Bözsi. Már napok óta nem kaptunk hírt magáról, tudja, hogy most a levélvárás nagyon rossz dolog. Nekem is sokkal nehezebb így írni magának, mert nem kapok feleletet; nem tudom, ért-e engem, vagy félreért; együtt vagyunk-e már vagy nem. Kértem, írjon sokat és sokszor. Ne haragudjon, hogy megkérdem, van-e pénze még. A levélírás elég sokba kerül, nehogy emiatt spóroljon a levelekkel. Ezt csak úgy közbevetve mondtam. Sok mondanivalóm volna, de nagyon zavar, hogy nem hallom a maga hangját. Maga nem érzi szükségét annak, hogy beszéljen hozzám? Nem akar? Kímélni akar talán engem, s ezért hallgat? Nem volna helyes dolog. Legyünk szabadok, erősek, hogy mindenen túl tudjunk együtt lenni újra: békével, megértéssel. Ma nyugodtabb vagyok, mint múltkori levelem írásakor, nem mintha nem fájna minden, ami történt, de valahogy elviselhetőbbnek tudom érezni a jelent, mert jobban bízom a jövőben, talán elsősorban magamban. Szeretném tudni, maga mit gondol minderről. Szeretném tudni, kínlódik-e, ha igen, mi annak a fő oka. Szeretném, ha elengedné magát egészen, mikor levelet ír nekem; nem gondolkozna azon, hogy Klári mit szól hozzá; nem fog-e fájni Klárinak stb. Nem a titkait akarom tudni kíváncsiságból, hanem azt akarom, hogy gyógyuljon, megnyugodjon, hogy el legyen intézve végre minden bajunk. Jöjjön úgy hozzám, Bözsi, mintha én kívül volnék az egész ügyön, és semmi más hivatásom nem volna, mint meghallgatni magát, és ha tudok, segíteni magának. Rettenetes nehéz az élet! Megtalálni benne azt az utat, amelyik jó arra, hogy az én boldog lehessen és körülötte is az emberek, csak nagyon ritkán sikerül. Az ember rálép valamelyik útra, vagy arra, amelyiket kiválasztotta tudatosan, vagy arra, amelyikre éppen kényelmes volt lépnie, vagy arra, amelyikre egy-egy pillanat hajtotta. Az ember megy, megy addig, míg vagy célt ér vagy kidől. Ugye mi nem akarunk kidőlni? Rossz úton mentünk mind a hárman, letérünk róla – azt hiszem még idejében – és megyünk azon az úton, amelyik, azt hiszem, a helyes út lesz. Sokat beszélünk magáról. Lőrinc mindig szeretettel, én nem mindig. Nem akarok elhidegülni magától, szeretném, ha a régi kapcsolatunk megszilárdulna inkább. Sok minden van a szerelmen és főleg a szerelmeskedésen kívül. Nem lehet egyikben se elmerülni. Dolgozni kell; ez az élet legparancsolóbb szava. Kötelességet, hivatást teljesíteni. Kinek mi jutott elvégezni, kisebb vagy nagyobb dolog. Azt hiszem, egész értelmetlen dolgokat mondok ma magának. Igen nagyon zavar, hogy nem írt. Összevissza gondolok erről mindenfélét. Remélem, a holnapi posta hoz már hírt magáról. Szeretném azt is hinni, hogy mire ez a levelem magához jut, nyugodtabbnak találja sokkal, mint volt az elmúlt héten. Igyekezzen, Bözsi! Lehet, hogy az én ideges levelem rosszul hatott magára, s most rosszabb hangulatban van, mint volt. Ezt sajnálnám; nem is ez volt annak a levélnek a célja. Mindössze azt akartam elérni, hogy lássa, mit akarok, és nem akartam teljesen eltitkolni azt sem, hogy keservesen szenvedem meg ezt az egész ügyet. Akarjon, Bözsikém, maga is meglátni engem igazában és nem félreérteni. Holnap, ha jött levél magától, írok újra, remélem rendesebben fogok tudni.

Sok minden lesz még, amiről beszélni szeretnék és fogok is magával. Ezek nagyon szeretném, ha megnyugtató beszélgetések lehetnének; azok is lesznek; tudom. Most isten vele! Elküldöm ezt a levelet, csak azért, hogy ne várjon hiába postát. Zoli írt magának; mellékelem.

Klára

Talán el se kellene küldenem ezt a levelemet, mert nem olyan, amilyennek szántam. Csak a vége. Segítsen maga ahhoz, hogy tudjak nagyon jó lenni és nagyon szeretni magát. Isten vele, Bözsi!

K.

Csak nem beteg, amiért hallgat?

47.

Kedves Bözsi, ma végre kaptam levelet magától. Nem vártam vidám levelet, de ilyen igazságtalan, elkeseredett hangút sem. Bözsikém, abból, hogy az én fájdalmam sem titkoltam el, s abból, hogy kértem magát, legyen őszinte és bízó, érezhette – jól tudom, hogy érezte is – azt az akaratom, hogy találkozzunk és ismét együtt lehessünk úgy, mint régen. Ne gondolja, hogy nem hihetek magának többé. Hihetek; hinni is akarok. Minden levelemben ez volt. Mindig azt mondtam: magától függ minden. Ma azt mondom, hogyha ellen akarna állni nekem, még akkor is megpróbálnám megfogni a kezét és megtartani. Köszönöm, Bözsi, hogy Lőrinc levelét elküldte nekem. Ezt úgy veszem, hogy magától az első cselekedet volt afelé, hogy fog tudni bízni bennem és tud úgy jönni hozzám, ahogy azt én szeretném, s ahogy az mindhármunknak jó volna. Azt hiszem, Bözsikém, maga, ha túl lesz a kínlódáson, sokkal boldogabb ember lesz, mint ahogy ma még csak elképzelni is tudhatná. Szeretnék magának beszélni arról is, hogy én mit gondolok ezekről a komplikált szerelmekről. Nagyon félek, hogy félreért, vagy azt hiszi, amit mondok, csak azért mondom, hogy használjak egy fegyvert magam mellett. Megpróbálom mégis, hátha hisz maga nekem, s elhiszi, ha mondom, hogy azért közlöm magával erről is a véleményem csak, mert így látom igaznak. Figyeljen ide, Bözsi! Lőrincet én nagyon szeretem, ezt mondtam már. Szerettem mindig, de magam előtt is letagadtam, ezt is tudja. Szeretem most is, amikor tudok mindent. Nemcsak annyit, ami magával kapcsolatos, hanem többet, nagyon sokkal többet. Minden okom megvolna arra, hogy kiábránduljak belőle, de nem tudok. Nagyon sajnálom őt, mert tudom róla, hogy megszenvedett és szenved is mindenért. Lőrinc ma még azt hiszi, hogy szereti magát is. Ezzel az érzésével sokat kínlódik és sokat kínoz. Közben engem is szeret, s az, hogy engem választott, talán azt mutatja, hogy engem szeret jobban vagy másképpen. Benne valami rettenetes dolog ez a kettős szerelem, amely gyötri, kínozza, lelkiismeretfurdalásokat okozott és okoz. Gyötri az, hogy nem írt magának rögtön magyarázatot, amelyből maga láthatta volna az ő lelkiállapotát s azt is, hogy ma igazán jót akart mindhármunknak. Nagyon igaz az, hogy ő sok hibát követett el magával, mással – magamat már nem is akarom említeni – szemben. Szeretne jóvátenni mindent. Szeretné, ha mint szerelmes nem állhat maga mellett, legalább mint nagyon jó barát állhasson ott. Én ezt az érzést, amit Lőrinc érez maga iránt, nem tartom szerelemnek. Lehet, hogy nincs igazam, hogy rosszul látok, rosszul ismerem az uram, ne haragudjanak akkor. Lehet, hogy megvakultam. Érzéki kapcsolatot látok csak. A csak nem azt jelenti, hogy az érzékiséget lebecsülöm. Annyit akarok vele jelezni, hogy nem tartom elég kapocsnak, s főleg nem tartom alapnak hosszú időre, nem tartom szerelemnek. Ugyanezt hiszem a maga érzéséről is Lőrinc iránt. Magánál – ma már Lőrincnél is – jött ehhez sajnálat, segíteni akarás. Ebből az érzésből kell kinőni maguknál a barátságnak egymás iránt. Ne legyen nagyon keserű Lőrinc iránt, hiszen maga volt az elsősorban, aki meg akart tisztulni ettől a viszonytól, aki rendezni akarta. Biztosan ez is segítette Lőrincet a tisztulás felé. Hiszem, Bözsikém, hogy maga fog még örülni annak, hogy minden úgy történt, ahogy történt. Hiszem nagyon erős hittel, hogy őmellé nem való más asszony, mint én. Még én se tudok úgy felolvadni benne, ahogy az számára kívánatos volna, más pedig? Erre maga is tudhat felelni, Bözsi. Igaza van magának abban, hogy Lőrinc nagyon szerencsétlen és gyenge. Gyenge akkor, mikor az egyik oldalon nagyon erős. Kis Bözsi, maga eddig Lőrincnek is sokszor mondta, hogy nem szerelmes belé, ne akarja most, mikor vége, saját magában ezt az érzést nagyobbnak látni vagy érezni, mint amekkora. Meglátja, az idő nagyon hamar fog engem igazolni. Azt hiszem, ismerem magát is, Lőrincet is elég jól. Biztosan, amiket most mondtam, rosszul esnek magának, nem ezt akartam, de nem lehet mindig elkerülnöm. Ma úgy érzem, jó volna, ha itt volna Pesten, mellém ülne a díványra, megfogná a kezem és beszélne. Beszélne, panaszkodna, szidná magát úgy, mint régen. Emlékszik, Bözsi, hogy ez jó volt magának mindig; emlékszik, hogy nagyon sok mindentől tudtam visszatartani? Ne akarjon most előttem gőgös lenni, büszke, – elég baj, hogy bennem volt ez s van még mindig. Azt akarom elérni, hogy ne bírjon más lenni velem, mint nyílt. Nem azért, mert fél tőlem, hogy megszidom, nem; hanem azért, mert szeret, s mert magának fontos, hogy egy lehessen velem. Ne zárkózzon most be előlem még jobban, mint tette ez alatt a rémes idő alatt. Szabaduljon fel és jöjjön hozzám úgy, ahogy Kis Klára jönne, ha már nagy volna s bajba jött volna, úgy, ahogy hozzám rohan ma, ha elesik, s fáj a térde. Bözsi, olvasson kicsit a sorok között is, mindent nem írhat az ember ki magából. Érezze, hogy a fájdalmam mögött van szeretet, sok szeretet és megértés. Nem szabad könnyelműen eldobnia az én szeretetem és lemondani. Tudja, kell tudnia, hogy nem kis dologról van szó. Engedje el magát, írjon úgy, hogy nem méri meg azt, amit leír, milyen hatása lehet annak rám vagy Lőrincre. Beszéljen, beszéljen!! Ez meg fogja nyugtatni. Én Lőrincet nem faggatom a múltról azért, mert azt akarom, magától tudjak meg mindent, vagy annyit, amennyit maga akar elmondani. Ezt azért akarom így, mert azt hiszem, jó lesz magának is, nekünk is. Ebből a leveléből is azt látom, hogy megvan magában is erre a vágy, csak mikor ezt a levelét írta, nagyon sötétnek látta a helyzetet. Élve maradtunk, Bözsi, most már meg is gyógyulunk! Én is meg akartam halni; ma is szívesen tenném meg, de nem lehet. Itt van Lőrinc s az a szegény kis gyerek, akinek az életéért csak én vagyok felelős egyedül. Ma sokkal jobban érzem ennek a felelősségnek a súlyát, mint valaha. Jobban tudom, mi az: élni! Szegényt ki fogja tudni úgy védeni, mint én. Élni kell! Magánál talán még kötelezőbb az élet, mert Bandi aztán igazán rossz kezekben volna maga nélkül. Érezze, Bözsi, hogy van kötelesség. Ha az ember elkövet valamit, vállalnia kell a felelősséget. Bandit a világra hozta, tessék mellette maradni; élni érte; dolgozni érte; vigyázni rá, hogy boldog ember lehessen. Ne érezze ezt üres szónak; én nagyon komolyan veszem a magamra vonatkozókat szintén. Látja, Bözsi, együtt akarok lenni magával, nem akarom elriasztani magam mellől. Olyan önhitt vagyok itt is – Lőrincnél is –, hogy azt hiszem, kellek magának, szüksége van rám, talán még többet, nagyobbat is hiszek. Várok – pedig igen türelmetlen vagyok –, hogy mikor ért és érez meg teljesen; mikor kapom meg magától azt a szeretetet, hitet, amiről annyi évig beszélt. Ugye, nem kell már sokáig várnom? Azt a Bözsit keresem, aki ki-kibújik még ebből a keserű levélből is, aki hinni akar nekem, akinek megkönnyebbülést tudtam mindig szerezni, ha hozzám jött, mert nagy szeretettel és bizalommal jött mindig. Meglátja, ha rám hallgat, még ma is tudok segíteni magának. Szépen megtárgyalunk, kibeszélünk, kitervelünk mindent ketten, s igyekszünk boldogok is lenni, és törődni azokkal nagyon komolyan és nagy szeretettel, akik körülöttünk élnek, s joggal várják ezt tőlünk. Ilyen mulasztása van magának is, nekem is. Ödön, Bandi, Kis Klára! Emberek vagyunk, éljünk is ember módra. Ha nem is tudunk teljesen, de legalább akarjunk jók lenni. Nagyon nagy erő a jóság! Hiába néz úgy ki az élet, mintha a gonoszok győznének. Az, aki igazán tud jó lenni, vagy legalábbis akar – mert hiszen tökéletes jó a földön nincs –, annak győznie kell a gonoszon, mert erősebb. Bözsi, én hinni akarok; higgyen velem maga is, és próbáljunk győzni, hogy boldogok lehessünk és boldogíthassunk is. A szenvedés tisztít és gyógyít is, hamar elcsendesül majd minden, és jó is lesz. Fogunk még örülni, Bözsikém. Szeressen csak, hogy én is szerethessem magát. Akarom, hogy így legyen! Csókolja sokszor, gondolatban megsimogatva a fejét

Klára

48.

Bözsikém, azóta biztosan megkapta a nagy levelet is, és talán meg is nyugodott egy kicsit. Nem tudom, miért nem akar most bízni és hinni bennem. Minden levelemben azt írom, hogy maga mellett akarok és akarunk állni. Higgye el, hogy így van! Engedje, hogy uralkodjon magán az öröm, amit a 13-án írt levelem is szerzett, s amit maga újra elnyomott magában. Ne legyen igazságtalan most, Bözsikém. Nem az a célunk ma már, hogy egymás szemére dobáljuk hibáinkat, hanem az, hogy megszabaduljunk minden rossz, zavaró dologtól, és tudjunk ezután helyesen, jól élni. Nem volt jó magának ez a hazug élet, örüljön, hogy felszabadult. Lőrinc ma is azt mondja, hogy szerette magát s még ma is szereti, s ezzel a megoldással is megnyerni akarta magát, de engem is. Ő lemondott magáról, ez más, mintha csak gondolt volna egyet, s otthagyta volna magát. Látja, nem tagadok le semmit, pedig talán érdekem volna, hogy tegyem. Én végig akarom csinálni az egész ügyet úgy, hogy egymással egészen tisztában legyünk, s lehessünk jó emberei egymásnak. Ha maga tényleg szeret – amit én hiszek –, akkor maga se akarhat mást. Elcsendesül minden keserűség, fájdalom lassan, s akkor jó lesz minden. Bözsi, engem nem kell már visszavárnia, itt vagyok, s én várom, hogy maga megnyugodva, bízva bennem újra hallgasson rám és szeressen. Én érzem, hogy tudok magának segíteni. – Mikor azt mondogatom: beszéljen, mondjon el mindent, talán nem is annyira tényekre gondolok, hanem arra, hogy amit maga gondol erről, másról, amit érez, ami fáj, ami kétes, stb. stb., azt mind-mind szabadon írja le, nem kell kímélnie se engem, se Lőrincet – saját magát se –, nem kell szégyenkeznie előttem. Ilyesvalamit értettem mindig.

Nagyon szeretném, ha hallgatna rám és Ödönnek nem mondana el semmit. Talán majd egyszer. Szegény Ödönnek olyan rengeteg kínja, baja van, nem szabad elgyengíteni. Nagyon végzetes is lehet nála, ha megtud mindent. Elég, ha mi hárman megszenvedjük. Ez is hozzátartozik, Bözsikém, a keserű pohárhoz. Gondolkodjék ezen! Maga, mire hazakerül, nyugodt lesz már, és nem fogja olyan megoldhatatlannak látni az életét, mint még ma. Ha bírta a hallgatást akkor, amikor igazán beszélnie kellett volna, akkor most könnyebb lesz, mert túl van a hibáin. Megoldódik minden nagyon rendesen, csak most már ne veszítse el a fejét. Ödönnel való beszédnek semmi más célja nem volna, mint a maga megkönnyebbülése, erről pedig egyelőre le kell tudni mondani, Ödön, Bandi érdekében. Egyszer, ha már nagyon messze lesz mindentől, s mikor Ödön könnyebben tud majd élni, akkor lehet majd beszélni. Most fogadjon szót, Bözsikém. Ödön most szombaton Szegedre utazott, remélve, hogy ott tud valami pénzt felvenni újra, hogy rendezze a legégetőbb adósságait. Nagyon mellette kell állnia majd, Bözsikém, segíteni neki, viselni azt a nehéz életet, hogy tudjon kimenekülni belőle. Igyekezzen jól megerősödni fizikailag is, lelkileg is, hogy ember legyen végre, komoly, munkás, öntudatos ember. Ödönnek segíteni nem a varrásával kell elsősorban, hanem a lelkével. Nyugalmat adni neki, erőt szuggerálni belé. Rettenetesen küzd most és nagyon, nagyon szereti magát. Beadott tíz helyre ajánlkozást. Nem nagyon remél, de megpróbálta mégis. Lehet, hogy ezeket maga tudja is. Nem baj! Ne fogadja idegenkedve a szavaimat. Szeretettel és nagyon nagy jóakarattal mondom őket. Vigyázzon magára, szedje össze az erejét! Ma már nem a múlton kell rágódni, azt helyrehozni úgyse lehet. A jövőt kell szebbé tennünk és jobbá. Ezt a jelenünkkel fizetjük meg, mert nehéz átjutni mindenen, de muszáj. Tudom, hogy fáj a szíve, de fáj mind a hármunké. Elhiszi, hogy nekem se esik jól, ha Lőrinc magáról azt mondja, hogy ma is még lemondásnak érzi a szakítást. Fáj ez nekem, de nem akarom, hogy Lőrinc kíméletből irántam mást mondjon, mint amit érez, és megírom magának is, hogy lásson minket. Ne lássa Lőrincet feketébbnek a kelleténél. Ne higgye, hogy nekem könnyű, ne higgye, hogy magát nem akarjuk szeretni. Hogy én mit gondolok, mit hiszek erről a szerelemről, azt már múltkori levelemben megírtam. Ezért merem én hinni, hogy maguk mind a ketten hamarább, mint remélik, egészségesek lesznek egészen, nyugodtak. Most még nehéz; ez érthető. Jön a jó doktor: az idő, és gyógyít, olyan tökéletesen begyógyít minden sebet, elmulaszt minden betegséget. Nagyon gyengék voltak mind a ketten: legyünk most erősek együtt, hárman.

Szeretném – ezt is írtam többször –, ha sokat írna nekem. Ez is, azt hiszem, segít elviselni és megtisztítani a dolgokat. A maga levelei ma még nem természetesek eléggé. Engedje csak szabadjára magát, ne legyen büszke előttem. Miért? Túl kell lenni ilyesmin. Olyan kis dolog itt a szégyen, gőg, büszkeség, annyival komolyabb, fontosabb most az élet. Ugye ért engem és érzi, hogy igazam van? A legnehezebb dolgon, a megoldáson túl vagyunk. Most csak keresztül is kell tudni vinni itt, az életben.

Nagyon megértem az olyanféle érzéseit, hogy örül a postának, fél is tőle, szétszakadtnak érzi magát, kapkod. Én is így voltam; még néha most is vagyok, de nem akarok ilyen szétszaggatott maradni. Lassan-lassan kialakul az emberben valami összefüggő egész, azt lassan meg is világítja valami, s az ember kezdi magát erősnek érezni, ha látja az utat, amelyen mennie kell. Ugye, Bözsi, jó lesz még minden, hiszi maga is már?! Ne töprengjen nagyon sokat.

Bözsikém, kérdeztem, de nem felelt rá, van még pénze? Írja meg!

Ma bent voltunk Kis Kláránál. Tíz dekát hízott ott két hét alatt összesen. Ez semmi. Köhög folyton. A feje már oly piszkos, hogy alig várom, hogy a kádba dughassam. Mégis az anyja mellett van a legjobban ellátva egy ilyen kis gyerek még. Lőrinc a múltkor elszavalta neki a Tetemrehívás első pár sorát. Tetszett a kis kölöknek, gondolkozott, azután azt mondta: milyen buti volt, hogy nem húzta ki a kést a halott szívéből, nem lett volna bizonyíték. Nagyszerű, logikus kis esze van a haszontalan pocoknak. Kedden délután hozzuk haza. Most már szeptemberig itthon lesz, azután megy a játék iskolába. Nehogy azt higgye, hogy ez a Révész Margit-féle intézmény rossz, csak éppen nem az anya van a gyerek mellett, ez a hibája. Bandi semmit se hízott? Klára most tizennyolc és fél kiló. Szemesen 1 kiló 30 dekát hízott. Ez elég szép eredmény volt a sok pancsolás mellett. Maga is szépen szedett magára, de ez még kevés. Forszírozza az evést, télen úgyis le fog adni a felszedett kilókból.

Bözsikém, most nem írok többet, hamarosan újra. Remélem, kedden jön magától is levél. Holnap Szent István van, nincs posta. Most este van már, egyedül ülök a szobámban és írok magának. Olyan csend van most itt, hogy Klára nem lármázza fel a házat. Olvasgat? Isten vele, Bözsikém, csókolom, Bandit is.

Klára

49.

Bözsikém, írja meg világosabban, hogy miért kell ágyban feküdnie. Szeretném pontosan tudni, mit mondott az orvos. Pihenjen, hízzon, legyen okos és erős, és hallgasson rám most már mindaddig mindenben, amíg magából is nem lesz olyan egész ember legalább, mint én vagyok. Egyszer meg fog maga is erősödni teljesen, s akkor már majd úgyis csak egyfélét tud csinálni. Nagyon hiszem én is, sőt tudom, hogy ma még belőlem tud csak élni. Ne lázadozzon ez ellen most már, Bözsikém, hanem nyugodjon meg ebben, mert csak haszna volt és lesz is belőlem mindig. Higgye el, mikor én ezeket leírom, nem érzek semmi büszkeséget azért, hogy ez így van; nem örülök annak, hogy: no lám, én különb vagyok magánál, és tőlem függ a maga jó vagy rossz sorsa. Nagyon egyszerűen, tudom csak, hogy így van, nem is lehet másképp, mert így születtünk, és felelősséget érzek a maga sorsáért. Úgy látszik, én mégis nagyon erős embernek születtem, mert tudom viselni a maga és a Lőrinc szenvedéseit is, és mégis hiszek abban, hogy jön jobb jövő mindnyájunkra még. – Nagyon jól tette, kis Bözsi, hogy elküldte azt a régen elkezdett levelet. Kár, hogy nem fejezte be. Látja, látja, ha azt a találkozást rögtön elmondja nekem és sír nálam, és elmondja, hogy gyenge, minden, minden jobb lett volna. Nem azért mondom ezt most, hogy magát kínozzam vagy lelkiismeret-furdalást szerezzek újra, csak azért mondom, hogy ezután minden baját, minden kételyét, minden ingadozását, mindent, mindent mondjon el nekem. A kímélni akarás egyes emberekkel szemben nagyobb hiba, mint a kegyetlennek látszó nyers őszinteség. Tegnap már írtam, hogy ne érezzen feleslegesnek elmondani bármit is, amit érez vagy gondol. Nem azért, hogy nehezebb legyen bármelyikünknek is élni esetleg ezek miatt, hanem azért, hogy szabadnak érezze magát velem szemben. Nem azért kell elmondani dolgokat, hogy saját magát mentse vagy magyarázza, vagy Lőrincet akár maga előtt, akár előttem rossznak vagy jónak tüntesse fel. Igen, jobban tudok én mindent magukról kettőjükről, mint szegény kis kölkömről. Többet adtam maguknak már, többet szenvedtem magukért, jobban magukba láttam. Lőrinc ma még nem hiszi el teljesen ezeket a dolgokat, nem hiszi, hogy én jól látok mindent. Maga nő is, talán jobban szeretett is azelőtt, mint Lőrinc, talán magának többet is mutattam meg eddig magamból, mint neki, s ezért látja jobban maga, hogy én ismerem magukat, s hogy nem kell nekem sokat magyarázniok ahhoz, hogy mindent értsek, esetleg jobban is maguknál. Jó éreznem, hogy maga mégis valamennyire olyan, amilyennek lennie kellett volna, ha fel tud olvadni egészen nálam és hinni tud bennem sokkal erősebben. Bözsi, amiket én mondok magának, azokat higgye el nyugodtan, és örüljön is nekik nyugodtan. Eleinte sokszor nem szerettem magát. Rettenetesen tudtam gyűlölni; milyen jó, hogy nem volt itthon. Ha Lőrinc eleinte rögtön megtagadja magát, akkor biztosan rég, teljes szívvel maga mellett állottam volna, hogy el ne vesszen, de az, hogy mikor én itt majdnem meghalok, Lőrinc folyton azt mondogatta: Bözsire vigyázni kell; Bözsit meg kell menteni, rettenetes dühöt, ellenkezést váltott ki belőlem. Látja, ezt is elmondom! Persze nem volt ez lényeg nálam, mert nem tudott soká tartani, és hamar megtisztult az agyam. Ne féljen, Bözsi, nagyon rendben van nálam minden. Újra azt mondom: minden magától függ. Ha érzi, hogy szeret, hogy szüksége van rám, hogy tud belőlem kinőni, akkor itt vagyok, maga mellett állok ma és fogok mindaddig, amíg magának ez kell. Elfelejteni pedig nem kell, sőt nem is szabad semmit se. Amit az ember átélt, megszenvedett, az arra jó csak, hogy a jövőben okuljon belőle. Letör az emberről sok mindent a szenvedés, esetleg ad is az emberhez, úgy megtisztít. Ha el tudnánk felejteni, esetleg ugyanazokat a hibákat tudná az ember elkövetni maga ellen. Bözsi, nem tudom, maga tudta-e, hogy én már majdnem két éve mennyire elhidegültem magától. Azt hiszi, nem tudtam, hogy hazudik nekem; azt hiszi, nem éreztem, hogy Lőrinc és maga között van valami? Most, mikor Hollandiába ment, szinte örültem. Szemesen még jobban megvilágosodott előttem sok apróság, amit elnyomtam magamban. Ha Lőrinc nem mondott volna el magától mindent, én kivettem volna magából, ha előbb nem, akkor, mikor hazakerült volna. Ezt nagyon erősen elhatároztam. Tudja, ugye, hogy meg bírtam volna csinálni? Látja, akkor vége lett volna mindennek. Mert hozzájött volna keserűségemhez a maga, a maguk ellenállása. Sokkal jobb, hogy így történt minden. Így még szerethetjük egymást. Ezeket volt talán a legnehezebb elmondanom magának, habár azt hiszem, sok mindent megérzett maga ebből régen. Célozgattam is ezekre nemegyszer. Ma már nem bánok semmit, ami volt. Ma akarok jól élni, boldogan. Hogy boldog tudjak lenni, ahhoz pedig elsősorban az kell, hogy Lőrincet boldognak lássam. Ma már tudok bízni abban, hogy lesz erőm ahhoz, hogy neki is megmutassam azt az egyetlen helyes utat, amelyre szabad lépnie. Fogom bírni viselni a múltat úgy, hogy neki ne fájjon. Ez fog engem is meggyógyítani. Tudom, hogy nagyon nehéz, amit viselni akarok, de olyan nagyon szeretem Lőrincet még ma is, így is, hogy ez fog erőt adni mindenhez. Ha tudnám, hogy Lőrinc boldogsága azt kívánja, álljak félre, azt hiszem, ezt is meg tudnám tenni. Könnyű nem volna, de bírnám. Nem hiszem azonban ezt; sőt, nagyon erősen hiszem azt, hogy csak velem, csak mellettem élhet. Talán magának ezt nem is jó hallani, Bözsi, talán nem helyes, hogy erről is beszélek? Ezekről persze jobban lehetne beszélgetni, mint írni. Majd eljön annak is az ideje. Ma én is nagyon rossz állapotban vagyok, egy hét alatt négy kilót fogytam. Nem is annyira a négy kiló hiánya a baj, hanem az, hogy nagyon hirtelen ment le rólam. Most már igyekszem én is enni és erőt gyűjteni. Egészség nélkül az ember mindent sötétnek, megoldhatatlannak lát. Mi pedig megoldhatónak akarunk látni, tudni, érezni! Ugye, Bözsi? Azért, ha fekszik is, írogasson szépen nekem. Szeressen csak szabadon, bátran, szégyen és minden rossz mellékérzés nélkül. Azokat a szálakat, amelyekről érzi, hogy hozzámkötik, nem szabad eltépni, hanem meg kell erősíteni, jobban hozzámkötözgetni, sőt új szálakat keresni és azokkal is erősíteni. Bizony, Bözsi. Most egyen – egyen! Nem baj, ha ki is hányja – tudja, dr. Biró mindig ezt mondogatta –, még mindig több marad magában, mintha nem evett volna.

Ma délután megyünk Kis Kláráért és hozzuk haza végleg. Remélem, most már nyugodt arcokat láthat itthon. Szegény, hogy meg volt rémülve az első pár napon, míg itthon volt, mikor engem szünet nélkül bőgni látott, jajgatni. Szólni nem mert hozzám. Hogy van jogunk nekünk felnőtteknek ahhoz, hogy egy szegény kisgyereket kétségbe ejtsünk a magunk bajával, vagy amiatt? Akart ő a világra jönni? Milyen rettenetes komoly, nagy felelősség a gyerek. Ezt is mostanában tudom teljes egészében átérezni. Remélem, nem ért félre semmit azokból, amiket mondtam, s érzi, hogy nálam minden rendben lesz! A múltkori levelem, ami alá azt írtam, hogy talán nem is kellene elküldenem, biztosan ridegebbnek éreztem elolvasás után, mint amit magamban éreztem a megírásakor. Legyen nyugodt és bizakodó, és fogadjon szót egyelőre nekem. Isten vele, Bözsikém, szeretettel öleli

Klára

50.

Kedves Bözsi, még mai leveléből se tudom, mi baja van tulajdonképpen. Miért nem írja meg már részletesen, pontosan. Nem szabad izgulni, Bözsi, ha nem kap levelet. Most már, hogy Klára itthon van, több dolgom is van, zavarva is vagyok jobban, biztos nem fogok tudni annyit írni, mint eddig. Szeretném, ha maga – persze csak ha jólesik – írna és el is küldené akkor is, ha nem az én levelemre kell írnia, hanem csak úgy magától. Maga ráér ott most, talán szívesen is ír. Ezt ne vegye kötelezőnek. Csak ne tartsa vissza magát az írástól, ha az jönne.

Örülök, hogy Ödönnel kapcsolatban maga is úgy érez, gondolkodik, ahogy én. Szegedről visszajött már szegény, pénz nélkül. Lőrinc volt fenn nála a napokban. – Ne legyen rosszkedvű, Bözsi, bízzon az életben! Akarjon csak komoly, munkás ember lenni, és meglátja, sikerülni fog. Ez a kapkodás ide-oda csak erőfogyasztó, örömöt is nagyon keveset, s csak pillanatnyit ád. Rossz az legyen csak, aki a tett után nem gondolkozik, nem érez lelkifurdalást se maga, se más miatt. Az ilyen ember legyen is rossz, könnyelmű, mert akkor egész ember. Aki szenved a tettei miatt, akinek fáj, ha hibázik, ha másnak szenvedést okoz, az erejét fejlessze, hogy tudja magát fegyelmezni a jó felé, hogy kiirtson magából gyökerestül mindent, ami húzza a másik oldalra. Kell, hogy az ember maga előtt tiszta, egyenes utat lásson, csak akkor érezheti jól magát, csak akkor állhat biztosan a talpán. Bözsikém, az a „kettősség, az az elcsépelt kettősség” minden emberben megvan. Bennem is, akit maga is jónak hisz, erősnek, büszkének. Bennem is van sok rossz utáni vágy, gyengeség, ingadozás. Én csak erősebb tudok lenni magánál, mert gondolkozom előre, meg tudom mérni a következményeit a dolgoknak, s ha úgy ítélem, nagyon sokat kellene szenvednem esetleg, akkor minden erőmből visszanyomom. Nagyon keservesen megszenvedtem én is, hogy tudom magam valamennyire fegyelmezni. Lőrinc azt hiszi, én őt nem érthetem meg, mert bennem nincs olyasmi, ami benne van, ami rettenetes hajtóerő. Téved, nagyon téved. Csak én nem engedem ki magamból azokat, amik ártanának neki, vagy magamnak nagyon. Most ugyan nagyon elgyöngültem, sokkal nehezebben tudok visszaszorítani magamba sok mindent, mint eddig. Majd megerősítem magam újra. Nagyon utálom magam, kicsinek, semminek érzem magam és az erőm. Ha egészen tiszta, önzetlen tudnék lenni, teljesen megértő és megbocsátó, akkor tudnék Lőrincnek igazán jó felesége lenni és igazán segíteni rajta. A jó szándékaim nem tudom teljes egészükben tettekké érlelni. Gyenge vagyok én is, kis porszem, semmire se jó. Úgy undorodom magamtól, ahogy talán még senki ember nem utálta saját magát. De minek írom én ezeket magának? Nem tartozik ide; az én külön betegségem ez. Nem jó hallani magának, mert esetleg elvész a hite bennem – pedig magához van erőm, nyugodtan jöhet velem –, engem se erősít meg. Gyengeség ez is, hogy beszélek róla. Ne vegye nagyon komolyan. Végül úgyis erős leszek újra, s ha eljutottam oda, már nem is fogok olyan erősen érezni sok mindent, és jobb is tudok majd lenni. Bízzon bennem, Bözsi, ne törje a fejét azon, hogy rosszul fejezi ki magát. Igyekszem megérteni mindent mindig, maga pedig legyen szabad, mikor ír, teljesen, hogy az egészen igaz dolgokat tudja elmondani.

Kis Klárát csak ma hozza haza Manci délután. Rossz, ha nincs itthon. Úgy kell most, hogy érezzem a melegségét. Szegény kicsi kis poronty. Jó, hogy Bandit tudta kicsit edzettebben tartani az idén. Nem fog a télen olyan könnyen meghűlni. Újra mondom, írja meg már, mi baja; vigyázzon mindkettőjükre, legyen okos, egyen, pihenjen, bízzon a saját erejében és higgye, hogy tudok segíteni magán, ha nem zárkózik el, ha maga is akarja. Isten vele, Bözsi!

Klára

Kedves Böske, hadd kérjem meg, hogy legyen továbbra is nyugodt. Most már, úgy látszik, rendbejött úgy nagyjában. Olvasson, és ne felejtse el, hogy németül tanulnia érdemesebb, mint hollandul. Talán azt is lehet. Gyógyulást kíván és kezét csókolja

Lőrinc

51.

Kedves Bözsi, nagyon sajnálom magát, hogy olyan rossz idegállapotban van. Nem szabadna ennyire elhagynia magát. Ezt ugyan hiába tanácsolja az ember másnak, ha annak nincs ereje rá. Magamról nem akarok beszélni magának, én fogok bírni mindent, mert muszáj. Nagyon sokszor, most is, úgy érzem, azt fogom mondani: tessék, menjen vissza Lőrinchez, én félreállok. Maguk nálam is gyöngébbek, miért kínlódjanak, viseljem vagy ne bírjam viselni az életet egyedül én. Nem merem ezt kimondani azért, mert ma még erősen hiszem azt, hogy maga nem szereti Lőrincet, hogy Lőrinc nem magát szereti, hanem engem; hogy maga semmi egyéb szükségletét Lőrincnek a fizikai együttléten kívül nem tudja kielégíteni, hogy Lőrincnek igenis pont énrám van szüksége, mert senki a földön rajtam kívül nem tud mellette úgy állani, hogy abból neki haszna volna. Nem érzek semmi különösebb örömöt, büszkeséget, mert így hiszem ezeket, ne értsen félre. Lőrinc, szegény, nincs velem megelégedve ma. Azt hiszi, nem értem meg őt, nem érzem át a kínlódásait. Látom, hogy elvesztett szabadságát, az összes nőket ma maga képviseli mint momentán realizálható lény. Rá fog jönni ő is egyszer az én igazamra, – csak ne legyen késő. Maga hamarabb világosan fog látni.

Ha saját magát nagyon jól tudná megnézni, látná, hogy a szerelem nem ilyen érzés, mint a magáé. Az nem kínlódott volna amiatt, hogy bár már felszabadulva a kínos helyzeteiből, nem akarta volna hozzám visszavezetni Lőrincet, mint ahogy maga. Világosan tudom, hogy Lőrinc erőszakos, érzéki; rábeszélőképessége hatott magára, akit – hiszen maga mondta – elég volt villamoson idegen férfi kezének véletlenül érintenie, hogy izgalomba jöjjön. Hogyne jött volna izgalomba a Lőrinc kívánásától! Nagyon jól látom az egész útját ennek a szerelmeskedésnek. Maga végül megzavarodott – hiszen az érzékiség nagyon erős dolog –, s nem tudta már, hogy hogy is áll a szerelemmel. Most, hogy megszűnt, van magában egy nagy hiányérzet, hiszen szerelmeskedni jó, s ha az elmarad, hiányzik, kínoz, rosszulesik, de ez nem szerelem, nem vágy szerelme után, hanem vágya az érzékeinek, anélkül éhesek. Van magában nagy öröm, felszabadulás is. Örül, hogy nem kell tovább hazudni, örül – biztos vagyok ebben –, hogy visszakapott engem. Biztosan érzem, hogy ma is fontosabb vagyok magának Lőrincnél, sőt Bandinál is. Nyugodjon ebben meg, és örüljön, élvezze. Ne lásson kegyetlenséget mai levelemben sem, hanem fogadja úgy, mintha az anyja mondaná magának mindezt, aki fel akarja nyitni a szemét. Nem azért akarom, hogy csak világosan lásson, hogy keseregjen bármi miatt, hanem azért, hogy meggyógyulhasson minél előbb, hogy ne legyen a lelkében zavaró, homályos pont. – Lőrinc azt hiszi, én kegyetlen vagyok, mert azt akartam, szüntessenek meg minden érintkezést egymás között. Én úgy hiszem, a gyógyulásukat elősegíti, ha nem beszélnek egymással ma még, amikor nem biztosak maguk is abban, hogy a legkomolyabban barátkozni akarnak csak. Különben a nő és férfi barátságról megvan a különvéleményem, ezt most nem akarom fejtegetni. Szeretnék olyan okosan érezni is, mint ahogy látok mindent. Ha ezt tudnám csinálni, hamarabb jöhetne rendbe minden. Megírtam Lőrinc kifogásait ellenem, hogy tudja, hogy ne legyek előnyben maga fölött. Tudja, hogy Lőrincnek kevés az a szeretet, amit ma érzek maga iránt, hogy kevés az a segítés, amit innen nyújtok maga felé. Nem hiszem – maga nő, s talán tudja kicsit kevésbé csak magán keresztül nézni és mérni a világot, mint Lőrinc –, nem hiszem, mondom, hogy maga is így lásson engem. Csúnya zsarolásnak hiszi azt a vágyam, hogy meghalni volna csak jó. Nem látja, hogy nem akarok meghalni, hanem csak félek, hogy gyengébb vagyok, mint amilyen szeretnék lenni. Gyerek; Lőrinc! Úgy érzem, ha meghalnék, tönkremennének. Ki tudna úgy vigyázni rájuk, olyan teljes odaadással ki szeretné őket, ha én nem volnék? Amíg van erőm, élni akarok, mert el akarom végezni a kötelességemet. De olyan komikus erről beszélni! A halállal nem akarok foglalkozni se. Élni kell, muszáj, ezért, azért, sok mindenért. Magával a megszületés tényével, első cselekedetünkkel kötelességet vállaltunk, vállaltuk az életet. Éljük is most már végig. – Ne írja nekem, Bözsi, többé, hogy jó vagyok. Rájöttem, Lőrinc is sokszor látott, érzett ilyennek mostanában, hogy nem is vagyok olyan jó. Önző vagyok! Eddig azt hittem, ez nem igaz; azt hittem, hogy tudok használni, segíteni neki, másnak is, sok mindent hittem még, de ma látom, öncsalás volt. Nem vagyok egészen jó, nem tudtam magam örömmel, teljesen áldozni. Talán nem elég nagy ma még bennem az alázat. Igyekszem, nagyon igyekszem összetörni magamban minden büszkeséget, ami van még bennem. Lassan talán legalább megközelíteni tudom azt, akit Lőrinc szeretett volna kapni bennem. Ez se fontos; minden csak beszéd. A cselekedet számít, semmi más, azt pedig erő dönti el.

Bözsi, nem vagyok megelégedve mostani leveleivel. Nem látom, hogy gondolkozik, nem látok magában ma semmi igyekezetet a gyógyulás felé. Szeretném, ha nem csak jajgató levelet írna, hanem, ha nem tud magától beszélni, legalább reagálna azokra mindig, amiket én mondok, hogy lássam, hogy fogadja a beszédem, mit váltanak ki magából a szavaim. Folyton azt mondja, beszél hozzám – gondolatban, ír nekem – gondolatban. Annyira nem tudok együtt érezni magával, hogy anélkül, hogy az arcát látnám és ilyen messziről tudjam kitalálni, mit gondol, miről akar beszélni. Én is jobban tudnék írni, ha többet kapnék magából. Sok mindent tudnék segíteni, megvilágítani magának, ha beszélne róluk, ha kérdezne. Tudom, hogy van probléma magában most bőven. Nem jutott még el odáig, ahol volt már hosszú évekig, hogy minden gondolatát el tudta mondani, hogy szükségét érezte az elmondásnak. A szeretetét érzem, nagyon erősen érzem onnan is. A maga életének én vagyok a gyökere, ez biztos, ha levágja a gyökereket maga, én vagy más, az élet elpusztul. Lőrinc erre azt hiszi, hogy fölényes beszéd. Maga érti ugye, hogy ezt én nem fölényesen mondom soha, hogy komolyan így hiszem, így is hittem mindig. Nem éltem ezzel az erőmmel még soha vissza, sőt engedtem, hogy élhessen belőlem maga. Ne essen ez se rosszul, mint ahogy szeretném, ha semmi se esne rosszul. Ha fáj valami, amit mondok, legyen az olyan fájdalom, mint mikor nekem az anyám szidva, hibáimra, rossz cselekedeteimre rámutatva magyarázott meg ezt vagy azt. Sírtam én is akkor, de soha nem éreztem, hogy szidott azért, mert élvezte a szidást, vagy a fájdalmam; soha nem gondoltam, hogy örül, igaza lett neki, mert előre megmondta. Én is szenvedek magával, mikor arra gondolok, hogy ha rám hallgat csak mindig – ma és már rég, és soha nem kellett volna szenvednie, nem kellett volna szakadoznia rólam, ma már teljesebb ember lehetett volna. Fáj nekem is, hogy az a sok aggódás, vigyázás – amit, azt hiszem, Kláránál se kell majd különben végeznem – mind meg tudott bukni. Egyszer nem fogtam a kezét, máris vége volt. Most tudtam ezeket egészen úgy érezni, mintha nem is én volnék az egyik szenvedő fél. Nem is gondoltam arra, hogy milyen súlyos dolog tulajdonképpen az, hogy igenis az egyik fél én, éppen én vagyok. Elmúlt! Nézzük a jövőt, akarjunk azon segíteni most már okulva a múlton. Legyen ember, Bözsi, legalább akarjon azzá lenni. Az ugrabugrálás már nem magának való. Kinőtt belőle, az élete hozott már elég szenvedést ahhoz, hogy megtanuljon komolyan mérlegelni ezután mindig, mielőtt elindul valamelyik úton. Viselni, vállalni a következményeket, erre kell minden kezdésnél gondolni. – Bözsi, azt akarom, hogy részletesen beszéljen, feleljen minden szavamra. Nem akarok csak én beszélni. Éreznem kell, hogy fogadja, amit mondok. A leveléből én ki tudom olvasni az igazságot akkor is, amikor maga azt hiszi, hogy elrejtette. Ne intézze el a levelem ennyivel: múltkori levele fájt, de nem értettem félre… stb.

Ödön itt volt tegnap, de nem voltunk itthon. Azt ígérte, feljön. Írjon csak neki rendesen, meglátja, mindig könnyebben fog menni. Hagyok egy kis helyet Lőrincnek is, most ugyan nincs itthon, majd délután tán, sőt biztosan akar írni ő is. Várom a levelét, azt, amiről beszéltem az előbb. Isten vele, Bözsikém, nagyon vigyázzon!

Csókolom,

Klára

Kedves Böske, igazán írja meg végre érthetően, hogy mi baja van. Igaz ok nélkül nem akarnak, s főleg nem dugnak senkit ágyba hat hétre. Én is aggódom magáért. Szeretném, ha tehetnék valamit, amiben volna már egy kis öröme. Nagyon átérzem én, mennyire rossz volt magának egyedül, idegenben tépelődnie. S ezért még inkább félek; idegesít a betegsége, vagyis a bizonytalanság, hogy nem azért hallgat-e, mert elhallgatja az igazit. Biztosan túlságosan el is hallgattam, s Ödönről is folyton csak ígérem a beszámolót. Istenem, olyan nehéz minden. De azért örülök, hogy már mindenről írnak egymásnak Klára és maga. Hosszabban akartam írni ma is, de elbeszéltük az időt, aztán meg, úgy látszik, én is megkaptam az új, Görögországból jött náthalázat, fájt a fejem, majd szétesett. És a zongora is csábított – nemsokára elviszik. Este moziba megyünk. Maguknál nincs? Kezét csókolja

Lőrinc

52.

Kedves Bözsi, mi van magával, hogy hirtelen így megbetegedett? Ha ezt a levelet megkapja, írjon rögtön nekem – már Pestre persze –, hogy tudjam, mi baja; mikor jön haza. Nagyon szeretnék már túl lenni a találkozáson. Szeretném én is látni a maga arcát, hallani a hangját. Szeretném, ha tényleg tudna úgy szeretni engem, hogy örülhessek ennek a szeretetnek. Maga talán sok mindent jobban meg fog érteni nálam – viselkedésem, idegességem, gyanakvásaim, azt a rengetegféle érzéshullámzást, amit magyarázni nem mindig lehet –, mint Lőrinc. Tulajdonképp Lőrincnek kellene nekem segíteni átjutni sok lelkiháborúságomon, de szegény ehhez nem ért. Félreért csak folyton, s ezekből mindig újabb és újabb bajok lesznek. Magának rettenetes nehéz dolga lesz velem, Bözsi. Olyan jónak, megértőnek kellene lennie, hogy én át tudjak jutni mindenen úgy, hogy ne csak maguk álljanak a talpukon majd erősen, hanem én is. Oly sok félére gondolok, olyan sok minden mutatja azt, hogy nincs sok várnivalóm se magától, se mástól, és én mégis várok, még mindig nem akarom elhinni, hogy az emberekből ne tudjam kicsalni a jót. Bözsi, Bözsi, sok mindenért kár, sok mindent nem lehet visszacsinálni. Ez most nemcsak magára vonatkozik, hanem Lőrincre is, rám is. Sőt, talán elsősorban magamra gondolok. Mennyi mindent elmulasztottam, hány ajtót becsuktam magam mögött. Miért? Miért hittem, hogy az én szeretetem olyan erős, hogy muszáj célt érnie mindenkinél, akire rávetítem? Miért nem éltem úgy, mint minden más nő? Könnyen, nem törődve mással – esetleg magammal se. Kell nekem így egyedül állnom a világban? Ki hiszi el, hogy más vagyok, mint ők; s ha el is hiszik, mit ád az nekem? Azért egy kicsit az én szemem is kinyílt végre, s többé nem fogok csalódni senkiben, mert nem fogok hinni senkinek. Magamban se hiszek már, nincs semmi előttem, ami biztatna, ami erőt adna. Az én eddigi életem megbukott, más pedig én már nehezen leszek. Ahogy „a kutyából nem lesz szalonna” – belőlem se igen lesz ma már kutya. Annyit tudnék elérni magamnál legalább, hogy amit el kellene végeznem az életben gyerek és Lőrinc körül, azt bírjam becsületesen csinálni. Ülünk most a vonaton, Frankfurt felé megyünk, én pedig beszélek bele a világba, hiszen haszna úgysincs az ilyen jajgató szónak. Nem beszélni, tenni kellene. – Bözsi, gyógyuljon meg hamar és jöjjön már haza. Most már jobb lesz, ha beszélünk. Jó akarok maradni végig, ez volt, ami egy kis erőt tudott adni nekem. Ma nem tudok úgy jó lenni, hívő lenni, mint tudtam valaha. Nagyon sok szeretetre volna szükségem ahhoz, hogy megtaláljam magam. Talán érteni se lehet, amiket mondok, annyira rám és a mostani lelkiállapotomra vonatkozik minden. Jó volna, ha maga mégis értene.

Bandi elutazott ma a gyermekvonattal? Maga, Bözsi, csak akkor induljon el egyedül erre az útra, ha teljesen jól érzi már magát, nehogy útközben valami baj érje. Vigyázzon magára, Bözsi, most is, útközben is majd. Legyen okos, komoly, nem szabad örökké gyermeknek, éretlennek maradni, mert az lassan groteszkké teszi az embert. Magánál a naivságát úgyse hiszi el senki őszintének, és nem is szabad már naivnak lennie. Hiba volna. Élt már, tapasztalt már eleget ahhoz, hogy az életet ne láthassa többé játéknak. Éreznie kell, hogy mindenért megfizetünk, mindent meg kell gondolnunk, nem is annyira ésszel talán, hanem erősíteni az ösztöneinket jó irányba. Majd elmondok magának mindent, amiket gondolok. Sok kemény szót fog hallani még tőlem – nem lehet másképp. Amennyire telik tőlem, ki fogom nyitni a szemét. Nem is annyira a világot akarom megláttatni magával, mint saját magát.

Még egyszer, Bözsi, rögtön írjon, ha lehet, azt is írja meg, mikor jön haza. Talán jó lett volna most együtt utazni már, talán jobb, hogy így van. Belenyugodni úgyis muszáj mindenbe. Isten vele, Bözsikém,

Klára

Csak 25-én du. dobtuk be ezt a levelet, mikor Frankfurtból továbbmentünk. Még Rotenburg, Nürnberg és haza. Sajnálom, hogy nem jöhetett, és gyors gyógyulást kívánok. Kezét csókolom

Lőrinc

53.

Kedves Bözsi, ma este érkeztünk haza (szombat). Itt talált mindkét levele. Gondolhatja, hogy nagyon szomorúan olvastam el az utolsót. Sajnálom, hogy azt a levelet megírtam és főleg hogy elküldtem. Lőrinc mikor elolvasta, azt mondta rá, hogy rideg, kegyetlen levél. Én vitatkoztam vele, hogy csak ő nem érti, maga biztosan érteni fog engem. Tévedtem, illetve biztosan rosszul írtam meg azt, amit akartam, mert ha már ketten értik másnak, mint aminek szántam, akkor csak én lehettem az oka. Valamennyire meg próbálom magyarázni most, hogy mit akartam mondani. Nagyon rossz hangulatban voltam, mert Lőrinc napokon keresztül félreértett. Ez a megnemértettségem volt a fő hangulatom írás közben. Azt akartam magának – talán megmutatni –, hogy nekem vannak idegességeim most, rossz hangulataim, elkeseredéseim, nehogy maga is majd azokat félreértse, illetőleg meg ne értse. Azt akartam elérni, hogy mutassak utat, amelyiken nekem is lehet segíteni. Azt hittem, meg fogja érteni vagy legalább érezni, hogy azt kérem, engem próbáljon megérteni és szeretni akkor is, ha szomorú vagy ideges vagyok. Ha nem tudok olyan lenni állandóan, amilyen szeretnék, ha nem vagyok hangulatilag elég szeretetteljes, ne azt fogadja majd el valóságnak, hanem lássa, hogy én is kínlódom és ne magyarázza másra. Talán semmi szükség nem volt és nem is lesz erre a kérésemre, mert maga szeret talán úgy, hogyha beszélünk egymással, érteni fog mindig. Ezt a levelem teljesen félreértette, Bözsi, a vonati hangulatom is. Nem hittem magát komisznak, mindig azt mondtam csak, hogy gyenge. Ha levelem végét, mikor azt mondtam, hogy kegyetlen dolgokat fog hallani tőlem még, ilyesmire magyarázta, ezt is rosszul értette. Ezalatt én azt értettem, hogy nem fogom soha eltitkolni maga előtt, ha helytelenítem valamilyen cselekedetét, gondolatát, az akár a jelenre, jövőre vagy a múltra vonatkozik. Magának olyankor se szabad mást érezni, mint hogy én jót akarok. Nem az erejét akarom elvenni – mint ahogy, úgy látszik, azzal a vonaton írt levelemmel tettem –, hanem inkább megerősíteni akarnám. Maga azelőtt föltétlenül hitt bennem. Mindig elhitte, amit mondok, még akkor is, ha nem tudta mindig megmagyarázni magának. Én úgy érzem, hogy két hónapi levelezésünkből maga érezhetné, mennyire akarom szeretni magát én is úgy, mint régen. Nem titkoltam el egy csomó dolgot, ez igaz – talán jobb lett volna hagyni és szóval elmondani –, de én azt hittem, jobb, ha maga számol dolgokkal. Ilyen az én szomorúságom és idegességem is. Nem kellett volna beszélni róla, de azt hittem, jobb, ha nem szóval kell ezt megmondanom.

Nem tudom, most elég világos voltam-e, mert elég idegesen szólt, és fáradt is vagyok, hiszen az elmúlt éjjel csak a vonaton aludtunk és most már újra éjjel van. Legyen nyugodt, Bözsikém, ne izguljon, bízzon bennem még és gyógyuljon meg hamar, hogy minél előbb hazajöhessen. Ez nem azt jelenti ám, hogy betegen is nekiinduljon az útnak valahogy. Mi jól belefáradtunk az utazásba, de rengeteget láttunk kilenc nap alatt. Kis Klára ma még Júliánál alszik. Holnap délután hozom haza. Aranyos volt, ahogy örült nekünk. Szegény kis pockom, ő tudja a legnagyobb örömöt adni, az ő ártatlan kis szívével. Örülhet, hogy fia van, Bözsi, és nem kislánya, nem kell majd annyira féltenie később. De ez még korai aggodalom. Nekem sajnos sokat jár az eszemben már ma is.

Szeretném, Bözsi, ha ez a levelem megnyugtatná, jókedvre derítené és bizakodóvá tenné. Nehogy most azt értse, hogy csak azért írtam így, hogy megnyugtassam. Így volt igaz minden. Írja majd meg, mikortól kezdve ne írjak, nehogy a levél oda menjen s magát már ne találja ott. Még egyszer, minden jót kívánok, Bözsikém, én is, Lőrinc is magának. Isten vele,

Klára

54.

Kedves Bözsi, a Lőrincnek írt levelét én bontottam fel, mert én voltam itthon. Nagyon szép dolog volt ez a levél magától, de így úgyse lehet semmit se elintézni. Lőrincbe nem akarok én semmit visszanyomni. Ha az ő vágyai nem olyanok, amilyeneknek lenniök kellene ahhoz, hogy én is jól érezzem magam, arról ő nem tehet. Nekem pedig az életem úgyse lesz azzal jobb, ha ő csak letagadja a dolgokat. Szerencsétlenek vagyunk nagyon, betegek. Nem értem, Bözsi, azt miért szégyelli, hogy panaszaival hozzám jött? Jönnie kell ezentúl is. Az, hogy maga hozzám bizalmas, őszinte, jó lesz, nekem is fog tudni erőt adni sok mindenhez. Engem magának nem szabad kímélnie, Bözsi, s ezért elhallgatni vagy éppen másképp mondani dolgokat. Szeressen, Bözsi, úgy, ahogy azelőtt, higgye, hogy én tudok magának is erőt adni, ez vissza fog rám sugározni, s nekem is jobb lesz.

Mire ez a levelem magához ér, biztosan maga is nyugodtabb már, mert megkapta az itthonról írt levelem. Szeretném, ha itthon lehetne minél előbb. Minden mondanivalóját befejezetlenül hagyja mostanában, hogy majd beszél róla. Szeretném már, ha beszélne. Írjon legalább még. Betegsége javult? Fent van már? Mit mond az orvos? Most isten áldja, Bözsi, nem tudok én se írni már sokat. Azt akartam csak, hogy tudja, mit gondoltam Lőrincnek írt levelével. Gyógyuljon meg hamar. Szeretettel csókolja

Klára

55.

Kedves Bözsi,

nagyon sajnálom, hogy nem tudott megjönni idejében, és nem értem, hogyha már nem jöhetett, miért nem írt, miért hagyott bennünket várni hiába? Mindennap vártam, többször fent voltam Ödönnél is érdeklődni, persze soha nem találtam otthon. Ma feljött végre, mert levelet kapott magától, onnan tudom én is, hogy mi is van tulajdonképp. Hogy el ne felejtsem, hamar leírom, Ödön üzeni még, hogy a jegyét, ha kiszáll, láttamoztassa az állomáson. Lőrinc azt mondta: menjen be az idegeneket útbaigazító irodába, s ott intézze el az ilyesmit, vagy bármi más tudakozódni-, tájékozódnivalója akadna útközben. Nagyon örültünk mindannyian, Ödönnel együtt, hogy ennyit sikerült híznia. Ötvenegy kiló, az gyönyörű eredmény magánál! Ennyi talán még nem is volt soha. Az, hogy nem néz ki jól, biztosan csak átmeneti dolog, ha jókedve lesz, az is meglesz. Most majd itthon kell vigyáznia magára, nehogy elfogyjon a magára szedett kis hús. Ha nincs ennyi baja, talán még többet is sikerült volna felszednie, s lett volna a télre tartaléka is. Szeretném, ha megírná – ha fogja ugyan tudni előre –, mikor érkezik, hogyha tehetem, várhassam esetleg már a vonatnál. Ez persze nem csak tőlem függ, hanem függ a gyerek állapotától, a mi esetleges előre nem is látható elfoglaltságainktól is. Szóval, ne számítson rá, de ha lehet, kimegyek maga elé. Remélem a betegsége, mire hazakerül, rendben lesz teljesen már? Nagyon igyekezzen meggyógyulni, Bözsikém, szegény Ödön, jó lenne, ha örülhetne magának, és ha maga tudhatna neki segíteni, nem dolgozni, hanem tudja már maga, miket értek én ezalatt. Ehhez a segítéshez pedig elsősorban egészségre van szüksége, nyugalomra; nem idegeskedésekkel kell intézni a dolgokat. Könnyű prédikálni, ugye, Bözsikém, de nagyon nehéz megtartani magának is, nekem is. Én talán nem is tudom. Sohase mi döntjük el az ilyesmit, akik segíteni akarunk, hanem azok, akik a segítségünket érzik vagy nem érzik. Nagyon jó lett volna nekem, ha maga már itthon van. Ez a hét így, várakozva rettenetes rossz volt. Aggódtam is magáért, azt hittem, olyan beteg, hogy nem tud írni. Arra is gondoltunk, hogy elindult, s útközben lett újra beteg, és onnan nem tud írni. Nagyon vigyázzon magára útközben, meg ne hűljön. Én is nagyon meghűltem az utazás alatt. Gégehuruttal jöttem haza, feküdtem is. Ma már jobban vagyok, a hangom még mindig nem rendes, köhögök is, de már csak keveset. A vonaton ne legyen nagyon felöltözve, mert azokat jól fűtik, ellenben, ha leszáll, akkor igyekezzen melegen öltözni. Ha vonaton alszik, még akkor is takarózzék be rendesen, ha melegnek érzi a kupét. Alvásnál mindig kell valami takaró. Nevetséges, hogy ilyen tanácsokat adok, maga is tudja mindezt, ugye? Én írtam magának a múlt héten, még arra a levélre, amelyet Lőrincnek írt. Abból azt láttam, hogy az én levelem mégsem volt olyan nagyon zavaros, mint ahogy azt Lőrinc mondta, és maga is értette első olvasásra. Nem küldtem el ezt a levelet, mert valahogy úgy éreztem, idejét múlta, s azt is hittem, hogy maga már elindult onnan, s más kezébe kerül esetleg. Most is csak azért említem meg, hogy tudja, hogy nem hagyott érzéketlenül engem a maga becsületes akarata. Nagyon rendes dolog volt ez magától, Bözsikém, de nem így lehet segíteni rajtunk. Nem akarok most már beszélni semmiről, hiszen jobb lesz élőszóval. Rövid idő múlva itthon lesz, s talán jobban fogom látni magát, talán maga is jobban fog látni engem ma, mint látott eddig. Valószínűleg maga is, mint Lőrinc, rá fog jönni arra, hogy nem vagyok olyan rendes, jó ember, mint ahogy maguk hitték valaha rólam, s mint ahogy, be kell vallanom, én is hittem magamról sokáig. A legnagyobb csalódás, ami egy embert érhet, az, ha saját magában csalódik. Nekem ezért nincs kedvem ma semmihez. Ki fog még sülni egyszer az is, hogy nem is igaz mindaz, amit maga is hitt az én viszonyomról magához, s én is hittem. Ki fog sülni, hogy maga nélkülem is ilyen ember volna, maradna, mint amilyen ma, hogy semmi, amit én adásnak hittem maga felé, nem is volt igaz, nincs is szüksége magának sem rám. Nem is gondolok erre szomorúan ma, nem érhet engem meglepetés egy oldalról se már. Ne érezze úgy, hogy el vagyok keseredve, mikor ezeket írom. Eszembe jutottak csak, s mert hangulatember vagyok, hát le is írtam. Sokat gondolkozom mostanában magamon, s mind jobban érzem, milyen parányi kis porszem vagyok ebben a világban, s milyen felfuvalkodottság volt tőlem hinni az erőmben – ami nem is volt –, hinni a szeretetem erejében, s főleg hinnem azt, hogy jobb, tisztább vagyok, mint általában az emberek körülöttem. Azt hittem, sokáig hittem, hogy a jóságom, a szeretetem tud nagyon erős lenni, hogy ezzel sok mindent el tudok érni azoknál, akiket szeretek. Látja, el akartam érni valamit a szeretetemmel, és önző voltam csak, olyan, mint mindenki más. Nem vagyok sajnálatra méltó, megérdemeltem mindent, ami ért, főleg azt, hogy csalódtam magamban. Ez a legnagyobb büntetésem, hogy rá kellett jönnöm kicsiségemre, hiúságomra, önzésemre, gőgömre, gonoszságomra. Mindenkinek meg tudhat bocsátani az ember, csak saját magának nem. Ez a legnehezebb. Nem is akarom magamat felmenteni, hanem büntetni szeretném nagyon, úgy, ahogy senki más nem tudhat megbüntetni. A büntetésemhez hozzátartozik az is, hogy a maga elfogultságát irántam eloszlassam. Ne lásson olyan jónak, becsületesnek, tisztának, mint eddig, mert nem is vagyok olyan. Nem tudnám megmagyarázni magának így levélben, hogy hol is keresse majd bennem a gonoszat, de meg fogja látni maga is, úgy, mint Lőrinc is meglátta. Ő is mindig azt mondja, hogy a maga véleménye rólam nem irányadó, mert maga vak velem szemben, rettenetesen elfogult. Neki egészen biztosan igaza van mindenben. Jobb, ha minél hamarabb rájön arra, amire rá kell előbb-utóbb úgyis jönnie majd. Ez nem jelenti azt, Bözsi – nehogy félreértsen megint –, hogy én nem szeretni akarom magát most is, és hogy nem segíteni akarok magának ma is. Én akarom a jót és a szépet, de, úgy látszik, nem születtem ezekre a dolgokra, nem tudom úgy csinálni, ahogy azt egy igazi jó ember tudná. Kedves kis Bözsi, ne higgyen maga se bennem többé. A jószándék még nagyon kevés ahhoz, hogy az ember tényleg tudjon maga körül valami hasznosat felmutatni. Keresztül is kell tudni vinni a szándékot úgy, hogy a másik érezze, csak akkor van értelme a jóságnak, ha a másik érzi annak. Sokszor láttam én már azt is, hogy amit én gonoszságnak tartottam egy ember részéről, azt pont az, aki felé irányult, jóságnak érezte, haszonnak az életében. Furcsa dolgok vannak a világban. Én, úgy látszik, nem tudom eltalálni, hogy azoknak, akiknek segíteni szeretnék, mit és hogyan is kell használnom, hogyan is kell megmutatnom a szeretetem, hogy ők is annak érezzék. Maga eddig érezte, hitte a szeretetem, hitte a jóságom, a jóakaratom, ne nézzen most is ilyen szemmel. Jobb, ha minél hamarább rájön arra, hogy nem vagyok az, akinek maga hitt. Minden csalódáson jobb túllenni gyorsan. Maga tudja – ez ma is így van még –, hogy én soha nem hazudok. Nem fogok ezután sem hazudni. Ha én maga felé megyek, nem kell gyanakodnia majd, ennyire gonosz még nem vagyok. Másféle gonoszságok vannak bennem. Segíteni lehetne nekem – hiszen az a bizonyos levelem is már ezt célozta, amit félreértett maga is, Lőrinc is –, de úgysem fognak tudni. Nem is jól mondom így, mert a maga segítése talán meg is lesz, de az kevés nekem, ne haragudjon, hogy ezt megmondom, de nagyon kevés ahhoz, hogy én tényleg jó emberré lehessek. Lehet, hogy most is csak magamat csalom, mikor hinni akarok a segítés lehetőségében, és ez sem igaz, nem lehet már rajtam változtatni. Most is milyen önző vagyok, látja, folyton magamról beszélek csak, nem magát vigasztalom, nem Lőrincnek segítek élni. Lőrinc csalódott bennem, akkor, amikor még én hittem magamban, ne csalódjon maga is, hanem nyissa ki a szemét már most és lásson meg, segíteni fogok ebben is magának. Abba kell hagynom gyorsan az írást, mert jön Manci, és nem akarom, hogy lássa, mit csináltam. Még írok hozzá, ha lehet.

Manci elment most a gyerekkel sétálni; szegény kislányom, a sétából se nagyon jut ki neki mostanában. Jól néz ki pedig mégis. Aranyos, nagyon meleg, jó kis gyerek szegényke. Nem akarom most már folytatni azt a fenti hangot, majd beszélgetünk mindenről, ha itthon lesz már. Nagyon hideg van, más nem fázik még olyan nagyon, mint én, de én bizony a fűtött szobában is a kötött kabátomban ülök, s a kezem olyan, mint a jég. Még az idő se tud soha kielégíteni, nyáron nem bírom a napot, télen nem bírom a hideget. Bandit még nem láttam, azt hiszem, ő most folyton a körben van, ha az iskolából hazakerül. Kis Klára látta őt egyszer az uccán, mikor valakivel ment, nagyon mosolyogtak egymásra, de nem beszéltek egymással. Majd találkoznak, ha maga itthon lesz. Bandi biztosan szintén jól összeszedte magát. Ödön azt mondja, hogy most még sokkal több dolga van, mint eddig volt, de azt hiszem, egy kicsit rendezni tudta a legégetőbb adósságait legalább. Lassan majdcsak kikerülnek ebből a rossz anyagi helyzetből. Most már sokkal kevesebb türelem is elég lesz a jobb idők kivárásához, mint amennyi ahhoz kellett, hogy Ödön végre elhelyezkedhetett. A maga állása ügyében én írtam H. Lacinak, de még eddig nem kaptam tőle választ. Furcsának találom a viselkedését, de lehet, hogy ki fog sülni, hogy igazságtalanul gyanúsítom neveletlenséggel. Majd meglátjuk. Nem tudom ugyan, hogy magának szabad-e dolgoznia, ha az orvos azt mondta, hogy hat hónapi szanatóriumra volna szüksége. Ezt is majd megbeszéljük és próbálunk okosak lenni együtt. Én nagyon örülnék, ha maga valami munkát tudna csinálni és nem ülne otthon egész nap. Ez az önbizalmát is emelné és ez tényleg segítség is volna ma még a maguk háztartásában. Legalább a nagyon fontos törlesztésekre telne abból a pénzből, vagy a ruháikat tudná előteremteni belőle. Vége a papírnak, vége az írásnak is. Írjon még, ha lehet, a viszontlátásig csókolom

Klári

56.

Kedves Bözsikém,

ne haragudjon, de kérek mindenfélét. Szeretném, ha bejön, behozná a fekete-sárga ruhám – egy kicsit át kellene szalmiákszeszes kefével kefélni –, a fekete és ezüst cipőm a sarokszekrényben vannak. Azt hiszem, a Kis Klára ágyán lóg egy zacskó, abban van kézimunka. Kellene egy csont horgolótű, és van ott elkezdve egy gyöngytáska sötétkék pamuttal, piros gyönggyel. Ezt mind szeretném.

Az Anna szó nélkül adjon Lőrincnek mindennap tízórait, a nagy kabátzsebébe tegye be. Lőrinc akármit mond is, süteményt is süssenek, és este kapjon a Lőrinc tejet és süteményt. Nem kell törődni vele, hogy mit mond. Ezt nagyon szigorúan üzenem Annának.

A fekete estélyi ruhám, kérem, hogy vigye el szintén Júliához, ha lehet, engedje ki egy kicsit és frissítse fel. Alakítani nem kell. A hozzá való virág ott van a nagy szekrényben egy dobozban a hallban. Azt is fel kell frissíteni. Nagyon kell az estélyi ruha, mert nem tudok addig lemenni étkezni itt. A szürke blúzom elvitte? A zöld ruhám Júlia befestette? Ezt mind szeretném tudni. Bözsikém, ne haragudjon, hogy így megterhelem, de maga tud legjobban mindent, és Manci beteg. Szeretném, ha bejönne minél előbb, sokszor csókolom és köszönök minden fáradságot

Klára

57.

Kedves Bözsikém,

Lőrinccel itt lakom Csepelen. Kicsit jobban vagyok. A boríték címére írjon, ha akar. Nagyon szeretem magát, ne felejtse el, vigyázzon magára, a gyerekre, Ödönre, rám is. Kicsikém, nem tudom, mikor bírok bemenni innen, de amint lehet, bemegyek. Nem tudok sokat írni, mert rosszul is érzem magam, és a Márta indul Pestre. Akarom, hogy halljon hírt rólam, a levelet fel akarom adatni. Ödönt üdvözlöm, Bandit csókolom, magát szeretettel ölelem,

Klára

58.

Kedves Bözsikém,

nem tudok sokat írni, csak azt akarom, hogy tudjon rólam. Betegen feküdtem – influenzában – 39-en felüli lázzal, ezért nem írtam eddig. Ma már fenn járok, jól érzem magam. Pestre, nem tudom még pontosan, mikor megyek végleg. Egyedül járkálni még nem merek, de azt hiszem, hamarosan merek majd. Sokkal jobban vagyok, mióta itt kint élek – leszámítva az influenzámat –, mint voltam hetek óta. Remélem, magánál őszinte dolog, Bözsikém, hogy nyugodtnak mondja magát! Anyuka jön a jövő héten Pestre mellém egy hétre, segíteni kicsit. Gyereket füröszteni stb.-t még nem tudnék most. Azt hiszem, most már hamarosan találkozunk, pár nap múlva. Vagy elmegyek magához, vagy értesítem, hová jöjjön. Nem fogunk a Gólya uccában lakni, hanem a Németvölgyi úton, ahol egyelőre még Manci lakik a gyerekkel. A jövő héten még rendezkedés lesz ott, még a régi lakásban maradt bútort, könyveket kell elhurcolni, elrendezni. Az új lakás szép, jó helyen is van. Itt újság az én betegségemen kívül nincs. A szilvesztert is itthon töltöttük, akkor keltem fel először pár órára este. A gyereket karácsony másodünnepe óta nem láttam, ez szomorú, de nemsokára velem lesz szegényke megint egészen, ez nagyon jó. Mártáék aranyosak, jók hozzám, nem is értem, miért. Márta mosdatott eleinte, még ma is szegény kiszolgál sok dologban. Furcsa az élet! Ott is lehet jó emberre találni, ahol az ember nem keresi, nem várja. Most már harmadik hete vagyunk itt, nem értem, miért kaptam meg az ő szeretetüket. Talán nem is kell érteni, jó, hogy megvan. Ha gyorsan felel, akkor írjon még ide egyszer.

Bandi biciklijét próbáljuk kicserélni; ha tudnak nagyobbat beszerezni és ő nem koptatta ezt a kicsit nagyon el, akkor lehet segíteni a dolgon. Talán mire ezt a levelet megkapja, ki is van már cserélve. Örülnék, ha lehetne. A karácsony este gyerek nélkül nagyon szomorú volt nekem. Kis Klárának vidám karácsonya volt, sok mindent kapott, és a gyerekek közt igen jól érezte magát.

Nem írok már tovább, kifáradtam egy kicsit. Nagyon rám férne már a megerősödés.

Mindnyájuknak a legjobbakat kívánom.

Szeretettel csókolom magát,

Klára

59.

Kedves Bözsikém,

holnapra (csütörtök) van a Nemzetibe (Zilahy: A tábornok) egy jegyem. Én nem mehetek el, mert anyukáék utaznak estefelé. Maga menjen el helyettem. Ödön csütörtökön de. vagy akár délután menjen be a jegyért a szerkesztőségbe. A gondnoknál átveheti. Szabó Lőrinc borítékba leteszi a jegyet az Ödön nevére. Így kérjék a gondnoktól vagy Lőrinctől. – A jegyet este, színház után legjobb beadni rögtön Az Esték házmesterének, esetleg szombat de. Lőrincnek.

Bandi hogy van? Küldök neki egy kis tízórait abból, amit épp össze tudtam szedni itthon. Remélem, most már van olyan egészséges, hogy ehet ilyen nehéz dolgot is. Mikor jönnek át? Bandit is áthozhatná, sétálnánk a gyerekekkel, errefelé nagyon szép, lehet majd jó nagy sétákat tenni. A színházba okvetlen menjen el! Isten vele, Bözsikém

Klára

60.

Kedves Bözsi,

influenzában fekszem, gondolkozni ráértem. Magán és Ödönön gondolkoztam elég sokat. Rosszul fog esni minden szavam, de én mégis elmondom. Sokszor mondtam, hogy nagyon csúnyán viselkedik a férjével. Ez a viselkedése most már úgy elfajult, hogy ha kívülről látná magát, biztosan elítélné maga is. Lehetetlenül csúnya dolog az, mások előtt lehülyézni, lebutázni a férjét, minden szavába belekapaszkodni, kijavítgatni, állandóan zavarba hozni. Merné ugyanezt csinálni akkor, ha nem volna biztos Ödön türelmében, jóságában és szeretetében? Ha maga üzleti alapon marad a férje mellett, akkor tessék a magára eső kötelességrészt becsületesen teljesíteni. Az Ödön jóságát hülyeségnek nevezni, s ezzel visszaélni nagyon csúnya dolog. Magának most szeretettel kellene körülvenni őt és gyógyítani. Ha pedig erre képtelen – amit nem hiszek –, akkor legalább emberi módon kellene bánni vele. Mi jogon várja maga azt, hogy az az ember dolgozzon, dolgozni tudjon magáért, mikor a maga részéről semmi jóságban nincs része? Jóság, megértés! Szedje elő őket, Bözsikém, lelke mélyéről, és éljen vele. Engedje, hogy uralkodó érzés legyen magán a sajnálat. Ez is olyan erős érzés tudhat lenni, hogy igen sok jót kiválthat abból, aki tud sajnálni. Ezer és ezer férfi akad – a maga életében is akadhat még egynéhány –, aki szebb mondatokat tud mondani, mint Ödön, akivel beszélhet könyvről, de olyan nemigen akadhat még egy, aki, ha ugyanazokat kell viselni, mint Ödönnek, úgy álljon majd maga mellett, mint ő. Szerelmet nem lehet erőltetni, de néha a jóság és megértés sok mindent tud pótolni. Ha magának a gyereke olyan fontos, mint ahogy én látom, akkor ez is adhat erőt sok mindenre. Igenis, maga tartozik Ödönnek, nem ő magának. Fizetni kell, Bözsikém, becsületesen. Higgye el, jó az, ha nem tartozunk! Maga ítélte helyesnek így a helyzetét, most próbáljon becsülettel megfelelni annak, amit vállalt, és várjon. Várjon türelemmel! Nagyon fiatal maga még, élhet még nagyon boldogan, gondtalanul. Nem kell elmérgesíteni a dolgokat. Egész biztos, hogy Ödön is viselkedik úgy magával mostanában, ami magának nem esik jól. Látja, őt meg kellene magának érteni, és tudnia kellene, hogy ezt a viselkedést belőle a szerelem váltja ki. Ezen a területen maga nagyon gyorsan teremthetne rendet, ha akarna. Akarjon, Bözsi, jó lenni! Ha az ember valakinek fájdalmat okozott, gyógyítsa is meg! A magában lévő ellenérzéseket háttérbe kell szorítani, és nézni azt a szenvedőt, aki maga előtt kínlódik és dolgozik kínlódva, nyögve, és nem mondhatja azt, hogy: ma fekvőnapom van, nem dolgozom. Az ő számára nincs „nem bírom”, mert ha ő nem bírja, akkor maguknak is végük van. Bözsikém, nehogy azt higgye, nem tudom, hogy a maga élete nem gyöngyélet. Tudom, hogy nem az, de maga miatt beszélek most is. Nem látom helyes útnak azt, amin indulni akar. Nincs más választása – maga mondta –, sok minden miatt, mint az, amiben él. Igyekezzen azt elviselhetővé tenni nemcsak a maga számára, hanem mindhármuknak. Ne gondolkozzon a múlton, se a közelin, se a távolin annyit, hanem a jelent és a jövőt építgesse inkább. Maga Ödönön is építhetne sokat, nagyon sokat. Évek óta mondom, hogy nem úgy, hogy leszidja, hanem úgy, istenem, talán jobb úgy, ahogy én kezdtem magával jobb, mindig jobb könyveket olvastatni! Emlékszik? mikor adtam valamit, s maga azt mondta: nem fogom érteni, nem hittem el soha, biztattam, magyaráztam. Szeretettel sokkal nagyobb eredményt lehet elérni, mint gorombasággal. Azonkívül nem is tartom fontosnak – ezt is sokszor mondtam –, hogy Ödön irodalmat nyújtson magának. Tessék kiváltani belőle a benne lévő értékeket, és abban találni megnyugvást. Mégiscsak a feleségnek kell alkalmazkodni a férjéhez és nem megfordítva. Minden emberben van szépség, csak meg kell találni, ki kell váltani. De beszélhetek én magának három napig erről, ha maga nem akarja igaznak látni az én igazamat. Az is lehet, hogy megint rosszul fejezem ki magam, nem találom el az igazi hangot, hanem mellé intonálok. Nem hivatkozom ma már arra, hogy remélem, azért megért. Annyifélét lehet mindig érteni, ha nem fejezi ki magát világosan az ember, hogy inkább pár mondatban kijelentem még, hogy:

Jót akarok magának ezzel a levelemmel is; hogy azt képzelem, jobban megtalálja saját magát, ha a jót engedi uralkodni magán, mintha dacol, ha kemény, ha goromba. Jobb, ha lelkiismeretét nem elaltatja, hanem tisztázza a dolgát arrafelé, szóval Ödön felé. Még azt is gondolom, hogy ha az ember a férjét vagy a férj a feleségét megalázza állandóan, saját magát is megalázza ugyanakkor. Érti ezt? Összetartani, védeni egymást. Nem szabad mást tennünk. Olyan rettenetes sok az ellensége mindenkinek a világban, hogy a legelemibb kötelesség az összetartás a családon belül. Nézze csak meg a szüleit, akik állandóan széthúznak, mire vezet az? Az összedolgozás, a közös akarat vihet csak előbbre egy családot. Hiába akar becsületesen jót az egyik, ha a másik megnehezíti az életet ezzel vagy azzal. Nekem nagyon fájt a maga beszédjét hallani vasárnap. Szégyelltem magam. Nem szabad, Bözsikém, ilyennek maradnia. Örüljön, hogy van területe, ahol örömöket talál, de azokat, akik ugyanott nem találnak örömöt, vagy véletlenül rosszabb volt az életük, és nem juthattak el oda, azokat ne vesse meg, ne nézze le. Emberi érték esetleg egyik-másikban több van, mint magában vagy sok olvasó, író, festő, zenélő stb. stb. emberben.

Mit gondol, Bözsi, volt értelme annak, hogy én ilyen sok papírt telefirkáltam? Ért és nem félreért most? Nem érzi azt, ugye, hogy magát nem akarom nézni, csak Ödönt. Érti, hogy maga miatt beszéltem és őmiatta? Most kaptam meg a levelét éppen. Ha nem kap újabb értesítést, eljöhet pénteken. Ha rosszabbul leszek, kap hírt.

Isten vele, higgye el, jót akarok, csókolom

Klára

61.

Kedves Bözsi,

ne jöjjenek el pénteken, mert betegen fekszem. Írok vagy bemegyek, ha jobban leszek. Legyen jó és jókedvű! Tegnap nagyon rosszul voltam, ma jobban vagyok.

Csókolom,

Klára

62.

Bözsikém, odamenni még nem tudok, magam helyett ezt a kis csomagot küldöm egyelőre. Szeretném, ha a kedvemért sokat és jóízűen enne, hogy erősödne már egy kicsit. Tegnap nem hívott fel. Biztosan ma! A jövő hét elején bemegyek majd kávéházazni. Isten velük, szeretettel ölelem,

Klára

Aut. 549-79

Menjen el a kiállításra.

63.

Bözsi, rettenetes dühös vagyok magára! Miért avatkozik bele az én dolgomba? Nagyon haragszom, hogy a tejet lerendelte. Világosan megmondtam magának, hogy a tej el van intézve, és igya meg. Ödönt megbíztam, hogy rendelje vissza, legyen szíves reggelenként kakaónak megfőzni és meg is inni. A vérköpés ne aggassza. Én állandóan köpök szintén. Tüdőtől a vért hányja az ember, és tiszta vér jön, nem a köpés véres. Így igaz, higgye el! Telefonálja meg, mikor jön. Isten vele. Az isten áldja meg, fogadjon szépen szót nekem mindenben. Egyen, mert költözni sem fog tudni.

Klára

64.

Kedves Bözsi,

nem találom gyönyörűnek, hogy mert nem írtam a levelére, maga is hallgat. Ödönnel üzenetet küldtem a csomaggal együtt. No, mindegy! Hallom, hogy szépen hízik, legalábbis az első hét eredménye nagyon kielégítő volt. Ezen a héten Ödön nem jelentkezett. Sikerül-e a három hónapos beutalást megkapnia? Beadták a kérvényt? Igen hasznos volna magának, ha négy hónapot tudna pihenni, hízni. Én nem érek rá az írásra mostanában, levelet ne várjon tőlem. Anyukáék itt vannak; varrunk, dolgozunk, s én elég sokat vagyok rosszul is. Maga igazán ráér ott az irkálásra. Ha nem esik jól, nem baj. Ödönnel is üzenhetne. Étvágya van még? Egyen, hízzon minél többet. Isten vele, Bözsi, csókolja

Klára

65.

Kedves Bözsi,

levelét megkaptam, köszönöm, hogy írt. Betegen feküdtem sokáig, még most sem vagyok egészen egészséges. Ha jobban leszek, írok, s majd majd [sic!] leszünk együtt. Maguk, remélem, jól vannak? Bandi az idén egészséges? Ödön állása? Semmit se tudok magukról, írhatna!

Isten vele, csókolom magukat

Klára

66.

Kedves Bözsi,

mindnyájuknak kellemes ünnepeket kívánok. Remélem, Bandinak nincs még meg ez a könyv.

Bandit, magát csókolom, Ödönt üdvözlöm,

Klára

67.

Nagyon sajnálom, Bözsi, de oly sok dolgom lett, hogy nem tudok bemenni.

Isten vele!

Klára

68.

Kedves Böske, a „Karikás”-ból üdvözli és kezét csókolja Lőrinc.

Mikor jön haza? Hiányzik már nekem, csókolom, Klára.

Kezeit csókolja Ascher Oszkár, [aláírások, köztük:] Csinszka, Simon György János, Márffy Ödön

69.

Kedves Bözsike,

engedje meg, hogy lerójam régi tartozásomat s levelet írjak magának. Egy kis helycsere szükséges volna ugyan: maga itt, én otthon: de talán így is jó.

Hát errefelé minden olyan, mint volt, vagy még szebb és még nagyszerűbb a már-már egészen kétségbeejtő egyhangúságban. Maga nem egyedül tanyázott a Palace-ban, így aztán nem is tudja, milyen szenvedés (is) a paradicsomban lenni. (Nem is beszélve arról, hogy ide nem jön az Úristen, hogy kivegye alvó bordámat és Évát formáljon belőle, életet adva belé lelkének leheletével.)

Senki ismerős. Anica, gondolom, őrjönghet itt a magányban. Nincs senki, de senki, aki beszél, csak a gramofon, s akihez beszélhetünk: csak a levélpapír. Kitűnő, élvezetes börtön ez a Tátra ilyenkor; s hozzá még: végén csattan a számla!

Már elgondoltam két és fél nap alatt minden elgondolhatót, egész életemet, elképzeltem egész jövőmet, sorra ellátogattam minden ismerőshöz és olyan üres vagyok, mint soha. És foglalkoztam magammal, s ez se esett túlságosan jól, mert – mint hivatásos töprengő – csak kínzom magamat, és sikeresebben, mint otthon: ezek a hegyek, ez a nagy kilátás, ez a sok pompás és rideg szépség mindennél jobban figyelmezteti a nézőt önmagára, az egyetlen élőre. Szépek ezek a séták, és nagyon fájdalmasak. Itt egocentrikusabb az ember, mint bárhol.

A részletekre még biztosan emlékszik, a szanatóriumra, szobákra, a jó melegre, jó ételekre, a potpourri-zenére, levélvárásra, elrenyhülésre stb. – Nem, nem akarom szidni mégsem ezt a szép hotel-életet, s tulajdonképpen a pillanattól függ, hogy jókedvű lesz-e, vagy morózus a levél, amelybe kezdek.

Klárának írtam délelőtt; magát is megkérem, biztassa bő napi beszámolókra, mert nagyon kell ide a levél. Írjanak maguk is, akármit, jó?

Délutánonkint átjárok Vágékhoz uzsonnára; tegnap mozi volt, de nem mentem el. És várom Babitsékat, hogy legalább beszélhessek valakivel. Félek, megint elhalasztják az útjukat, s én hazamegyek, mire indulnak.

És a bolt? és az ezredes? no, és mit végzett Palágyi dr.-nál? Ödön? gyerek?

Próbálgatok írni egyet-mást, de egyre fáradtabb és idegesebb vagyok. Úgy látszik, kezdődik a fizikai felfrissülés: annak szokott jele lenni ez a kínzó-kellemes elbágyadás a harmadik-negyedik napon. Ezt éreztem a Balatonnál is: belefáradni a nyugalomba, annyira, hogy a test végképp megutálja a fáradtságot, és „dühében” felfrissüljön. Nincs kizárva, hogy csakugyan ilyenféle folyamat játszódik le az egészséges szanatóriumozóban.

Kedves Böske, még megírom, hogy tegnap este hallottam a maga imáját: Jeritza énekelte Vágék gramofonjában. (Elisabets Gebet a Tannhäuserből.)

– Most megyek járkálni, nagy napban, nagy hóban. Isten vele! Ödönt üdvözlöm, mamájának jóegészséget, mindnyájuknak jószerencsét kívánok. Kezét csókolom.

Lőrinc

P. S.: Böske, kérem, Klára leveléből kifelejtettem két kis írásművet. A levélben írtam neki róla, s azt is, hogy mellékelem őket, s most veszem észre, hogy a tárcámban maradtak. Nem akarok várni két napot, mert Mikes bácsinak már most szüksége lehet rájuk: nagyon kérem, vigye át hozzánk a két verset, mihelyt ráér, s mondja el a magyarázatot Klárának.

Kezét csókolom.

Lőrinc

Újabb utóirat: Mikor fel akarom adni a levelét, kapok Klárától írást és híreket. Röviden feleltem rájuk. De most már igazán vigye át, Bözsike, hozzánk ezt a hármas irathalmazt.

L.

70.

Kedves Böske,

emlékeztetőül írom ezt a pár sort – ha van kedve Bandival megnézni az Aladdin csodalámpáját, ma jöjjön a színházba velünk. Itt van nálunk az 50%-os utalvány. (Hasonlóképp Mikes bácsi havi küldeménye.) Mi hárman megyünk; asszisztensek: Júlia és Manci. Jó volna, ha együtt mennénk; tehát – ha akar és lehet – jöjjön át sietve hozzánk. Három órakor vagy valamivel előbb indulunk. Öltözzön és siessenek, mert már kevés az idő. Vagy üzenjen az Annával.

Délelőtt vártuk. A viszontlátásig mindnyájuknak b. u. é. k.

Kezét csókolom.

Lőrinc

71.

Kedves Böske,

most jöttem fel Ödönhöz, épp jókor, mert rögtön értesülhettem úti kalandjairól. Igazán szerencsésen megúszta a főképp Hengelóban kezdődött komplikációt. Persze, az ember kíváncsisága telhetetlen és szeretne minél több részletet tudni, de már ez is jó volt. – A fényképek egészen jók, ugye? Legfeljebb a beállítás furcsa, az a fekvő póz. Utánacsináltatok a magaméból.

Nálunk semmi különös újság. Kláriék tegnap feltelefonáltak Szemesről a redakcióba, mert csodálatosképpen nem kapták meg két levelemet, s már aggódni kezdtek.

Itt a kánikula a legnagyobb rossz, ma 46 fok volt napon, 36 árnyékban. Ellenben tegnap mégis hűsöltem: Mikes bácsi meghívott vacsorázni a Margitszigetre, sőt éjszakára is ott tartott magánál a Kis-szállóban, ahol ő lakik. Így aztán tegnap este óta még nem is voltam otthon. Most sietek, mert az Anna már talán a rendőrségre megy értem. – Most jöttem föl, egyenest a redakcióból, hogy van-e hír már magáról.

Maguknál minden olyan, mint volt, a lakás, vagyis a szoba, csak maga hiányzik belőle. Meg biztosan Bandi ellenkezése, hogy: nem, még nem megyek aludni, még egy negyedórát hadd játsszam. Levelét, ha Ödön kölcsönadhatja, elviszem magammal holnap Szemesre.

Jó mulatást. Gondoljon rám, írjon Klárának is. Sokszor üdvözli és kezét csókolja régi igaz barátja,

Lőrinc

A mellékelt német köszönőlevelet Ödön küldi a Weustink-családnak.

72.

Édes kislányom,

most már nem várok tovább, most már írnom kell, s külön kérnem kell, adj hírt magadról nekem is, bármi legyen is oka hallgatásodnak. Biztosra veszem, hogy nem betegség akadályozott meg, s inkább azt hiszem, akarattal távol akarod tartani magadat tőlem. Pedig távol vagy úgyis eléggé, és elég soká és elég régóta, – ha csakugyan ezért hallgatsz, hagyd abba rossz tervedet. Mindennap vártam, nagyon vártam, hogy kapok tőled valami értesítést, mindegy, hogy miről, valamit magadról, és nagyon rosszulesett a folytonos csalódás, egyre rosszabbul. Mégis mindennap újra reménykedtem, s türelmetlenül néztem át a postát, nem tettek-e asztalomra valamit tőled, mint a második reggelen történt, amikor bécsi lapod megérkezett. Itt-ott már két hete, hogy elmentél, s nagyon nélkülözlek, nagyon sajnállak, nagyon szeretlek, nagyon várlak máris vissza. És folyton értelmetlenül azon töröm a fejemet, hogyan lehetnék megint veled, hogyan lehetne találkoznunk esetleg az én szabadságom idején valahol messze, a te közeledben. Talán meg lehetne csinálni, biztosan örülnél neki te is, megnéznénk egyet-mást együtt, nem tudom, mit, Amszterdamot vagy valami tengeri fürdőt, kis időre, amennyire te szabadulhatnál anélkül, hogy feltűnő lenne. Mindenre lehet megoldást találni: meghívhatna például téged egy pesti ismerős hölgy levélben Amszterdamból magához, valaki a Ligától, aki most kint van s tud rólad, s ugye, házigazdáid véleménye szerint is megérné a vasúti költséget, hogy odautazz pár napra, ha ott ellátásodról stb. gondoskodnak? Vagy adhatna ilyen meghívást még innen, Pestről, megjelölve az időt, amelytől kezdve őt ott felkeresheted. Ilyesmire gondoltam a te részedről, az enyémről pedig arra, hogy nagyobb kerülővel utaznék majd szeptemberben Párizsba. Szeptember! Rettentő messze van még a szabadságom, s azt se tudom, egyáltalán kimozdulhatok-e innen. És mégis ilyesmin töröm a fejemet már most, és siettetem a napokat, noha gyorsan telik úgyis a nyár, és eddig még nem volt benne semmi örömem, pedig nagyon vártam. Mit szólsz a tervhez? Még egész primitív ötlet csak, de el lehet indulni rajta.

Akárhogy van is ám a dolog, amiről először írtam, a hallgatásod dolga, igen rosszulesett. Vissza kell térnem rá, pedig erről akartam legkevesebbet írni. Kedveském, írj azonnal, és írj mindennap és rengeteget. Nagyon jót tenne, ha legalább így velem lennél. Nem értem, miért segítettem én elő egyetlen tanáccsal is az elutazásodat. Isten bizony, nem tettem volna, ha Bandi nem megy ugyanakkor, amikor te. Szeretnék veled lenni, nem tudlak elfelejteni, hiszem, hogy így vagy te is velem, gyötrődöm, idegeskedem. Írj, írj, kislánykám, írd meg, hogy mit csinálsz, hogyan gondolsz rám, küldj magadról képeket, ne und meg írni, hogy szeretsz, mert én rettenetesen szeretlek, jobban, mint bármikor hittem volna, és kívánlak, és nem tudok veled betelni, drága, drága Böském, még az emlékeddel sem, hát még magaddal. Vagy gyere vissza. Ki tudja, ha megfelelő helyen vagy, pár hét alatt rendbe jöhetsz annyira, hogy ne legyen szükség további hízásra, – minek leülni a háromhavi börtönt, még ha holland kisváros is a neve? Kedvesem, úgy utaztam veled, mintha együtt maradtunk volna egészen Hollandiáig, mert a sok közbeeső városról még eleget beszéltünk, és volt mihez kapcsolódnom, volt hová helyeznem édesen mozgó fiús-lányos kis testedet. El tudtalak képzelni mindenféle elképzelt környezetben, de ott, ahol most vagy, nem látlak, ott már elszakadtál – írnod kell azonnal! Már nem látlak, és az utolsó napjainkon élősködöm makacs kitartással, percről percre újra végiggondolva együttléteinket s kevesellve mindent. Igazad volt, hogy nem voltam elég kedves és nem voltam annyit veled, mint lehetett volna! Jaj, de szívesen volnék most melletted, tanítgatnálak, becézgetnélek; ugye, szabad nekem téged szeretni? Nem értem, miért szeretlek, miért és hogyan lettél ilyen fontos, de ez már így van s én örülök neki. Ma feladattam címedre egy német nyelvtant, ezzel a rendszerrel magántanuló könnyen haladhat. Biztosan elboldogulsz vele. A holland–magyar pénz-összehasonlításra vonatkozólag nem tudok egyebet mondani, mint hogy egy h. forint 23 pengő 6–16 fillér. Nem tudom, az a pénz hogyan osztódik. Nincs szükséged valami olyanra, amiben segíthetek? Légy egészen bizalmas hozzám, ezt elvárom. Most isten veled, édeském, drága lánykám, ne felejtsd el, írd meg mindennap, hogy szeretsz és kívánsz, és találj ki te is valamit esetleges találkozásunkra, és legfőképp szeress nagyon. Szinte már előtted is szégyellem, annyira szeretlek. Szervusz. Megyek aludni. Csókollak nagyon sokszor. Szervusz. Olyan nehéz tőled elválni, ettől a levéltől, mintha te magad volnál velem.

Szabó Lőrinc

73.

Kedves Böske,

nagy örömmel vettem ma leveledet, két hét óta az első hírt, amit nekem adtál magadról. Ma két hete, hogy kikísértelek a Keletin. Tegnap Júliát kísértem ki ugyanahhoz a sínhez, csak persze egészen másképp és más időben, délután négykor. Ő Párizsba utazik, Münchenen és Strassburgon át, szeptemberig marad. Telefonon át felolvastam neki a Klárához írt nagy leveledet, amit Ödöntől kaptam meg; nagyon tetszett neki, s szépen nyilatkozott rólad, amit olyan szívszorító drukkban fogadtam, mintha nem is tudom, milyen fontos volna az ő rólad formált véleménye. Nagyon szeretnék veled lenni, legalább egyszer azalatt, amíg ott vagy, de ebből – biztos – nem lehet semmi. És így kétszeresen rosszulesett, háromszorosan, százszorosan, hogy megint megy a te vonatod és én megint itt maradok.

Kislányom, pénteken éjjel írtam neked már egy levelet, de nem adtam fel, mert akkor hallottam Ödöntől, hogy nekem is írtál. Meg akartam várni s meg is vártam ezt a levelet, hogy felelhessek. De azért elküldöm a maival együtt. Nem vesztette el aktualitását. Csak épp az amszterdami részt látom nagy csacsiságnak, megvalósíthatatlan kívánságnak, amiről beszélni se jó. Hogy írtál, megmondom Ödönnek is, Klárának is, ahogy kérted, hozzátéve, hogy igen keveset írtál, s kérted egy német levél lefordítását, amely egészen ártatlan barátkozást jelzett volt útitársaddal, s hogy a fordítást az eredetivel visszaküldtem már neked, a leveledet pedig eldobtam a redakcióban. Kérlek, írj ezután is így, Rákóczi út 54. alá, s jelölj annyit a levél hátán, hogy H. A Weustink Enschede stb. Ezt azért, hogy esetleges távollétemben, szerkesztőségi kéziratküldeménynek gondolva, föl ne bontsák. Írj egészen augusztus 24-éig, azután majd kitaláljuk, hogyan levelezzünk. Leveleidet gondosan megőrzöm, te is vigyázz az enyéimre, s ha nem lehetne, égesd el őket. A német levelet és fordítását mellékelve küldöm. Dobd el, kérlek, mindkettőt. Ha mást kérnék, hazudnék. Viszont, ha huncutságodnak nélkülözhetetlen, írhatok valami kedves választ most is, később is. Ha akarod, írd meg nekem, mit akarsz neki írni, és lefordítom pontosan s megküldöm neked, hogy továbbküldhesd. Tudod, hogy kétféleképp érzek veled szemben: egyrészt teljesen meg akarlak tartani magamnak, másrészt, ha csakugyan komoly és fontos dolgod akad, amit én is, te is olyannak ítélünk, mint amely az életedben igazi változást jelent, mindig segítségedre leszek abban, hogy elszakadj környezetedtől, sőt, esetleg tőlem is. Lehet, hogy itt most nagyon túloztam e levél fontossága tekintetében, de, ugye, nem ismerem az ügyet, és akadémikusan írtam. Minden körülmények közt légy egészen őszinte velem szemben; fontosabb, hogy tisztán lássalak és bízzam igazmondásodban, mint az, hogy esik-e néha valami egy kicsit rosszul.

Ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy rajta, csak bátran, okozz rossz érzéseket. Ismerlek, tudom tested és lelked érzékiességét, senki úgy nem ismeri a kísértéseket s a hiányokat, mint én, ennélfogva nagyon megértő anyag vagyok könnyelműségekkel szemben. És ha veled szemben azt a degradáló féltékenységet kell éreznem, érzem egyúttal a barát aggodalmát is, – ez az utóbbi pedig olyasmi, amihez mindig fordulhatsz. Írj csak meg nyugodtan mindent, és így lesz ez a legjobban. És én se fogom elhallgatni akadémikus véleményeim mellett azt, hogy szubjektíve mit hogyan fogadok, – ugye, megengeded, hogy én meg tehozzád és a te kedvességedhez forduljak néha azokkal a panaszokkal, amelyeket veled szemben érezhetek? Nem szeretnélek eléggé, ha ezeket elhallgatnám, nem bíznék eléggé szerelmedben, ha nem vehetném biztosra, hogy fontos neked még kételyeim tudása is.

Kedveském, háromnegyed óra hosszat tartott, míg legépeltem ezt a fenti utolsó 20-30 sort. Gondoltam, elhallgatom, de nem tettem. De nem szeretnélek megijeszteni, hogy ami fájt, ami meg-megakasztott, erősebb, mint rád-gondolásom, vágyam vagy emléked ereje. Szeretlek, Bözsikém, és azt hiszem, csak ezután kezdődik még a mi igazi örömünk. Kimondhatatlanul szeretnék veled lenni, – vagyok is veled rengeteget, mihelyt egyedül maradok. De ez kevés, nagyon kevés, azért kellene, hogy minél többet írj.

Szeretlek, kedves, és úgy fel vagyok zaklatva, hogy majd megfulladok, és reszketek és a kezemet csókolom írás közben. Leveledet munka közben kaptam meg, rögtön átfutottam s eltettem, s csak délután vettem megint elő. Közben gyakran eszembe jutott és égetett és örültem neki, és elégedetlen voltam vele, hogy kevés, és miért nem mersz magadtól úgy beszélni, ahogy én beszélek most hozzád. Szeretlek, kislányom, és csodálkozom hevességemen és őszinteségem mértékén, de semmit se bánok, mert azt akarom, hogy hallj és érezz, mintha ölelnélek és a csókomból tudnád meg újra és újra, hogy nem ereszthetlek el talán soha. Rengeteget gyötrődtem már, mióta elmentél, – istenem, mikor nem voltam én hajlandó veled együtt lenni! És mikor voltunk mi egymástól ennyi időre elszakadva! Jó édességedet és melegedet és simulásodat és ájulásodat és csókjaidat meg mindent úgy érzek most is, mintha itt volnál, de nagyon-nagyon boldog volnék akkor is, ha tudhatnám mindennap, hogy rám gondolsz és szeretsz és szeretnél és egynek, megtámadhatatlannak érzed magadat testi elszakadtságunkban is. Mindkettőnknek – szabad rólad is beszélnem, ugye? – könnyebb volna a dolga ez alatt a három hónap alatt, ha csöndesen, megadva tudnánk viselni ezt a távoli szerelmet, elcsöndesedve valami olyan harmóniában, ami inkább az együttmaradt két léleké, s amely, azt hiszem, úgysem túl sokat volt meg köztünk itthoni szerelmünk idején, ha csak az utolsó búcsú-időkben nem. Próbálj nyugodt és, mint írod, rendes lenni (még velem szemben is, de csak úgy, hogy ezzel ne csökkenjen a szerelmed): ennek nagyon örülnék, mert biztonságot adna; s ha nem tudsz (mindig, állandóan úgysem lehetne), akkor meg csak írd meg bátran kínlódásaidat és annak is örülni fogok. Mindegy, mit csinálsz, csak légy velem. És azt is tudom, ha olyan nagyon átéreznéd az én szerelmemet, mint én érzem, örülnél, boldog lennél, s egy kicsit úgy nyugodnál meg, hogy megnyugvásod és lemondásod szép, egyedül lehetséges és jóleső áldozatnak tűnnék föl a szemedben, minden vágyad pedig testvére volna annak a vágynak, amit én érzek utánad.

Gondoltam, ezt a német levelet, melynek általános tartalmát biztosan te is megértetted, azért vagy azért is küldted el nekem, mert azt akartad, tudjam meg, mit csináltál, s bízzam bizalmadban. Ha így van, nagyon szeretlek érte, nagyon okosan tettél, nagyon kedvesen. A hibát – nem tudom, lehet-e ezt a szót alkalmazni ebben az esetben – nem lehet mással jóvátenni, csak azzal, hogy nem követjük el még egyszer. Ha nem hiba volt, vagy más volt, komolyabb kezdeményezés, akkor semmit se mondtam; de ha az, akkor engedd meg, hogy figyelmeztesselek, a rossz ellen csakugyan kell küzdeni, és nagyon sok gonoszat megteremt a puszta elgondolás, maga a gonosznak a tudása. Ezért mondják, hogy őseinknek is a tudás fájának gyümölcse okozta vesztét. Utálatos vagyok, hogy itt moralizálok neked, ahogyan előre sejtetted? Remélem, nem úgy teszem ezt, hogy ne érezd mögötte föltétlen, igaz jóakaratomat, édes lánykám.

Utóirat az egész levélhez: Kedveském, most, végignézve rengeteg levelemet, nem tudom eldönteni: helyes-e, hogy elküldjem, amit írtam. De azért elküldöm. Jó volna, ha örülnél neki. Nem engedem, hogy büszkeségem győzzön. S úgy érzem, sok gyöngédséget elhallgattam előtted, míg állandóan itthon voltál, s pótolnom kell az elmulasztottat. Bocsásd meg, kedves, te is, ami bennem rossz. Szeretlek, írj.

74.

Édes kislányom,

nagyon várom már a leveledet, pedig tudom, hogy csak ma kaptad vagy holnap délelőtt kapod meg az enyémet. Vajon meg fogsz lepődni? Ezt vártad, vagy nem akarod, hogy így írjak és ezekről? Úgy szeretném látni az arcodat, mikor meglátod a vastag borítékot. Hogy vastag, az már kívülről elárulja, hogy sokat gondoltam rád, ez viszont már azt is, hogy szeretlek. Hol olvasod el? Jelen lesz valaki más is, vagy elbújhatsz? Megharagszol rám valamiért, nem tudom, miért, ami benne van? Felelsz azonnal? Egész nap ilyesmi járt a fejemben – nevetnék magamon, ha nem esnék mindez nagyon jól.

Te, mondok valamit! Ma délután nálatok voltam. Mondom, hogy Simon Klára esetleg Belgiumban, szomszédságodban fog nyaralni, beszélünk az amszterdami olimpiászról s a nagy újságcikktömegről, amely azzal foglalkozik, s ekkor azt mondja Ödön: miért nem tudtam megcsinálni, hogy engem küldjenek ki tudósítónak? Tovább beszélve, mikor megemlítettem, hogy Németországon, s esetleg Hollandián–Belgiumon szeretnék szeptemberben Párizsba menni, így folytatja: Nagyszerű volna, Bözsi kiugrana a bőréből örömében, ha találkozhatnának! Hát én is majd kiugrottam a bőrömből, mikor ezt hallottam. Talán mégis lehetne valamit csinálni! De hogy szerezzek pénzt olyan nagy kitérőre és hogyan intézzem a többit? Lehetne ártatlanul és nyíltan, egynapos kirándulás formájában; amit mi két-három nappá bővítenénk? Valami remény bizsereg bennem, pedig folyton lebeszélem magamat erről a szamárságról, hogy túlságosan nagy ne legyen a biztos csalódás. Szeretném tudni, mit szólsz a tervhez. Örülnél, ha együtt tölthetnénk egypár napot? Sok szépet látnál biztosan, és együtt lenni, az se utolsó, ugye? Úgy érzem, ebből még nagy gond lesz és nagy fájdalom, s ezért mindig inkább csak a visszajöveteledre gondolok. Ha nem gyermekvonattal jössz, ami valószínű, akkor fölösleges egyenesen bejönnöd Pestre. Az útlevelet, mint egyetlen áruló dolgot, elvesztheted, ha már magyar területen vagy. Ez mindenképpen megcsinálható, s úgyis régóta tervezzük. Olyan régóta, hogy elveszi hozzá való bizalmamat és reményemet. De azért majd megcsináljuk. Jól kibeszéljük magunkat, s azután megjössz.

Láttam, Ödön már hány levelet kapott tőled. Miért nem írtál még egyszer, be se várva a válaszomat?! Ha szeretsz, írd meg, írj róla sokat, annál többet, minél jobban és szebben gondolsz rám. Ne szégyellj semmit, én se szégyenkezem, sőt szinte egy új elemben fürdök, valami felszabadulásban, hogy végre beszélhetek.

Kislányom, nagyon szeretlek, olyan szerelmesen gondolok rád, hogy ideges vagyok tőle. Rémes furcsa így, ilyen messziről kívánni valakit, ily erősen, s így átélni eddigi együttléteinket újra. Úgy izgatsz, édességem, mintha itt volnál mellettem a díványon. Látod, nemcsak akkor szeretlek én – mindig ettől féltél –, ha veled vagyok, hanem szeretlek messziről és mindenestől, és akkor is, ha nem tudom, nem nevetsz-e már ki. És most jó volna, ha tudnám dicsérni valahogy, kis csodálatosságom, minden titkos nagyszerűségedet és nekemvalóságodat. Ha megint veled leszek, nem fogok betelni veled. S ki se mondhatom, mennyire jó volna hozzád bújni, ölelgetni, csókolni combocskáidat s pihentetni a fejemet rajtuk s úgy beszélgetni. Te, én megbolondultam, és ez egy kicsit mégiscsak gyorsan ment. Vagy te azt mondod erre, hogy így kellett volna már szeretni téged kezdetben is? Nem tudom, mindig volt bennem irántad ugyanilyen szerelem, de nem mertem ilyen szabad lenni, és zavart okozott köztünk sok minden életbeli dolog.

Kedveském, folyton látlak a szobámban, látom a lábaidat, járásodat, ruhádat. Nem értem, hogy válhattál ilyen fontossá. És nagyon rosszulesik, hogy tulajdonképpen nincs semmim tőled. Leveledet meg két régi kis írásodat, ami nekem szólt, emlékszel rájuk?, mindennap elolvasom egypárszor. A szavaidat akarom belőlük hallani. Írj azonnal! Ha esetleg már ma írtál, azt szombaton vagy hétfőn kapom meg. Ha pénteken írsz, hétfőn vagy kedden ér hozzám. Sohse számoltam így a napokat. Kérlek, nem szabad várnod, nem szabad várnunk a válaszokra, különben csak hetenkint egyszer találkozunk. Írj mindennap, s add föl a leveleidet minden héten kétszer nekem. Most szervusz. Egész éjszaka csókollak, és egész holnap és holnapután, mindaddig, míg nem kapom meg a leveledet. Akkor azt fogom érezni, hogy te csókolsz ugyanolyan sokáig. Az újságot megrendeltem címedre, Ödön tud róla, más nem. Megkapod? Elment a múlt vasárnapi szám, amelyikben a versem volt, a régi vers terólad? Szervusz! Nem lesz feltűnő, hogy túl sok ilyen levelet kapsz? Ölellek és csókollak.

Lőrinc

75.

Kedveském,

még egyszer írok neked, mielőtt megkapnám a leveledet. Ma már nagyon biztosfélére vettem, hogy megjön. Nem bírom ki, hogy ne legyek veled, legalább így, írásosan. Talán utolsó szerelmes levelem lesz ez hozzád, hiszen ki tudja, nem érint-e rosszul mindez, és nem túl sok-e, vagy nincs-e valami más akadálya annak, hogy szabadon írhassak. Arra gondolok, hogy nem lesz-e ez feltűnő házigazdáidnak. Nyugtass meg, hogy nem. Csak már itt volna a leveled, és bárcsak olyan volna, hogy nagyon örülhessek neki! De biztosan nagyon fogok örülni, akármit írsz, és akkor már velem leszel mindig, édes kislányom, beszélni fogsz megint hozzám. S ennek az én örömömnek az lesz a következménye, hogy nem írok majd ilyen sűrűn, vagy írok, de nem küldöm el külön, hanem összegyűjtve több napot. Ahogy akarod, ahogy szeretnéd. Szeretsz? Én oly boldog vagyok, hogy végleg eldőlt bennem ez a szerelem, bár eddig is tudtam, hogy te mi vagy énnekem. Oly boldog vagyok, hogy rád bízhatom magamat, rossz és nehéz titkaimat, Böském, oly jó, hogy szerethetlek! Csak már egy kicsit sokat mondom ezt mostanában, és nem hallom a választ. Választ régi szavaidból hallok: sokszor mondtad, hogy milyen boldog volnál, ha tudnád, hogy csakugyan szeretlek. Ilyenkor én mindig erősítgettem, hogy persze, szeretlek, igazán szerettelek is, de most valahogy egészen meg merem mondani, úgy, ahogyan te akkor kívántad volna. S ha úgy vagy velem, ahogy gondolom és szeretném, te is boldog vagy – eltekintve attól, ami sok bajod, gondod stb. van, de hagyjuk ezt –, és ez nekem megint csak külön, új, nagy öröm, új boldogság a mellé, amit szerelmed úgyis jelent. Kedveském, unalmas vagyok ebben a messze vágyakozásban, ugye? Próbálj te is ilyen unalmat kelteni bennem! Kislányom, de jó volna, ha legalább láthatnálak! Küldj képet magadról. Most, hogy az olimpiász miatt a redakcióból sűrűn beszélnek Amszterdammal, mindig úgy érzem, ha onnan leadnak valamit, mintha egy rés nyílt volna az ellenséges messziségbe, hosszú, végtelen hosszú, keskeny út, ahhoz a földhöz, ahol most vagy, s így tehozzád is, és noha nem én beszélek, s nem a te városoddal beszélnek, ezen a dróton át mégis odaszaladok gondolatban a közeledbe és keresgéllek és valóságosabbnak érezlek. Olyanformán valahogy, mintha ez a kapcsolat meggyőzne arról, hogy csakugyan van Hollandia – van, hiszen hallom a szavát! –, s ha van, akkor Enschede is van és te is csakugyan vagy, te eltűnt, megszökött, megőrzött, megtalált kedves-édes szerelmem, és ha vagy, leszel is, leszel még velem s az enyém! Igaz? Leszel, akarsz? Mikor? Minek is mentél el! Szeretlek, kedvesem, s úgy kívánlak, hogy szeméremsértés, pornográfia és börtön volna, ha szemedről és szádról és testedről és emlékeimről úgy beszélnék, ahogy érzek. És szeretném valahogy megszépíteni idegenbenlevésedet, írd meg, tehetnék-e valamit! De azt ne hidd, hogy valami nemes célú hazugságból írok ennyit a szerelmemről, azért, hogy örülj! Kislányom, én csakugyan szeretlek, jobban, mint leírni tudom. Hogy örülj, azt szeretném, de ahhoz egyéb is kell, mint az én szerelmem. Unatkozol, van hiányod esetleg valami anyagiban is? Úgy kell írnod, mintha magaddal beszélnél, s ha lehet, megteszem, bármit kérsz. A könyveket ma hozatják, valószínűleg hétfőn kapják s kedden adják fel. Az újság, úgy tudom, jár. Ezt (az újságot) mondtam Ödönnek. A többiről ne írj sehová, ez a mi dolgunk. Nagyon szeretném, ha velem tanulhatnál valamicskét. Magadban, ha fáraszt vagy unod, ne vedd túl komolyan a feladatot. Olvass el naponta egy-egy fejezetet, folytatólag, aztán gondold át. Amennyi a fejedben marad, annyi tudás épp elég. Hasznos és fontos még az elfelejtett tudás is, azért kell legalább egyszer végigolvasnod az olyanféle anyagot, mint a történelem vagy irodalomtörténet. Sok minden egyáltalán nem lesz újság bennük. De elég ebből ennyi, mert különben már azt hiszed, nem szeretlek. Nem is igaz, – én nem bírom ki, hogy közbe ne szóljak egy szerelmes szóval: szeretlek. Te is? Te, Böske, úgy nevettem most, éppen úgy, mint néha, nagyon-nagyon jó együttlevések után, olyan boldogan és betelten. Pedig milyen szomorú és rossz tulajdonképpen a helyzetem, milyen rossz így nélküled! Klárának rosszulesett vasárnapi versem; feljött két napra, igen jóban voltunk, s ő néhány nagyon nyílt, kedves szavát utólag szégyellte, mintha kiszolgáltatta volna velük nekem magát épp akkor, mikor engem más érdekel. De ezt úgy írta, és oly végtelen szeretettel (nem méregből, dacból vagy közönyből) biztatott a szabad életre, hogy már csak ezért is nagyon szeretnem kellene őt. Tudom, te is szereted. Bárcsak egyesíteni lehetne valahogy kettőtöket az életemben, akkor volnék igazán boldog! Ne haragudj, hogy ezt is megírtam, s ne félj, nem szólok neki soha semmiről, míg te is helyesnek nem találod. Édeském, már csak elköszönni lehet tőled ebben a levélben, annak is a legszélén. De nem köszönök el; csak mára, a leveledig, amely már biztosan útban van valahol a világban, s jön felém, s hoz örömet, nagy, nagyobb, legnagyobb vagy végtelen örömöt. Úgy várom a szavadat, mint a megváltásomat, s szégyellem, hogy így szeretlek, mikor te talán megint csak hűvösen írsz a te régi és messzi barátodnak, aki most egészen elszomorodott és sokkal jobban szeret, mint képzeled és valamikor is képzelted vagy kívántad. Gondolj rám mindig. Csókolom minden percedet. Szervusz.

Lőrinc

Írj megint, azonnal!

76.

Kedves kislányom, édes gyötrelmem,

hol kezdjem a mai napot? Látod, megint írnom kell. Mióta elmentél, még nem voltam így megzavarva. Olyan ideges vagyok már miattad, a leveled miatt, hogy majd összeestem (ami pedig nemigen illenék hozzám) a vonaton, míg hazajöttem a Balatonról, Kláráéktól. Mi van veled, mi van velünk? Szeretsz még, vagy elfelejtettél és kineveted a leveleimet? Ez történt:

Ma reggelre holtbizonyosra vettem leveled megjövetelét, s minthogy vasárnap van, tudtam, nem kapom meg, csak holnap. De mindenáron tudni akartam, mit írsz, hogy vagy velem stb., mint már ezerszer írtam és elgondoltam utazásod óta. S éreztem, valami baj lesz ma, s támasznak kellett volna a leveled. Hogy tisztában legyek magammal s veled, ha csak valamennyire is. Vonatindulás előtt kimentem a 72-es postára, hogy adják ki a levelemet, ha jött. Nem jött, de a főpostára utasítottak. Oda is elértem. Reggel hétig oly keveset szortíroztak még, hogy semmit se tudhattam meg. Azt hiszem, már itt van Pesten, s kimondhatatlanul fáj, hogy nincs a kezemben.

Tegnap írtam, hogy Klára mit szólt múlt vasárnapi versemhez. Természetesen újból szóba került. Mikor négyszemközt maradtunk, egyenesen azt kérdezte tőlem: – Most mondja meg azonnal, esküdjön meg az életemre, hogy azt a verset Bözsihez írta-e vagy nem?! – Kitalálta, nem volt nehéz; én magam is féltem, hogy az a vers túl világos, azért nem adtam már le régen. S a kitalálásban biztosan segítségére volt sok régi beszélgetésetek magadról, vagy a leveled valami önkínzó kitétele. És sok minden apróság. De, mondom, a vers maga is nagyon áruló, s ma jobban illik rád, mint régen, mikor írtam, mert most vagy igazán messzi kedvesem. Előzőleg, e kérdés föltevésekor s utána is, végtelenül kedves, jóságos és megértő volt, s tudom, mindennek ellenére boldoggá tette volna az a tény, hogy megmondom neki az igazat. A verset gyönyörűnek tartja, örül neki, akarja, hogy írjak meg mindent tartózkodás nélkül, mert ez a legfontosabb. És forszírozta a kérdést, s én alig tudtam formát találni, amely a vallomástól úgy ment meg, hogy a válasz megtagadása maga ne legyen vallomás.

Maradék eszem, öntudatom megmentett, nyugodt maradtam, azt hiszem, de belül úgy sírtam, mint még soha, mert éreztem, hogy most mulasztottam el talán a legalkalmasabb percet arra, hogy mindent elmondjak, végre elmondjak, úgy, hogy megértessem vele mindazt a rengeteg ellenállást és szenvedést, ami benned volt, mindazt a szerelmet, ami hozzád köt ma is, mindent, ami történt, és hogy ezzel megnyerjem őt, jobban mondva: a megértését, barátságát, szeretetét és szerelmét és megbocsátását és fölmentését a mi titkunkhoz. Biztos vagyok benne (sokszor emlegettem előtted az utóbbi hónapokban), hogy megváltás lesz mindhármunk számára – neki is –, ha megvalljuk szerelmünket. Ő nem gyűlölne meg tégedet, te nem vesztenéd el az ő barátságát, mert ha énnekem valami olyan nagyon fontos, mint te vagy, bízom benne, hogy lesz erőm és tudásom megmutatni magamat, legrejtettebb életemet, és megmutatni téged oly őszintén és igazán, hogy Klára – csak ő a világon – megtartson bennünket egymásnak, magának s saját magát minékünk. S nem is annyinak, mint amennyit ma jelent, hanem sokkal többnek. Mert ma tőlem oly sok-sok gátláson át kap minden bizalmasabbfajta közlést, annyi elhallgatással és kényszerű torzítással, hogy lehetetlen volt észre nem vennie a köztem és közte támadt távolságot. Neki is szeretném megmondani, hogy miért, mennyire és mily igazán ragaszkodom hozzá, éppúgy, mint más okokból, más tulajdonságok miatt tehozzád, édes Böském, és így valahogy – az utat-módot csak sejtem, de az eredményt tudom – összehozhatnálak benneteket magamban, hiszen úgyis majdnem egyek volnátok máris, ha őszinte volt volna a Klárához való viszonyom.

Kedveském, tudom, hogy mindezt ellenzed. Ennek tudatában írtam ezt a kapacitálást, s ismét megígérem, hogy semmit meg nem mondok, míg azt te magad is helyesnek nem találod. Kérlek, gondolj meg újra mindent, s írj erről is. Ha elmondanám a dolgot, s nem tudnálak megvédeni, noha sok-sok kétségbeesésednek én voltam egyetlen tanúja és tudója, nem érdemelném meg, hogy szerethesselek.

Édes lánykám, ezzel végeztem a mai nagy bajjal. Ismétlem, nincs baj, ha azt feleled, hogy nem bírod megtenni, amit szerintem most tennünk kéne. Akkor marad minden a régiben, és én még óvatosabb leszek, s a gyanút nyíltan megcáfolom, ahogyan éppen muszáj.

Tudom, mennyire nem örülsz ennek a levélnek. Teljesen alkalmazkodom hozzád, mert ebben a dologban te vagy a legfontosabb: te veszíthetsz legtöbbet. Engem semmi esetre sem veszítesz el, s a te elvesztésedre gondolnom is fél-megbolondulást jelent. Kislányom, mi lesz velem, ha holnap se jön levél? Én itt vagyok a legidegesebb állapotban miattad és Klára miatt, te ott gyötrődöl és ijedezel magadtól, szokásod szerint, és nem tudok rólad semmi biztosat. Csak egy kell, csak egy kell, értsd meg: te kellesz, ahogy vagy. Édesem, kislányom, féltelek, szeretlek és mindig csak szeretlek. Nem tudom, mi lesz, de ha a világon még sose fordult elő, akkor most mégis meglesz, hogy nem fog elhagyni az a két asszony, akit én nem tudok elhagyni és mindegyik örülni fog a másiknak is, amiért tud adni valamit az én nyomorult életemnek. – De már megint visszatértem az előbbi témára. Arról akartam írni, hogy mi lesz, ha holnap se jön levél tőled.

Nem tudom, mi lesz. Mi lenne? Várok holnaputánig. De rettenetesen fogok kínlódni. Kedvesem, csak még egyszer felelj azonnal, ha máskor nehezedre esnék: erre a levelemre, amellyel – ha megjön a holnapi – lezárom tömeglevél-sorozatomat, mely már egészen eláraszt tégedet. Lapod is ma érkezett Szemesre, 26-áról keltezett lapod, ott van posta vasárnap is. E lapból tudom, hogy 26-án megkaptad első levelemet. Tehát már kaphattam volna rá választ szombatra is. Biztosan mára érkezett ide, s holnap veszem át. Bárcsak így volna. Már mindegy, mi van benne, csak olvashassam. Nagyon meggyötört ez az elszakadtság s főleg az utóbbi nyolc-tíz nap, mióta fenntartás nélkül beszélek veled, s folyton csak egy messze levegőországba beszélek. Eleinte csak szerettelek és kívántalak, és amilyen rossz volt távolléted, olyan jó volt gondolatban veled lenni, hozzád kívánkozni. És lassankint ehhez a jósághoz és jó kívánáshoz és régi szerelemhez egyre több fájdalom járult, a nélkülözés gyötrelméhez a bizonytalanság: hirtelen és teljes mértéktelenségében megüzent, s százszor megismételt szerelmem a te biztatásod és örömöd – mert még mindig hiszem, hogy örülsz neki – híján már nem öröm volt, hanem ellenem fordult. De még ha kinevettél és elhagytál is, örülök, hogy elküldtem az első levelet, mely vitte maga után a többit, mert legalább most megtudtad, mennyire szeretlek.

Most már egyáltalán nem tudok nyugodtan gondolni arra, hogy ha jó és nyugodt életed úgy kívánná s alkalom nyílna rá, Hollandiában maradj. Szeptember végére jöjj haza, ha csak teheted Bandi kára nélkül.

Kislányom, ijedten látom, mit írtam össze. Újra kérlek: légy nyugodt, semminek sem kell történnie, és semmi sem történik nélküled. Az egész megmondás-dologból csak azt vedd ki, hogy ideges vagyok, s ha akarnánk, most volna legjobb beszélni – e tudomásulvétel után húzd át ceruzával az első két-három oldalt és szeress, ahogy én szeretlek.

Kislányom, te pedig ne kínozd magad erkölcsi vagy erkölcstelenségi szemrehányásokkal. Sokszor mondtam, mennyire kártékony Weininger meg az a sok modern lélektani elmélet: mindenki mindent azonnal konstatál magán, de ezenkívül felmentést is képzel bennük találni a maga hibáira, s ezzel csak növeli a hibáit. Erősíteni és tisztítani szeretnélek, nem korholni, mikor azt mondom, hogy vess ki a fejedből egy elhatározással minden olyan gondolatot, amelyet én helytelenítenék, s ha alkalom adódik elgyengülésedre vagy kísérletezésre, hagyd ott az alkalmat. Itt nincs más segítség. Utólag minden esetben jobban fogod érezni magadat. A kísérletezésre ráfizet mindenki, s én jobban ismerem a lelkedet, úgy látszik, mint te: te nem arra születtél. Sokkal finomabb és gyengébb és gyöngédebb vagy. Hogy engem szerettél, azt nem hasonlíthatod össze senki szerelmével a föld hátán. Legrégebben ismert férfiismerőseid se voltak oly közel tehozzád, mint én, oly közel a te megértésedhez. Becsüld meg, lánykám, hogy én szerettelek. (Látod, mégis büszke vagyok!) Az én szerelmem emeljen téged, tegyen jóvá és nemessé és őrizzen meg énnekem. Nem lehet nem hinni az ember igaz és szép ösztöneiben: higgy magadban, dolgozz, tanulj. Maradj meg az én örömömnek s engedd, hogy én is megmaradjak neked.

Talán, ha tudtad volna, hogy így szeretlek, sok kínlódástól megszabadultál volna. Ha tovább is gyötrődsz, írj nekem, én részt veszek minden bajodban, jobban, mint akárki.

Csaknem egészen megnyugodtam, hogy megírtam ezt a levelet. Kérlek, csak azt lásd belőle, hogy nagyon szeretlek és föltétlen bizalmasan, teljesen őszintén beszélek veled. Klárával is rendeződni fog a dolog valahogyan, s már nem tudom, szólnék-e neki, ha felhatalmaznál is rá. Ők most, augusztus 1-én jönnek haza, biztosan meg fogja írni. Annyi azonban bizonyos, hogy utazásommal kapcsolatban – ha egyáltalán mehetek valahová – a Hollandia szót én nem ejthetem ki előtte.

Szeretlek, Bös, édes kis bolondos, borzas, szenvedő, szerető, csodálatos gyönyörűségem, jó betegségem, titkos büszkeségem. Ha reggel idején megkapom leveledet, beírok még egy sort, ezt a levelet feladom, s a tiedre holnap este válaszolok. Leveleidet mindig délelőtt tízkor adtam fel eddig. Szeress, gondolj rám sokat, csókolj és légy velem álmodban, s jöjj vissza hozzám minél előbb. Ölelgetlek, csókollak, melléd bújtam, nálad vagyok, szervusz!

Lőrinc

Hétfő reggel megkaptam leveledet – úgy írtál, ahogy vártam. Szeretlek, édes, köszönöm, hogy szeretsz. Még nem olvastam el, csak öt mondatot az elejéről és végéről, de boldog vagyok. Ezt még ideírom, s leszaladok az uccára bedobni ezt az írást, különben egy napot kések. Tíz holland forintot teszek mellé. Csókollak, ölellek.

Lőrinc

Este írok, más színű borítékban.

77.

Kedvesem, édes gyönyörűségem,

végre megkaptam hát a leveledet. Titokban, munka közben szünetet lopva magamnak, kétszer végigolvastam, az első belepillantás után, mellyel csak azt tudtam és akartam megnézni, olyan levél jött-e, amilyet szerettem volna. Ma délelőtti levelemet magam adtam fel (újból lefutottam az uccára), belevéve még, hogy itt a levél, és hogy szeretlek. Ez már olyan motívum, amit minden soromba bele kéne vennem. Böském, köszönöm az írásodat, köszönöm vágyadat és őszinteségedet, köszönlek úgy, ahogy írtam abban a tegnap említett versben, amelyet most külön elküldök neked. Egész nap kétségbe voltam esve, hogy nem gondolhatok minden pillanatban rád, és alig bírtam a napi munkát, oly lassan telt az idő. Délután aztán átvettem a könyveket, ajánlott nyomtatványként feladtam, s jöttem haza, hogy feleljek és megmondjam, mennyire boldog vagyok.

De hogy nevezzem boldogságnak a lelkiállapotomat, amikor reszket minden porcika húsom, s a mellemet sírás nyomasztja, s a szívem – világosan érzem – nem fér el a helyén, s lélegzeni se tudok miatta? Rettenetesen szeretlek és kívánlak, s kimondhatatlan gyönyörűség volt olvasnom, hogy az ágyban olvastad írásomat, az elsőt, és magadhoz szorítottad. Most már fáj, úgy szeretlek; most már belebetegedtem, s csak te vagy, akinek szerelmemről beszélhetek. Egy kis enyhülés kéne, egy kis veled-létel. Vagy legalább bizonyosság, hogy csak velem akarsz lenni. Kislányom, féltékeny vagyok rád, mert féltelek magad és az életed számára is, és úgy szeretnék most veled lenni, hogy okosan beszéljek a fejeddel, s megcsókoljalak minden pillanatban. Te, ha most veled volnék, egy óra hosszat beszélni se tudnék, csak csókolnálak és szívnám magamba egész testemmel a testedet.

Örülj ennek a féltékenységnek is, mert szerelmem jele, de ne nagyon örülj, mert nagyon szenvedek miatta. Hadd ismételjem meg és hadd folytassam tanácsaimat, amelyek kérések. – Kislányom, most már tudod, hogy úgy szeretlek, mint nem remélhetted soha – ne vedd rossz néven, hogy így írom –, és jobban, mint ahogy én eddig szeretni tudtam. Te eddig is szerettél, de el-elkeserített az én nem-mindig-teljes (nem is igaz a jelző: én mindig így szerettelek, most ismerek rá régtől fogva való fontosságodra)… szóval, mondjuk, elkeserített az én hiányosnak érzett odaadásom, s az – ezt csak most tudom –, hogy valahogyan nem volt alkalmam úgy megnyilatkozni számodra a szerelmi együttléteken kívül is, mint most. Hozzájárult ehhez a te menekülési vágyad, aminek Klára volt az oka, és apró könnyelműséged. Lelkem, szerelmes kis csodám, csodát tettél velem: tégy csodát magaddal is: ne legyen kedved másra, ne mentsd fel magadat azzal, hogy ilyennek születtél, ne hidd, hogy nincs erőd megállni a mással-törődést! Böském, ha én így szeretek valakit, az legyen olyan, mint az angyalok. Édességem, nem kifogásolok semmit, és tudom, hogy mire ez a levelem hozzád ér, közben már kaptál sok írást tőlem, sok bizonyítékát és megerősítését szerelmemnek, ami biztosan megerősít téged is, és helyrehozza azt a mulasztást, amit veled szemben nemcsak azon a kifogásolt napon, mikor este nem maradtam veled, hanem nagyon sok ízben elkövettem: hozzád való viszonyom igaz és teljes feltárásának elmulasztását. Most már tudod, mennyire nem csak érzéki ez a kapcsolat, bár annyira érzéki, hogy agyonéget, most már tudod, hogy a tied vagyok, – mért menekülnél ma is egy olyan viszony elől akár meggondolatlanság árán is, amelyben nincs számodra többé semmi elégtelenség és megalázás? Nem elég már az, ahogy szeretlek, hanem túl sok; s ez is jó, mert minden jó, ami tőled van és rólad szól. És ezt nem mondhattam volna el neked eddig, még ha mertem volna is, mert magam se tudtam.

S ami a jövőt illeti, csak az őszinteség a fontos amellett a kérésem mellett, amit már restellek megismételni. Az, hogy elmondj mindent úgy, ahogy van. Nagyon szenvedek, s szeretnélek meggyógyítani, hogy meggyógyuljak én is. Talán már meg is gyógyultál. Mert hogy kívánsz és emiatt hevült vagy, az nem baj, az nekem szól. De légy velem lélekben is, mindig. Mi szükséged neked kötekedni a veszéllyel, ami nincs, de lehet, ha helyzeteket nem kerülsz el? Kategorikusan utasíts el magadtól és magadból minden idegen vágyat, nem is gondolkozva a dolgon, nem is magyarázva a lélektant; oly előítéletesen, ahogy a vallásos ember teszi. Aki tudja, hogy szédülős, ne menjen, ne is induljon olyan útra, ahol szédülhet. Ígérd meg ezt, tartsd meg ezt, szerelmes szerelmem, írd meg, hogy így teszel, ez a meggondolás lesz mindig előtted. Írd meg hozzá azt is, ha bűnöztél – tréfálok – e kérésem ellen. Gondolj arra, hogy mennyire fájtak neked az én idegen érdeklődéseim, pedig azokat nem lehet összehasonlítani olyasmivel, amit nő tehet. Mindig a nő szennyezi be a férfit, aki szereti őt, s a legkisebb hűtlenség is most már, mikor átadtam magamat neked, az én megalázásom. S kikkel alázhatnál meg? Adhat annyit valaki, szerethet úgy, mint én? Nem csak kalandot akar? Gondolkoznod sem szabad efölött. S elhallgatnod még kevésbé valamit, hiszen a hazugság a legnagyobb megőrlője minden tisztaságnak. Furcsán hangzik, hogy ezt mondom, s pl. Ödönnel szemben mégis én tartalak a magaménak, de hiába, ez az ügy csak miránk tartozik a világon, s mi szabjuk meg törvényeinket.

Böském, az életedet a magaméba szeretném építeni, azt az egész csodát, amit nekem jelentesz. Te az enyém vagy, érted?, az enyém csak, s kapcsoljuk össze egymást minden idegszálunkkal és lelkünk minden sejtésével. Életemben még nem írtam így asszonynak, életemben nem érdekelt még így valaki boldogsága és boldogulása. Látod, tudod, hogy szeretlek, szeress te is megbecsüléssel. Micsoda „varázst” jelent, ha jól megnézed, az, hogy új, idegen férfi van a közeledben? A szó túl szép, amit használtál, de maga a dolog nem varázs, csak éretlenség és ingatagság. Nem, nem ingatagság: te nem inoghatsz meg bennem. Úgy beszélek, mint aki imádkozik és saját hitéből erőt és ígéretet kap, megrendíthetetlen bizonyosságot, pedig az isten nem szólalt meg. Isten ugyan nem vagy, de azért most te játszod az isten szerepét e percben. Miért akarod megnézni Frankfurtot? Tiszta lélekkel mondhatod, hogy csak a város érdekel? Elhiszem, ha mondod. De figyelmeztetlek, hogy kedves útitársad elárulta: olyasmit akar, ami részéről kifogásolhatatlan, részedről nem. Édességem, mondj le róla, már csak azért is, mert ez az ember mást akar. Arról nem is beszélek, hogy a szomszéd Nürnberg a legérdekesebb, legódonabb régi német város, tehát időt s talán némi pénzt is áldozva, inkább az érdekelhetne. Kérlek, csókolva és ölelve kérlek, ne mondj le erről a tervedről és az egyébként céltalan levelezésről, csak majd akkor, és csak abban az esetben, ha majd megérti szíved, hogy ott nincs keresnivalód. S mások, ha voltak vagy lesznek, férfiak, akik közelednek hozzád – fogadd és utasítsd el őket, ridegen, mint aki szent és sérthetetlen, mert én szeretlek, és te vagy kincsem és boldogságom őre. – Most látom, hogy pár sorral fentebb azt írtam, mondj le Frankfurtról, aztán meg azt, hogy csak bizonyos esetben mondj le. Ellentmondás, és azt láthatod belőle, hogy zavart vagyok, s minden kívánságom mellett is engedek kívánságaidnak, s rád bízom magamat, ha fáj is. A két mondatot úgy hozd magadban egy értelemre, hogy mondj le minden más gondolatról és érzésről, ha képes vagy a nevetségesen jelentéktelen lemondásra úgy, hogy azt ne érezd lemondásnak, hanem valami szép, magasrendű akaratnak, amely fölemel és rajtam át kielégít és örömöt ad. Így értve azt kérem, mondj le, de ne csak erről, hanem minden létezhető érdeklődésről, olyanokról is, amelyek már nem jelentéktelenek. Mert ha így mondasz le, akkor úgy elsorvad benned az én szerelmem mellett minden apró kalandvágy, mint ahogy elsorvadhat lassú elközönyösödéssel is.

Nem írnék ezekről ilyen sokat, ha nem volna végtelen jó veled időznöm. De most már végleg abbanhagyom. Teljes szerelmedet és teljes bizalmadat kérem egyszerre: kölcsönösen kipótolják egymás hiányait.

S hadd beszéljek megint arról, hogy hogyan szeretlek. Minden percemben, édeském, minden porcikámmal. Kívánlak testemmel és lelkemmel, veled alszom és veled sétálok, s egy-két leveled után biztosan teljes harmóniában leszek veled. Most ez a bizonytalanság viselt meg, ez az utóbbi hosszú hét leveleim és leveled közt. Egyedülmaradtságom viselt meg, de már nem vagyok egyedül. A leveleidet ne féltsd, úgy őrzöm őket, mint a két szemem világát. Nem égethetem el őket, nem küldhetem vissza, nem mondhatok le róluk, míg legalább vissza nem jöttél. Velük, bennük vagyok: veled és benned. Te nyugodtan írhatsz a szerkesztőségbe, múltkor írt pár soromtól ijedtél meg biztosan. Nem bontanak fel, s mindent hónapokra megőriznek itt a szolgák. Ennél megbízhatóbb hely nem lehet. Csak fölösleges aggodalomból írtam, hogy jelezz feladót, a magánjelleg feltüntetésére. Ha azonban akarod, poste restante is levelezhetünk, írj erről, s akkor utánajárok, hogyan kell, s legközelebbi válaszod után már úgy írok, hogy minden címzést részletesen megmagyarázok. Nem is kell hozzá részletesség. De, mondom, fölösleges változtatni postánkon. Csak arra vigyázz, hogy egy időponton túl, melyet közölni fogok még veled, ne írj egy darabig.

Addig írj mindennap. Akármilyen keveset. Vagy írj nekem hosszan és számolj be mindenről aprólékosan, s ezt a folytatásos levélnaplót kivonatold mások számára, hozzátéve olyasmit, ami csak őket érinti. Így könnyebb lehet a levélírás, mert az bizony elvesz, ha annyit írsz, hogy elégedett legyek, minden napodból egy órát. Az időt, tudom, nem sajnálod, de talán nem tudsz annyi sokszor elvonulni, vagy nincs hová. Még arra is kíváncsi vagyok, hogy hol olvasod, hol tartod az én leveleimet. Mások előtt? Bandira már vigyázni kell ebből a szempontból is, a többiek szerencsére nem tudnak magyarul. Milyen jó, hogy nem tudnak!

Miért írtad, hogy nem is lehet gondolni találkozásra? Olyan a helyzet? Képtelenségnek eléggé az az én számomra is, mégis folyton tervezek. Legutóbbi bolondságom így szól: Elindulok Párizsba, Pesten veszek osztrák és francia vízumot, de jegyet csak Bécsig. Bécsben váltok menetjegyirodai jegyet Hollandiáig, és holland, s ha kell, belga vízumot, hogy bemehessek kerülővel Franciaországba. Előzőleg megbeszélem veled levélben, nagyon pontosan, hogy mikor érkezem Arnheimba, s írok egy nőies írású meghívást számodra, abban az értelemben, ahogy már említettem a múltkor. S Arnheimban te vársz, úgy érkezel oda, hogy csatlakozz az én vonatomhoz. Én leszállnék, s ha magad vagy, hozzád mennék már az arnheimi pályaudvaron a fölszállásnál, ha meg másoktól búcsúzkodnál, idegenként néznélek benneteket. Az arnheimi találkozó a mi titkunk volna még gazdáid felé, s nekik te azt mondanád, hogy – megbeszélnénk még a részleteket – Amszterdamban vagy más, Enschedétől távolabb eső nagyvárosban, talán Hágában vár a barátnőd, megadott címen, vagy a pályaudvaron, órára. Arnheimon túl semmi esetre sem akarnának elkísérni Weustinkék, talán addig se, hiszen te világjáró vagy, s már tudsz is egy keveset hollandul. S három napot együtt töltenénk. Előre küldenék neked pénzt, hogy semmi körülmények közt zavarba ne jöjj, ha pl. a vonat késne. Sőt Hollandiából is küldhetnék levelet, – azért nem volna rajta magyar bélyeg, mert – mondanád – egy ismerőst, aki arrafelé ment, kértünk meg, hogy dobja majd be, hiszen így gyorsabb. Bandinak mit lehetne mondani? Az a néni valaki lenne a Ligától, akit ő látott – láthatott eleget –, de nem ismer. S hamarosan elfelejtené a dolgot. Ezt a tervet dolgoztam ki. A további: én mennék Párizsba, bár jöhetnél te is!, és aztán haza. Az útlevelet magyar területre érve megsemmisíteném – mintha elveszett volna – hogy ne virítson benne a kerülőt eláruló holland és egyéb vízum. – Szamárság, igaz, de kiterveztem. Képtelenség. S te a szemmel látható lehetetlenségeken kívül gondoltál valami ottani, enschedei külön lehetetlenségre is, amikor szintén képtelenségnek írtad tervemet? Beteg vagyok érted, szerelmem, és áldalak, hogy vagy és szeretsz és megismertetted velem a szerelmet.

Most végigfutok a leveleden és felelek esetleges kérdéseidre vagy közléseidre. – Ne írjak én sem aláírást? Szerepelnek valahogyan ezek a levelek új családodban? Ha „Ödön” írja őket, mindig emlékezz arra, hogy üzen nekik mindenféle köszönetet és hálát. Postára mindig te add fel a leveleimet, amennyiben feltűnő lenne a sok egyféle címzés. – Veled vagyok és veled leszek reggeli és esti ágyadban, örülök a két kilódnak s azt külön fogom szeretni: több vagy, kislányom, egy részed még nem ismer engem! Csókollak, kedvesem, simogatlak, szeretlek, sírok az örömtől, megbolondultam. – Átszenvedtem minden szenvedésedet, amit okoztam neked, drágám, bocsáss meg. A vonatnál, mikor az utolsó pillanat után lehúztad kezedről a kesztyűt, az én szerencsés szavamra, az a kis kézcsókom már mai csókom volt. – Szeress engem, nem akárhogyan, hanem ahogy még soha nem szerettek! Törődök veled, láthatod, ne tiltakozz többé soha ellenem! Nemcsak érzékiség ez, kedves, de nem érzékiségünk csökken, hanem más, új érzések jönnek hozzá, vagy teljesen kifejlődnek mellette. Már utolsó hetünkön mondtad, hogy megváltoztam, s csakugyan szeretlek. Érezned kellett, hogy körülvettelek, mikor elmentél – az a péntek csak szerencsétlenség volt, s százszorosan boldog vagyok, hogy így szeretlek, s ezt meg is mondhatom. – Édeském, nekem nem nehéz, hanem lehetetlen lemondanom rólad. Most már te sem akarhatsz lemondani rólam, ugye? – A 24 éves fiúval ne törődj, ezt már írtam és kértem. Meg akarlak őrizni, s meggyalázol, ha máshoz közeledsz. Szeretlek, nagynak, szépnek, magasnak, tisztának akarlak tudni, emelni akarlak és foglak, mert nincs még olyan idealista, minden bűneim ellenére, mint én. Csak az enyém vagy, s még jobban hozzám kell kapcsolnod magadat! – Az időt bírd ki nélkülem, légy szűz, vagy légy velem képzeletben. Nem nagy idő! Minden érzékiségünk lélekké változott, azért olyan nagy és igaz a szerelmem. – Klárának nem szólok, de te se írj erről. S ne írj főleg magadról dolgokat, amelyek gyanúba hoznak. Ennek így kell lenni. Most csak egymást szeressük. Majd ha hazajössz, megbeszéljük a többit. – Ne tiltakozz, nem tudok elég forrón írni ahhoz képest, amit érzek. S így éreznék akkor is, ha egyszerű, csöndes, békés levelet írnék. Istenkém, szeretlek, s boldog vagyok, ha írod, hogy örülsz szerelmemnek. – A tíz pengőről, amit mai levelembe tettem – remélem, nem vész el –, ne beszélj senkinek. A könyveket és az újságot megmondom Ödönnek, azzal, hogy ne beszéljen róla. Ezt a pénzt leveled nélkül is küldtem volna, előre megvettem! – Úgy örülök, hogy az én papucsomban jársz, és szeretném, ha egészen én tartanálak el. Ez semmi, amit adhattam. – A német levélről már előbb eleget írtam. Szeretlek, én szeretlek, én nem akarom semmi bánatodat, én vagyok a tiéd s elvárom bizalmadat. – Ezentúl mindig kedves akarok hozzád lenni. – Érezz, csókold helyettem magadat, míg távol vagy tőlem, hiszen beléd bújtam, benned élek, átváltoztam testeddé, s téged érezlek én is, megfúlok, és azt hiszem, jó lesz eltakarnunk mindkettőnknek magunk számára ezt a szerelmet, elfödni, csöndesíteni, megőrizni, erősíteni a nyugalmát, örülni neki és a jövő találkozásunknak mindennap előre és ezerszer, de csöndesíteni, feloldódni a másik föltétlen szeretetében, odaadásunkban: így könnyebben kibírjuk a várást és szerelmünk folyton mélyebb lesz, s mégis megőrzi minden melegét arra az időre, amikor majd megint egymáshoz bújhatunk, s öleljük egymást kétszer, négyszer, nyolcszor, édeském, gyönyörűségem, éjszakám és nappalom.

Elszörnyedek, hogy már a hetedik oldalon tartok. Az imént sűrűre állítottam az írógépet, hogy befejezzem mai beszélgetésünket, de a végén nem bírtam elválni tőled. Nem tudok eleget mondani a szerelmemről, nem tudom folyton meg nem próbálni s el nem ismételni, pedig már testileg is belefáradtam, hisz három és fél órája kopogok a magam lassú tudásával. Írni is akartam, verseket, vagy mit tudom én, mit, és már nem tudom, hogyan küldjem el egy darabban ezt a rengeteg írást. Majd vacsora után dolgozom. Most idekészítettem neked a versemet. Tegnap az étkezőkocsiban is írtam pár sort, nem tudom, végleges-e vagy változtatok rajta. Idegépelem:

Kiadni most nemigen lehet, nem is mutathatom meg, csak néked, édeském, és folyton ilyesmit szeretnék írni. Fogok is biztosan, s elteszem. Vagy ha megváltozik valami, kiadom őket. Neked mindenesetre elküldöm. Valamelyik éjjel írtam le véletlenül ennek az egyik sorát a levelemben, vagyis egy sort, amelyikben már megvolt az egész vers, de akkor túl fáradt voltam kihámozni magamból. Mindig ilyen vershangulatban vagyok mostanában, bár néha teljesen más témákat dolgozok fel – írtam a minap, azt már láttad, a barátságról s az ember egyedüllétéről, az individualizmus szomorúságáról –, és minden pillanatban csak veled akarnék lenni: levelet kapni, levelet írni, verset írni, és nagyon nehezen bírom épp emiatt a napi munkát. Kellene nekünk már egy kis paradicsom, ahol jól érzik magukat a munkanélküli szeretők. És sok baj van az életben, mindennapi elintéznivalók, gondok, képzelheted. S mindez együtt, tetézve szerelmemmel, amely elkedvetlenít az élet egyéb tetteitől, elvonatkoztat és elfordít, nagyon nehéz reális életet élni, nagyon kimerítő. Örömet szeretnék találni benned – jaj, csak azt ne hidd, hogy nem találok most is! –, valami megnyugtató, biztosító, boldog, vigasztaló, nagy-nagy reményt és ígéretet: visszajöveteledet és új életünket, amelyről ezerféle apróságot összeképzelek. Tegnap nagyon erősen kértelek, hogy mondjunk el mindent Klárának: ma már nem tartom szükségesnek, bár örülnék neki, ha felhatalmazásom volna rá tőled, hogy ha lehetségesnek látom a jó megoldást, beszélhessek neki rólad és rólam. Én biztosra veszem, hogy tovább szeretne téged, talán még jobban is, mint eddig, s te is, de főleg én, szabadabbak volnánk s jobban szerethetnénk őt; ahogy tegnap írtam, nem akarom az egészet ismételni. Valahogy aztán megoldódnék hármas életünk. Úgy érzem, rengeteg írnivalóm van rólatok, kettőtökről mint egy-ről. De hogy írhassak szabadon, ha minden sorom áruló? Hogy rejtsem el a reális utalásokat? Hiszen a verseimben folyton keresik a valóság jeleit, kutatják és vizsgálják ismerőseim még azokon a részeken is, ahol a kifejezések egyáltalán nem tekinthetők bírói bizonyítékoknak! Mindegy, írni azért lehet, legfeljebb el kell tenni őket egy időre.

Érzed, lánykám, hogy egy vagyok, egy akarok veled lenni minden gondolatommal? Úgy szeretnélek megnyitni téged is, ahogy két szoba egymásba nyitható. Egészen, vagy amennyire csak lehet. Fölébe emellek azoknak, akik lenéznek vagy lekezelnek téged, ellenségeidnek, bár nem tudom, vannak-e ilyenek. Majd lesznek, de te különb leszel, mint ők. Lehetetlen, hogy csak az írásomból, bárhogy akarom is, megérezhesd egész nagyságát annak a homályos célú szeretetnek és ragaszkodásnak, amit vágyam és szerelmem mellett irántad érzek. De intuíciód esetleg megsejti, s akkor már gyötrődés nélkül foglak szeretni. Jó volna. De ez is jó, ez a mostani nyugtalan szerelem. Akarjuk mind a ketten, hogy tisztábbak legyünk, zavartalanabbak, s ha nem sikerül, kezdjük mindig újra. Kedveském, írj nemsokára egy nyilvános levelet a Gólya uccába, nekem, válaszul, várj csak, válaszul arra a levélre, amit még nem írtam meg neked, de holnap elküldök: az én szabályszerű levelemre. Írj pár új színt a környezetedről, mindnyájunknak, köszönd meg a német fordítást, de senkinek ne írj az esetleges további német levelezésedről. Kláráék elsején megjönnek, ezt előre írom s írtam már tegnap. Kedvesem, életem, a kezedben vagyok, vigyázz rám, szeress. Ezentúl nem írhatok ily hosszan, gépen. Te térj át a napló-rendszerre, s csak akkor írj, ha szükségét érzed. Hetenkint kétszer küldd el, amit írsz. De nem bánom, ha úgy teszel, ahogy én tettem: írhatsz mindennap, azt is szabad. Lelkem, kedvességem, teljesen kitöltöttél, ne tégy büszkévé, gonosszá. Boldog vagyok, hogy írtál, s találgatom, mikor melyik levelem kapod meg. Szeretlek. Áldjon meg az isten.

Lőrinc

78.

A mellékelt levelet, Kedvesem, azért írtam, hogy a legális levelezésedbe eltehesd. Mint láthatod, első leveledre válaszolok benne, még július 23-án. Ezt a te első leveledet én „elveszítettem”, mert van benne egy s más, ami csak nekem szól. Hozzá alkalmazkodva, mint már kértem, írj majd megint. Ne tartsd együtt az én leveleimmel, az igaziakkal. S engem se tarts együtt magadban másokkal, hanem egészen külön, egyedül, legszebb és legtitkosabb lelkedben.

Édes kislányom, nagyon szeretlek. Csak ezt a másik levelet akartam ma írni, de nincs rá szívem. Ezért folytatom ceruzával. Zoli és Laci a szomszéd szobában beszélgetnek, remélem, nem néznek át ide, különben el kell sietve dugnom kíváncsiságuk elől a veled-maradásomat.

Kérlek, tépd össze e levél borítékját, hogy a postabélyegző és a VII. 23-as kelet közt ne legyen eltérés. Te írtad, hogy első levelemet 26-án kaptad meg, azért kelteztem így.

Ma 31-e van. Egy nap óta van nálam az írásod. Olyan jó folyton előszedni, hallani, hogy megszólalnak a betűid. Azóta már biztosan írtál! Azóta már többet, újat is kaphattam volna! Nem, nem vártam mára új levelet, de ha egy-két napon belül nem jön, megint rossz lesz már várni. Édeském, te ott már sűrűn kapod üzeneteimet és szavaimat, ugye? Szeretném tudni, meglepett-e hirtelen megnőtt szerelmem, s hogy nem írtam vagy tettem-e valamit rosszul. Szeretném – – – dehogy ezt szeretném én! Téged szeretnélek látni, hallani, ölelni, karonfogni, magamhoz húzni, megcsókolni telhetetlen sokszor, kísérgetni, tanítgatni, ágyba fektetni! Kislányom, kis könnyű testem, karom és lábaim, törékenységem, finomságom és forróságom, nagyon szeretlek és kívánlak és várlak, nagyon igazán, pedig oly messze vagy, és oly átszellemült, meglégiesedett valaki, mintha sose lettél volna valóság. Mégis, mégis, érezlek minden pillanatban, ha egyedül vagyok veled, úgy érezlek, mintha testi közelséged keltené fel vágyamat, mintha együtt hevernénk. Nem bírom megérteni, hogyan válhattál ily fontossá, de nem értettem régebben sem, mikor még együtt lehettünk, hogy miért éppen te vagy az, aki a legnagyobb gyönyörűséget adja nekem. Ez a nagy testi boldogság adta csak szerelmünknek azt a látszatot (tebenned), hogy az egész csak érzékiség; – most már látod, hogy nemcsak az. De azért nem mondok le semmi porcikádról, nem szeretlek kevésbé, – inkább örülök, hogy közeledhettem hozzád, a te szerelmedhez, gondolkodásodhoz, kívánságodhoz. Bárcsak már itt volnál megint, bár ne mentél volna el! Te, Böske, isten bizony szégyellem ezt a sok vallomást, ezt az ezerszer-egy ugyanazt. Shakespeare-ből fordítottam én valaha két sort:

ezt a két sort milliószor kevésbé értettem, mikor lefordítottam, mint most, amikor idézem. Mindennap újra mondom, hogy szeretlek, s jó volna hallani a te élő szavaidat is.

(Folyton járnak-kelnek ezek az emberek itt a nyakamon, már negyedszer teszem félre ezt a kis levelet.)

Most már váltogatom a borítékokat és a címzést. Egyszer géppel, máskor kézzel. Vajon megkapsz mindent? Ezentúl, azt hiszem, csak kézzel írhatok. A Barossból fogok neked írni, ott voltunk együtt többször. Voltam Trettináék új lakásán, – épp a Béla-kert mellett laknak, ahol mi voltunk együtt. Jártam a Duna-parton: mindenütt téged láttalak. Hozzátok is azért mentem oly sokat, hogy a Te otthonodban legyek és oda képzeljelek most is a bútorok közé. Írj, édes szerelmem, mindennap egy keveset, és szeressük egymást olyan nagyon, mint még soha. Emlékszel, hogy írtam: szegények kincse ez a szerelem? Szerelmem, te vagy kincsem, te vagy mindenem, szeretlek ma is és mindig. Leveleimet tedd el, olvasd el később is, nem fogom szégyellni vagy visszakérni őket. Isten veled, mindig csókollak, csókollak.

Lőrinc

[Utóiratok és oldalbejegyzések köröskörül a levél négy lapján:] Ha cikket írsz, a lakásra küldd! Szeretlek, kedveském. – Milyen rossz volna, ha azt írhatnám csak, amit a másik levélben! Írtad: nekem hízlalod a karjaidat. Várlak. – Nagyon szeretlek, nagyon szeretlek, írj sokat. – A gáz-eset rémes volt. Vigyázz nagyon, szeretlek. – Borzasztóan kívánlak, szeretlek. – Ide is elfér egy sor: csókollak, csókollak. – Te persze ne tégy mellékletet Gólya uccába hozzám írt leveleidbe! – Küldj képet!

79.

Édes szerelmem,

csak kutyafuttában pár sort. Most kaptam meg hétfőn délutáni leveledet. Nagyon örültem neki. Nagyon vártam. Azóta oly sok mindent írtam neked, s biztosan meg is ijesztettelek.

De most ne ijedj meg, mert a legjobbat mondom: ha volt rossz, elkeseredett perced és órád vagy napod, meg fog szűnni, ahogy szerettem volna már régen. Egészen biztosan tudom. Vége lesz minden aggodalomnak, szégyennek, titkolózásnak Klára felé, akinek te a lánya vagy. Kislányom, örülj, nevess, mint ahogy én is sírok és nevetek egyszerre itt a redakcióban – nem, nem: egész szememet újra elfutotta a könny, olyan boldognak, felszabadultnak érzem magamat. Szeretlek és szabad szeretnem. Kislányom, te ismertetted meg velem a szerelmet, szeretlek érte, hálás vagyok, de most már megkötlek, végtelen szeretetemhez kötlek, rád parancsolom a tisztaságot, és parancsolom, hogy soha többé gondolatban se vétkezz magad ellen és ellenem. Mert már nem a szeretőm vagy, nem véletlen és boldog kaland, hanem a költő kedvese, kedvessége, akit nem érhet többé semmi szennyesség. Böském, szeretlek, és szeretem Klárát: tudtam, éreztem én, hogy hamarosan rendeződni fog a dolgunk. Kimondhatatlanul és elválaszthatatlanul szeretlek mindkettőtöket: szeressetek ti is, két áldott asszonyom, és mentsetek meg minden rossztól. Ne törődj vele, hogyan történt – megvan.

Nehéz volt, s rettenetes nagy volt az áldozat, amit érted és értem hoztak, de tudtam, hogy így lesz. Ne ijedj meg, édesem, csak örülj. Szeretlek, s most egész másképp megint, mint még tegnap is: te is úgy szerethetsz, ahogy csak bírsz. A te szerelmed – már az eddigi is, pedig mily sok kínlódás és tisztátalanság volt benne! – vitt vissza a legiszonyúbb gyalázatosságokból, melyekről nem is tudsz, Klára szerelméhez, s te őrzöd őt és ő téged. Ha soha ilyen levelem még nem volt, most meglesz; máris megvan. Új embernek kell lennünk mától kezdve; minden eddigit megbocsátok neked, Böske, annyit még nem tett ember emberért, mint ma egész éjszaka én és reggel Klára teérted. Házigazdáidnak mondd, hogy valami kedves rokon meghalt (hogy fel ne tűnjék a dolog), és sírd ki magadat egész életedre, és ezután légy boldog velünk együtt. Ez az öröm ma még fájdalmas nálam is inkább, de most csoda történik. Nem tudok élni nélkületek. Szeretlek, nem tudlak különválasztani benneteket. Minden szerelmemmel parancsolom, hogy mától kezdve új ember légy, és segíts te is megmenteni engem azzal a másik szerelmemmel és végtelen jósággal együtt, akit nem bírok ezután eléggé szeretni.

Klára utolsó szemesi levele nem számít. Írj neki (Pestre) rögtön. Ne részletezz semmit. Írj sírva és nevetve, mintha az isteneknek, írjál. Szerethetsz, együtt maradunk hárman. Végtelen gyönyörűséggel ölellek és csókollak. Most nem írok pár napig. A „baráti” levél már nem kell. Nekem írj a redakcióba mindennap. Örülj, szívem, gyógyulj, erősödj, tanulj, légy új ember. Szeretlek.

Lőrinc

Ezt a levelet repülőpostán (par avion) adom fel.

80.

Kedves kislányom,

ha legutóbbi levelemtől megrémültél, most meg fogsz nyugodni, pedig akkor azt hittem, valami elképzelhetetlen örömöt hozok tudomásodra, ma pedig olyan lelkiállapotban írok, amilyenben te írtad legutolsó két leveledet, a keddit és a szerdait. Nagyon szomorú volt ez a két leveled. Hogy feladásuk óta mit érezhettél, mennyivel több fájdalmat s talán kétségbeesést is, és hogy most van-e úton már olyan leveled nekem vagy Klárának, amely már az ő szemesi levelére vagy az én szerdai őrült levelemre lesz válasz, nem tudom. Képzelni sok mindent képzelek, hiszen rengeteget beszéltünk itthon a dolgunkról, és rengeteg aggodalommal és önváddal gondoltam rád.

Hol kezdjem a lényeget, hogyan kezdjek hozzá? Zavart vagyok, eltompult és ideges. Esztelen vakmerőség volt tőlem, hogy engedélyed nélkül mindent föltártam Klára előtt, s még nagyobb, hogy azt hittem, lehetséges lesz az a megoldás, amit szerettem volna. Ami az elsőt illeti, mégis azt mondom, jó volt az az esztelenség, mert nélküle csak nagyon sokára vagy sohase szabadultunk volna föl: nem tudtunk volna visszatérni az őszinteséghez. A második esztelenség már csak az én hibám: úgy látszik, ilyet kívánni se égen se földön nem lehet. Megkaptam ugyan, amit kértem, de kiderült, hogy ez a megoldás az, amely a gyakorlatban életképtelen, s a legrosszabb, mert amellett, hogy tönkretesz egy embert, tönkretenné hármunk viszonyának minden formáját. Nem is állt meg ez az ígéret még aznap estig sem, s ha nagyon a lelkedbe nézek, úgy látom, nem állhatott volna fenn temiattad sem. Te nem fogadtad volna el. Én elfogadtam volna, hiszen ezt kértem, vártam, reméltem és vettem biztosra, de én akkor csak magamat éreztem, hozzátok külön-külön és együtt való ragaszkodásomat.

Kedvesem, rettenetesen nehéz most írnom. Úgy érzem, minden szavam árulás egyszer veled, egyszer Klárával szemben – miért nem állok valamelyikőtök mellé, tekintet nélkül arra, hogy mi lesz a következménye. De nem tudok és nem akartam ilyet tenni: én nem elszakítani akartam valamit, hanem egyesíteni. S hogy ez így nem sikerülhet, azt akarom, hogy legalább azt egyesítsem, amit én szakítottam szét végképp: a Klára és a te barátságodat. S tudom, hogy ezenfelül is sok mindent fogok ezután jobban tudni és merni, s azok után, amiket én Klárának elmondtam magamról és szörnyű titkaimról, ővele szemben is levethetek minden gátló érzést. Téged nem nyerhettelek meg magamnak úgy, hogy nyíltan az enyém lehess Klára mellett – ezt, ha szerelmes szavaimra és üzeneteimre gondolok, szégyellem. De másrészt örülök neki, s örülök részben azért is, mert teneked – én is így érzem, így mondtad sokszor, s így írtad most – ő fontosabb, mint én voltam legszerelmesebb gondolatodban is.

Hogy Klára hogyan fogadta az én vallomásomat és szerda óta mi volt nálunk, azt majd megtudod, amikor megjössz. De talán akkor se szükséges a részleteket tudni. A végeredményt látod a mellékelt levélből; ő írt neked azalatt, míg én gépeltem a magamét, s most adta be, hogy küldjem el. Sokkal jobban írt, mint én. Elmúlik majd az én szégyenkezésem is, s az ő fájdalma is enyhül: tégy meg mindent, hogy így legyen. A te fájdalmadat pedig enyhítse az, hogy Klárát visszanyered.

Kedvesem, nem felejtettelek el, s nem is foglak. Most igazán idézhetem még egyszer azt a régi verset: Köszönöm, hogy szerettelek. Nem akarlak megtagadni, te se tagadj meg jobban, mint kell. Te azt hitted, túloztam szerelmemet, ezt mondja Klára is. Nem vizsgálom magamat, s ami sokfélét irántad érzek, mindazt fenntartás nélkül melléd és köréd akarom és fogom állítani, mint gyöngédséget és barátságot, mintha testvérem vagy kislányom volnál. Részt akarok venni minden dolgodban, s őrizni akarlak én is, mert szükséged van rá. Most látom, hogy Klára is kislányának nevez, s nagyon jólesik, hogy én is épp így szólítottalak. Még fogok majd írni, írj te is, mint eddig, s akármi bajod van, fordulj hozzám éppúgy, mint eddig tetted. Szükségem van rá, hogy így legyek barátod, mert így vezetem le és alakítom át veszélytelenül azt, ami eddig szerelem és vágy volt bennem. De nincs szavaimban semmi tettetés vagy elhallgatás: én ezentúl hazudni nem fogok. És sok mindent nem fogok még tenni.

Bözsikém, tudod, hogy szerettelek. Ugyanígy szerelemmel szeretem Klárát. Ti ezt nem értitek, én se nagyon, többé nem is fogom keresni a rugóit. Jobb lett volna, ha mindez nem történik, legalább tinektek. De ne szégyenkezz miattam. Boldog vagyok, hogy legalább végül tudtalak úgy szeretni, ahogy, ha már elkezdtem, rögtön kellett volna. Most elbúcsúzom tőled. Ne felejtsd, hogy hűséggel és tisztasággal tartozol emlékemnek. Szeresd Klárát: engem is tőle kaptál. Ha majd hazajössz, rendeződni fog minden és új ember leszel. Föltétlenül segítségedre akarok lenni mindenben. Isten veled, kislányom, isten hozott!

Lőrinc

81.

Kedvesem!

Tudtam, éreztem, mennyire kétségbe leszel esve. Együtt gyötrődtem veled, de nem írhattam. Előbb látni akartam, mit írsz Klárának. Bízzál benne és bízzál az én barátságomban. Minden jó lesz, sokkal jobb lesz, mint volt. E pillanatban kaptam leveledet, s csak azért írok, hogy bejelentsem, este részletesen írok. Így, redakció közben még feladhatom e pár sort, s megkapod talán szombat délután. A másikat csak hétfőn. Mindent elmondtam, de részleteket (pl. első együttlét, s a többi, hol, hányszor, tervek stb.) nem. Ezt sem kellene titkolni, de nem kérdezte. Ne szégyellj semmit. Ha a mai helyzet számodra jobb, fordulj teljesen Klárához, egész lelkeddel. Azokat a leveleidet, melyeket múlt szerda óta kaptam, megmutattam. Nem volt baj ránk nézve belőle. A mait is meg kell mutatnom – így fogadtam meg, s így akarom. De hozzáteszem majd, hogy az ez utániakat nem mutatom meg, mert külön akarom veled megtárgyalni, s elintézni a dolgokat. S ekkor ő sem fogja kívánni. Ne félj őtőle; minél igazabban fordulsz feléje, annál jobban meg fog szeretni. Nem akarom, nem bírnám elviselni, hogy akármelyikőtöknek baja támadjon ebből a tisztázásból. Árulást, igen, elkövettem ellened, de csak formailag: a legjobbat akartam. Most légy nyugodt, ahogy lehet, amennyire lehet. Nem vagy egyedül: melletted vagyunk. Délután hosszan írok. Isten veled, kezedet csókolom.

Lőrinc

82.

Kedves Böske,

nem azt a levelet írom, amelyet megígértem, mert közbejött valami. Azt majd holnap vagy holnapután írom meg, beszámolva arról, hogy hogyan zajlottak le és miket érintettek a dolgok minálunk. Most csak azért írok, mert megígértem, és mert más közölnivalóim vannak.

Irtózatosan nehezemre esett annak vállalása, hogy én ezentúl teljesen őszinte leszek és őszinteségre kényszerítem – amennyiben rajtam áll – mindnyájunkat. Tudtam, hogy ennek lesznek olyan következményei is, amelyek fölöslegesen okoznak új részletezésekkel fájdalmakat mindnyájunkban. S tudtam, hogy lesznek sokszor helyzetek hármunk közt, amikor szinte árulás-jellegű lesz viselkedésem. A leggyötrelmesebb kínlódás jelének veszem azt a levelet, amit ma délelőtt kaptam; s én helyesnek tartom, hogy négyszemközti külön szidást is kapjak, s kívánatosnak tartanám, hogy elmúlt levelek, nem mostani lelkiállapotban mondott vagy tett dolgok ne kerüljenek okvetlen elő egyik oldal felé a szégyenkezés növelésére, a másik felé pedig a fájdalom felfrissítésére és fokozására. Ennélfogva kívánatosnak tartottam volna, hogy mi ketten egymással külön intézzük el a ránk tartozó részt, annál is inkább, mert ebben a külön levelezésben sem tettünk volna semmi olyat, ami Klára ellen irányul – az ő kikapcsolásának kívánatosságát nem titkolózási vágy, hanem az a meggondolás fogadtatta el velem, hogy kisebbítsük a fölösleges kínlódásokat. Azonban, mint írtam, még ezt is csak az ő hozzájárulása esetén tettem volna így.

Klára helyteleníti felfogásomat. Véleményem szerint fölöslegesen, de érthetően bizalmatlan hozzám. Nem, nem érthetően: én ide már nem tudom követni. Egyszerűen alkalmazkodom a tényekhez. Ugyanis attól a perctől kezdve, hogy elhatároztam a dolgunk hármas rendezését olyan formában, amilyenben lehetséges – persze a lehetségesek közül a legjobbra törekszem – akkor már tudnom kellett, hogy itt folyton engednem és engednem kell. Mert nem volna életképes az a kialakulandó vagy kialakult rend, amely az egyik féllel szemben bármit is forszíroz, amit az illető nem akar. E téren természetesen más a mi kettőnk helyzete és más a Kláráé: nekünk nincs jogunk kívánni még a nézetünk szerint fölösleges és elmúlt rossz törlését sem, ha ő bármily okból kíváncsi rá.

Itt közbeszólok, hogy Klára nem akarja, hogy tovább tegezzük egymást. Azt mondja, ez is emlékébresztő valami lehet. Szerintem ez sokkal jelentéktelenebb, mintsem egyáltalán észrevettem volna. S különben is, búcsúlevelemben tegezve szóltam ahhoz, akit most már barátomként nézek, nem csodálom tehát, hogy így írt maga is ma nekem. De ez nem fontos.

Levelem hangján érezhet valami erőszakolt tárgyilagosságot és ingerültséget. Ezt ne tekintse másnak, mint annak, hogy ezek miatt az apróságok miatt az imént nézeteltérés volt köztünk. Nem akartam engedni, aztán az eszem meggyőzött arról, hogy nem vagyok következetlen magamhoz, ha engedek. Nem fontos ez sem, már csak azért sem, mert míg a levél odaér, régen túl leszünk rajta, s máris túl vagyunk.

E percben Klára is ír magának, pótlást ahhoz a leveléhez, amit délelőtt megírt. A pótlásnak, azt hiszem, nem fog örülni. De megint nem ez a fontos, hanem az, hogy teljes szívével megértse: nem szabad semmi olyat tenni még a legjobb szándékkal sem, amit Klára nem fogadhat el. S ez ne titkolózást teremtsen és elhallgatást magában, velem vagy ővele szemben – ha ezt gondolja, akkor félreért. Ezt tudomásul kell venni minden rossz érzés nélkül, és vége. Tehát írjon nekem és én is írok, de hadd lásson Klára mindent. Viszont baj volna, ha ez magában visszatartana bármit, amit nekem akar vagy tőlem akar mondani vagy kérni. Még Klára fájdalmának csökkentése érdekében se legyen velem bizalmasabb a legmellékesebb területen sem, mint ővele. „Velem bizalmasabb”: (ha ilyesmi egyáltalán lehetséges!) nagyon jól érzi, hogy ezt úgy értem, hogy bizalmas lehet már hozzám minden bizalom nélkül, hiszen nem feltárásokról és titkos vallomásokról van szó, hanem a régi dolgokról, amikről tudja, hogy tudom őket, tehát aránylag kevesebb zsénnel beszélhet róluk énvelem, mint olyannal, aki nem volt társa bennük.

Higgye meg, nincs más segítség. S ne is legyen. Elég nehéz ez az ügy ahhoz, hogy ne menjen benne minden oly simán, mint mikor csak a józan ész vezet. Megbántás, elképzelhetetlen fájdalom, csalódás, csöndes és hangos keserűség és belső gyötrődés Klára részéről, és sajnálat és gyűlölet és szerelem és szeretet; más eredetű, de éppen olyan fájdalom, szégyenkezés és magányos önkínzás és csalódás a maga részéről; és fájás az én részemről is, – ilyen helyzetben az emberek nem bírhatják ki egymást és saját magukat, csak akkor, ha túltesznek egymáson a jóságban és saját vereségüknek érzik, ha a másik egy-egy pillanatra nem érzi át a többiek összes létezhető érzését is. Ilyen helyzetben nincs más segítség, mint az elképzelhetetlenül teljes őszinteség, az az őszinteség, amely már nem is szégyelli szégyenét, mikor az még fáj neki. Így érezzen maga Klárával szemben, s így fogja őt megnyerni magának talán jobban, mint valaha.

Én szentül hiszem, hogy mindez jól van és jól lesz így. Sokkal jobb lesz magának is. Hogyne! Szinte szamárságnak érzem, hogy ezt még bizonygatom. Akármilyen nagy megbántást fedtem föl őelőtte, s akármilyen rettentő, újszerűen rettentő napokat okoztam magának az elmondással azok mellé, amiket maga eddig szenvedett mellettem: csak ez az egyetlen menekülés valami végső rossz elől. Adjanak erőt, hogy higgyem ezt, habár, úgy érzem, nincs szükségem erre az erősítésre.

Ebben az is benne van, hogy: ne gyűlöljön meg még kis időkre sem. Nem hagyom el magát, nem maga ellen történt, ami történt. Én messzebbre nézek, s nagyobbat akarok. S amit Klárának szólok magáért, azt nem magáért teszem, hanem mindhármunkért. Bár meg tudnám őrizni mindig ezt a tiszta jóakaratomat!

Kérem tehát, tárgyalja meg velem külön, ami a mi külön dolgunk, de semmi a világon ne tartsa vissza attól, hogy mindent szóvá tegyen, amit szóvá kíván tenni, az sem, hogy Klárának mindenről beszámolok. Ha ilyen érzése támadna, irtsa ki magából azonnal, meggondolás nélkül.

Nyugalmat, nyugalmat, s valami messziről készülő jövendő örömöt kívánok magának. Higgyen benne, hogy minden így helyes és jó.

Kezét csókolja

Lőrinc

83.

Kedves Böske!

Levele nekem is nagyon fájt, mert igazolta, amit a maga kínlódásáról innen messziről előre tudtam. Tudtam én, hogy mikor ilyen nagy változást idézek elő, nem szabad magát egyedül, értesítés nélkül hagyni az egész felől, az Egész felől, nehogy – csak azokra a részletekre korlátozva minden elképzelését, amelyeket az eddigi levelekből megtudott – eltorzítva lássa akaratomat és indítóokaimat.

Kedves Böske, ezeket az indítóokokat magam se tudom még most sem világosan. Sokkal mélyebbről jöttek, mint gondoltam, és sokkal tisztességesebbek, mint ma maguk látják. Klára azt mondta rossz perceiben, hogy egyetlen célom a maga megtartása volt akkor, amikor beszélni kezdtem. Az biztos, hogy magát nem akartam elveszteni, de az Egész Cél nem ez volt. Őszerinte már küszöbön volt a dolog kipattanásának veszélye, csak ezt akartam megelőzni. Én tudom, hogy nem így történt. Hogy a veszély már nagy volt, az igaz, de el lehetett volna hárítani, ha tovább akartam volna hazudni, és ha vállaltam volna a maga lassú és végtelen gyötrését.

Nekem más célom volt. Ma már könnyű nevetséges képtelenségnek látnom azt a reményemet, amelyet akkor azonnal bekövetkező valóságnak hittem valami részeg elvakultságban, ti. hogy hárman és szerelmesen is együtt maradhatunk. Első célom, vágyam, biztos reményem ez volt. Mindhármunk harmóniáját akartam. Magát csak úgy akartam megnyerni, ha megszerezhetem Klára barátságát a maga számára, s a maga felszabadulását a nyomasztó lelkifurdalások alól Klára felé. Ez a cél és remény nagyobb volt és összefoglalóbb annál, ami benne az én önző és kellemes nyereségem lett volna, vagyis annál, hogy továbbra is magával lehessek. Tehát nincs igaza Klárának, amikor kizárólagosnak mondja, vagy csak mondta is azt, ami részlet.

Pedig hogy csak részlet volt, azt mutatják a továbbiak is, amikor e hármas viszony helyett hármas baráti viszony érdekében tettem és mondtam mindent. Persze, itt közbeszólhatnak maguk mind a ketten, hogy egyiküket se szeretem igazán, ha nem tudok annyira, oly rettenetesen önző lenni, amennyire egy szeretőnek lennie kell, ha tehát le tudok mondani, mikor erre könyörtelenül sor kerül, az egyiknek, akármelyiknek, a szerelméről. De ezt maguk sem mondanák, ha teljesen belém láthatnának. Én mindkettőjüket szerettem, amikor mindkettőjüket akartam, mindkettőjükben mást és máshogyan, mindkettőjüket másként és másként szerettem volna beépíteni az életembe, s ha engem és nem magukat kérdezik meg külön-külön, magukat, akik mindig csak a maguk egy érzését érzik velem szemben, míg énbennem most találkoztak – én mindig azt fogom válaszolni, hogy számomra ez lett volna a legjobb. Én itt voltam és itt vagyok önző, ennél a legjobbnál! De itt sem annyira, hogy vállalni, elfogadni tudtam volna ilyen helyzetet akkor is, ha valamelyik fél részéről csak tettetés lett volna a hozzájárulás. Tessék kinevetni, saját magam is kész vagyok rá, de én csakugyan két asszonnyal akartam élni, nem is gondolva meg ennek az életnek külső formai megoldását.

Nem is kerülhetett volna sor rá, mert közben kiderült, hogy ez nem a Legjobb. Kiderült, hogy ez lehetetlen. Milyen megoldás maradt?

Egyszerűbb volna, s csak a szenvedélyeket véve bírónak, jobb színben tűnnék most fel, ha egyenesen cselekszem, ha kijelentem, hogy így állván a dolog, magát választom, vagy Klára mellé állok, és azt mondom, hogy maga megszűnt létezni. Nőknek szimpatikusabb lehet az ilyen tett. De ha én tettem volna így, hazudtam volna, jaj, nem hazudtam, hanem megbolondultam volna! Mert hiszen én mindkettőjüket szerettem! És mert énbennem, akármilyen szörnyű hihetetlenségnek hangzik is ez, nemcsak érzékiség volt maguk iránt, hanem megvolt az a megbecsülés és gyöngédség és emberi érdeklődés és együttérzés is, amit, ha erotikával párosulhat, lelki szerelemnek lehet nevezni. Én hármasban maradtam akkor is, amikor már csak ketten voltunk, ebben a baráti hármasban megmaradtam akkor is, amikor lemondtam magáról, és valahányszor azt láttam veszélyeztetve, hogy nem lehet megcsinálni ezt a hármast sem – persze, ilyen ideges napokban nem számít külön minden szó, csak a szavak fő tendenciája –, mindannyiszor mindjárt elkeseredtem és idegenedtem Klárától, amit pedig nem éreztem akkor, amikor a magáról való szerelmi lemondás fájdalma támasztott köztem és közte különbséget.

Böske, én vissza akartam adni magát őneki, s boldog vagyok, hogy ez megtörtént. Ne bántsa, kérem, hogy ez szinte cáfolata annak a szerelmemnek, amelyről oly erősen, a friss felfedezés oly örömével igyekeztem meggyőzni magát. Én akármit teszek és mondok, cáfolat egyszerre két irányban, ha nem hisznek nekem. Maga ott Hollandiában csak azt látja, hogy lemondtam, és magáról mondtam le, mert írásaimból ezóta folyton azt olvasta, hogy Klárát és Klárát és Klárát emlegetem, és a maguk új találkozását akarom, tehát – hogy egy pillanatra gonoszabban gondolkozzam magam ellen, mint maga tudhat legkeserűbb pillanatában is – én ezzel az egész barátság-üggyel-ürüggyel csak simán le akarom rázni magát magamról! Böske, nem így van ez. És hadd figyelmeztessem arra, amire Klára a tanú, hogy itthon meg magát és magát és magát emlegettem és a maga megmentését, megnyugtatását, emelését. Mit tudom én, nem veszítem-e el mindkettőjüket emiatt? Ha nem segítenek, vagyis, ha nem látom, hogy jó lett az, amit magamnak és azoknak akartam, akik fontosak énnekem, nem tudom, hova jutok. Én a magam szemében nem degradáltam magát azzal, hogy lemondtam magáról, nem igaz tehát az a keserűsége, hogy maga és „az én kis szeretőcskéim” egyszerűen „áldozataim” és hogy puszta „garázdálkodás” volt magához való kapcsolatom. Hogy Klára végeredményben fölényben volt maga mellett, az még nem megbántása magának; s nem megtagadása annak, hogy csakugyan szerettem magát, s nem akadálya annak sem, hogy minden gyöngédségemmel próbáljam körülvenni. Úgyis olyan kevés és kis erejű az én minden gyöngédségem!

Ez volt, ilyesmi volt a célom. Magának, úgy ahogy van, minden gyöngeségével, gyökértelenségével, bizonytalanságával és jóra törekvésével nagyobb szüksége van őreá, mint énrám – állandóbb, komolyabb szüksége! Istenem, csak megértene, csak megértenének! De biztosan megértenek, most rögtön vagy nagyon hamar! Igen, ismétlem, ilyesmi volt a célom. Nem egyszerre, hiszen változott eredeti elképzelésem, de ez a homályosan érzett cél megőrizte fővonalát ebben az irányban, s most már bízom, nagyon bízom hármas jóakaratunk sikerében.

Azt hiszem és várom, hogy most aztán sikerül megmérni házasságunk erejét is, úgy, mint még soha. Most fog eldőlni a mi hármas dolgunkon kívül az is, hogy mennyi az én erőm, ha teljes lelkemmel akarok valamit. Mindenből erőt akarok meríteni, hogy hű maradjak Klárához. A magáról való lemondásból is. Nem hiszi, milyen nagy változás történt bennem. Azt akarom, hogy a rossz vágy csak vágy maradjon bennem, azaz legfeljebb csak vágy, de lehetőleg az se. Fenntartás nélkül jó és igaz akarok lenni és folyton kérem Klárát, legyen olyan, hogy ne idegenedjem tőle. És minden időnkénti idegességem mellett is nagyon nyugodt vagyok.

Böske, mit mondjak még? Nem is magának beszéltem, hanem egyszerre kettőjüknek. Úgy írtam, mintha jelen lett volna s hallotta volna azt, amit Klárának szoktam mondani.

Ne bánkódjék most már a múlt miatt. Most csak jövőnek szabad lennie. Éljünk okosabban, higgadtabban, több szeretettel és teljes bizalommal ebben a szeretettelen életben. Ne érezze magát rútnak vagy nem tudom én, milyennek amiatt, ami történt. Úgy látszik, minderre szükség volt, hogy megváltozhassunk és igazabbak lehessünk. Három felnőtt ember vagyunk, nézzünk tisztességgel és bátor szeretettel egymás szemébe. Nem csinált maga semmit, ami saját magában véve volna bűn vagy szégyen, s amit én csináltam, az sem garázdálkodás. Ne veszítse el, hanem őrizze meg önbizalmát, s ha nem volt, adjon magának erőt és önbizalmat egy kicsit az is, hogy én szerettem és én a barátja vagyok. Sokat szeretkeztem, de azt, hogy csak egy kicsit is szerettem, nagyon kevesen mondhatják el magukról. De legfőképp a mi közös szeretetünk és barátságunk nyugtassa és erősítse magát. Ne sírjon többé. Abban az első levélben azt kértem, hogy örüljön, nevessen, kiabáljon. Most már csak azt, hogy örüljön és mosolyogjon néha egy kicsit, ha miránk gondol.

Legközelebb Ödönről fogok beszámolni. Egyszer már akartam írni róla riportbeszámolót, de nem volt otthon, mikor felkerestem. S akkor majd alaposabban fogom kérni, amit most csak megemlítek: tanulgasson mindennap egy keveset.

Isten vele. Ne felejtse, hogy az életkedvet akartam visszaadni mindhármunknak. Kezét csókolja igaz barátsággal

Lőrinc

84.

Kedves Böske,

tegnap fent jártam Ödönnél, végre hát részletesen beszámolhatok. Mindenekelőtt: ahogy én a magam könnyen megcsalható szemével látom, egész jól néz ki, s ha sok is a gondja, rengeteg, meg a futkosnivalója, biztosan rendbe jönne egyetlenegy nap alatt, ha a pénzügyek rendeződnének. Egészséges ember, akinek még a keserűsége is egészséges. Keveset eszik, mégis bírja magát. S emiatt csöppet sem szomorú.

Azzal fogadott, hogy albérlőjük van. Csakugyan, a maguk szobáját átrendezték, a jobb ablaksarokból srégen a szoba közepe felé állítva van a dívány, helyet cserélve a fotelekkel és a kis asztallal, melyek az ellenkező sarokba kerültek. Pár kosár, egy kis zöld bőrönd az új holmi; és női ruhák lógnak itt-ott; hitványabb fajta piperecikkek.

– Titviczky Mária lakik itt, – magyarázta Ödön – a kerületi elöljáró titkárnője, Bözsi ismeri. Lehet vagy 36-40 éves, kiaszalt, vén szilva. Rengeteg népség jár hozzá, a barátnői, nagy keresztény banda. Az anyósom hozta ide. Negyven pengőt fizet. Mikor a pénzt ideadták, az anyósom rögtön levont belőle tíz pengőt, az apósom nyolcat, persze! Apró adósságokért. De elsején elmegy, okvetlen felmondok neki. Nem való Bözsi mellé, bár az anyósom azt mondta, hogy talán megszeretik egymást. De nekem se jó, hogy itt van. A vőlegénye, egyetemi hallgató, nálam alszik 15-éig.

A szoba különben rendben volt. Kérdeztem, ki takarít.

– Én. Nagymama reggel hétkor elmegy, s mikor ez a kisasszony is meglépett, portvissel meg ronggyal végigtörlöm a padlót, leporolok, szellőztetek. Nem nagy eset. Három napja csináltunk nagytakarítást, most majd odaát kerül sor nagytakarításra. Mert magamnál nem takarítok mindennap. Egy héten egyszer untig elég, hiszen semmit se szemetelek.

– Ki főz? Hogy eszik maga?

– Én főzök, és ha van mit, eszem, ha nincs, nem. Például volt idő egy hétig, mikor reggel tejet ittam, délben paprikás krumplit ettem, este meg sült krumplit. De hát ez egyáltalán nem izgat. Most az anyósom mondta, hogy küld ebédet, vagy én járjak ki hozzájuk, pár napja. Egy időben, eleinte, eljártam a Vass-konyhára is, de attól az isten mentsen meg. Amilyen moslékot ott az ember elé löknek! Tegnap este nagyszerű vacsorám volt: 15 deka felvágott, negyedkiló kenyér, másfél kiló dinnye. Kitűnően jóllaktam. Nem törődöm az étellel, s ha van pénzem, rögtön kifizetem valamire, hogy el ne csábítson valamelyik kirakatban a sok szép barack meg szőlő. Belefásultam mindenbe, ami eddig volt, moziban nem voltam millió éve. Most mindent az állásomtól várok, mert nem bírom ezt a pénztelen önállóságot.

Ezután elmondta Ödön, hogy júliusban még normálisan rossz volt az inkasszója – úgy emlékszem, valami 300 pengő, amit persze csak bevételnek, s nem nyereségnek kell venni –, de augusztusban 610 pengő helyett a kintlevőségekből csak 96 pengőt bírt beszedni hét embertől. Egész havi új rendelés kettő volt. Aki most még hitelt kér, nem kap. Tejre, elmaradt munkabérre, házbérre stb. többet kellett kiadni. Nem is maradt neki magának több egy-egy napra 1,50 pengőnél, reggelit és cigarettát beleszámítva. Annyira holt szezon volt ez a hónap különben az egész városban, hogy a saját hitelezői is respektálták a helyzetet: Árvai két hónapja nem jelentkezett az elmaradt törlesztésért s valószínűleg vár még egy hónapot, s egy másik helyen, Falus és Fodornál, szintén fizetés nélkül intézte el Ödön a tételét.

– 260 pengővel tartoztam. Bementem hozzájuk: „Uraim, nézzék, képtelen vagyok inkasszálni, itt van egy száz- meg egy háromszázpengős számla, ezt önökre cedálom, ha megelégednek vele…”

Készségesen átvették, adósaim elismerték mind a két számlát, havonta 50-50 pengőt fizetnek, s két-három részlettel kiegyenlítődik a tartozásom. Azóta voltam többször a cégnél, s egy árva szóval sem sürgettek. Mindenki számol azzal, hogy a helyzet halálosan rossz.

Kérdeztem, miből áll ki egy napja.

– Miből? Munkából, gondból, szaladgálásból. Ma például kilenckor ébredtem, elkésve, tízkor végeztem Kovacsevics Milenkónál (ez az a cég, ahová kedden belépek, szerb cég, Wigh elöljáró adott hozzá ajánló sorokat a névjegyén), s azután estig talpaltam. Hét helyen jártam és csak 15 pengőt bírtam bevasalni. Elsején! Holnap, vasárnap, elmegyek néhány helyre, ezek biztos fizetők. A többi mind gyalázatos. Igaz, hogy a legtöbbnél csak estére jött haza az elsejei fizetés és én már napközben ott jártam… Az ajánlás miért kell Kovacsevics Milenkóhoz? Nem is ajánlás kell, inkább ismerőseim körét szeretné látni ilyen névjegyekből, mert, gondolja, ha ezek mintegy őhozzá fordulnak az érdekemben, biztosan rekompenzálják azzal, hogy majd nála fognak vásárolni az én révemen.

– Milyen feltételek mellett áll be?

– Félig-meddig állapodtunk csak meg, hiszen minden a próbahónap után dől el. Most 5%-ot kapok, s ha megfelelek, 200 pengő fixet és 2 százalékot kapok. Nekem az fontos, hogy fixem legyen, akármennyi. Ez az egyetlen mentség, véglegesen beláttam. A két százalék jelent majd száz-kétszáz, talán háromszáz pengőt is havonta. A fix összeggel voltak csak bajok. Mert öt százalék, amit ő szeretne, igaz, szép, szép, de nekem biztos kell. Na, most majd eldől egy hónap alatt, lesz-e a dologból énekes halott. Azt hiszem, lesz. S közben máshol is nézek állás után, több helyre küldtem ajánlatot. Ennél a Kovacsevics Milenkónál estefelé két-két és fél órát kell csak bent töltenem a boltban, számolni, meg a berendelt vevőimmel törődni, esetleg másnak is kiszolgálni; a napot magát úgy osztom be, ahogy a legjobban megfelel… Olyan furcsa érzésem volt ma, mikor bementem megállapodni: istenem, két évig a magam ura voltam, a magam koldusa, most megint a más kutyája legyek? Szinte jólesett, mikor azt mondta a főnök, hogy kérem szépen, hát kedden megkezdheti a munkáját. Kell most ez a pár szabad nap, harmadikáig még számíthatok arra, hogy az emberek fizetnek, rengeteg dolgom van házbérrel, a saját vevőimmel, egyebekkel.

A legelső tennivaló most az volna, hogy kivegye Ödön (s aztán újra betegye) a tüdőbeteg-gondozóból – ahogyan nevetve mondta – a maguk-szőtte nagy szőnyeget, amelynek ápolási idejét már nem lehet meghosszabbítani. Valami száz pengő kell hozzá. És tárgyal most a terézvárosi plébánossal is, hogy beszerzési megbízatást kapjon egy oltárszőnyegre, ami 3-4000 pengős üzlet volna. Komolyan és igazán azonban csak az állás kérdése érdekli. Minduntalan visszatér rá:

– Jó lesz a fix, ha sikerül ez a história. Keresek négyszáz pengőt és mégsem dirigál senki és rizikóm sincs. Én csak eladok, a behajtás a céget illeti. Persze törekedni kell arra, hogy fizessen a vevő, ez az én érdekem is, hiszen mindig a befizetések szerint kapom a százalékot. Ez az állás folyton nőhet: mindig jobban megismernek, tágul a vevőköröm, ezzel együtt nő a keresetem, és fél év alatt egészen fellendülhetek. Közben lassan csak fizetnek az én adósaim is. Most kb. 2400 pengő az összes adósságom, a zálogokkal együtt, kintlevőségem pedig 1800. Nem számítom a külön 600 pengőnyi dubiózát, bár épp mostanában ért e tekintetben egy kis kellemes meglepetés… Az új állásom, ha beválik, visszaadom az iparengedélyt… És az lesz a jó, hogy ezentúl majd nem kell folyton csak Árvaira hivatkozni, ha érdeklődnek irántam. Mondhatom, hogy itt meg ott voltam alkalmazásban. Egész más szemmel nézik az embert, ha állásban van, mint ha állástalan. Azt akarom, hogy pár tétel álljon a hátam mögött, és egész megfeledkezzem már arról, ami Árvainál történt. Mert sokáig ez az Árvai-dolog tartott vissza engem igazi álláskereséstől.

Szóval mindig csak az állás. Igaza van, úgy látszik, nem szegény embernek való az önállóság és szabadság.

A Ligába hamarosan felmegy Ödön, megtudja, amit kell, a címeket stb., és megírja. Szegedre még nem írt, mert dühös és utálja a famíliáját, és sajnálja azt a harminc-negyven pengőt, amit vonatra s egyebekre kiadott. Mikor megjött a Nyugatira, volt a zsebében 36 fillér és két cigaretta. Jobb lett volna – mondja – ha azon a pénzen kiváltja két ruháját. Mert újabban, amikor egyszer 13 napon át egy fillért se hajtott be, fehérneműt és cipőt is kellett a zálogba adnia. Néha nagyon ideges:

– Még jó – folytatja –, hogy ezekben a rettenetes hónapokban nem voltak itthon. Senki sem zaklatott, senki nem növelte aggodalmaimat, kevesebbet kellett költeni és végül gondolkozni is jobban ráértem. Az öregek nincsenek itthon, ez a legfőbb, mert nincs, aki mondja, hogy itt volt a nemtudomki, pénzt kért, nagyon kéne ám neki a pénz! Ha jött valaki, s akart valamit, vagy itthon talált, vagy nem. S ha tudtam, fizettem, ha nem, elküldtem. A harmadik száj mindig hozzátesz valamit. Így minden egyszerűbb volt, s könnyebb volt elviselni a rosszat is. Nem elég gond nekem, hogy nem tudtam adni, amikor nem tudtam? Kellett, hogy még külön is vagdossák a fejemhez?

– Zavarta magát Bözsi is itthon? – kérdeztem, s Ödön nevetett. Magát idézte, utánozta: „hát ezzel mi lesz, hát annak mikor fizetünk, mi egyáltalán a terved?!” És így folytatta:

– Nézze, hát nem elég, hogy én törődöm a nyomorúsággal? Nem elég, ha én rágom magamat miatta? Minek rág még ő is?

– Azért, mert őt is rágta a baj, ő is részt akart venni a rendezésben, tisztán akart látni, segíteni próbált.

– Igaz, igaz. Őtőle az ilyesmi nem is volt helytelen, elismerem. De az én természetem miatt mégis rossz volt. És a helyzet miatt is. Ha jól megy a dolog, és akkor érdeklődik, akkor nem bánom, de ha baj van, elég az nekem is. Akkor sürgetésnek meg piszkálásnak hat minden. Még ha jóakaratból történik is. Akaratlanul beleérez az ember ilyenkor egy kis csipkelődést vagy gúnyt a szavakba.

És itt megint elnevette magát:

– Szeretném tudni, Lőrinc, micsoda zagyvaságokat beszéltem én itt össze.

– Én meg azt szeretném tudni, nem ijed-e meg majd Bözsi, ha mindezt megírom neki?

– Ne is írja meg, csak a jót. Vagy ahogy gondolja…

– Én azt hiszem, nem lesz helytelen, ha egy kicsit hazalát. Onnan messziről úgysem képzelt össze eddig sem túlságos jókat, s csakugyan olyannak látszik a helyzet, a maga elhatározása, hogy ezentúl lassan-lassan konszolidálódnak az új állással meg a fix fizetéssel. Ha ezt nem érezném, s nem látnám a maga bizakodását, elhallgatnék egyet-mást.

– Hát igen, én nagyon bízom. Ha nem bíznék, már nem is volnék itthon. Elmennék. Látni itt Pesten sok világjárót, elmennék én is csavarogni. Azzal az úttal, amit én összeszaladgálok, két esztendő alatt körüljártam volna a világot, s levelezőlapokat árulva biztosan megkerestem volna, ami adósságom van… Jó, jó, nem mondom én ezt komolyan, de csak elnéztem tegnapelőtt is az egyetem előtt azt az evezősbiciklis németet: jött, úszónadrágban a négykerekűjén, megállt, felállította a rádióját, ami csak a cécóhoz kellett, óbégatott egy kicsit és öt perc alatt összeszedett vagy hat pengőt…

És megint:

– Azt hiszem, mire Bözsi hazajön, egészen más helyzet lesz… Ma még rossz minden. Van negyven fillérem. Amit napközben szereztem, rögtön kiadtam a varrónőnek. De van cigarettám, hülzni is elég. Sokat dohányzom…

Csengettek. Ödön fél órát tárgyalt valakivel, aztán bejött:

– Jött hat pengő. Javítás. Nincs kész, de előre kifizette. Azért voltam vele ilyen sokáig, mert barátságosnak kell lenni. A Corvinnál segéd. Oda is adtam be ajánlatot. Fenyveshez is. Nem állok meg az első embernél. Csak a magam vevői tűnjenek már el. Belefáradtam. Szervezetileg se bírom úgy, mint eddig. Ezért hagyok fel vele. A másik jobb lesz. Nem lesz rizikóm, de lesz kereseti lehetőségem. Valami. Később több. Jobb lett volna, ha ezt már előbb ilyen világosan és végérvényesen belátom. De talán kellett hozzá ez az augusztus és a szegedi elutasítás.

– Mit csinál este? Ma este?

– Este olvasok. Most látom igazán, mennyire kell a könyv. Előszedem sorra a régi könyveket, ami van… De őszintén megvallom, legjobban ezek a kis vacakok érdekelnek, ezek a könnyű olvasmányok. Ami az embernek elveszi valahogy a búját-baját. És utána kitűnően alszom. Azt az egyet mondhatom, hogy aludni ma is úgy tudok, mint a bunda, ezt nálam meg nem rontja semmi idegesség… Ma este meg kimegyek az öregekhez, ott vacsorázom. Reggel veszek egy Pesti Naplót és indulok a körutamra. Öt-hat helyen várnak.

…Hát körülbelül ilyesmit beszélgettünk. Ödön közben kivasalt hat gallért hat inghez. Mutatott egy írást: felszólítják, hogy Bandi beíratásáról gondoskodjék. De hiszen már be van íratva! Majd felel rá. Az asztalon ott hevert az albérlők bejelentőlapja. A hölgy saját vallomása szerint 1900-ban született, tehát nem lehet 36-40 éves. Vagy mégis? A fiúnak (1904) nagyon furcsa a neve: Brumm József. Meglett a csomagolás is, a hat ing, indultunk elfele. Az öreg nagymama ekkor bújt elő a konyhából. Valamikor közben hazajöhetett és nem mert vagy nem akart villanyt gyújtani.

– Vetheti az ágyat, nagymama! – ezzel lementünk és elváltunk.

…Nem tudom, nem volt-e helytelen mégis, hogy mindent megírtam, illetőleg nem tudom, mennyire szokott Ödön beszámolni magának az otthoni dolgokról. Igazán azt hiszem, hogy most lábra állnak. Ödönt nem mondhatom optimistának a jövőt illetőleg, úgy értem, hogy nem mondhatom levegősnek és fölfuvottnak a várakozásait, az egész ember azonban mégis, minden időnkénti idegesség és állandó nyomorúság ellenére annyira lehiggadt és józan, hogy ez már magában véve eredmény és jó kilátás. Mást mondanék, ha elfelejtette volna a bajokat, s most, a változás küszöbén egyszerre csillogna és rózsák mosolyognának a képzeletében. Nagyon reálisan gondolkozik, s egy csapásra rendbe jöhet minden már az első hónap után.

Kedves Böske, teljesen kimerültem ebben a hosszú riportban. Az erkélyünkön gépeltem, vasárnap délben és kora délután. Szép szeptemberi nap van, de már szeptember. Már megkezdtem szabadságomat, sajnos. Nem megyek sehová, úgy látszik.

Örömmel hallottam, hogy már elég jól beszél németül. Ez fontosabb, mint a holland. Írjon, legyen nyugodt maga is, bízzék a jövőben és magában és bennünk.

Kezét csókolom. Üdvözlöm házigazdáit. Igaz barátsággal:

Lőrinc

Vigyázzon magára, Kedves Böske, vigyázzon nagyon az egészségére. Kezét csókolom.

L.

85.

[Levélfordítás és kommentár:]

***

Szó szerint fordítottam, mint a múltkor is. Még azt az üzleti ridegségű, komikus mondatot is, hogy Ein Gefühl der Liebe… A szerelem érzése…

Nem gyalázatos az a Finom lesz, mi?

És két felkiáltójel. És persze most is: csókolja…

***

Látja, ilyen belülről egy olyan férfi, akit a maga naiv szeme szerénynek, finomnak, illedelmesnek, kisdiáknak lát. Milyen lehet az, akire gyanakszik?!

***

86.

Bözsikém,

nem írok hosszú levelet ma, mert beteg vagyok. Csak megnyugtatni akarom. Jöjjön nyugodtan haza és hozzám, ha maga szeretettel jön felém, én is szeretni akarom és fogom is. Minden rendben lesz. Lőrinc folytatja ezt a levelet, az utazási dolgokat megkérdezte már. Isten vele, írjon még és hízzon, minden jót kívánok, Bözsikém, csókolja

Klára

Kedves Böske,

úgy alakult a helyzet, hogy pár nap múlva Ausztriában és Németországban kis körutat teszünk Klárával. Addigra Klára rendbe jön. Hogy mikor, még nem tudjuk pontosan; gondolom, 18–19-én indulunk. És azt gondoltuk, hogy Kölnben vagy valamelyik másik olyan városban, amely a maga visszautazásának vonalába esik, fölvennénk magát, s együtt jönnénk haza. Közben még jutna idő megnézni egyet-mást. Mindez biztosnak tekinthető, de a részletek még oly homályosak, hogy nem írhatok pontosabbat. De erre a levélre még válaszoljon (azonnal, akkor megkapjuk) a lakásunkra. Ha válasza már nem érkeznék meg idejében, akkor is kontaktusban maradhatunk, hiszen lényegében itt csak arról van szó, hogy tudjuk, melyik városban mikor vagyunk. S ott majd kimegyünk az állomásra a maga vonata elé. Minderről a véglegeset még talán itthonról megírjuk; s útközben is írunk még. Ugyanakkor megjelöljük azt is, hogy poste restante maga hová írhat minekünk idegenbe. – – Ebben a találkozás-esetben, úgy hiszem, lemondhat Amszterdam vagy Hága megtekintéséről; de azért az odautazást is megírom majd holnap, s az Arnheimból való hazaindulás idejét, a menetrendet. A maga német és osztrák vízuma vissza is érvényes, ez mindig így van. Németországban 3, Ausztriában 1 napig lehet vele tartózkodni.

Hogy Pesten miből mennyi van, kiírták nekem egy szakkönyvből. Néhány adat nekünk is meglepetés.

Bank: 21; nagy fürdő (Bäder): 19; börtön (Gefängnisz): 5; gyár (Fabrik): 60; malom (Mühle): 10; híd (Brücke): 8; kórház (Spital): 46; szanatórium: 8; zagy mozi (Kino): 20; múzeum: 20; vasúti állomás (Eisenbahnstation): 19; nagy szálló (Hotel): 30; panzió: 26; sporttér (Sportplatz): 30; színház (Theater): 19; éjszakai mulató (Nachtlokal): 11; szobor, emlékmű (Statue, Denkmal): 50; temető (Kirchhof): 10; róm. kath. templom (Kirche): 50; evangélikus: 7; zsidó: 7; református: 6; baptista: 2; unitárius: 1; elemi iskola (Elementarschule): 140; polgári (Bürgerschule): 70; gimnázium: 31; kereskedelmi (Handelschule): 14; lakosság: 1 millió; a házak száma: 22.000.

Azt hiszem, maga is örülne, ha találkoznánk. A lényeget megírtam, a többit holnap és később.

Kezét csókolja igaz barátsággal

Lőrinc

Két holland világutazó lány járt Az Estnél, tőlük kaptam a mellékelt cédulát. Mutassa meg házigazdáinak. Isten vele!

Lőrinc

P. S.: Estefelé feljött ma hozzánk Ödön egy kollekcióval. Mutatta a fényképeket, mondtuk neki tervünket, aminek nagyon örült. A maga jegyeit kedden veszi meg, szerdán küldi, úgyhogy pénteken megkapja. Magának nem muszáj Bandi elutazása napján indulnia. Majd írunk egy azzal a nappal kb. összeeső dátumot, reggel indul, s délben vagy este együtt leszünk már. Esetleg jegyet és részben pénzt küld Ödön, hogy találkozó-városunkon túl szabadon lehessen választani az irányt. Erről is később. Kezét csókolom.

Lőrinc

87.

Kedves Böske,

Ödön megvette s itt küldi a jegyet Arnheimtól Kölnig. Arnheimig maga váltson Enschedében. Kölntől a gyors III. osztály Pestig (Frankfurton, Nürnbergen, Regensburgon, Passaun, Wienen, vagyis a maga régi vonalán, amely a legrövidebb) 90 pengőbe kerül (kb. 65-66 márka; 1 márka = 1,37-1,38 pengő). Ezt a pénzt vagy én viszem magammal, vagy még ma este, legkésőbb holnap délelőtt expressz ajánlott levélben feladja Ödön magának.

De mindkét esetben találkoznunk kell Kölnben, szept. 24-én hétfőn délben. Talán Bandi is aznap jön. Magának valószínűleg egész korán kell Enschedéből indulnia. Arnheimból a kölni gyors, mint írtam, 9 óra után indul. De jön később is, egész nap, sok.

Ne aggassza, hogy a további pénz nálam lesz. Lehetetlen eltévesztenünk egymást, ha maga pontosan azt teszi, amire kérem. – De előbb mást írok, arra az esetre, ha maga nem jöhetne valami okból elénk és velünk. Szóval: mit tegyen, ha egymaga jön s a pénz magánál van?

Ne szálljon ki, csak Kölnben és Nürnbergben. Kölnben menjen be az első utazási irodába, kérjen kölni prospektusokat, s váltsa meg azonnal egész hazáig a jegyét, Passaun, múltkori vonalán át. Németországban nem spórol a személyvonattal, mert a gyorsvonat csak bizonyos Zuschlaggal drágább (150 km-en felül, tekintet nélkül a távolságra, 1,50 M). Ha a jegy megvan, s mondjuk, hogy van útravalója, ossza maradék pénzét két részre. Az egyiket szánja Kölnre, a másikat Nürnbergre. Annyija nem lehet, hogy megszálljon valahol. A prospektusok alapján járja be Köln közepét, menjen át a hídon Köln-Deutz (Dajc)-ba, s esetleg nézze meg a Presse-Ausstellungot („Pressa”). A prospektusból meg fog érteni annyit, hogy tudja, melyik épület micsoda. A jegyváltásnál vegyen (pár pfennig) a kölni irodában helyjegyet (Platzkartét), különben esetleg állnia kell. Van magánál, még innen vitte, egy kölni rajzos prospektus, címlapján a Dómmal: ennek belső első lapján van egy városi térkép, belerajzolva alak szerint a főbb érdekességek, s piros vonallal megjelölve egy körséta útvonala. Tegye meg azt a sétát. (A Pressa elmaradhat, ha muszáj.) Előre tudja meg egy jó későn induló vonat idejét, s kávéházban vagy sörözőben és váróteremben és sétával töltött este után üljön vonatra, hogy reggel vagy hajnalban érjen Nürnbergbe.

Mint minden nagyobb német állomáson, biztosan ott is van ragyogó tiszta toalettfülke, ahol 30 pfennigért teljesen megmosdhat, felfrissülhet. Fürdőszoba is van az utasoknak. (Júlia így tett Münchenben.) Az első úti irodában kérjen prospektust (vagy már az állomáson(?) levő Fremdenverkehrsbüróban) és estig könyörtelenül talpaljon. Az állomás elől minden városban sűrűn szoktak járni autóbuszok, melyekben egy-egy sereg idegent 4 márkáért körülutaztat hivatalos vezető. Jó volna, ha erre telnék a pénzéből. (Itt fontosabb ez a körút, mint Kölnben.) Ha nem telnék, vagy ha csak alig maradna valami kevés utána, akkor inkább a prospektusok és képek és ingyentérképek alapján maga nézelődjék. Este vonatra és azzal vége. A müncheni kitérésre nincs útiköltsége.

Már Kölnben elmehet az osztrák követségre és válthat átutazóvízumot. Olcsó, emlékszik rá. De lehet, hogy jó a vízuma hazafelé is. Ezt innen nem tudom megállapítani. Az a bejegyzés, hogy az út osztrák területen nem szakítható meg, nem fontos. Az utas akárhol kiszállhat, a rendőrségnél jelentkezik, s kap tartózkodási engedélyt. De maga különben sem akar utat megszakítani vagy éppen egy napnál többet tölteni Ausztriában! – Viszont, s ez a fontos, ha nem akar bajlódni Kölnben a vízumszerzéssel, utazzék nyugodtan, s Passauban, a vonaton is megkapja az átutazóvízumot az osztrákoktól. Ezzel semmi esetre se kell bajlódnia Hollandiában. A múltkor a menetrend mellett igen sok programot mondtam el. De maga e kettőnél több kiszállást ne tervezzen. Hihetetlenül megerőltető, és nincs pénz. Mindenütt igen sok a váratlan, kiszámíthatatlan icipici kiadás.

Már most, mit tegyen, ha találkozunk? Akkor Kölntől kezdve semmit. Addig azonban pontosan alkalmazkodjék az időbeosztáshoz. – Ha valahogyan nem indulhatna 24-én az arnheimi megjelölt vonattal, nem nagy baj: én 24-én minden vonatnál várni fogom Kölnben déltől kezdve, míg csak meg nem jön.

A kölni állomás mellett van a főposta, die Hauptpost. Oda szombaton (legkésőbb vasárnap de.) adjon fel levelet, ily címzéssel: Herrn Lorenz Szabó, Köln, Hauptpost, Poste restante. (Poszt resztant.) Mi vasárnap este érkezünk Kölnbe; hétfőn de. elmegyek a főpostára és mindenesetre megkérdezem, van-e poste restante levelem. Megnyugtatna, ha volna, s azt írná benne, hogy minden rendben van. Ugyanakkor leadok ott a maga nevére (Elisabeth Vékes) egy poste restante levelet, melyben kölni szállodacímünk lesz, esetleg egyéb is. Ezt azért, hogy pl. ha maga megérkeznék 12 helyett du. 2-kor s valahogyan mégis elvétenénk egymást, maga a főpostán megkapja a levelét és címünket. E leveleket a név bemondására adják ki, útlevéllel igazolhatja magát. Úgy tudom, az állomás mellett van egy Viktoria (ezelőtt Bellevue – Belvü –) nevű szálloda; ha lehet, oda szállunk meg, de ez nem biztos. Ha azonban van ilyen szálló, annak a portásánál is feltétlenül hagyok levélértesítést vagy valamit a maga számára. Ugyancsak e két helyre írok, ha velünk történnék valami útközben, s emiatt késnénk. Ez azonban tejesen ki van zárva. – Mint látja, a kölni találkozás úgy ki van építve, hogy lehetetlen el nem boldogulni. Az a biztos, hogy a déli gyorstól kezdve mindegyiknél várom késő estig, mint fentebb írtam. Jöjjön a délivel, a délben érkezővel! Ide írom még, hogyan kérdezősködjék szükség esetén a levél után. – Bitte, wo ist die Hauptpost? – Bitte, wo kann ich die Poste-Restante-Briefe bekommen? (Bekommen = megkapni; übernehmen = átvenni?) – Bitte, ist hier ein Poste-Restante-Brief für mich? Mein Name ist Frau Elisabeth Vékes. – (A nevet mondja tisztán, sőt esetleg írja le!) – A portásnál: Bitte, wohnt hier Herr Lorenz Szabó mit seiner Frau? Ist hier ein Brief für mich? – – – A poste-restante-ot, ami francia kifejezés és postánmaradót jelent, németül néhol postlagernd-del fejezik ki, ami ugyanaz. – – – E beszélgetési tanácsok, azt hiszem, fölöslegesek, hiszen maga ma már biztosan megérteti magát akárhol. Poste restante jelzéssel táviratozni is lehet; lehetséges, hogy ezeket más osztályon vagy egy másik postahivatalnál őrzik ki [sic!] és adják ki a címzettnek, ha jelentkezik értük. Mindez, éppúgy, mint a hotelekbe való levélírás teljesen szokott, egyszerű dolog, ne ijedjen meg tőle.

Sok pénzünk nekünk sincs, ezért nagyon kell spórolni. Böske, a világért se vegyen semmit senkinek. Facipőt se! Holland pénzét váltsa márkára át, ha volna. Schilling tán nem is kell. Vagy néhány márkát, ha maradna, útiirodában, a kalauznál vagy az állomáson, lehetőleg hivatalos helyen. Általában mindig az irodákhoz forduljon, ott mindent tisztességesen megcsinálnak, minden elképzelhető felvilágosítást megadnak és sok mindent elintéznek ingyen is.

A repülőposta innen gyalázatosan működik. Onnan kitűnően jött hétfő esti levele. Rá van írva, hogy az egyik repülőgép indulása után kapták meg, s emiatt késett, ma reggel (szerda) mégis itt volt. Tegnap a távirata déli egykor itt volt.

88.

Kedves Böske! Mit szólna ehhez a megoldáshoz az esetleges újabb személyes látogatás megelőzésére?

Felhívná szombaton délben a telefonszámot, érdeklődve az érdeklődés oka iránt, röviden, udvariasan, sőt szívélyes hangon, de mindenesetre hidegen, tartózkodóan. Magáról semmit nem mondana, vagy csak minimális általánosságot, megemlítve (ha alkalom nyílik rá) az el nem válást s a jelenlegi helyzet ideiglenességét. Valószínűleg helyes volna semmiféle kérésnek nem teljesítése, tehát udvarias elhárítása. Nyíltan, kedvesen, határozottan. Mint aki leépített valamit és más területeken tartózkodik, s a múltat semmi körülmények közt nem akarja feleleveníteni s azt sem engedi, ha a másik fél akarná. Még a „keresztmamaság” révén történő esetleges közeledést is elhárítani volna – szerintem – jó. Az egész viszontjelentkezés, gondolom, a nyugodt idegenséget szuggerálná, a haragtalan, de végleges elválás elhatározását, s bizonyára megölné a gyanú csíráit is. Maga már meglehetősen fölényes, nyugodt, biztos. Beszéljen ilyen hangon. Nem is kell előre készülnie a mondanivalóra, elég, ha jól átgondolja és szem előtt tartja a végső célt, vagyis azt, hogy: 1. maga ilyen keresésre mer jelentkezni, 2. semmi esetre sem akarja felvenni az érintkezést, 3. ezt minden harag nélkül teszi.

Én jónak gondolom a tervet. De halogatni nem lehet. Tulajdonképpen már pénteken meg kellett volna tenni, hiszen csütörtökön történt a keresés.

Különösen akkor jó a terv, ha a maga mamájánál járt volna előzetesen a vendég s onnan tudta volna csak meg a címet.

Ha meglepetésszerűen bizonyos konkrét értesülést vetnének a maga szemére: talán legjobb kitérni a válasz elől, előzetesen persze egy rövid cáfolattal, amit kövessen olyasmi, hogy maga nem hajlandó semmi felelevenítésébe belemenni a múlt dolgoknak és sajnálja, hogy a másik fél nem tud szabadulni.

Ne tévessze meg esetleges meleg hang sem! Anyáskodó érzelmességet szorítson vissza udvarias különállása hangsúlyozásával.

Ha mindezt jól átgondolja és helyesnek tartja, tegye meg az érdeklődést. És rögtön utána telefonálja meg nekem a dolog menetét.

Tragikus hang tűrésébe, esetleges fenyegetés meghallgatásába ne menjen bele: udvarias közbeszólás és figyelmeztetés után tegye le a kagylót.

Ez így még mindig jobb, mint egy új látogatás vagy a látogatás várásának elhúzódó izgalma. Nem?

89.

Lőrincke!

Nagyon sajnálom, hogy elutazása előtt már nem tudtam megmondani, megmondani mindazt, amit szerettem volna, és megpróbálom eltenni, mire visszajön. Tegnap még kevesebbet lehetett beszélnem, tekintve, hogy Ödön vagy két lépésre állt a hátam mögött. Köszönöm, s nagyon kedvesnek találom, hogy elküldi a könyvét. Igazán nagy örömet szerez majd vele. Ezt se tudtam szóval megköszönni, és még sok mást, ami jólesik, s most bennem szorult. De ezt legalább megírom most, mert rosszulesett, hogy csak a legridegebb udvariasság hangján köszöntem meg magának.

Pihenje jól ki magát. Utolsó találkozásunkkor az volt az érzésem, hogy sürgős szükség lenne magának a nyugalomra, pihenésre. Én őszintén egy kicsit irigyeltem is érte, nagyon szép lehet most ott! Szeretettel és barátsággal üdvözlöm.

Ui.: Ha akad írnivalója, Lőrincke, Madzsarék címén (Madzsarék: Ortopéd intézet, Nyúl u. 8.) elküldheti. És a világért se higgye, hogy elvárom, hogy írjon… de ha van kedve, nagyon örülnék neki, és dec. 26., tudja?

Dec. 18-án, kedv. Lőrincke, arra kérem, ha hazajön, hívjon föl! Számomra igen fontos dologról szeretnék magával beszélni. Csütörtökig valószínűleg benn vagyok az iskolában, de du. is ott leszek.

Bocsánat a papírért, de nincs más kéznél.

90.

Kedves Lőrinc, írnom kell, mert sohasem tudok veled beszélni. Részint mert nincsen rá idő, s mert ha együtt vagyunk, neked csak „egyre” van egy kis időd, amikor is előtte még nincs türelmed beszélni, utána pedig már nincs türelmed.

Nem akarok „szakítani” veled – erre már az idők folyamán rájöttem: úgysem sikerül, majd csak rád bízom. – Csak arra kérlek, légy segítségemre abban, hogy elviselhető legyen a mostani helyzetem. Ha én kerüllek és nem akarok együtt lenni veled – mint ahogyan most is van –, annak mindég megvan az oka. És olyankor jobb, ha magamra hagysz. Nem akarom részletezni, mennyit kínlódom sokszor, és nincs, kihez forduljak. Nagyon egyedül maradtam, igen nagy részt vettél el Kláriból. Tehozzád nem fordulhatok, te mégiscsak a te szempontodból ítélsz, ez természetes is, nem is rovom fel hibádul.

Én nagyon nem látok tisztán, már egészen összezavarodik bennem minden, nem tudom már, mi a helyes.

Ez a levél is kezd már egészen zavaros lenni. Most megpróbálok szorosan a tárgynál maradni. Tehát: ha én nem akarok veled lenni, ne ellenkezz. Nálatok sohase akarj megcsókolni, mert engem az rettentően zavar. Ez igazán nem sok, ennyit meg lehet tenni. Nálam az igen nagy dolog, hogy téged szeretlek, de nálad igazán mindegy, eggyel több vagy kevesebb, 25 vagy 26.

Éppen azért, mikor én nagyon érzem a terhét, hogy szeretlek, hagyj magamra. Hallatlanul szégyellem magam sokszor, mégiscsak egy aljas csalás avval szemben, akit a legjobban szeretek, Ödönről nem is beszélve, aki eltart. Na, és az önbizalmam, ami régen oda van, szörnyű hitvány féregnek érzem magam, akinek nincs joga semmihez sem, ami rendes és tiszta. Mégiscsak arról van szó, hogy én is csak sorakoztam, besoroztál. Valamit kellene mondanod, valami erőset és elfogadhatót, ami megszüntetné bennem ezeket a gondolatokat végérvényesen. Jobb lenne, ha kevésbé szeretnélek.

Vagy nem is tudom már, illetve sohasem tudtam, mi lenne jobb.

Légy szíves, találj ki valamit, és közöld vélem.

Képzelem, hogy meg fogsz rémülni, hogy ilyen veszélyes dolgokat írtam le. Azt tudom, nem is kellene leírnom: égesd el gyorsan.

A te ceruzáddal írtam, jó hogy leírtam ezeket, úgy „kimentek” belőlem.

Szerbusz

B.

91.

Már lefeküdtem, egyedül vagyok, de te itt vagy velem. Az asztalomon fekszik egy itt hagyott üres cigarettadobozod, kezembe fogom, nézem, mintha még meleg lenne az érintésedtől. A csokoládédat eszem s a te ceruzáddal írok.

Mikor ma elmentél, nagyon elszégyelltem magam, arra gondoltam: hogyha egy kicsi is igaz abból, hogy szeretsz, akkor én nagyon hálátlanul viselkedem veled szemben, mikor nem tudok hinni neked. De látod, azért sem merem elhinni, mert túl nagy boldogság lenne számomra, ha csak félig is igaz volna.

Most azért írok, mert meg akarom köszönni a mai kedvességedet. Olyan borzasztó elhagyatottságban ültem itthon már két napja, fáradtan, reménytelenül és elkeseredve. Jöttél, és kissé megnyugodtam, és most először érzem, hogy talán mégis vagyok valaki a te számodra, akire néha gondolsz és akivel kicsit törődsz. Különben miért jönnél hozzám?! Nem igaz? Szeretnék hinni neked. Igazán senkim nincs rajtad kívül, Klári már úgysem szeret, és hát valahogy furcsa lenne, ha még azt kívánnám, hogy szeressen is.

Én most jókedvű vagyok és örülök a te kedvességednek, nem akarok szomorú dolgokra gondolni, hanem elmondok egy-két gyerekes dolgot, amiért ne nevess ki.

Egyszer itt voltál este, jó sokáig, s mikor elmentél, a szobában maradt a szagod. (Most nehogy egy rossz szagra gondolj.) Egészen beleburkolóztam, s úgy aludtam el, mintha veled aludnék. Még másnap is éreztem, s szinte sajnáltam kinyitni az ablakot.

Ha itt hagysz magadtól valamit, akármilyen szemetet, pár napig mindég ugyanazon a helyen hagyom, ahol te hagytad. Egy cigarettavéget s kis hamut, amit egy pici vázában hagytál, minden reggel köszöntök.

Egészen elálmosodtam, szerbusz.

92.

Bécsben állunk, másik kocsiba kell szállni. Eddig minden rendben van. Hegyeshalomtól aludtam keveset. A vonat ½ óráig áll.

Üdvözli

Bözsi

93.

Kedves Lőrinc, egyelőre nagyon fáradt vagyok, nem tudok bővebben írni. Ha alkalma lesz, olvassa el Ödönnek írt levelem, abban részletesen leírtam utazásom s megérkezésem.

Kedves és barátságos itt minden.

Üdvözli

Bözsi

94.

Kedves Lőrinc, küldök magának egy német levelet, kérem, fordítsa le nekem, s küldje vissza. Ezt nem magyarázom külön, hisz ha a német levelet elolvassa, tudni fogja, miről van szó.

Hát én még nem tudok tiszta képet nyújtani ittlétemről. Nagyon kedvesek hozzám, ez bizonyos, szinte lesik minden kívánságomat. Ezért sok minden, ami nekem kényelmetlen, enyhébb színezetet kap. Én most sok mindenre azt mondom, hogy nem bánom, mert meg akarok hízni. Azonkívül nemcsak egy hízási lehetőség van, hanem megismerhettem, illetve eljuthattam egy messzi idegen országba. Imádom az utazást, a változatosságot – s bizony ezt pénz nélkül nemigen lehet megszerezni –, s ha jobban megvizsgálom magam, talán inkább ez csábított ide, mint a hízás.

Kérem, hogy ennyi hibát ejtek, az azért van, mert nagyon fáradt vagyok. Most este 11 óra van, s ma kirándulni voltunk Denekampba, a német határ ½ óra járás. De ma kissé ideges vagyok, s levélírással próbálom levezetni.

Persze most ez után csak az a kérdés következhet: gondol-e néha rám?

Én itt és az úton is nagyon jól viseltem magam még eddig, remélem, továbbra is kibírom.

Klárinak írtam egy hosszú levelet, előbb elküldtem Ödönnek, olvassa el ő is, mert lusta vagyok ugyanazokat kétszer leírni, maga is olvassa el. Ödönnek ugyan jeleztem, de hátha elfelejti. Klárinak az útról is írtam levelet, s Bécsből magának is egy lapot. Kérem, írja meg, megkapták-e ezeket, különösen Klárinak írt levelem sorsa érdekel.

Ha ideje van, legyen olyan jó nekem azonnal válaszolni, s a fordítást is elküldeni. Oly unalmas itt.

Most biciklizni fogok tanulni, már próbáltam is, azt hiszem, fog menni.

A képekkel nem vagyok valami nagyon megelégedve.

Tudja, hogy még alig írtam magukon kívül valakinek. 1-2 lapot esetleg. Képtelen vagyok írni, most is nehezen írok, mert amit szeretnék írni, azt nem akarom. Maga olyan ijedős, mindjárt írna egy levelet, hogy: Bözsi, vigyázzon magára, ne gondoljon szamárságokat! Pedig már megszokhatta volna, hogy én csak beszélek, de semmit sem teszek, amit esetleg még szeretnék is.

Ezt azért írom, mert megtörténhet, hogy én mindenféléket fogok írni, amiket megfigyelek magamon, de ez mind csak teória, nem kell megijedni.

Isten vele, most már mégiscsak lefekszem, azt hiszem, nem fogok magának sok levelet írni Hollandiából, nyugtalanná tesz.

Ödönnek beszéljen erről a levélről, de ne mutassa meg neki, amit jónak lát, mondjon el. Klárinak ugyanúgy.

A könyveket várom, és kérem, valami térképet is küldjön, természetesen nem nagyot. Előre is köszönöm.

Üdvözli

Bözsi

Címem: H. A. Weustink,

  Enschede

  Roomweg-43

  Holland

95.

Nem írok megszólítást, mert itt azt hiszik, Ödönnek írok, s esetleg meglátják, hogy más név van a levél elején.

Ma, csütörtök reggel kaptam meg leveledet, az ágyban olvastam el. Betakaróztam vele, bőrömhöz szorítottam, hátha megérzek valamit belőled. Nagyon-nagyon örültem a levelednek, jó volt olvasni, éreztem meleg húsodat, míg olvastam, s borzasztó kívánság fogott el utánad. Rettenetes ez a távolság, ami köztünk van, s amit pedig kívántam, sőt türelmetlenül vártam. Nem érdemlem meg meleg és hosszú leveledet: nem gondoltam rád annyit s nem vágytam úgy utánad, mint te. Most persze leveledtől forró lettem, s odaadnám a két kilót, amit híztam, ha egy órára csak a karjaid közt lehetnék. Amíg írok erről, elképzelem, s nagyon rossz a tudat, hogy ez egészen lehetetlen egypár hónapig. Természetesen képtelenség mindenféle találkozási terv, egészen lehetetlen, nem is jó rágondolni. – Mert olyan jó volna, s nem lehet. – Igen, bevallom, nem gondoltam rád úgy és annyit, mint te szeretnéd. Ennek kissé magad is oka vagy. Én nagyon fájó szívvel indultam el Pestről, nagy tövis volt az a bizonyos éjszakai elmaradásod, tudod, amiről szóltam is neked. Annától tudtam meg, annyival is inkább rosszul esett, mert akkor este együtt voltunk, ha emlékszel, te telefonáltál állítólag Mikesnek. Képzelheted, azután, hogy megtudtam éjszakai elmaradásodat, milyen gyötrelmeim voltak. Azt is gondoltam, hogy már onnan (telefonon) beszéltél meg valakivel egy együttlételt. Szégyennel és haraggal gondoltam rád. Még mindég sokszor nem tudom megérteni a te különös természetedet. Azért írom, hogy: sokszor, mert néha közel járok a megértéshez, de csak közel. De hát erről nem akarok írni. Hiába vagy akármilyen, mégiscsak szeretlek én téged. Pedig szeretném, ha ki tudnám irtani magamból ezt az érzést. Amennyi gyönyörűség, annyi keserűség is. Vagy minél kevesebb „lelkieket” belevonni ebbe a viszonyba – ami most éppen mindég szaporodik. Maradhatott, illetve lehetett volna ez csak egy érzéki viszony, vagy még nem késő, ne törődj te annyit velem, ne akard, hogy szeresselek, azért én tudnék veled lenni. Talán sokat kellene együtt lennünk, s aztán elmúlna. Nagyon sokat még nem voltunk együtt egyhuzamban. De persze ezt nem lehet kipróbálni. Lehet, hogy egész rosszakat halmozok itt fel. De annyira szeretnék nem érezni irántad semmi szerelmi vágyat. Ugyanakkor azt is tudom, hogy: nagyon-nagyon jó, hogy vagy az én életemben, nem tudnálak senki mással pótolni, és nagyon nehéz lemondani rólad. Szörnyűség, hogy hova jutottam! Micsoda ocsmány és képmutató vagyok (Klárira gondolok).

Alapjában véve nem ez a természetem, illetve nem ítélem el az ilyenféle dolgokat, csak, mondhatnám, a nevelés megrontott. Éppen ezért nehéz nekem. Na, de erről sem akarok írni.

Jó most arra gondolni, hogy szeretlek téged, a szádra gondolok, a húsodra, a mohóságodra, melegségedre. Nagyon nélkülözlek, egyáltalán, rossz így szűzen élni, nem tudom, kibírom-e? De ki akarom, mert meg akarok hízni. Most nagyon nehezen tudok másról írni, mint arról, hogy kívánlak. Éjjel 11 óra van, mindenki alszik, én egyedül vagyok a szobában, most ment fel aludni a legnagyobb fiú (24 éves). Ha szigorú akarok lenni magamhoz, meg kell állapítanom, hogy hatással volt rám a helyzet, idegen új férfi, idegen lakásban, éjjel egyedül, kissé izgatott. Várjál csak, hogy egészen pontos legyek, úgy írok, mintha nem is magamról írnék: bennem a nőstény érezte a hím varázsát. S azt hiszem, tetszem neki s a másiknak is, észreveszem apróságokból. De ez mind nem fontos, csak azért írom meg, mert nagyon őszinte akarok lenni. S erről az oldalról nem kell félni, ezek rém jámbor és tisztességtudók, s én nem tudnék ezekkel szemben magamról megfeledkezni.

Szeretlek, Lőrinc, ne írj többé ily forró levelet, mert hazamegyek, nem bírom ki az időt a csókjaid nélkül, vagy mit is írok, csak írj minél többet, oly jó olvasni. A fényképedet ha nézem, gondolatban föléd hajlok, rád simulok, ha megelevenednél, de jó lenne. Igen, írj minél többet, én sajnos nem írhatok oly sokat, már nagyon kevés pénzem van. Nem is tudom, mire fogyott el ily hamar. Majd kérek tőled „bélyegre”, ha elfogy. Ez tréfa, remélem, érted. Nem engednek itt semmit vennem, azt mondják, az ő lányuk vagyok, s a papa sírni fog, ha nem tőle fogadok el mindent. Nagyon-nagyon kedvesek és szeretnek engem, a mama felemelt ma az ölébe, hogy milyen nehéz vagyok. Most egy kis komiszság jön, jó? Az egyik fiú is megpróbálta.

Ja, drágám, én nagyon félősen küldöm a leveleim a redakcióba, hátha felbontják, vagy valahogy Klárihoz jut. Szeretném, sőt kell valami más megoldást találni, sürgősen, mert én még egyszer nem akarok a redakcióba írni. Mondom, félek. Találj ki valamit, s írd meg.

A német levél nem jelent semmit. A fiúval jóval Frankfurt a. M. után kerültem egy kocsiba, mikor is nekem át kellett mennem egy közvetlen arnheimi kocsiba. Ő már ott volt, éjjel, illetve hajnal felé volt. Az én eddigi kocsimban nem volt hely, s csak ülve, szorongva tudtam kissé aludni. Az új kocsiban volt bőven. Lefeküdtem, fáztam, ő valahogy észrevette s rámterítette a kabátját. Mikor kivilágosodott, beszélgettünk kicsit, ő mindvégig nagyon kedvesen, figyelmesen, de tartózkodóan viselkedett. Kölnben leszálltunk a vonatról, úgy 4-5 óra lehetett reggel. Megmutatta a kölni dómot, csak kívülről, mert be volt zárva. A dóm közvetlen a pályaudvar mellett van. Körülsétáltuk azt a teret, ahol a dóm van, ő felajánlotta a karját, mindössze egyszer szorította meg jobban, mint kellett volna, valami fordulatnál, vagy nekem egy rossz lépésemnél, ezt már nem tudom. Még a pályaudvar éttermében egy-egy meleg kávét ittunk, amit nem engedett nekem fizetni. Düsseldorfig utaztunk együtt: tehát rövid ideig. Persze, te most azt gondolod, mi lett volna, ha tovább utazunk együtt!

Biztosítalak, nem történt semmi, megírnám különben. Hogy mi az a: „dolog”, azt nem tudom, lehet, hogy te fordítottad le rosszul. A csókokat nem értem, nem csókolóztam vele és mással sem, pedig már szerettem volna, nem éppen vele, de mással. Nem tudom ismételni elégszer, hogy engem nem kell félteni. Hála isten, nem szaladgál olyan sok Szabó Lőrinc a világon. S bennem ha a vágy meg is van sokszor, nem jut el a tettig. Egy másik férfi is volt a vonaton, aki azt mondta, hogy szép vagyok, és félre nem érthetően megfogta a karomat, én egy mozdulattal megszabadultam tőle s gyorsan leráztam a nyakamról. Persze csak képletesen. Ez a frankfurti ifjú nagyon szimpatikus volt, sokat gondoltam rá 1-2 napig, de most talán már meg sem ismerném. De azért légy szíves, ezt a mellékelt levelet fordítsd le. Mulattat az ilyen levelezés. Már 12 óra van, még mindég kívánlak és szeretlek. Híztam két kilót. Ma megkaptam a német szótárt. Köszönöm. A P. Naplónak nagyon fogok örülni, Ödön nem küldte. Alig várom már, hogy jöjjön. Milyen jó lesz egy kis magyar újságot olvasni, itt különben sincs semmi olvasnivalóm. Igazán nagy örömet szerzel vele, ha küldeted.

Kedves drágám, olyan jó lenne átölelni a nyakadat, kétszeresen átölelni téged. Hízlalom neked a karjaimat.

Ezt kihagytam a német fiúra vonatkozólag: ő kért, írjak neki, ha megérkeztem, s a címemet is elkérte. Írtam is egy rövid levelet. Melyben írtam a megérkezésemről, ittlétemről, s megköszöntem útbaigazításait, figyelmességét. Hogy ő miért írt olyan meleg hangú levelet, nem értem. Nem tudom, mit nevez szép emléknek! Ha csak azt nem, hogy kávét ivott velem az étteremben.

Szervusz, drágám, most már megyek aludni, rád gondolok, szeretlek, írjál sokat. Örülök, hogy szeretsz, nagyon kedves tudsz lenni (néha) sokszor. Nem tudom biztosan, néha-e vagy sokszor, azt hiszem, inkább néha. De ma sok kedvességet küldtél nekem, úgy körülöleltek becéző szavaid. Betűid megelevenednek, ha olvasom, csókjaiddá válnak. Lőrinc, Lőrinc, nagyon kívánlak most, látom a szemeidet, szád puhaságát érzem, de csak képzeletben. Látod, én sem tudok könnyen elszakadni tőled még így sem.

Szeretnélek sokszor megcsókolni:

Bözsi

Szeretném, ha leveleimet elégetnéd, vagy inkább küldd vissza, akkor biztos vagyok benne, hogy meg van semmisítve.

B.

96.

Kedves Lőrinc,

ma reggel az ágyban éppen arra gondoltam, hogy felkelek s írok neked, mikor pár perc múlva felhozták leveledet. Már kétszer az ágyamba jöttél, sajnos, csak levélben. Hogy valóságban is lehetséges legyen, az képtelenség, nem lehet semmit kitalálni, hogy míg itt vagyok, találkozzunk. Nagyon sok pénz kellene hozzá. Ne is gondolj rá. Azt talán mondanom sem kell, hogy nagyon nagyszerű lenne, és boldog lennék, de ismétlem, lehetetlen, és ne is gondolj rá többet.

(Belgiumban fekete Klárit is meglátogatnád?)

Tudod, nagyon különösképpen érzek a leveleiddel szemben. A szívem örül, az eszem azt mondja: nem jól van ez így. Boldog vagyok, szomjasan szívom magamba minden szavadat, közben egészen megrémülve gondolom, hogy: nem lesz ebből szabadulás, szép csendes elválás, jó barátság, hanem egy még eszeveszettebb szerelem, s végigborzong rajtam a majd első együttlétünk minden gyönyörűsége.

Szomorú vagyok, elszomorít ez a szerelem, amiről azt hittem, bennem már végét járja. Különösen az utazásom ideje alatt éreztem így, azért is volt olyan az első levelem, ami neked nem tetszett. Nem volt az csinált idegenségű. Nem jött melegebb hang belőlem. Te talán azt mondod: elég már ebből, hisz mindég meg tudsz győzni, s az az utolsó eset sem olyan fontos, hogy annyit gondoljak rá. De ennél az utolsónál éreztem a többi régit is, s ugyancsak éreztem azt is, hogy sohasem tudsz te más lenni. Egyik karoddal engem ölelsz, s tudsz ugyanakkor mást is ölelni a másik karoddal. Ezt ne vedd szemrehányásnak, csak megállapítom, hogy ez így van, és ezt nehéz elviselni, azért nem tudtalak soha egészen szeretni – habár nagyon sokszor nagyon boldog voltam karjaid közt –, vagy talán rosszul fejezem ki magam. Mert ahogy leírtam, hogy: nem tudtalak soha egészen szeretni, rögtön éreztem, hogy ez nem lehet igaz. Hanem inkább az, hogy: nem mertem teljesen átadni magam ennek a szerelemnek mindég. Talán éppen most, mikor én írok neked, olvasod te az én levelemet. Írd meg, mikor kaptad meg. Ide írhatsz annyit, amennyi jólesik, nem feltűnő, ezek olyan ártatlan emberek, hogy még a gyanút sem ismerik. A Napló jár, szerdától, amint írtam is. A verseidet, amik eddig megjelentek, szeretném megkapni. Nagyon jólesik az újság mindennapi érkezése, köszönöm neked.

97.

Lőrinc, Lőrinc vedd el tőlem ezt a nagy szerelmet, ami így hozzám kiált két országon keresztül. Nem kell nekem, nem akarom, hogy szeress, kínlódom miatta! Az egész életem kuszáltnak látom tőle, minek nekem még egy ilyen szerelmi bonyodalom is, mikor van éppen elég, sőt rengeteg egyéb bajom, ami oly nehézzé teszi az életemet. Folyton azon gondolkodom: hogyan maradhatnék itt egészen, örökre talán. Fáj nekem az élet ott köztetek, kettőtök közt, illetve hármótok közt. De azt is egészen lehetetlennek tartom, hogy itt tudjak maradni. Először is mivel indokolnám itt, másodszor biztosan nem tudnék elhelyezkedni egy nekem való munkakörben. S végül ki sem bírnám az itteni életet. Rémes arra gondolni, hogy vissza kell mennem ismét abba az életbe, amit most otthagytam egy kis időre. Nemcsak szerelmi dolgokra gondolok most, hanem egyéb sokféle bajaimra, Ödönnel való életemre, s kínlódásaimnak ez a fele is elég nagy, elviselhetetlen. Szörnyű életet éltem én eddig, ha visszanézek: örök kielégítetlenségben, máshova vágyásban, elégedetlenségben, nemcsak most egypár éve, de régóta, mióta az eszemet tudom. Állandóan valami sehová sem tartozóságot érzek, s az önvád is sokat gyötör, hogy bennem van a hiba, s ez biztos is. Olyan nem életre való vagyok, sokkal, de sokkal több kétség, nyugtalanság s rossz van bennem, mint amit te s mások is sejtenének. Elrémülök néha gondolataim borzalmasságán: nem értem, hogy juthat mindez eszembe, én álmaimban a legszörnyűbb bűnöket követtem már el, s felébredésemkor gyötrődtem miattuk. Senki, még Klári sem tud úgy, annyit az én szenvedéseimről, mint amennyi van. S mióta téged ismerlek – úgy, ahogyan nem volna szabad téged ismernem –, azóta megsokasodtak bűnös vágyaim s egyúttal kínjaim is.

Én nem vagyok olyan okos, mint Klári, én nem tudlak biztatni szabad életre, különben is semmi jogom nincs beleszólni dolgaidba. Vagy elfogadlak így, amilyen vagy, vagy távol maradok tőled, nem kérhetek, nem kívánhatok ily irányban tőled semmit. Nem is akartam soha és most sem akarom, de azt az egyet meg kell mondanom, hogy: amilyen mértékben nő a te szerelmi vágyaid máshova fordulása, illetve: máshova is fordulása, olyan mértékben csökken az én irántad érzett szerelmem. Ezt nem én csinálom, ez éppen olyan, mint mikor forró vízbe hideg vizet öntünk, a víz kihűl, nem lehet tenni ellene semmit. Nem akar a forró víz hidegebb lenni, de nem védekezhet ellene, nem tud. Hogy csak egy példát mondjak: mikoriban megjelent, s én olvastam a Pandorában azt a három szerelmes versedet, akkor te számomra megszűntél lenni. A versek nagyon szépek, de mi közöm nekem ehhez az emberhez, aki ezeket írta?! – gondoltam, s nem tudtam elképzelni, hogy ez az ember engem is ölelt. Semmi fájdalom, vagy harag, vagy egyéb ilyesmi nincs ilyenkor bennem, de szerelem sincs irántad. Meg tudod ezt érteni, elég világosan írtam le? S hogy mégis veled voltam, sőt még később szerettelek is, ez azért volt, mert nem tudtam kitérni előled. Sokszor voltam veled szerelem nélkül, sokszor mondtam, hogy szeretlek, mikor nem is szerettelek. Hogy miért – kérdezed? Mit tudom én! Azért, mert untam az örökös komplikációkat, s gondoltam, majdcsak vége lesz közben. Aztán sok baráti gyengédséget is éreztem irántad. Igen, én tudom magamról, hogy sokszor tudnék szerelmi viszonyba kerülni egyszerű, de meleg baráti érzés alapján.

Nem panaszkodhatsz, most rengeteget írok neked. De most be is fejezem, mert megyek ebédelni. Írhatsz egész nyugodtan ide, legfeljebb a borítékon ne géppel írd a címet, hogy gondolják, Ödöntől jön, Ödön, tudják, nem ír gépen. S ne írj feladót sem. Most valamire kérlek, ha teheted, nézz fel Ödönhöz, nem tudom, mi van vele, nem ír. Jelezte, hogy Szegedre utazik, de azóta nem írt. Azonkívül ha megvan neked, küldd el Júlia párizsi címét, szeretnék írni neki. Egyelőre egyéb kérésem nincs, ha lesz, hozzád is fogok fordulni, ha az szükséges lesz.

Szerelmes leveleidet – ha érzed is azokat, amiket írsz – nem unom, örülök nekik. De okosabb lenne, ha szépen azon lennénk mindketten, hogy ez a szerelem megszűnjön.

Szervusz, most még sok vággyal és szeretettel csókollak:

Bözsi

98.

Kedves Lőrinc, majd leszédültem a székről, mikor ma a reggelinél leveledet olvastam, nem tudtam, a következő oldalon micsoda rémségeket fogok megtudni. Nagyon felizgatott, de azért jól tetted, hogy megírtad, írj csak meg mindent. Klárának semmi esetre sem szabad – nemhogy megtudni, de – sejtenie sem semmit a mi dolgunkról. Nagyon rossz, hogy a vers ilyen hatással volt rá, talán ha előbb megjelent volna, nem gondolt volna rám, de az az egy „messzi” szó is gyanús lehetett neki most. Na, de ez már igazán mindegy most már. Remélem, sikerült neked őt teljesen meggyőznöd, kérlek, írd meg, ez nagyon izgat. S nem tudlak eléggé kérni s figyelmeztetni, hogy nagyon vigyázz, s Klárának ne mondj el semmit. Nem akarom, én tudom biztosan, hogy ő többé velem szóba nem állna. Ne kínozz többé ilyesmivel, mondj le róla végképp, úgyis elég gyötrelem számomra, ha arra gondolok, hogy Klára megtudhat egyszer mindent. Majd megőrülök erre a gondolatra, s ilyen perceimben csak egyetlen kiutat látok: az öngyilkosságot. Sokszor azonban már én is elképzeltem, hogyan is lenne, ha egyszer mégis hozzá fordulnánk, hogy talán mégis ez lenne a legjobb. De amint elképzeléseim végére értem, rögtön rémülten kergettem el az ilyen gondolatokat. Mindjárt eszembe jutott, hogyan nyilatkozott Klári nemegyszer arról: ha én is a szeretőd lennék vagy lettem volna. Mondta azt is, hogy: ha eddig is nagyon rosszulesett neki, mikor sok nőről megtudta, hogy a szeretőd lett vagy volt, százszorosan rosszulesne neki, ha ugyanezt rólam is megtudná egyszer. Bárkit könnyebben elviselne, de nálam rettenetes volna.

Sajnos, nagyon sokat beszéltünk rólad, sokszor, mikor kettesben voltunk, én részint azért, hogy erősítsem magam ellenállásaimban, s nagy önkínzás is volt számomra, sokszor mentem tőletek haza úgy, hogy végigsírtam az Üllői utat, körutat, s azt hittem, nem virradhat rám még egy reggel. S most ebben a percben gyávább, tehetetlenebb, szomorúbb vagyok, mint voltam valaha. Szeretlek, nem szeretlek? Nem is tudom már. Még eddig mindig úgy éreztem, ha választani kellene kettőtök közt, Klárát választanám. Talán nem is szeretlek, s nem érdemlem meg, hogy szeress. Látod, Klári mindeneken keresztül csak téged választana, tudom biztosan. Ezt valamilyen formában mondta is már nekem. Lőrinc, nem tudod te, hogy milyen asszony van melletted, ha körülcsúsznád a világot térden állva, nem találnál jobbat nála. Mert nézz csak egy picit – minden hiúságot félredobva – magadba, bizony nem viselkedtél te mindég vele szemben úgy, mint ahogy kellett volna. Ne haragudj, hogy én ilyeneket írok, mentségem legyen az, hogy: nagyon szeretlek mindkettőtöket. S úgy szeretném, ha ebből a mi dolgunkból nem származna bonyodalom, fájdalom, sok könny több részről: hanem elcsendesedne bennünk minden szerelmi vágy, s egész életünkre egy igaz barátság maradna. Én ezt egész szépen el tudom képzelni. S majdcsak megöregszünk, ha ugyan még nem is éltünk. De bármint van is, bármint lesz is, Klárinak semmit nem szabad megtudni, megmondani. Arra nem gondolsz, mily sok szenvedést is okozna az neki? Inkább mi kínlódjunk és bujkáljunk és reszkessünk éveken keresztül, mint ő egy napig is szomorkodjon miatta. Mégiscsak mi vagyunk a bűnösök, főleg én. Nekem kellett volna megakadályoznom, hogy idáig eljussunk. Illetve, hogy egyáltalán elinduljunk.

Nem akartam ilyen sokat írni, csak a kisebbik levélpapíron kérni tőled, hogy Klárinak egy szót sem. Sőt, légy kedves hozzá, szeresd jobban. Ne légy oly goromba hozzá, ha ideges vagy, nem kell éppen rajta kitölteni bosszúságodat. Légy nagyon kedves, most ez úgysem lesz feltűnő, mert sokáig távol voltatok egymástól. Engem pedig igyekezz elfelejteni, illetve csak úgy gondolj rám, hogy az Klárinak se fájhasson.

Tényleg csodálkozom – s nem értem – leveleid hevességét. (Nem kell, Lőrinc, túlozni a dolgokat.) S inkább félelmet kelt bennem, mint örömet.

Nekem ez az utolsó levelem a redakcióba, már úgyis nagyon nyugtalanít, nem-e bontsa fel [sic!] valaki ott. Tehát, ha akarod, hogy még írjak neked, okvetlen jelölj meg valami módot az írásra. Én – ha te hétfőn este írtál – holnap reggel is kapok tőled levelet. Már írtam is, hogy ne írd géppel a címzést, s néha kézzel írhatsz, hogy ne legyen feltűnő a sok gépírásos levél. A 10 holland forintot megkaptam, köszönöm, de nem kellett volna küldened, nincs semmire szükségem, még bélyegre is van pénzem.

Olvasom az újságban, hogy Pesten milyen meleg van. Itt hideg van, sokat esik az eső, fázom, nem szeretem a hideget, unatkozom, alszom, eszem, eszem, eszem. Híztam is, mindenki mondja itt, hogy jobban nézek ki.

Most nagyon-nagyon, melegséggel, gyöngédséggel ölellek, s kérlek, nyugodj meg. Azt szeretném kérni, ne szeress engem, ha ez annyi nyugtalanságot okoz neked. Próbálj minél kevesebbet rám gondolni, keveset vagy semmit sem írni nekem. S majd meglátjuk, mi lesz, ha hazamegyek. Olyan csendesen, szomorúan s távolról gondolok rád, fájón, lemondóan.

Isten veled, kedves, nagyon szomorú vagyok.

Bözsi

99.

Kedves Lőrinc, ne haragudjon, hogy ilyen lusta vagyok az írásban, s akkor is ceruzával írok. De mindig valami baj történik – megfigyeltem –, ha tintával írok, tegnap este is, mikor Klárinak írtam, kidőlt.

Sokat nem tudok írni, igaza van, sok mindent, amit itt látok szóval sokkal érdekesebb lesz elmondani, mint így, levélben. Nem képzeli, hogy én cikket tudok írni, még ha volna is miről, biztosan nem látnám meg!

A német levélfordításért fogadja köszönetemet. Nagyon irigylem a pestieket a melegért. Itt bizony hideg van, sokat fázom, esik az eső, s fájó szívvel gondolok a jó hazai melegre. Most ugyan ma – szép idő van, süt a nap, de a nagy meleg messze van innen. Klára leveléből kifelejtettem – na, de mindegy, úgyis egy helyre megy –, Júlia címét Klári legyen szíves, írja meg, szeretnék neki Párisba írni. Zolinak is írtam, már régen, mi van vele. Írhatna valamit a fényképezésről, például: hogyan kell gázfénypapírral másolni? Csináltam már egypár képet, de egyik gyengébb, mint a másik, sajnálom, hogy nem hoztam magammal azt a kis útmutató füzetecskét, tudja, magának beszéltem róla. Ha Zoli tudna valami alkalmasat, nagyon örülnék, ha eljuttatná Ödönhöz, ő kifizeti, s elküldené nekem. Félek, hogy már sok kéréssel terhelem magukat. Abba is hagyom levelem, mert félek, még egypár kérnivaló eszembe jut. Na, de nincs már semmi, hacsak az nem, hogy: küldjenek egy kis meleget errefelé, esetleg levélborítékban.

Mindenkit üdvözlök, Zolit, Lacit stb. Kis Klára könnyen ott maradt a Balatonon? Klárát csókolom.

Üdvözli

Bözsi

100.

Nemrég adtam fel egy levelet neked, de most újra írok. Azt hiszem, csak azért, hogy veled lehessek. Oly egyedül vagyok, oly idegen itt minden. Úgy nem tudom, mi van bennem, most úgy érzem, ma délután írt levelem kissé hideg volt. Nem mertem írni, hogy szeretlek, nagyon szeretlek. De talán neked könnyebb lesz így lemondani rólam, ha tudod, hogy én is szeretlek, és sokat – majdnem mindent – jelentesz az életemben, s fáj lemondanom erről a szerelemről, de mégis le tudok mondani, mert muszáj. Nem mehet ez így sokáig, egyszer minden kitudódik, s jobb lenne előbb abbahagyni mindent. Arról nem is beszélve: mily nehéz nekem két férfival élni szerelmileg. Te ezt nem tudod elképzelni. Egész rémes, mennyire idegen számomra Ödön, nemcsak szerelmileg, de el sem tudom képzelni, hogy vele élhessek le egy életet. Borzadva gondolok arra, hogy vissza kell mennem s folytatni mindent ott, ahol elhagytam. Inkább itt bármit elviselni, mint az előbbi életem. Csak ne lennék oly gyáva, tehetetlen, s tudnám a módját, hogyan szakítsak mindennel egyszer s mindenkorra.

Most esik az eső – itt sokat esik –, s arra gondolok, hogy nem voltunk még egy teljes napot és éjszakát együtt, s arra gondolok, hogy mikor elutaztam, illetve az alatt a hét alatt, míg annyit együtt voltunk az elutazásom előtt, meg lehetett volna csinálni, hogy egy fél éjszakát legalább együtt lehessünk. Én akkor kigondoltam egy tervet, de mikor láttam a te viselkedésedet, láttam, hogy nem vagy velem annyit, mint lehetne, nem szóltam semmit, hallgattam. Persze, kár ezekkel szomorítanom magamat, hogy visszagondolok sok mindenre, ami másként is lehetett volna. De mikor olvasom a leveleidet, amikben csak szerelmet találok, nem értem, miért nem akartál többet velem lenni, amit akkor nagyon vártam, s nagyon örültem volna neki.

Jaj, de borzasztó otthontalan, boldogtalan vagyok is én, sírni szeretnék nagyon. De nem lehet, mert itt ülnek körülöttem idegen emberek, s nem mehetek sehová bánatommal.

101.

Nem tudok nyugodtan maradni, írnom kell addig is, míg leveled megérkezik. Lehet, hogy hétfőn sem jön semmi újabb hír, akkor nagyon nehéz napom lesz. Folyton találgatom, kiszínezem, mi is történhetett otthon, nálatok. Nem fogok tudni megmaradni melletted, ha Klárit miattad elvesztem. Tudom, hasztalan írok most akármit, mert feleletet nem kapok rá, csak ki tudja, mikor. De magamat csalom, azt hiszem, előbbre jutok, ha írok. Mit mondtál Klárának, mennyit tud rólunk? Nincs jogod az elmúltakról beszélni az én beleegyezésem nélkül. Remélem, nem is beszéltél semmit. Én nem látom olyan könnyen megoldhatónak azt a hármas viszonyt, én nem fogadhatok el áldozatot Kláritól, nem akarok elfogadni. Mégis jobb lesz, ha abbahagyom most az írást, s holnap, megvárva a reggeli postát, folytatom, mert kínzó ez a sok kérdés, amire nem jön felelet.

102.

[Lőri]nc, százszor jobban kétség[be vagy]ok esve – beteg vagyok, vigasztalhatatlan –, mint ahogyan Klárinak írtam, egész éjjel sírtam, nem tudok megnyugodni. Hogy merted ezt a szörnyűséget elkövetni?! Bármennyire is érzem, hogy így kellett ennek történnie, s ez a legjobb, majdcsak kibírom valahogy, átszenvedem, ahogy tudom. Kétségbeesve gyötrődöm egymagamban: miért kellett ennek így történnie, mi lesz ezután, hogy bírok én még élni. Percekig gyűlöltelek is, itt ülök és sírok, folyton sírok. Tudod te, hogy milyen fájdalmat okoztál? Nem tudod! Használhatnám jogosan ezeket a szavakat, hogy: árulás, gyalázatosság, amit ellenem elkövettél. A szerelmet, amit irántad éreztem, ha éreztem, megölted végérvényesen. Itt sírok egyedül, ti legalább ketten vagytok. Lőrinc, ha valaha is képzelted, hogy szeretsz, erre a kis szeretetre kérlek, könyörgöm, követelem – nem tudom, mit mondjak kétségbeesésemben –, írj meg mindent részletesen, mennyit [mondtál el] Klárának? Azt azonban [letépett rész] hogy leveleimet ne mutasd [letépett rész] Remélem, nem leszel oly [letépett rész], hogy ezt a kérésem megtagadd. Ezt a levelem se mutasd meg neki. Szégyen mardos folyton, szerelmes leveleimre gondolok. Mégiscsak árulás volt, Lőrinc, hogy merted ezt tenni, most nem bírok a sírástól írni, befejezem, feladom, mert megőrülök, ha még tovább írok, s olyanokat találok leírni, ami szörnyűség.

Gondolj arra, hogy fuldokolva sírok, amíg nem nyugtatsz meg, hogy leveleim nem mutattad meg Klárinak, s nem írod meg, mennyit tud Klári.

Mindaz, amit Klárinak írtam, e mellett a levelem mellett fennáll.

Soha még úgy nem vártak levelet, mint ahogy én most,

Bözsi

[A levél üres oldalán a letépett rész után ez olvasható:] használtam, kijavítom, hiszem, hogy nincs szükség rá.

103.

Kedves Lőrinc, rettenetesen sajnálom, hogy nem sikerülhet kölni találkozásunk. Először is az útlevelemet hazaküldtem Ödönnek rendezés végett, de még ha az útlevelem itt is volna s jó is volna, akkor sem utazhatnék, nagyon beteg vagyok, két nap óta szünet nélkül rémesen köhögök és hányok. Valószínű egy súlyos influenza. Ma egy kis javulásféle észrevehető, de a sok köhögés oly gyengévé tett, hogy alig tudom megírni ezt a levelet. Most fizikailag és szellemileg is képtelen vagyok hosszabb levelet írni, hogy egyes dolgokat megmagyarázzak. Írják meg, mikor mennek haza, s én, ha jobban leszek, írok Pestre. A jegy miatt most már nyugodtan lehetek, mert hisz 2 hónapig érvényes, amint látom. Ödönnek nem írok most, nagyon kimerít, iszonyúan fáj a fejem.

Szörnyű türelmetlen is vagyok, sokat szeretnék írni, de inkább mondani Klárinak is, legutóbbi levelére. Klárikám, talán még egyetlen levele sem ért így ennyire a lelkemhez, mint ez, talán még soha sem éreztem így, mit jelent maga nekem az életemben. Pedig eddig is soknak hittem. De nem bírok tovább írni, nagyon rosszul érzem magam. Meghűltem, hideg van itt nagyon.

Isten velük, érezzék jól magukat az utazásuk alatt. Nemigen maradok már itt sokáig, talán még egy hétig.

Klárikám, igaz szeretettel csókolom

Bözsi

104.

Lőrinc, kérem, köszönöm azt a rengeteg útbaigazítást stb., amikkel mostanában oly bőségesen ellátott. Kár volt a sok fáradságért, s kár lenne újabb útiprogram-összeállításokon fáradoznia. Annál is inkább, mivel semmiféle tervem, sem kedvem nincs semmiféle nézgelődésre.

Azt hiszem, Lőrinc, hogy maga nagyon is rosszul fogott hozzá ahhoz a bizonyos „jóvátételhez” – ha ugyan lehet ilyesmiről szó. Magának nem velem kell törődnie, hanem: először Klárival, másodszor és harmadszor is csak Klárival. S nekem is akkor tesz jót, ha látom, hogy Klárinak szerez megnyugvást, békét. Márpedig most éppen olyan érzéseim vannak, hogy maga ezeknek – lehet, hogy önhibáján kívül – pont az ellenkezőjét szerzi Klárinak.

Azonkívül, Lőrinc, maga mindenáron valami barátságfélét akar létrehozni köztünk. – Mármint maga és én köztem. – Ezt nem lehet, Lőrinc, legalábbis olyan mértékben, mint amilyenre maga gondol, nem lehet. Nem Klári miatt, hanem mert egyszerűen nem lehet, sem maga, sem én nem vagyunk erre alkalmas anyagok. De hát ezek mind olyan dolgok, amikről igazán csak beszélni lehet. Azért ne is válaszoljon nekem erre a levelemre, legyünk most már mindhárman egy kis türelemmel, amíg majd beszélhetünk egymással.

Tegnap nagyon lehangolt Klári levele, úgy elszégyelltem magam, hogy én csak egy szó panasszal is mentem hozzá. Nem vagyok méltó arra, hogy ránézzek, nem hogy még panaszaimat is vigyem hozzá.

Lőrinc, nagyon kérem, legyen jó Klárihoz, én nő vagyok, látom, hol hibázza el a dolgát, vizsgálja meg egy kicsit magát, talán maga is rá fog jönni.

Isten vele, Lőrinc,

Bözsi

105.

Egy könyvcsomagot átvettem.

Vékes Ödönné

Köszönöm

Bözsi

106.

Lőrinc, tegnap én nagyon csúnyán viselkedtem magával szemben, amit nagyon sajnálok. Nagyon fájna nekem továbbá az, ha azt hinné, hogy én ellensége vagyok magának – valami ilyet mondott tegnap. Igazán nagyon sajnálom magát, és őszintén kívánom, hogy végre találja meg nyugalmát Klári mellett és igyekezzék őt is meggyógyítani.

Csak ezt akartam megírni, hogy nem vagyok az ellensége, ilyet ne gondoljon, nem is haragszom magára. Klárinak megmutathatja ezt a levelem.

Isten vele

Bözsi

107.

Lőrinc, egész nap és egész éjjel gondolkoztam magamról és magáról. Most megint nem tudom, hogy mi történt velem!? Ez az érzés akkor kezdődött bennem, mikor elváltunk a mozi után, vagyis akkor vettem észre, mert most, ha visszagondolok a keddi délutánra és estére, meg tudom állapítani, hogy már előbb kezdődött. Pontosan nem tudom, mikor. Az igazi okot sem tudom biztosan, ami kiváltotta belőlem. Valami rettenetesen elidegenített magától tegnap este. Magam is megdöbbentem erre az érzésre, oly hirtelen jött. Ma nem mentem ki Klárihoz, figyelni akartam magam, nem akartam, hogy Klári ebben a lelkiállapotomban valamilyen hatással lehessen rám. Lőrinc, én mégsem szeretem magát, nagyon erős hatással tud lenni rám, azt elismerem, már azon a ponton voltam, hogy elhiggyem: igen, én egy magának való valaki vagyok, de nagyon félek, attól félek, hogy maga nem nekem való. Ödön, persze, százszor jobban nem, nehogy azt higgye tehát, hogy ennek az ellenkezőjét gondolom. Na, de most már nem akarok magamról beszélni.

108.

Nem bírom, Lőrinc, ezt a hármas helyzetet és ragaszkodom az 1 hónaphoz vagy 2 héthez.

109.

Kedvesem, drágám, itt sírok most a szobában, és boldog vagyok, hogy így tud fájni, hogy szombaton megbántottalak. Nem is tudnék most semmi mást mondani, ha itt volnál, csak nagyon melegen megcsókolnálak. Én nem bánom már azt sem, hogy nem szégyellek ilyeneket mondani neked. Vasárnap kinn jártam, itt fenn a Vérhalom téren, amerre azután este együtt voltunk. Sütött a nap, tavasz volt, de én fáztam, lázas voltam, odadűltem egy picit ahhoz a falhoz ott a kerítésnél. Nem hallottam, amit beszél hozzám a Baba, vele voltam. Rettenetesen bántott minden élet. Láttam egy családot, öt gyerekük volt, mindnek sötétkék matrózkabátja, a lányoknak, 3 volt, két hosszú szőke copf lógott ki a sapkájuk alól, világoskék szalag volt belékötve. Olyan sokáig néztem őket. Fájt a szívem nagyon. Olyan szépek voltak, az, hogy úgy együvé tartoznak. Nem is tudom, mit akartam ezzel. Olyan rossz egyedül lenni, és mégsem tudok senkivel lenni. Senkivel sem kívánok lenni. Irtózom sokszor még egy teljesen közönyös valaki jelenlététől is. És mégis rossz, rettenetesen rossz egyedül. Irántad is sokszor olyan ellenségesen érzek, máskor meg majd megbolondulok e miatt az érzés miatt. Nagyon szerencsétlen természetem van.

Nagyon unatkozom. Nem tudok semmivel sem foglalkozni. ½ 7 van este, Bandi nincs itthon. Ezt a papírt itt tartom az ölemben, a kályha mellett ülök a kis fotelben. Félek. Nem tudom, mitől. Sokszor félek. Jár ide a kertbe egy kölyökkutya, valahogyan ideszokott. Már három hónapja nem láttam. Most, egy pár napja takarítottam, s amint egy hajolásból felemeltem a fejem, éppen szembenéztem ezzel a kis kutyával. Olyan sokféle különös volt a tekintetében. Nem is jó, ha azt mondom, hogy emberi nézés volt. Ilyen frissen, ilyen érdeklődve. Az emberek inkább fölényesen néznek, ők mindent értenek. Ez a kutya úgy benézett, felrakta a két első lábát a párkányra és kíváncsian szimatolt. Nem tudom már, mit akartam a kutyával. Azt hiszem, az életörömet, az életerőt irigyeltem meg tőle.