Huszonöt év*

Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése

 

 

 

 

Szabó Lőrinc: Erzsike
(1955)

Volt már szó Erzsikéhez írt versekről. Mindenekelőtt az adatok: Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet, szül. 1902. június 25-én. Egészen fiatalon ismerkedtem meg vele, azt hiszem, 1921 tavaszán vagy kora nyarán, és nem sejtettem, hogy milyen rendkívüli erejű kapcsolat lesz köztünk. Ő akkor fiatal asszony volt, fiatal anya; gyermekét, az egy éven aluli Bandit hozta, pólyában vagy kocsiban. Későbbi feleségemnek, Klárának a Horánszky utca 2. sz. alatti lakásán ismerkedtünk meg. Tudniillik Erzsike Klárának a hivatalnoktársa volt, valahol dolgoztak, amit mindig, mint „Népjóléti”-t emlegettek, valamilyen gyermekjótékonysági intézmény lehetett. Erzsike mint nála hét évvel idősebb, sokkal tapasztaltabb és erősebb és műveltebb, és társadalmilag is mindenképp fölötte álló barátnőhöz ragaszkodott Klárához, és egyszerűen „imádta”. Úgy imádta, ahogy talán én B. M.-t.

Az első találkozón és még sok továbbin nekem egyáltalán nem tetszett a törékeny, hajlékony, finoman mosolygó, elég közvetlen modorú és kedves asszony. Valószínűleg több kultúrát igényeltem még a partnereimben, de mintha a túlságos cingársága is kevéssé tette volna vonzóvá. Legalább egy vagy másfél év kellett hozzá, amíg mint nőt észrevettem. Semmi támadó vagy kihívó viselkedésre nem emlékszem az ő részéről.

A szomszédunkban laktak; mi akkor az Üllői út 31. sz. alatt a földszinten, a Kinizsi utca sarkán, ahol házasságkötésünk után két bútorozott szobát és közös mellékhelyiségeket béreltünk egy Julcsa néni nevű, tulajdonképpen kedves öreg néninél. Vékesék a szomszéd Mária utcában laktak, már nem tudom, hány szám alatt, de rögtön a József+Mária utca sarkán álló rk. templom után következő házban, a III. emeleten. Három-négy ablakuk az utcára nézett; velük voltak az asszony szülei is, apja férfiszabó volt. A férj – nehéz hadifogságot átélt – kereskedő volt, üzletvezető egy férfi-női divatáruházban a Kálvin téren, egyszerű, józanul ravasz, szellemileg nemigen művelt, de érdeklődő férfi. Sokat keresett, valószínű, hogy privát akciói is voltak.

A hivatali barátság a két nő közt lassankint nem közönséges szeretetet termelt ki. Klára mint kis naivát, mint jobb sorsra érdemes egyszerű lányt, mint nála jóval érzékibb és veszélyeztetett gyermeket nevelte és védte és tanította Erzsikét, akit akkoriban, általában mindenki Bözsinek szólított. Bözsinek nagyon tetszett az a felsőbb kör, újságírók, költők, színészek és festők világa, amellyel általunk hamarosan bensőségesebben is megismerkedett; pénze alighanem jóval több lehetett, mint Klárának és nekem, könnyű volt lépést tartania velünk, a Fészek klub táncestélyein éppúgy, mint az Operában, kirándulásokon vagy tátrai utazásokon. De érzéke is volt mindenhez, és nagyon ügyes volt minden női dologban, ruházkodásban. Gyorsan tanult, mint minden egészséges ösztönű nő. Legkevésbé talán a háztartási rend érdekelte, ebben elütött Klárától. Szerelmileg már érinthették hősugarak innen-onnan, erről nyilván sokat beszéltek is Klárával, aki őt visszatartani igyekezett, nem tudva, hogy mit készít elő ezzel az én javamra és a saját kárára.

Egy-két évet konkrétumok nélkül kell átugornom, s ott folytatom, hogy egyszerre csak észrevettem és megkívántam, ahogy akkoriban majdnem mindenkit. Erzsikének az arca nagyon tetszett, gyöngéd és finom vonásai, puha, friss bőre, természetesen göndör, sötétszőke haja, de nagyon karcsú dereka, ujjainak röpködő könnyedsége, lebegő járása is. Mondtam, hogy eleinte túl vékony „deszkakerítés”-nek láttam. Hát ez a látás hamarosan megváltozott, és én – tudtomon kívül – hevesen beleszerettem, bár még legalább 2 ½–3 év kellett hozzá, míg megtudtam, hogy mi történt valójában. Szinte nap nap után együtt voltunk, vagy náluk, vagy nálunk vagy vendéglőben, magunkkal vittük őket (de leginkább csak őt, a másfelé elfoglalt férj nélkül) táncolni, Wagner-hangversenyekre, tárlatokra, Babitsékhoz, mindenüvé. Mindenütt szívesen látták, nagyon csinos volt. Emlékszem kirándulásokra; ilyen címmel egy versem is szól róla. Azzal a Ferenc körúti barátnőnkkel együtt, akinek közben eszembe jutott akkori diktátumom óta a neve: dr. Bartosné Alice, sokszor kirándultunk a budai hegyek közé, a Hármashatár-hegyre, a pálvölgyi cseppkőbarlangba, az Ördög-oromra és az azon túli hegyi tájakra […]. És néha egészen nagy társaságban is, Szegi Pálék barátaira emlékszem sommásan és Komlós Aladárékra. A Tátrában Tóth Árpádékkal volt Klára, Erzsikével együtt. Egy ilyen kiránduláson kellett végleg tudomásul vennem, hogy ez a törékeny kis asszony nagyon fontos nekem. Már nem tudtam megállni, hogy pl. az Ördög-orom csárda teraszán, mikor mindenki táncra perdült a társaságból, én is ne próbáljak legalább imitálni vele néhány fordulót, olyan könnyű volt, mint egy lepke. Féltékenység is ekkor figyelmeztetett rá, hogy már beleszerettem. Egy más alkalommal Visegrádon voltunk az újságírók üdülőházában. Előzetesen az Ördög-orom jelenet előtt valami hegytetői játék során (bakugrás) éreztem valami erős szédületet, amikor sok más közömbös nő között időnkint Erzsike röpült át a hátam fölött, széttárt combokkal és nyilván igen lengén […].

Visegrádon pedig valami nyári, karikahajigáló játékban vettünk részt, én meg ő, és akkor is folytattuk, amikor a többiek ráuntak és a szemelni kezdő eső elől a lakószobákba húzódtak. Itt nem volt fölöttem a két repülő comb képzete, de előttem volt a leggracilisabb termetek egyike a világon és a legédesebb nevetés. Más nőknek ezen a napon, utólag megtudtam, már föltűnt a viháncolásunk.

Egyszer aztán a Tóth Lőrinc utcában, az „Isten szeme” című nyári vendéglőben vacsoráztunk, a Ráth György utca és az Istenhegyi út között. A zöldvendéglőben sokan gyűltünk össze, bohémek és Vékesék. Nyár eleje lehetett, 1923- vagy 24-ben. A szabad ég alatti asztaloknál jól becsíptünk már, még én is, a többiek táncoltak. Én egyszer csak azt mondtam: Bözsi, maga jöjjön velem, mondok valamit. – Semmit nem akartam mondani, csak kettesben lenni vele. Ő velem jött, ki a kapu elé, a zöld tájba, ahol egy nagy mély füves árok volt. Ahol nem láttak, ott leültünk. És én csókolózni kezdtem vele. Talán egyéb is történt volna, de két perc múlva feltűnt a férje és mások. Nagyon heves érzéseket kellett már visszafojtanom. Ekkor, azt hiszem, már teljesen szerettük volna egymást, ha az alkalom nem romlik el. Sokáig együtt maradtunk. Erzsike bájos volt, amikor spicces, Klára ilyenkor sokat dorgálta, a szemtelen újságíró-társaság fiataljai (az Est-lapok) pedig visszaélni próbáltak a könnyedségével. Emlékszem rá, hogy másnap egy szerkesztőtársam másoknak dicsekedett, hogy hazamenet az autóban minduntalan a térdéhez nyúlkálhatott. Erre nagyon mérges lettem, és később se felejtettem el a dolgot, még akkor sem, amikor sok-sok idő múltán az illetőt egy Amerikába tartó tengeri hajón a háború elején német tengeralattjárók megtorpedózták: az illető a hajóval együtt pusztult.

Ezután a mi számunkra tagadhatatlanul nyílttá váltak az érzéseink, csak Bözsi vergődött a Klára-kötelmek miatt. Mindjobban egymás felé hajolt az utunk, csak éppen komolytalanul: én nem hittem volna, hogy egy átlagosnál nagyobb erotikus vonzáson kívül más is hajt, végzetesebb vágy, ő pedig azt gondolta – mint számtalanszor elmondta –, hogy majd „egy áldozat lesz a sok közül”. Majdnemhogy fejét lehajtó alázattal várta a sorsát, remegett és szenvedett. Azt is elmondta, hogy Klára feleségi panaszai az én kapcsolataim miatt és egy-egy női közlése énrólam nagyon hajtotta, tolta őt az én karomba. Sok évvel később, amikor már keserűen szakítottunk, egyenesen – és számomra érthetetlenül – olyasmivel is vádolta barátnőjét, hogy ő hozott össze bennünket a rettenetes puritánságával! Nem tudnék részleteket rögtönözve konkrétan összeállítani, csak annyit mondok, hogy elkövetkezett az az idő, amely ilyenkor természetes: az önmagát növelő sóvárgásé, a hullás szédületéé, és mindaz, ami az ilyesmi cselekedetekben áll. Erzsike már gyakran eljárt hozzám Klára távollétében. Julcsa néni gyakran gyanakodva nézett bennünket. Mi csakhamar bent a hálószobánkban […] csókolóztunk […]. Én nagyon féltem a végsőkhöz jutni; attól tartottam, hogy ez a kis nő csak ugrat, de teljes bizonyosságot akar tudni, és nem fogja tudni megőrizni a titkunkat rajongott-imádott barátnője előtt. De a „könnyelmű” Erzsike hatalmasan ellent is állt, ami persze csak fokozta a kívánkozásomat. Azt hiszem, mégis már inkább 1924-nek a nyarán értünk meg idáig, nem 23-ban. Erzsike menekült lassankint, és rettenetesen szerelmes volt. Hazudnia kellett, nem könnyen tette. Én igen, hiszen ekkor már több olyan kedvesem volt, akit érzelemmel szereztem meg, nem pénzért. […] Hűségre pedig egyszerűen nem gondoltam: csak az élet […] örömére volt szükségem és változatosságára.

1924 őszén, novemberben ott tartottunk, hogy rendeznünk kellett ezt a kibírhatatlan és suta viszonyt. A Modern kávéházban (az Erzsébet híd pesti hídfőjénél) adtunk randevút egymásnak Erzsikével. Majdnem lemondtunk egymásról. De a kávéházból estefelé kijövet ugyanannak a háznak a lépcsőházába bementünk, és ott zegzugokban megbújva úgy ölelkeztünk, ahogy soha addig. Egy szomszéd utcában pedig, a pincelejáró körül, lehetetlen körülmények közt már olyasmit is megéreztettünk egymással, ami majdnem visszavonhatatlan volt. Semmi csalódást, megvetést nem éreztem a partnerem iránt akkor sem, amit számos más esetben nem mondhattam volna el. Rendkívüli […] élvezet ígéretének gondoltam, de többnek nem. Még akkor sem, amikor megtörtént az első teljes együttlétünk. Hozzá kell tennem, hogy én akkor valami – immorális? – felelőtlenségnek voltam a rabja és áldozata. Egy pénzzel honorált nőismerősömmel állapodtam meg abban, hogy időnkint átadja a lakását. Nála találkoztunk a ? utcában. Erzsike azt hitte, hogy egyszer leszek vele vagy kétszer, és akkor elhagyom. De […] szinte kimondhatatlan boldogságot éreztem. Ő rengeteget sírt és félt. Az urával szemben szinte semmi lelkifurdalást nem érzett. Ez év karácsonya előtt volt egy kellemesebb környezetben találkozónk, mindig emlékeztünk rá. A Fogason a Svábhegyre mentünk fel, a Nagyszállóban vettem ki szobát, ozsonnát hozattam és akkor voltunk először igazán boldogok. Persze nehéz volt szegénykének kibírni a bejutást, a portási szemeket, bár mindenki mást csak a borravaló érdekelt a dologból. Emlékszem, gyalog mentünk le az Új Szent János kórházig […]. Ezután talán egy-másfél év hozta meg részemről a biztos, igazi, nagy szerelem érzését. Vékesék ekkor ugyanis anyagilag teljesen összeomlottak a férj könnyelmű üzleti vállalkozásai miatt, sőt néhány napig a férfit őrizetben is tartották, míg kiegyezett a hitelezőivel. Ekkor szorult el a szívem először Erzsike sorsáért és nem az én gyönyöröm reményéért. Egyedül voltam otthon egy éjszaka (még az Üllői úton), Klára alighanem vidéken, amikor éjjel 11 körül kintről felkopogtak: Erzsike volt, kérte, hogy bejöhessen. Egyrészt örültem az alkalomnak, hogy ilyen éjszakai órában az ágyamban egyedül lehetünk, másrészt végtelen szánalom fogott el, mikor a gyöngéd, remegő teremtés előttem állt és közölte, hogy az urát elvitték, és a Főkapitányságra kellene menni fehérneművel, ennivalóval és érdeklődési céllal a továbbiak iránt. Hogy nekem biztosan lesznek összeköttetéseim. Csak épp megcsókoltuk egymást, együttlétre ilyen pillanatban nem vitt rá mégsem a lélek. A MOT-nál voltak újságíró-kollégáim, a szerkesztőt is ismertem. Elkísértem Erzsikét, két-két és fél órát időztünk ott és feketéztünk, és beüzenhettünk az őrizetesnek, és megnyugtató híreket kaptunk. Mindamellett teljes nyugtalanságban voltunk. A Szentkirályi utcán mentünk vissza éjjel két óra tájban, s egy kapuboltozatban még nagyon összebújtunk, de csupa fájdalom voltam síró kedvesem iránt. Teljesen bizonyos, hogy ekkor szerettem meg igazán, a részvét váltotta ki a „krisztallizációt”. Bőséges alkalom nyílt aztán további krisztallizációkra is. Láttam közelről, belülről egy család teljes anyagi összeomlásának fokozatait. Előbb házárusítással és fehérnemű tömegvarratással próbálkoztak, aztán nem is tudom, mikkel… Elég az hozzá, hogy teljesen koldusbotra jutottak.

Ez idő tájt (1928 tavasz vége, nyár eleje) Böskét meghívták Hollandiába, Enschedébe, olyan jómódú holland munkás-félék, akiknél a kis Bandi már előbb vendég volt, valamilyen háború utáni nemzetközi gyermekakció keretében. Most a gyermekkel együtt privátim meghívták az édesanyát is. Én készítettem elő nagy részben az utat, útlevelet stb.; térképeket rajzoltam, menetrendet egész Németországon át, útitervet írtam kiadós magyarázatokkal, hogy hol időzik néhány órát, vagy egy fél napot (Ulm, Frankfurt, Köln), és útikalauzt csináltam, és lehet, hogy egyebet is kivonatoltam számára, mert egész lelkem máris vele utazott. Minden órában tudtam, hogy hol kell lennie. Klára mindebből csak a barátságot látta. Külön levelezést is megbeszéltünk: a szerkesztőségbe, Az Est-hez.

És megindult az első igazi, fájdalmas és sóvárgó levelezésem. Ekkor újra és százszor és százszor éreztem azt, amit az anyagi összeomlásuk éjszakáján. Hogy énnekem milyen fontos ez a nő, ez a szerelem.

Sűrűn leveleztünk, Erzsike külön is Klárával. Persze már rég csupa elhallgatás volt a kapcsolat őszintesége. Erzsike „menekült” tőlem, ezt sokszor mondta, nyíltan és képletesen. Egyetlen lázas remegés voltam iránta, ekkor tudtam meg, mi az, szerelmes levelet írni és várni. Minden érdekelt, az elhelyezése, a házigazdái, az ország, és máris igyekeztem meglátogatni: ilyen irányba forgattam nyaralási útiterveinket. Azt hiszem, hónapokig, vagy talán egy félévig is oda volt. Még a férjével érintkeznem is jólesett. Szóval, előírásosan szerelmes lettem. (Ezalatt másokkal kialakult szerelmi kapcsolataim tovább folytak […], e tekintetben nem kötött ígéret, s valószínűleg nem is tudtam volna megtartani.)

És közben Klárával mind bizalmasabbak lettünk. Erzsike távolléte rászorított, sok mindent együtt kellett megbeszélnünk, s az is lehet, hogy már gyanakodott (hiszen „jóakaratúan” figyelmeztették itt is, ott is). Mindenesetre jóban voltunk. Akkortájt jelenhetett meg tőlem a Naplóban az a versem, amelynek címe: Melletted mindig jó vagyok. És a kis Szeretlek, melyet Debrecenbe utaztamban az étkezőkocsiban írtam néhány perc alatt, Erzsikére gondolva. Hetek múltán Klárával olyan intimitásba kerültem, hogy úgy látszott: semmi szükség titkolózásra, ő mindent megért és engedélyez. Nekem nagyon jólesett Erzsikéről beszélni, a többiek miatt pedig sok tekintetben utáltam magamat, bár itt esetről-esetre kéne disztingválni. Nem is tudom már, mi váltotta ki végül a dolgot, de egy éjszaka, szerelmi hangulatban átcsúsztam a megengedhetetlen fokú őszinteségbe. Ez a gyónási készség éjszakák sora alatt alakult ki, Klára teljesen nyugodt, erős, kedves és komoly volt. Fel akart menteni minden lelkifurdalásom alól. Ugyanakkor az édesapja, Mikes Lajos felé is éreztem hasonló vágyat és reményt. Elhittem magamnak és Klárának, hogy élhetnénk hármasban. Erzsike nevét mindamellett még nem mondtam ki. A dolgok látszólag a legjobban álltak. Hogy összefoglaljak mindent: egy éjjel konkretizálni kezdtem. Sorra vettem az úgynevezett „keresztény bűneimet”. Nagyon jólesett a tisztálkodás. Csodáltam Klárát, hogy milyen önzetlen, erős és okos. Semmi sem háborította fel. Senki sem. Szinte elmondtam neki addigi életemet. Közben egyre hálásabban és boldogabban csókolóztunk. Elméletileg azt is kipróbáltam, hogy hogyan hatna ennek az ügynek a feltárása. Minden a legjobbat ígérte. S végre kiböktem a dolgot. Rettentő fájdalmas feljajdulás és zokogás fogadta a kimondott nevét. Mindenkit el tudott viselni, csak ezt nem. Úgy látszik, ettől félt, erre készült, ezért hazudta nekem és magának az erejét és akaratát. Egyszerre: mintha meggyilkoltam volna! Ezt nem hitte, nem várta. Erzsikét a „lányá”-nak tekintette. Tíz másodperc alatt látnom kellett, hogy tévedtem, és hogy ő is tévedett. Nem bírta el a valóságot. Csak sírt. Órákig vigasztaltam. Magyarázkodtam, visszavontam, összekevertem a dolgokat; sok tekintetben sikerült utólagos ködöt teremtenem. Rettenetes árulásnak éreztem a tettemet és a Bözsiét. Hajnalra mégis kikönyörögtem vagy kiterrorizáltam belőle az új fogadalmat, hogy minden legyen úgy, ahogy este akartuk: hármasban! Tehát nem mondtam le Erzsikéről. Egész éjjel nem aludtunk. Másnap a szerkesztőségből ujjongó nagy levelet írtam Enschedébe, közölve a „bűnös” nővel, hogy kivívtam az ártatlanságát. De már magam is aligha hittem a dolog állandóságában. Soha oly izgalommal nem vártam választ. Leveleink megvannak. Erzsike Klárának adta az enyéimet (később), de én elvettem és eldugtam. Azazhogy – Erzsike halála után – megkaptam a halott örökségeként (és M. őrizetére, majd másvalakire bíztam).

Összefoglalóan csak annyit mondhatok, hogy bejelentésem Hollandiában a lehető legnagyobb és legtermészetesebb pánikot keltette. Cselekedetem érthetetlennek hatott. Együttes és külön levelek váltották egymást, végül Erzsike nem tehetett mást, mint hogy mindent beismert. Természetesen énnélkülem képzelte a jövőjét – bármi áron. Hogy lelkileg és szinte óránként, az összeomlásból mesterségesen megszilárdított akarattal erőszakolta vissza a nyugalmát, itt alighanem a levélanyag beszélheti el a való tényállást, melyet különben tapasztaltabb emberek nagyon könnyen elképzelhetnek. Én verseket akartam írni az eset megvilágítására, írtam is egyet-mást, azok 1943 tavaszán jelentek csak meg, az Összes versek vége felé, az igazi megmagyarázásra azonban nem került sor.

Képzelhető, milyen izgalommal vártam Erzsikét. Sőt nem is vártam, – elébe utaztunk Klárával együtt. Erzsike nélkül néztem hát végig azokat a városokat, melyeket neki a figyelmébe ajánlottam. Talán Münchenben, mindenesetre Nürnbergben, Frankfurtban és Wiesbadenben voltunk, és Mainzban. A Rajnán hajón mentünk Kölnig. Lelkiállapotomat mutatja az a vers, amelyet a Rajna vizét nézve a fedélzeten gondoltam ki, a címe: Tenger, tartalma pedig a szüntelen szeretkezése a hullámoknak. Ekkor már nagyon óvatos voltam Klárával az őszinteségben. Ő pedig nyilván abban bizakodott, hogy majd elhal az érzés, és hogy Erzsike, akivel Kölnben kellett volna találkoznunk, végeredményben mégiscsak őmellé fog állni. Köln azonban nem hozta meg a döntést: a kitűzött dátumkor hollandiai távirat várt, hogy Erzsike meghűlt, és hogy majd egyedül utazik haza. (Ebből a tényből, melyre biztosan emlékszem, gondolom, hogy nyilván együtt, hármasban akartunk visszautazni Pestre… mert nekem mellesleg az is fontos volt, hogy Erzsike az én kalauzolásommal lássa Németországot.) Iszonyúan le voltam sújtva. Klára nyilván örült. Nem volt mit tenni.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy nem nagyon sok idő múlva mi és Vékes Ödön kimentünk a Keletire és taxin hazavittük Erzsikét. Látszólag lelkileg már összeszedte magát, de nagyon rezignált hangulatban volt. Azt hiszem, aznap éjjel talán mindent elmondott Ödönnek. Újabb szerencsétlenség.

Az én tervezett hármas kapcsolatomból, amelyet valahogy minden irányban házasságnak fogtam föl, semmi nem lett. (Klárától mindenesetre rossz néven vettem, hogy „becsapott”, vagyis hogy nem tartotta meg ígéretét. Csak abban tartotta meg, hogy a döntő éjszakán általam feltárt titkok személyi részével soha nem élt vissza igazán, vagyis hogy egyszer-máskor, rászólásomra ugyan, de moderálta tudása keserűségét.)

A következő napokban (de lehet, hogy már az utolsó hollandiai levelek ilyen döntést hoztak, vagy jeleztek előre) kiderült, hogy Erzsike Klárához tér vissza, nem énhozzám. Lehet, hogy csak reálisabb női ösztöne fordította el tőlem. Vagy – mint később mintha mondta volna – engem tekintett árulónak, cserbenhagyónak. A bűntudat és a kereszténység is hatalmasan kínozta. Nem voltunk együtt szerelemben többé, kettesben nem is beszéltünk a dologról, csak hármasban, hogy ne legyen még alkalom sem az elcsábulásra… mert most jut eszembe: még levélben lemondtunk egymásról, és én valami nagyon nagy szentség-fogadalmat tettem magamban és előttük (Isten nélkülit) arra, hogy csak barátságban leszünk. Egy ideig élveztem is ezt a szentséges kéjt, az önkínzásét. Azt hiszem, ekkortájt lehetett, hogy egy este a József körúton Vékesnek is mindent elmondtam, és felajánlottam minden elégtételt, amit csak kíván. Bámultam, milyen kitűnő finom érzékkel és milyen reálisan nézte ezt a fájdalmas dolgot az az egyszerű üzletember.

Erzsikével tehát szakítottunk, ő és Klára teljesen visszaforradtak, barátságuk friss lángot vetett, vagy legalábbis azt hitték. Énnekem ebben az ügyben ekkor régi egyetemkori barátnőm és mindnyájunk barátnője, Lázár Júlia volt a bizalmasom, hiszen amúgy is sejtette – gondoltam – a dolgot. De kiderült, hogy még ő sem tudta! Mindenkire tippelt, entellektüel, jómódú dámákra, akiket szívesen szánt volna nekem, és egészen elképedt, mikor egy többórás beszélgetés végén azt hallotta tőlem, hogy Korzáti Böskét szeretem. „Mi van különleges azon a nőn?!” Ezt csak jellemzésül említem. Rettenetesen egyedül voltam.

Hetekkel később, nyár végén vagy ősz elején, talán közepén találkoztam csak kettesben Erzsikével. Véletlenül, éspedig az Apponyi téren. Én nem akartam feldúlni fájdalmasan megszerzett lelki nyugalmát, és nem erőszakoltam, hogy valami kávéházba menjünk. Attól is tartottam, hogy Klárának mindent elmond, sőt kéjjel mond el mindent, ami rám megszégyenítő lehetne, ha megpróbálnám őt visszahúzni magamhoz. Csak vagy tíz percet beszélgettünk az Apponyi tér egyik padján, utána nagyon fájdalmas és kietlen hangulatban maradtam. Az ő anyagi romlásuk különben tovább tartott. A rózsadombi Eszter utca tetejére költöztek szüleiktől, egy villa alagsori lakásába, ahol rendes kert is volt. Hetekre, hónapokra elszakadtunk. A lakás kivételében, felkutatásában Klárának is volt valami szerepe. Ödön ekkor nem tudott másképp pénzt keresni, csak úgy, hogy igen súlyos vasrakodási munkát vállalt, talán Csepelen. Hajnalban ment el, késő este ment haza. Erzsikével külön érintkezésem most sem volt, hacsak Klárával közösben nem.

De vissza kell nyúlnom az eseményekben. Ekkor már a Németvölgyi út 6. (majd 16.) szám alatt laktunk, a félemeleten, abban a lakásban, amelynek erkélyéről Lóci később „ledobta a mozsarat”. Ennek az volt az előzménye, hogy Erzsike elüldözését tőlem és visszahódítását Klárától (ami különben is kissé kelletlen dolog volt már, csak eleinte nem tudták ők sem) én megállapodás elleni dolognak tekintettem. Úgy éreztem, hogy a két nő most más-más okból ellenem dolgozik és összetart. Mint később kiderült, igazam is volt. Emiatt Klárától lassan elvadultam, bár szemrehányást nem tettem. A dolog vége az lett, hogy válni akartunk. Ez napok, hetek alatt tisztázódott így. Engem különlegesen bántott, hogy Klára két ízben is öngyilkossági kísérletet követett el, amit az összes közelmúltbeli esemény váltott ki s az az érzése, hogy engem csak nem tudott valóban visszaszerezni. (Az öngyilkossági kísérletet nagy adag altatóval végezte.) Mikor megmentése után erről értesültem, rendkívül ellene fordultam. Teljesen ridegen megmondtam, hogy válni akarok. Ekkor költözött (csak pár napra) az apjához, aki a Ráth György utcában levő Siesta szanatóriumba vitette. Családi barátjuk, dr. Biró Gyula, Az Est-ék orvosa kezelte többek közt. Én nem akartam tudni róla, éspedig a második öngyilkossági kísérlete miatt.

De éppen mert olyan egyedül voltam és mert Erzsike felé most felszabadultnak éreztem magamat, elmentem hozzájuk a Mária utcába. Akkor még ott laktak. Dél volt. A Magyarországnál dolgoztam, s ezen a napon atyai öreg barátomnak, Magyar Eleknek (a későbbi Ínyesmesternek) valahogy elmondtam az egész bonyodalmat és tanácsot kértem öreg, tapasztalt lelkétől. Hogy én – mondtam – most igazán el akarom venni a kedvesemet, mert feleségem öngyilkosságát ellenem irányuló bosszútettnek tartom. Magyar Elek megrendülten tanácsolta, hogy tegyek a szívem szerint. Elengedett, noha segédszerkesztő voltam, és én felsiettem Vékesékhez. Csak Erzsike volt otthon. Nagyon régen (hetek, két hónap? óta) nem láttam, nagyon komoran indult a beszélgetés, és alig tértem rá a lényegre, váratlanul hazaérkezett a férje. Nagyon megütközött, hogy ott lát, rámtámadt, azt hiszem, ki is utasított az előszobából, ahol voltunk. De aztán megtudta, hogy miért jöttem. Előtte kértem Erzsikét, hogy döntsön: válasszon közülünk, Klára most már nem számít. Erzsike azonban Klára mellett döntött, és ezzel a férje mellett. Ami Ödönnek is jólesett, és ettől kezdve többet (mindmáig) nem volt köztünk összezördülés. Én nagyon lehűlve, csalódva, kijózanodva mentem vissza a szerkesztőségbe, és még aznap elmentem a Siestába, és előadván Klárának, hogy most, amikor Erzsike visszautasított, nincs értelme a válásnak, és ha ő velem akar élni, maradjunk együtt. Úgy rémlik, negyedórák alatt létrejött az egyezség. Erzsike is, Mikesék is mintha megjöttek volna a szanatóriumba, mi pedig taxin eltávoztunk. Már nem tudom, mi sikerítette ki a dolgot, de egy csepeli baráti házaspár meghívását fogadtuk el: hozzájuk menekültünk. Az illető Rosenberg Henrik, a csepeli Őrangyal patika akkori gazdája és felesége, Sági Márta (nem tehetségtelen költőnő, a Pandorában leadtam néhány erősen pszichologizáló próza-versét). Az ő házukban voltunk vagy két hétig, csöndben, halkan, rezignáltan, de aránylag mindketten megnyugodtan. Ehhez a házhoz tartozott az a Heki nevű kutya (borjú-nagy állat volt), amelyről a Kutyák című versem név szerint említést tesz. Rosenbergék igen jó barátaink voltak, 44-ben öngyilkosok lettek. Ottlétünk alatt Mikes dr. bízván benne, hogy ezek az őrültek talán mégis túl vannak már a legkomiszabb forgatagon, új lakást vett ki számunkra, ez a Németvölgyi út 6. (16.) sz. alatti ház, amelyről az imént már szóltam. Lóci, aki később a mozsarat innen ledobta, nyilván a kibékülés származéka.

Folytatom Erzsike rózsadombi új, nyomorúságos életét. Még eljárt hozzánk, külsőleg jóban is voltunk, én titokban fájdalmasan néztem rá; ő ragaszkodott a fikcióhoz, hogy Klárát szereti, Klára kevésbé ahhoz, hogy megint szereti őt, én semmi efféléről egyik nővel sem beszéltem. De nagyon vágytam Erzsikére. Akkor hosszú hónapokon át sok csillapítószert szedtem. Úgy rémlik, nyolc hónap múltán aztán felkerestem Erzsikét. Akarattal a házuk felé sétáltam és kihívtam, amikor megláttam a kertben. (Közben ő jó barátságba keveredett a ház tulajdonosnőjének a lányával, Babával, aki később dr. Luka István orvos-barátunk felesége lett és elég hamar meghalt.) Erzsikével már ekkor, az első találkozáskor kibékültünk, a szomszéd réten, ahol nem voltak házak. Nekem feltétlenül segítenem kellett rajta. Hiszen nyilvánvaló dac és önáltatás volt, hogy visszamaradt a férjénél. Most a fián át segíthettem, anélkül, hogy sértettem volna. Tankönyveket szereztem be, nekik arra sem futotta, és valami nagyobbfajta petróleumfőzőt vásároltam, hogy ne kelljen fát vágnia a spórhoz. Eleinte nagyon kínos volt olyan fölösleges dolgokat adni neki, amiket elfogadhatott, például kölnit, szappant, pipereszereket, de a józan ész mindkettőnket rákényszerített arra, hogy ennivalót vigyek, csomagot, illetve, hogy végül odaadjam a pénzt, amit tudtam, és rábízzam a felhasználását. Sok könny kellett ennek a megszokásához is. Az természetesen nem igaz, amit később a családom híresztelt, hogy én jövedelmemnek egyharmad részét az „idegen” nőre költöttem.

Szorosabbra kell azonban fognom a dolgokat (hiszen nincs időm, és lehet, hogy rám is közeli halál vár). Csak kiemelkedőbb eseményeket fogok érinteni, részleteket itt-ott csak elárul a sok levél, amelyet majd megőriztetünk valahogy.

Amikor Vékesék nyomora a legteljesebb lett és Erzsike mihozzánk már nem járt, egyrészt mert félt engem látni, másrészt mert már nyilván nem érezte azt az extrém rajongást Klára iránt, amely visszaadatott engem őneki, akkor Ödönnek mint hajnalban kelő nehéz testi munkásnak jobb volt visszaköltözni az anyósáékhoz a Mária utcába, amely közelebb volt a munkahelyéhez. A lakbért nem tudta fizetni, ennivalót magának is alig tudott már szerezni. Ez a harmincas évek előtt vagy táján lehetett. Erzsike ekkor önállósította magát. Máday István dr. individuálpszichológus vezetőnél tanfolyamot végezni jutott eszébe, s engem is magával vitt. A tanfolyamot már körülbelül egyesztendei odajárása előzte meg, ottan mindjobban becsülni kezdték a kitűnő érzékéért. Hogy ne tárjuk fel kapcsolatunkat mások előtt, Mádayval abban egyeztünk meg, hogy ő kettőnk számára külön (fizetett) órákat ad. Így is lett. Nekem erre, azt hiszem, kevés szükségem volt, de Erzsike kérte és én magam is szerettem volna tudni, hogy milyen elvekkel telítődik. Nem tudom, meddig tartott ez a képzés. Olvasmányok és az én külön tanításaim egészítették ki. Ekkor vagy később Máday számára még egy individuálpszichológiai könyvet is lefordítottam, egy körülbelül százoldalas gyakorlati tankönyvet a szülők számára a nehezen nevelhető gyermekekről. Azt hiszem, hogy Erzsike nevén futott volna, de nem tudom, mi lett belőle. Mádayt sokan lenézték, voltak azonban mellette nagyon rendes és művelt nők is. Az individuálpszichológus egyesületben Erzsike négy-öt év múlva komoly tekintélyre tett szert, adminisztratív központi szerepet is szántak neki, és a többiek, tanárnők és doktornők nagyon szívesen hallgatták, valahányszor a maga nagyszerű ösztönével egy-egy nehéz esetet elemzett és megoldást tanácsolt. Ezt ő is többször szerény és megható dicsekvéssel felemlegette előttem, de más individuálpszichológus vezetőnőktől is hallottam. Különösen a gyakorlati munkáját dicsérték. 1940 után azonban már az (addig ellenségesnek vélt) hivatalos gyermek-lélektanászok is küldtek Erzsikéhez egyénileg az intézetébe nevelendő gyermekeket. (Ez azonban még messze van.)

Emlékszem Erzsikének egy nagy betegségére. Csont-tbc-t kapott, a jobb vállperecében. A seb nőtt, csúcsosodott, már majdnem kibuggyant. Magas hegyvidékre, Svájcba kellett volna mennie. De betevő falatja is alig volt. Hiszen én csak nyomorúságosan segíthettem, ő pedig egyelőre individuálpszichológiai nevelőnőnek ment el zsidó, polgári családok gyenge tehetségű gyermekei mellé. Először, ha jól emlékszem, valahol a Damjanich utcában kapott alkalmazást, sőt azt megelőzően valahol a Horthy körtér környékén, a nevekre már nem emlékszem. Mindenütt nagy akadály volt az én ismeretségem, mert az emberek roppant kíváncsiak lettek egyszerre őrá is, ennek megfelelően pletykásak. Igazi jó barátságban dr. Luka Istvánnal és Baba nevű korán elhunyt feleségével voltunk: ők valóságos kis külön társaságot szerveztek, és abba bennünket is bevontak intimusaik közé. Hogy a jelzett nagy betegség mikor történt, már nem tudom, de a harmincas évekre gondolok. Úgy ezt, mint minden mást, nagyon könnyű volna rekonstruálni már régebben említett leveleinkből (melyeket Marianne-tól még mindig nem hoztam el). Minden orvos, akihez titokban vihettem, a legpesszimistábban nyilatkozott és a legköltségesebb kezelést tartotta szükségesnek. Ekkor a kényszer megnyitotta számat egy idegen, öreg és jó orvos előtt, aki az Újságíró Egyesület szakorvosa volt, dr. Lévai. Előbb a Köröndön, később a Fillér utca közepén lakott. Engem is operált a lábamon egy flegmonéval (légycsípésből eredő fertőzés). Feltártam előtte szerelmünk régi szomorú és nagy hátterét, egész jó magánviszonyba kerültünk lassan az öreggel. Neki is az volt a véleménye, hogy az igaz szerelemért mindent radikálisan érdemes újjárendezni, ha kell. (Ennek a 80 éves orvosnak a halálakor hálából szerény, nagyon bensőséges búcsúztatót írtam versben a Pesti Naplóban; felesége, aki nem tudott rólunk, kitalálta, hogy csak az ő uráról szólhat, és melegen megköszönte az utolsó üdvözletet.) Ez a Lévai dr. kísérletképpen egy redukált anyagi és orvosi szerekből-eszközökből összeállított kúrát írt elő. De nehéz volt, hiszen Erzsikének gyermeket kellett sétáltatnia, esetleg a karján is vinnie mindennap, s egyébként is rengeteg dolga volt. Bandit ezalatt néha ő, néha a nagyanyja nevelte. A férjétől, mint mondtam, már régen, talán 1929-től kezdve különváltan élt; hivatalosan sose váltak el, de nincs kétségem aziránt, hogy réges-rég teljesen elszakadtak egymástól érzelmileg és minden tekintetben. Lévai dr. tanácsára az Alpok helyett a részünkről megfizethető Bakony hegyeibe ment egy nyár elején Erzsike, és szobát vett ki Bakonybél községben. Én vittem oda, s a hat hét alatt egyszer meg is látogattam. Sűrűn leveleztünk. Többször meglátogatni otthoni helyzetem miatt nem volt módom; azonkívül alapjában véve ügyetlen és gyáva voltam. Tudniillik fontos volt, Erzsikének személy szerint is, hogy Klára kíméltessék és hogy semmit meg ne tudjon. (Teltek az évek, és Klára csakugyan nem is értesült semmiről, legfeljebb a rokonok és pletykás barátnők kalandos és majdnem mindig súlyosan téves pletykáiról.)

Bakonybél csodát tett, főleg a pihenés. Utána a seb begyógyult, majd eltűnt.

Nem tudom már, mit említsek, mit nem. Egy-egy közbeszóló kisebb betegség itt-ott kórházba juttatta szegényt, ott is csak hetenkint egyszer látogathattam meg, hiszen rokonság is járt hozzá, és én mindenütt rögtön nagy feltűnést keltettem a költői hajammal. Sokat leveleztünk, néha csak cédulákkal. És könyveket vittem neki. Amit természetesen előzetesen is bőségesen megtettem, tanítva az ő nem nagyon elméleti fejét humanista dolgokra, az ógörög filozófiára, egy-egy modern és nekem kedves bölcselőnek a világára, irodalomtörténetre, versekre és regényekre, és aránylag sokat utaztunk együtt. Azt hiszem, neki eredetileg négy polgárija volt, onnan ment hivatalba. Minden elképzelhető úton-módon képezte magát, színházban, költészetben éppúgy, mint zenében. Az Est-lapok jegyeit is, amihez csak hozzájuthattam, azt mindig megosztottam vele (és a családommal). Hol az egyik, hol a másik járt rosszul, én mindenesetre mind a kettőt igazi feleségemnek tekintettem.

Amíg alkalmazásban volt, roppant nehezen ment a találkozók megszervezése, ha Lukáék nem tudtak segíteni. Ezért szinte városon kívüli lakók voltunk, zöldtájak vendégei, örök kirándulók és utazók. Nincs Pest környékén falu, ahol ne jártunk volna, nincs hegyoldal és csúcs, ahol nem ebédeltünk, és ahol – boldogan mondom – nem szerelmeskedtünk volna. Itt jut eszembe, hogy a Normafa felé menet a hegy déli lejtőjén, az erdőben, egy kis tisztáson egyszer teljesen meztelenül táncolt és ugrált nekem, napfényben, teljesen védett magányban, gyönyörű volt, és ma is üdvözítő érzés rágondolnom a délelőttre. (Egyszer később este ugyanígy a cseh Óriáshegységben; ottani boldogságunkról szerény és leleplező sorok beszélnek egyik versemben.) Mohácsra utaztunk, hajón, sokfelé a Balatonon, Esztergom mellé egy turistaházba, ahol napokig laktunk (a megfelelő versben nem látszik, de ott van az ő jelenléte). Egyáltalán mindenütt voltunk és minden évszakban. Egy héten rendszerint csak egyszer, legfeljebb kétszer volt kimenője, és mint mondtam, majdnem mindig a természetre szorultunk. Még a tél havát is megjártuk, a Rózsadombon, ő a szilszkinbundájában, és a sors védelmét láttuk abban, hogy nem hűltünk meg.

Óriási utazást tettünk egyszer Csehországon keresztül-kasul, és még Németországba is benéztünk, Drezdába. Ennek az előzménye az volt, hogy Straka Anton csehszlovák itteni kultúrattasé, kassai fiú, nagyon jó barátságba keveredett velem; részben azért, mert noha családos és gyermekes ember volt, a feleségével ő is körülbelül olyan kapcsolatban élt, amilyenben én a magaméval. Ez a Straka kultúrpolitikailag is rengeteget együttműködött velem, közösen terveltük ki és intéztük a magyar–cseh antológia dolgát, folyton kapcsolatokat teremtett köztem és cseh írók és költők közt. Ha a prágai Nemzeti Színház színésznő jelessége Pesten átutazott, akkor az én otthonomban mutatta be neki a magyar kultúrvilágot. Josef Hora látogatásakor én viszont elmentem a cseh kolóniába stb. Támadtak is emiatt, de nem igaz, hogy a cseh követség „prágai sonkái” megvesztegettek volna (Új Magyarság). Éhenkórász irodalmi jelentéktelenségek talán csábulhattak volna, én nem ilyen viszonyban voltam Strakával és a követtel, hanem szívbeliben. Amikor pedig a Felvidék visszacsatolása természetes ellentétet támasztott az érzelmeinkben, én megmondtam Strakának, hogy többé politikáról nem tudok vele őszintén beszélni, másképp pedig nem akarok. Ettől kezdve kizárólag kulturális és magánérintkezésünk volt, de intenzív és szeretetteljes.

De még nem tartunk időben ott. Ez a Straka nekem és Erzsikének, mintha ő is a Pesti Hírlap munkatársa lett volna, egy-egy hónapra II. osztályú gyorsvonati szabadjegyet adott, 33 vagy 34 táján, egész Csehszlovákia területére. Trencsénteplicbe mentünk akkor, még a nyaraló Strakával is akartunk találkozni, aztán Rózsahegyre, a Tátrába, Kassára, Pozsonyba, Morava-Osztravába, megint a Tátrába, aztán Brünnbe, Prágába, Königgrätzbe, az Óriáshegység különféle helyeire, ahol napokig tanyáztunk „baudik”-ban (hegyi szállodák), és végre nem kellett rettegnünk a szüntelen leleplezéstől. Megint Prága következett, aztán Pilsen, Cheb (a Schiller-házzal), Marienbad és Karlsbad, a Goethe-emlékekkel. (Erzsike Marienbadban elvesztette egy frissen kapott esernyőjét.) És nagy élmény volt a drótkötélpálya Krokonoson (Janské Lázněról), és hogy 1400 méteren felül nem volt madárdal…

De nem lehet mindent elmondani, sem innen, sem másholról, hazai helyekről. Csak annyit, hogy Bodenbachon át, ahol szintén megszálltunk, keresztülmentünk az úgynevezett „Cseh–Szász–Svájc-on, Drezdába. Ott három napig bámultunk százféle dolgot, az Observatoriumot, az utcai életet, az Elbe teraszait és a Weissenhirscht. (Drezdában láttunk először egyenruhás nemzeti szocialistákat.) Azután vissza Prágába, ott Straka külügyminisztériumi barátja kalauzolt és adott autót a környék megtekintésére. Már előre megmondtam, hogy mindez csak magánszívesség lehet, és én még csak egyetlen cikket sem írok róla. Álláspontjuk azt volt, hogy nekik megéri, ha Sz. L. ismeri az országukat. Megemlítem utólag, hogy Brünn mellett csodaszép volt a földalatti zegzugos és óriási Macoha-cseppkőbarlang, amely a barlangok Velencéje, és amelyben csónakon és gyalog kell közlekedni, és fantasztikusak a mélyen a vízbe rejtett villanylámpák fényhatásai. Mindenkinek ajánlom, hogy ezt a világszerte nem ismert, páratlan cseh nevezetességet tekintse meg, ha Brünnbe megy. Végül haza, két hét után, mert a szabadjegy mellett nem volt elég pénz. Én Pozsonyban kiszálltam és Bernáth Aurél festő barátomék meghívására Pöstyénbe mentem el néhány napra. (Ott más női intimitás kezdődött, hiszen mondtam, hogy Erzsikével szemben én nem voltam hű, ellenben csupa elhallgatás, akármennyire szerettem őt. Ez az intimitás nem volt […] szerelem, de erős és komoly barátság, amely a negyvenes évek alatti átmeneti törés után újra felfrissült és máig él, azazhogy a legutóbbi évek óta csak szellemi.)

Valamikor ezidőtájt jártam én Egyiptomban, ami különleges tarka élmény, a legnagyobbszerű, ami a maga nemében életemben, de nem szerelmi lévén, mellőzöm. Csak annyit, hogy Kairóban a kurtizánok városrészében egy szudáni néger nővel voltam (pénzért) együtt; nagyon szép, karcsú nő volt, sötét palaszürke bőrű, rugalmas. […] Beszélgetni semmit nem tudtunk. A városrészről magáról többet és érdekesebbet tudnék mondani, mint a nőről. De térjünk vissza Erzsikéhez.

Erzsike gyermekkorában járt Abbáziában és Svájcban. És láttam egy képeslap kitépett oldalán egyszer egy képet a Nemzeti színpadáról, amely a Szentivánéj tündérjelenetét ábrázolta: Babszem vagy Pókháló ő volt.

Sejtelmem sincs, hogy hogyan folytassam. Ahogy ő lélekben önállósodott, úgy foglalkozott egyre inkább azzal a gondolattal, hogy ne legyen nevelőnő, hanem saját otthont szerezzen. Addig tulajdonképpen a természet volt az otthonunk. Senki más szerelmem nem kapcsolódott össze annyira a természettel, mint ő.

Sokszor veszekedtünk is. A természetes az lett volna, hogy ő is házasságon belül éljen. Sose kívánta, hogy elvegyem, ha egyszer már elmulasztotta a kínált alkalmat. De egyre bizonyosabbra veszem, hogy vágyott rá. És 10-15-20 év múltán Klárát mint konkurensét kikerülhetetlenül meg is gyűlölte. Klára őt sokkal hamarabb és hevesebben, csalódottabban. A két nő végül az utolsó két évtizedben nem is látta egymást. Azazhogy egyízben én Erzsikével együtt a Délivasútnál felszálltam egy villamosra, amely közvetlenül a János kórház felé vitt és váratlanul Klárával találkoztunk. Ez volt az a perc, amelynek elkerülésére húsz éven át igyekeztünk. Addig hallgatólagosan nem vette tudomásul Klára azt, amit tudott vagy sejtett, elkeseredéseinek és idegességeinek legrosszabb óráiban. Mindhárman megrettentünk, de nem szóltunk. Erzsike is uralkodott magán, és a következő megállónál egyszerűen leszállt. Ekkor én két karomat kissé széttárva és leejtve (1942–43?) a mozdulattal olyasmit jeleztem, hogy én mindent megtettem a nyílt botrány elkerülésére, de most a véletlen közbeszólt. Megállókon át nem szóltunk egyetlen szót sem. A Szilágyi Erzsébet fasor közepén aztán ajánlottam, hogy szálljunk le, és egy padon beszéljünk a dologról. Addig ő csak barátnői pletykákat hallott és természetesen nem mondhatom, hogy nem volt igaz minden gyanúja, az anyagiak mértékének kivételével. Leszállva egy-két órát aránylag nyugodtan beszéltünk, és én, most megrövidítve a dolgot, körülbelül azt mondtam neki, hogy: én kerülni akartam az összeütközést, most a valóság mintegy kimondta magát, én ezen változtatni nem tudok és nem akarok, ő a dolgot vagy el tudja viselni, vagy válnunk kell (amire ő sohasem adott okot), a dologról soha beszélnünk nem szabad. Ő vállalta a dolgot, és nagyjából, mint addig is, megtartotta, nem mulasztva el persze, hogy ne pletykáljon, és hogy hitelemet ne rontsa szűkebb barátnői körben.

Akkor azonban Erzsike már régesrég önálló volt és a Ráth György utcában lakott a Csaba utca sarkán, egy emeletes villa alagsorában, amely a másik oldalról földszint volt. Ott vett ki két szoba-konyha-előszobás lakást. Dátumokat nem tudok, az előszedendő levelek majd tisztázzák. Ezt megelőzően is volt már azonban két önálló lakása, az egyik a Kissvábhegyi úton, a másik a Városmajor utcában. E két helyen már gyermekeket tartott, s Bandi is nála lakott. (Most jut eszembe egy harmadik, átmeneti, nyári lakása, a Svábhegy legalján, ahova ostrom után is vissza-visszajártunk még, mert megbarátkoztunk az öreg tulajdonos bácsi felnőtt lányával.) Vissza tehát a Ráth György utcába. Akkor nagyon megkönnyedett az életünk, a találkozásunk módja. Változatlanul szerettem, […] sohasem hagyott cserben a vonzereje, szépnek, kedvesnek találtam és mindig enyhén bánatosnak. Hiába veszekedtünk és terveztük az elszakadásokat (hogy ő férjhez mehessen), mindig csak együtt maradtunk. Min veszekedtünk? Egy-egy ügyetlenségen, néha politikai dolgokon, amennyiben ő nálam baloldalibb volt (már csak mint „szerető” is), legtöbbnyire azonban féltékenységből. Néha ő is kifogásolt ezt-azt (így például B. Gizit), én pedig sokszor féltettem, tudva, hogy mennyire könnyen reagál, milyen édesen és őszintén örül sikereinek. És hogy mennyire ki volt szolgáltatva hevüléseknek, melyeket hideg nők sohasem éreznek. Erzsike csodálatos nő volt. Azt hiszem, végeredményben mindig teljesen őszinte volt hozzám, még fájdalmas vallomás árán is, és bánom azt, hogy én nem voltam eléggé megértő a helyzete iránt. Egy-másfél hónapnál hosszabb haragos szakításra talán nem is emlékszem huszonöt évünk során. Annál több kis összezörrenésre. S itt megemlítem, hogy egyízben a Svábhegyen, a János kilátó alatti sűrűben összevesztünk, mert ő gyanús szabadságjogokat kívánt elméletileg a nők részére, aminek én ellentmondtam. Végül oly dühbe hozott, hogy egy vesszővel, amelyet játékból már órákkal előbb lemetszettem, szinte magamon kívül végigsuhintottam jobbról-balról a két lábszárán és ordítva elkergettem. Közben majd megszakadt a szívem. Ilyesmi életünkben kétszer fordult elő; a másik eset részleteire már nem emlékszem. És a furcsa az volt, hogy mikor én ott az erdőben kétségbeesve elszaladtam, a megbántott Erzsike utánam szaladt és nem haragudott meg az ütésekért. A másik esetben sem. Hanem milyen nagyon-nagyon jó volt a Kilátó alatt a nyári erdőben egy padon kibékülni!

Rengeteget kirándultunk. Solymárra emlékszem, és egész Pest környékére. Mióta lakása volt, ez persze megváltozott. Utólag csodálkozom, hogy őnála hetenként miért csak egyszer-kétszer találkoztunk? Sokszor moziban, színházban, operában voltunk. […]

Száz meg ezer apró emléket említhetnék.

Nála kanyaró, zárlat, három hétig nem érinthetjük egymást. Mégis bemásztam hozzá az ablakon […]. Máskor ő kísért el a réten át, ami rendes szokása volt, de a tilalom ellenére együtt voltunk. Szabadtéri svábhegyi üres légópincében szerelmeskedtünk. Hévízen a tóban. A Bakonyban. Vonaton. Mindenütt. Hajón. (Pest–Mohács, ott háltunk kabinban.) És már mondtam, hogy végig az egész hosszú Csehszlovákián! És Drezdában! Ennek ellenére utólag mindent keveslek, és gyávának és ügyetlennek látom az akkori szervezőképességemet… Mindig egyeztettem közte és a család közt… Katonaságaim nagy bajt okoztak. Akkor levelezésre szorulva nagyon megfeszült bennem minden erotizmus. Szatmár megyéből, már nem tudom, honnan szabadságra hazajövet, először az ő Ráth György utcai lakásán szálltam meg, és csak egy nappal később „érkeztem” haza. Csodálatos asszony volt, finom, érzékeny, kedves, hízelgő, kötekedő, gunyoros és alapjában véve szomorú.

Semmit sem említettem arról, hogy Bandi közben elvégezte a nyolc gimnáziumot. Persze, hogy én is segítettem mindenben. A gyerek nem is tudta, vagy alig. A két utolsó gimnáziumot már teljesen én erőszakoltam ki. A fiúnak véletlenül én szerezhettem első állását.

Erzsike rendszeresen lejárt a Balatonra egy csomó gyengetehetségű gyerekkel és megfelelő személyzettel. Legtöbbnyire Szárszóra ment. Ott többször meglátogattam, egyszer a J. A. rokonai-féle panzióban is. (J. A. akkor már nem élt.) Ez 1940-ben lehetett, mert akkor rendeztem sajtó alá és fordítottam újra a Baudelaire-eimet. Azután Földvárt is rettenetesen szerettük, a Zrínyibe egyszer ő mászott be hozzám éjszaka. A szárszói zárt strandon ismerkedtem meg egy barátnőjével, akinek lányát Bandi majdnem elvette, és akinek az egyik villasoron nagy háza volt és van: az a ház nemegyszer látott vendégül bennünket, többnyire a tulajdonosnő (Gálné Aranka) jóvoltából, aki nemegyszer Pesten is segített rajtunk.

Földváron a parti sűrűben sokszor nyári félnapokat töltöttünk, az egész partvidéknek majdnem minden százmétere szerelemre emlékeztet. Szárszón egy gyönyörű kis parti ligetet sajátítottunk ki magunknak a „németvillán” túl. Ez különlegesen szentséges hely maradt számomra mindvégig. És a szárszói Petőfi úton is többször laktunk, a háború alatt és után a 20 vagy 22-es számban, és messzebb, baloldalt, a „pékné”-nél. Mindamellett csupa vád vagyok magam iránt, hogy milyen gyáván bujdokoltam vele. De hát ő is így akarta, főleg Klára miatt.

Egyszer elmesélte, hogy öreg édesanyámmal találkozott a budai villamoson. Anyám fiatal korában jól ismerte Erzsikét, és akkor a villamoson – Erzsike érzése szerint – ráismert és „titokban mosolyogva és hunyorogva többször bólintott feléje, a családban gyűlölt nő felé, aki az ő fiának olyan kedves tudott lenni…”

A második világháború alatt az individuálpszichológiai egyesület, az ő egyéni alkalmassága és az általános helyzet mind erősen szolgálta azt, hogy rengeteg gyermek gyűljön össze nála (15-20) a Ráth György utcában. Én próbáltam irányítani a viselkedését a hatóságokkal szemben, hiszen tartani kellett a bejelentési bajoktól, lévén a legtöbb gyermek akkor üldözött. (Nagyon tehetséges gyerekként emlegette Péter Andrásnak, a Franklin fiatal vezérigazgatójának a fiát.) De hát arra már nincs semmiképpen idő, hogy itt részletezzek. Fantasztikus zűrzavarban váltotta egymást jó, rossz, csodálatos és borzalmas tapasztalat. Különösen, ahogy sötétedtek az idők és súlyosodtak a légitámadások. Ekkor már valamivel több írói jövedelmem volt, jobban segíthettem rajta, bár épp ekkor már ő is kevésbé szorult rá. Emlékszem, egyszer egy vég vásznat vettem neki. Végül már inkább a biztonság és az élelmiszer kérdése volt fontosabb, mint a pénz. Engem a katonaság elvitt Dunántúlra, de november vége felé szerencsére leszerelhettem és itt maradhattam. Ekkor már sokkal sűrűbben kellett találkoznunk, hiszen minden légitámadás az életveszély izgalmával járt. Mulatságos, hogy az ostrom kezdetét hozó napon éppen őtőle kaptam családom számára (titokban) valamiféle kocsonyahúst. Egy baráti házaspár (zsidó kesztyűműhely-tulajdonosok) nagyon jó embereink közé tartoztak. Rettenetes, groteszk, borzalmas felfordulások tömege zajlott mindenfelé az egyetemes összevisszaságban.

Az ostrom teljesen váratlanul szakított el bennünket. Mondtam már, hogy akkoriban mind sűrűbben találkoztunk, amennyiben rengeteg elfoglaltságom és katonáskodásom engedte. Az a kocsonyahús ajándékküldés 1944. december 24-én reggel történt, utána többet 1945. február közepéig nem láttuk egymást. Karácsony este minálunk már rettenetes volt a helyzet, és másnap átfutott rajtunk az első hullám, majd a ház 24 órán belül háromszor cserélt gazdát a két fél közt. Feltételeztem, hogy olyasféle helyzetet kellett megoldania Erzsikének is. Pedig február 9-10-e körül cserélhetett csak gazdát a Ráth György utcának az a része. Természetes, hogy a mi pincénk minden gondját és rémségét áttételben is folyton végigéltem: hiszen Erzsikét én a feleségemnek tekintettem. Teljesen szörnyűre fordult a helyzet egy hét múlva, majd szilveszterkor, amikor Budakeszire kerültem. Szerencsésen megúsztam bár a dolgokat, ettől kezdve valahogy nagyobb valóságnak éreztem az „Isten kezében vagy a Sors kezében” és hasonló kifejezéseket, mint addig bármikor. Erzsikét tehát erre a kézre bíztam és nem tudtam róla semmit.

1945. február 18-20-a táján lehetett alighanem, hogy a mi pincénkbe beállított Bandi. Kihívott az udvarra, azt hiszem, Klára nem látta. Az utca közepén várt Erzsike meg egy csomó gyerek. Megtudtam, hogy a Ráth György utcai házat bomba szétverte, telitalálattal. Akkor a Hieronymi út egyik villájába, az övétől vagy tíz házzal arrébb költözött a sok gyerekkel (később megtudtam, hogy Lőrinczy Szabolcs lakott ott). Nem részletezem a szenvedéseket és nélkülözéseket. Azt mondhatnám, hogy a sok gyerek még segített is a nyomorúságokon. A lakástalanság miatt azonban, és hogy ennivalójuk legyen, a zajló vagy befagyott Dunán át haza akart menni, most a Baross utcába, az anyjához, ahol különben a férje is lakott. (Ez a ház szemközt van majdnem a Természettudományi Múzeum igazgatóságával.)

Egyelőre azonban a Volkmann utcában volt. Első találkozásunkkor egy elhagyott, szép lakásba húzódtunk be, szemek veszélye elől. Talán a Házmán utca 8. vagy 10. lehetett. Az ablakon át mentünk be. Irtózatos gúnyákban voltunk mind a ketten, ő valami lovaglónadrágban. Egy nagy bőrfotelben beszélgettünk és öleltük meg egymást, ruhában, dermesztő hidegben, tört ablakok mellett. Akkor még nem indultak meg a gyors új lakásfoglalások. Röviden elmondtuk az elmúlt hét hét történetét, veszélyeit, én az újabbkeletű nehézségeimet. Aztán az ismeretlen helyre (Temesvár) került Szegi Pál barátom lakásába vittem Erzsikét és a gyerekeket. Ott is sivár világ volt, de Szegi Lili befogadta őket pár napra. Nem volt nagy dolog, helyettük más állított volna be. Még mindig rettenetes napok következtek. Ott néhányszor találkoztunk. Erzsike Újpest felé szándékozott menni, hogy ott átkeljen a Dunán. Mindent ott kellett hagyniok a lakásban (a Ráth György utcában). Tanácsomra a II. ker. Elöljáróság konyháján kaptak naponta meleg levest. Három nap múlva megint elszakadtunk, de most már legalább tudtuk egymásról, hogy élünk, és hogy őt majd a Baross utcában keressem, mihelyt tudom. Közben azonban engem tévedésből őrizetbe vettek stb. úgyhogy, noha szinte rögtön szabadlábra kerültem, nem volt szabad mozgásom. Először a második átmeneti fogdám után kerültem át Pestre, hivatalos rendőrségi autó szállított az Andrássy út 60. alá, ott azonban csaknem rögtön szabadon engedtek: azonnal odajött ügyemben autón Illyés Gyula, és odahozta magát a belügyminisztert, Erdei Ferencet.

Aznap délután Zilahy Lajos lakásán írói összejövetel volt az Athenaeum épületében, én is jelen voltam, onnan Illyés Gyulával a Baross utcai házba mentem el, és őt küldtem fel Erzsikéhez. (Azelőtt soha nem beszéltem neki erről a szerelemről.) Nem akartam ugyanis váratlanul a családba betoppanva esetleg nagyon kényelmetlen helyzetet teremteni. Illyés Gyula tehát egy papírdarabra rótt soraimat vitte Erzsikének. Erzsike azonban nem volt otthon, úgyhogy az üzenet csak másnapra hozott létre köztünk új randevút a Király utca 100. sz. környékén, ahol dr. Baranyai Zoltánnénál szállást kaptam. (Ez a Baranyainé egy diplomata felesége volt. Kövesligethy Radó lánya, és jelenleg Ausztráliában él.)

Gyula barátom szokása szerint gúnyosan tréfálkozott afölött, hogy milyen bajaim vannak és mégis a „nő”-vel törődöm. Az esetről különben és azoknak a napoknak hangulatáról verset is írtam, a halotti verseket előző darabok egyikét. Most már nem emlékszem, hogyan is történt a dolog. Tudomásom szerint Gyula nem találta otthon Erzsikét, csak a cédulámat adta le az anyjánál. Mégis olyan emlékem is van, hogy Gyula egyszer személyesen látta Erzsikét, sőt nyilatkozott is róla, olyképpen, hogy egyszerű énje rokonszenves volt neki. Ezután nagyon vészes hónapok jöttek, egy darabig megint nem találkozhattunk, majd Erzsike az anyjától (akinél egyízben én is háltam) visszaköltözött Budára. Ekkor a Ráth György utca 54. számú ház első emeletét vette ki, az egész emeletet, mert tudta, hogy sok gyermeket el tud látni. Ehhez azonban az kellett, hogy a légnyomás-elsodorta háztetőt rendbehozassa: ez volt a háztulajdonos feltétele. Ekkor én már majdnem teljesen megbénult erő voltam, mindamellett sokfelé akadtak, akik szerettek, így egy építésügyi főember is, akitől tetőcserép-kiutalást kaptam. Persze fel kellett tárnom a dolog hátterét, hogy titokban és jól menjen az ügy. Erzsike körülbelül tízezer cserepet kapott hivatalos áron. A ház első emeletén három szoba, fürdőszoba és konyha volt. A kisebbik szobát magának rendezte be, a nagyobbakba ágyak kerültek, minden lassan és nehezen ment, például majdnem lehetetlen volt ablakkeretet meg üveget kapni. Kedves emlékünk maradt az ablaktalan időkből egy erős napsütéses tavaszi dél, amikor egy szúnyoghálóval takaróztunk csak az erősen tűző napban egy díványon, amely egyetlen bútora volt csak a szobának. Ez a lakás sokkal jobb volt, mint az előző ugyanebben az utcában, a túloldali, és könnyen találkozhattunk. Meg is sűrűsödött az érintkezésünk, hiszen már nem volt szerkesztőségi kötelezettségem. Most már háromszor-négyszer is találkozhattunk. Többször a Délivasút kávéházban. Meg kirándultunk néha a Svábhegyre. A lakása melletti fűszeresboltban telefonhoz lehetett hívni. Pénze akkor már elég sok volt, mindenesetre jóval több, mint nekem, aki teljes nyomorba kerültem. A 44-es év gyermekmentésének volt ez részben a következménye: mindenféle demokratikus intézmények egyénileg megháláltak neki egyet-mást az emberséges tetteiért. Meg kell azonban jegyeznem, hogy itt is hiányos az emlékezetem, mert egy darabig egy svábhegyi villában egy barátnőjének ilyenféle gyermeknevelő intézetében olyan directrice-féle is volt, hónapokon át. A barátnő családjával engem is megismertetett, úgyhogy ott is sokszor találkoztunk, az ő szobájában. Később, Erzsike halála után, az emlékverseket idegenek közül elsőnek (aki nem tartozott a szoros baráti körhöz) ez az asszony és öreg, irodalmilag nagyon művelt édesanyja hallotta.

Most már nem kellett segítenem Erzsikét, nem is tudtam volna. Egy-egy utazásunk most már közösben ment. Közös barátaink megszaporodtak, de azért tovább is titkolózni kellett. Odahaza hallgatólag tudomásul vehették a dolgokat, nyelnem természetesen nekem is kellett. Bandi megnősült, nem a szárszói Aranka húgát vette el, hanem egy újpesti lányt. Hosszú évekig megmaradt a rendőrségi állásban, és talán csak 54-ben bocsátották el mint főhadnagyot. Most az Egyesült Izzó tisztviselője és két gyermeke van, egy lány, akit a nagyanyja (Erzsike) imádott, a másodikat, a fiút már nem látta meg.

Közben meghalt Korzáti szabómester, Erzsike apja, meghalt öccse, aki tüdőbajos volt, és az édesanyja is. Az anyja nagyon régóta tisztában volt a kapcsolatunkkal, és irántam nem volt ellenséges.

Visszamenőleg: tíz vagy tizenkét évvel még előbb történhetett, hogy Erzsike néha rettentően elkeseredett, embergyűlölő lett, ami nála visszavonultságban és hallgatásban jelentkezett. Utólag azt hiszem, hogy ilyenkor közel állt öngyilkossági gondolatokhoz, tervekhez. Úgy rémlik, két ízben is elutazott vidékre, a Balaton mellé, parasztházban megszállt, és talán öt-hat nap múlva mégis visszajött. Ilyenkor írt távirati stílusú és tömörségű homályos naplóját csak jóval később (félév-másfél év múlva) mutatta meg nekem. Kietlen komorságon kívül aligha lehet egyebet megállapítani belőlük. A már említett és most Marianne-tól elhozandó levelek közt kell lenniök ilyen öngyilkosság-hangulat-alatti feljegyzéseknek. Egészen bizonyosra veszem, hogy legalább két ízben majdnem átlépte a szakadékot, amely alája nyílt. Utólag és elméletileg sokat beszéltünk is ezekről a dolgokról. Bandi házassága után az unokája nagyon nagy köteléket jelentett számára az élethez. Azért oly érthetetlen, hogy egy-két hónappal a második unoka születése előtt összeroppant.

Ezekben az 1945–50 közti években tehát anyagilag, mint mondtam, nem voltak nehézségei, sőt gondot inkább az adott neki, hogy amit munkával megszerzett, hogyan őrizze meg. E célból, és az ő kérésére, össze is hoztam olyan ismerőssel, akiben bíztam és aki gazdasági szakembernek tekinthető. Ez az ember talán húszezer forintját helyezte el valamilyen vállalkozásban, de a dolog semmi eredménnyel, sőt ráfizetéssel végződött. A pénz egy része elveszett. Erzsike egy kicsit rossznéven is vette tőlem, hogy miért voltam olyan tartózkodó a gazdasági dolgaiban és hogy viszont a társát néhány esetben miért mentegettem előtte ezeknek a földrengéses magángazdasági időknek egyes balsikerei miatt, amelyeket ő előírásszerű női logikátlansággal ítélt meg. (Eszpresszóba társult bele.)

Ezekben az években is úgy folyt a magánéletünk, ahogy már húsz éve. Együtt olvastunk, mindenfélére tanítani próbáltam, ami érdekelte, színházba is elvihettem néha, az Operával azonban már nem volt kapcsolatom.

Egyszer Tompa Kálmán dr. orvos barátom Hévízen nyaralván meghívott magával oda. A Keresztes nővérek panziójában szálltam meg az Erzsébet utcában és Erzsébetet is csakhamar lehívtam. A szomszéd szobában lakott, az apácákat nagyon könnyű volt rászedni, igen boldogok voltunk. Egy más alkalommal Radnai Béla, a „gyorsírókirály” keresett fel ugyanott, s ugyanakkor, amikor Erzsike. Meg kellett őket ismertetnem egymással. Akkoriban több verset írtam, a Válaszban megjelentek, egy pedig A huszonhatodik év első részének a harmadik darabja lett. Utólag azonban rendkívül elégedetlen vagyok magammal, a bátorságommal és az önzetlenségemmel.

Igen szerencsés néhány napunk volt Szárszón, Szemesen és Balatonőszödön, az utóbbi helyen a későbbi nagy pártüdülőben. Itt igazán kezünkre járt a szerencse a gondnok képében, akit azonban épp az ottlétünk alatt mozdítottak el az állásából. Őszödről távozva mentünk Szemesen özv. Szikláné Ilushoz, aki festőművész volt és villatulajdonos, és később egy gyenge, de egyetlen, így mégis becsülnivaló pasztellt készített Erzsikéről. Sziklánénak akkor Pesten is volt lakása, a budai hegyekben, szép villában, és nagy öröm volt, ha hozzá meghívást kaptunk, olyankor, amikor saját maga távol volt. Az otthoni lakása mégiscsak kényelmetlen volt egy kicsit Erzsikének, a sok gyerek gondozása és az ellenőrzés meg a zsivaj miatt.

Nem tudom, mennyit ugrok most át: egyenesen rátérek a végre. Amit már mondtam s most még mondok, azt a halál utáni valamelyik napon még azon frissiben leírtam, ennél a beszámolónál sokkal rövidebben Bandi számára, az utolsó délutánon, amelyet a Ráth György utcai lakásban Erzsike fiával s menyével töltöttem. S egy alkalommal, úgy rémlik, összeállítottam valami címsort azokról a versekről, amelyek köteteimben Erzsikéről szóltak, vagy ha kevéssé is, hozzá kapcsolódtak.

Tehát a vég: körülbelül két és fél hónappal a tragédia előtt kezdem. Erzsike ebben az időben rendkívül nyugtalan volt, valami kevés csillapítót is szedett, erős fejfájásai voltak és lelkileg nagyon zaklatottan viselkedett. Mindig ígérte, hogy majd nyugodtabb lesz. De állapota csak romlott. Mindenki előbb is csak kihasználta (alkalmazottak), most még jobban. Rengetegszer súlyosan meglopták, de ilyen alkalmazottat nem volt szíve egyszerűen kitenni. Utólag visszagondolva tizenöt-húsz apró jelet láttam a viselkedésében, ami mind egy célba mutatott, csak akkor még nem látszott a dolog rendszeressége. Még hagyatkozott is, de nem érthető módon. A Sziklánénál elkezdett ülést november végén váratlanul folytatni akarta, tudhatta, hogy én nagyon örültem neki. Eljártunk tehát Ilushoz, majd ő egyedül. A kép karácsony előtt készült el, négyszáz forintot fizetett érte, de nem tetszett neki; azt mondta, hogy nagyon könnyed és jókedvű az a jellem, idegen tőle. Engem „elméletileg” vallatni kezdett, hogy ebben az időben feleségül venném-e. Ez úgy hatott csak, mint valami játék. Egy angol írónő világsikerű regényét olvasta, címe az volt, hogy: Amber, borzongva mondott olyasmit, hogy lélekben rokonságot érez saját maga és a rettenetes szerelmi sorsú és karrierű főhősnő között. Én bizony hazulról hozott gúnyos vádakat említettem előtte: kétségbeesetten tiltakozott ellenük. „A gazember!…” mondta valakire, aki pletykázott, régi dolgokat, és megrendítő volt hallani hangjának reménytelen kétségbeesését, amikor azt mondta, hogy: „De hiszen mindent tudsz rólam, mindent elmondtam!” Én nem mondtam ellent neki, de utólag azt hiszem, hogy talán erősebben bátoríthattam volna annak elhívésére, hogy hiszek neki.

A Bandinak írt feljegyzés bizonyára jó sorát elmondja az utólag gyanússá vált jeleknek Erzsike magatartásában. (Talán beérkezett már a „változás” korába. Máday dr. is úgy vélte, hogy ez szintén közrejátszott a tragédiában.) Mi magunk az említett apróságok ellenére ekkoriban különlegesen jó és őszinte viszonyban voltunk. Igen gyakran eljártunk a Budavár kávéházba. […] Karácsony előtt is itt voltunk, s akkor egy volt nyomdatulajdonos barátomnak, aki meg volt szorulva tüzelőben, itt engedett át két köbméter hasábfát; az illető egészen elbűvöltnek látszott egyszerű szívélyességétől és közvetlenségétől. Máskor régi individuálpszichológus barátnővel együtt hívott meg ebédre a Budavárba, s utána fölmentünk őhozzá. (Itt jut eszembe, hogy főleg eleinte erős kapcsolatban állt a Jointtal, ami természetbeni élelmiszerjuttatásokat is jelentett.)

Én utoljára egy pénteki napon voltam nála. Nem találtam otthon, noha megbeszélt napon és órában mentem, igaz, hogy némi késéssel (negyven percessel), mert éppen akkor durva támadás ért egy kiadó akkori vezérigazgatójától (Franklin Kiadó). Feldúltan érkeztem hozzá, de csak a nevelőkisasszony vagy a cselédlány eresztett be, szokás szerint az ő szobájába. A szoba fűtetlen volt. S egyúttal arról értesültem, hogy az egyik nevelt gyerekkel baj történt: a nyilvános iskolából hazajövet a Délivasútnál az egyik fiú – ha jól emlékszem – kiesett a villamosból. Utólag kiderült, hogy csak kis karcolás érte, az első hír azonban agyrázkódásról tudott. Erzsike, aki az utolsó hónapokban az említetteken kívül azért is idegeskedett, mert a nevelési díjakat mind lejjebb szállították (noha még a Joint ővele nem szakított, pedig már minden magánintézettel), a hírre a kórházba rohant, ahova, mint hallotta, a fiút bevitték. Ezért nem találtam otthon. A hideg szoba ablakából a Ráth György utcára néztem le, rettentő izgalomban, saját magam miatt és az őt ért baleset miatt. Sehogy se jött azonban haza. Négy óra tájban fia, Bandi érkezett, akinek svábhegyi lakására az elmúlt napokban szerelték fel a telefont. Az a hír hozta le, hogy anyja öreg barátunknál, Máday tanárnál van már (a Petőfi Sándor utcában); idegösszeroppanást kapott, egyelőre nem fog hazajönni, Máday szanatóriumban helyezi el. Erre nem vártam rá tovább, hanem megegyeztem Bandival, hogy este fél kilenckor majd én is találkozom vele ott, ahol – a Fény eszpresszó környékén – ő beszélt meg randevút a remélt szanatóriumi elhelyezés utánra Mádayval, de már most igyekszem elcsípni még Erzsikét a tanárnál. A Petőfi Sándor utcából azonban ők már eltávoztak, Mádayné informált a külső jelekről, amelyek rosszra mutattak és a hallott tervekről. Délután öttől nyolcig Bernáth Auréléknál voltam fönn, de nem mondtam az ügyről semmit. Én ijedt voltam, rossz várakozások töltöttek el. Erzsike két hónapi előzetes idegessége íme most fenyegetővé vált. De nem tudhattam, hol van, hol lesz, fél kilenc volt az első terminus, amely tájékoztatót nyújthatott.

A randevú időpontjában a jelzett környék minden eszpresszóját és cukrászdáját, hármat vagy négyet, bejártam: Bandi és Máday sehol sem volt! Kilenc körül eszembe jutott az új telefon. A Gülbabából felhívtam a svábhegyi lakást és Bandi feleségétől, Icától megtudtam, hogy a beteg kissé megnyugodott, talán otthon is kezelhető egyelőre, mindenesetre nagy pihenő kell neki: jelenleg már a lakásán van. Erre taxin a Ráth György utcába siettem. Egynegyed tíz volt. A taxit nem küldtem el, tudván, hogy különlegesen megkéstem máris hazulról.

Erzsikénél ott volt Bandi. Tudniillik kissé korábban találkozott Mádayval a megbeszéltnél. Az éjszakát is az anyjánál töltötte. Bejelentett engem. Erzsike csak nehezen szánta rá magát, hogy fogadjon. Nem csókolt meg. Szörnyű volt a külseje: sápadt, üveges szemű, rögtön rendkívül megsoványodott az arca, nem beszélt, nem mozdult, csak nézett mereven maga elé. Vigaszul megjátszott könnyedséggel jósoltam javulást stb. Rendkívül izgatott voltam magam is, de azért a régebbi vidéki öngyilkossági menekülések lefolyása reményt adott, és pozitív elszántság nem fordult meg a fejemben. Erzsike csak annyit kért, hogy most két-három napig ne keressem fel, mert minden rendkívül idegesíti: amúgy is a legrosszabb idegállapotban volt és a déli villamosbaleset eltúlzott híre összeroppantotta. Az is fájt neki, hogy mit fognak majd a nevelői gondosságáról hinni a megbízói, hogy ilyesmi előfordult nála. Természetesen kérleltem (a helyzethez illő kímélettel) arra is, amire mindig, de mindent halkan és szomorúan elhárított, és én nem erőltettem. Elmondta, hogy Máday külön individuálpszichológus nevelőnőt szerződtetett holnaptól kezdve az intézet vezetésére, és hogy sohasem hagyják majd egyedül. Megint csak homlokcsók volt, amit elköszönésemkor megengedett, de emlékszem, milyen hosszan nézett utánam, dermedt szemeit meg se moccantva, az emeleti korlát mellől, ahova a szobájából kikísért. A belső folyosó aljáról még intettem neki, ő mozdulatlanul és száraz kétségbeeséssel nézett, már nem volt ezen a földön, de nem sejtettem.

Bizonyosra kell vennem, hogy ekkor már megrendezte környezetének félrevezetését és lassú eltávolítását. Már napokkal előbb úgy távozott el Bandiéktól, hogy minden szokásával ellentétben unokáját nem csókolta meg. Az én szelíd közeledésemet is ugyanezért hárította el. (Ugyanazokban a napokban engem elkísért az Árverési Csarnokba, a Lónyai utcába: Lócinak vettem egy karórát; ekkor hazamenet sajnos nem kísértem el a villamoson, amelyre a hídnál felült, pedig hívott! De hát fix időpontra vendégségbe kellett mennem…) Pontosan nem emlékszem utolsó, szintén pár nappal előbbi […] együttlétünkre, de azt tudom, hogy Erzsike rendkívül odaadó és felszabadult volt, még a szokottnál is jobban.

A többit már akkor is, amikor a tragédia történt, csak rekonstruálni lehetett. Erzsike sorba eltávolította további őreit is. Máday után és énutánam rávette Bandit, hogy másnap költözzék haza. Az individuálpszichológus-ápolónőt rávette, hogy ne háljon ott. A szakácsnőnek kimenőt adott éjszakára. Hogy ezeket az embereket mind megnyugtassa, megjátszotta az egészségeset, sőt a jókedvűt. Napközben mosolygott, egy keveset énekelt is a gyerekeknek, egyiket-másikat a térdén meglovagoltatta. Púderezkedett, kirúzsozta az ajkát, haját bodorította. Ilyen fogásokkal tévesztette meg a környezetét. Így ment ez szombaton egész nap, s estére elérte az eredményt: őreinek teljes megnyugtatását. Szombaton éjjel már egyedül maradt. Az utolsó éjszakán fölbonthatta a leveleinket és emlékeinket őrző kis koffert. De a levelek elolvasása, ha ugyan olvasta őket, már nem tartotta vissza a földön. A levelek közé beletette a későbbi A huszonhatodik év két első szonettjének a kéziratát, amelyet szépen lemásolva utolsó látogatásomkor, pénteken este adtam át neki; a két verset már ismerte, és különlegesen örült neki.

Ezen a szombatról vasárnapra virradó éjszakán a közelben vendégségben voltam, Németh Lászlóéknál házibálon, a Szilágyi Erzsébet fasorban. Feleségem csak 12 körül érkezett oda. Kevéssel előbb dr. Tompa. Utóbbi személyesen ismerte, nem titkoltam tehát az idegösszeroppanást és véleményét kértem. Lényegében jó megoldást várt. Én órákon át folyton át akartam szólni a Ráth György utcába, amit észrevétlenül megtehettem volna, de távolmaradási ígéretem visszatartott. Fél kettőkor mehettünk haza. Erzsike ebben az időben hurcolkodhatott ki a konyhába a gázcsap alá. Előzetesen luminált vett be, egy csésze alján másnap megtalálták a maradékát.

Másnap, vasárnap délelőtt (1950. február 12.) fél tizenegykor megszólalt a telefonunk, amely nálunk is újdonság volt. Lóci és a háztartási alkalmazott volt tanúja a bekövetkezett egyoldalú, de tulajdonképpen néma beszélgetésnek. Ica hívott fel, de sokáig csak zokogni tudott. Bejelentette a halált, és hogy a férje ott van. A dolgot senki sem értette. Ha igaz, hogy kővé lehet válni, hát azzá váltam; annál is inkább, mert lepleznem kellett az eseményt és érzelmeimet. Hiszen Lóci ágyban fekve reggelizett és úgy nézte érthetetlen viselkedésemet. A lány nem tette le kezéből a seprőt és a szemétlapátot. A szomszéd szobában volt a két Klára. Nekem Illyés Gyula barátommal volt megbeszélt találkozóm a Fényben. Visszamentem a fürdőszobába, borotválkozni kezdtem, ott már hangtalanul, de megállíthatatlanul dőlt szememből a könny. Fél perc múlva Lóci bejött hozzám: „Apu, történt valami?” – „Meghalt az az asszony, akivel a múltkor láttál, s akit huszonöt éven át szerettem.” – „Segíthetek bármiben?” – „Még nem tudom. Lehet, hogy helyettem kell majd intézned egyet-mást ott, ahova én talán nem mehetek. Anyádéknak egy szót se szólj.” Lóci kitűnően viselkedett, és jó érzéke, mellyel a néma telefonbeszélgetés mögött súlyos eseményt sejtett, kitűnőt ígért. Ebben a tekintetben nem is csalódtam benne.

Hazulról köszönés nélkül távoztam. Taxin a Ráth György utcába mentem. Kisebb házmesternői csődület a ház előtt már jelezte, hogy az eset publikus. Az idegen szemekből is látszott, hogy tudják, ki vagyok. Fent rendőr fogadott, de mint a család barátja, ott maradhattam a bizottság kiszállásáig. A gyerekek szobájának ajtaján ott volt egy kiakasztott tábla: „A gyerekeket ne költsék fel.” Bandi elmondta a körvonalakat. A házmesterné a csöndre és a nagy gázszagra figyelmes lett, rendőrrel betörették a konyhaajtót. Bandi nem akarta még egyszer látni a halottat, de én megnéztem. A gázcsap alatt két matracon feküdt, hálóingben, soványan, jobb kezét mintha a gázcsaphoz nyúlva érte volna a megmerevedés. A rendőr nem engedett egyedül a halottal. Amennyire az illem az idegen előtt megengedte, megnéztem szegénykének a testét és megsimogattam a homlokát. Aztán jött a halottkémi vizsgálat. Bandi rendőrhadnagyi állása elérte, hogy a boncolás elmaradt.

Innen siettem eredeti randevúmra, a Fénybe, barátomhoz, akinek telefonon már az utcáról elmondtam a halálesetet. Illyés Gyula most megkapta epikus folytatását és lezárását annak a történetnek, amelyről 1945 kora tavaszán a Baross utcai látogatással kapcsolatban beszéltem először neki. A huszonöt évről egy közeli kis cukrászdában mondtam el neki a beszámolómat.

Otthon nem szóltam. De heteken át szinte önkívületben voltam és folyton sírva fakadtam. Már az első ebéd alatt is. A többiek tehát észrevették, hogy valami komoly baj van. Szerencsére ráfoghattam különleges idegességemet a pár nappal azelőtti jelenetre a Franklin előszobájában. Úgy emlékszem, körülbelül nyolc nap múlva értesült a halálról Klára Mikesné és barátnők révén, akik észrevették a gyászhírt a Magyar Nemzetben és a Népszavában, amit a férj tétetett az újságba. Klára nagyon nemesen, nagyon emberien viselkedett, ahogyan tőle várható volt.

Akkorára már lezajlott a temetés. (Megemlítem, hogy az az idő nagyon dúlt volt: Farkas Ferenc barátunk nemrég próbált öngyilkos lenni, röviddel azután pedig sógorom, Mikes György vegyészmérnök halt meg hirtelenül.) A temetésre meghívtam Illyés Gyulát és Németh Lászlót. Nem tudtam ugyanis, hogyan fog viselkedni a szélesebb rokonság a gyászoló szeretővel szemben: sem egyedül állani, sem a gyászmenetbe vegyülni nem akartam. Taxin mentem a Farkasréti temetőbe. Virágomat a ravatalon Erzsike szívére tettem. Természetesen mindenki engem nézett. Voltak ott vagy hatvanan, nyolcvanan. Semmi zavaró körülmény nem történt. Vékes Ödön egy kanyarnál hátranézve intett és a rokonok közé hívott két barátom mellől. Sáros, esős, homályos délelőtt volt. A XIX/1. parcellában temették el.

A sírbatételről egy gazdasági barátunk fia csinált néhány felvételt, nem jókat, de mégis azok őrizték csak Erzsike földi tartózkodásának utolsó pillanatait. Ha nem adtam őket Bandinak, akkor úgy elrejtettem, hogy elveszettnek tekinthetők. Két barátom kissé lentebb és oldaltabb állt, a gyászszertartás után hozzájuk csatlakoztam.

Erzsike lakását rögtön kiigényelték. Bandiék néhány gyereket az anyjuk presztízse alapján még megtartottak évekig. A második unoka csakhamar megszületett. Bandi a levelezésünket Erzsikével nekem adta, én Marianne-hoz tettem őket letétbe, akihez néhányszor elmentem még rendezni a dolgokat, sőt Icának gépbe is próbáltam diktálni; de ez az utóbbi terv abbamaradt. Főképp azért maradt abba, mert amit huszonöt év alatt nem írtam meg, kerülni akarván a botrányos dolgokat, most fájdalmasan és viharosan kikívánkozott belőlem, vagyis siratóverseket kezdtem írni, egy-két hét múlva már mintegy véletlenül, utána pedig tudatosan. Rengeteg szonettet írtam, egy speciális rímelhelyezést választva, amelyet egyrészt konokul súlyosnak, másrészt ünnepélyesnek éreztem; a tercinák rímképe: a a a b b b. Ezek a versek lettek hónapokon át szinte a vigaszom és vezeklésem, noha szinte válogatás nélkül beszéltem és panaszkodtam majdnem mindenkinek, a gyerekeim kivételével. Már említettem, hogy Klára irántam nagyon nagy szeretettel, a halott iránt pedig elég igazságosan és néha majdnem szeretettel viselkedett. A versekről azt hittem, hogy több száz is lesz belőlük. De egy év múltán szinte erőszakosan abbahagytam őket. Száznál többet írtam, különféle helyzetekre visszagondolva és meglehetősen félretéve a szégyenkezést. Barátaim elég hamar látták ezeket a műveket, Tompa dr., Németh László és Illyés Gyula, akit azért hagytam most utolsónak, mert hozzá akartam fűzni a nevéhez, hogy ő másfél-két hónapon át 1950 nyárutóján és őszén napról-napra tanúja volt a sorozat frissen készülő új darabjainak.

 

***

 

Közben az óriási izgalmak 1951 őszén Tihanyban szívtrombózist idéztek elő (Illyés Gyulánál laktam ekkor), melyet lábon húztam ki, és csak két hónap múlva vittem dr. Haynal Imre elé. 1950 tavaszán (májusban vagy június elején) két ízben vért hánytam, s emiatt és egyéb körülmények furcsa találkozása folytán széles körökben elterjedt a halálhírem. (Ekkor jöttek fel Tihanyból „temetésemre” Illyés Gyuláék is.)

Egy-egy verset még évek múlva is írtam Erzsikéről, a sorozatot Klárának csak a Galyatetőn mutattam meg (1952-ben), a lányomnak és a fiamnak pedig csak az idén, amikor első darabjai nyilvánosságra kerültek, 1955-ben.

 

 

Szabó Lőrinc a Vers és valóság versmagyarázatainak lediktálása után folytatta az emlékezést, szerelmeiről és barátságairól kezdett újabb elbeszélésbe. Az előkerült 107 gépelt oldalnyi szöveg dedikációja: „Gyermekeimnek: KisKlárának és Lócinak, és jövendő unokáimnak fogadják megértéssel és szeretettel Apu-tól”. Ennek a szövegnek a 61–102. oldalig terjedő fejezetének címe: Erzsike; ezt közöljük kötetünk bevezetése gyanánt. A gépelt szövegben néhány, egy-két szavas, illetőleg egy-két soros, idegen kéztől eredő, olvashatatlan kihúzás található, ezeket a kényszerű kihagyásokat jelöljük […] jellel. Terjedelmük egyetlen szó, egy-egy részmondat, egy mondatnál nem hosszabb egyik sem. Ahol tudtuk (csak írógéppel volt x-elve), ott (két alkalommal, két félmondat esetében) kiolvastuk és visszaállítottuk a szöveget. Az emlékezet kieséséből eredő tárgyi kihagyásokat vagy pontatlanságokat korrigáltuk, a jegyzetben közölve a javítás helyét. Mivel Szabó Lőrinc emlékezése során többször is a levelek pontosabb adataira utal, a jegyzetek során mi is a levelek részletező jegyzeteire utalunk. Az emlékezés néha több évtizedes múltra tekint vissza, néha olyan jeleneteket is emleget, amelyeknek a költő nem volt szemtanúja. Éppen ezért a jegyzetben több emlékezőt is megszólaltatunk, és hosszabban idézzük Vékesné Korzáti Erzsébet fiának, Vékes Endrének a Petőfi Irodalmi Múzeum számára Kabdebó Lóránt által készített emlékezését (száma: PIM, H. 898/2. és 885/1.; idézeteink a gépirat stilizálásával készültek), amelyet kötetünk szerkesztése idején mondott emlékezéseivel egészítünk ki.

 

 

Volt már szó Erzsikéhez írt versekről: Visszautalás a Vers és valóság történeteire.

Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet, szül. 1902. július 25-én: A gépiratban: „július…..-n.”. Apja neve: Korzáti Károly, anyja neve: Éder Laura, született Keszthelyen. (A szülők nevei a Vékesné Korzáti Erzsébetet 1933 és 1937 között nevelőnőként foglalkoztató Kálmán család bejelentőjén szerepelnek, születési helyét és évszámát A huszonhatodik év első kiadásában Szabó Lőrinc közli.) Édesapja adatait egy Vékes Ödön által őrzött végzés alapján közlöm, amely „kizárólag illetőségi ü”-ben történő hivatalos értesítés: „ezennel hivatalosan értesítem, hogy Budapest fő- és székvárosban Korzáti Károly, 1877., Nagykanizsa, apja: János, anyja: Pencz Zsófia, 1904. jan. 4-től 1904. jan. 22-ig, 1904. febr. 3-tól 1907. márc. 28-ig, 1907. ápr. 4-től 1908. máj. 11-ig volt bejelentve, 1908. máj. 6-án Baross u. 100., 1911. máj. 11-én Német u. 36. alól lett bejelentve, kijelentve nincs, 1912. aug. 4-től 1914. ápr. 30-ig volt bejelentve, 1914. máj. 6-án Baross u. 38. alól lett bejelentve, ahonnan 1915. febr. 8-án van kijelentve, 1915. febr. 4-től állandóan van bejelentve, legutóbb 1915. nov. 4. óta Mária u. 23. alatt van bejelentve.” Ugyanebben a Mária utcai házban, egy másik lakásban laknak majd az ifjú házasok, Vékes Ödön és Vékesné Korzáti Erzsébet is. Lásd még kötetünk 84. számú jegyzetét. Egy évvel A huszonhatodik év megjelenése után Fonay Tibor megkereste a keszthelyi anyakönyvi bejegyzéseket (közzétette a Veszprémben megjelenő Középdunántúli Napló 1958. február 23-i számának 5. oldalán): „Korzati Erzsébet Keszthelyen született. Egy kicsit elébemenve az örökkévalóságnak, elindultunk, hogy megtudjuk, ami megtudható. 148. sz. alatt – mutatja készséges szívességgel Puskás Sándorné Pintér Jolán, Keszthely város anyakönyvvezetője – a következők vannak bejegyezve: Kelt Keszthelyen, 1902. július 1. Bejelentő az atya, személyazonosságát Csirke István anyakönyvvezető-helyettes ismerőse igazolta. A törvényes atya Korzaty Károly, vallása r. kat., férfiszabó segéd, lakhely Keszthely, születés helye Nagykanizsa, életkora 25 év. Az anya: Korzaty Károlyné szül. Éder Lóri Anna, r. kat., lak- és születési hely Keszthely, 21 éves. A születés helye: Keszthely, Városház u. 5., 1902. június 25., délelőtt 1 óra, neme leány, r. kat., utóneve Erzsébet Lóri. Bejelentő Korzaty Károly, anyakönyvezte Kugler Béla. […] Megkerestük a házassági anyakönyvben az idevonatkozó adatokat: a házasságkötés ideje 1901. október 13. A vőlegény Korzaty Károly. Érdekes, hogy az anyakönyvekben következetesen Korzaty van írva, míg az aláírás Korzati – tisztán látszik az i betű, s utána van ipszilonosítva, mintha valakinek a rábeszélésére írta volna ipszilonnal. – A vőlegény korábban budapesti VIII. ker. lakos. Itt is Nagykanizsa a születése bejegyzési helye, 1877. január 21. A szülők neve: Korzaty János mozdonyvezető, anyja Somogyi Zsófia, özv. Korzaty Jánosné magánzó, budapesti lakos. A menyasszony: Éder Lóri Anna varrónő, szül. Keszthelyen 1881. március 11. Édesanyja Éder Eleonóra mosónő. A házasságkötésnél tanúk Takács István ácsmester, Biczó István szabómester. Ezeket gondoltuk felkeresni, – gondolva, hogy a nagyobb eseményekre könnyebben lehet emlékezni. A néhai ipartestületnek sokáig volt tisztviselője Láng József, 82 éves – azonban közölte, hogy sajnos, mindketten, Biczó István az elmúlt évben, elhaltak. A régi szabóiparosok közül felkerestük még a Pap utcában Bürger János szabómestert, aki 1901-ben szabósegéd volt, de ő sem emlékezik. […] Megkerestük a Városház u. 5. számot. Korábban Apponyi utca volt a neve, ma Szabad Nép utca. [1999-ben ismét Városház utca – a szerk.] A ház ma özv. Rácz Jánosné tulajdona. 1901-ig a ház Hermann Lajos lakatosmesteré volt. Ezidőben még nádfedeles. Megveszi 1901-ben Orbán János ács, Rácz Jánosné édesapja és cserepesre teszi. Mai formáját a ház akkor kapja. Rácz Jánosné Korzatiékra nem emlékszik. A kis utcában a legöregebb néni Satrál Antalné, 88 éves. Itt is született, ő emlékszik egy Károly nevű szabósegédre, de még nem bizonyítható, hogy helyes nyomon járunk. […] Az iskoláknál kopogtatunk még, s néztük végig a korabeli anyakönyveket, de Korzati névre itt sem akadunk. Ebből arra lehet következtetni, hogy Korzati Erzsébet szülei nem sokkal Erzsébet születése után talán ismét Budapestre költöztek. Erre enged következtetni a plébánián való azon bejegyzés, hogy Korzati Erzsébet 18 éves korában Budapesten férjhez ment Vékes Ödönhöz.” A Középdunántúli Naplóban közreadott szöveg záradéka az óhaj: „Tény, hogy a költő által [A huszonhatodik év című kötetben] tett közlés az anyakönyv bejegyzése alapján is hiteles, s tény az, hogy a születés helye a Városház u. 5. számú ház.[…] Bizonyára eljön az idő, hogy a könyv emblémája a ház falára kerül, mint ahogyan ott van az [az emléktábla] Szendrey Júlia szülőházán, avagy ahogy ott van Goldmark Károly szülőházán is.” Az alapos korai felderítéshez hozzátehetjük, hogy valóban Budapestre költözött a család, a fent idézett lakhelyigazolás szerint 1904. jan. 4-től már Budapesten laknak. Korzáti Károly édesanyját tekintve az adatok ellentmondók: a bejelentőlap Pencz Zsófiaként említi, míg Fonay Tibor szerint Somogyi Zsófia. Kutatásaink ez utóbbi adatot támasztották alá: a nagykanizsai római katolikus anyakönyv szerint Korzáti Károly édesanyja Somogyi Zsófia.

Fiatal asszony volt: Vékes Ödönné; férje 1892-ben született Szegeden, cívis családból; gyermeke Vékes Endre (lásd a 20. és 24. számú levelek jegyzeteit) 1921. július 12-én született, meghalt 2002. december 21-én. Férjével való viszonyáról és egészségi állapotáról két (egy teljesen és egy töredékesen fennmaradt), az MTA Könyvtára Kézirattárában őrzött levele ad jellemző képet. Az első (Ms 4610/306. számú, egy későbbi levéllel tévesen egybeszámozott) levél a kisgyermekre vonatkozó, a levélből kiolvasható adatokból következően 1922-ből datálható; feltételezhetően Szabó Lőrincné Debrecenből, 1922. május 11-én írott (kötetünkben a 29. számú) levelének hatását mutatja.

 

 

Édes cicám, már 16 oldalnak is beillene, amit írtam eddig is, olyan aprón és sűrűn van írva, pedig a Bandi még csak ezután jön. A kis fickó mikor felébredt hétfőn, nagy komolyan körülnézett, keresett téged, hát, Ödön, biztos, hogy téged keresett, mert olyan keservesen nézett és forgatta a fejét, hajladozott ide-oda, aztán sírt nagyon, de még mindig körülnézett, hátha meglát valahol, ha láttad volna, megetted volna, olyan drága volt. Tegnap ugyan igen rossz volt, nem maradt sehol, ma már jobb. Ma ünnepélyesen elmentünk a borbélyhoz, és őfensége haját levágták, mondtuk neki, na, most majd téged sem ismer meg apuka, mivel te is kopasz lettél, itt küldök a drága kis hajából egy pár szálat, puszild meg. Oly aranyos volt a borbélynál, csak nézett, mikor a nyaka köré kötötték a fehér ruhát, aztán mikor vágták, összehúzta szemit-száját, az orrocskáját is felhúzta, persze a fejét meg a nyaka közé húzta, egy darabig csöndben maradt, de már később kezdett pityeregni. Azért elég jól viselte magát. Olyan hercig így kopaszon is, tudod, éppen úgy néz ki most, mint én néztem ki azon a fényképemen, amit én egyszer összetéptem, a nagymama majd megmondja, melyik az, a Matild néninél meg is van, kopasz vagyok rajta én is. Amint aztán jöttünk haza, kérdeztük a Bandit, hát hol a hajad, Bandi? – odanyúl a kezével a fejéhez, megtapogatja, simogatja, de bizony nem talál semmit. Annyit nevettünk neki, ő annál furcsábban nézett ránk. Itthon aztán megvakarta a fejét, úgy, mint szokta, húzni akarta a haját, de nem volt bizony mit. Nézi az ujját, hogy hol az ő haja. Most kinn van a mamával az udvaron, a tyúkokkal játszik, máma kettőt lépett egyedül a mamától hozzám, aztán megint hármat és úgy örült neki, de mi is ám.

Édes aranyom, már igazán kimerültem, annyit írtam, pedig a Gizi is írt, annak is kellene válaszolni, drága apucim, szeretsz még? – – – Én nagyon, tégedet jobban, mint azelőtt, a mi szerelmünk minél öregebb lesz, annál erősebb lesz, tartósabb, ugye, kicsim, nagyom, mindenem, Istenem, tudod, hogy már aggódtam is érted, hogy értél vajon az állomásra, nem-e hűltél meg, nem is tudom, esett-e az eső akkor, meg úgy féltem, nem történt-e valami bajod, tudod, ahogy ezt másnap éjjel végig gondoltam, annyira reszkettem az életedért, különben is azért mindig reszketek, és ha valami bajod lenne, nem bírnám túlélni, de milyen csacsi is vagyok én, ugye, szívem?!

De mikor úgy szeretlek, édes kis uracskám, csak ez a szerelem éltet, hidd el, más semmi, ha te nem volnál nekem, nem érne az életem semmit, a Bandit nem számítom külön, mert hisz az a mi drága szerelmünk gyümölcse. Sokszor elgondolom, mi lenne velem nélküled, milyen üres lenne minden, ha nem találtalak volna meg, aztán máskor megint más gondolataim vannak, mintha várnék még valamit, ez, azt hiszem, azért van, mert nem vagyok egészséges, nem tudok örülni semminek, minden kifáraszt, testileg, lelkileg, de főleg lelkileg, azt hiszem, azért szeretlek én téged annyira, igen, most szinte ebben a pillanatban világosodott meg előttem, én benned az erőt, egészséget szeretem, az vonzza az én beteg testemet, lelkemet, én a gyengék rajongásával szeretlek tégedet.

Édesem, úgy szeretném, ha megértenéd mindazt, amit írok, amint én gondolom. Látod, kicsi fiam, néha az az érzésem van, mintha te nem értenél meg mindenben, mintha az én panaszaim terhedre lenne [sic!], úgy fáj olyankor ez nekem, és igen sokszor olyan jólesett volna kiöntenem a szívem neked, de te egy szóval, egy mozdulattal vagy csak egy tekintettel megzavartál, mondhatnám, elriasztottál. Istenkém, én azért belátom, hogy te más vagy, mint én, reális, egyenes utakon jár a lelked, a gondolataid nem kutatnak kifürkészhetetlen titkok után, mint az enyémek, én más vagyok, én minden felett gondolkozom, nagyon érzékeny vagyok minden iránt, oly érzékenyek az idegeim, hogy minden ici-pici hangocskát felfognak, és aszerint rezegnek, amilyen kicsinyek vagy nagyok a hangok. Ugye, furcsa, kis szívem, de hát én nem tehetek róla, ó, mint szeretnék én más lenni, más, olyan, hogy neked mindig csak örömet szereznék, ne bánatot.

Istenkém, annyira félek, ma igen fáj a hátam, és most délután annyit köhögtem, a fejem szédül, eh, nem jó mégsem élni, de meghalni sem jó, hát mi jó, mondd meg nekem. Jaj, de borzasztó, csak téged szeretni jó, pedig mennyit szenvedtem már a karjaid közt. Apukám, többet már nem bírok írni. Ezt a levelet, szívem, azért kell ajánlva küldenem, mert nagyon nehéz és hátha nem lehet rendes postával küldeni, és az üzletbe azért, mert más nem veheti át, ugye?!

Csókol örökké a te szerető

 

Bözsid

 

Ezt a levelet add át a Matild néninek és a papának.

 

 

A következő (Ms 4610/302. számú) levél Szabó Lőrincné Fonyódról 1924. július 14-én küldött (kötetünk 32. számú) levelét követi; Vékes Ödön bátyjának, vitéz Vékes Sándor háborús katonatisztnek, a szegedi Takarékpénztár tisztviselőjének a tanyáján, illetőleg szegedi lakásán nyaraltak ekkor Vékes Ödönné és kisfia:

 

 

1924. július 19–22.

Édes Drága Ödönkém!

Tegnap bejöttünk a tanyáról, majd lentebbi soraimban kitérek rá, miért. De most pontosan és sorjában akarok leveledre válaszolni. Először is megnyugtatlak, megmértem magam a tanyán, még mikor kimentem, másnap, 41 kiló voltam, egy hét múlva 1 kilóval több. Bandi bizony nagyon rossz, nem fogad szót, mivel most több gyerekkel van állandóan, nagyon szófogadatlan, de ez nem panasz, nagyon szívesen vesződöm vele, hisz kisgyerek, és mégis kedves nekem. Megnyugtatásodra még azt is ideírom, hogy nem jár mezítláb, megpróbáltam levetni a szandálját, de ő nem akar szandál nélkül járni, nem is bánom, nem lép bele legalább semmibe.

Te kis pulykakakas! Azt írod, hogy „vedd tudomásul, nem írok több levelet, ha te ilyent írsz”. Kismajom, én azért írok úgy, hogy ne hintsd tele a szemem gyémántporral, és hazamegyek, folytatódik minden, amint volt. Én szeretném már, ha másképp lenne, de nem vagyok követelő, hogy mindenáron meg kell lenni! – Nem, én csak akkor akarom, ha bírod, különben is, nem beszélek már erről, rád bízom. Hanem olyanokat ne írj, hogy én csak akkor látom, ha bemegyek, kifestve, kitakarítva, nem, én akarok tudni minden részletet, mielőtt lekötöd magad, megírod legalább, hogy néz ki, hol van. És a rendbehozására is szeretném, ha egy s más dologban megkérdeznél majd annak idején.

Csúnya vagy, de még mennyire, hogy szorítanék neked mellettem helyet, különben nem is maradna ott hely, annyira magamhoz szorítanálak, ha tőlem függne, már holnap itt lehetnél, hogy el se menj. De ennek sok minden akadálya van. Én csak azt nem szeretném, hogy kellemetlen legyen, helyszűke miatt, de majd csak kitalálunk addig valamit. Tudom, Maca szívesen lát téged is, velem is nagyon kedves, Sándor ma is mondta, hogy írjam meg, ne csak csomagot küldj, hanem gyere te magad. A csomagot szombat délelőtt kaptuk meg, már úgy féltem, hogy nem kapok tőled levelet a héten, de aztán nagyon örültem, mikor megjött, olyan gyorsan olvastam, hogy háromszor is el kellett olvasnom, mire megértettem. Még mindég nem vagyok egészen megelégedve veled, már a levélírásoddal, nem válaszolsz pontosan mindenre, amit kérdezek, ha írsz, tedd magad elé levelem, és a kérdéseimre sorrendben válaszolj, amint én. Kérdeztem, jól csináljátok-e a szőnyeget, nem azt, hogy sokat-e, hanem jól leveritek-e? nem húzzátok-e össze? Ezt jól jegyezd meg és ne felejtsd el, a leveleimet rakd el a szekrénybe.

Most pedig egy-két apróságot szeretnék kérdezni:

a Gizi és Irén visszaküldték-e a könyveim? Gizinél 1 van, Irénnél több, 3-4, nem tudom pontosan. Ha nem küldték vissza, haladéktalanul járj utána, hogy hazakerüljön [sic!]. Jancsitól kérd el.

Még a Jancsi dolgát szeretném tisztázni, el van már intézve a felvetés-ügy, nem szeretném, ha azt hinnék, hogy szerelemből kívántuk, hogy megcsinálja. Ezekről írj!

Mit gondolsz, szívem, nem jó lenne, ha a Sándor bácsi mostanában megcsinálná a konyhaszekrényt? Úgy gondolom, hogy most nyár van, és úgyis hosszabb időt vesz neki igénybe, mivel nem egyfolytában dolgozna rajta, hanem csak szabadidejében. Beszélhetnél róla, legalább kész lenne, náluk az udvaron csinálja, vitesd oda a padlásról, nézze meg, mit használhat a padláson levő dolgokból. Olyanra csinálhatja, mint a Matild néniét. Aztán, ha kész, befesteted fehérre és a szobában felállítod, hisz most elfér. Hát ezen gondolkozz, én szeretném, ha meglenne. Nem kell mondani, hogy veszel lakást, azért kell, biztosat senkinek se mondj, hogy ne kérdezősködjenek, csak ha megfelelőt találsz, talán veszel.

Kláritól, Boriskától kaptam levelet. Lőrinc Velencében van. Múltkori levelemben írtam, ugye, hogy bejövök orvoshoz?

Van itt egy orvos, aki az Angyalkát és még másokat, Maca ismerőseit nagyszerűen meghízlalt. Macával beszéltünk róla, és elhatároztam, hogy elmegyek, megvizsgáltatom magam, hátha nekem is előír valami kúrát, amitől meghízom. Azért vagyok most benn.

És most elmesélem az egész kálváriát, amit orvosokhoz jártam.

Szombaton Ilussal elmentünk Dr. Rapaporthoz. Alaposan megvizsgált, ilyen teljességgel talán még nem is vizsgált meg senki. Aztán azt mondta: nálam észlelhető egy velem született általános szervezetgyengeség, és minthogy egy rossz talajra épített ház is könnyebben elromolhat, így van az emberi szervezettel is. Könnyebben találnak biztos talajt egy ilyen szervezetben a különböző bacilusok. Azonban semmiféle szervi bajról nem lehet szó, az általános gyöngeség miatt ugyanúgy a tüdőmben is lehet találni egy kis csúcshurutot, azután, úgy mondta, a szívnél is egy csekély gyengeséget, az anyaméhpeték, illetve az úgynevezett petefészekben is és így tovább, az idegeknél is, szóval ezek mind egybetartoznak, mindegyik gyengeség az össz gyengeségre mutat. De így nem tud semmit mondani, jó lenne egy röntgenvizsgálat. Másnap vele elmentünk Dr. Eggán röntgenlaboratóriumába, ott ittam egy pohár olyan gipsz-szerű pépet, a papa tudja, milyen az, de nagyon hősiesen egyszerre lehajtottam. Aztán megnézték azt a gyomromban, én is láttam a röntgenen keresztül, azonkívül a szívem, a beleim, szóval mindent nagyon megnéztek, közben amit beszéltek, sajnos nem értettem, latin szavakat használtak. Ez volt reggel 9 órakor.

Aznap 1-kor vissza kellett menni, megnézni, hogy működnek a belek. Enni nem volt szabad addig. Mikor visszamentünk, megint megnézték, és du. 5-re berendeltek ismét. Már kezdtem unni és bosszankodni, hogy ennyit kell mászkálni, de gondoltam, ha már elkezdtem, be is kell fejeznem. Délután megkérdeztem, miért kell ennyiszer mennem, azt mondták, hogy valami dolgot figyelnek a beleknél, aminek nem szabad úgy lenni, amint most van. Ugyanis a végbélnél, illetve annak a végén van egy vékony kis nyúlvány, amire semmi szükség nincs az embernek, mégis van, tehát abba a kis bélbe nem szabad semminek bejutni, nálam pedig valami belejutott a bélsárból és azt figyelték, kijön-e vagy sem. A hasam jobb oldalon, ahol az a kis bél fekszik, fáj is, ha nyomják, és én emlékszem rá, máskor is szokott lenni ilyen fájásom, de mindig mást gondoltam, és mivel még orvosnak erről nem szóltam, nem is vették észre. De nekem, mint mindenre, erre is azt mondták, nem nagy baj, semmi, (nem tudom nem-e csak nekem mondják?!). Eggán még azt is mondta, hogy majd idővel kioperáltathatom azt a kis féregnyúlványt, ahogy nevezik, egyszerű dolog az egész.

Még azután 2-szer voltam röntgenen, de azt nem mondták meg, mi lett a kis béllel. Utolsó röntgennél nem volt ott a másik doktor, azért utána oda kellett mennem. Eggán egy levelet küldött velem, amit igen sokáig írt és amit én nagyon szerettem volna elolvasni, de nem lehetett. Rapaportnál aztán megtárgyaltunk minden tennivalót, körülbelül azokat újra elmondta, amiket már eddig, és még hozzátette, hogy az nagyon fontos, hogy ne legyen székrekedés, és hogy a gyomrom egészen le van csúszva, de ha azt a kúrát, amit ő előír, én pontosan betartom, ezek mind elmúlnak, és meg fogok hízni, eddig a gyomorsüllyedés miatt sem hízhattam. Azután előírta a diétát. Sokat kell feküdnöm, naponta 2 óránként étkezni, minden étkezés után inni vizet vagy tejet, csak folyadék legyen, utána 1-2 kanál mézet. Felsorolta, milyen ételeket egyek, húst ne sokat, főzeléket inkább. Sok sárgarépát nyersen és sült kukoricát. Azonkívül rendelt erősítő cseppeket, amit minden étkezés után kell bevenni, és pirulákat petefészek-erősítőnek. Ez eddig be van fejezve, azért nem írtam előbb, mert mindent egyszerre akartam megírni. Pénzt azért kértem olyan sürgősen, mert ki akartam fizetni az orvost még hétfőn este, mert úgy volt, hogy kedd reggel megyünk a tanyára, én a levelem elejét még szombaton kezdtem, azt hittem, szombaton már a doktorral is készen leszek, de minden másként történt. Sándortól nem kérhettem pénzt, mert nincs neki, először kértem 100 ezret, mikor azt hittem, az is elég lesz, akkor is ő is úgy kérte mástól. Már alig tudok írni, úgy fáj a fejem a sok szaladgálás-miegymás miatt, és Bandi is oly rossz, hogy nem bírok vele, sokszor nem is tudom, mit csináljak.

Most igazán nem tudom, mikor megyünk ki a tanyára. Úgy volt, hogy kedden este lesz cséplés és kedden reggel megyünk ki a Györe Bélával, mert Sándor nem ér rá, hétfőn este beállít a Jenő, gyalog jött a tanyáról, hogy azonnal induljon a kocsi, mert korán reggel ér oda a cséplőgép, gondolhatod, Sándor milyen dühös volt, Györét nem találták otthon és így Sándornak kellett kimenni, este 10-kor indultak. Délután már Sándor vissza is jön, csak azt nem tudom, a kocsi kimegy-e szombatnál előbb. Nagyon rossz lenne, ha benn kellene maradni addig. Olyan meleg van itt, majd megsülni. Míg itt benn voltam, varrtam mamának egy blúzt abból a húsvéti anyagból, kis Macának egy háziruhát és magamnak egy olyan pirosbabosat, amit már otthon szerettem volna, 84 ezer volt az anyag, nem is olyan sok.

Ödönkém, írd meg, mit szólsz hozzá, hogy orvosnál voltam, én ugyan egyszerűbbnek gondoltam az egészet, de legalább végre tudom, hogy nincs semmi komoly bajom, ezt az általános gyengeséget meg majd csak kikúrálom az előírt módon. Azért gondoltam, ha te lejönnél, elmehetnél Rapaporthoz, majd megírom a címét, mégis érdeklődni kicsit, hátha neked többet mond. Eggánnak 400.000-et fizettem, Rapaportnak semmit, mert még úgyis meg kell magam mutatni neki. Ő mondta, ráér, nem fontos. Meglátod, milyen más leszek, ha erősebb leszek, még téged is jobban foglak szeretni. Most nagyon örülök, és remélem, hogy sikerül, mert erősen elhatároztam magam, hogy betartok mindent.

Azt hiszem, nem felejtettem ki semmit, mindenről bőven referáltam. De most már el is fáradtam, megyek aludni, azt is rendelték, hogy ebéd után a jobb oldalamon fekve aludjak. Mamáékat csókolom, írj róluk is.

Bandi tegnap azt álmodta, ő mondta, hogy álmodta, hogy a nagypapa azt mondta a Lalinak, hogy hozzon a Bandikának sok-sok csokoládét, a Lali azt mondta, nem hozok, a nagypapa pedig úgy eldobta a Lalit. Tudod, a Bandi hogy mondja, hogy úgy, elnyújtva, jó hosszú ú-val?!

Szervusz drágám, sokszor csókollak, nagyon szeretnélek már látni, bizony, jó lenne, ha lejöhetnél kicsit.

 

ölel Bözsid és Bandid

 

Nagyon kérlek, kérdéseimre válaszoljál és leveleimet rakd el.

 

 

[Vékesné Korzáti Erzsébet két idézett levelében a család szegedi tagjai és környezetük szerepel. Jenő: Vékes Jenő – A szegedi orvosok: Dr. Rapaport Samu (1888–1970) a József Attila-életrajzból is ismert orvos, a belgyógyászati bajokat is lelki tényezőkre vezette vissza, ekkor Szegeden a Kárász utca 14. szám alatt lakott; Dr. Eggán Ernő Szegeden a Mikszáth utca 4. szám alatt lakott, itt volt a rendelője is (Szőke György, illetőleg Péter László szíves közlése a Szegedi útmutató és telefonkönyv [az] 1927. évre című kiadvány alapján)].

 

 

Későbbi feleségemnek, Klárának a Horánszky utca 2. sz. alatti lakásán ismerkedtünk meg: özv. Rudnay Sándorné Mikes Klára történetére lásd kötetünk 20. és 24. számú leveleinek jegyzeteit, illetőleg Szabó Lőrincné életrajzi visszaemlékezéseit a Haminchat év, 1. k., 615–623.

„Népjóléti”: Szabó Lőrincné visszaemlékezése szerint: „1919-ben volt talán. A papa a Népjóléti Központba tett be. Csergő Hugó volt az igazgatója. A Népjóléti Központból a Kommün alatt Csergő áthelyezett a Fővárosi Könyvtárba. […] Mikor a Népjólétinél dolgoztam, Bözsi ott volt mint tisztviselő. Olyan 18 éves kislány lehetett. Apja szabó volt. A Mária utcában laktak. Együtt jártunk haza. Ő mindig hazakísért a Horánszky utcába, úgy ment aztán haza. Én tanítottam meg a legelemibb dolgokra: öltözködni, viselkedni. Úgyszólván én neveltem.” (Harminchat év, 1. k. 617–618., 621.). Vékesné Korzáti Erzsébetnek egy 1934. augusztus 24-én kelt, férjéhez vagy fiához írott (az MTA Könyvtára Kézirattárában Ms 4610/306. számú, Vékes Ödönhöz írottnak feltüntetett) levelében, amelyben egy Gyöngyösbokréta-előadásról számol be, ezt írja: „Szóval felment mindenki a színpadra, akinek csak része volt az előadásban, és egy városi tanácsnok, aki az idegenforgalmat intézi Pesten, búcsúztatta el őket. Ezt a városi embert egyébként úgy hívják, hogy Kovácsházy Vilmos, és mikor én a városhoz mentem fiatal lány koromban, ő vett fel, őelőtte kellett vizsgáznom.”

B. M.: Babits Mihály, jelen szöveg előzményében külön fejezetet szentel számára ugyanezzel a rövidített megnevezéssel Szabó Lőrinc.

Julcsa néni: Braun Arnoldné (lásd Szabó Lőrincné már idézett visszaemlékezését, valamint kötetünk 20. számú levelének jegyzetét).

Divatáruházban a Kálvin téren: Az Árvai-féle fehérneműboltban. (Árvai Samu úri- és női divatkereskedés, Kálvin tér 3.)

És megkívántam, ahogy akkoriban majdnem mindenkit: Utólagos kihúzásból visszaállított részmondat.

Ilyen címmel egy versem is szól róla: Kiránduláson (lásd: Vers és valóság, 2001. 126.).

Eszembe jutott akkori diktátumom óta a neve: dr. Bartosné Alice: Dr. Bartos Sándorné, utóbb a Flóris-cég Kossuth utcai cukrászdájának vezetője, a Vers és valóságban (amire utal Szabó Lőrinc) imigyen mutatja be: „Ny.-né Alisznak nevezem, mert elfelejtettem az első férje nevét, csak azt tudom, hogy földbirtokos volt a Nyírségen. […] egy nagy lakásban [lakott] a Ferenc körúton.” (36–38.)

Ördög-oromra és az azon túli hegyi tájakra […]: A kihúzott szöveg egy része olvasható: „szóval arra a helyre is, ahol harminc évvel később néhány [a többi olvashatatlan]”.

Szegi Pálék: Szegi Pál (1902–1958) kritikus, költő, éveken át ő szerkesztette a Pesti Hírlap Vasárnapját, amelynek Szabó Lőrincné is munkatársa volt; ekkori felesége Markos Erzsébet grafikus.

Komlós Aladárék: Komlós Aladár (1892–1980) irodalomtörténész, költő, kritikus; a többesszám baráti körét jelentheti, mivel ekkor még nőtlen volt; későbbi felesége Palotai Erzsi (1907–1988) előadóművész.

A Tátrában Tóth Árpádékkal volt Klára, Erzsikével együtt: 1926. január 22. és március 7. között (lásd Harminchat év, 1. k., 62–85. számú leveleket, Vers és valóság, 35–36., és kötetünk 36. és 69. számú levelének jegyzetét).

Az illetőt egy Amerikába tartó tengeri hajón a háború elején német tengeralattjárók megtorpedózták: az illető a hajóval együtt pusztult: A történet hasonlósága alapján feltehetőleg Lányi Jenő művészettörténész, Monika Mann, Thomas Mann leányának későbbi férje lehetett.

A Modern kávéházban […] adtunk randevút egymásnak Erzsikével: Az akkori Ferenc József rakpart 27. alatt, az épület azóta megsemmisült; lásd a történetet Vékesné Korzáti Erzsébet elbeszélésében kötetünk 1928. augusztus 18-i (8. számú) levelében.

Ez év karácsonya előtt volt egy kellemesebb környezetben találkozónk: Most Panoráma Hotel; 1924. december 17-ét ünnepelték szerelmük évfordulójaként, lásd erről A huszonhatodik év, 80. Kár volt, vagy megérte? című szonettjét és magyarázatát a Vers és valóságban (163.). Lásd még kötetünk 167. számú levelét és jegyzetét.

A férj könnyelmű üzleti vállalkozásai miatt: Vékes Ödön a hadifogságban bányában dolgozott, onnan a családi hagyomány szerint jelentősebb pénzösszeggel érkezett haza, ebből vette és tartotta fenn a lejjebb emlegetett fehérnemű-varrodát is. Utóbb tőzsdézni kezdett, a keresztény Wolf-párti értesülésekkel bíró apósa sürgetése ellenére sem sietett túladni kötvényein, és a hirtelen bekövetkezett veszteséget nem tudta elkerülni. Fia ma is emlékezik az após és vő ebbéli vitáira.

MOT: Magyar Országos Tudósító, egyik részlege a Főkapitányságon (Zrínyi utca 2.) volt.

Böskét meghívták Hollandiába, […] akiknél a kis Bandi már előbb vendég volt: A Weustink-család (H. A. Weustink, Enschede, Roomweg-43, lásd Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 18-i, 94. számú levelét Szabó Lőrinchez) vendége volt az Országos Gyermekvédő Liga közvetítésével az előző évben is a kis Vékes Endre (lásd Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnéhez írott 1928. augusztus 2-i, 2. levelét, valamint az említett 94. számú levelet). Vékes Endre emlékezése szerint nem külön útlevéllel, hanem az Országos Gyermekvédő Liga listás útlevelével, csoportosan utaztak.

Jómódú holland munkás-félék: Komoly pékműhely tulajdonosai.

Azt hiszem, hónapokig, vagy talán egy félévig is oda volt: 1928. július 9-én indult és október 14-én érkezett haza.

Akkortájt jelenhetett meg tőlem a Naplóban az a versem, amelynek címe: Melletted mindig jó vagyok. És a kis Szeretlek, melyet Debrecenbe utaztamban az étkezőkocsiban írtam néhány perc alatt, Erzsikére gondolva: a Melletted mindig jó vagyok című verset (utóbb a Te meg a világ kötetben Melletted címmel), a Pesti Naplóban 1928. július 8-án az 5. oldalon; a Szeretlek című verset, amelyet korábban Szabó Lőrinc csak levélben küldött el Vékesné Korzáti Erzsébetnek (lásd kötetünk 77. számú levelét), megjegyezve, hogy ezt most nem közölheti, utóbb, miután a feleség már tudott szerelmükről, szintén megjelenteti a Pesti Naplóban, 1928. augusztus 12-én a 34. oldalon; itt nem említi azt a verset, amely önleleplezésének kiindulópontja volt, a Köszönöm, hogy szerettelek címűt, amely ugyanitt 1928. július 22-én a 37. oldalon jelent meg (lásd: kötetünk 74., 75. és 77. számú leveleit, valamint a Harminchat év, 1. k., 116. számú levelét).

M. őrizetére: Thomas Ernőnek, a család régi barátjának leánya Thomas Marianne; 1945 év végén–1946 elején Szabó Lőrinc a Thomas-család vendégeként készíti a Tücsökzene verseit a Nyíregyháza melletti sóstóhegyi házukban; lásd még kötetünk 231. számú levelét; valamint Napló, levelek, cikkek, 100., 112. és 113. számú leveleit; és Harminchat év, 2. k., 2–9. számú leveleket; valamint Katona Béla írását a Táj és irodalom (Az irodalom Szabolcs-Szatmárban, Szabolcs-Szatmár az irodalomban) című kötetében, kiadja a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Megyei Pedagógiai Intézete és Továbbképző Központja, Nyíregyháza, 1998. 129–146.

Az Összes versek vége felé: A Régen és most kötetrészben (1943), 1928-as jelzéssel.

Lázár Júlia: orvostanhallgatóként ismerkedett meg Szabó Lőrinccel, majd a forradalmak utáni zavargásoktól megijedve Ausztriában tartózkodik (lásd Érlelő diákévek, 278., 285., valamint Napló, levelek, cikkek, 10–21. számú leveleket), onnan hazatérve divattervező lett, divatszalonja volt a Váci utcában (a Salon de Mode tulajdonosa, Váci utca 20.), 1944-ben rákban halt meg, Szabó Lőrinc temettette el (lásd az Egy barátnőnk temetésén című verset); a család belső baráti köréhez tartozott.

Apponyi tér: Most a Ferenciek terének része.

A rózsadombi Eszter utca tetejére költöztek szüleiktől: Eszter utca 20. számú házba, Steyskal Károlyné házának szuterénjébe, lásd kötetünk 41. számú levelének jegyzetét.

Lóci később „ledobta a mozsarat”: A Lóci óriás lett című versre való utalás.

Klára két ízben is öngyilkossági kísérletet követett el: Lásd Harminchat év, 1. k., 378–389.

Ekkor költözött (csak pár napra) az apjához: Mikes Lajos (1872–1930), Szabó Lőrincné édesapja, az Est-lapok (Pesti Napló, Magyarország, Az Est) irodalmi rovatvezetője, Szabó Lőrinc pedig ekkor a Magyarország olvasószerkesztője.

A Ráth György utcában levő Siesta szanatóriumba vitette: Előkelő ideggyógyintézet, utóbb Juhász Gyulát itt is kezelték, majd József Attila állt itt kezelés alatt élete utolsó évében.

Biró Gyula: Az újságírók (az Est-lapok munkatársainak) orvosa.

Magyar Eleknek (a későbbi Ínyesmesternek) valahogy elmondtam az egész bonyodalmat és tanácsot kértem öreg, tapasztalt lelkétől: Magyar Elek (1875–1947) író, újságíró; ő volt a Pesti Napló közismert Ínyesmester sorozatának és az ebből készült, sok kiadást megért szakácskönyv szerzője; ekkor a Magyarország című napilap főszerkesztője, Szabó Lőrinc főnöke (Szabó Lőrincnek e tárgyban hozzá írott levelét lásd a Harminchat év 1. kötetének jegyzeteiben, 652–653.).

Egy csepeli baráti házaspár meghívását fogadtuk el: Rosenberg Henrik, az Őrangyal patika tulajdonosa (Csepel, Fő út 35.; a házat azóta lebontották, panelház van a helyén) és felesége, Sági Márta költő (1902–1945), akinek verseit szerkesztőként Szabó Lőrinc a Pandorában közölte; lásd: Napló, levelek, cikkek, 57., 58. számú, valamint kötetünk 57–58. számú leveleinek jegyzetét.

Heki nevű kutya […], amelyről a Kutyák című versem név szerint említést tesz: A vers a Különbéke kötetben jelent meg, lásd a Vers és valóság 71–72. oldalán a hozzáfűzött jegyzetet.

Közben ő jó barátságba keveredett a ház tulajdonosnőjének a lányával, Babával, aki később dr. Luka István orvos-barátunk felesége lett és elég hamar meghalt: Steyskal Károlyné lánya, Steyskal Gabriella, becenevén Baba (1904–1937), férje lukanényei Luka István dr. (1905–1981), előbb a Breznó köz 3., majd a Szent Imre herceg útja 86. alatt laktak; lásd kötetünk 41. számú levelének jegyzetét.

Ödönnek […] jobb volt visszaköltözni az anyósáékhoz a Mária utcába: Vékesné Korzáti Erzsébet fiának, Vékes Endrének a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárában őrzött emlékezése (885/1. és 898/2.) alapján: Vékes Ödön, amikor a Ganz Villamosságihoz került, ahol anyagkiadóként dolgozott. Hogy ne kelljen annyit gyalogolnia, apósáékhoz költözött, előbb a Mária, majd a Gyulai Pál, végül a Baross utca 18-ban lakott velük, amikor pedig Vékesné Korzáti Erzsébet nagynénje, azaz édesapjának testvére, szintén Korzáti Erzsébet meghalt, akkor megkapta az ő Bérkocsis utcai egyszoba-konyhás lakását; jogilag sohasem vált el feleségétől, akinek haláláig a Bérkocsis utcában lakott; ezután fiáék Istenhegyi úti lakásukba hívták, ott lakott élete végéig; a háború után a Maradékforgalmi Vállalat Bazilika melletti üzlethelyiségében anyagellenőrként dolgozott 67 éves korában bekövetkezett haláláig; lásd még kötetünk 41. és 84. számú leveleinek jegyzeteit.

Máday István dr. individuálpszichológus vezetőnél tanfolyamot végezni jutott eszébe: Dr. marosi Máday István (1879–1959) Vékesné Korzáti Erzsébet életében meghatározó szerepet játszott: az ő vezetésével autodidaktaként nőtt fel kistisztviselőből határozott gyermeknevelővé, sőt életmentő hőssé a háború idején. Máday 1896 és 1900 között jogot hallgatott, a gazdasági élet etikájáról nyújtotta be doktori értekezését Földes Bélának, a neves közgazdásznak és statisztikusnak. Később elvégezte az orvosegyetemet és állatpszichológiával kezdett foglalkozni; a Prágai Német Egyetemen szerzett orvosi diplomát; 1912-ben jelent meg a lovak és az idomítás lélektanát tárgyaló terjedelmes könyve; 1914-ben majdnem ötszáz oldalas vitairatot állított össze a gondolkodó állatokról, ebben cáfolta a tévhiteket az ún. számoló – például gyökvonást végző – lovakkal kapcsolatban. Bécsben személyesen is kapcsolatba került Alfred Adlerrel, csatlakozott a megalakuló Pszichoanalitikus Társasághoz, majd az Adler és Freud közötti szakítás után Adler köréhez tartozott. Az 1914-es Heilen und Bilden című kötet, amely az individuálpszichológusok egyik első nagy seregszemléje volt, közölte a pályaválasztásról szóló tanulmányát. 1925-ben a debreceni egyetem idegklinikáján magántanár lett. Budapesten vezette az Individuálpszichológiai Olvasókört, melynek egyik találkozóján a Bécsből hazatelepült Rácz Jenő Adler javaslatára egyesület létrehozását indítványozta: 1927. november 2-án létre is hozták a Magyar Individualpsychologiai Egyesületet, amely hivatalos beszüntetéséig (1950. május 31-ig) működött; az alapítástól a beszüntetésig Máday István volt az elnöke; első titkára 1933 decemberében bekövetkezett korai haláláig Rácz Jenő, az utolsó pedig Bíróné Dr. Gráber Emma, az Egyesület történetének megírója (A magyar individuálpszichológiai mozgalom története című, 1968-ban keletkezett, kéziratban maradt szöveg ismerete alapján készült könyv: Arató Ottó és Kiss György: Az individuálpszichológia és hatása Magyarországon, Tankönyvkiadó, Bp., 1991.); Máday 1932 és 1936 között szerkesztette a Gyermekvédelem című folyóiratot (lásd kötetünk 291. számú levelét) és A Magyar Szülők Szövetségének ügyvezető elnöke is volt. Budapesten a Petőfi Sándor utca 11-ben lakott. Vékesné Korzáti Erzsébet fokozatosan beépül a Magyar Individualpsychologiai Egyesület életébe, az egyesület (a Magyar Országos Levéltárban P 1638. szám alatt őrzött) 1940-től 1950. május 31-i lezárásáig vezetett pénztárkönyvének tanúsága szerint tagdíjat rendszeresen fizet, portóköltség, tehát a levelezés intézése többször az ő nevén szerepel, valamint a háború után már 1945. május 4-én tagdíjjal jelentkezik, majd ezt követően haláláig számvizsgáló bizottsági tagként szerepel. Máday Vékesné Korzáti Erzsébethez írott megmaradt levelei az asszony sorsdöntő életrajzi eseményeinek inspirálói: Kálmán Éva nevelését neki köszönhette; utóbb pedig újabb és újabb feladatokra biztatja; az ő ötlete volt a zsidó gyermekek mentése a háború és üldözés idején. Ebben a vállalkozásban Dr. Schnell János (1893–1973), az Anna főhercegné és Szabó Lőrinc baráti köréhez tartozó gyermekpszichológus is részt vett. Az erről szóló levélben Kálmán Piroska tanárnő is szerepel, aki a Magyar Individualpsychologiai Egyesület rendszeres tagdíjfizető tagja. Tulajdonképpen Vékesné Korzáti Erzsébet összeomlásának története is egybeesik a MIPE megszüntetésének mozzanataival (összehasonlításul lásd Harmat Pál: Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, Bern, 1986.; Lisznyai Sándor: A magyar individuálpszichológiai mozgalom 1945 utáni története című, 1997-ben egy budapesti nemzetközi konferencián angolul elhangzott előadás bővített változata, megjelenés alatt a Pszichológiai Szemlében). Az Egyesület a véletlen névazonosság okozta – az individualista akkor bűnnek számított! – provokáció elkerülésére még nevét is megváltoztatja: Magyar Közösséglélektani Egyesületre, bárha pecsétjét már nem marad ideje módosítani. Máday meghatott hangú köszönő levele, amellyel 70. születésnapjának megünneplését megköszöni 1949-ben, több mint személyes tudomásulvétel: a veszélyeztetett ügy melletti kiállás megszervezésének gesztusát vehette tudomásul belőle; végül az utolsó erőfeszítéseket is Máday teszi meg, hogy megmentse Korzáti Erzsébetet végső tettétől. Az Egyesület pénztárkönyvének utolsó oldalán, az 52. számú lapon 1950. február 15-éről a 17. szám alatt kiadásként szerepel: „Koszorú Vékes Ödönné sírjára”, ugyanott belégként megtalálható a számla is: „Magyar Közösséglélektani Egyesületnek 1 drb koszorú, szalag és szállítva, fizetve. 76.-Ft. 1950. febr. 15. Utalványozom: II. 15. Máday elnök. [pecsét:] Villányi Lajosné élő- és művirág kereskedése csokor és koszorú kötészete, Központi Csarnok (virág karzat).” Lehetséges, hogy Vékesné Korzáti Erzsébet és Máday István megismerkedése az Országos Gyermekvédő Liga rendezvényén történt, hiszen ők vitték kétszer is (1927-ben és 1928-ban) a kis Vékes Endrét Hollandiai nyaralásra Enschedébe: „Az Országos Gyermekvédő Liga […] 1928-ban nevelési tanácsadót szervezett a Liga Trefort utcai központjában.” Vagy a jelzett évszám vagy a helyiség pontatlan, ugyanis a Pesti Napló 1929. február 22-i számának 8. oldalán ezzel a címmel olvasható a hír: „A Gyermekvédő Liga százezer dollárért megvette a Trefort utcai Hunyady-palotát.” A Trefort utca 3. szám alatt 1929. közepére tervezik a központ és a rendelőintézet átalakításos kiépítését; lásd még kötetünk 84. számú levelének jegyzetét, ahol a budapesti telefonkönyv és a fővárosi címjegyzék alapján közöljük a Liga központjának 1928-as helyét: VII. Wesselényi u. 6. „A tanácsadóban heti két alkalommal délután volt rendelés. Rácz és munkatársai öt év alatt nyolcszáz esetet dolgoztak fel. […] A Liga tartotta fenn a fokozódó érdeklődés eredményeként azt a nevelési tanácsadót is, amelyet 1929-ben nyitottak meg Budapesten, és amelyet dr. Máday István vezetett. […] 1931-ben nyitotta meg kapuit a Gyermekvédő Liga Budai (Zenta utcai) Ambulanciájának nevelési tanácsadója Máday dr. vezetésével.” (Arató Ottó és Kiss György: Az individuálpszichológia és hatása Magyarországon); de lehet, hogy egy meghirdetett előadás címe tetszett meg, és erre ment el Vékesné Korzáti Erzsébet, hiszen a Pesti Napló Beküldött hírek című hirdetésében olvashatóak voltak a Magyar Individuálpszichológiai Egyesület Szerb utcai rendezvényeinek témái. Mellékeljük Mádaynak Vékesnéhez írott megmaradt leveleit, melyek az MTA Könyvtára Kézirattárában Ms 4610/311–316. szám alatt találhatók, illetve a dr. Máday István receptpapírjára kézírással írott 1937. december 3–4-i levelet Vékes Endréék őrzik (az utolsó levél Szabó Lőrincnek szól):

 

 

Budapest, 1937. július 12.

Nagyságos Asszonyom,

maga többször említette, hogy mostani helyéről lassacskán szeretne elmenni, mert ott már mindent elvégzett, ami hatalmában volt, és új feladatra vágyik. Igazat adtam Magának, mert aki nem halad, az visszafejlődik, és minden hivatásban szükség van a gyakorlatra, illetve új és változatos feladatok vállalására. Most ilyen szép új feladatra hívom fel a figyelmét. Régeny Éva, 12 éves leány, II. gimnáziumot végzett a Szt. Margit Intézetben. Volt már egy évig Révész Margitnál és 1 vagy 2 évig apácáknál. Ahol szigorúság van, ott alkalmazkodni tud, de mihelyt hazakerül, ismét bajok vannak. A családi élet egészen rossz. A gyermek senkihez sem kapcsolódik, szívtelen, közönyös, durva, nevelőnőket szidja, bántja, el akarja szekírozni a háztól. Én már két nevelőnőjét ismerem. A második most megy el. A gyermek a Balatonra kerül valami nyaraltatásba, és szeptembertől új nevelőnőt fog kapni, akit, remélem, Bözsi néninek fog hívni. Apja R. Gyula, az Orsz. Tejszövetkezeti Központ igazgatója. Neki minél előbb meg szeretném írni, hogy ne keressen tovább, mert már van alkalmas nevelőnő. Nálam kétszer volt a gyermek, nevelőnőjével. Egyszer én voltam náluk, hogy a szülőket megismerjem, mert nem akartak hozzám eljönni. Senki mást nem tudok ajánlani, mert ide éppen olyan individuálpszichológus kell, aki a szülőket is befolyásolni tudja, mint ahogy Magának ez mostani családjában sikerült. Arról, hogy a szülők kibéküljenek és szeressék egymást, szó sem lehet, de a gyermek érdekében engedményekre lesznek hajlandók. A gyermek érdeklődését már felkeltettem a cserkészet iránt. Testileg egészséges, rendesen néz ki, majdnem csinosnak mondható. Apja gyönyörű lányszobabútort vett neki. Írja meg, kérem, hogy minők az igényei. A nevet egyelőre tartsa titokban, kérem. Ha feljön Bpestre, akkor keressen fel.

Kezeit csókolja őszinte híve:

 

 

Budapest, 1937. július 29.

Kedves Erzsike,

még nem adtam fel a küzdelmet, hogy Magát egy új feladat vállalására reábírjam. Végeredményben Maga fog dönteni, mert csak Maga tekintheti át a saját élettervének minden esélyét és mozzanatát, míg én csak az egyiket látom, ti. azt, ami az én feladatom is. Nekem szükségem van Magára, egy gyermek megmentése érdekében. Azzal, hogy ez Magának kényelmes-e, én nem törődhetem. Vagy jön velem, vagy ott marad, ez a Maga dolga. Tőlem azonban ne várja, hogy én a mérleg másik serpenyőjével is törődjem. Szerintem Maga elég fiatal még, reászánhat még 2 vagy 3 évet erre a szép pályára, melyben olyan sikerei vannak. A Bandi, akit mint gyermeket szintén tekintetbe veszek, sem fog elkésni az üzlettől, ha egyáltalán neki való az üzlet, és ha nem volna sokkal jobb valami szép ipart tanulnia. Valami különlegeset, valami művészit gondolok. Majd amit ő maga választ, ha Maga alkalmat ad neki, hogy sokfélét megismerjen.

Szóval, a kis Régeny Éváról van szó. Ezt mindenképp meg kell menteni. Természetesen nem ingyen. A volt nevelőnője 60 pengőt kapott, és azt mondja, 80-at ki lehet majd szorítani. Kezdjük talán 100-nál. Ha Maga beleegyezik, ennyit fogok mondani az apának, és ő azután alkudhatik Magával, ha akar. Én a pénzdolgokhoz nem értek, és biztosan elrontom, ha reám bízzák. Most csak arra kérem, hatalmazzon fel engem arra, hogy az apának a Maga címét megadjam. Remélem, hogy még nem késtünk el, mert hiszen az apa már néhány hét óta keres nevelőnőt.

Szívből üdvözli Magát őszinte híve:

 

Máday

 

 

Budapest, 1937. december 3–4. éjjel
Centrálban

Kedves Erzsike

Mikor a választmányi ülésről feljöttünk, Bíróné és én meg akartuk kérni Magát a következőre: Van nekünk egy kis i.p. munkakörünk, melynek 10 tagja van, de csak 5-6 szokott eljönni, csakis a legrégibb és legkomolyabb individuálpszichológusok. Ott szoktuk a legdiszkrétebb eseteinket megbeszélni. Kérem, jöjjön el kedden (dec. 7.) este ½ 9-kor Bíróné lakására II. Fény utca 15. I. (Széll Kálmán térről a Dékán utcán át pár lépés, vagy a Széna térről a Lövőház utcán át, utóbbinak sarkán van a ház). Ott legyen szíves (minden előkészület nélkül is) szabadon elmondani Éva esetét. Célunk egyrészt, hogy mi tanuljunk az esetből, de másrészt hozzászólásainkból esetleg Maga is meríthet egy kis tanulságot. Nagyon kérem, ne mondjon le, mert nincs is más programunk és már többször emlegettük, milyen jó volna ezt az érdekes esetet közelebbről megismerni.

Kezeit csókolja őszinte híve

 

Máday

 

 

Bulapest, 1938. december 11.

Kedves Erzsike,

hallom pácienseimtől, hogy a Skót Misszió (VI. Vörösmarty utca 49.) több bécsi gyermeket vett át, s ezeket kihelyezi. A gyermekek keresztények, de a német törvény szerint zsidóknak számítanak, ezért vándoroltak ki. Úgy tudom, legföllebb havi 40 pengőt fizetnek értük, de lehet, hogy van egy-egy jobb módú is, úgyhogy Maga is tudna talán egyet felvenni. Ha érdekli, akkor menjen el, kérem, oda, Forgács Gyula ref. lelkész úrhoz, reám hivatkozva. A lelkész úr ugyan engem személyesen nem ismer, de talán hírből, és megmondhatja neki, hogy tiszteletemet küldve kérem, hogy adjon Magának tanácsot, illetve legyen segítségére. Jelen levelemet igazolásul felmutathatja. Álljon tehát benne a Maga igazolása is: hogy Magát az ország egyik legjobb pedagógusának tartom, s hogy nehezen nevelhető és elrontott gyermekeket is rendbe tud hozni.

Kezeit csókolja őszinte híve:

 

Máday

 

 

Budapest, 1944. június 13.

Kedves Erzsike,

kérem, látogassa meg (este 6 órától kezdve) Kálmán Piroska tanárnőt (IV. Béla út. 35. III. 27.) (Tel. 160-781), aki régi ip. és kurzus-előadó, valamint Schnellnek munkatársa, s aki örömmel fog közbenjárni a Maga terve érdekében, csak előbb meg akarja ismerni Magát.

Kezeit csókolja őszinte híve:

 

Máday

 

 

Budapest, 1949. május 8.

Kedves Erzsike,

influenzámból felgyógyulva csak most jutok hozzá, hogy megköszönjem Magának azt a szeretetet, ragaszkodást, idő- és bizonyára pénzáldozatot is, melyet 70. születésnapom alkalmából rám pazarolt. Tudom, hogy Maga volt a főrendező, és az ünnep kitűnően sikerült. Engem még soha életemben nem ünnepeltek ilyen formában. Egészen szokatlan volt ez nekem. És ha tudtam volna idejében, akkor lemondtam volna. Mégis megmondom őszintén, hogy nagyon jólesett. Egy kis vigasz volt életemnek sok csalódása után. Ebből ismét erőt merítettem a még hátralevő időmre, és iparkodni fogok, hogy ezt az időt még jól kihasználjam a tudomány és a betegeim szolgálatára.

Kezeit csókolja őszinte híve:

 

Máday

 

A mellékelt levelet legyen szíves továbbítani.

 

 

Budapest, 1949. május 8.

Kedves Barátom,

betegségemből felgyógyulva csak most tudom megköszönni születésem napján átadott jókívánságaidat. Szinte megható volt, hogy – bár nem tudtál arra időt szakítani, hogy körünkben egy-két órát tölts – mégis eljöttél, hogy jókívánságaidat élőszóval adhassad át. Igen-nagyon jólesett.

Üdvözöl tisztelő híved:

 

Máday

 

 

Máday számára még egy individuálpszichológiai könyvet is lefordítottam, […] Azt hiszem, hogy Erzsike nevén futott volna: – Fritz Künkel individuálpszichológus (1889–1956) egy írását pár napos, Klastrompusztán töltött pihenésük idején fordítják, ezt utóbb Vékesné Korzáti Erzsébet másolja (lásd kötetünk 281. számú levelét). Lehetséges, hogy ezt a füzetet hirdetik a Káldor Könyvkiadóvállalat Szülői gondok című sorozata egyik következő köteteként, fordító megjelölése nélkül: Dr. Fritz Künkel: A nehezen tanuló gyermek; a kötet nem ismert, a sorozat darabjai között az Egyesület történetében sem olvashatunk róla; a sorozatban viszont második kötetként megjelent: Naegele Otto: A rosszra hajló gyermek, Bp., 1935., fordítója: Szabó Lőrinc, ezt a könyvet az Arató–Kiss-féle, fentebb idézett könyv is megemlegeti; Szabó Lőrinc még szerepelt írással az Emberismeret című folyóirat 1935. I. évfolyamának 2–3-as összevont tematikus számában Az öngyilkos című részben. A folyóirat egy másik számában való részvételre is kapott Szabó Lőrinc felkérést, sőt egy sürgető levelezőlap is található az MTA Könyvtára Kézirattárában, Ms 4680/190 szám alatt, Szathmáryné Bánó Vilma tudományos könyvkereskedés és antiquarium, Budapest, IV. Egyetem tér 5. fejlécű nyomtatványon:

 

 

Budapest, 1935. június 15.

Kedves Szabó Lőrincz [sic!]

Végtelenül sajnálnók, ha hozzászólását az Emberismeret különszámának „A pszichoanalízis mellett és ellen” ankétjéhez nélkülözni volnánk kénytelenek. A rend kedvéért megismételjük az ankét két kérdését:

1. Mennyiben befolyásolta a pszichoanalízis felfedezése az emberiség gondolkodását, irodalmának, művészetének, tudományos szemléletének kialakulását?

2. Volt-e befolyása a pszichoanalízisnek az Ön irodalmi munkásságára?

Szíves válaszát legkésőbb folyó hó 18-ig kérjük.

Teljes tisztelettel

 

„Emberismeret”

 

 

Először, ha jól emlékszem, valahol a Damjanich utcában kapott alkalmazást: A Kálmán családnál még nem gyógypedagógiai, hanem nevelőnői minőségben vállalt ottlakásos állást; baráti viszonyba került kitűnő képességű növendékével, a kis Kálmán Évával, barátságuk Vékesné Korzáti Erzsébet haláláig tartott; feltehetően mindjárt az Eszter utcából ide költözött Vékesné Korzáti Erzsébet, hiszen ott az utolsó bejegyzést Kabdebó Lóránt 1933. júniusából látta, itt pedig 1933. augusztus 16-án jelentették be háztartási alkalmazott bejelentését igazoló szelvényen, nevelőnői minőségben (ekkor érkezik haza csehszlovákiai körutazásukról), és 1937. szeptember 1-ig lakott náluk, először a Dembinszky utca 4. IV. emeleti 46., majd a Damjanich utca 40. V. emelet 3. számú lakásban; 1934. november 3-án költöztek át (Korzáti Erzsébet Damjanich utcai be- és kijelentője Magyar Pál és Kánnán Éva tulajdonában; xeroxmásolatát átadtam az MTA Könyvtára Kézirattárának). Kálmán Imre és felesége magántisztviselők voltak, a Budapesti Központi Általános Tejcsarnok Rt.-nél dolgoztak a VII. Rottenbiller utca 31. szám alatt. Kálmánné eljárt az individuálpszichológusokhoz, ott ismerkedett meg Vékesné Korzáti Erzsébettel, és Máday István professzor ajánlására fogadta családjához.

A Horthy körtér környékén: Mai Móricz Zsigmond körtér környékén, feltehetőleg Kálmánék után költözik ide, ugyanis a kijelentőn a Verpeléti út 4–6. szám szerepel, ez a mai Karinthy Frigyes út. Lehetséges, hogy a Máday által ajánlott feladatot vállalta ezzel: Vékes Endre emlékezése szerint ebben a lakásban egy kislányt nevelt édesanyja. Dr. Máday István 1937. december 3–4-én írott üzenete is erre enged következtetni, az itt említett Évát az általa Kálmánék utánra ajánlott Régeny-kislánnyal azonosíthatjuk.

Leveleinkből (melyeket Marianne-tól még mindig nem hoztam el): Thomas Marianne, lásd fentebb.

Dr. Lévai. Előbb a Köröndön, később a Fillér utca közepén lakott. Engem is operált a lábamon egy flegmonéval (légycsípésből eredő fertőzés): A levelekben Dr. Lévai József m. kir. udvari tanácsos, kórházigazgató, sebész a Rudolf tér 6. szám alatt lakott (lásd a budapesti telefonkönyveket a húszas és harmincas években), az emlékezés adata pontatlan; lásd kötetünk 163–167. és 178. számú leveleit és jegyzeteit.

Nagyon bensőséges búcsúztatót írtam versben a Pesti Naplóban: A Pesti Napló 1939. január 29. számának 11. oldalán Egy orvos halálára címmel jelent meg; lásd még Vers és valóság, 117.

Erzsike […] szobát vett ki Bakonybél községben: Lásd kötetünk 181–183. és 311–312. számú leveleit és jegyzeteit.

Egyszer […] a cseh Óriáshegységben; ottani boldogságunkról szerény és leleplező sorok beszélnek egyik versemben: Az Idegen című versről a Vers és valóságban így ír: „Ebben is el van rejtve, ami nekem, a szerelmes utazónak, szinte egyedül volt fontos. A mohaszőnyegről ugyanis – és ezt nem mondja el a vers – mi megtapasztaltuk azoknak az embereknek a meglepetését, akik »nem sietnek«.” (84–85.); lásd még kötetünkben a 148. számú levelet, valamint Vékesné Korzáti Erzsébet 1933-as csehszlovákiai útinaplóját és ezek jegyzeteit.

Esztergom mellé egy turistaházba, ahol napokig laktunk (a megfelelő versben nem látszik, de ott van az ő jelenléte): Klastrompuszta; lásd kötetünkben a Vékes Endrének írott összefoglalást (319. számú levél), ott megnevezi a turistaházat; a két vers a Különbéke kötetből való: Találkozás és Itt vagy itthon! (mindkettőről megírja keletkezési történetét a Vers és valóságban, 71–72.); időpontját a Harminchat év, 1. k., 148–149. számú üdvözlőlapjaiból azonosíthatjuk (1932. szeptember 15., ill. szeptember 17.).

Óriási utazást tettünk egyszer Csehországon keresztül-kasul: 1933 augusztusának első felében, lásd Vékesné Korzáti Erzsébet csehszlovákiai útinaplóját kötetünkben, a Harminchat év, 1. k., 151–156. számú leveleit, valamint a Vers és valóság Anton Strakára vonatkozó részeit (84–85., 149–150.).

Anton Straka: Csehszlovák kultúrattasé (1893–1944), magyarországi szerepléséről lásd Hana Kindlová tanulmányát: Anton Straka (Tanulmányok a csehszlovák–magyar kapcsolatok köréből, Akadémiai, Bp., 1965.); Szabó Lőrinc és Straka kapcsolatáról lásd részletesen: Gál István: Anton Straka, József Attila csehszlovák diplomata-barátja, Filológiai Közlöny, 1964/1–2., 187–191.; Gál István: Anton Straka levelei Szabó Lőrinchez, Irodalmi Szemle (Pozsony), 1973/5., 418–426.

Közösen terveltük ki ér intéztük a magyar–cseh antológia dolgát, folyton kapcsolatokat teremtett köztem és cseh írók és költők közt: A fordításkötet Cseh és szlovák költők antológiája címmel 1936-ban jelent meg. Straka kapcsolatteremtő tevékenységének lehet példája az MTA Könyvtára Kézirattárában őrzött levél is, amelyet Zdeněk Vavřík cseh író és költő (1906–1964) küldött (Ms 4687/318.):

 

 

Moravská Ostrava, 1933. március 22.

Igen tisztelt uram!

E napokban megtudtam, hogy Ön érdeklődik és foglalkozik a csehszlovák irodalommal. Megbátorkodtam azért Önnek az első kötet Poesie kivonatját elküldeni avval a kéréssel, hogy szíveskedjék róla némely magyar irodalmi revüikben referálni.

S mindemellett kérném Önt, szíveskedjék néhány költeménnyel a harmadik kötet Poesie részére hozzájárulni. Költeményeit olvastam szlovák fordításban és nagyon tetszettek. És ezért kérném, nem-e tudna ajánlani költőt, amely az Ön költeményeit át tudná fordítani szlovák vagy cseh nyelvbe?

Az Ön becses válaszát várva maradok

kiváló tisztelettel

 

Zdeněk Vavřík

 

 

Ha a prágai Nemzeti Színház színésznő jelessége Pesten átutazott, akkor az én otthonomban mutatta be neki a magyar kultúrvilágot: Feltehetően Olga Scheinpflugova (1902–1968) írónőre, 1929-től a prágai Nemzeti Színház művésznőjére (aki 1935-ben férjhez ment Karel Čapekhez) utal Szabó Lőrinc; a művésznő budapesti látogatására Kindlová idézett tanulmánya is utal.

Josef Hora látogatásakor én viszont elmentem a cseh kolóniába: Cseh költő (1891–1945), verseit Szabó Lőrinc és József Attila is fordította a Cseh és szlovák költők antológiája című kötetben; Szabó Lőrinc Prágából feleségének küldött üdvözlőlapján a cseh költő aláírása is szerepel (lásd Harminchat év, 1. k. 155. levél). Hora 1935 novemberében járt Magyarországon, Kindlová idézi Straka József Attilához küldött november 16-i (a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött) levelét, amelyben többek között ezeket írja: „Holnap, pénteken este (nov. 17.) a rendes pénteki társaság jön össze nálam. Josef Hora lesz a vendégünk Prágából […] Eljön Kosztolányi és Szabó Lőrinc is. Írtam Kassáknak, Berdának, Komlósnak. – mozgasd meg minden ismerősünket. Szólj nekik, ha találkozol velük.” (I. m. 425.).

Támadtak is emiatt, de nem igaz, hogy a cseh követség „prágai sonkái” megvesztegettek volna (Új Magyarság): Szabó Lőrinc pontatlanul emlékezik, sőt a cikkek motívumait is kontaminálja. Az említett támadást még a Milotay István főszerkesztette (Pethő Sándor főmunkatárs) Magyarság című jobboldali legitimista lap indította (az Új Magyarság szélsőjobboldali programmal csak 1934 augusztusában válik ki a Magyarságból!). A Magyarság 1934. április 29-i, vasárnapi száma a 13. oldalon a következő hírt közli: „A szlovák Ady Budapesten. Lukács Emil Bolesláv szlovák író, akit a szlovenszkói irodalmi és művészeti körökben »szlovák Ady« néven ismernek, szombaton este Budapestre érkezett. Lukács vasárnap Ady hatása a szlovák költészetre címen fog a magyar fővárosban előadást tartani.”; utóbb a Magyarság 1934. május 1-i, keddi száma a 2. oldalon a következő cikket közli: „Titokzatos magyar irodalmi teadélutánok a cseh követség sajtóattaséjánál. A cseh sajtókövet furcsa irodalompártolása Budapesten.” A cikk beszámol az irodalmi estről, méltatja Emil Boleslav Lukáč (1900–1979) kitűnő előadását és művészi rangú fordításait, majd támadja „Kamelsky Budapesten tartózkodó cseh tanár” szavait és a magyarság csak rossz tulajdonságait hangsúlyozó fordításait, megemlíti, hogy Ady mellett Babits, Illyés, Szabó Lőrinc versei is elhangzottak, majd a „szlovák születésű cseh újságíró” Anton Straka Amerikai úti péntek esti teadélutánjaira tér ki, támadva azok propagandisztikus jellegét, és titokzatoskodva, név nélkül emlegeti egyes fiatal magyar költők „különös hátterű prágai kirándulását”. Erre, „az egyik reggeli lap” támadására, amely „propagandisztikus ízű irodalmi délutánok”-nak nevezi a teaestélyeket, válaszol másnap a Zilahy szerkesztette Magyarország (Szabó Lőrinc munkahelye) 1934. május 2-i számának 3. oldalán Keserű sonkáskenyér címmel. A válasz megvédi a tiszta irodalmi kapcsolatokat, de hangoztatja a politikai ellentéteket is a két ország érdekei között; a sonka a Magyarság cikkében meg sem jelenik, azt éppen a védekező publicisztika szerencsétlenül megválasztott metaforája alkalmazza.

Cheb (a Schiller-házzal): Chebben (németül: Eger) ölték meg Wallensteint, a harmincéves háború egyik hadvezérét; róla írta Schiller drámai trilógiáját.

Bernáth Aurél festő barátomék meghívására Pöstyénbe mentem el néhány napra. Ott más női intimitás kezdődött: Bernáth Aurélhoz (1895–1982) életre szóló barátság fűzte Szabó Lőrincet, 1955-ben ő is elkészítette Szabó Lőrinc portréját, amely most is a költő muzeális jellegű dolgozószobájában található; felesége Dr. Bernáthné Pártos Alice (1901–1966) balneológus orvos, ekkor Pöstyénben fürdőorvos (leveleik fejléce szerint: Spezial-Sanatorium Bad Piestany. Ärztliche Leitung: Dr. L. Schmidt und Dr. Ed. Weisz Diät- Kuranstalt für Gicht, Rheuma, Ischias, Exsudate etc.), utóbb Szabó Lőrinc második infarktusa és sokízületi gyulladása idején a budai ORFI főorvosa. Ekkor valóban csak pár napot tartózkodik Pöstyénben, mint erről Bernáth Aurél 1933. augusztus 21-én írott levele szól (a levél az MTA Könyvtár Kézirattárában található, Ms 4679/349.; a levélben emlegetett versekről később nem esik szó, az Est-lapokban nem jelentek meg):

 

 

Kedves Lőrinc,

köszönöm leveledet. Nem is tudod, hogy ezzel Alice-nél milyen vizsgán estél át. Ő a nagy elintéző, s ha ilyen precíz munkára talál másnál is, szívébe zárja azt. Férfi vagy – mondá. Azóta újra olvassa verseidet, ami rendben volna persze. Félő csak az – az eddigiek után –, hogy különösen az „igazság”-ról alkotott véleményéhez erősítéseket adtál egy verseddel, mely szerint az: idegállapot vagy megfogalmazás legyen. Ez rendkívül aggasztó rám. Alkalmasint – egy újabb versben – számomra küldj e térre segédcsapatokat.

Mondanom sem kell, hogy igen örültünk ittlétednek. Kár, hogy ilyen rövid ideig voltál. De úgy siettél, mintha az István napi körmenetre a díszmagyarodat kellett volna próbálni.

Nagyon várom a két verset. Kíváncsiság éget, mesterem. A Pesti Hírlapban való közlést engedd meg, hogy meggondoljam. Nehéz emésztésű családból származom. Majd később visszatérek rá.

Kézcsók Klárának –

Téged ölel

 

Aurél

 

 

Valamikor ezidőtájt jártam én Egyiptomban: 1931-ben, lásd Harminchat év, 1. k., 129–130. számú leveleit, valamint kötetünk 135. számú levelét és jegyzeteiket.

Erzsike gyermekkorában járt Abbáziában és Svájcban: Lásd kötetünk 290. számú levelének jegyzetét (1918. augusztus 5-éről küldött családi üdvözlőlap ismertetését), valamint Vékesné Korzáti Erzsébet levélfogalmazványát (kötetünkben a 318. számú levél jegyzetei között) Hefty-Gábory Margithoz: „15 éves koromban én is voltam Schweitzban… Einsiedelben és Unter Ibergben.”

És láttam egy képeslap kitépett oldalán egyszer egy képet a Nemzeti színpadáról, amely a Szentivánéj tündérjelenetét ábrázolta: Babszem vagy Pókháló ő volt: A Nemzeti Színház 1909. október 29-én mutatta be Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékának felújítását Hevesi Sándor rendezésében. Szabó Lőrinc emlékezése Babvirág nevét pontatlanul írja. Lásd még A huszonhatodik év 32., Túlélt mese című szonettjét. Vékes Endre nem képeslap kitépett oldalát, de kemény lapú művészi fényképet őriz erről a szereplésről, amely Herz Henrik műtermében készült, Budapesten, Rákóczi út 16.

A Szilágyi Erzsébet fasor közepén aztán ajánlottam, hogy szálljunk le, és egy padon beszéljünk a dologról: A Nyúl utcai villamosmegálló, a Városmajor padjai.

Ráth György utcában lakott a Csaba utca sarkán: Ráth György utca 21.

Ezt megelőzően is volt már azonban két önálló lakása, az egyik a Kissvábhegyi úton, a másik a Városmajor utcában. E két helyen már gyermekeket tartott, s Bandi is nála lakott: Az egyik lakás az Alma utca folytatásaképpen a Kissvábhegyi úton egy omladékos-szakadékos részen lévő épületben volt; talán egy évet is lakott itt, a ház egy testvérpáré volt, akik a háború után Svájcba költöztek: az asszony Vékesné Korzáti Erzsébet barátnője volt, a fivére a Madách Kamara Színházat és a Barlang (később Filmmúzeum, majd Broadway) mozit tervezte: Gábory Pál és Heftyné Gábory Margit; lásd kötetünk jegyzeteiben Vékesné Korzáti Erzsébet háború utáni levélfogalmazványait a negyvenes évek második feléből. A másik lakás pedig Vékes Endre idézett emlékezése szerint a Városmajor utca 42-ben volt; ennek a háznak az udvarán volt a kút, az ostrom alatt ide jártak vízért a Ráth György utcából (lásd lejjebb az ostromról szóló emlékezéseket).

Egy harmadik, átmeneti, nyári lakása, a Svábhegy legalján: Vékes Endre emlékezete szerint a Fogaskerekű amint kanyarodik, a János Kórházzal szemben volt egy kis ház, ahol lakott egy hölgy és annak volt egy idegbeteg testvére, ennek a háznak volt egy kis melléképület-szerűsége; ezt a házat utóbb átalakították, kertjének terméskő fala ma is látható. Vékes Endre és felesége emlékezése szerint az asszonyt Dobrovolszky Erzsébetnek hívták.

Néha ő is kifogásolt ezt-azt (így például B. Gizit): Szabó Lőrinc diákkorából eredő rajongását Bajor Gizi iránt; az Erzsike című részt is tartalmazó gépiratnak külön fejezete tárgyalja előzőleg ezt a plátóinak megmaradt kapcsolatot; lásd még Vers és valóság, 1. 59., 125., 169–170.; a Tücsökzene, 298. A legédesebb című darabja is róla szól: „Ez a vers, de főképp a címe, nagyon fájt Erzsikének.” (Vers és valóság, 2. 474.).

Szatmár megyéből, már nem tudom, honnan szabadságra hazajövet, először az ő […] lakásán szálltam meg: Lásd a 217. számú levelet, de ez a végleges leszerelésre vonatkozik; szabadságon 1940. július 30. és augusztus 13. között volt otthon, lásd Huszonhatodik év, 1. k., 210. sz. levél jegyzetét; erről az időszakról nincsenek ebben a levelezésben dokumentumok, ugyanakkor lehet, hogy a 216. sz. levél szövege egy korábbi találkozásra is utalhat: „Most már kevesebb zavart okozok, hogy nincs nálatok idegen”.

J. A.-rokonai-féle panzióban is: A József Etelka és Jolán által fenntartott panzióban, amelyben ma a József Attila-múzeum található.

Ez 1940-ben lehetett, mert akkor rendeztem sajtó alá és fordítottam újra Baudelaire-eimet: Ez inkább 1943-ban lehetett, mivel ekkor fordítja a Révai Irodalmi Intézet és vezetője, Illés Endre számára a még ebben az évben megjelent A romlás virágait, amelyben Szabó Lőrinc saját fordításait átdolgozza; a Harminchat év, 1. k., 252. számú, Balatonföldvárról 1943. július 12-én feleségének küldött levelében így ír: „csak a Baudelaire-en akartam dolgozni, ahogy Illés Endrének megígértem. A feladat nagyobb felén mindenesetre túl vagyok máris”; lásd még kötetünk 226. számú levelét és jegyzeteit.

Gálné Aranka: Gál Pálné, Mitzger Aranka (1968-ban halt meg), Balatonszárszó, Kültelek 3.; Vékesné Korzáti Erzsébet barátnője. Házuk mögött volt a református egyetemisták szövetségének, a Soli Deo Gloriának történelmi nevezetességű üdülője, ahol a Püski Kiadóval közösen rendezték a szárszói konferenciákat.

Szárszón: A „németvilla” a Németh György által bérelt vízparti vendéglőre utal; a pékék: id. Gamauf Rudolf és felesége Jolán, kifőzdéjük volt a Petőfi Sándor utca 31. alatt (amikor a pékség megszűnt, Gamaufné kiváltotta a kifőzdei engedélyt), Vékesné Korzáti Erzsébet a gyermekek számára innen hozta ételhordóban az élelmet. Az említett másik Petőfi utcai lakás a 22. szám alatt volt, az idős Mihalovicsék villájában. A valahai őspark, amit Szabó Lőrinc visszaemlékezésében leír, mára már eltűnt, a fákat kivágták, helyén részben kemping üzemel, részben parkoló található és szökőkút.

Egyszer elmesélte, hogy öreg édesanyámmal találkozott a budai villamoson: A jelenet valószínűleges kommentárját lásd kötetünk 213. számú, 1940. szeptember 14-én írott Szabó Lőrinc-levelében.

A második világháború alatt az individuálpszichológiai egyesület, az ő egyéni alkalmassága és az általános helyzet mind erősen szolgálta azt, hogy rengeteg gyermek gyűljön össze nála (15-20) a Ráth György utcában. Én próbáltam irányítani a viselkedését a hatóságokkal szemben, hiszen tartani kellett a bejelentési bajoktól, lévén a legtöbb gyermek akkor üldözött: A zsidóüldözés idején zsidó gyermekek mentését vállalta, erre emlékezik – sok év távlatából, új hazájából visszagondolva – Veronika Vilenski-Danos a következő történettel (megjelent a Vigilia 1992/3. számában, 193–196.); ez az emlékezés lett az elindítója Vékesné Korzáti Erzsébet posztumusz izraeli és magyarországi elismerésének-kitüntetésének:

 

 

A szeretet összeköti az embereket
(Dobos Marianne interjúja Veronika Vilenski-Danossal, 1992)

Hogyan találkoztam Veronique Vilenskivel Tel Avivban? Mielőtt a Szent Földre utaztam, Szentkuthy Miklós felesége, Dollyka említette, hogy ott lakik unokahúga, akit a nyilas uralom idején Szabó Lőrinc legendás hírű szerelme, Vékesné Korzáti Erzsébet mentett meg: talán tőle megtudhatok valamit a versbéli hősnő emberi alakjáról, a szakavatott pszichológus emlékezéséből a sokat szenvedett asszony életét is jobban megérthetem. Vendéglátóm és barátunk, Itamár Jaoz-Keszt, a kitűnő izraeli költő, a magyar költészet héber fordítója kiadójának szomszédságában, a Dizengoff-Center mellett, a Sapir utcában meg is találtam, akit keresek. Elbeszélése tragikus múltat idéz, mégis a történet az emberi szeretet és összetartozás példázata egyben. Irodalomtörténet is? Hiszen a század nagy költője és nagy prózaírója is szerepel érintőlegesen a történetben. Sőt, hadd írjam le itt azt is, hogy Szentkuthy Miklós halálba szenderülése délutánján éppen Veronika akkor nemrégen meghalt édesanyja emlékezetére gyújtotta meg azt a gyertyát, amely egy idő után már önmagának az írónak a lelki üdvéért éghetett tovább. Mégis már ez az emlékidézés, mint egyszerű irodalomtörténeti érdeklődés. Az emlékezésből egy szenvedő és a szenvedés feloldásán keresztényi szeretettel fáradozó asszony alakja emelkedik ki, története magatartásbeli példaképpé nemesedik az időben.

 

A huszonhatodik év tragikus sorsú hősnője nemcsak engem mentett meg a biztos haláltól. Úgy emlékszem, sérült, visszamaradt gyermekek számára tartott fenn intézetet. Amikor pedig faji megkülönböztetés miatt egészséges gyermekek kerültek életveszélybe, őket fogadta be a háború miatt hazaküldött betegek helyére.

Édesanyám egyik barátnőjének, Jakab Török Ágnesnek volt Erzsike a barátnője. Jakab Török Ágnes és testvére, Jakab Erzsébet együtt határozták el, hogy embermentő munkát, akár életveszélyt is vállalnak a zsidóságért. Legalább egy-egy családot akartak a pusztulástól megvédeni. Jakab Ágnes a mi családunkat választotta. Megkérte Erzsikét, hogy fogadjon be az otthonba. Pestről át kellett jutnom hozzá Budára. Mosónőnk kísért el. Tizennégy éves voltam. Egyik nővéremet már elvitték, másik nővérem a mosónőnk meghalt leányának papírjaival bujkált egy munkáscsaládnál, de nekem nagyon zsidó kinézésem volt.

A Baar-Madas gimnáziumi jelvénnyel, a gimnázium egyensapkájában, nem mondhatom, hogy büszkén, inkább, hogy félve vágtam neki az útnak. Elsősorban attól tartottam, hogy valamelyik iskolatársnőmmel találkozunk. Találkoztunk is. Üdvözöltük egymást. Tovább mentem. Rendes volt. Nem jelentett fel.

 

Papírjaid, hamis neved nem is volt?

 

Nem. Az egyenruhát tartottuk menekülésem biztosítékának, s nevem is az igazi, Dános Veronika volt. A Vilma királynő útról indultunk. A csillagos ház a mi családi villánkkal szemben lévő épület volt. A villában, ami a nagymamámé volt, az egész család együtt élt még nem is olyan régen. Erzsike otthona nagyon szerény volt. Kopogásunkra alaposan körülnézett, s mikor meglátott, megnyugodott és ajtót nyitott. Már hat gyerek volt ott együtt. Egy velem egykorú zsidó leányka – nevére már nem emlékszem – a hatéves kisöccsével, egy tíz év körüli fiú, és még egy-egy három év körüli kisfiú és kisleány. Erzsike olyan kedélyes hangulatot teremtett, mintha ottlétünk a legtermészetesebb lenne, nem pedig menekülés. Fenyegetettség nélkül éltünk. December volt. Egyetlen útravalóként nagymamám a legkedvesebb dzsememből egy üveggel a kezembe nyomott. Ezt átadtam Erzsikének. Megmutatta a szobát, ahol két másik gyermekkel fogok aludni. Megismerkedtem társaimmal. A napi beosztásunk azután úgy alakult, hogy reggelenként Erzsike megetetett bennünket, majd a másik nagylánnyal elvittük a kicsiket sétálni. Volt egy rendkívül vérfagyasztó élményünk is az egyik ilyen levegőzés alkalmával. A másik kislány arra tanította kisöccsét, hogy ha katonát lát útközben, köszöntse: „Heil Hitler”. A gyerek ehelyett „Here is England”-ot éltette, persze nagyon rossz kiejtéssel, hál’ Isten… Így vagy nem is értették, vagy csak nem akarták meghallani. Persze, ezek után csak arra biztattuk a gyerekeket, hogy szépen, csendben levegőzzenek, sétálgassanak velünk. Ha jó idő volt, délután is kimentünk. Erzsike megmagyarázta, merre szökjünk, ha valaki bejönne közénk. Jakab Török Ági időnként meglátogatott. Zsidó létére járt-kelt a városban: menteni. Testvérét kampós orra, fekete haja egyszer bajba keverte. Elfogták. Bevitték a Gestapóra. Felemelt fejjel, nagy önbizalmat mutatva, úgy sétált ki onnan, mintha egy alkalmazottjuk lenne. Lassan elérkezett a karácsony. Az ostrom is karácsony napján kezdődött.

 

Erzsike megünnepelte veletek a karácsonyestét?

 

Természetesen. Igazi, meleg hangulatot igyekezett teremteni. Minden gyereknek készített ajándékot, s a terített asztalon pedig töltött káposzta gőzölgött. A konyhában ültünk, és ettünk. Erzsike nagyon csinos volt ezen az estén, legszebb ruhája volt rajta. Egyszer csak arra kért, maradjunk csendben, s mi, nagylányok biztosítsuk, hogy ne legyen a kicsikkel semmi probléma, amíg ő átmegy a szobájába. Azt hiszem, a vendég, aki ekkor érkezett hozzá, Szabó Lőrinc volt.

Azután fütyültek a srapnelok, gránátok, bombák potyogtak, s mi lementünk a pincébe. Pinceéletünknek egyik hátborzongató epizódját megint a gyerekszáj okozta. Az egyik kisfiút mamája, platinaszőke árja-külsejű asszony, el-ellátogatott megnézni. „Az én édesanyám zsidó” – jelentette ki egyszer a csöppség. – Dehogyis zsidó – mosolygott Erzsike – keresztény ő, csak édesapád zsidó – válaszolta pillanatnyi habozás nélkül.

Ekkoriban már Vékes Endre, a Bandi, akibe a másik nagyleány azonnal beleszeretett, Erzsike fia is köztünk volt. Franciára fordítva továbbítottam neki a szerelmes leveleket, melyeket társnőm diktált. Az életünk nehezedett, ennivalónk fogytán, s víz sem volt. Sorban álltunk hol messzebb, hol közelebb az utcai csapoknál. Repkedtek a golyók. Lehajtottuk a fejünket, s vártunk tovább. Azt hiszem, nem fogtam fel az életveszélyt. Mindig éhesen én egyre jobban vágytam haza. Behunytam a szemem. A legegyszerűbb családi vacsorát álmodoztam végig. Amikor mosónők dolgoztak nálunk, aznap szárazborsó-főzelék volt virslivel a menü. Arra vágytam, hogy ismét egy ilyen ebéd mellett üljön együtt a család. Nem féltem, s nem féltettem konkrét bajoktól az enyéimet, csak nagyon hiányoztak. Azt hiszem ez önvédelmi mechanizmus volt, és segített, hogy életben maradjak. Erzsike pedig mindig nyugodt és türelmes volt. Egyszer sem hallottam kiabálni, veszekedni. A tél rendkívül kemény volt. A víz belefagyott a vedrekbe, mire hazacipeltük. Egy ideig még tartott a liszt-készletünk. Pogácsákat sütött, 3-3 darab jutott naponként mindegyikünknek. Azután mikor már nem volt mit ennünk, Erzsike azt mondta, tudja, hogy nagynéném és nagybátyám Budán élnek, menjek el hozzájuk, s kérjek ennivalót. Tiltakoztam, de ő szigorú volt: – Én sem akarok senkit bajba hozni, de látod, a gyerekeket nem hagyhatjuk éhezni. Magadra gondolhatsz, de most mindnyájunkról van szó. El is mentünk a Derék utcába Szentkuthyékhoz. Mindenki a pincében volt ott is. Dollyka sírva borult a nyakamba, persze olyan sovány voltam, hogy először alig ismert meg. Egy egész kenyeret adott nekünk, s mi feltűnés nélkül távoztunk. Persze ez is elfogyott, s ekkor jött a legnehezebb. Most is borzong a hátam. Az utcák lótetemekkel voltak borítva. Nem tudom, lelőtték-e ezeket a szerencsétlen párákat, mert nem volt mit nekik adni, vagy elestek gránátszilánktól, srapneltől találtan. Ezekből a fagyott dögökből kanyarítottak ki az emberek. De hát erre alkalmas erős férfiember nem volt a közelünkben. Az egyetlen komoly vitára ekkor került sor Erzsike és köztem. Azt mondta, mivel jól beszélek németül, fiatal kislány vagyok, menjek be a német parancsnokságra, és kérjek segítséget. Nem tudom, a büszkeségem vagy a félelmem volt-e nagyobb. – Szó se lehet róla! Oda én be nem teszem a lábam. Igen, németül valóban jól tudok, hiszen német nevelőnők mellett nőttünk fel, s nagymamánk Thomas Mannt olvasott fel nekünk minden csütörtökön, de én ezen a nyelven nem szólalok most meg, s nem kérek ezektől semmit.

 

Azután ismét győzött Korzáti Erzsébet…

 

Ahogy mondod. Gyengéden, kedvesen. Belémkarolt. El is kísért most is. Talán nem bízott abban, hogy bemegyek, ha nem áll a hátam mögött, no meg bátorításként is. Egy fiatal fiúhoz kerültem. Nagyon kedvesen kezdte a beszélgetést. A borzalmakat, szenvedéseit sorolta fel, melyeken a harcokban átesett. Talán mondhatom, hogy gyerek volt még ő is. Felemelte az ingét, s megmutatta a hátán a számtalan sebhelyet, forradást. Többször sebesült meg a fronton, de mondta, tovább harcol. Ellenségem? Azt hittem, barátok vagyunk. Nem tudtam ellenségemnek érezni. Ma sem megoldott számomra az a paradoxon, mellyel abban a pillanatban találkoztam először életemben. Az ember egyfajta tragédiája. A félelem és a gyűlölet mellett, vagy inkább helyett szimpátia született két ember közt, akiket a sors ellenséggé nevezett ki.

 

Kaptatok húst is?

 

Természetesen, jó sokat. Alig bírtuk hazacipelni. Pár napig ismét volt mit ennünk. A pincében éltünk, egyszer csak vakarózni kezdtünk. Megtetvesedtünk. Hogy kitől? Ki tudja? Bár egy keresztény grófnő igen sokat panaszkodott, hogy mennyire viszket, s hogy kiszáradt a bőre, mióta nincsenek krémjei, hogy ápolja. Szóval a pincében vakaróztunk, mikor egyszer csak megérkeztek az oroszok. Először csak két katona fegyveresen. Az egyikük tolmács volt. Már nem emlékszem, magyarra vagy németre fordította a kérdéseket. Férfiakat, fegyvereket kerestek. Miután nem találtak, barátságosak lettek, sőt jött utánuk a többi. Sok katona volt már ekkor a pincében, s már a nőket keresték. Az egyik rögtön mellém ült. Fejét az ölembe tette. Nem volt agresszív, de nekem így is szörnyen kellemetlen volt. Erzsike átvette tőlem… Az első éjszaka nyugodtan telt el végül is. Reggel azonban azt mondták, el kell hagynunk a házat, mert a tetőre egy elhárítót szerelnek. Elindultunk hát. Sok kisebb-nagyobb csomaggal, nem is tudom, mi volt az a rengeteg holmi, amit magunkkal vittünk. Mentünk, cipekedtünk a nagy hóban. A csomagok nagy részét én és a másik nagylány vittük. Egyszer csak, ma sem tudom mitől, miért, s miért éppen akkor, én teljesen összeroppantam. Talán mert itt volt a megszabadulás? Vagy az éhség, fáradtság hatalmasodott el rajtam, de leültem a hóba. – Van-e, miért érdemes még élni? Úgy látszik, vége lesz lassan, de él-e még valaki, akiért még tovább is küszködjem? Felmondták az idegeim a szolgálatot. Megpróbáltak a lelkemre beszélni, én azonban csak erősködtem. – Hagyjatok itt! Egy tapodtat sem megyek már tovább. Ekkor ért egy igazi meglepetés. Erzsike hozzám lépett, és pofon ütött. Mit csinált? Tette, amit a szakmája diktált. Egy hisztériás embernek nem lehet beszélni. Felocsúdtam a meglepetéstől. Most már kedvesen mosolygott rám. Elosztotta a rám eső csomagokat, felsegített, s indultunk tovább. Megérkeztünk egy számomra ismeretlen lakás konyhájába. A továbbiakban ebben a konyhában laktunk. Ez volt az oroszok konyhája is. Először ennek az előnyös oldalát tapasztaltuk meg: jóllakhattunk. Azután jött a krumplipucolás. Vagyis bejött a katona, s magával vitt egy nőt… Természetesen nem burgonyát akart tisztíttatni vele. Rám is sor került. Nem tudom, hova vittek. A szobában az étellel-itallal gazdagon terített asztal körül ültek a katonák. A desszertre vártak. Az egyik katona ekkor a háta mögé bújtatott. Istenem, talán meg akar menteni… Tévedtem. Viszont valaki, valahonnan, váratlanul erélyesen rászólt, s menekülhettem. Rossz tájékozódóképességemmel, a sötétben keresgéltem a visszavezető utat. Ahogy így egyedül tévelygek, megint elkap egy katona. Szinte kisfiú még. Behúz egy kapualjba, s már a földön fekszem. Nem maradt más számomra, csak az érzelmes zsarolás.

– Papa, szisztra kaput – sírtam. Ma is fáj, hogy ezeket a szavakat mondtam, de hatottak. A legény nagyon kedves lett. Segített felállnom, s együtt kerestük meg azt a bizonyos konyhát.

Szerencsére hamarosan megjelent értem Jakab Ágnes, hogy elhelyezzen – az orosz katonák elől – egy svéd védett házba.

 

Mikor indultál el a Vilma királynő út felé ismét?

 

Jakab Ági határozta el, hogy megnézzük, van-e még ház, s él-e benne az enyéimből valaki. Két napig tartott az út. Hogy a Duna jegén keltünk-e át, vagy egy összetákolt hídon, arra már nem emlékszem. Arra viszont pontosan, hogy barátainál pihentünk meg, illetve hozzájuk menekültünk azok elől a veszedelmek elől, melyek két magányos nőt az orosz katonák között fenyegettek. Ahogy közeledtünk hazafelé, egyre jobban összeszorult a szívem. Házunkon piros postaláda volt, ezt már a sarokról boldogan pillantottam meg. Tehát az épület megvan még. Otthon együtt találtam családunk életbenmaradottjait: nagymamát, édesanyát, s a hamis papírokkal bujkált nővéremet. Amikor már kicsit könnyebb volt a közlekedés, Korzáti Erzsike is eljött meglátogatni. Dicsérte, milyen szép, karcsú nagylány lettem – milyen sovány voltam én már akkor is, mikor még ő rejtegetett. Mondta, hogy el lenne tőlem ragadtatva a fia, s egyáltalán a másik nem. Természetesen szavai igen jólestek. Nyiladozó női énemet teljesen meghatották. Ekkor találkoztunk utoljára. Én elhagytam az országot, de édesanyám hálás szeretettel továbbra is tartotta a kapcsolatot vele. Tőle hallottam Erzsike tragikus haláláról. Sokszor elgondolkozom rajta ma is. A boldogság nem jutott osztályrészül szegénynek. De nem kesergett ezen, hanem felfedezte helyette mások baját, rászorultságát, s teljes erővel, esetünkben élete veszélyeztetésével próbált segíteni az embereken. Akkoriban én nem tudtam, meg se tudtam állapítani, hány éves. Egyszer azt mondta, valaki lányosnak találta az alakját. Hozzátette, hogy sajnos, csak hátulról. Valóban, az arca kicsit idősebbet mutatott, fáradtságot. Azt most már gondolom, hogy ezek az ő nehéz szerelmének a jelei voltak. Amikor nála éltünk, akkor ugyan tudtuk, hogy jár hozzá egy férfi, karácsony este is, ahogy kiosont a konyhából, csinosan, várakozásteljesen, értettük, miről van szó. Csak hát a mi akkori nevelésünk olyan volt, hogy erről magunkban sem vettünk tudomást. Nehéz élete volt a német katonának is, aki sebeit megmutatta nekem. Szenvedései nem váltak hasznára senkinek és semminek. Erzsike értelmet adott a magáénak. Másokért élt, küzdött, gyermekeket mentett meg. Azt hiszem, addig élt, amíg volt kiért, kikért.

 

 

A gyermekek mentésével lehet kapcsolatos a következő levél is, hiszen Schnell János és Kálmán Piroska neve szerepel a Máday küldte, jegyzetünkben szereplő levélben, Schnell János pedig kapcsolatban állt a főhercegnével:

 

Dr. József Ferenc főherceg

ő királyi fensége

titkári hivatala

Budapest, III. Palatinus utca 1.

 

őnagysága Vékes Ödönné, Korzathy Emilia [sic!] úrnőnek,

Budapest

Alcsut, 1944. április 27.

Anna Főhercegnő Ő Királyi Fensége magas megbízásából tisztelettel kérem, hogy május 9-én délután ½ 5 órakor a Királyi Fenséghez felfáradni szíveskedjék. (Budapest, III. Palatinus utca 1.)

Kiváló tisztelettel

 

Manninger Ilona

irodavezető

 

 

[A boríték belsején 6 sor ceruzaírás olvashatatlanra kitörölve, néhány szó azonosítható a szövegből: az első szó: „Bandi”; lejjebb annyi olvasható: „Itt azt kell mondani, hogy”; arrébb még két szó: „rokonához megy”. Feltételezhetően konspirációs utasítás.]

A mentéssel kapcsolatos érdemeinek posztumusz elismerését lásd kötetünk 332. és 333. számú leveleiben és a 334. számú, a Magyar Köztársaság belügyminiszterének elismeréséről szóló dokumentumban.

 

 

Az ostrom teljesen váratlanul szakított el bennünket: A karácsonyest története négy elbeszélésben maradt fenn; Szabó Lőrincé mellett Dános Veronika (lásd Dobos Marianne már idézett interjúját Veronika Vilenski-Danossal: A szeretet összeköti az embereket) idézi fel, Vékesné Korzáti Erzsébet a háború utáni levélfogalmazványaiban tér ki rá (lásd kötetünk későbbi jegyzeteiben) és Vékes Endre említi idézett Petőfi Irodalmi Múzeum-beli elbeszélésében: „Karácsony estéjén együtt ültünk édesapámmal a Ráth György utcai lakásban, meghívta őt édesanyám vacsorára. Hirtelen egy nagy robbanás, akkor jöttek be a szovjet csapatok a János Kórházig. A redőnynek a fémkapoccsal összekapcsolt részénél akadt meg egy 3-4 centis repeszdarab. Akkor befejeztük a vacsorát, elbúcsúztunk édesapámtól, aki még ezután hazament Pestre. Ekkor jöttek be a szovjet csapatok a Pasarétre. Nem aznap este, de másnap vagy pár nappal később valamilyen csoda folytán Lőrinc telefonált, még működött akkor a telefon, hogy maradjunk teljesen nyugodtan, semmi probléma nem lesz, ők már túl vannak.”

Tehát nem Szabó Lőrinc volt a vacsorán, mint Dános Veronika gondolta. Akkor már a Pasaréten bent voltak a szovjet katonák, közülük az egyik Szabó Lőrincék ünnepi étkezéshez terített asztalára ugrott, és ott végezte el szükségét. Ahogy Veronika Vilenski-Danos emlékezése is színeződött az idők során romantikus elemekkel, Szabó Lőrinc emlékezése méginkább kiszínezte az általa csak hallomásból ismert eseményeket. Vékesné Korzáti Erzsébet és fia expedícióját a gyermekekkel a Ráth György utcából a Baross utcáig legpontosabban Vékes Endre Petőfi Irodalmi Múzeum-beli emlékezéséből ismerjük, amelyet kötetünk szerkesztése során elismételt:

 

A János Kórház és a Déli pályaudvar közötti rész senkiföldje maradt jóideig. Hol az egyik, hol a másik fél előőrsei járták a terepet, és a tüzérségi párbaj állandóan ismétlődött. Még fent a lakásban, ahol az előszobarész volt az egyetlen védett hely, ezért oda tettünk két díványt a gyermekek számára. Egyszer az ajtóval szemben ülök, napok óta borotválkozatlanul, szőrösen, sálba bugyolálva a díványon, mesélek a gyerekeknek. Anyám éppen főzött. Egyszerre csak két karszalagos katona nyit be az ajtón. Még a lélegzet is megállt a levegőben. Szétnéznek, meglátják a gyerekeket, tovább mennek. Aztán lementünk mi a gyerekekkel együtt összebújva egy egész pici kis pincelyukba: a gyerekek helyezkedtek el a hátsó frontban, én legelöl voltam, anyám velem szemben. Voltak csendesebb időszakok is, akkor az embernek be kellett szereznie azt, ami nem volt: víz nélkül, ugye, nem lehet élni. Vízvezetéki víz már nem volt, se villany, se gáz. A Városmajor utcában volt egy nyilvános kút. Két nagy demizsonnal oda mentem le vízért. Amikor jöttem fel a Csaba utcán, az egyik nagyobb gyerek szaladt elém: „Bandi bácsi, ne tessék hazajönni, mert nyilas katonák razziáznak”. Akkor már semmilyen papír nem ért semmit, én fiatal ember voltam, akár katonaszökevénynek is minősíthettek volna. Lejjebb hát megbújtam az egyik ház kapujában, aztán jött egy másik gyerek: „most már minden rendben van, lehet visszajönni”. Szerencsére a gyerekek nem érdekelték a razziázókat, azokra nem figyeltek. Egyszerre csak orosz beszédet hallottunk. Lámpával világítottak, berohantak, fegyvert fogtak, hisz háború volt. Engem, mint fiatal embert rögtön falhoz állítottak, végigtapogattak, látták, nincs fegyverem, továbbmentek. Aztán viszonylagos nyugalomba kerültünk. Illetőleg kerültünk volna.

Közben ugyanis a tűzpárbaj alatt az emeleti lakás találatot kapott. A János Kórház felőli falrészt két gránát bedöntötte. A ház hegyoldalban épült, a mi lakásunkhoz lefelé kellett menni a lépcsőn, a felettünk levő lakáshoz pedig egyenesen. Alattunk is volt még egy lakás. Ha úgy vesszük, a miénk első emeleti volt, vagy pedig úgy is mondhatom, hogy földszinti és alattunk volt még egy szuterén. A mi lakásunk teljesen beomlott, lehet, akkor sérültek meg, pusztultak el a levelek is. Engem meg a házban lakó bírót igénybe vettek az oroszok: az első vonalba velünk vitették az élelmet, aztán egy löveget is beásattak velünk, a ház előtt, a Csaba lépcső felett.

Ha már löveg, annak működnie is kell. És ha működik, a civil lakosságnak távoznia kell. Amíg dolgoztattak, jól éltünk, mert kaptunk ételt, mi is, a gyerekek is. Amikor távozni kellett, én a télikabátomat vettem fel, anyám a gyerekek számára egy zsákba összeszedett némi élelmet, lisztet, babot, és elindultunk minden cél nélkül a Hieronymi úton a János Kórház felé. Tél volt, nagy hó és vagy tizenöt gyerek. Délután indultunk el. Mondom anyámnak: „nemsokára sötétedik, valahol álljunk meg”. Volt ott egy ház, a Hieronymi úton, az Alma utca előtt. Teljesen üres. Ott éjszakáztunk. Másnap a szovjet katonák ugyanitt rendeztek be egy tiszti szállást. A ház többi részét foglalták el, minket a gyerekekkel ott meghagytak, nagyszerűen elláttak bennünket, különösen azután, amikor az egyik tiszttel, aki tudott németül megértettük, hogy menekítjük a gyerekeket. Egy szép napunk volt. Másnap másik csapat jött, ők már erőszakosabbak voltak. Tovább kellett mennünk. Megyünk a János Kórház felé, jön velünk szembe egy fiatal szovjet katona, fehérre zománcozott női biciklit hoz, odaadja nekem, mondja, pakoljak rá. Persze nemsokára, a kórház előtt, egy másik katona elvette tőlem. A mai Vasas Klub székháza előtt átmentünk a Pasaréti útra, előttünk ment el szánkóval Ujlaki László, a színész. Ekkor értünk el Szegi Paliékhoz, nagyon kedvesen fogadtak, beszállásoltak, adtak egy szobát, és akkor ott töltöttünk egy éjszakát. Hogy akkor ott mi történt, arról jobb nem beszélni, szegény édesanyámnak irgalmatlan volt az éjszaka, ezt szeretném elfelejteni. Engem megint a gyerekek mentettek meg, miattuk nem vittek el „kicsi robotra”. Szerencsére kaptunk egy szánkót, rápakoltunk, amit tudtunk, magam a hátamon cipeltem a többit, sorban mentünk, anyám elöl, én hátul. A Gábor Áron utcán felmentünk a Rózsadombra, a Szépvölgyi úton le az Újlaki templomhoz, a Kolosy térnél gyönyörű szép napsütésben értünk ki a Duna-partra. A jég a partnál már olvadt. Öt-hat méter szélességben nem volt jég, viszont volt egy palló, és két szovjet katona állt őrt. Ők is segítették a gyerekeket. Én megálltam a pallón, adogattam a gyerekeket, anyám meg fogta őket, és mint a kotlós tyúk a csibéit, összerakta őket. Átmentünk aztán a jégen a szigetre, majd tovább, átellenbe Pestre, onnan a Baross utcába, anyám szüleihez. Én jelentkeztem mindjárt szolgálattételre, és ekkortól a munkámmal voltam elfoglalva. Anyám is tudta, mit kell tennie, a gyerekek is lassan el lettek helyezve. Ekkortól anyám bekapcsolódott a Joint munkájába és új szakasz kezdődött az életében. Dr. György Júlia gyermek-idegorvos, később a Gyermek és Ifjúsági Tanács egyik vezetője, a Trefort utcai gyermeklélektani intézet vezető főorvosa segítette a továbbiakban.

Amikor már lehetett, anyámmal átjöttünk megnézni régi lakásunkat, az már teljesen ki volt ürítve. A bútorok ki voltak dobálva az ablakon. Ami maradt, összeszedtük, azután kerültünk a Ráth György utca 54-be. A régivel átellenben, a saroktól kicsit beljebb, a második ház volt ez, viszonylag ép, csak a teteje volt romos. Ezt vette ki anyám, a tetőt nekünk kellett megcsináltatni. Az óbudai téglagyárból hoztuk el lovasszekérrel a cserepeket, felvittük, anyám szerzett egy tetőfedőt, aki felrakta.

 

Szilveszterkor, amikor Budakeszire kerültem: Szovjet katonai razzia eredményeként minden férfit összegyűjtöttek igazoltatás címén, majd a fiatal férfiakat hadifogságba vitték (Szabó Lőrincet és Lócit elengedték, vejét, Kisklára férjét, Várady Szabolcsot csak 1948 karácsonyára engedték haza).

Lőrinczy Szabolcs: A Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium magas rangú tisztviselője, a háború idején is, majd a koalíciós időkben is; 1944-ben a zsidó származású írók mentését hivatalosan intézte, Szabó Lőrinc is eljárt több barátja érdekében nála (lásd: Bírákhoz és barátokhoz, 341.).

Haza akart menni, most a Baross utcába, az anyjához, ahol különben a férje is lakott: Baross utca 18., a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár mögötti első épület első emeleti udvari lakása; Vékes Endre őriz egy 1945. május 6., június 7., június 12. és június 17-éről keltezett oltási bizonyítványt, mely szerint Vékes Ödönné, 43 éves, VIII. Baross u. 18. I. 7. lakos typhus abdominális védőoltásban részesült az Állami Szemkórházban (Bp., VIII. Romanelli u. 15.).

Aztán az ismeretlen helyre (Temesvár) került Szegi Pál barátom lakásába vittem Erzsikét és a gyerekeket: Erre a Szabó Lőrinc-epizódra Dános Veronika nem emlékezik, a gyerekek nem tudhattak a titkos találkozóról; Szegi Pál szovjet hadifogságba került, de Illyés Gyula határozott kérésére Rákosi Mátyás közbenjárt a szovjet hatóságoknál, és Szegi Pált Temesvárról nem hadifogságba hurcolták, hanem lehetővé tették hazatérését.

Szegi Lili: Szegi Pál második felesége, keramikus.

Tanácsomra a II. ker. Elöljáróság konyháján kaptak naponta meleg levest: Szegi Pál első felesége, Markos Erzsébet szervezi a II. kerületi MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) konyháját, melynek később Szabó Lőrincné lesz a konyhafőnöke; valószínűleg ugyanerről a konyháról lehet szó (lásd: Bírákhoz és barátokhoz, 348–349.).

Hivatalos rendőrségi autó szállított az Andrássy út 60. alá: 1945. május 6. és 8. között, történetét lásd a Bírákhoz és barátokhoz című kötetben (274–280.).

Zilahy Lajos lakásán írói összejövetel volt az Athenaeum épületében: Zilahy Lajos (1891–1974) író, 1934 és 1936 között a Magyarország főszerkesztőjeként Szabó Lőrinc főnöke volt; ekkor a Magyar–Szovjet Művelődési társaság elnöke; Illyés társaságában ő szabadította ki Szabó Lőrincet a Bimbó úti első rendőrségi őrizetességből 1945. április 15-én. Rózsadombi villáját bombatalálat érte, filmvállalatának, a Pegazusnak a helyiségeiben lakik ekkoriban, lásd Bírákhoz és barátokhoz, 61., valamint kötetünk 231. számú levelét: „Illyés Gyuszinak rengeteget köszönhetek, most is őnála írok (Erzsébet krt. 5. IV., a »Pegazus« filmnél, Zilahy legénylakásán lakik).”

Dr. Baranyai Zoltánnénál szállást kaptam: Baranyai Zoltán (1888–1948) irodalomtörténész és diplomata felesége, Szabó Lőrincné barátnője; férje Genfben a Népszövetségben a magyar delegáció titkára, majd Chicagóban konzul, 1946-ban a párizsi békekonferencia fődelegátusa; 1947-ben az Egyesült Államokba költöztek. Ekkor a Király utca 100., II. 11-ben laktak (a Budapesten műemlékjelleggel – pl. a Rózsák terén – még ma is megtalálható zöld wc-lánc tulajdonosának, a Renaissance házépítő és értékesítő szövetkezet igazgatója, dr. László Ferenc és fia, dr. László Iván lakásában), lásd kötetünk 231. számú levelét és a Bírákhoz és barátokhoz kötetet (367.).

Kövesligethy Radó: (1862–1934) fizikus, csillagász akadémikus.

Gyula barátom szokása szerint gúnyosan tréfálkozott […] Az esetről különben és azoknak a napoknak hangulatáról verset is írtam: A huszonhatodik év, 2. Ostrom után című szonettjét (lásd még, Vers és valóság, 144–145.). Illyés Gyula emlékezését lásd: Szabó Lőrinc testközelből (Új Írás, 1964/9.): „Pesten még eldörrent egy-egy időzített bomba, s a hidakon, utcákon még veszélyes volt a járás, amikor soványan, meggyötörten felgyalogolt a Pasarétről hozzánk a Szemlőhegyre, s rávett, hogy induljunk azonnal át Pestre, a Ráday utcába. Nagy vargabetűvel kellett mennünk egy hosszú délelőttön át, mert híd csak a legdélibb volt még nyitva. Porban, tankroncsalékok közt botorkáltunk, utcára dőlt házak változatos hegységein, különféle robotok kockázatában. Átkozta keményen az utat, s hogy rákényszerült. A későbbi A huszonhatodik év hősnőjét kellett fölkutatnia, s én arra kellettem, hogy bemehessek olyan helyekre is, ahol neki kényelmetlen lett volna megjelennie. – »Olyan sürgős?« – kérdeztem. Tekintetéből a fájdalom felelt, hogy a segítségadás kötelezettsége hajtja, az a fajta hűség, amely százfelé tépi a szívet.”

Ekkor a Ráth György utca 54. számú ház első emeletét vette ki: A gépiratban „52. (?)” szerepel.

Egy darabig egy svábhegyi villában egy barátnőjének ilyenféle gyermeknevelő intézetében olyan directrice-féle is volt: Még a háború előtt is itt dolgozott; a Mátyás király út 15/b. szám alatt volt a Svábhegyi Gyermekotthon, Dr. Törökné Jakab Ágnes gyermeknyaraltatója; a háború utáni svábhegyi munkálkodásra Vékesné Korzáti Erzsébet egy külföldre, Gábory Margithoz írott, 1946. október 30-ról címzett levélvázlata is utal (lásd kötetünkből Vékesné Korzáti Erzsébet levélfogalmazványait a 318. számú levél jegyzeteként).

Bandi megnősült, nem a szárszói Aranka húgát vette el, hanem egy újpesti lányt: Máté Ilonát, az első világháború után Erdélyből kiköltözött szülők leányát. Vékes Endre Petőfi Irodalmi Múzeum-beli idézett emlékezésében erről ezt mondja: „Eleinte én is ott laktam anyámmal a Ráth György utcában, 1946-ban házasságot kötöttem; Győzőék, a megmentett Győző Marika szülei, amikor kivándoroltak Ausztráliába, felajánlották az ittmaradt lakást, egyrészt gesztusból, másrészt úgyis üresen maradt, nem akarták, hogy másé legyen, hát akkor már inkább legyen a miénk. 1947-ben felköltöztünk ide, az Istenhegyi útra, édesanyámnál pedig kialakult a Ráth György utcában az intézet a nagyon súlyos beteg gyerekekkel. A gyerekek imádták, azt nem lehet elmondani, hogy ezek a gyerekek hogyan kapcsolódtak őhozzá.”

Közben meghalt Korzáti szabómester, Erzsike apja, meghalt öccse, aki tüdőbajos volt, és az édesanyja is: Az emlékezet különböző eseményeket von össze: Vékesné Korzáti Erzsébet öccse a harmincas évek közepén halt meg, édesanyja pedig 1948-ban.

Tompa Kálmán dr. orvos barátom Hévízen nyaralván meghívott magával oda: Lásd Szabó Lőrinc hévízi versfüzete két kiadását (Magyar Helikon, Bp., 1980.; második kiadású, bővített változata: Hévízi könyvtár 11., Hévíz, 1997.), valamint kötetünk 246–251., ill. 319. számú leveleit és jegyzeteit.

Az apácákat nagyon könnyű volt rászedni: Kihúzott rész helyreállítása; a mondat egyébként is túlzás, az apácák diszkréten nem vettek tudomást vendégeik magánéletéről; Chrysostoma nővér utóbb, Vékesné Korzáti Erzsébet halála után a költő gyászának bizalmas értője lett.

Szemesen özv. Szikláné Ilushoz: Szikla Gusztávné Lám Ilona.

A pénz egy része elveszett: Egy presszóba társult, de azt hamarosan államosították.

Vasárnap délelőtt (1950. február 12.) fél tizenegykor megszólalt a telefonunk, […] Ica hívott fel, de sokáig csak zokogni tudott. Bejelentette a halált, és hogy a férje ott van: Vékes Endre az eseményeket idézett Petőfi Irodalmi Múzeum-beli emlékezésében a következőképpen rögzíti, illetőleg a könyv szerkesztése során kiegészíti:

 

Korábban lehetett rajta érezni a lelki összeomlást. Nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan. Testileg is lehetett rajta látni, hogy kezd összeesni, nincs meg már az a tartása, már nem az a fiatalos, energikus és tettre vágyó. Soha nem fogom elfelejteni, hogy 1949 karácsonyán itt ültünk, és akkor kislányom, Jutka mellette ült, próbált neki hízelegni, ő pedig teljesen letargikusan nem is reagált semmire. Teljesen érthetetlen és megdöbbentő volt számunkra, nem tudtuk mire vélni, hogy karácsonyra ajándékul tíz darab használt zsilettpengét kaptam. Utána mintha kezdett volna magához térni, amikor történt az a szomorú eset, a véletlen buta baleset Palival. A nagyobb fiúk a Márvány utcai iskolába jártak. A gyerekek rendesen leszálltak a villamosról, az egyik ellenben átszaladt az úton, a villamos elütötte. A pedellus meg hazatelefonált: a fiút elgázolta a villamos. Ezt hallva, felhívott: Bandi, menj be a kórházba; ő elrohant hazulról, Mádayhoz, aki pedig engem hívott, hogy vigyázzak a gyermekekre, mert ő még nem tudja, beviszi-e a kórházba vagy hazaengedi anyámat. Le is mentem a Ráth György utcába, de legnagyobb meglepetésemre este anyám hazajött, és teljesen normálisan viselkedett. Kért, menjek be a kórházba és nézzem meg, mi van Palival. Bementem az Alkotás utcai Sportkórházba, mondták, hogy a gyereknek semmi baja, csak megfigyelésre tartják bent, ahogy ez ilyenkor szokás, holnap el is engedik. Hazamentem, anyám lassan megnyugodott, beszélgettünk, megvacsoráztunk, Máday kérte, maradjak ott éjszakára. Ott aludtam a szobájában, de mivel másik ágy nem volt, az ágya előtt matracokon csináltam magamnak ágyat. Elalvás előtt még beszélgettünk; mondtam neki, Ica szeretne egy szekrényt venni, mert kevés a férőhely. Erre ingerültség vett erőt rajta: minek, nincs semmi értelme, teljesen fölösleges erre kidobni a pénzt, úgyis jön a háború és minden összedől. Aztán megnyugodott, tovább beszélgettünk. Elaludt, ő is, én is. Másnap felkeltünk, mintha mi sem történt volna. Én elmentem Paliért, hazahoztam, nem volt semmi probléma. Megfőzte az ebédet, megebédeltette a gyermekeket. Máday küldött egy segítőt, ő ott segédkezett, a legnagyobb egyetértésben voltunk. Ebéd után azt mondja nekem: Bandi, menjél haza, Ica egyedül van otthon, várandós (hatodik hónapban volt Endre fiunkkal), ott van a kislány is, biztos szüksége van rád. Mondom: maradok, Ica úgyis elvan. Azt mondja: semmi értelme, hogy itt legyél, holnap reggel gyere, és vidd el a négy nagyobb fiút a Hadtörténeti Múzeumba. És én bedőltem. De mielőtt elmentem volna, visszahívott: Bandi, várjál, gyere vissza. Majd megölelt, jobbról-balról megcsókolt. Ahogy kitettem a lábam, ugyanezt mondta az ápolónőnek, ugyanúgy szabadságra küldte.

Reggel megyek, még kilenc óra se volt, ott áll a házmesterné meg egy szomszédasszony a kapuban, köszönök, megyek föl a lépcsőn, utánam szólnak: Bandika, hova megy? Mondom: megyek föl. Azt mondja: nem tudja, hogy mi történt? Anyukával, itt voltak a mentők. Mondom: igen, és már elmentek? Azt mondja: igen, elmentek, mert már nem tudtak segíteni. Abban a pillanatban rohantam föl, és ott feküdt előttem. Érzem az erős gázszagot, haladtam be a konyhába. A konyhában megágyazott magának, ott feküdt előttem úgy, mintha aludna. Egyetlen egy pici cédula volt mellette, és csak annyi volt ráírva: „Gyerekeknek nem szabad megtudni”. Semmi több. Kővé dermedve álltam, majd körülnéztem, látom, az ajtó- és az ablaknyílások végig nedves ruhával voltak körbetéve, úgy csukva rá az ajtó, hogy ki ne menjen a gáz. Semmi nem érdekelt abban a pillanatban, leültem, ültem, ültem, nem tudtam, mit csináljak. Aztán kiszaladtam. Csak szaladtam. A Siesta utáni sarkon volt egy nyilvános telefon, onnan telefonáltam haza, meg Mádaynak (az ő hangjában mintha közömbösséget észleltem volna). A gyerekeket el kellett helyezni, taxit rendeltem, elvittem a gyerekeket, megvártam a rendőrséget. Aztán elvitték szegényt.

Ica értesítette Lőrincet. Másnap jött a lakásba Lőrinc.

 

Vékes Endre utóbb is megerősíti, hogy a haláleset után a lakáson nem emlékszik, hogy találkoztak volna Szabó Lőrinccel. Csak édesapja megrendülésére emlékezik még:

 

Apa, amikor találkoztunk és mondtam neki anyát, akkor elsírta magát. Úgy, mint egy férfi. Átölelt és nem sírt, hanem a zokogásnak a mozdulata látszott rajta.

 

Amit már mondtam, s most még mondok, azt a halál után valamelyik napon még azon frissiben leírtam, ennél a beszámolónál sokkal rövidebben Bandi számára, az utolsó délutánon, amelyet a Ráth György utcai lakásban Erzsike fiával s menyével töltöttem: Az először a Kortárs 1980. májusi számában publikált dokumentum kötetünk 319. számú levele.

Összeállítottam valami címsort azokról a versekről, amelyek köteteimben Erzsikéről szóltak vagy ha kevéssé is, hozzá kapcsolódtak: Az MTA Könyvtára Kézirattárában Ms 4674/80. és /12. számú dokumentumok alapján Kabdebó Lóránt az Útkeresés és különbéke monográfia-kötet jegyzeteiben közölte az Összes verseiben szereplő utalásokat: a versek a kötet sorrendjében a következők: Szeretők, Felirat (részben), Szeretlek, Melletted, Tenger, A test védekezik (részben), Vámpírok ellen, Egy asszony beszél (negatíve), A tapintáshoz, Ébredés (részben), Idegen (együttes utazás), Urvasi és Pururavasz (őshindu hitrege, egyes vonatkozások), Megint anyámnál (utalások szenvedésre – a harc őkörülötte), Harc az ünnepért (sorokban, utalás, önvád és remény), Rossz férj panasza (célzások az otthoni vitákra ővele kapcsolatban), Házasság (a pörlekedés a feleséggel – őérte volt), A nyárvégi naphoz (egyik válási bejelentése után, hazajövet; a nap és ő – egy), Egy orvos halálára (elhallgattam mögötte a barátság okát: hogy meggyógyította őt), Őszi erkélyen (a betegség s a mocsár-önvád – az őkörüle támadt küzdelmekre céloz), Titkos követelés, Ujjaink, Csók, Piros kis húsbarlang a szád, Még egyszer, Kiránduláson, Mint még sohasem, Latrok, Köszönöm, hogy szerettelek, Emlék, Gyönge szív (félelem egy elszakadástól).

Egy angol írónő világsikerű regényét olvasta, címe az volt, hogy: Amber: Kathleen Winsor regénye: Forever Amber, Budapesten, a Dante kiadónál jelent meg Kosáryné Réz Lola fordításában 1940-ben Amber címmel; a regény az angol restauráció korában játszódik, címszereplője minden társasági szerelmet és címet elér, csak azt nem, hogy élete nagy szerelme, akihez tartozónak érzi magát, feleségül vegye.

Főleg eleinte erős kapcsolatban állt Joint-tal, ami természetbeni élelmiszerjuttatásokat is jelentett: American Joint Distribution Committee (AJDC), amerikai zsidó segélyszervezet; magyarországi tevékenységének kezdete 1939; 1941-ben a hadüzenet után kötelezik a Jointot, hogy tevékenységét Magyarországon szüntesse be, 1945-ben ismét hivatalosan is megjelenik, 1953-ban beszüntetik magyarországi működését, a budapesti irodát bezárják.

Durva támadás ért egy kiadó akkori vezérigazgatójától (Franklin Kiadó): Ekkor cserélődtek, a Franklin Társulat kiadójának elnöke korábban Dr. Vázsonyi Endre (1906–1986), utóbb Vértes György (1902–1976) volt.

Farkas Ferenc barátunk nemrég próbált öngyilkos lenni: Bisztrai Farkas Ferenc (1903–1966) Szabó Lőrinc legbelső baráti körének tagja, a Nemzeti Parasztpárt alapító és vezetőségi tagja, országgyűlési képviselő, 1945 után több közgazdasági és pénzügyi irányító szervben töltött be vezető tisztséget, 1956-ban az utolsó Nagy Imre-kormány tagja; szüleinek Déda-Bisztrán volt birtokuk, vendégként itt fordítja 1935-ben Szabó Lőrinc az Athéni Timont (lásd kötetünk 159. számú levelét); ő adta ki az 1936-os repülőút verses naplóját (Reggeltől estig, lásd kötetünk 182. számú levelét).

Sógorom, Mikes György vegyészmérnök halt meg hirtelenül: Szabó Lőrincné féltestvére, kitűnő vegyészmérnök; rövid betegség után fiatalon halt meg.

A sírbatételről egy gazdasági barátunk fia csinált néhány felvételt: Dobrovolszky Gyula (született 1900. augusztus 23-án Győrött, élettörténetét Münchenből ideiglenesen hazautazva a Petőfi Irodalmi Múzeumban Kabdebó Lórántnak mondta el 1985. április 13-án, a K/353. és K/354. számú kazettán, illetőleg ennek gépirata is megvan) a háború előtt és közvetlen utána a Magyar Nemzeti Bank vezető tisztviselője volt, ismeretsége Szabó Lőrinccel Illyés Gyulán (aki a Magyar Nemzeti Bankban Imrédy elnökségétől kezdve évtizedekig alkalmazásban állott), banki kollégáján keresztül alakult; a háború után sokban segítette Szabó Lőrincet, ő ismertette össze az igali Baumgartner-családdal a költőt, aki Igalon hosszabb időt tölthetett évente, sok műve ott keletkezett; ő hozta össze az ózdi Dóczi Antalékkal, a református teológus-házaspárral, akiknél 1946 őszén a Tücsökzene írása idején tartózkodik a költő. Az életrajzi interjúba kapcsolódik fia, Dobrovolszky Lóránt, ő készítette a sírbatételről a felvételeket, melyeknek negatívja az MTA Könyvtárának Kézirattárában a Korzáti-hagyatékban található, Ms 4610/369. szám alatt, nagyításai a Garai Lászlóné Varga Irén adományában, Ms 1375/6-9.; emlékezését rövidítve idézzük: „19 éves voltam, egyetemet kezdtem, de rádiójavítással foglalkoztam; rengeteg roncs rádió volt az országban a háború után; Lőrinc bátyám szólt, hogy volna egy ismerős, akinél meg kellene javítani a rádiót, nekem fogalmam se volt, ki ez az Erzsike; a legnagyobb meglepetésemre Szabó Lőrinc nyitott ajtót; én meg is csináltam a rádiót; a Ráth György utcában, nagyon szép villában lakott, az első emeleten; a belső miliő azonban borzasztó volt; a szerencsétlen gyermekek tömege, rettenetes szag. Én 19 éves szemmel láttam Erzsikét, rendkívül nőies és vonzó jelenségnek tartottam, különösen feltűnt nekem, hogy milyen gyönyörű fogsora van; egyszer meg is mondtam neki, ő csak mosolygott rajta. […] Szabó Lőrinc megkért, hogy fényképezzek a temetésén; én fényképeztem, ő teljesen egzaltáltan viselkedett a temetésen; aki nem ismerte őt, azt hihette, hogy feltűnési vágyból, mert annyira furcsa volt. A huszonhatodik év kiadásakor fotókkal akarta a kiadást, csináltatott velem régebbi képekről is reprodukciókat: egy fürdőruhásat, egy fekete ruhás balett-mozdulatosat és egy arcképet. Rengeteg reprodukciót csináltam, de nem tudtam, hogy illusztrációhoz akarja felhasználni, másolataimon látszott a kép széle, nem művészi kivágásokkal készítettem, így a könyvből kimaradtak.” (Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtár, gépirat 29–32.)

Közben az óriási izgalmak 1951 őszén Tihanyban szívtrombózist idéztek elő […], melyet lábon húztam ki, és csak két hónap múlva vittem dr. Haynal Imre elé: Az eredeti gépirat tévesen ezt írja: „1950. őszén”; lásd a Tücsökzene, 365. Szívtrombózis, Tihany című versét és jegyzetét a Vers és valóságban (273., 463.); lezajlásának naplójegyzeteit a Harminchat év, 2. k., 247–250.; a betegséget a kor nagy belgyógyásza, Haynal Imre (1892–1979) állapítja meg, részben a naplójegyzetek alapján.

1950. tavaszán […] két ízben vért hánytam, s emiatt és egyéb körülmények furcsa találkozása folytán széles körökben elterjedt a halálhírem. (Ekkor jöttek fel Tihanyból „temetésemre” Illyés Gyuláék is.): Az eredeti gépirat tévesen ezt írja: „1951. tavaszán”; 1950. április végén Szabó Lőrincnek kétszer is volt érpattanásból következő tüdővérzése; felesége Mikes György (féltestvére) hirtelen halála miatt gyászruhát hordott; e két esemény következtében elterjedt Szabó Lőrinc halálának híre; Tihanyból táviratilag hazahívták Illyéséket, akiket Farkas Ferenc hozott haza kocsiján; lásd részletesebben Kabdebó Lóránt Az összegezés ideje című monográfiáját (323.)

A sorozatot Klárának csak a Galyatetőn mutattam meg (1952-ben): Szabó Lőrincék Illyés Gyuláék társaságában az Irodalmi Alap révén beutaltak voltak. Az eseményről beszámol Szabó Lőrinc Kodolányi Jánoshoz már Budapestről, 1952. április 6-án írott levelében (OSzK Kézirattár, Fond 201/511:52.): „Saját magam két éve sokat írtam (tán említettem is), de azóta nincs kedvem. Most, Galyatetőn, két évvel a halál után, s az első versek megírása után, most már ezeket is megmutattam Klárának, ezeket a szonetteket. Összesen 103 darab van. Gondolom, becsületére válhatnának bármelyik nyelvnek és irodalomnak. – Klárával elég zavartalanul jól vagyunk.” (Ne panaszold a magányodat! Kodolányi János levelezése Szabó Lőrinccel és Szabó Lőrincné Mikes Klárával 1948–1957. Összeállította Horányi Károly. Argumentum, 2002. 181.)

 

 

 

„Mi, hárman”*
(1920–1930)

 

 

 

 

Vékesné Korzáti Erzsébet levelei Szabó Lőrincnéhez*
(1920–1928)

1.

Szakcs, 1920. június 2.

 

Aranyos Klárikám!

Egy zsúpfödeles, mestergerendás szobácskából írom magának ezen levelem, ámbár a levelet egy dicsértessékkel kellene kezdenem, hogy összhangban legyen a szobával.

Még az édesanyámnak sem írtam előbb, mint magának.

Azt kérdezi ugye, hogy hogy kerültem ide, hát én még 5 nappal ezelőtt sem tudtam, hogy ma hol leszek, nagyon szerettem volna, mielőtt elmentem volna, magával beszélni, de olyan szomorú hangulatban voltam, levelet pláne nem tudtam írni, majd kitalálhatja, hogy miért.

Most este van és nagyon álmos vagyok. Az Ödön is velem van, de holnap reggel sajnos már elmegy, csak engem kísért ebbe a kis faluba, két hét múlva ugyan én is megyek haza, azért nem is kérem, hogy válaszoljon reá, mert a levél úgysem biztos, hogy ideér, ha hazamegyek, első utam magához lesz, nagyon szeretném már megköszönni azt a jóságos levelét, nem is hiszi, milyen hatással volt reám a maga édes levele, úgy felüdített, mint az eltikkadt természetet a nyári eső. A legjobbkor jött az a levél. Négyszer-ötször elolvastam, és úgy szerettem volna az íróját megölelni, a könnyek úgy potyogtak a szemeimből örömömben. Egy kis megszégyenülés-félét is éreztem, mert egypár nappal ezelőtt gondoltam, hogy mit is képzelek én, hogy maga még majd fog törődni egy kicsit is ilyen csacsi kisleány gyerekségeivel, gondolatban bocsánatot kértem magától! – Már nagyon sokat írtam, és azt sem tudom, mit írjak, és nincs is semmi összefüggés ebben az olvashatatlan, levélnek nevezett papíron, az utazás is nagyon kimerített, hogy még most sem pihentem ki, pedig már két nap, egy éjjel itt vagyunk.

A legszomorúbb újságot a végén írom, az esküvőnk nem lesz meg, csak augusztus vagy szeptember felé, a lakás és egyéb akadályok vannak, ilyen az élet, nagyon szomorú.

A viszontlátásig csókolja

Bözsi

 

Ne haragudjon ezért a rossz írásért, de nincs tinta, azaz kidűlt.

A Lacit, Vidort tisztelem és stb.

 

Ms 6310/125. A levél címzettje: „Nagys. Rudnayné Mikes Klára úrhölgy, Budapest, VII. Aréna u. 23. I. e.”; Mikes Klára édesapja, Mikes Lajos lakása volt ez (az Aréna út a mai XIV. kerületi Dózsa György út). Mikes Klára és Korzáti Erzsébet a Népjóléti Központban dolgoztak együtt; lásd még Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezésének vonatkozó jegyzetét. – Laci, Vidor: Közös kollégáik; Horváth László ekkor Mikes Klára, a későbbi Szabó Lőrincné udvarlója; lásd Szabó Lőrincné visszaemlékezéseit, Harminchat év, 1. k., 615–623.

 

 

2.

Enschede, 1928. augusztus 2.

 

Édes drága Klárám,

mit is írhattam én összevissza magának múltkori levelemben? Dehogyis akarok, dehogyis tudnék én magától elszakadni, jobban szeretem – s közelebb vagyok most magához –, mint valaha. Csak félek, már terhére van ez az én szeretetem – ha gondoltam is valami elszakadásra, csak ez volt a kiindulópont. Oly boldogan olvastam levelét, nagyon jó volt érezni belőle, hogy gondol rám, törődik velem. Nem bánom, ha nem is ír sokat, de keveset írjon, elég egypár sora, hogy érezzem magát, s tudjam, van valakim, akit szerethetek, s akihez mehetek mindég. Klárám, már szinte szégyellem magam maga előtt, hogy ennyit írok a szeretetemről, de így van ez, higgye el. Nem tudom, miért, nem is akarom tudni, boldog vagyok és örülök, ha magával lehetek. Kedves, kedves Klárikám, aranyhajú Klárikám, jókedvű vagyok most, nem is tudom, hogy jött ki belőlem az a múltkori borongós levél. Tulajdonképpen itt többnyire jókedvem van, mert itt mindenki jókedvű, és ez ragadós. Nem bánom, csak ragadjon rám minden jó, hagyom, hogy rám ragadjon, jókedv, türelem – talán itt tanulok egy kis türelmet, mert az van itt. Jók ezek az emberek minden bigottságuk ellenére is. Csak én volnék ilyen bigott, ilyen boldog, mint ezek itt. Talán ha meghízom kissé, jobb lesz majd egyébként is. Nem is tudom, miért képzeltem, hogy nem tudok itt hízni?!

Tevékenységi köröm is kibővült, horgolok az egyik lánynak – aki menyasszony – egy asztalkaterítőt. Gizi küldött mintát, 5-ös pamutból horgolok. Templomba is sokat járok, ez rém fárasztó és unalmas, de úgy veszem észre, nagyon elvárják, s tetszik nekik. Másfél órás vasárnapi misék vannak, s köznap is egyszer egy héten el kell mennem a „mamával”. Majd ha hazamegyek, mesélek sok mindent, amit nagyon hosszadalmas lenne leírni. Ödön bizony elég ritkán ír, na de tudom, sok gondja van szegény fejének.

Kis Klára nevét itt jól ismerik, nemcsak a családban, hanem az uccán a gyerekek közt is hallottam már kiabálni, még tavalyról tudják. Bandi, különben nagy csirkefogó, betanította a gyerekeket arra a két szóra, hogy: hülye, bolond, s mondogatják egymásnak s nem értik, s ez a haszontalan nevet rajtuk. Első mérésig ő is hízott ½ kilót, szintén 12 nap alatt. Barna, piros, kopasz, ha esik is kinn jár – faklumpában – s egész nap a gyerekekkel csatangol, azt sem tudom sokszor, – hol? Sokat eszik, és rossz. Mert itt agyon szeretgetik. Most is feldöntötte a tintát, de most kikapott tőlem, igaz, hogy a hollandi mama nem engedte, hogy megverjem. Bandi mindent ért hollandul, és beszél is, én is napról napra többet értek, de beszélni nem hiszem, hogy megtanulok.

Kedves Klára, én is örülök, hogy a nyaralásuk jól sikerült, és jól néz ki. Manci ismét maguknál fog lakni? Érdekes, a múltkor is a maga levelével egyszerre kaptam Ödöntől is levelet, s most is úgy történt. Írja, hogy elutazik Szegedre. Lőrinc hogy van, mit csinál? Majd neki is írok, ne haragudjon, hogy olyan lusta vagyok. Még meg sem köszöntem a német levél lefordítását. Lőrincet üdvözlöm, kis Klárát s magát sokszor csókolom.

Bözsi

 

Biciklizés már kezd jól menni, csak mindig abba kell hagyni a tanulást különböző okok miatt, pá, pá, sok csók

B.

 

Itt többnyire hideg, esős idő van, téli kabátban járok este, ugyan nagyon keveset járok mostanában.

 

Ms 6310/126. Mit is írhattam én összevissza magának múltkori levelemben?: A levél ismeretlen. – Oly boldogan olvastam levelét, nagyon jó volt érezni belőle, hogy gondol rám, törődik velem: Szabó Lőrincné Balatonszemesről 1928. július 30-án írott (41. számú) levelét. – Nem is tudom, hogy jött ki belőlem az a múltkori borongós levél: A levél ismeretlen. – Gizi küldött mintát, 5-ös pamutból horgolok: Vékes Endre emlékezik egy Gizi keresztnevű, rövidárukkal foglalkozó ismerősre. – Kis Klára nevét itt jól ismerik, […] még tavalyról tudják: Előző évben Hollandiában volt az üdültetési akció jóvoltából (lásd kötetünkben Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, valamint kötetünk 94. számú levelének jegyzetét). – Manci ismét maguknál fog lakni?: Mikes Margit (1897–1976) költőnő, Szabó Lőrincné testvére, ekkor válófélben volt Szabó Lőrinc bátyjától, új férje Kemény László (1901–1978) festőművész. – Érdekes, a múltkor is a maga levelével egyszerre kaptam Ödöntől is levelet […] Írja, hogy elutazik Szegedre: Lásd még Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrinchez írt 1928. július 31-i (97. számú) levelét: „ha teheted, nézz fel Ödönhöz, nem tudom mi van vele, nem ír. Jelezte, hogy Szegedre utazik, de azóta nem írt.” – Még meg sem köszöntem a német levél lefordítását: Szabó Lőrincnek, lásd a 13., 16., 73., 77., 78., 95. számú leveleket és jegyzeteiket. – Biciklizés már kezd jól menni: Lásd Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 18-án Szabó Lőrincnek írott (94. számú) levelét: „Most biciklizni fogok tanulni”.

 

 

3.

Enschede, 1928. augusztus 8.

 

Drága jó Klárám, sokkal jobban össze vagyok törve ahhoz, hogy most sokat s különösen: mindent meg tudjak írni. – Majd eljön ennek is az ideje. – Klárám, ha szépnek, nagynak, tisztának, egyedülvalónak is hittem magát eddig is, ez mind kevés volt ahhoz képest, amit levele olvasása után éreztem maga iránt. Én most nem tudok mást csinálni, mint: sírva köszönni a maga nagy jóságát. Éppen tegnap délután olvastam a következő sorokat, a P. N.-ban: „Mennyivel többször szólal meg az emberismeret így: Vigyázz, mert ismerlek! – mint így: Ne félj, hisz ismerlek!” Klári, maga az utóbbi kevesek közé tartozik, aki így szól hozzám: Ne félj, hisz ismerlek! – Leveléből legalább ezt olvastam ki. Nem volt rideg ez a levél, Klári – mint ahogy ezt maga gondolta –, méltó volt ez magához: nagy volt és gyönyörű. Mikor olvastam, egyszerre éreztem a felszabadulás örömét és a rettenetes kínlódást azon, hogy magának fájdalmat okoztam. Hisz ezt nem akartam én soha, ettől féltem mindég, ezért hallgattam, ezért hazudtam, ezért vétettem maga ellen annyit. Bűnt követtem el maga ellen, hogy magát kíméljem. Érti ezt, Klári? Biztosan érti! Aztán hogy szólhattam volna én a legelején. Mit tudtam én, hogy már elkezdődött valami! Milyen legyőzhetetlen erőt éreztem én magamban, Lőrinc iránt gyöngédséget, megértést és jóakaratot. Mennyire azon voltam mindég, hogy őt visszavezessem magához, nemcsak tőlem, de mindentől és mindenkitől. Tudom, bűnös vagyok én is, de higgye el, Klári, megszenvedtem érte nagyon, és soha úgy, mint tegnap este, azaz egész éjjel, levele után. Nem akarok az én fájdalmaimról írni, mi lehet az a magáéi mellett!? Most egy rettenetes fájdalmas csend van bennem, olyan temetés utáni csend, pedig egy szörny halt meg – a hazugság –, de belőlem szakadt ki ez a szörny, a testemből, a lelkemből, s most még lassan vérzek.

Klára, szeretném folyton azt írni, hogy maga milyen csodálatos, nagyszerű, tiszta, szent és sérthetetlen. Az a sok szenny, mocsok nem érte a maga ruháját sem. Ezután másként lesz minden, meglássa! Lőrincnek is be kell látnia, hogy nem szabad magának több szomorú percet szereznie. S ha ezt látom, örülök minden fájdalmamnak.

Most még egyszer átolvastam levelét, s megakadt a szemem azon a során, ahol figyelmeztet, hogy Ödönnek sem szabad semmit megtudnia. Miért jutott mindjárt ez az eszébe? Ugye, azért, mert arra gondolt, hogy az ártatlan ne szenvedjen. Lássa, erre gondoltam én is sokszor magával szemben. S ha a legkevesebbet is magához fordulok, vádolnom kellett volna Lőrincet, s tudtam, ez a vád is fájt volna magának.

Klára, én most nem tudok többet írni, majd ha nyugodtabb leszek, még csak azt: egy percig sem hittem el Lőrincnek, hogy szerelmes belém, én se voltam az. Nem szerelem volt ez – hisz sokszor mondtam én ezt neki –, mert nem tudott erősebbé válni a maga iránti szeretetemnél.

Lőrincnek csak azt üzenem: Isteni operáció volt, iszonyú fájdalmas, de sikeres. Jól tette, hogy elvégezte, bármennyire is féltem tőle, így legalább elvégeztetett örökre.

Isten vele, Klára, nem próbálom megköszönni magának ezt a fájdalmas jóságot, nem tudnék erre szavakat találni, a leggyönyörűbb is kevés lenne és szegényes.

Engedje meg, hogy így búcsúzzam (ámbár nem vagyok méltó rá): csókolom sokszor

Bözsi

 

Ms 6310/127. Levele olvasása után […] sírva köszönni a maga nagy jóságát: Szabó Lőrinc 1928. augusztus 4-én írott (80. számú) levelében jelez egy Klára-levelet is: „A végeredményt látod a mellékelt levélből; ő írt neked azalatt, míg én gépeltem a magamét, s most adta be, hogy küldjem el.”; ez a levél ismeretlen. – A P. N.-ban: Pesti Naplóban, a lapot Szabó Lőrinc küldeti ki számára (lásd a 74., 75., 95. és 96. számú leveleket és jegyzeteiket). – „Mennyivel többször szólal meg az emberismeret így: Vigyázz, mert ismerlek! – mint így: Ne félj, hisz ismerlek!”: Osvát Ernő: Az elégedetlenség könyvéből, Pesti Napló, 1928. augusztus 5. vasárnap, 13. – Most még egyszer átolvastam levelét, s megakadt a szemem azon a során, ahol figyelmeztet, hogy Ödönnek sem szabad semmit megtudnia. Miért jutott mindjárt ez az eszébe? Ugye, azért, mert arra gondolt, hogy az ártatlan ne szenvedjen: Lásd még Szabó Lőrincné 43., 48. és 60. számú levelét.

 

 

4.

Enschede, 1928. augusztus 9.

 

Klára,

százszorosak a kínjaim, látva a maga határtalan nagy jóságát. Mióta ismerem, s mégsem ismertem eléggé! Minden levele után tisztább leszek, s mindég jobban látom szerencsétlen tévedésem nagyságát, miért is nem fordultam azonnal magához. Erről ugyan nagyon sokat tudnék beszélni, de most nem akarok, nem akarom enyhíteni bűnömet. Ha akar, beszéljen erről Lőrinc, ugyan mindent ő sem tud.

Nem tudok írni, ma még nagyon beteg vagyok. Minden sor után leteszem a ceruzát, s csak sírni tudok. Egyedül vagyok itt, nagyon egyedül. S minden pillanatban úgy érzem, nincs jogom éppen magának írni az én szenvedésemről. Jobb lenne otthon lenni most, beszélni magával, de minden pillanatban mást érzek, hátha mégis az a jobb, hogy nem vagyok ott. Nem tudom, nem tudok most semmit, alig tudok írni, szeretnék meghalni.

A túloldalon írottakat délelőtt írtam, akkor nagyon is fel voltam zaklatva, nem tudtam folytatni. Most délután kissé lecsendesedve újra megpróbálok írni. Klári, végeredményben örülök, hogy maga mindent megtudott. Mindhármunknak jobb így. Nem tudom, hogy lett volna erőm valaha mindent magamtól elmondani magának. Azt azonban szilárdan elhatároztam magamban, hogy minden másként lesz, ha hazamegyek, de akkor sem magához akartam fordulni, hanem Ödönhöz. Most már százszor jobban féltettem magát, mint a dolog elején. S be kell vallanom, hogy a legelkeseredettebben tiltakoztam az ellen, hogy maga mindent megtudjon. Most már belátom, ez volt a legjobb.

Klára, emlékszik rá, én sokszor mondtam magának: úgy érzem magam, mintha még nem nőttem volna fel, mintha még mindég gyerek lennék. Nem láttam az élet komolyságát. Már nem vagyok „gyerek” többé: „felnőtt” lett belőlem, megkomolyodtam. Persze nagyon szomorú, hogy ilyen áron. Klári, ma még iszonyú a szégyen is bennem, azért is megy nehezen az írás. Remélem, majd ez is elmúlik, minden rossz el fog múlni, Klára, s olyan boldogok leszünk, mint még soha. Most persze ez még magam előtt is olyan nehéznek, messzinek látszik, de így kell, hogy legyen.

Hogy Lőrinc engem nem szeretett – legalábbis szerelemmel nem –, azt én mindég éreztem. Hisz azt mondta, azért tetszem neki, mert sok minden van bennem magából – ezt ugyan nem értem. Hogy én szerettem-e? Szerettem, szeretem most is, de ez nem hiszem, hogy szerelem, bár voltak pillanataim, mikor azt hittem, hogy az. Egy olyan életbe pedig – amit Lőrinc képzelt el hármunk számára – sohasem tudtam volna beleegyezni, ezt én mindég mondtam, hogy: merő képtelenség.

És most engedje meg, Klári, megírnom azt, hogy: vigasztalás számomra az a tudat, hogy ezentúl a maguk kettőjük élete sokkal-sokkal jobb lesz, hisz maga is emleget ledőlt „korlátokat” a levelében, s ha erre gondolok, talán nem bánok semmit, ami történt. Mindég a válaszúton dől el, melyik az igaz érzés: én nagyon szeretem magát, Klári, s bármit tettem is maga ellen, akkor is szerettem, sohasem szűntem meg szeretni, sőt annál jobban szerettem. Elhiszi ezt, Klári? Kell, hogy ezt igaznak érezze. Lőrinc is csak magát szereti, ezt én nagyon jól tudom, talán jobban, mint maga.

Most ismét átolvastam a maga leveleit, csak sírni tudok rajtuk, de ezek örömkönnyek is, hisz maga vigasztal engem, maga bátorít engem, maga megengedi nekem, hogy maga mellett lehessek még valaha. Én ezerszeresen vétettem maga ellen, mert kételkedtem magában, kételkedtem a jóságában, a megbocsájtásában. Borzasztó arra gondolni, mit veszthettem volna el magában. Én tudtam, már el kell jönnie az időnek hamar, mikor újra pirulás nélkül lehetek maga mellett, csak nem láttam a módját, itt akartam kitalálni, mert már elviselhetetlen kín volt magával lennem, én a gyávaságom, a gyengeségem, a hitetlenségem áldozata vagyok. Magában nem hittem eléggé, nem hittem, hogy megbocsájt. S félelmemben még nagyobb hibákat követtem el. Még Lőrinc első levele után is – mikor már tudtam, maga is tud mindent – akkor is tiltakoztam ellene, nem mertem írni magának, meg akartam halni inkább, mint ezt – mily ostoba is voltam.

Klárikám, édes jó Klárikám, írja meg nekem, ha már megnyugszik ez után a rettenetes dolog után, hogy már nem szenved, már nem fáj úgy. Mert én megbolondulok, ha erre gondolok, itt már nem tudják elképzelni, mi van velem, hogy folyton sírok. Nem érdemlem meg magát, nem vagyok méltó arra, hogy rám nézzen, s mégis, ha arra gondolok, hogy talán mégis elvesztem magát, elveszthetem magát, nem szerethet már maga engem soha! Klára, ha most egy kicsit belém láthatna, ha látná, mi van bennem, micsoda kétségbeesés, mégis megpróbálna egyszer ismét szeretni engem egy kicsit, most csak sajnáljon, azt megérdemlem. Mit csináljak én itt messze idegenben, hiába jajgatok és sírok itt egyedül, és mit tudom én, hogy nem-e csak könyörületből akar megnyugtatni, ha nyugtat. (Már megint kételkedem, jaj, de gyarló vagyok és gyenge.)

Most már nem írok többet, most csak várom a levelét, szívszorongva, reménykedve, gyötrődve – hisz azóta is vétkeztem már maga ellen, mióta mindent tud.

Klára, én jó akarok lenni, én tisztán akarom magát szeretni, én erős akarok lenni minden rosszal szemben, és azt hiszem, ez sikerül is, ha maga mellettem marad, de ha nem, akkor nem tudom, mi lesz velem. Borzadva nézek vissza előbbi lényemre, utálom a testemet, szeretném azt is átformálni, mint ahogy belül változom most át, hogy semmi ne emlékeztessen a régi énemre.

Klárikám, szenved, nagyon szenvedett? Írja meg. Mit tudnék tenni, hogy megszűnjön a szenvedése! Írja meg, tehetek valamit, aminek kicsit örül?

Bözsi

 

(hogy merjem ideírni, hogy csókolom?)

 

Ms 6310/128. Minden levele után tisztább leszek: Válasz Szabó Lőrincné 1928. július 30-án írott (42. számú) levelére. – Egy olyan életbe pedig – amit Lőrinc képzelt el hármunk számára – sohasem tudtam volna beleegyezni: Szabó Lőrinc 1928. augusztus 4-i (80. számú) levele is erre utal, hogy egyik asszony sem fogadta volna el az ő hármas kapcsolatra tett javaslatát: „Nem is állt meg ez az ígéret még aznap estig sem, s ha nagyon a lelkedbe nézek, úgy látom, nem állhatott volna fenn temiattad sem.” – Hisz maga is emleget ledőlt „korlátokat” a levelében: Valószínűleg a fent említett ismeretlen levélben. – Még Lőrinc első levele után is […] mily ostoba is voltam: Szabó Lőrinc 1928. augusztus 2-i (79. számú) levelében közli vallomását, és tervét a hármas együttlétről. – Hisz azóta is vétkeztem már maga ellen, mióta mindent tud: Öntudatlanul: az 1928. augusztus 2-i (2. számú) ártatlan hangú és a Szabó Lőrincnek írt 1928. augusztus 3-i (99. számú) „legális” levelekben; már tudatosan pedig az 1928. augusztus 4-én feladott (100. számú), az 1928. augusztus 5-i (101. számú), sőt az 1928. augusztus 8-án írott (102. számú) levelekben.

 

 

5.

Enschede, 1928. augusztus 13.

 

Hétfőn délután kaptam meg hosszú levelüket, tudom, hogy egy csepp reményem sem lehet, hogy maga még valaha higgyen nekem. De most tudok írni – a kínlódás legnagyobb fásultságában –, azért írok. Klári, én belátom, helytelen volt, hogy Lőrincnek külön írtam, mikor írtam, és mikor bedobtam a postaládába, akkor is tudtam ezt. De akkor oly határtalan szégyenérzés volt bennem, hogy nem tudtam, mit csináljak, mikor már a levél benn volt a ládában, szerettem volna kikaparni onnan, hogy beletegyem a magának címzett levél mellé. Nem ment nálam egyszerre, egy csapásra a tisztulás, még mindég sok piszkot érzek magamon.

De minek is írok én! Nem részletezem, mit éreztem első levele olvasásakor, azt sem, hogy az utána következőknél. Kitalálhatja. De azt meg kell írnom, Klári, hogy most úgy érzem, én már soha az életben boldog nem fogok lenni. Én már magáról is, Lőrincről is lemondtam, habár egyformán és nagyon-nagyon szeretem mindkettőjüket. Nem fogok öngyilkos lenni – mint ahogy akartam, most jobban, mint valaha –, megérdemlem, hogy éljek, nagyon is jó lenne számomra az előbbi megoldás. Ne szeressen engem, Klári, hagyjon el, Lőrinc se törődjön velem. Nem tudom még, mi lesz, hogy lesz, nem is érdekel. Nem is tudok írni, Klári, csak azt, hogy: boldogtalan vagyok, elvesztettnek látok mindent, nincsenek vágyaim, reményeim, szeretem magát és szeretem Lőrincet. Én most már mindent feleslegesnek tartok megírni. Mikor legutolsó levelemet írtam, még egész másként hittem. Most már látom, maga sohasem hihet nekem többé – nem is kívánhatok ilyet magától. Lőrinc se írjon nekem, nem kell, hogy magyarázkodjon, és ezt most minden keserűség nélkül írom le: megmutatta, bizonyítékát adta annak, hogy engem nem szeret. Mit lehet itt még beszélni? Én el akartam mindent mondani magának, meg akartam magyarázni az én lelkiállapotomat, reményem is volt rá, hogy megérti, és megbocsájt és elfelejt mindent. De most már hiába, utolsó leveléből úgy érzem, mindent elvesztettem. Maga pedig csak szeresse Lőrincet, szüksége van arra neki nagyon, gyenge ember ő nagyon, és végeredményben mégiscsak magát szereti ő legjobban. Ez biztos! Klári, hát nem lát maga! Ő csak szerencsétlen, gyenge. Maga kell neki, én és a többi kis szeretőcskéi csak áldozatai voltunk neki. Ne keressen, Klári, ebben keserűséget, hogy ezt leírtam.

Lőrinc, ne írjon meg maga részleteket, és ne is írjon semmit, nem akarok már semmit sem megtudni, nem írok én sem magának, ezt ugyan nem is akartam, nem éreztem, hogy nekünk még van egymás számára mondanivalónk. Látja, én sem tagadom meg magát, egyetlen szerelmes szavamat nem szégyellek. De ilyen nagy árat, Lőrinc, még senki sem fizetett a maga szerelméért.

Isten vele, ne írjon, és ne aggódjon miattam.

Bözsi

 

Klári, itt küldök még egy utolsó hazugságot, ugyan nem tudom, Lőrinc talán nem olyan „megrögzött”, mint én, s talán maga is tud erről a levélről, ő küldte nekem, az én „külön” levelemre.

Most már nem megbocsájtást, szeretetet kérek magától, hanem egy kis irgalmat, én úgy össze vagyok törve, Klári, hogy talán jobb lenne, ha nem is írna, fáj nekem minden jó szava is. Majd megpróbálok valahogy élni. Úgy írom ezt a levelet, mint egy őrült, nem tudom, mit írok, egész mást akartam írni.

Isten vele, Klára,

Bözsi

 

Repülőpostán küldött levelet együtt kaptam a nagy kettős levéllel.

B.

 

Ms 6310/129. Hétfőn délután kaptam meg hosszú levelüket: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 10-i (44. számú), és Szabó Lőrinc 1928. augusztus 10-i (82. számú) leveleit (ez utóbbiban lásd: „E percben Klára is ír magának, pótlást ahhoz a leveléhez, amit délelőtt megírt.”) – Belátom, helytelen volt, hogy Lőrincnek külön írtam, mikor írtam: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 8-án írott (102. számú) levele. – Hogy beletegyem a magának címzett levél mellé: kötetünk 3. számú levele mellé. – Nem részletezem, mit éreztem első levele olvasásakor: Szabó Lőrincné ismeretlen, Szabó Lőrinc 1928. augusztus 4-i (80. számú) levelében jelzett levelére céloz. – Lőrinc se írjon nekem, nem kell, hogy magyarázkodjon, […] megmutatta, bizonyítékát adta annak, hogy engem nem szeret: Lásd Szabó Lőrincné 1928. augusztus 10-i (43. számú) levelének ígéretét: „Én vagyok az oka, hogy Lőrinc nem magyarázgat magának. Én mondtam, hogy vállalok magánál minden elintézést.”; lásd még Szabó Lőrinc 1928. augusztus 16-i (83. számú) levelét: „Levele nekem is nagyon fájt, mert igazolta, amit a maga kínlódásáról innen messziről előre tudtam.” – Utolsó leveléből úgy érzem, mindent elvesztettem: Utalás kötetünk 44. számú levelére. – Itt küldök még egy utolsó hazugságot […] ő küldte nekem, az én „külön” levelemre: Szabó Lőrincné rákérdezésére az 1928. augusztus 16-i, 6-os számú levelében feleli, hogy az elküldött levélre vonatkozott a megjegyzés: „Utolsó előtti levelemben írt »legújabb vétek« Lőrincnek küldött külön levelem volt.” A levélváltás feltehetőleg a Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 8-i (102. számú) és Szabó Lőrinc 1928. augusztus 10-én délelőtt 11-kor írott (81. számú) levele; a szövegek egymásnak felelnek („Mindent elmondtam, de részleteket […] nem.”), valószínűleg Vékesné Korzáti Erzsébet is légipostán küldte levelét. – Repülőpostán küldött levelet együtt kaptam a nagy kettős levéllel: Feltehetőleg Szabó Lőrinc 1928. augusztus 10-én délelőtt írt (81. számú) magánlevele és a fent jelzett (44. és 82. számú) „közös” levél.

 

 

6.

Enschede, 1928. augusztus 16.

 

Kedves Klára,

nem tudok írni, s csak azért veszem kezembe a ceruzát, mert leveleiből azt látom, maga vár tőlem levelet.

Minden összefolyik előttem, értelmetlenné lesz, nem értek semmit, egészen meg vagyok zavarodva, csak bámulok magam elé, járok-kelek gépiesen, sírni már nem tudok, egész éjjel beszélek magához, megfogadom, hogy megírok mindent, megmagyarázok, s rendben lesz megint minden.

De reggel kábultan ébredek, nem hiszem, hogy itt lehet még valamit magyarázni, elfelejteni, megbocsájtani és magát visszakapnom. Minden erőm elhagy ilyenkor, és csak a rettenetes reménytelenséget, a maga elvesztését látom magam előtt. Néha örömet is érzek pillanatokig, például: tegnap este, mikor 13-án írt levelét olvastam, majdnem azt képzeltem, még talán nincs veszve minden. De nem sokáig tartott ez az érzésem.

Nem értem, Klári, mi az, amit mindent el kell mondanom? Mit mondjak el? Hogy hogy lettem Lőrinc szeretőjévé?! Hát istenem, biztosan úgy, mint a többi, a régi recept szerint, miért lettem volna én különb! Ha erről akarok írni, mindég valami büszkeségféle visszatart, nem, nem tudom védeni magam, ezt sohase is tudtam. Maga, Klári, az lesz a legokosabb, ha „Sz. P. ügyként” kezeli ezt a dolgot is. Most se szenvedjen többet, mint akkor, a „Piroskákat” mind rázza le magáról, Lőrinc pedig meg tud magyarázni mindent. Nekem is olyan gyönyörűen megmagyarázta, hogy akkor teszek maga ellen, ha megtagadom tőle a szerelmemet. Ámbár azon sem csodálkoznék, ha ő esetleg erre már nem is emlékezne, mint ahogy nem csodálkoztam azon sem, hogy egy héttel előbb a legszenvedélyesebb szerelmes leveleket küldte, s egy hétre rá „egyszerre nem érti, ott messze, hogy mi lett”. Ezt én mind meg tudom érteni. – Elég baj ez neki magának, hogy ilyen. – Ezért pedig ne érezze rosszul magát Lőrinc, mert én sohasem hittem el, hogy ő szeret engem. Itt, Hollandiában, levelei után majdnem elhittem. Azonban nem hallgathatom el azt, hogy mégis fáj, ma még fáj, első nap nagyon fájt. Ez el fog múlni biztosan.

Én vétkeztem maga ellen, Lőrinc is, de ő ellenem is vétkezett, ő nagyon jól tudta, mit jelent maga nekem, látta az én ellenállásomat, menekülésemet, én könyörögtem neki, hagyjon, még nem késő, mikor még nem szerettem őt, nem használt semmi.

Most megint összevissza írtam, ez Lőrincnek is szól, de valahogy nehogy azt higgye, én feleletet, magyarázatot kívánok tőle! Vigasztaló szó sem kell tőle – milyen szép okosan, józanon tud most írni –, mit adhat ő, mikor magát elvette! Haragot sem érzek iránta, ne gondolja ezt sem.

Ödönnek írtam, neki, Klári, úgy érzem, el kell majd mondanom mindent, csak úgy tudok majd mellette megmaradni, majd ha hazamegyek, így levélben nem akarom, azt hiszem, ez így fájdalmasabb lenne neki.

Bandi nagyon jól érzi magát, hízni ugyan nemigen hízik. Én a második két hét alatt híztam 1 ¾ kilogrammot, tehát: négy hét alatt 3 ¾-et, már jól néztem ki. Az ötödik héten nem híztam, ez érthető is.

Utolsó előtti levelemben írt „legújabb vétek” Lőrincnek küldött külön levelem volt.

Köszönöm, Klári, ezt a legutolsó, jóindulatú levelét, de nekem most már minden mindegy, rossz, ha jó hozzám a levelében, rossz, ha szid (ugyan ezt még nem is tette), reszketek, ha posta jön maguktól, s odavagyok, ha nem jön. Minden pillanatom más. Csak össze tudjam még foltozni valahogy ezt az összevissza szakadt életemet.

Isten velük:

Bözsi

 

Ms 6310/130. Tegnap este, mikor 13-án írt levelét olvastam, majdnem azt képzeltem, még talán nincs veszve minden: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 13-i (45. számú) levele. – Az lesz a legokosabb, ha „Sz. P. ügyként” kezeli ezt a dolgot is. Most se szenvedjek többet, mint akkor, a „Piroskákat” mind rázza le magáról: Utalás Szabó Lőrinc Szenes Piroskával (1899–1972) való kapcsolatára. A Sátán Műremekei című kötet Zavar című versével kapcsolatban írja Szabó Lőrinc a Vers és valóságban: „felvidéki írónő volt, aki Pestre került, novelláskötetei és talán regényei jelentek meg. Neve: Sz. P. Ez a nő különben, alighanem bosszúvágyból, egy kora délelőtt váratlanul megjelent az Üllői úti lakásunkon és Klárának gyónás és bocsánatkérés címén elmondta a dolgot. Én azalatt a szomszéd szobában borotválkoztam, s tudtam, hogy a szomszédban mi folyik: a látogató nekem is bejelentette ott a helyszínen, hogy mire készül. Nem volt mit csinálni, mint cinikus nyugalommal öltözködni. Azt hiszem, Klára is sejthette, hogy nem a megtérő bárány jelentkezik, hanem komiszkodó szándék. A nővel pár hétig vagy hónapig lehetett csak nem-erős kapcsolatom.” Megjegyzi, hogy Erzsikét „már ekkor is szerettem, de aki mellett mindvégig rengeteg, többnyire komolytalan, más szerelmi barátnőm is volt.” (i. m. 48–49.). – Egy héttel előbb a legszenvedélyesebb szerelmes leveleket küldte, s egy hétre rá „egyszerre nem érti, ott messze, hogy mi lett.”: Szabó Lőrinc 1928. augusztus 2-a (a 79. számú) előtti levelei; az idézet Szabó Lőrincné 1928. augusztus 10-i (43. számú) leveléből Szabó Lőrinc szavaira utal. – Utolsó előtti levelemben írt „legújabb vétek” Lőrincnek küldött külön levelem volt: Szabó Lőrincnek küldött 1928. augusztus 8-i (102. számú) levele; lásd még Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 9-i (4. számú) és Szabó Lőrincné 1928. augusztus 13-i (45. számú) leveleit. – Köszönöm, Klári, ezt a legutolsó, jóindulatú levelét: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 13-i (45. számú) levelét.

 

 

7.

Enschede, 1928. augusztus 18.

 

Kedves Klári,

délelőtt 11 óra van, ágyban fekszem, most jöttem az orvostól, egy heti ágyban fekvést rendelt, akkor kijön, megnéz. Lehet, hogy öt-hat hétig ágyban kell feküdnöm.

Ma már sokkal nyugodtabb vagyok, s különösen tudok akarni nyugodt lenni. Ezt a tegnap esti nagyon kedves levelének köszönhetem – csak ne térne vissza ismét és ismét az a gondolatom: hátha nagylelkűségből ír így, hogy én itt tudjak hízni. Pénzem van postára elég, Lőrinc küldött az elmúlt hetekben.

Nekem nagyon nehéz írni, Klári, nem is tudom, mit írjak. Kérdezzen, talán úgy könnyebb lesz. A fájdalmam fő oka: hogy magának keserűséget, kínlódást okoztam, s hogy magát elvesztem. Azt nem akarom, hogy Lőrinc kedvéért vegyen vissza. S ha maga egyszer talán el is felejtene mindent, félek, én nem felejteném el magamnak soha. Meg kell írnom: nagyon kevés olyan percem van, mikor úgy érzem, valamikor rendbe jön minden, legalábbis bennem. De most igyekszem nem erre gondolni!

Írja, hogy sok mondanivalója van. Írjon, Klári, talán akkor én is jobban meg tudok szólalni, én nagyon is érzem szükségét annak, hogy beszéljek magához, de nem merek, többféle okból nem merek. Két utolsó levelemet rettenetes hangulatban írtam, ma már azon túl vagyok, csak még sűrűn visszaesem. Az egész életem, Klári, magában gyökeredzett, lehet, hogy túlzás is volt benne, de én úgy éreztem.

Most eszembe jutott Lőrinc – szegény –, talán két utolsó levelemben olyanokat is írtam, ami neki rosszulesett. Nem akarom bántani őt, én az ő „szerelmét” betegségnek láttam inkább mindég, mint bűnnek vagy éppen szerelemnek. S nem is olyan régen szerettem meg őt – azt semmi esetre sem akarom letagadni, hogy megszerettem –, mentem én vele, szerelem, sőt érzékiség nélkül is, csak elolvastam a De a nő, jaj, megszomorít című versét. Aztán mondott ő súlyos dolgokat is, amiért nem tudtam szabadulni. De mindég úgy érzem, ezekről már kár beszélni, megtörtént, elmúlt, maga vagy megért mindent magyarázat nélkül, magától, vagy nem. Én nagyon hiszem, hogy maga máris mindent jól lát, s talán engem sem lát rosszabbnak, mint amilyen vagyok.

Miért írta utolsó levelének végére: hogy „talán el sem kellene küldenem ezt a levelet, mert nem olyan, amilyennek szántam.”? Ez többféle gondolatot kelt bennem: kedvesebben írt, mint ahogy érez, vagy még megnyugtatóbban akart írni, s nem bírt, mert nincsenek ilyenféle szavai számomra!?

Most nem írok többet, elküldöm ezt a levelet, még a délutáni vonat elviszi. Különben csak hétfőn menne el, holnap vasárnap lévén.

Bözsi

 

Levelet mindig nagyon várok magától, még ha nem is olyan, mint szeretném, akkor is érzem, hogy még vannak szálak, amik magához kötnek.

B.

 

Nem vagyok beteg, csak éppen ideges, nem tudok enni, s azt hiszem, a tüdőm is rosszul áll egy kicsit. De hízni akarok, meg kell erősödnöm, ha el akarom bírni, viselni ezt az életet.

Még egyszer Isten vele, s mindnyájunknak gyors gyógyulást kívánok – bár mindég legalább így tudnék a jövő elé nézni, mint ebben a percben.

Bözsi

 

Ms 6310/132. Most jöttem az orvostól, egy heti ágyban fekvést rendelt: Lásd még: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 19-i (9. számú) levelét, a 11., 12., 14. számúakat, valamint Szabó Lőrincné 1928. augusztus 21. és 31. közötti (49-51. számú) leveleit. – Ma már sokkal nyugodtabb vagyok, […] Ezt a tegnap esti nagyon kedves levelének köszönhetem: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 15-i (46. számú) levele. – Pénzem van postára elég, Lőrinc küldött az elmúlt hetekben: Válasz Szabó Lőrincné 1928. augusztus 15-i (46. számú) levelének kérdésére: „Ne haragudjon, hogy megkérdem, van-e pénze még. A levélírás elég sokba kerül, nehogy emiatt spóroljon a levelekkel.”; lásd még Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrinchez korábban írott ironikus megjegyzését: „Majd kérek tőled »bélyegre«, ha elfogy.” (1928. július 26., 95. számú levél). Erre válaszként küld is pénzt Szabó Lőrinc: „leszaladok az uccára bedobni ezt az írást […] Tíz holland forintot teszek mellé.” – Most eszembe jutott Lőrinc […], talán két utolsó levelemben olyanokat is írtam, ami neki rosszulesett: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 13-i és 16-i (5-6. számú) leveleiben. – De a nő, jaj, megszomorít című versét: A Fény, fény, fény kötetből, végleges címe: Ima, a nők ellen; újságban nem jelent meg, a kötet nyomdai példányán 1925-ös évszám szerepel. – Miért írta utolsó levelének végére: hogy „talán el sem kellene küldenem ezt a levelet, mert nem olyan, amilyennek szántam.”: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 15-i (46. számú) levele.

 

 

8.

Enschede, 1928. augusztus 18.

 

Klára, ezeket én körülbelül hét-nyolc hónapja írtam le, akkor öngyilkos akartam lenni, s mindent meg akartam írni Ödönnek. Most elküldöm magának. Akkor folytatni, bevégezni nem tudtam.

Ezt olvassa el utoljára!

Bözsi

 

Egy délután – olyan hangon, mint mikor valakinek nagy szomorúsága van – Lőrinc így szólt hozzám: „Böske, okvetlen beszélnem kell magával, valami mondanivalóm van. Hol beszélhetnénk?” Nagyon meglepett a dolog, s mielőtt válaszolhattam volna, ő már folytatta: „Holnap du. 4 órakor várom a Ferenciek terén.” Megfogta a karomat, s azt mondta: „Szeretem magát, beszélnem kell magával, nagyon kérem, legyen ott.” Oly szenvedőnek látszott, hogy megsajnáltam, s megígértem, hogy ott leszek.

Ma is, két év után oly tisztán emlékszem rá, mily elhatározásokkal indultam én el erre a randevúra. Tudtam, hogy Klárival sok, nagy összezördülések közt élnek, tudtam, hogy Lőrinc Klárit megcsalja, s Klári hogy szenved. Nagyon-nagyon szerettem Klárit, s bármit megtettem volna, hogy szenvedésein enyhítsek. Lőrincet is szerettem, elsősorban mint annak a lénynek, kit a legjobban szeretek, a férjét. Versei tetszettek, s általában gondolkozása, nézetei szimpatikusak voltak.

A találkára tehát elmentem, hittel és bizakodón, hogy majd lebeszélem szándékáról, hogy engem is szeretői közé iktasson. S inkább arra kérem, legyen jó Klárihoz, ne bántsa őt. Mily jó volt akkor a jóság melegét éreznem magamban, szentül hittem, ez sikerülni fog, s nem fog akarni egy olyan nőt szeretőnek, aki ellenkezni fog. Annyira lehetetlennek tartottam egy ilyenféle viszony létrejövését köztünk, hogy a legnagyobb lelki nyugalmat éreztem. – Oh, mennyire nem ismertem én még akkor Lőrincet!

A Ferenciek terén találkoztunk, a Modern kávéházba ültünk be, mert hideg volt. S aztán beszélni kezdtünk, azazhogy inkább ő beszélt, én alig tudtam, megzavarodtam, nem értettem, hogy mit akarok, szégyelltem magam, hogy egyáltalán eljöttem. Ha beszélni kezdtem, belesültem, csak makogtam, mert folyton azt éreztem, hogy Lőrinc egyáltalán nem hallja, amit mondok, nem törődik vele, s hiába mondok akármit, mintha falra borsót hánynék. Hozzá kell itt még írnom utólag, hogy abban a percben rémülten láttam elkerülhetetlen vesztemet. Megzavart a viselkedése. Hazafelé menet a Duna-parton megcsókolt.

Itt aztán nem tudom, mennyi idő telt el, egy vagy több hét.

 

Ms 6310/131.

 

 

9.

Enschede, 1928. augusztus 19.

 

Kedves jó Klárám,

– azt hiszem, már szabad így szólnom magához újra –, bizony, én éreztem, hogy igazságtalanul írtam, mikor már elküldtem azt a keserű levelem, sőt egy másik hasonlót is utána. De azóta egy harmadikat is írtam, amiből, azt hiszem, ki lehet olvasni, hogy beláttam igazságtalanságomat és elkeseredésem túlzását. Akkor, Klári, mikor az első levelem írtam – amibe Lőrincét mellékeltem – valami szörnyű hangulatban voltam napokig. Nem tudtam én mérlegelni, tisztán látom, minden elsüllyedt előttem, s csak azt láttam: maga valami szörnyen kínlódhat ott, s nem hihet nekem többé, vége mindennek, hiába minden! Ha szidott volna, azt írta volna: úgy undorodik tőlem, hogy látni sem bírna, nem lett volna olyan hatással rám, mint volt ez a levele, ez sokkal mélyebbre belém vágott, mint minden, ami eddig történt. Nem is tudom, nem-e voltak pillanataim, mikor talán az eszemnél sem voltam. Most már túl vagyok a rettenetesen, nyugodtabban, s ezért tisztábban is tudok látni, nézni mindent. Most már erősen hiszem, hogy maga meg fog érteni, látni mindent, rendet csinál magában, Lőrincben és bennem is. Én is már sokszor éreztem: de jó is lenne ott lenni a maga kedves kis szobájában és beszélni és elmondani mindent. Így írni nem tudok úgy, mint ahogy beszélni tudnék, meg aztán rossz nagyon a várakozás is a levelekre; nem tudom, nem-e írok valamit túlzón; nem értik-e másként a szavaimat, nehéz ez így nagyon, azért igazán majd csak akkor lehet mindenről kimerítően beszélni, ha hazamegyek – ez persze engem kissé türelmetlenné tesz, s kissé elviselhetetlennek az itt-tartózkodásomat, mert most már én is nagyon szeretném, ha minél előbb rendbe jönne minden. – Máris örülök, Klári, hogy az, ami most történt, megtörtént. Mert higgye el, rettenetes idő volt számomra ez az elmúlt 2 ½ év – ezt Lőrinc is jól tudhatja. – Klári, maga írta, hogy gondolkozik „ezekről a szerelmekről”. Én most is és mindég is így láttam, így hittem, ahogyan most maga megírta, nem ismétlem, amit maga írt, biztos anélkül is érti, hogy gondolom.

Beláttam azt is, hogy Lőrinc iránt érzett szerelmemet nagyobbnak láttam – most utólag –, mint volt, illetve: úgy látszott, hogy nagyobbnak látom. Talán több szerelem bevallását vállaltam magamra – mint amennyit éreztem –, attól való félelmemben – s ez a félelem tudatalatti volt –, hogy tagadónak látszom. Lehet, hogy össze is kevertem a baráti érzést, a szeretetet a szerelemmel. Mindegy! Most már én is csak azt mondom: az a fő, minél előbb, s minél jobban meggyógyuljunk – természetes: még érzem a betegséget magamban –, igyekszem, nagyon igyekszem. S boldog lennék, Klárikám, ha tudnám, hogy ezután magának is jobb lesz. Én most már értem magát, s most én kérdezem: maga ért-e már engem? – ezt szinte szégyellem is leírni; biztos, hogy ért.

Múltkori levelemben írtam, hogy ágyban kell maradnom egy hétig, akkor rosszul értettem: hat hétig kell feküdnöm, s egy hét múlva eljön az orvos megnézni. Nem érzem éppen rosszul magam, csak a fejem fáj sokat és nagyon. Nem is bánom, hogy ágyban kell lennem, egész jó itt egyedül – persze nem: Isteni –, jobb mint lenn velük a szobában állandóan, csak nagyon unalmas, de az se mindég. Most nagyon jó, hogy vannak azok a könyvek, miket Lőrinc küldött. Legszívesebben a földrajzkönyvet a térképpel veszem elő: mennyi szép és csodálatos dolog van a világon, ilyenkor az én „nagy bajaim” is úgy eltörpülnek. Mi az az egész világ nagyszerűségéhez, s emberi sorsok – nem egyénekre gondolok – tragédiájához képest; éppen semmi, de semmi.

Isten vele, Klárikám, édes visszakapott Klárikám, nagyon kell maga nekem, nem veszíthetem el, és nem is fogom.

(Most átolvastam, amit írtam, s látom: nem is tudom megközelíteni írásban azt, amit mondani akarok.)

Nagyon sokszor csókolom, sokkal több szeretettel – ha ugyan ez lehet – mint valaha,

Bözsi

 

Kedves Lőrinc, ne haragudjon, hogy olyan igazságtalan voltam magával is, na de erről eleget írtam Klárinknak. Most csak egypár sort írok, hogy ne érezzen miattam lelkiismeret-furdalást. Nem is látom én magát olyan hibásnak, mint az elkeseredett perceimben látszott, hiszem, hogy mi még barátsággal szoríthatunk kezet. Én most már mindent megértek magával kapcsolatban, és én is azt mondom: majd rendbe jön minden szépen, lassan.

Isten vele, üdvözli:

Bözsi

 

Ms 6310/133. Elküldtem azt a keserű levelem, sőt egy másik hasonlót is utána. De azóta egy harmadikat is írtam: Az 1928. augusztus 13-i, 16-i és 18-i (5., 6 és 7-8. számú) levelekről van szó. – Akkor, Klári, mikor az első levelem írtam – amibe Lőrincét mellékeltem – valami szörnyű hangulatban voltam napokig: Az 1928. augusztus 13-i (5. számú) levélben küldi el Korzáti Erzsébet Szabó Lőrinc 1928. augusztus 10-én délelőttjéről datált (81. számú) levelét. „Klári, itt küldök még egy utolsó hazugságot, ugyan nem tudom, Lőrinc talán nem olyan »megrögzött«, mint én, s talán maga is tud erről a levélről.”; lásd az 5. levél jegyzetét. – Múltkori levelemben írtam, hogy ágyban kell maradnom egy hétig: Lásd Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 18-i (7. számú) levelét, valamint Szabó Lőrincné 1928. augusztus 31-i (51. számú) levelét, melyben Szabó Lőrinc érdeklődik: „igazán írja meg végre érthetően, hogy mi baja van. Igaz ok nélkül nem akarnak, s főleg nem dugnak senkit ágyba hat hétre.”; lásd még a 11., 12., 13., 14., 49. számú leveleket. – Most nagyon jó, hogy vannak azok a könyvek, miket Lőrinc küldött: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 8-án kelt (94. számú) levelében említi ezeket Szabó Lőrincnek: „A könyveket várom, és kérem, valami térképet is küldjön.”, valószínűleg már valamelyik előző levelében (talán a 71. levél jegyzetében közölt, 1928. július 12-én kelt, Vékes Ödönnek szóló, töredékesen fennmaradt levelében, vagy a július 14-e körül Szabó Lőrincnének írt ismeretlen levélben) esett szó küldendő könyvekről; augusztus 4-én Szabó Lőrincnek postára adott (100. számú) levelében jelzi ezek megérkezését: „Drágám, a könyveket megkaptam, s nagyon örülök nekik.”; lásd még a kötetünk 74. számú levelének jegyzetében közölt, Vékes Ödönhöz írt levelet július 22-ről: „Ödön, kérlek, a legsürgősebben küldjetek nekem valami olvasnivalót, mert megöl az unalom.” Ezenkívül lásd még Szabó Lőrinc 1928. július 20-i, 28-i, 30-i (72., 75. és 77. számú) leveleit, valamint Szabó Lőrincné augusztus 10-i és 13-i (43. és 45. számú) leveleit. – Kedves Lőrinc: a levél Szabó Lőrinchez szóló melléklete Ms 6310/35. jelzet alatt található az MTA Könyvtára Kézirattárában.

 

 

10.

Enschede, 1928. augusztus 21. kedd délelőtt

 

Klárikám, ma megint rossz napom van, talán azért, mert biztosra vettem, hogy ma reggel jön levél magától, és nem jött. Nyugtalan vagyok, minden kétségem újból előjött, félek a jövőtől, sikerül-e mindent rendbe hozni, jóvá tenni. Lőrincre is gondolok. Jaj, de rossz kedvem van most! Odabújok gondolatban magához és panaszkodom. Klári, annyi erőtlenséget érzek magamban, gyengeséget, talajtalanságot. Annyi hibát látok magamban. Hát mit csináljak, mibe kapaszkodjak? Jaj, de nehéz így kínlódni, s nem is tudom, miért. Azt mondják itt, hogy egész éjjel beszéltem álmomban. Sokat álmodok magukról. Szeretnék otthon lenni, sokszor rém türelmetlenné tesz, hogy itt fekszem egyedül. Klárikám, csak azt az egyet tudom biztosan, hogy maga kell nekem, magát szeretem, mást nem tudok, semmit, semmit nem tudok. Magát semmi esetre sem akarom elveszíteni.

Klári, mondja, rossz vagyok én? Maga ismer, én nem tudom, néha úgy érzem, hogy nagyon rossz vagyok. Egész elrémülök ilyenkor magamtól, s szabadulni szeretnék önmagamtól. Úgy el van már csépelve az a kettősségi hasonlat, de kénytelen vagyok én is ilyesmiket mondani, sőt tízszerességet, százszorosságot érzek néha magamban.

Oly unalmas itt és mindenhol, kellene valamit csinálni. De mit? Buta vagyok, tudatlan vagyok, fizikai munkára sem vagyok való. Semmire sem vagyok való, kiderült: még szeretőnek sem.

 

 

augusztus 22. délelőtt 11 óra

 

Ma reggelre biztosra vettem, hogy kapok levelet, s nem jött. De ha gondolkozom kicsit, nem is jöhetett, mert közben két ünnepnap volt. Itt ugyan csak a vasárnap számított. Klárikám, azért küldöm el ezt a tegnap írt soraimat, hogy lásson egészen. Ha meg akar gyógyítani, ne utálkozzon a sebeimen. Nem mindig vagyok olyan hangulatban, mint tegnap: de tudja ezt is.

Ma esik az eső, a fejem már nem fáj úgy, csak sokat van gyomoridegességem. Most az elmúlt napokban már sokat írtam magának, félek, néha nem-e fejeztem ki magamat rosszul, s ezért nem-e ért félre egyes helyeken. Máskor meg úgy érzem, hogy ott is, ahol én nem látok tisztán, maga megért mindent. Mégiscsak egyetlen erősségem: a magában bízásom. Most még délelőtt van, délután négykor jön a postás, az még sok idő. Háromszor jön naponta, reggel 9, du. 4 és este 9 óra felé. Rémes, hogy várom ezeket az időket. Különösen ma, de ma délután, úgy érzem, jön is levél, addig nem adom ezt fel. Ha nem jött, 4 után feladom, s várok tovább.

 

 

délután 4 óra

 

Elment a postás, s megint nem jött levél, most már nagyon türelmetlen vagyok, s ezt a levelem sem tudom feladni, részint mert újabb határidőt tűzök ki, s mert zuhog az eső, én fekszem, nincs kivel elküldeni. Így elő-előveszem, írok bele keveset, kissé magával vagyok. Most megint leteszem és várok kilenc óráig, nem írok, mert mindenféle bolond gondolataim vannak, s hogy elcsitítsam magam, csak arra akarok gondolni, hogy este jön egy jó levél.

 

 

este 9 óra

 

Végre jött levél, elolvastam. Szeretnék otthon lenni, hogy megcsókolhassam magát érte, amit írt. Sajnos, most nem írhatok, sötét van – a „slaapkamer”-ban nincs semmiféle világítás – aludni kell, majd reggel, Isten vele, jó éjszakát

Bözsi

 

u. i.: jókedvem van a levéltől.

 

Ms 6310/134. A 10. és a 11. számú leveleket együtt küldi el Vékesné Korzáti Erzsébet (lásd az 1928. augusztus 23-án írt, 11. számú levél végén: „a római kettőssel jelzett levelem azokban a napokban írtam, mikor nem jött magától levél. Elküldöm, benne van két napom majdnem minden órája.”) Oly unalmas itt és mindenhol, kellene valamit csinálni. De mit? Buta vagyok, tudatlan vagyok, fizikai munkára sem vagyok való. Semmire sem vagyok való, kiderült: még szeretőnek sem: Erre válaszolja Szabó Lőrincné 1928. augusztus 26-i (50. számú) levelében: „Bözsi, bízzon az életben! Akarjon csak komoly, munkás ember lenni, és meglátja, sikerülni fog.”; bár utána elszólja magát, saját gyengeségéről árulkodik: „Úgy undorodom magamtól, ahogy talán még senki ember nem utálta sajátmagát. De minek írom én ezeket magának? Nem tartozik ide; az én külön betegségem ez. Nem jó hallani magának, mert esetleg elvész a hite bennem – pedig magához van erőm, nyugodtan jöhet velem –, engem se erősít meg.” – Két ünnepnap volt: Vasárnap, és hétfőn augusztus 20., Szent István napja. – Félek, néha nem-e fejeztem ki magamat rosszul: Erre válaszol Szabó Lőrincné az 50. számú levélben: „ne törje a fejét azon, hogy rosszul fejezi ki magát.” – Most az elmúlt napokban már sokat írtam magának: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 16-i, két 18-i és 19-i (6-9. számú) levele. – Végre jött levél: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 19-i (48. számú) levelét nyugtázza.

 

 

11.

Enschede, 1928. augusztus 23.

 

Kedves Klárikám, dehogyisnem akarok én hinni, bízni magában – hiszek is – hanem eddig úgy elgyengített, hogy mindig csak azt olvastam ki a leveléből, hogy Lőrinc kedvéért és Lőrinc kedvéért akar szeretni és hinni nekem. Ettől féltem, most már nem. Klárikám, most már talán látja ezt az egész ügyet tisztán, látja azt is: mily rettenetes idő volt számomra, mikor nem közeledhettem magához, hogy miért, arról már írtam, s amit nem írtam ki, azt biztosan megértette már anélkül is. Az, hogy én maga előtt a jövőben tisztán, álarc nélkül állhatok: nagyon nagy öröm számomra. Borzasztó volt, Klári, annyit hazugul szólnom magához, és tényleg igazán örülök, hogy Lőrinc szóvá tette maga előtt ezt a dolgot, legalább így szépen megoldódott. De azért ne higgye, hogy csupa örömből áll az életem. Más is van, közte az is, hogy még érzem az elszakadást Lőrinctől. – Jaj, csak most nehogy félreértsen, hogy visszakívánom azt az időt, ami megdőlt. – Nézze, Klári, én nem tudom, mi fűzött engem Lőrinchez, lehet, hogy tényleg csak érzékiség, mondom, nem tudom, de mikor ezek az érzések a legerősebbek voltak bennem, akkor is csak azt kívántam, azt akartam: múlna már el, szűnne már meg ez a viszony. Gyötrődtem, kínlódtam, de nem bírtam szólni magának. Egyszerre éreztem: vonz valami Lőrinchez, nem akarom ezt a vonzalmat, ezt a viszonyt, s ugyanakkor tudtam, bárhogy kívánom is a szakadást, mégis meg fogom érezni azt. Klárikám, én nem mondom, hogy rettenetesen és halálosan szerelmes voltam Lőrincbe, de nézze, ami volt, nem múlhat el máról holnapra. Mégis jó, hogy most messze vagyok, még itt is maradok egy jó ideig, s ha hazamegyek, megerősödve testben, lélekben, jóra fordul minden, elmúlik minden rossz. Én is így látom nyugodt perceimben, így is akarom, hogy legyen. Így is lesz! Csak hát ugye, most még friss minden. Higgye el, Klárikám, megvan bennem a jóakarat. Ödönre is gondoltam, magamtól is rájöttem, hogy most nem szabad neki beszélnem, miatta. Azt is tudtam, hogy nekem lenne megkönnyebbülés a beszéd.

Na de most egy kicsit másról is írok – jó? Bandi nemigen hízik, ¾ kilót vagy egy kilót hízott összesen, nem tudom biztosan, de nagyon jól néz ki, az orvos azt mondta, nem is olyan sovány (21,20 kg). Annak örülök, hogy nem jár trikóban, itt az összes gyerekek, sőt a nagyok is vastag alsó trikót hordanak, ő nem fázik anélkül sem. Talán most kicsit edzettebb lesz. Én változatlanul fekszem az ágyban, várom az orvost, mit mond.

Nagyon megmosolyogtam, úgy befelé, Kis Klára mondását. Drága egy kis gyerek, én egyenesen imádom, nem hiszem, hogy Bandit jobban szeretném, mint őt. Írjon róla néha.

Klárikám, most már nem írok többet, még csak azt, hogy a római kettőssel jelzett levelem azokban a napokban írtam, mikor nem jött magától levél. Elküldöm, benne van két napom majdnem minden órája.

Csókolom sokszor, bízok magában, szeretettel

Bözsi

 

Kis Klárát csókolom, Lőrincet sokszor üdvözlöm, legyen jókedvű

B.

 

Ms 6310/135. Én változatlanul fekszem az ágyban, várom az orvost, mit mond: Lásd a 7. és 9., majd pedig a 12., 13., 14., 49. és 51. számú leveleket. – Megmosolyogtam, úgy befelé, Kis Klára mondását: válasz Szabó Lőrincné 48. számú levelének anekdotájára: „Lőrinc a múltkor elszavalta neki a Tetemrehívás első pár sorát. Tetszett a kis kölöknek, gondolkozott, azután azt mondta: milyen buti volt, hogy nem húzta ki a kést a halott szívéből, nem lett volna bizonyíték.” – A római kettőssel jelzett levelem: Az 1928. augusztus 21-i (10. számú) levél; a két levelet együtt küldi el, Szabó Lőrincné pedig 1928. augusztus 26-án az 50. számú levélben együtt válaszol a kettőre.

 

 

12.

Enschede, 1928. augusztus 28.

 

Kedves Klárikám, most az egyszer tényleg rosszullétem akadályozott meg abban, hogy írhassak. Az utóbbi napokban, teljesen érthetetlenül, nagyon sokszor rosszul voltam. Lehet, hogy a fekvés nem tesz jót, hanem még idegesebbé tesz. Alig várom az orvost, aki még nem jött. Nagyon furcsák ezek a rosszulléteim és nem is tudom pontosan megmagyarázni, mert ha elmúlik, többnyire nem is emlékszem rá. Olyankor nem tudok felkelni sem (felülni), rendesen reggel az ébredésemmel kezdődik, illetve éjjel szörnyű nyomasztó álmom van akkor, rettenetes fejfájással, sírással ébredek. Olyan nyilallós fejfájásaim vannak, hogy jajgatnom kell, felébredésem után órákig nem tudok magamhoz térni, egyszer délután 2 óráig tartott. Ez csak egyszer volt, de nagyon rossz volt, mondom, nem tudom pontosan leírni, milyen volt, csak arra emlékszem, hogy amit közben aludtam, nem tudtam megkülönböztetni az ébrenlétemmel, és alig tudtam megmozdulni az ágyban, sőt beszélni is nehéz volt. Két órakor ettem, de rettenetesen szédültem és gyengének éreztem magam. Délelőttjeim kb. ilyenek voltak napokig – ma nem –, délután teljes közönyösség váltotta fel, estére egész felfrissült az agyam – testem nem –, rettenetes írókedvem jött, de itt este nem lehet, s a fél éjjelt végighánykolódom álmatlanul, folyton írok magának gondolatban. Végre elalszom, rosszul alszom, nyugtalan álmaim vannak, s a reggel kezdődik úgy, ahogy már leírtam, néha erősebben, néha gyengébben, a fejem fáj mindig.

Azt kérdezi, miért mentem orvoshoz!? Már megírtam. Nem? Nem bírtam enni, rosszul éreztem magam, rosszul néztem ki. Az orvos megvizsgált, nem sokat mondott, nekem pláne semmit. Azt hiszem, a tüdőm is gyenge lábon áll, ágyban biztos ezért kell feküdnöm. S fő bajom még a gyomoridegesség, ami nagyon kínoz. Most nem tudok többet írni, nagyon fáj a fejem, Ödönnek írtam, nagyon igyekeztem olyan levelet írni, aminek örül, de nagyon kimerített. Neki annyit írtam, hogy a hízás miatt kell feküdnöm, most nem is tudom, a tüdőmet említettem-e?

Klárikám, majd máskor írok egy rendesebb levelet, most nem megy. A maga leveleinek mindég nagyon örülök. Milyen jó maga! Egyet ugyan kaptam a múlt héten, ami nagyon fájt, de nem értettem félre. Milyen édes a kis Klári, magának érdemes élni, Klári, szereti az urát és a gyerekét.

Isten vele, Klárikám, csókolom sokszor

Bözsi

 

Ne haragudjon, hogy ilyen nehezen tudok megnyugodni, dacára a maga nagy jóságának, majd eljön az is.

 

Ms 6310/136. Válasz Szabó Lőrincné 1928. augusztus 21-i (49. számú) levelére. Tényleg rosszullétem akadályozott meg abban, hogy írhassak: Betegségéről lásd a 7., 9., 11., 13., majd pedig a javulásról a 14., 49., 51. számú leveleket. – A maga leveleinek mindég nagyon örülök. […] Egyet ugyan kaptam a múlt héten, ami nagyon fájt, de nem értettem félre: Feltehetőleg Szabó Lőrincné 1928. augusztus 21-i (49. számú) levele: „Remélem nem ért félre semmit azokból, amiket mondtam.” – erre Vékesné Korzáti Erzsébet szövegszerűen utal vissza idézett mondatával.

 

 

13.

Enschede, 1928. augusztus 30.

 

Kedves Klárikám,

„betegségemről” most sem tudok többet írni, mint amennyit már írtam eddig is. Az orvos még nem jött. Különben is nem vagyok beteg, csak biztosan az orvos látta, milyen rossz bőrben vagyok, látta ócska tüdőmet, s minden orvosnak más a meggyőződése, ez talán azt hiszi, nekem a fekvés használni fog. Lehet. Nem tudom, majd elválik. Azok a rosszulléteim, amikről utoljára írtam, azóta nem ismétlődtek. Bizonyára idegességem – remélem utolsó – tünetei voltak. Most tűrhetően érzem magam, csendben vagyok, fejfájásom ugyan még sokat van, de azért szeretném, ha legalább így maradhatnék.

Írni most már én sem fogok olyan sokat, úgy veszem észre, nagyon nyugtalanná tesz, ha arról az ügyről, s vele kapcsolatban magamról írok. Most már maga úgyis tud mindent, esetleg jól lát is. Amit még erről beszélni lehetne, az csak árnyalat, és éppen ezért nehéz is leírni – mert árnyalat –, jobb lesz majd erről akkor beszélni, ha majd egészen elcsendesedik bennem is minden.

Ebben a percben ment el a doktor, közben itt volt, megvizsgált, azt mondta: maradjak csak ágyban. Kérdeztem, rossz-e a tüdőm. Azt mondta: nem, csak egy kicsit gyenge, s általában gyenge szervezetem van. Egyek sokat, s ha pár hétig még ágyban maradok, meg fogok erősödni. Szóval többé-kevésbé ugyanazt mondta, amit a többi orvosok is mondtak már eleget. Írt még valamit, amitől tudok majd aludni s nem fáj a fejem. Hát megpróbálom, ágyban maradok, hátha használni fog.

Klárikám, itt küldök még egy német levelet, az előzményeit biztosan tudja. Ennek a levélnek a lényegét is egész jól megértettem, nagyon szégyellem magam miatta. Magamban már elintéztem, természetesen nem fogok erre válaszolni. Magának csak azért küldöm el, mert semmit sem akarok ezentúl maga előtt elhallgatni, akármilyen lényegtelennek is látszik. Azonkívül kérem Lőrincet, fordítsa le, szeretném biztosan tudni, hogy mindenhol jól értettem-e. S elismerem: igaza volt, mikor figyelmeztetett, ő tudja, mire. Én nem hittem el.

Isten vele, Klárikám, sokszor csókolom

Bözsi

 

Ms 6310/137. Azok a rosszulléteim, amikről utoljára írtam: Lásd előző levelét: 1928. augusztus 28. (12. számú), betegségéről még a 7., 9., 11., 49., 51. számúakat. – Itt küldök még egy német levelet, az előzményeit biztosan tudja: Szabó Lőrinc fordítását és hozzáfűzött kommentárját lásd a 85. számú levélben, előzményeit és folytatását pedig a 2., 6., 14., 16., 17., 73., 77., 78., 94., 95., 100. számú levelekben és jegyzeteikben.

 

 

14.

Enschede, 1928. szeptember 3.

 

Kedves Klára, azt hiszem, ma már ott tartok, hogy egy rendes levelet tudok írni magának. Nagyon igaza van és jól lát mindent. Én azt nagyon jól tudtam mindég, hogy az az igazi szerelem, ami magát Lőrinchez s Lőrincet magához köti. Azt is tudtam s tudom ma is, hogy ami köztem s Lőrinc közt volt: érzékiség. Bármily erős is volt ez az érzés, mégis soha egy pillanatig sem kívántam ővele élni le egy életet, s most is, ha elképzelem: én maradhatnék Lőrinc mellett, hát a legbiztosabban meg tudom állapítani, hogy: nem kívánnám és nem kívánnám. Tehát: ez nem szerelem! Soha nem is mondtam, hogy az – hisz Lőrinc eleget hallhatta tőlem. – Ennek igazolásául sok mindent fel tudnék hozni, például miért volt az mindég, hogy ha én magánál valami hidegséget, idegenkedést vettem észre velem szemben – ami elég sokszor megtörtént –, rögtön Lőrinc ellen fordultam, szidtam, legyen már vége ennek a viszonynak, hisz a végén már tényleg el fogja venni tőlem magát egészen. Erről megint tudna egyet-mást mondani Lőrinc. S aztán jött felém Lőrinc az érzékiségével – nem tudok kikerülni ilyen szavakat, amiket bizton rossz magának olvasni, s lehet, hogy éppen ezért nem tudok írni úgy, ahogyan maga szeretné, mert mindég erre gondolok. Hiába, nehéz leküzdeni ezt az érzést –, rettenetes erős volt ez az érzékiség, tényleg megzavarodtam tőle. Na, de minek is erről annyit írni. A lényeg az: szerelem egyik félnél sem volt, az érzékiség nagyon erős volt, nálam is. Klári, higgye el, hogy én erőmön felül védekeztem ellene. Most azért én igazán nagyon boldog vagyok, hogy magát visszakaptam, és szívemből kívánom, hogy maguk közt egy teljes harmónia létesüljön, s merem is mondani, hogy mindig is ezt kívántam. A barátság pedig egy tág fogalom, én sem igen hiszek a férfi és nő közti barátságban, illetve vannak nők és férfiak, akik közt tényleg előfordulhat ilyen „barátság” viszony, de nem hiszem, hogy én ezek közé tartozom. Ezzel nem azt mondom, hogy Lőrinc ezentúl idegen lesz számomra és utálni fogom. Dehogy! Nagyon jól meg fogunk férni egymás mellett. Én – hisz tudja azt maga jól – különben sem vagyok olyan barátkozó lény, nagyon megelégszem egyedül magával. E tekintetben nem tudom felosztani magamat. Érdekes, hogy sem Ödönnel, de még Lőrinccel szemben sem tudtam olyan – még megközelítőleg sem – baráti érzést érezni, mint amilyent magával éreztem. – Ezt csak megjegyeztem, mellékesen.

Lőrinc pedig ne higgye, hogy kevés az a szeretet és segítés, amit Klára nyújt ma nekem. Sok és gyönyörű. Azért is estem annyira kétségbe – hogy szinte belebetegedtem –, mert nem tudtam elképzelni ennyi megértést és jóságot, mint amennyit Klárától kaptam. S Klára ne is tiltakozzon, ha jónak tartom, hozzám legalábbis az. Boldog vagyok és büszke, hogy valamikor kislányának hívott.

Kitűnően mulattam – lám, már ezt is tudok! – Lőrinc két utolsó során, hogy: „hosszabban akart írni, de a zongora is nagyon csábította”. A nagyon szót ugyan utólag kihúzta. (Bocsánat, ha tévedtem a „nagyon” szóra vonatkozólag.)

A „betegségemet” ugye már megírtam, most már sokkal jobban vagyok, aludni is tudok. Lehet, hogy az a por jó, amit a doktor írt, talán túlságosan is jó, mert nappal is kissé kábult vagyok tőle – vagy a sok ágyban levéstől –, tegnap is legurultam a csigalépcsőn, félúton ugyan megkapaszkodtam a korlátban, de így is jól „megkékültem”. Na, de ez semmi.

Azt hiszem, most már látja, hogy a javulás útján vagyok, sőt akarok is megjavulni. De van nekem még sok más bajom, Klára, újabb, illetve nem is újabb, hanem most jobban látok itt mindent – ezekre vonatkozólag – egyedüllétemben. Most nem akarok erről bővebben írni, talán máskor. Akkor is csak úgy, ha nem terhelem vele. Egyébként ez nem függ össze Lőrinccel semmit. Most újra átolvastam a levelét, s megakadt a szemem egy-két során, itt nem értek, Klára, magával egyet. Hogyan vállaltam volna én az életet azzal, hogy megszülettem? Igazán semmi közöm hozzá, hogy megszülettem, pláne, ha még egy csomó rossz tulajdonságot is örököltem ugyanakkor, miért érezzem én még kötelességnek is azt elviselni?! A megszületésem nem az én cselekedetem. S éljek esetleg hazug elvekért, és éljek egy olyan férfival, aki semmiféle szükségletemet nem tudja kielégíteni? – nem csak testiekre gondolok. – Na, de úgy látszik, önkéntelenül is rátérek arra, amiről szintén nem akarok most írni. A hangulatomat sem akarom rontani most az ezekre való gondolással, úgy kell őriznem ezt a kis nyugton létemet, mert nem nagyon hiszek a tartósságában. – A német levélről is van egy kis mondanivalóm, nem fontos, csak olyan kis gyónásféle, de most nincs kedvem arról sem írni. Nehogy azt higgye, hogy történt valami, nem, csak volt egypár gondolatom utólag, na, de mondom, jelentéktelen.

Isten vele, Klárikám, sokszor csókolom, és maradjon meg maga nekem, olyan jó, hogy szerethetem, és olyan boldoggá tett, hogy olyan anyai hasonlatokat használt. Írja meg, hogy úgy írtam-e, ahogy maga akarja. Ha valamit ki is hagytam esetleg, az nem szándékosan történt, csak mert nem tudok én olyan értelmesen írni, mint maga. Még egyszer csókolom

Bözsi

 

Kedves Lőrinc, most magát el fogom árasztani kérdéseimmel. Az alól azonban felmentem, hogy sajátkezűleg válaszoljon is rá, elég, ha elmondja Klárinak, majd ő megírja. Először is nem tudom, hogy állok az osztrák átutazási vízumommal? Annak idején – mint talán tudja is – egyszerit váltottam, elég helytelenül. Itt nem tudom, hogy intézzem el, tehát: mit csináljak? Továbbá: visszautazni is egyedül fogok, ezért úgy szeretném intézni, hogy valamit láthassak is – egy-két várost. Szeretnék Nürnbergben kiszállni. Amíg a vonat áll, az kevés idő erre. Lehet-e úgy csinálni, hogy én egy másik vonattal folytassam az utamat, anélkül, hogy szállodába kellene mennem, ezt semmi esetre sem akarom, mert pénzt ilyesmire nem adhatok. Jó volna, ha maga megtudná, hogy indulnak innen, Arnheimből a vonatok. Én ezt itt nem tudhatom meg, mert Arnheim elég messze van innen, az a fővonal, innen minden félórában indul vonat oda, de sokba kerül. Arra is gondoltam, hogy ha sehol sem szállhatok ki a vonatból 1-2 órára, egy fél, sőt egy egész napot is – persze csak nappal – várnék egy másik vonatra, azt hiszem, megérné. Vagy mit szólna ahhoz, ha innen Amszterdamba mennék, azt nézném meg, akkor a tengert is látnám, s úgy mennék onnan Bpestre. Azt tudja meg, mibe kerül Amszterdamtól Pestig az út. Hogy Enschedetől Amszterdamig mibe kerül, azt én is meg tudom itt kérdezni. Az előbb azt írtam: nem adnék pénzt Nürnbergben szállodára, s most mégis arról ábrándozom, hogy Amszterdamba mennék – de ugye ez jobban meg is érné a pénzt? –, na de az már oly mindegy, hogy 80 pengőt adok ki az útra vagy 90 pengőt. Azt hiszem, úgy is csinálom, Amszterdamba megyek, s onnan haza. – Ha valami tanácsot tudna adni, nagyon örülnék. – Ez persze még mind nagyon korai dolog, de szeretném előre tudni, s magának is hosszabb időt akarok adni, megtudni egyes dolgokat. Szóval, ráér, nem sürgős.

Még van egy-két nevetségesnek látszó kérdésem, de azt hiszem, megértené, ha ismerné ezeket a hollandusokat. Halvány fogalmuk sincs Pestről – dacára a sok képeslapnak –, olyanokat kérdeznek: van-e Pesten is ilyen szép park – itt kettő vagy három van –, ilyen szép templom, és hogy hány templom van? Sokszor nevetnem kell naivságukon. Most arra kérem, ha valahogyan lehetséges, tudja meg körülbelül: hány templom, hány színház, mozi, park van Pesten. Persze nem ragaszkodom pontos statisztikához. Tudja mit!? A Pesti Napló szerk. üzenetek rovatvezetője biztosan meg tudja mondani, hisz az minden csudabogárra felel.

Most már több nem jut eszembe, azt hiszem, elég is ennyi. Isten vele. Már nem fáj a feje a „náthaláztól”?

Üdvözli

Bözsi

 

Ms 6310/138. A „nagyon” szóra vonatkozólag: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 31-i (51. számú) levelében lévő Szabó Lőrinc-utóirat egy olvashatatlanná törölt szavára céloz. – Most újra átolvastam a levelét: Az 1928. augusztus 31-i (51. számú) levelet.

 

 

15.

Enschede, 1928. szeptember 10.

 

Kedves Klárikám, nagyon boldogan olvasom el újra és újra 6-án írt levelét. Dehogy hiszem, hogy szidni akar, s ha szidna is, annak is örülnék – meg is érdemlem sok helyen –, mert akkor is csak azt látnám, hogy törődik velem. De látja, látja milyen nehéz levélileg elintézni valamit, pláne ilyen bonyolult dolgokat. Rémes, hogy maga azt hitte, hogy fölényes hangon akarok beszélni magával, jó, hogy csak most írta meg, mikor már elmúlt ez a hiedelme, különben nagyon kétségbeestem volna újra. Most világosodott meg bennem az is, hogy maga az én sok jajgatásomat innen mind Lőrinc utáni jajgatásnak vette talán. Az istenért, Klárikám, nehogy azt higgye, egész meg vagyok ijedve, ha erre gondolok. Jajgattam, persze hogy jajgattam, mert nem hittem, hogy én mégis visszamehetek magához, s ha egy-két levele nyújtott is valami reményt, hamar elfogott a kétség újból. Aztán vannak nekem otthoni bajaim is, azok is kínoztak, beteg is voltam itt, s valahogy összekeveredett minden. Na, de most már nemsokára otthon leszek, ennek ugyan örülök is, nem is, de most megint nehogy félreértsen, kizárólag anyagi helyzetünk miatt van bennem ez az érzés. Lőrinc miatt pedig ne féltsen engem, egész nyugodtan találkozhatunk, én nem lemondtam róla, hisz sohasem volt az enyém. Erről különben írtam már, azt hiszem, de beszélni mégis majd jobban lehet erről. Meg fogom majd magyarázni, hogy érzek e tekintetben.

Klárikám, azt ne higgye, hogy hamis hangokat használok mostanában magával szemben, megmondanék magának mindent őszintén, még akkor is, ha tudnám, hogy az esetleg fáj magának. Látja, mégis kicsit nehéz nekem elhinni azt, hogy hihet maga nekem újból úgy, mint régen hitt. A német fiú ügy olyan pici és nem fontos, hogy nem is érdemes róla beszélni. Nem is írok most sem róla, majd otthon ezt is elmondom.

Nagyon köszönöm, hogy akar nekem segíteni ahhoz, hogy valami komoly dolgot csinálhassak, bizony jó is volna nekem valamivel foglalkozni, csak az a baj, nem sok bizalmam van önmagamhoz. Tudok-e én valami rendes dolgot elvégezni? Na, de remélem, ezentúl másféle életem lesz, tanultam most, sokat tanultam.

Nagyon akarok rendes ember lenni, Klárikám, higgye ezt el. Most már a viszontlátásig sokszor csókolja

Bözsi

 

Ms 6310/139. Boldogan olvasom el újra és újra 6-án írt levelét: A levél nem ismeretes. – Nagyon köszönöm, hogy akar nekem segíteni ahhoz, hogy valami komoly dolgot csinálhassak: Vö. Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 23-i (10. számú) levelének augusztus 21. délelőttről datált részét Szabó Lőrincné 1928. augusztus 26-i (50. számú) levelével.

 

 

16.

Enschede, 1928. szeptember 17.

 

Klárikám, már oly rég nem kaptam magától levelet. Haragszik rám talán valamiért? Úgy félek most már mindég, hogy mégiscsak félreért néha valahol. Folyton töröm a fejem, hogy hol érezhetett valami bántót abban a levelemben, amiben a német levelet elküldtem. Nem tudom megérteni, miért váltott ki magából az a levelem olyan érzéseket, mint amilyenekről írt. Úgy látszik, bennem van a hiba: nem tudom magam úgy kifejezni, nem tudok úgy írni, ahogyan szeretnék. Most már nemsokára hazamegyek, s akkor jobb lesz, ha mindenről beszélhetünk, jobban meg fog érteni. Nem fog csalódni bennem, meglátja.

Tényleg mosolyogtam azon a pár során, hogy meg akarta néha nekem magyarázni, hogy: milyen fontosnak tartja magát a magam számára. Klárikám, hát ezt akarja maga magyarázni nekem, amit én szentül hiszek?! Tudtam én ezt, de talán most jobban, mint valaha. Semmi esetre sem akarom elveszíteni magát, s teljes erőmből azon leszek, hogy elmondjak magának mindent, mindent, hogy megértse egészen, hogyan történt meg ez a szörnyű dolog – hogy én magát megcsaltam, magának hazudtam –, nem akarom, hogy egy homályos pont is maradjon. Biztos vagyok benne, hogy meg fog érteni. És azt higgye el, hogy én nagyon, nagyon szeretem magát, Klári, az nem lehet, hogy ezt ne érezze! Higgyen ebben a furcsaságban, hogy én akkor is jót akartam magának, mikor Lőrinccel mentem. De nem, nem akarok ezekről írni, biztosan tudom, hogy sokkal jobb lesz, ha beszélünk róla.

Most tulajdonképpen beteg vagyok, magam sem tudom, hogy történt, azt hiszem, meg is fáztam, s nagyon felizgatott a hazautazásom dolga is, különböző okok miatt. (Félreértés ne történjen, megjegyzem: kizárólag anyagi okok.) A doktor kinn volt nálam, s azt mondta, hogy tulajdonképpen javultam. Úgy látszik, mégis a tüdőm miatt fektetett le. A mostani rosszullétemről nem mondott semmit, csak annyit, hogy csak feküdjek még. S írt még egy orvosságot.

Most már nagyon nehezen bírok itt lenni, ugyan félek a hazamenéstől is. De itt mégis valamennyire megerősödtem, talán jobban tudom elviselni, ami otthon vár rám. Nagyon rossz nem egyfajta embereknek együtt élni, mások a szokásaik stb. Én ugyan nagyon igyekeztem alkalmazkodni hozzájuk, nem is voltak súrlódások, de mégis nehéz volt. Nagy harcot kellett vívnom például, hogy Bandira ne húzzanak különféle vastag trikókat, aztán a mosakodásról ne is beszéljünk, milyen nehéz volt.

Nagyon türelmetlen vagyok már, hogy mi is lesz a hazautazásommal, Ödön egy újabb dátumot is írt – okt. 6. –, így most nem tudom biztosan, melyik lesz az igazi. Várom Lőrinc levelét is, nem tudom mégsem, az útlevelemet hogy intézhetem el itt. Nem tudom most biztosan, Ödönnek megírtam-e, hogy én is úgy találom jobbnak, ha ő Pesten megveszi a jegyet. Valószínűleg megírtam, de ha esetleg beszélnek vele, említsék meg.

Nagyon lehet, hogy minderre, amiket én most írtam – mire a levelem odaér –, már választ is kapok közben.

Nem írhatok ma már többet, mert be kell mennem vacsorázni és ágyat is húznak. Isten velük, ja, Klárikám, majdnem elfelejtettem: kis Klárinak akarok egy kis facipőt vinni – nem drága, 60-70 cent – írja meg hányas lába van, illetve rajzolja le a lábacskáját, mert itt egész más a cipők számozása.

Sokszor csókolja

Bözsi

 

Azt is elfelejtettem ideírni, hogy már sokkal jobban vagyok, csak kicsit köhögök. Lehet, hogy ez a nyirkos, hűvös levegő nem jó itt nekem. Alig volt itt meleg, néha reggel fagyott is. Igazán!

B.

 

Ms 6310/143. Ez a levél az a légipostai küldemény, amelyről Szabó Lőrinc németországi útjuk előtti hosszú levele végén (lásd: 1928. szeptember 19., 87. számú) ezt írja: „A repülőposta innen gyalázatosan működik. Onnan kitűnően jött hétfő esti levele. Rá van írva, hogy az egyik repülőgép indulása után kapták meg, s emiatt késett, ma reggel (szerda) mégis itt volt.” A Szabó Lőrinc 1928. szeptember 14. és 19. (86. és 87. számú) leveleiben küldött válaszokat keresztezi a levél, amely még az útlevélre kérdez rá. Jelzi is: „Nagyon lehet, hogy minderre, amiket én most írtam – mire a levelem odaér –, már választ is kapok közben.” – Hol érezhetett valami bántót abban a levelemben, amiben a német levelet elküldtem: – Az 1928. augusztus 30-i (13. számú) levélben. – Miért váltott ki magából az a levelem olyan érzéseket, mint amilyenekről írt?: Vagy az 1928. szeptember 6-án írt, vagy a szeptember 10-ével kezdődő héten írt Szabó Lőrincné-levélben (mindkét levél ismeretlen).

 

 

17.

Enschede, 1928. szeptember 25.

 

Klárikám, hát mégsem sikerült a kölni találkozásunk. Vagy talán jobb is ez így!? Különösen akkor érzek így, ha levelének arra a részére gondolok, ahol azt írja: ennek a találkozásnak örül is, meg nem is. Nem értem ugyan egészen, mi van e mögött a mondata mögött. Így gondol az otthoni találkozásunkra is? Klárikám, nem hiszem, hogy ne lássa most már teljesen, hogy mennyire szeretem magát, ragaszkodom magához és – istenem, nem is tudom hogyan fejezzem ki magam – mennyire akarok rendes lenni ezután.

Még ma is gyengén érzem magam, köhögök és kimerített a sok köhögés. Az orvos kis bronchitist is emlegetett.

Most reggel, kb. két órával ezelőtt igen furcsa dolog történt velem. Először is reggel korán volt egy nagy rohamos köhögésem, ez minden reggel így szokott most lenni, hányással – ma reggel azonban a hányás elmaradt. Mikor jól kiköhögtem magam, kissé jobban lettem, sőt meg tudtam enni az egész reggelimet.

 

 

aznap este hét óra

Délelőtt nem tudtam befejezni a levelem, mert rosszul lettem, így van ez napok óta, egyik órában jobban érzem magam, s a másikban hirtelen rosszul. De most gyorsan folytatom: szóval reggel egyszerre eszembe jutott, hogy az én fizikai rosszulléteim milyen pontosan összeestek – hogy is mondjam csak? – a lelki rosszulléteimmel. S azon gondolkodtam, van-e a kettő között valami összefüggés, mikor jött a vasárnapi újság, amiben találtam egy cikket, ami szintén valami ilyesmivel foglalkozik. Illetve azt is mondja többek közt, hogy a lelki bajok erősítik a testi bajokat.

Klárikám, ne nevessen, de olyan furcsán érzem magam, ebben a percben nem is tudom, mit is akartam mondani tulajdonképpen. Tisztára elfelejtettem, de azért elküldöm ezt a levelet. Azt hiszem, az van velem, hogy: nagyon szeretnék írni, erőltetem magam, de nem megy. Pedig már annyi mondanivalóm van, illetve már oly nehezen tartogatom magamban a mondanivalóimat.

Na de tovább megint nem tudok eljutni.

Isten vele Klárikám, viszontlátásig csókolja

Bözsi

 

Itt már ég a tűz a kályhában.

 

Ms 6310/140. Hát mégsem sikerült a kölni találkozásunk: – Szabó Lőrinc 1928. szeptember 14-i és 19-i (86. és 87. számú) levelében szervezi meg a találkozót; Vékesné Korzáti Erzsébet azonban betegsége miatt lemondja a találkozót; lásd még Szabó Lőrincnek írt szeptember 24-e előtti (103. számú) levelét. – Mikor jött a vasárnapi újság, amiben találtam egy cikket, ami szintén valami ilyesmivel foglalkozik. Illetve azt is mondja többek közt, hogy a lelki bajok erősítik a testi bajokat: A Pesti Napló 1928. szeptember 23-i, vasárnapi számának 44. oldalán a Tudomány és technika című rovat teljes terjedelmében, egy kolumnán közli Dr. E. L. ismertetését: „Lehet-e szervi betegségeket hipnózissal meggyógyítani? Dr. Völgyesi Ferenc: »Lelki gyógymód a szervi és kedélybetegségeknél«” címmel. A szerző a Gyógyászat című folyóirat legutolsó számára is hivatkozva mutatja be Dr. Völgyesi Ferenc (1895–1967) orvos, pszichiáter Hipnózis-gyógymód a szervi és lelki betegségeknél című, a Hippokrates kiadónál Budapesten 1928-ban megjelent, több kiadást is megért könyvét.

 

 

18.

Enschede, 1928. október 2. este

 

Klárikám, csak nagyon röviden írok, késő este is van, és úgyis nemsokára beszélhetünk már – hála isten. Azt hiszem, sőt bizonyos vagyok benne, ha beszélünk, teljesen meg fogjuk érteni egymást. Én magát annyira szerettem és szeretem most is – már szinte szégyellem ezt annyiszor leírni –, hogy behunyt szemmel is hiszek magában, s ha írtam is olyan leveleket, amilyen ez a legutóbbi volt, az csak elkeseredett hangulataim miatt volt. S az is biztos, hogy most majd úgy fel tudom tárni magamat, mint talán még soha, nem kell már hazudnom, ennek minden szomorúságom mellett is nagyon tudok örülni.

Pénteken reggel akarok indulni, az orvos itt azt tanácsolta, ha tehetem, ne utazzam, nagyon gyenge vagyok. Képzelheti, mennyire örültem neki, mikor azt mondta, hogy legalább hat hónapi szanatóriumra van szükségem. Mikor azt hittem, itt rendbe jövök valamennyire.

Most már nincs türelmem tovább itt maradni, azt hiszem, Nürnbergben fogok aludni egy éjjel, de még biztosat nem tudok. Valahogy majd csak hazaérek. Azt hiszem, Klárikám, most már ne írjon ide többet.

Istenem, olyan furcsán érzem magam, minden fájdalmam, félelmem, aggodalmaim dacára is nagyon örülök, hogy újra látom magát, de milyen boldogan néznék ez elé a találkozás elé, ha az a sok minden, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, nem is történt volna meg. De mai levele mégis egy kis reményt csepegtetett belém. Mi is lenne, ha a remény nem lenne a világon.

Evvel a reménységgel a szívemben megyek magához, szeretettel

Bözsi

 

Most itt ezek a Weustinkék tudják, hogy maguknak írok, kis Klárin keresztül „ismerik” is magukat stb. Azt mondták, írjam bele a levélbe, hogy ők is üdvözlik magukat, Mina itt ül mellettem és varr, ő még egy külön üdvözletet is küld. Különben mindég azt mondják, milyen jó barátnőm van nekem, hogy ily sokat ír.

Bözsi

 

Ms 6310/141.

 

 

19.

Enschede, 1928. október 9.

 

Kedves Klárikám, úgy látszik, a visszautazásom is olyan nehezen megy, mint az idejövetelem. Mindég közbejött valami, ami miatt elmaradt az indulásom. De most azt hiszem, vasárnap – 14-én – mégiscsak hazamehetek. A jegyem már a kezemben van, az utolsó előtti akadály ez volt, hogy a jegy késett, későn is jött ahhoz, hogy kedvem szerint indulhassak. Most megint egypár napot be kell itt várnom, a hó ezeknek a napjaiban nem akarok utazni, mert mégis azt határoztam, hogy Kölnt és Nürnberget megnézem, de ha ezen a héten mennék, nem bírnám a fáradtságot. Persze, ide maga most már ne írjon, mert vasárnap már biztos, hogy megyek.

Hét kilót híztam kb. Most 51 vagyok, ennyi még nem voltam soha. Arcban azonban mégsem nézek ki jól.

Ültem most itt egy félóráig, ez előtt a levél előtt, és arra gondoltam, minek is írok már, jobb lesz majd beszélni. Az is igaz, hogy csak azt akartam megírni, hogy megint kitolódott a hazautazásom, de egyszerre olyan furcsán éreztem magam, hogy én azt írom magának, hogy: késett a jegyem, meg hogy hét kilót híztam, mikor egész más mondanivalóim vannak, és olyan bátortalanul írom le, hogy „Klárikám.”

De hiába, csak ülök, ülök ez előtt a levél előtt. Abba is hagyom, mert nem akarok már írni, de annál inkább beszélni.

Viszontlátásra

Bözsi

 

Kb. szerdán este érek haza.

 

Ms 6310/142.

 

 

 

Szabó Lőrincné levelei Vékesné Korzáti Erzsébethez*
(1920–1930)

20.

Budapest, 1920. május 21.

 

Kedves Kicsi Bözsim!

Levelét az elmúlt hét végén kaptam meg. Én csak ma írok magának. Kedden itthon voltam és vártam magát egész délután. Reméltem, hogy Bözsikém lesz olyan okos kislány, és feljön hozzám annak dacára, hogy levelet nem kapott tőlem. Ma sem tudok fixírozni egy napot a következő héten, mikor itthon leszek, mert most nagyon sokat járok el hazulról, de sosem tudom előre, mikor megyünk. Legjobb lenne, Bözsikém, ha aznap délelőtt telefonálna nekem, mikor fel akar jönni hozzám. Jó? Ünnep utáni kedden nem vagyok otthon, ez biztos; hogy a hét többi napján mi lesz, nem tudom ma még, mert nem egészen tőlem függ. Szeretném már én is látni magát, Bözse! Van-e már lakásuk, tényleg június 20-a marad az esküvőre kitűzött nap? Laci a napokban kérdezősködött maga után, és mondta, hogy okvetlen ott akar lenni ő is a maga esküvőjén. Kis Bözsim, el sem tudom képzelni, hogy maga, a csitri kis leány, maga most, csak úgy egy-kettőre bekötteti a fejét, asszony lesz. Nagyon, nagyon kívánom magának, hogy boldog legyen, tudjon boldog lenni. – Hízott-e valamit; mert ilyen véznán, soványan, kislány, mégis kockázatos dolog nekivágni az életnek. De, ugye, prédikálni könnyű? Rendesen hiábavaló is. Jólesik, Bözsikém, hogy gondol rám, hogy hiányzom magának. Szeretném, ha mindig, mikor mondanivalója van számomra, nyújtani tudnám azt, amit vár. Néha vigasztalást, néha csak meghallgatást és néha egy kis szidást is; – ugye? Mindig, kicsi Bözsim, ha úgy érzi, hogy jólesne elmondani valamit, kérdezni valamit, és nem tudunk találkozni, le kell ülni szépen, tollat fogni és megírni nekem mindent őszintén. Én mindig szeretettel hallgatom magát, Bözsi, és mindig legjobb tudásom, szeretetemmel igyekszem magának felelni. Örülök, hogy tetszett magának mind a két regény. Azt hiszem, Bözsikém, ha nem is lesz olyan furcsa élete, mint Margitnak volt, és Ödönnek nem is lesz alkalma talán annyiszor bizonyítani, hogy nagyon szereti magát, én remélem, hogy szereti és szeretni is fogja magát mindig; gyengéd, jó férje lesz. Persze, magának is szerető, jó kis feleséggé kell lennie, és gondolnia sem szabad soha másra. Különben ezt felesleges is volt mondanom, azt hiszem. Maga alapjában véve olyan nagyon jó kislány most is, Bözsike, hogy magából nagyon jó asszonyka lesz, ez biztos. Egyre kell csak nagyon vigyáznia, ebben talán férje tud majd segíteni magának, hogy kivel barátkozzék. Magára nagyon lehet hatni jó és rossz irányban is, azért magának még jobban meg kell tudni válogatni a jó embereit, a barátait. Sokat is írtam már, de jólesett kicsit prédikálni a Bözsinek, hiszen már rég nem tettem. A viszontlátásig szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/238. Ünnep utáni kedden: Május 23–24. pünkösd, 25-e kedd. – Esküvőre kitűzött nap: A Vékes Ödönnel kötött házasság későbbre halasztódott (lásd Korzáti Erzsébet 1920. június 2-i, 1. számú levelét). – Laci a napokban kérdezősködött maga után: Horváth László, a VIII. kerületi Elöljáróságon volt vezető tisztviselő, ekkor Özvegy Rudnayné Mikes Klárának udvarolt, utóbb, 1921 szilveszterén ő és Pajzs Ödön újságíró lesznek Szabó Lőrinc és Mikes Klára házassági tanúi; az ő édesanyja szerzi az Üllői út 31-ben Julcsa néninél (Braun Arnoldné) a Szabó Lőrinc-házaspár albérleti első lakását, ahol 1926 végéig laknak; lásd kötetünk 1. számú levelének jegyzetét, valamint Szabó Lőrincné visszaemlékezéseit, Harminchat év, 1. k., 615–623. – Ha nem is lesz olyan furcsa élete, mint Margitnak volt: Ismeretlen közös olvasmányukra utal.

 

 

21.

Budapest, 1920. július 26.

 

Kicsi Bözsim!

Levelét megkaptam, örülök, hogy jól érzi ott magát, hogy szeret ott lenni, hogy élvezi a szépet. Örülök annak is, hogy hiányzom magának, jólesik tudnom, hogy szeret engem a kislányom ott messze is. Bözsikém, legyen egyszer komoly, okos kislány, fogadjon szót az orvosnak. Sokat kell ennie, sokat, egész nap feküdni. Nem szabad mászkálni, mert akkor nem fog hízni. Tudja, hogy az esküvőjéig híznia kell!? Fürödni se nagyon szabad. A fürdő nemhogy nem használ, hanem még árt is magának. Ödön elmegy magához? Vagy talán már volt is? Vidorral valószínűleg találkozott már. Pénteken utazott el innen. Csütörtökön volt fenn nálam búcsúzni, de én nem voltam itthon. Remélem, hogy ő is, mire visszakerül Pestre, kövérebb lesz. Üljenek mind a ketten sokat, jók legyenek és hízzanak. Kacérkodni nem szabad sem hadnaggyal, sem más férfiemberrel. Menyasszonynak nem illik. Ha a szereteten folt esik, kicsi Bözsim, azt bizony még a Balaton vize sem tudja tisztára mosni. Én azonban nyugodt vagyok, és bízom az én kislányomban. Ha valami olyat akar tenni, miről tudja, érzi, hogy nem szabad, kell, hogy érezze Klári kezét, amint megfogja a maga kezét, és visszahúzza. Azt akarom, hogy különb ember legyen magából, Bözsikém, mint az átlag lányokból. Van magában sok jóság, szépség, azt kell felszínre hoznia. Minden hibát, könnyelműséget, szeszélyt, kíváncsiságot le kell tudni küzdeni. Nem érdemes kíváncsiskodni, mert anélkül is megmutat az élet mindent. Várni kell türelemmel, figyelni és szeretni. Ha szeretjük az embereket, nem tudunk rosszak lenni, mert nem tudunk – nem akarunk legalábbis – fájdalmat okozni annak, akit szeretünk.

Jó, hogy tudott a doboz helyett egyebet szerezni, mert ügyetlen lett volna azzal utaznia. Én jól vagyok. Egy hét oda a szabadságomból, és én bizony semmi okosat se csináltam. Természetesen el fog múlni mind a három hét anélkül, hogy terveimből sikerülne keresztül is vinni valamit. Írjon, Bözsim, örülök levelének. Isten vele. Bözsikém, minden érdekel, ami magával van kapcsolatban. Őszintén mindent el kell mondani, aminél úgy érzi, hogy jó volna, ha Klári itt volna és elmondhatná neki. – Szeretettel csókolja

Klári

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/239. Örülök, hogy jól érzi ott magát: A levél szövege a Balatonra utal. – Vidor: Kollégájuk.

 

 

22.

Budapest, 1920. november 19. délután

 

Édes kicsi Bözsi lányom!

Hogy tudjam elmondani magának mindazt a sok jókívánságot, amit érzek, amit kérek a sorstól a maga számára. Szeretném, ha érezné anélkül, hogy mondani is kellene, mennyire szeretem magát, és hogy örülnék, ha magát mindig, egész életén keresztül boldognak láthatnám. Most, tudom, boldog, kell is, hogy az legyen, mert férje tele van nagy, mély szeretettel az ő kicsi gyermek asszonykája iránt. Szeressék egymást így egy egész életen keresztül. Ha ezt engedi az Isten, akkor magának oly sokat ád, ami csak nagyon kevés embernek jut ezen a földön. – Laci kezeit csókolja, és ezután kíván ő is magának tartós, nagy boldogságot.

A viszontlátásig meleg szeretettel ölelem

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/240. Sok jókívánság: Esküvői üdvözlőszöveg. – Laci: Horváth László.

 

 

23.

Budapest, 1921. március 9.

 

Kedves kicsi lányom!

Engem kér, hogy megvigasztaljam, mert szomorú, mert miattam szomorú?! Hát mindenki szomorúvá lesz, aki engem szeret? Gondolkozom, hogy mit is mondhatnék, ami vigasztaló volna, de bizony szomorúan állapítom meg, hogy vigasztalni én nem tudok. Kicsi Bözsim, a szeretetem vagy érzi, vagy nem? A szeretet addig él a maga számára egy másik egyéntől, amíg azt maga érzi; ha nem érzi: akkor nincs is. Én éppoly változatlanul szeretem magát, mint eddig. Lehet az, egyik napról a másikra nem szeretni? Látja, Bözsim, most vigasztalnom kellene, és magam lettem szomorú. Szomorú, de azért ez jó is, mert ami szomorúvá tett, az egyszersmind ajándék az élettől az én számomra. Fájdalmat okoz az, hogy én tettem szomorúvá magát, Bözsikém, akinek most igazán nem szabadna rossz percet sem szereznem; viszont boldoggá tesz az, hogy van valakim, egy kislányom, aki szeretve figyel, s aki félt. Ne féltsen, Bözsikém, ha tényleg meg tudnék változni, az nekem az életre nagyon jó volna. Mindenesetre változtam már eddig is. Kellett! Az élet oly kegyetlenül tört össze bennem sok mindent, amiben hittem, amiben hinni akartam, hogy azt nem lehet nyom nélkül elviselni. Rosszabb vagyok, kegyetlenebb, mint voltam, de akarok is lenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az érzésem magával szemben változna, vagy változhatna. Talán zárkózottabb vagyok most magával szemben is, mint eddig voltam, de ez se jelent szeretethiányt. Vannak dolgok, érzések, fájdalmak, meglátások, amikről nem lehet beszélni. Amik, ha az ember öntudatában elő akarnak tolakodni, igyekszik visszanyomni, és saját maga előtt sem akar tudni róla. Bözsikém, megérteni most sem fog, de én nem tudok magamról többet beszélni. Egyet azonban el kell hinnie, nem, nem is elhinnie kell, hanem éreznie, hogy szeretem, olyan szeretettel, mint ahogy, azt hiszem, a kislányom tudnám szeretni, ha volna; és magának a régi jobbik – hiszen jó az sem volt – énemből szeretnék sokat adni. Isten vele, kis Bözsim, szeretném, ha még sokáig tudna úgy szeretni engem, ahogy most. – Pénteken du. egy nagyon szép hangú leány lesz nálam, Laci is itt lesz, szeretném, ha átjönne maga is. Kora délután.

A viszontlátásig szeretettel csókolja

Klári

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/241. Laci: Horváth László.

 

 

24.

Budapest, 1921. augusztus 6.

 

Édes kicsi Bözsim!

Nagyon sajnálom, de vasárnap nem mehetek ki magukhoz. Nagymama elköltözik most tőlünk, és az ő holmiját kell becsomagolni stb. Jövő héten valamelyik délután kimegyek. Lehet, hogy többen kirándulunk oda. Legalábbis tervbe van véve. Lehet, hogy csak Lőrinccel megyek. Ha csak Lőrinccel megyek, őt vihetem magukhoz is, ugye? Ha többen megyünk, akkor csak én megyek be magához. Remélem, megtalálom. Különben hogy vannak? Jól érzi magát? Hát Bandi? Kicsi Bözsi, sokat, nagyon sokat kell enni. Édesanyja, Ödön szintén jól vannak? Újság nincs semmi nálunk. Otthon lakom már, és rengeteget dolgozom. Délelőtt, délután bejárok. Ja, ez az élet. Kicsike öröm, sok gond és baj. Dokival még mindig nem találkoztam. Nem baj, csak épp megírom, hátha érdekli. Azt leszögezhetem újólag, hogy nőkkel jobb nem barátkozni. Sokkal hűtlenebbek, mint a férfiak. Bizony! Nagyon meleg van, biztosan ezért folyton fáj a fejem, tehát rossz a kedvem is. Majd őszre ez is elmúlik. Legjobb azonban az volna, ha már én is elmúlhatnék. De nem lehet még. Valamit el kell még biztosan végeznem ezen a földön, s addig élnem kell. Csak tudnám már, mi az, amiért élek? De nem filozofálgatok magának most, kicsi lányom. Örüljön Bandinak, Bözsikém, és vigyázzon magára. A mellékelt csekélységet fogadja szívesen Bandi számára és őrizze meg neki. Reméljük, mire felnő, megsokszorozódhat majd. Kicsi keresztfiam és mindannyiukat szeretettel csókolom, Ödönt üdvözlöm. Szeretném már látni, kis Bözsim. Öleli szeretettel

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/243. A levelet a Magyar Vegyészeti Gyárosok Országos Egyesülete. Elnökség. Budapest V. Mária Valéria utca 12. céges papírján írja Mikes Klára; ekkor rövid ideig itt dolgozott (lásd Harminchat év, 1. k., 620.). Albérletben egy barátnőjével egy közös barátnőjük Horánszky utca 2. szám alatti lakásában lakott, itt ismerkedett meg Szabó Lőrinc Korzáti Erzsébettel is; lásd kötetünkben Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését. – Nagymama elköltözik most tőlünk: Szabó Lőrinc Debrecenben lakó édesanyja; a levél hátteréhez lásd Szabó Lőrincné naplóját a Harminchat év 1. k., 17–19. (1921. július 30–augusztus 8.), házasságuk előtti első terhességmegszakítási problémájuk árnyékolja be az asszony napjait. – Bandi: Vékes Endre, Szabó Lőrincné keresztfia; születéséről ezt írja 1922. július hóról keltezett naplójegyzetében édesanyja: „Bandi született: 1921. július hó 12-én, keddi napon, délután ¾ 5 órakor, Budapesten a Baross utcai Bársony klinikán. Súlya 3,23 kg, hossza 51 centi, feje kissé hosszúkás. Haja szőke, szeme sötét, s különösen szépen ívelt szemöldöke volt. Az első fürösztésen átesvén, tágranyílt szemekkel nézegette a világot s nyalogatta vérpiros szájacskáját. Tizenkilenc éves voltam, leányt szerettem volna, most már örülök, hogy fiú. Nem kell neki azt végigszenvedni, amit egy leánynak kell. Férfinek különben is kevesebb szenvedés jut osztályrészül, mint a nőnek, könnyebb az élete, szabadabb, erősebb.” (MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 4610/295.); Vékes Endre így emlékezik: „Én a harmadik gyerek lettem volna, kettőt nem tudott megszülni, a harmadikat, engem is csak saját felelősségére, orvosi tanács ellenére szült meg; veszélyeztetett terhes volt; nagymamám mesélte: »bizony édesanyád élet-halál között lebegett, hogy téged megszüljön«.” (Petőfi Irodalmi Múzeum, Hangtár, 885/1. és 898/2.). – Dokival még mindig nem találkoztam: Kövér Ilona, Mikes Klára Horánszky utcai albérlőtársa, barátnője képzős idejéből, három évvel felette járt. (Lásd Harminchat év, 1. k., 618.).

 

 

25.

Budapest, 1921. november 9.

 

Édes kicsi Bözsim!

Ne haragudjék, de nem tudok ezen a héten átmenni magával a kalaposhoz. Nagyon sok a dolgom, Lőrincet behívták katonának, vele is dolgom van most, Mari néni varr nálam. Ez is leköt. Ugye, kicsim, nem haragszik. Menjen át azért, Bözsikém, és hivatkozzék Trettináné Havas Aliszra.

A cím: Meszanek Teréz, Bp. II. Batthyány u. 35. sarkon.

Szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/245. Lőrincet behívták katonának: „Egy magas rangú katonatiszt […] 1922-ben Jászai Mari kérésére (aki akkor már ismerte a Shakespeare-szonett-fordításaimat és becsülte) ismeretlenül felszabadított egy katonai behívó depressziója alól. (G. Gyulának hívták.) Később miniszterelnök lett.” (Szabó Lőrinc: Vers és valóság, 106–107.); G. Gyula: Gömbös Gyula. Szabó Lőrinc évszámokban gyakran téved emlékezései során. – Mari néni varr nálam: Ismeretlen személy. – Trettináné Havas Alisz: Mikes Lajos harmadik feleségének, Havas Irmának testvére, Trettina Jenő újságíró felesége, Katicabogár című regénye 1923-ban jelent meg.

 

 

26.

Budapest, 1921. november 18.

 

Édes kicsi Bözsim!

Névnapjára a legnagyobb szeretettel kívánok minden jót. Legyen nagyon boldog, kislányom, hosszú-hosszú ideig, és szeressen engem is soká.

Szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/246.

 

 

27.

Budapest, 1921. december 24.

 

Kicsikém, elsősorban is mindannyiuknak nagyon kellemes karácsonyt kívánok. Mulassanak jól, legyenek vidámak. Maga is, kicsi Bözsim. A Jézuska a maga és Bandi számára nagyon szegény ajándékot tett le nálam. Azért fogadja jó szívvel, szeretettel, mert így juttatom én is magához.

Most pedig, Bözsikém, nagyon drukkolok Lőrinc cigarettatárcája miatt. Megkapom még ma? Üzenje ezt meg Terézzel, legyen olyan jó. Ha nem volna ilyen csúnya idő, azt mondanám, szaladjon át egy percre megnézni az én karácsonyfámat. Tegnap kaptam Lőrinctől, nagyon aranyos, szép. Nagyon örültem. A mielőbbi viszontlátásig meleg szeretettel csókolja magát és Bandit, a magáéit pedig üdvözli

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/247. Nagyok drukkolok Lőrinc cigarettatárcája miatt: Karácsonyi meglepetés. – Üzenje ezt meg Terézzel: Vékes Endre sem emlékezik ilyen nevű ismerősre, hozzátartozóra, alkalmazottra.

 

 

28.

Debrecen, 1922. április 29.

 

Kedves kis Bözsim!

Megérkeztem Debrecenbe, s most próbálok hízni és gyógyulni. Nagyon szeretnek anyukáék engem, és minden elképzelhető módon kényeztetnek és akarnak kedvembe járni. Lőrinc nélkül nagyon rossz lenni, de mit csinálhatok? Egész nap fekszem, eszem és olvasgatok vagy levelet írok, mint most is. Kicsikém, maga hogy van, mit csinál? Mikor nálam volt, nem tudtam magával lenni, mert igen sok volt a dolgom. Mikor kimentünk a vasúthoz, alaposan megáztunk, majdnem hely nélkül maradtunk. Szegény Lőrinc agyon fáradt, mire két helyet sikerült neki kaparintania. Így azután aludhattunk is valamennyit. Ide reggel 4 órára érkeztünk. Persze volt nagy meglepetés, mikor úgy 5 óra felé bekopogtattunk. Lőrinc még aznap az éjjeli vonattal vissza is ment, és én itt maradtam árván. A fejem olyan nagyon fáj állandóan, hogy semmihez nincs kedvem. Az evés nehezemre esik nagyon, pedig borzasztómód akarok egészséges lenni. – Újságot nem írhatok innen, mert velem itt igazán semmi sem történik. Még nem voltam kint sehol. Nincs kedvem, nagyon fáradt vagyok. Hátha sohase leszek már egészséges? Ma este talán eljön Lőrinc, nagyon, nagyon jó lesz. Írjon, Bözsikém, mindenről. Bandi, Ödön hogy vannak?

Szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Debrecen: Szabó Lőrincné kivizsgálásra és felerősítésre Debrecenben, Szabó Lőrinc szüleinél tartózkodik, Szabó Lőrinc elkísérte, visszaútjában olvassa barátjuk, Király György irodalomtörténész halálhírét az 1922. április 27-i esti lapokban. (Lásd Harminchat év, 1. k., 5–15. számú leveleket.)

Ms 4610/248.

 

 

29.

Debrecen, 1922. május 11.

 

Kedves kis Bözsim!

Nagyon elszomorított levelével. Nem szabad belenyugodni abba, kicsim, hogy a betegsége erősebb legyen, mint az életkedve. Okvetlenül kell gyógyíttatnia magát, akármilyen terhes és unalmas dolog is. Ha látna engem, hogy milyen jó vagyok, mennyit fekszem és milyen sokat eszem, rögtön kedve volna magának is követni a példát. Nem tudom, mennyit híztam, de sokkal jobban nézek ki. Még sokkal többet akarok ám, és fogok is. Okvetlenül meg kell gyógyulnom, mert betegen nem bírja az ember az életet. Most de. 12 óra van, és én még az ágyban vagyok. Most fel fogok majd kelni, mosdom, ebédelek, ma hajat is mosok még, azután levetkezem és ágyba bújok. Látja, kislányom, ilyen élet mellett muszáj hízni, ugye? – Nem tudom, Bözsikém, hogy helyes dolog-e az, hogy maga Ödönnek nem mondja el, mikor el van keseredve? Magához mégis ő áll a legközelebb, és ha nem is értené meg az ő kis ideges, az élettel szemben is túl érzékeny asszonyát, idővel a beszélgetések, az őszinteség sokkal közelebb viszi egymáshoz az embereket. Nem csak a test a fontos a házaséletben, hanem a lélek is. Barátkozni is kell, nemcsak szerelmeskedni. Higgye el, Bözsikém, igazam van. Az Ödön, azt hiszem, sokszor csodálkozik magán, mert nem érti magát. Maga magába zár mindent, ő pedig csak a rosszkedvét látja megokolatlanul. – Menjen el Scharlhoz, Bözsi, ha hazamegyek, én is megnézetem magam vele. Ödönnek odaadtam egyszer már a címét, ha nincs meg, a telefonkönyvben megtalálja. A Budakeszi főorvosa. Meg is kell tartani azután azt, amit ő mond. A fogorvos címe: dr. Simkó? Akadémia ucca 1. talán 2. emelet. Van táblája. Hivatkozzon rám, de Mikes Klárát mondjon, mert nem tudja az asszonynevem, azt hiszem. A cipész pontos címét nem tudom, de azért megtalálhatja, Bözsikém. Utlynak hívják. A Mária Terézia tér és most ezt nem tudom, hogy Kis- vagy Nagytemplom uccán lévő sarokházban, nem a tér felőli oldalon, van egy kis boltja. A Mária Terézia téri iskola melletti ucca. Ugye megtalálja? Ott Szabónéra hivatkozzék. Jól meg kell neki magyarázni, milyenre akarja, meg tudja csinálni. – Bandi hogy van? Én már oly rég nem láttam, egész nagy emberke lehet. Ha unatkozik, írjon, kislányom, szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Debrecen: Szabó Lőrincné kivizsgálásra és felerősítésre Debrecenben, Szabó Lőrinc szüleinél tartózkodik, Szabó Lőrinc elkísérte, visszaútjában olvassa barátjuk, Király György irodalomtörténész halálhírét az 1922. április 27-i esti lapokban. (Lásd Harminchat év, 1. k., 5–15. számú leveleket.)

Ms 4610/244. Nagyon elszomorított levelével: A levél ismeretlen. – Menjen el Scharlhoz: Dr. Scharl Pál orvos, ekkor egyetemi tanársegéd. – A Budakeszi: Tüdőszanatórium. – Mária Terézia tér: Ma Horváth Mihály tér.

 

 

30.

Budapest, 1923. július 27.

 

Kedves Bözsikém!

Örülök, hogy írt. Bizony, nem mentem ki, látja, de olyan nagyon nem volt kedvem hozzá. A főzés, a bolha: ez igazán elég ok volt arra, hogy a kedvem elmenjen ettől a nyaralástól. Maga persze unatkozik most nagyokat, ugye? Nem baj, fontos, hogy hízzon, majd mulathat ősszel. Most már úgyis a nyár nagy részén túl van, még egy hónapot ki fog bírni. Hátha az a házaspár nyújt majd szórakozást is. Mennyit hízott eddig? Jean Christophe nem jelent meg eddig több. Most küldök egy igen szép regényt, ezt nem kölcsön, hanem elszámolásra. Nekem nagyon-nagyon tetszett, remélem, magának is fog. Mit csinál a kis Bandi? Ő is hízik, ugye, és élvezi az „arany szabadságot”? Én egyformán vagyok, hol jobban, hol rosszabbul. Sovány vagyok, olyan, mint egy hering. A gyerekem az nagy, hízik. Nem ruccan be egyszer Pestre? El kell akkor hozzám is jönnie. Kimennék én is magához, de a gyerekkel nagyon fárasztó. – Kicsi Bözsi, a levele miért volt megint olyan elkeseredett, ideges? Nem szabad! „Lesz még szőlő, lágy kenyérrel”, – ha drága is lesz a szőlő és az a lágy kenyér. Biztosan nincs is semmi baj, ugye, csak unatkozik és ráér gondolkozni. Bizony inkább írna nekem, de nem olyan icinke-picinke levelet, mint most, hanem rendeset. Bözsikém, legyen okos és igyekezzék hízni, hogy télre egészen egészséges lehessen. Hallom, hogy szép csipkéket kapott ruhára, most már majd csak táncolni kell benne. Bandit és magát szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/249. Bizony, nem mentem ki, látja: Feltehetően Tatatóvárosba, ahol előzőleg júniusban Szabó Lőrincné Kisklárával nyaralt; lásd Harminchat év, 1. k., 66–79., a 27–32. számú leveleket – Jean Christophe: Romain Rolland (1866–1944) regénye füzetszerűen, részletekben jelent meg magyarul. – A gyerekem az nagy, hízik: Szabó Lőrinc és Mikes Klára első gyermeke (Kis Klára, később a családban: Kisklára, művésznevén: Gáborjáni Klára, 1923–1972), 1923. április 8-án született. – Levele miért volt megint olyan elkeseredett, ideges?: A levél ismeretlen.

 

 

31.

Budapest, 1923. augusztus 22.

 

Kedves Bözsikém! Nagyon sietve, csak egypár sort írok most magának, mert nem érek rá. Nagyon el vagyok foglalva a gyerekkel, háztartással. Tudja, hogy az erőm se sok, és sokkal kevesebb munka kimerít, mint mást. Nagyon örülök, hogy ennyit hízott. Nem sok, de azért szép eredmény mégis. Talán most már majd sikerül ezt a súlyát megtartani, sőt talán tud is még hozzá szerezni. Meddig marad még kint? Biztosan fog most majd örülni Pestnek, hiszen hosszú hónapokig volt távol innen. Lehet majd megint egy-egy kicsit ide is, oda is járogatni. Emmi is visszajön szeptemberben. Lehet, hogy én meg elutazom egy hónapra a hegyek közé, de ez nem biztos. Nekem nincs nagy kedvem ehhez. Orvoshoz megyek ezen a héten, mert nagyon rosszul nézek ki és nagyon fáj a hátam, sőt a vesém is egy kicsit. A gyerek nagyon jól néz ki, aranyos pici jószág. Nagyon örülök, hogy van, ez, azt hiszem, mégis az életben az egyetlen igazi nagy öröm, amit érezhetünk. A többi az sokkal-sokkal kevesebb mind és mulandóbb. Ha ráér és kedve van – ráérni biztosan ráér –, írjon, kicsikém, örülök, ha beszélget néha-néha nekem. Bandi persze nagyon boldog volt kint? Szeretettel csókolja magukat

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/250. Emmi is visszajön szeptemberben: Vagy Ritoók Emma (1868–1945) költő, író, műfordító, a Fővárosi Könyvtár könyvtárosa, Mikes Klárával innen ismerik egymást (irodalmi szalonjáról lásd Illés Endre emlékezését: Három szoba a Baross utcában, a Gellérthegyi éjszakák című kötetben); vagy Pistora Emy, Kormos Aladárnak, Mikesné Irma unokatestvérének a felesége, Kisklára keresztanyja. – Elutazom egy hónapra a hegyek közé, de ez nem biztos: Csak 1924 áprilisában utazott el Újtátrafüredre, április 3. és május 18. között tartózkodott a dr. Szontágh-szanatóriumban.

 

 

32.

Fonyód, 1924. július 14.

 

Bözsikém!

Örülök, hogy végre írt. Hosszú levelet én innen nem vagyok képes írni, mert Klára szinte lélegzeni se enged. Nagyon anyás lett, hogy csak engem lát, és folyton a szoknyám rángatja. Nagyon fáraszt a kis pocok. Természetesen szívesen csinálok neki mindent, de sok egy kicsit. Iszonyú despota tud lenni egy ilyen kis pocok. Ha nagyobb, akkor már könnyebb lesz vele. Ettől eltekintve jó itt lenni. Nem kell öltözködni, flancolni, a víz jó. Van egypár ember is, akikkel szívesen vagyok. Erdő is van, nap is. Ma délután ugyan nap nincsen. Borongós egy kicsit. Olvasni, kézimunkázni persze nem tudok. Lőrinc már írt Velencéből. Remélem, jókedvűen jön majd vissza. Azért én is összeszedem magam megint egy kicsit. Nyugalom az van itt, és mégis az a legfontosabb. Maga, kis Bözsim, jól teszi, ha elmegy orvoshoz. Ő majd mindent megmond pontosan. Bort, azt hiszem, egy keveset lehet inni, az nem árthat. Nem szabad sokat gondolkozni, mert akkor nem fog hízni, pedig tudja, hogy hízni kell mindenáron. Azt hiszem, olvasni mégiscsak kellene, az elűzi a gondolatait. Inkább hasson maga egy kicsit Macára. Hátha elolvas ő is egypár könyvet? Ez nem fontos. Ne gondoljon sokat Pestre. Senkire se. Inkább még rám se, csak egyen nagyon sokat. Az egészség minden. Ha az van, akkor szép az élet is, akkor van kedve az embernek mindenhez, mindenki boldogsága a saját kezében van, ha akar, akkor tud is az ember boldog lenni. Ez azután egészen biztos. Én is prédikálni jól tudok, ugye? Azért megfogadni lehetne, mert nem is olyan butaság az, amit mondok.

Papa és Irma itt volt vasárnap. Papa megígérte, hogy Mancit elhozza, hogy legalább az utolsó hetem nyugodtabb lehessen. Ez nagyon jó lesz. Legalább Manci is élvezheti egy kicsit a Balatont. Lőrinc nem tudom, mikor jön vissza, és hogy hol tölti ezt a kis idejét. Maga meddig marad? E hó végéig leszek én itt körülbelül, azon túl otthon. Eszerint címezze majd a leveleket. Írjon minél előbb és őszintén, Bözsikém! Ödön nem látogatta még meg? Mikor megy Szegedre? Isten vele, kislányom, legyen okos és jó kisgyerek. Bandit csókolom, magát is szeretettel öleli

Klára

 

Ma kaptam a levelét.

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/251. Fonyód: Mialatt Szabó Lőrinc Észak-Olaszországban jár, Szabó Lőrincné Kisklárával Fonyód-Fürdőtelepen a Drechsler Szállodában üdül. – Lőrinc már írt Velencéből: Szabó Lőrinc 1924. július 10. és 22. között utazgatott Olaszországban és Ausztriában. Az említett levél Triesztből címződött, július 11-én Velencében adta postára (Lásd: Harminchat év, 1. k., 55. levél). – Maga, kis Bözsim, jól teszi, ha elmegy orvoshoz. Ő majd mindent megmond pontosan: Lásd Vékesné Korzáti Erzsébet 1924. július 19–22-i levelét férjéhez, Vékes Ödönhöz, amelyben betegségéről, orvosi vizsgálatáról számol be (kötetünkben Szabó Lőrinc: Erzsike című emlékezéseinek jegyzeteiben közöltük). – Inkább hasson maga egy kicsit Macára: Vékes Ödön sógornője, Vitéz Vékes Sándorné, náluk nyaralt Vékesné Korzáti Erzsébet kisfiával Szegeden és a Szeged melletti tanyájukon; lásd Szabó Lőrinc: Erzsike című emlékezésének jegyzeteit. – Papa és Irma: Dr. Mikes Lajos (1872–1930) Szabó Lőrincné édesapja, az Est-lapok irodalmi rovatának szerkesztője és harmadik felesége Havas Irma. – Ma kaptam a levelét: A levél ismeretlen.

 

 

33.

Budapest, 1925. június 21.

 

Kedves Bözsikém!

Levelét megkaptam, Valinak elvittem a lapját. Köszöni. Most nagyon jókat tanultunk. Bizony, kár, hogy mulasztja. Egész újakat is tanultunk még. Rendesen nagyon korán megyek órára. Vali mindig beállít a művészcsoportba is, így én dupla órát technikázok. Egész nyáron át fogok tanulni. Hogy utazunk-e elsején, azt ma sem tudom, de lehet. Mikor jön haza? Jól érzi magát? Hízik? Boriska ott van? Itt állandóan rossz idő van, sokat bosszankodom emiatt. Sétáláshoz nincs elég energiám, bizony, szegény kis pocóm nincs elég sokat levegőn. Mit csináljak? A maga fodraiból egész helyes kis ruhát tákoltam össze Klárának. Júliától is kaptam ócskaságokat, abból is lesz kis ruha. Persze van meglehetősen dolgom ezekkel a kis vackokkal is, és még sincs úgy öltözve a gyerek, ahogy én szeretném.

Újság bizony itt sincs semmi. Egyik nap múlik a másik után egyformán, egyformán mindig. – Különben jól vagyunk. Klára kicsit náthás. Én sokat eszem, szeretnék hízni. Jó volna, ha sikerülne. Gizella-telepen voltunk egyszer. Nagyon csúnya idő volt épp aznap. A hely gyönyörű. Hegyes, erdős. Isteni szép. Akkor még nem volt a telepen víz és villany. Papáék ezért a mellette lévő szanatóriumba mentek. Irma a két gyerekkel. Az sokkal elegánsabb, kényelmesebb, de drágább is. E héttől kezdve lesz már a telepen is víz is, villany is, tehát ki lehetne már menni. Fonyódra is írtam, de nem feleltek. Bélatelepről jött válasz. Napi négyszeri étkezéssel penzió 130.000 korona egy hétre, a kabin 50.000 korona. Ez nagyon drága. Ide nem megyünk, Fonyód egész biztosan sokkal olcsóbb lehet most. No, hisz majd meglátjuk. Mi mindig utolsó percben határozunk csak. Bandi hogy van? Biztosan nagyon élvezi a jó levegőt és az arany szabadságot? Ödön nem látogatja meg? Írjon még, Bözsikém!

Isten vele, szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/252. Levelét megkaptam, Valinak elvittem a lapját: Mindkét írás ismeretlen. Dienes Valéria (1879–1978) filozófus orkesztikai-mozgásművészeti foglalkozásaira jártak ekkoriban, aki ezt Raymond és Isadora Duncan iskolájában tanulta. – Hogy utazunk-e elsején, azt ma sem tudom, de lehet: Végül is Szabó Lőrinc és felesége 1925. augusztus 2. és 18. között tartózkodott Olaszországban (lásd a következő, 34. számú képeslapot). – Mikor jön haza?: Nem tudjuk, ekkor hol hízott. – Boriska ott van?: Ismeretlen személy. – Júliától is kaptam ócskaságokat: Lázár Júlia, lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését és jegyzeteit. – Gizella-telepen voltunk egyszer: Újságírók üdülője (Rákosi Jenő üdülőház), Mikesék is, Szabó Lőrincék is nyaralnak itt időnként. – Irma a két gyerekkel: A két Mikes-gyerek, Szabó Lőrincné féltestvérei: Ilu, Füsi József író (1909–1960) leendő felesége, és Gyuri, a későbbi vegyészmérnök, akinek a hirtelen halála miatt gyászbaöltözött Szabó Lőrincné látványa váltotta ki 1950-ben Szabó Lőrinc halálhírét (lásd Szabó Lőrinc Erzsike című visszaemlékezését és jegyzeteit).

 

 

34.

Avelengo, 1925. augusztus 9.

 

A túloldalon látható kereszt helyén ülünk. Ide jövünk jövőre nyaralni. 1300 méter magas, ennek dacára meleg, és napi penzió 30 líra. Gyönyörű helyeken jártunk már. Mesélni majd szóval fogok. Isten vele, Bözsikém, szeretettel csókolom

Klára

 

Lent van Merán, 350 m magasban. A nyíl irányában holnap autón tovább a Stilfser-hágóra (2750 m). Ide drótkötélpálya röpített fel 12 perc alatt.

Kezét csókolja

Lőrinc

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/281. Képes levelezőlap.

 

 

35.

Budapest, 1925. augusztus 26.

 

Bözsikém, nincs itthon levélpapírom, ezért halogattam az írást, de Lőrinc mindig elfelejt venni, tehát inkább írok ilyenen. Ödöntől biztosan tudja, hogy Velencében megbetegedtem, 39,6 fokos lázzal utaztam haza, és itthon egy hétig feküdtem betegen. Nagyon lefogytam, rosszul nézek ki, és igen fáradt, gyönge vagyok. Terem után kellene már járnom, de nincs energiám hozzá. Kár, hogy nincs már Pesten, jönne velem, ketten mégiscsak könnyebb járni, mint egyedül. Az út gyönyörű volt, kár, hogy nem jött velünk. Majd mutatok képeket, hoztunk mindenfelől egyet-egyet, s majd Lőrinc meséli el az utat, ő sokkal jobban tudja. - Klárának fáj a lába, ma akarom orvoshoz vinni. Biceg egy kicsikét, és egyszer-egyszer el is sírja magát. Fáj a lába a vádliban, nem tudom, mi lehet az oka. Mikor jön már haza? Ödön azt mondta, hogy csak szeptember tizedike körül. Igaz? No, hiszen nem akarom lebeszélni a nyaralásról, de hiszen már az idén oly sokat nyaralt? Azt is hallottam, hogy a cipője nagyon szép lett. Kíváncsi vagyok rá. Én nem vettem, ott fogok csináltatni, ahol maga. Most rettentő csendesen élünk. Lőrinc még szabadságon van ugyan, de mióta hazajöttünk, még sehová se mentünk el. Nyolckor már lefekszem és mégis mindig álmos vagyok. Most különben napok óta esős idő járja, ezért is álmos az ember folyton. Írjon hamarosan! Bandi mit csinál? Jól van természetesen? Kis Klára is egész kis parasztlány lett.

Isten vele, Bözsikém, szeretettel csókolom

Klára

 

Kis Klára puszit üzen!

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/253. Nincs itthon levélpapírom, ezért halogattam az írást, de Lőrinc mindig elfelejt venni, tehát inkább írok ilyenen: A kézirat kitépett blokkfüzetlapokra íródott. – Terem után kellene már járnom: Tánctanfolyam és művészi tánc számára, Szabó Lőrincné többször tervezte önállósodását. – Mikor jön már haza?: Nem tudjuk, hol nyaralt ekkor. – Kis Klára is egész kis parasztlány lett: Nem tudjuk, Kis Klára hol töltötte a nyarat, amíg szülei Olaszországban utazgattak.

 

 

36.

Újtátrafüred (Palace szanatórium),
1926. március 2.

 

Bözsikém, lapját megkaptam. Jó, hogy írt. Ödöntől jött ma egy levél, Ircsi maga után küldte. Írjon hamar. Az óvodám magam köré gyűjtöttem, ők is aláírják a lapot. Csókolom magát és a gyerekeket.

Klára

 

[Üdvözlő szövegek, köztük:] Nagyszerűen sikerültek a képek, amelyekből maga fog kapni, de a Klára nem. A viszontlátásra Vasady [végül:] üdv Tóth Árpád

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Vékes Endre által megőrzött üdvözlőlap, a Palace Sanatorium: Dr. Szontagh Neuschmecks Nový-Smokovec Újtátrafüred fényképes emblémával, „2-III 1926” dátumozású menükártyával valamint a Duo d’artistes Louis Tomka Serafini–Leon Patat d Erdély zenészduó reklámozásával (a Színházi Élet 1926. március 28–április 3-i száma ír a Patat Leó–Thomka Lajos duóról). A főorvos: dr. Szontágh Miklós (1882–1963); a gazdasági igazgató Vág H. Lajos (Hermus), felesége Anica, Szabó Lőrinc egyik szerelme (lásd kötetünk 69. számú levelének jegyzetét). „1925-től kezdve évenként szinte minden télen fent voltunk, vagy legalább Klára, ezen a kedvezményes és kitűnő helyen a Tátrában, éveken át. Egyszer V. K. Erzsike is velünk volt, és fénykép is van róluk Tóth Árpáddal és Nagyklárával. E. jelenléte eléggé irritálta Anicát, mert én előre beajánlottam előző levélben őt, mint csodaszép, Byros-lábú nőt.” (Szabó Lőrinc: Vers és valóság, 35–36.). Pontosabban: 1924-től (lásd: Harminchat év, 1. k., 37–53. számú leveleket). Az említett fényképet lásd Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc-kismonográfiájában (Nagy Magyar Írók sorozat, Gondolat, Bp., 1985.) a 64. és 65. oldalon levő fényképmellékletek között. 1926. január 22. és március 7. között Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnével volt ugyanitt. Január 22. és 24. között elkísérte, majd március 5. és 7. között értük ment Szabó Lőrinc (lásd Harminchat év, 1. k., 62–85. számú leveleket). – Ircsi: Valószínűleg a szanatóriumi adminisztrációhoz tartozó személy. – Vékesné Korzáti Erzsébet 1926. február 10-én a következő levelet küldi férjének, Vékes Ödönnek (a levelet Vékes Endre őrzi):

 

Édes szívem, igazán nem mondhatod, hogy nem írok elég sűrűn. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy egy olyan elkeseredett levelet írtam, de azóta biztos megkaptál egy másik levelem, amiben minden vissza lett vonva. Igazad van, mi nem szoktunk olyan sűrűn levelezni, és most csak azért hiányzott, mert Klári sokkal több levelet kapott, mint én. Azonkívül ideges is voltam, most már bevallhatom, mert elmúlt. Mégpedig azért voltam ide[ge]s, mert nem bírtam enni, és keveselltem a hízást. A francia konyha ízét nehezen szokom meg, megettem ugyan mindent, csak egy-egy kicsit hagytam ott. Rengeteget adnak. De nem ízlett, hiába, úgy erőltettem az evést. Míg tegnapra olyan rossz lett a gyomrom, hogy kénytelen voltam szólni az orvosnak. Valahogy elrontottam a gyomrom. Írt étvágycsináló orvosságot, még csak kétszer vettem be. De biztos, hogy fog használni. Azonkívül kértem arzéninjekciót. Ma volt az első. Hátha úgy többet hízok. Pénzbe nem olyan sokkal több. Az orvosnak 100 korona, és az arzént magam vettem meg. Pár százezer korona már nem számít, ugye, ha annyit kiadunk. És biztos, hogy szükségem van rá. Az első héten 90 dekát, a másodikon 60 dekát híztam, összesen 1,50-et. Klári 3,80-at. Igaz, hogy ő sokkal jobban le volt fogyva, én meg majdnem a rendes súlyomnál vagyok, és akkor lassabban megy a hízás. Most 47 ½ vagyok, 50-ig okvetlen fel akarom vinni.

Köszönöm az olyan meglepetéseket, olyan kíváncsi vagyok, hogy milyen a ruhám. Legalább azt írtad volna meg, hogy milyen színű. És hogy jött létre, te akartad, vagy csak alkalmi vétel? Inkább ne is írtál volna róla, folyton töröm a fejem, hogy milyen színű. Szeretném, ha zöld lenne.

Azt hiszem, most alkalom nyílik elküldeni, ugyanis jön ide valaki, akivel el lehet küldeni, ismerjük. Klári megírt erről mindent Lőrincnek, ő fog elmenni ahhoz a nőhöz. Készítsd össze, amit küldeni akarsz. Légy szíves, vegyél nekem egy doboz púdert, és azt is küldd el. Itt nem kapok olyant. Baeder-féle Velmentina, Sun-Burn – ez a színe, okvetlen ilyen színű legyen, egész barna szín. Keverésre kell. Siess megvenni, mert azt hiszem, szombaton jön az a nő.

Megnyugtatásodra ideírom, hogy én nem járok át annyit az Anicáékhoz, már több esetben megtörtént, hogy Klára egyedül ment át, én meg lefeküdtem. A feketézések egészen el is maradtak, most ebéd után ágyban fekszünk és alszunk uzsonnáig.

Vigyázzatok Bandira, nem kell úgy kényeztetni. És írjál róla többet, mit csinál, mit beszél úgy otthon. Olyan jó róla olvasni.

Szervusz, drágám, írjál. Mindenkit csókolok.

Ölel szeretettel

Bözsid

 

A levél nemcsak Vékes Ödön megnyugtatására íródott, küldője remélte, hogy Szabó Lőrinc is olvassa, aki Szabó Lőrincné beszámolói alapján megrovólag fogadta Vékesné Korzáti Erzsébet ottani viselkedését, lásd Harminchat év, 1. k. 66. és 71. számú leveleiben; 1926. február 1–2-án: „Anicáéknál tegnap jól mulattunk. Offner nagyon udvarol a Bözsinek (Ödönnek semmit se kell elmondani soha, amit én Bözsiről esetleg írok). Azt hiszem, szeretne célt érni nála. Bözsi, kis ügyetlen, nem tudja távol tartani magától a férfiakat. Nekem persze nem udvarolnak.” (66. számú levél, 148., benne még egy tervezett szánutazás a bizonyos Offner és Bözsi részvételével) és éppen 1926. február 7–8-án: „Bözsinek udvarolnak nagyban. Persze olyan hangon folyik ez az udvarlás, hogy én sokszor szidom Bözsit. Persze, ezt kár csinálni, mert a természetén nem tudok változtatni. Anica is, Bözsi is adhatnának a könnyű fajsúlyukból nekem legalább egy kicsikét. Én sokszor úgy megmerevedem társaságban, hogy a szájam se tudom kinyitni. […] Rettenetes nekem ez a tónus. Ilyenkor hirtelen eszembe jut, hiszen Lőrincnek is tetszik vagy tetszett az Anica is, Bözsi is, hogyne tetszene azoknak a férfiaknak, akikben semmi érték nincs. Olyan természetes ilyenkor az is, hogy én nem tetszem. Pedig egész biztos, hogy a három nő közt én vagyok a legkülönb ember. De mi hasznom van ebből? Ez rettenetes szomorú ám!” (163–164.) Szabó Lőrinc 1926. február 3-i levelében ekként válaszol: „Tóthné referált délben Az Est-nél. Éppúgy referált, ahogyan én őróluk. »Barátságosan.« Mondta, hogy maga milyen kitűnően mulat, és hogy Bözsi, a kis könnyelmű asszony, hogy udvaroltat magának. […] Egyáltalán, hogy vannak Bözsivel? Sose ír róla; csak nincsenek terhére egymásnak? Ő is írhatna! Legközelebb én is írok neki, igaz, hogy ezt már egyszer megígértem.” (67. számú levél, 154.) – Üdv Tóth Árpád: Szabó Lőrinc 1926. március 1-i levelében a peronról ír, mikor is „Én is kijöttem Bözsi és Pádi elé.” Vékesné Korzáti Erzsébet megérkezett, várta férje és Szabó Lőrinc, még ugyanezen sorok végén ezt vissza is igazolják (Harminchat év, 1. k., 83. számú levél, 207.), a következő levelében Szabó Lőrinc azt írja: „Elég alapos meglepetés volt, hogy Tóth nem jött. A redakcióban is várták. Erről persze ne szóljon neki.” (84. számú levél, 208.); ugyanezen napról a Tátrából üdvözli Vékesné Korzáti Erzsébetet ezen a lapon. – Vasady: Vasady Ottó képes riportot készített a Színházi Élet 1926. március 28–április 3-i száma részére (lásd még a Huszonhatodik év 1. k. 85. számú levelét és jegyzeteit). – Mellékelten közöljük Szabó Lőrincnek feleségéhez a Tátrába küldött levelét, amely a Harminchat év 1. kötetének megjelenése után került elő a költő hagyatékából (a Harminchat év 1. kötetének 72. és 74. számú Szabó Lőrinc-levelei közé illesztendő):

 

 

Budapest, 1926. február 12. délután

Kedves Klára,

megkaptam csütörtöki reggeli levelét, éppen jókor, mert Júlia tegnap küldte haza a ruhát. Kérem szépen, hát ez a ruha… Julcsa néni egészen odalett tőle! Sohse hittem volna, hogy ilyen öreg kávénénike olyan lelkesedéssel és szaktudással tárgyalhat meg ruha-ügyet, mint ő tette. Igazán szép lehet, bár nincs kin fölpróbálni; egyszer én terítettem magamra, aztán ő, úgy, mint a szalvétát szokás az ember álla alá illeszteni. Persze gyöngyhímzés van rajta; oldalt, derékon alul nagy rózsa, lazán és hosszan lelógó arany „ágakkal” vagy gallyakkal és levelekkel; és az egész ruhán sok gyöngysor fut körbe; fönt, ahol egészen világos a selyem, ritkábban, 2-3 cm-es távolságban egymástól, lejjebb pedig – a piros szín erősödésével arányosan – egyre sötétedő gyöngyök egyre sűrűbben következő sorokban, s végül, az alján, már ½–1 cm-es távolság választja csak el az egyik sort a másiktól. Szóval a gyöngyhímzés is degradé. Legalább így emlékszem rá, tegnap estéről. Most nincs előttem.

Ma már beszéltem Károly Ervinnel. A helyzet egyelőre reménytelen; csak két hét múlva megy föl valakije a Tátrába. Maga viszont három hét múlva hazajön. A postaszállítás pedig hosszú hetekig eltart, esetleg egy hónapig is, és teljesen bizonytalan, hogy a csehszlovák finánc mennyi vámot vet ki. Annyit is kivethet, hogy azért megkapja az ember a fél ruhát. A magyar vámot még Pesten el lehetne intézni, – de ez az egész út, a posta, nem felel meg. Ha tehát maga nem ír, vagy ez a Nagyné őméltósága már elutazott, nem hiszem, hogy hozzájuthat a ruhához. Most mindenesetre megyek telefonálni, aztán még ebbe a levélbe beírom az eredményt.

Igaz ugyan, hogy vasárnap délután úgyse viszik ki maguknál a postát; ahhoz meg, hogy hétfőn megkapja levelemet, elég szombaton éjszaka 12-ig bedobni. Hát majd meglátom.

Ma a Fészektől kaptam körlevelet, amelyben Róna József felszólít, hogy szíveskedjek a hátralékos 312.000 k. tagsági díjat befizetni, mert így meg úgy, a klub nehéz helyzetben van, s ha a díjak nem folynak be, nem tudja teljesíteni a tagokkal szemben fennálló stb. Szóval várhat még mindig az ügy. Meglepetés különben, hogy nem 600.000 a tartozásom.

Mikeséket megvizsgálta már rengetegszer rengetegféle hatósági orvos. Minden vizsgálat negatív. Mégis szörnyű sok a hercehurca. Holnap reggel 9-kor fertőtlenítenek náluk. Holnap megy Zoli is Debrecenbe.

Anyukának a kis Klára számára ígért apróságai nem jöttek meg; még el se készültek teljesen. Küldött ellenben anyuka egy kis kaucsukbabát, akkorkát, mint amilyet Bözsiék vettek Balatonfüreden a kislánynak (Bandi baba); és Zoltán mindig elfelejtette behozni. Hétfőn bent járva végre annyit elárult Klárának, hogy egyáltalán van baba. „Legközelebb majd behozom,” – ígérte. Tegnap aztán itt járt. Klára a néninél úszik a játszásban, mint a holdvilág az ég (vagy az éj?) tengerében. Hozzám nem jön ki. Ahogy Zoli belép, még télikabátban, s egy szót szól, Klára bentről az ajtónak esik, zörömböl, kirohan és kiabál: – „Meghoztad a babát?!” – Szerencsére meghozta. Hát volt öröm. Ennek a babának az a neve, hogy: magyar lány. Ti. háromszínű ruha van rajta.

Kérem, Klára, ne csináljon magának aggodalmakat, s ne is igyekezzék magát igazolni előttem a ruha-dolog miatt. Én értem magát, s igazat is adok magának. Ugyanúgy a tánc és a kevés szórakozás tekintetében is. Nagyon jól tudom, hogy mértéket tart, és hogy erre szüksége van. Még szerencse, hogy Anicáék új helyzetében ennyi szórakozást is kaphat. (Különben is, azóta megkapta hosszú levelemet.)

A tüllt legjobb, ha elfelejti.

Képzelem, Sambula milyen jól ért az eton-frizurához! De az se komoly baj.

Turóczi Trostlerrel találkoztam egyszer, véletlenül; talán ő fog írni a könyvemről. Mert Sebestyén Károly hallgat róla a Lloydban. Az előadással kimerítette mondanivalóját. Mihályfiné kérte a gyereket a jövő hét valamelyik délutánjára. Salu mondta, hogy kapott egy lapot magától. Fölösleges volt, Miklósnak még fölöslegesebb. Ő nem is említette, tán meg se kapta. De ezek után már muszáj írnia Mihályfinénak is; József tér 12 (?); de jobb, ha a szerkesztőségbe címezi. Más címeket is emleget állandóan. Minek? Jászairól (Rudolf tér 4–6, Palatinus ház) azt hallottam, hogy megőrült. Ne írjon neki. Simonnak pedig a legutóbbi címe istentelenül megbízhatatlan. Ki tudja, hányadik helyen jár már azóta. De ideírom: Jean Georges Simon, – artiste peintre, – 130, route d’ Orléans, – Montrouge, – (Seine). Próbáljon írni oda; ügyeljen a címzésre, azt húzza alá, amit én; és a cím egyes részeit úgy tagolja sorokba, ahogy én gondolatjelekkel (–) jeleztem. Utánanéztem a Kis Larousse-ban, hogy hol van az a Montrouge. Párizstól délre; kívül a városon, de talán még hozzátartozik. Az egész Seine-departement (megye) Párizst és környékét jelenti csak. Lehet, hogy továbbítják majd a levelét vagy lapját, ha el is költözött Simon.

Nagy Gyuláék a Logodi uccában laknak; a házszámot nem tudom. Talán: 2. De megkapják házszám nélkül is, amit ír.

Újpestre megyünk vasárnap, Bajáról még nem kaptam választ. Ascher szombaton du. nálam lesz, akkor megbeszéljük, miket mond ő, mit olvassak fel én; csak Kodolányi bejönne ma vagy holnap! Ő ti. nem tud az időpontok végleges fixírozottságáról. Táviratozok neki, ha holnap se utazik fel Pestre.

Most megyek telefonálni. Este majd megírom az eredményt és feladom a levelet. Legalább hétfőn már reggel magánál lesz.

– – Most már tudja, milyen jó volt azonnal elmenni. Nagyné azt válaszolta, hogy szívesen, holnap utazik, küldjem fel a csomagot. Személyesen persze nem is kereshettem föl; pedig restelltem csak úgy ismeretlenül rátelefonálni egy kéréssel. Ödönhöz rögtön bementem. Bözsi számára nem engedek mindent elküldeni, mert tudom, mi is hogy bosszankodtunk a megterhelésünk miatt. Nagynénak – hogy ne kelljen magyarázkodni, – nem mondtam meg, hogy a két ruha (erre kértem) két asszonyé. Maga tegyen úgy, ahogy legjobbnak látja; mindenesetre látogassa meg egyszer.

Ödön tehát este el fog jönni, be fog csomagolni, a csomag reggel el fog indulni, és maga mégis – már megkapta és mindezt már tudja. A szerencsés alkalom fölöslegessé tette a levelemet.

Júlia vasárnap eljön a gyerekhez; azt hiszem, itt ebédel.

Megírom még azt is, hogy szombaton, vagyis holnap este a Mesterdalnokokat hallgatom meg. Ezt most fogom negyedszer hallani; sőt az egészet egyben csak harmadszor. Kleiber Erich dirigál. Látok egy kis cikket (nem tudom, milyen Wagner-évforduló van holnap) a Magyarországban; kivágom és elküldöm. És egy másikat is, mert ismerősökről szól, az Amerikába került Fazekasékról. Szörnyen kíváncsi vagyok rá, hogy tetszik a ruha, jó-e; mert az én laikus véleményem megkésve érkezik magához. Hála istennek! Jókedv, kitartás! Kezét csókolom

Lőrinc

 

A levél jegyzetei: Julcsa néni: Szabó Lőrincék lakásadója. – Károly Ervin: az Est-lapok műszaki igazgatója; felesége, Elza gyakran tartózkodott a szanatóriumban, Tóth Árpád neki ajánlotta A Palace-ban című költeményét. – Nagyné: Nagy Gyuláné gyermekeit látogatja meg a szanatóriumban; lásd Harminchat év, 1. k., 639., a 73. számú levél jegyzetét (ott téves lakáscímmel szerepel, helyes címét lásd alább ebben a levélben). – Róna József: (1861–1939) szobrász, a ma is létező Fészek művészklub egyik vezetője. – Mikeséket megvizsgálta […] rengetegféle hatósági orvos: Mikes Lajos kisgyermekének fertőző betegsége idejére a Metropol szállóba költözött, Az Est szerkesztősége mellé, a Rákóczi úton. – Zoli: Szabó Zoltán, Szabó Lőrinc bátyja Debrecenbe, szülei látogatására utazik. – Anyuka: Id. Szabó Lőrincné. – Anicáék: Vágh H. Lajos és felesége. – Sambula: Mesterfodrász Újtátrafüreden. – Eton-frizura: Ekkor divatos, fiúsra nyírt női hajviselet. – Turóczi-Trostlerrel találkoztam: Turóczi-Trostler József (1888–1962) irodalomtörténész, 1919-ben majd 1945-től a pesti egyetem tanára, ekkor még a Pester Lloyd német nyelvű budapesti folyóirat munkatársa; ővele készíti utóbb Szabó Lőrinc a háromkötetes Goethe-antológiát 1933-ban, lásd kötetünk 139. számú levelét. – Sebestyén Károly: (1872–1945) újságíró, irodalomtörténész, ekkor a Pester Lloyd belső munkatársa. – Mihályfiné: (1898–1972) újságíró, Szabó Lőrinc Az Est-beli kollégájának, egy időben főnökének, Mihályfi Ernőnek első felesége. – Salu: vagy Zsalu néven emlegetett újságíró, Salusinszky Imre (1883–1946), Az Est felelős szerkesztője. – Miklós: Miklós Andor (1880–1933) az Est-lapok tulajdonosa. – Jászai: Jászai Mari színésznő, lásd kötetünk 25. számú levelét. – Rudolf tér: Ma Jászai Mari tér. – Jean Georges Simon: Simon György János (1894–1968) festőművész, ekkor Rudas Klárának, Szabó Lőrincné barátnőjének férje, lásd még kötetünk 74. számú levelének jegyzetét. – Ascher: Ascher Oszkár előadóművész, lásd még a 145. számú levelet. – Fölöslegessé tette a levelemet: De azért postára adja, a záradék pedig alkalmat ad az érdekes időjáték leírására. – Júlia: Lázár Júlia. – Mesterdalnokok: A Wagner-operát Erich Kleiber (1890–1956) világhírű karmester vezényli. – Kivágom és elküldöm: A cikkek nincsenek a levél mellett, elkallódhattak; az 1926. február 13-i szombati Magyarország 2. oldalán található egy írás „Fazekas Imre tűzkalandja a New York-i Hotel Richmondban” címmel Fazekas Imréről, az Amerikába került magyar filmforgatókönyv-íróról, s ugyanennek a lapnak a 4. oldalán egy cikk Wagner halálának 43. évfordulójáról, s arról, hogy ezalkalomból szombat este világszerte minden operaházban Wagner zenéjét játsszák.

 

 

37.

Gizella-telep, 1926. június 18.

 

Édes Bözsikém!

Köszönöm szépen a pamutot, a fáradságát, de legfőképpen a zöldpaprikát. Igaz, hogy kevés volt és rettenetesen csípett, de nagyszerű volt! Elosztottam négyfelé és többen ettük meg. Nem tudom, milyen lesz a kendő, a színek szépek. Mancié gyönyörű lett. – Most már attól félek, hogy ehhez tényleg a vad színek jobbak. Lehet azonban, hogy készen gyönyörű lesz. Bözsikém, azt is köszönöm, hogy megvette az egész anyagot, a fehér még kevés lesz, azt hiszem. Ilyen vékonyban nem lehetett volna finomabbat kapni? Igaz, hogy így legalább olcsóbb lett. Ne izguljon a Bandiért, Bözsi. Higgye el, jobb neki ott, mint Pesten. Magának is jó lesz egy kicsit nyugalomban élni. Próbálja tényleg ezt a két hetet jól kihasználni, hogy minél nagyobb eredményt érjen el. A harminc deka bizony nem sok, de az is valami mégis. Örülök, hogy Júlia kijön. Lőrincről nem írt semmit se. Hogy van, mit csinál? Írtam neki egyszer ezen a héten. Remélem, lassan megszokja az egyedüllétet, és fog tudni dolgozni. Írjon maga néha róla, ha tud valamit, mert Lőrincnek megírtam, hogy ő ne írjon nekem és maradjon otthon. Rettenetes idő volt egész héten. Tegnap szép nap volt, ma is elég jó az idő. Ma először voltam fent az erdőben. Nagyon szép volt. Van egy férfink is már, Mécs Lajos a Magyarságtól. Én változatlanul horgolok egész nap és ülök egy helyben. Minden jó, ha szép az idő. Mikor lesz már igazi nyár? Folyton téli holmiban járunk. Lehet, hogy szerdán átmegyünk Esztergomba egypáran. Babitsékhoz is bemegyek természetesen. Ha van kedve az íráshoz, írjon néha nekem. Én nem nagyon tudok írni. Sehogy sincs hangulatom az íráshoz.

Ödönt üdvözlöm. Magát sok szeretettel csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/254. Gizella-telep: Szabó Lőrincné Kisklárával, testvérével, Mikes Margittal és féltestvérükkel, Mikes Iluval nyaralnak itt. – Ne izguljon a Bandiért, Bözsi. Higgye el, jobb neki ott, mint Pesten: „A nyáron Bandi Monostorapátiban nyaralt nélkülünk. Meglátogattuk, ő nem tudott jövetelünkről. Ebédnél megszólal: – Anyuka, én tudtam, hogy jöttök. – Meglepetten kérdeztük: – Honnan tudtad? – Bennemből. – volt a válasz.” (Vékesné Korzáti Erzsébet 1926. szeptember 13-i feljegyzéséből: MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 4610/295.), lásd még kötetünk 68. számú levelét. – Magyarság: Milotay István (1883–1963) alapította és 1920-tól 1934 szeptemberéig szerkesztette jobboldali legitimista napilap.

 

 

38.

Gizella-telep, 1926. június vége

 

Édes Bözsikém!

Nagyon gyorsan írok, csak pár sort magának.

Okvetlen várom magát hétfőn, legkésőbb kedden. Sok mindenre kérem meg, hogy intézzen el.

Vegyen a Weisz Mariskánál 20 dkg minta szerinti krémes pamutot, két gombolyag 80-as DMC horgolócérnát és hozzá két horgolótűt. Mindennek az árát megadom itt. Most még arra kérem, hogy küldessen utánvéttel Babits Mihályné címére (Esztergom, Elő-hegy) a Fleischmanntól olyan anyagot, 3 métert, mint amilyent nekem vett ott a dirndlire. Ne haragudjon, Bözsikém, hogy fárasztom. Igen szeretném, ha már hétfőn jönne. Beállíttattam ágyat a maga részére, és várom magát.

Mi van Bandival? – Júliához, ha megy, hozza el, Bözsikém, a Kisklára piros selyemruháját is magával.

Lőrincnek felmondtak. Ezt különben talán már tudja is? Nem kellemes dolog, de nem esünk kétségbe. Valamit majd csak csinálunk. Sok terv van máris.

Szeretném már látni magát, kispockom, ne vesztegeljen soká Pesten, hanem jöjjön. Mi se maradunk már soká. Isten vele, Bözsikém. Ödönt is sokszor üdvözlöm, magát csókolom

Klára

 

Klára 14,75 kg, én 57,50 kg.

Bözsikém, még egy nagyon fontos dolgot kérek. Menjen el abba a kézimunkaboltba, amelyik a Koronaherceg ucca első mellékuccájában, a baloldalon van. Tudja maga, hogy melyik az! Ott rendeltem 15 dkg fekete libusa pamutot. Megígérték, hogy az én címemre kiküldik ide a telepre. Még a mai napig se érkezett meg. Ki van fizetve. Nézzen utána, kérem, s esetleg azt is hozza magával. Ne haragudjon, Bözsim! Pá.

Klára, Kis Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/242. A dátumozatlan levél 1926-os dátuma bizonyos, a „Lőrincnek felmondtak” szöveg miatt: az Est-lapoknál az 1926-os ún. stabilizációs válság kiváltotta elbocsátások során Szabó Lőrincnek is felmondtak, jelentős végkielégítést kapott, és ráadásként egy YOST gyártmányú kurzív betűzetű írógépet; a végkielégítést elvitte az 1927-es Pandora című folyóirat csődje, majd nemsokára visszaveszik Szabó Lőrincet, nem Az Esthez, de a Magyarországhoz, szintén segédszerkesztőnek. A levél keletkezésének további pontosításához: június 8-án Szabó Lőrinc azt írja Klárának: „most átviszem a holmit Bözsiékhez; remélem ő indulhat holnap, ahogy tervezte” (Harminchat év, 1. k., 86. levél). Korzáti Erzsébet látogatására a június 17-i Szabó Lőrinc-levél (Harminchat év, 1. k., 87. levél) utal: „Szegény Bözsi jól kifogta magának az egyheti jó idő után az első rossz hétfőt!”, azaz június 14-ét. A levél feltételezésünk szerint a Babitséknál Esztergom-Előhegyen tett látogatás (június 23., lásd Harminchat év, 1. k., 88. számú levelét) után keletkezett, akkor kérhetett Babits Mihályné címére (Esztergom, Előhegy) a Fleischmanntól anyagot. Az okvetlen várom magát hétfőn, legkésőbb kedden, illetőleg az igen szeretném, ha már hétfőn jönne sürgetésre vonatkoztatom a július 8-i (39. számú) levelezőlap izgatott hangját: Hétfő óta várom magát állandóan. – Koronaherceg ucca: Ma Petőfi Sándor utca.

 

 

39.

Gizella-telep, 1926. július 8.

 

Bözsi! Nagyon haragszom magára. Hétfő óta várom magát állandóan. Nem tudom, miért nem jött. Ha pedig nem is akar jönni, miért nem írt? Ma már úgy felizgatott, hogy azt hiszem, valami baj van otthon, ezért nem jön és nem is ír. Rögtön akarok hírt kapni. Csókolja

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/255.

 

 

40.

Balatonszemes (Kiszely panzió), 1928. július 2.

 

Kedves Bözsikém,

hamar írok magának, hogy mielőtt elutazik, kapjon hírt rólam. Egészen jó kis helynek látszik Szemes – kár, hogy nem nézheti meg –, jó ellátásunk is van. Azt hiszem, őszig gurulni fogunk, olyan rengeteget eszünk. Le is sültünk már. Kis Klára nagyon szeret a strandon lenni, sőt, mától kezdve a vízben is. Mikor utazik, Bözsikém? és hogyan? Írjon meg majd mindent részletesen. Itt semmi újság sincs s biztosan nem is lesz. Pihenni kitűnően lehet, de mást aztán nem. Gyereknek ideális hely, csak egyelőre még nincs pajtása. Lesz az is hamarosan. Sok dolga van, ugye?

Írjon! Mindnyájukat üdvözlöm, szeretettel ölelem magát

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/256.

 

 

41.

Balatonszemes, 1928. július 30.

 

Kedves Bözsi,

nagyon örülök annak, hogy mégiscsak összeszedi magát. Két kiló hízás nagyon szép eredmény oly rövid idő alatt. Igyekezzen nagyon, most már erőt adhat az első siker. Ki kell kapcsolódni minden itthoni dologból és élvezni az ottani életet. Azok a gépemberek se olyan igazi gépemberek biztosan, mint ahogy az látszik. Talán jobb emberek, mint azok, akik pillanatok hatása alatt cselekszenek. Mit tudhatjuk mi, hogy mit tudnak ők elviselni úgy, hogy más nem is veszi észre rajtuk, mert van kötelességérzésük. Akiben a kötelességérzés erősen ki van fejlődve, az sok mindent el bír viselni. Most azonban ne gondolkozzék se ezen a problémán, se saját magán. Azon se, hogy maga milyen típushoz tartozik. Ezen úgyse lehet változtatni. Mindegy! Így is lehet élni, úgy is! Ki ilyen, ki olyan. Majd az öregség hoz megnyugvást mindenre. Ez egyúttal megoldást is jelent. Én se írok sokat magának. Nem akarom, hogy gondolkozzon, se azt, hogy ne bírjon elszakadni tőlem. A távolság hadd végezze el munkáját.

Augusztus elsején megyünk haza. Kis Klárát beadom ott a Révész Margithoz. Neki kell még a jó levegő. Jól nézünk ki mindnyájan. Híztunk – én is –, barnák vagyunk. Végeredményben jó volt ez a nyaralás. Nekem lelkileg is használt, azt hiszem. Sok minden megvilágosodott bennem, vagy egészen, vagy részben. Ami nem lett teljesen világossá még, az is lesz hamarosan.

Érdekes élet lehet az, amit maga most él. Teljesen más és új világ az. Mindenesetre nagy élmény lesz ez magának. Bandi is hízott már? Csókolom őt, Kis Klára is. Ha jól esik az írás, írjon, Bözsi. – Most már Pestre, természetesen. Vegye komolyan a dolgokat és hízzon, ne gondoljon másra. Isten vele, Bözsi, minden jót kívánok magának, csókolom

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/257. A levél válasz Vékesné Korzáti Erzsébet ismeretlen levelére. A „Sz. L. B.[alaton] Szemes, Kiszely panzió” feladójú levelezőlap címzése: „Vékes Ödönné nagys. asszonynak, Budapest, VIII. Mária u. 23.”. Hasonlóképpen a Mária utcai lakás szerepel („Mária u. 23. II. em.”) egy könyvcsomag átvételi elismervényén az év végéről, „1928. XI. 19.”-ről dátumozva (lásd kötetünk 105. számú levelét). Sőt, még a következő évben, 1929. január 23-án is (lásd az 59. számú levelet) ezt írja Szabó Lőrincné a még pesti lakos Vékesné Korzáti Erzsébetet az új, Németvölgyi úti lakásába invitálva: „Mikor jönnek át? Bandit is áthozhatná, sétálnánk a gyerekekkel, errefelé nagyon szép, lehet majd jó nagy sétákat tenni.” Mindez a címzés helyreigazíttat egy korábbi jegyzetet, amely 1928. februárjától dátumozza Vékeséknek az Eszter utca 20. számú Steyskal-villában bérelt lakását (Az összegezés ideje, 1945–1957. Szépirodalmi, Bp., 1980., 556.). A helyes dátum 1929. február, amikor Vékesné Korzáti Erzsébet a férj és Szabó Lőrinc társaságában választotta ki a rózsadombi szuterénlakást, mivel gyenge tüdeje miatt nem tudott tovább a városban lakni, és jobb levegőjű környezetbe kellett költöznie. A férj 1930 februárjától szerepel külön lakbérrel az általam még látott Steyskalné-féle háztartási könyvben, majd elköltözik, az asszonyról szóló utolsó bejegyzés 1933 júniusából való; ezt látszik igazolni Vékes Endre iskolakezdése is a Rökk Szilárd utcában (lásd Szabó Lőrinc 1928. szeptember 2-i, 84. számú levelét és jegyzetét). – Augusztus elején megyünk haza: Lásd Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébetnek írott, hangsúlyosan ismételt figyelmeztetéseit: 76., 77. számú levelet és jegyzeteit. – Kis Klárát beadom ott a Révész Margithoz: Révész Margit (1885–1956) orvos, gyermekpszichológus, a Gyógypedagógiai Gyermekszanatórium (Remete út 18.) igazgatója; lásd Szabó Lőrinc Balatonszemesre küldött 1928. július 22-i levelét Szabó Lőrincnéhez: „Révész Margitnál a Balaton föltétlenül jobb nyáridőben. Én nem merem a kicsit idegenekre bízni. Az őszi óvoda- és egyéb terveket helyeslem”; mégis beadják, a családi dráma idejét ott vészeli át, lásd még: a 45. és a 48. számú leveleket. – Sok minden megvilágosodott bennem, vagy egészen, vagy részben: Lásd még a 75. és 76. számú leveleket és jegyzeteiket.

 

 

42.

Budapest, 1928. augusztus 6.

 

Bözsi, ma kaptam meg azt a levelét, melyet az én szemesi levelemre írt. Abból már kitalálhatta volna, hogy én mindent tudok. De hiszen nem ismer maga engem eléggé, mert ha ismert volna, mindnyájunknak jobb lett volna. Mai levelében is azt írja, hogy engem szeret a legjobban. Én is ezt hiszem. Szegény Bözsi, miért nem bízott mindig bennem. Azt akarom, hogy ezentúl jobban szót fogadjon nekem, mint bárkinek, mint saját magának, mint az istennek. Egyedül én ismerem magát, én tudom meggyógyítani mindhármunkat. Ezt akarom megcsinálni, s ha segítenek maguk is, lesz erőm hozzá. Mindig azt mondtam, s mondom ma is: hazudni nekem nem szabad. Aki engem szeret, az soha, soha többé hazudni nem fog nekem. Akármilyen rosszat inkább elviselek, csak bízni tudjak. Megáll az eszem, ha magára gondolok! Nem az az igazi szeretet, hogy kíméletből hazudunk, s közben elkövetjük a rosszat. Nem akarom szidni magát, Bözsi. Nagyon sokat fogok beszélni magával, ha itthon lesz, s én remélem, hogy maga most fogja megtalálni igazmagát és boldog lesz. Most már erőseknek kell lennünk, hogy bírjunk élni, s lehetőleg boldogok is legyünk. Furcsa volt ma a két levél, a Lőrincé is megjött, ami arra való volt, hogy én ne lássak. Bözsi, Bözsi! Fáj magának minden szavam, tudom, de ahhoz, hogy egészségesek lehessünk, teljesen át kell esnünk a betegségen. Nagyon türelmetlenül várom leveleit most, hogy lássam már magát teljes valójában. Én sejtem, mit fog felelni Lőrinc első levelére, de biztos ma már előttem csak a halál! Az jön egyszer, ez biztos! Amit az emberek mondanak, hisznek, szeretnek, az egy se biztos. Biztos még előttem az, hogy Lőrincet nagyon szeretem. Ez ugyan talán ide se tartozik. De most már mindenki tudhatja, én nem szégyellem. Amit Lőrinc először kért tőlem, az olyan rémes dolog számomra, hogy képtelen voltam egy napig is állni ígéretem. Lőrinc hamar megírta magának, ő őrült. Őrület volt tőle azt hinni, hogy ez akár neki magának is jó lett volna. Így talán jó lesz mindnyájunknak. Csak tudnám, hogy van még magában sok belőlem, hogy olyan is, amilyennek én szerettem volna egészen. Bözsi, az élet nagyon komoly dolog. Nem szabad könnyelműnek lenni. Olyan rettenetes következményei lehetnek dolgoknak, amiket elindítunk könnyelműen, hogy nem bírjuk viselni. Ugye, azt is mindig mondtam, hogy minden tette következményét bátran kell viselni. Bözsi, most nagyon össze kell szednie magát, erősnek kell lennie. A könnyelműség annak való, aki tud rázni magán egyet, s vígan könnyelműsködik tovább. Igaz, hogy magában ebből van azért valami. Most ez is jó, hogy van! Ez is segítség! Magánál még a szerelem is elég könnyen múló dolog; remélem, hogy ez is elmúlik békén. Talán már Lőrinc első levele megvilágította szívét, s látta, hogy mit kell tennie, nem értem, hanem saját magáért. Ért maga engem, Bözsi! Magának meg kell fogadnia nekem, hogy nélkülem nemcsak ebben az ügyben, hanem az életben soha, semmiféle dolgában nem csinál semmit addig, míg velem meg nem beszélte. Akarja? Tudja, Bözsi, hogy én kemény is vagyok ugyanakkor, mikor tudok úgy szeretni, ahogy nem hiszem, hogy még sokan. Meg akarom oldani ezt az ügyet jól, még egyszer ebben az életben akarok hinni két embernek. Magának és Lőrincnek. Vigyázzon! Jó akarok lenni továbbra is magához, azt hiszem, szeretni is fogom tudni, de, Bözsi, csak azon az egy alapon lehet ez, ha maga olyan őszinte lesz legalább, ha lehet még jobban, mint saját magához. Azzal, hogy én ezt a mai levelem megírom, sok mindent előlegezek magának, mert hiszen én még semmit nem tudok arról, maga hogy fogadta két levelünket. Érzi, Bözsi? Az a Bözsi, aki ma szólt hozzám a leveléből, az még az, aki hazudott, megcsalt. Én nem őhozzá beszélek, azt a Bözsit nem akarom ismerni. Tudja, milyen kettős fájdalom az, ami ért engem most, ugye, tudja? Fáj, Bözsi, nagyon fáj a szívem, de meg akarom gyógyítani. Ezt csak úgy tudom, ha Lőrincet és magát is rendben fogom látni. Rengeteg mindent gondolok össze magával kapcsolatban. Sok minden elmúlt dolog van előttem, ami így összekapcsolva rémes. Bözsi, én nem bírom, csak az igazságot. Legyen hozzám olyan, amilyen már volt valamikor. Nem magam miatt akarom ezt, hanem azért, mert sajnálom magát. Azért írok is, hogy maga kapjon többször levelet most, amíg megnyugszik egy kicsit, mert azt gondolom, ha még fájó dolgokat érez is ki belőle – hiszen van benne – akkor is jobb, mint a bizonytalanság. A leveleket mind, mielőtt hazajön, el kell égetnie, már a múltkor írtam, hogy ezt senkinek sem szabad megtudni. Erre vigyázzon! El kell temetni mindent és újra születni. Remélem, én is fogok tudni. Maga – biztos vagyok ebben – talajt kap a lába alá azzal, hogy megszűnik ez a kétszínű élete. Fog tudni dolgozni, fogja látni, hogy mennyi kötelességét elmulasztotta azért, mert a lelke el volt foglalva kínjaival. Én se voltam olyan becsületes munkás, mint amilyennek kellett volna lennem s mint amilyen tudok is lenni, azért, mert örökké szenvedtem csak, s ez foglalta le az idegeimet, erőmet. Most semmit se tudok még csinálni, csak ülök, ülök, ülök. A legrémesebb s a legjobb dolgok futkosnak előttem folyton. Ma már maga is kínlódik ott messze. Talán jó is, hogy nincs itt. Jobban kiheverjük így, bár a levelek várása nagyon rossz dolog. Szeretném, hogy mire hazajön, egész nyíltak tudjunk lenni egymás előtt. Hátha – most eszembe jutott – hiába írok én magának mindenfélét, nincs már magában semmi abból, ami szeretném, ha volna, s amit feltételezek akkor, mikor beszélek magának. Ha ez nem így van, és van magában jóság, szeretet, becsület, tisztaság utáni vágy úgy, mint volt, akkor azt is mondja el nekem. Most írjon sokszor és sokat, ne szégyellje magát előttem, bízzon bennem. Erős akarok lenni – pedig most nagyon gyöngének érzem magam – és hinni akarok, bízni akarok. Úgy akarok bízni Lőrincben, mint magamban, nem tudnék most már enélkül élni. Bennem, nagyon szomorúan mondom ezt, mindig bízhattak. Nem éri csalódás tehát magukat, ha tovább is hisznek bennem. Én is hinni akarok most már. Bözsi, úgy szabad csak felém jönnie, ha meri vállalni komolyan, fenntartás nélkül az őszinteséget. Nem írok most tovább. Fogok sokszor írni, ha akarja. Maga is nekem. Isten vele, Bözsi; kívánom, hogy a szeretete irántam megvédje magát, adjon erőt, bátorságot, és nagyon kívánom, hogy szerethessem magát újra úgy, mint sok-sok évvel azelőtt tudtam,

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/258. Ma kaptam meg azt a levelét, melyet az én szemesi levelemre írt: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 2-i (2. számú) levelét. A szemesi levél Szabó Lőrincné 1928. július 30-i, 41. számú levele. – Abból már kitalálhatta volna, hogy én mindent tudok: Utóbb Vékesné Korzáti Erzsébet ráérzett erre, ugyanis az 1928. augusztus 4-én Szabó Lőrinc számára feladott (100. számú) levele végére odaírja kérdésként: „Még hozzáírom azt, hogy Klári többek közt azt írta nekem: »a nyaralás alatt sok minden megvilágosodott bennem, s ami még nem lett egészen világos, hamarosan az lesz az is«. Érinti ez a mi dolgunkat?”; ezt már a vallomás tudatában kérdezi. – Mai levelében is azt írja, hogy engem szeret a legjobban […] Furcsa volt ma a két levél, a Lőrincé is megjött, ami arra való volt, hogy én ne lássak: Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnének 1928. augusztus 2-án írott (2. számú) ártatlan hangú és Szabó Lőrincnek 1928. augusztus 3-án írott (99. számú) nyilvános levele. – Amit Lőrinc először kért tőlem, az olyan rémes dolog számomra, hogy képtelen voltam egy napig is állni ígéretem. Lőrinc hamar megírta magának, ő őrült. Őrület volt tőle azt hinni, hogy ez akár neki magának is jó lett volna: Lásd Szabó Lőrinc 1928. augusztus 2-i (79. számú) légipostán feladott levelét: „a legjobbat mondom: […] Böském, szeretlek, és szeretem Klárát: tudtam, éreztem én, hogy hamarosan rendeződni fog a dolgunk. Kimondhatatlanul és elválaszthatatlanul szeretlek mindkettőtöket: szeressetek ti is, két áldott asszonyom, és mentsetek meg minden rossztól. […] Szerethetsz, együtt maradunk hárman.” – Azzal, hogy én ezt a mai levelem megírom, sok mindent előlegezek magának, mert hiszen én még semmit nem tudok arról, maga hogy fogadta két levelünket. […] Az a Bözsi, aki ma szólt hozzám a leveléből, az még az, aki hazudott, megcsalt: A két levél: Szabó Lőrinc 1928. augusztus 4-i (80. számú) levele és a mellékelt ismeretlen, ugyancsak augusztus 4-i Szabó Lőrincné-levél („ő írt neked azalatt, míg én gépeltem a magamét s most adta be, hogy küldjem el.”) – A leveleket mind, mielőtt hazajön, el kell égetnie, már a múltkor írtam, hogy ezt senkinek sem szabad megtudni. Erre vigyázzon! El kell temetni mindent és újra születni: Az idézett levél az augusztus 4-i ismeretlen levél.

 

 

43.

Budapest, 1928. augusztus 10.

 

Bözsikém – látja, ma már tudom így mondani –, megjött végre a levele. Örültem neki, mert azt hiszem, megtaláltam benne azt az embert, akit én szerettem. Én is úgy gondoltam, hogy örülni fog, örülnie kell a felszabadulásnak. Bözsi, szégyellem magam, ha jónak, szentnek, tisztának, egyedülvalónak gondol. Nem akarok én ilyen lenni. Ember akarok csak lenni, hogy élni tudjak közöttük, hogy ne legyek kiközösítve. Rendes ember nem tudok lenni! Voltak pedig olyan kegyetlen, olyan emberi rohamaim eleinte, de nem bírtam odáig jutni velük, hogy cselekvéssé váljanak. A cselekedeteim mindig egyformák: bízók és szeretők. Hogy miért akarok, hogyan bírok még hinni, azt nem értem. – Sok mindent mondhatnék el magának: elmondhatnám, hogy milyen rettenetes sokat beszélünk Lőrinccel mindenről; hogy milyen borzasztóan megkínlódjuk ezt mind a ketten; hogy Lőrinc maga miatt is aggódik, hogy fél, én nem tartom meg magát magam mellett. Ő hallott engem szidni magát, kegyetlenül beszélni magáról; szidni magam, hülyeségem, hiszékenységem. Utáltam magam sokszor, hogy nem tudok kegyetlen, rossz lenni, hogy most is miért akarok hinni neki is, magának is, hogy becsapnak. Azt hittem sokszor, hogy látni se fogom bírni magát, hogy nem bírom majd elviselni azt se, hogy Lőrinc magára nézzen. Mindent gondoltam, éreztem, Bözsi: válást, öngyilkosságot, gyilkosságot, őrületet. Mindent, mindent kívántam! Tenni nem tudok mást, mint amit teszek. Még el akarom mondani azt is, hogy szegény Lőrinc rosszul érzi magát, maga miatt is. Ő azt hitte, hogy szereti magát, hogy maga is elhitte ezt neki, s most nem érti ott messze, hogy mi lett egyszerre. Én vagyok az oka, hogy Lőrinc nem magyarázgat magának. Én mondtam, hogy vállalok magánál minden elintézést. Én tartom helyesnek így, hogy a maguk levelezése majdnem semmire zsugorodjon. Nem kívánom, hogy soha ne írjon magának Lőrinc, vagy ha maga akar neki írni, ne tehesse meg: csak most egészségesebbnek tartom, ha hallgatnak egymás előtt. Maga, biztos vagyok ebben – mai levele teljesen megerősített ilyen irányban –, helyesnek tartja azt, amit én. Nem kell kínozniok egymást magyarázgatással. Azt hiszem, ha komolyan barátsággá akarjuk változtatni azt, ami volt, akkor azt a hangot kell megtalálni, amelyiken lehet barátkozni, s ha ez a hang megvan, akkor írni is lehet, beszélni is lehet. Azért jó, hogy maga nincs itt. Az idő a legkitűnőbb orvos. Azt hiszem, maga és Lőrinc sokkal hamarabb egészségesek lesznek, mint én, mert egyiküknek se volt ez az ügy az életük, levegőjük, mindenük. Szeretném, Bözsi, ha nagyon sokat írna nekem, szeretném magát végre egészen tisztán látni. Bözsi, már a múltkor írtam magának, hogy még egyszer ebben az életben megpróbálok hinni. Csak akkor álljon mellém, ha bízik magában. Nyíljon meg, panaszkodjon, sírjon, szidjon, mindent merjen megmondani, kibeszélni velem akkor is, ha tudja, hogy vele nekem fájdalmakat okoz. Így kell lenni! Nekem látnom kell magát is, Lőrincet is egészen. Ha nincs ereje, akkor legyen vége mindennek, maradjunk külön egymástól. Nem hiszem azonban, hogy ne az első megoldást választaná, mert kell a maga életének is megtisztulni, Bözsi. Engem nagyon kell szeretniök maguknak, hogy bírjak olyan angyallá lenni, amilyenre Lőrincnek is szüksége volna, s amilyen ma nem vagyok.

Ödönre kellett gondolnom, hiszen egyik elárult fél volt. Láttam magam előtt, hogy Ödönnek addig van csak ereje élni ezt a szörnyű életet, amíg hisz magában; láttam azt is, hogy magának szüksége van éppen őrá, mert nem könnyű találni olyan önfeláldozó szerelmet, mint amilyen az övé, és tudom, hogy ott a gyereke, akinek szüksége van magukra. Ezért mondtam, hogy viseljük csak mi hárman ezt a titkot. Kevés ember olyan, mint én, hogy inkább akarom a legrémesebb igazságot viselni, mint a bizonytalanságot. Ma már újra leélni az elmúlt két évet nem tudnám. Azóta itt volt Ödön, panaszkodta, hogy 10 napja nem kapott hírt magától. Bözsikém, hozzá is jónak kell lennie! Isten vele, legyen jó és okos.

Klára

 

Lőrinc küldetett könyveket magának.

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/259. Megjött végre a levele: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 8-i (3. számú) levele. – Én vagyok az oka, hogy Lőrinc nem magyarázgat magának. Én mondtam, hogy vállalok magánál minden elintézést. Én tartom helyesnek így, hogy a maguk levelezése majdnem semmire zsugorodjon: Lásd Vékesné Korzáti Erzsébet utóbb legújabb vétekként titulált külön (1928. augusztus 8-i, 102. számú) levelének magyarázatért esengő sorait: „Lőrinc, ha valaha is képzelted, hogy szeretsz, erre a kis szeretetre kérlek, könyörgöm, követelem – nem tudom, mit mondjak kétségbeesésemben –, írj meg mindent részletesen, […] Soha még úgy nem vártak levelet, mint ahogy én most”; lásd még: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 10-i (44. számú), Szabó Lőrinc 1928. augusztus 10. délelőtti (81. számú) és esti (82. számú) és Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnéhez írott 1928. augusztus 13-i (5. számú) levelét. – Ödönre kellett gondolnom, […] Ödönnek addig van csak ereje élni ezt a szörnyű életet, amíg hisz magában; […] magának szüksége van éppen őrá, mert nem könnyű találni olyan önfeláldozó szerelmet, mint amilyen az övé: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 4-i ismeretlen levelében hivatkozik már a férjre, erre válaszol Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 8-i (3. számú) levelében; majd Szabó Lőrincné egy egész hosszú levelet szentel a témának utóbb, 1929. február 5-i (60. számú) levelében. – Lőrinc küldetett könyveket magának: Lásd a 9. számú levél jegyzetét.

 

 

44.

Budapest, 1928. augusztus 10. este

 

Nem tudom, mit is mondjak most magának a mai napom után. Az előző levelem még tele volt sajnálattal, most azonban sok mindent érzek, ami nem is hasonlít ehhez. Lőrinccel én megállapodtam, hogy semmi titkunk nem lesz ezután, és hogy nélkülem ebben az ügyben sem tehet semmit. Ő azt kérte ma, hogy egyezzem bele abba, hogy maguk válthassanak levelet egymással úgy, hogy én ne lássam. Nem bírom most már elviselni a titkolódzás gondolatát se, és nem is akarom. Magánál ugyanez a célom. Tudom, hogy szégyen és hasonló dolgok azok, ami miatt szeretne előlem elhallgatni dolgokat. Nem lehet, Bözsi. Mindent tudni akarok most már, akárkinek fáj is. Maga ma a nekem írt levelében megint hazudott. Üzent Lőrincnek, hogy én azt higgyem, nem írt neki. Bözsi, egyetlen út hozzám a becsület és tisztesség. Ha már nem kímélgetjük egymást azzal, hogy elhallgatunk dolgokat, magunkat se kíméljük azzal, hogy a másik ne tudja ezt vagy azt. Bűnhődünk mind a hárman. Magának is kell! Ha el bírta a dolgokat magukat, bírja viselni a következményeit is. Nem kívánom, hogy engem szeressen jobban Lőrincnél. Maga tudja, ki az, akit kettőnk közül szeret. De tessék nyíltan megmondani! Elmúlt az ideje annak, hogy az én szemem szükséges legyen bekötni. Nem engedem többé! Maguk mind a ketten választhatnak engem, ha akarnak; a feltételeim egyszerűek, világosak. Én rátettem az életem erre az ügyre, nyugodtan várom, mi lesz. Megcsalni, Bözsi, többé nem hagyom magam. Nem csak Lőrinctől, hanem magától sem. Meg vagyok őrülve már egészen, s nem tudom megérteni, hogy azért, mert szerettem magát, s szeretem az uram, miért kellett ezeket a dolgokat kapnom. Lőrinc ír most magának szintén, ő biztosan jobban, világosabban elmondja, mit akarok. – Nem akarom, hogy bármilyen titkuk legyen együtt vagy külön-külön az én hátam mögött, nem akarom, hogy tegezzék egymást tovább is – akármilyen jelentéktelen dolognak látszik –, mert a múltra emlékeztet. Engem is, hát még magukat. Nem akarok, csak nyílt, tiszta dolgokat. Szenvedjük meg ezt a rémes ügyet, ha már megszületett, de bátran: nincs más orvosság. Itt nemcsak maguknak kell meggyógyulniok, hanem nekem is. Nekem pedig maguk oly sokat hazudtak, hogy csak egy hajszálnyi gyanú is elég ahhoz, hogy ne bírjak hinni. Én nem vagyok már olyan erős, mint voltam, nem bírom viselni a kételyeket. Nem bánom, ha én egyedül maradok is, vagy nem tudom, mi lesz velem, de nem bírok engedni abból, amit mondtam. Veszteni hajlandó vagyok, de élni kompromisszumok közt többé soha. Engem ne tartson jónak többé, mert nem vagyok az; önző vagyok, önző. Lőrinc se ért meg teljesen. Magának jobban meg kellene, mert maga nő. Láthatta, Bözsi, előző leveleimből, hogy jót akarok; jó, becsületes akarok maradni. Ne vegyék el minden hitemet, mert gonosz leszek, kegyetlen. Nem fenyegetésnek szántam, hanem inkább meg vagyok rémülve magamtól. Most gondolkozni sem bírok, annyira felizgatott a maga kettős levele. Miért akarok én bízni magában? Magának is nem volna jobb – ha ugyan tényleg fel akar szabadulni –, ha én mindent világosan látok, tudok? Nem akkor tudnánk együtt lenni csak? Maga bírná tovább is a titkot, hazugságot? Magánál még mindig szeretet lehet az, ha hazudva szeretünk? Hagyjon ki engem mindenből, akkor, ha nincs közöm magához, joga van bármihez. Az az egy azonban kötelessége, hogy ha a mellémtartozás fontos magának s ezt akarja, úgy merjen csak a szemembe nézni, ha a lelke olyan előttem, mint a nyitott könyv. Fogja fel ezt üzletnek, nem bánom. Felajánlottam az árut, megmondtam az árát, megvennie nem muszáj. Most már magára hagyom, válassza ki azt, ami kell magának. Újra mondom, jó, hogy egyedül van. Érjen meg magában minden érzése tisztává. Ott nem befolyásolhatja semmi. Itthon látná, mi van velünk, s az hangolná valamerre. Ne sajnáljon senkit; ne kíméljen senkit; de saját magát se. Higgye el, még most is – pedig tele lettem hidegséggel újra ma délután maga iránt, mikor láttam, hogy már nem bírja az igazságot, pedig el se kezdte –, most is sajnálom magát. Tudom, hogy én itt, maga ott, sírunk. Szegény Lőrinc, ütközik kettőnk közt folyton. Magát sajnálja, engem nem ért, megért, szeret, idegen vagyok neki, – kínlódik. De hiába, neki is meg kell szenvednie a múltat. Én nem bírok segíteni, mert ma már nem bírom a fél dolgokat. Utálom magam, hol azért, mert hülye voltam, vagyok; hol azért, hogy miért nem vagyok egészen önzetlen. Kérdem, kell-e nekem a maguk őszintesége akkor, ha muszájból teszik? Nem kell és nem kell! Akkor szeressenek, ha tudnak szeretni, ne akarják ezt forszírozni. Ez magának is szól, Lőrincnek is. Nem tudom, lehet, hogy olyan zavaros vagyok, hogy semmit se ért meg belőlem ma. Értse meg azt, hogy mindent tudnom kell, múltat, jelent, jövőt, csak így lehet jó magának, csak így lehet jó hármunknak. Ez persze magára nézve csak abban az egy esetben kötelező, ha nem akarja, hogy elhagyjam. – Már nem akartam tovább írni, de Lőrinc megmutatta a levelet, amit ő írt. Szégyellem magam rettenetesen, mert ő jobb lett, mint amilyen én vagyok, s én nem tudom követni. Bözsi, Bözsi, mit csináltak belőlem? Elvesztettem magam, nem találok talajt magam alatt. Nem értem, hogy bírom elfogadni, hogy nekem engednek, és semmit se értek már lassan. Miért is akarna maga engem, mikor volt egy szerelme? Miért akarna engem Lőrinc, mikor helyettem volt nem is egy szeretője? Miért, miért? Miért érném én meg maguknak a cserét? De hisz nem ez a fontos. Nem cserélnek, ha nem akarnak, de választani, kimondani most már mindent muszáj. Lőrinc jobb, okosabb, mint én, ő látni véli a jobb jövőt, és ez erőt ád neki. Vagy talán éppen nagyon gyönge és nem mer elhagyni sajnálatból? Erre úgyis rájönnék most már nagyon hamar, és ennek az elintézéséhez azután nekem lesz erőm. Nem kell nekem ő, csak akkor, ha egészen mellém áll, ha úgy fog tudni szeretni, mint ahogy ma még én szeretem. Bözsi, nem kínzom tovább, örüljön, abbahagyom. De nem bánom, hogy írtam. Lássa, hogy nem is vagyok olyan szent és olyan angyali. Még van kínom nekem is, még érzek, még fájok. Pedig olyan jó volt nekem jónak lennem és hinnem, hogy ez kell maguknak. Igen, magának is, Lőrincnek is. Isten vele; kívánom, hogy könnyebben jusson túl mindenen, mint én.

Klára

 

Egybe teszünk minden levelet, hogy ne kapjon oly feltűnően sok postát idegenektől. Ödönnek tényleg írjon rendesen. Igen helyesnek találom, hogy Klára nem hallgatta el azokat az érzéseit sem, amelyekről a második levele szól. Minden érthető és természetes magánál is, nála is; csak épp nem szükséges, hogy mindez titok legyen. Lássák meg egészen egymást, akkor vész el minden akadály, akkor lehet igazán szeretni. Vegye szívére mindazt, amit Klára írt; de ne higgye, hogy ez a keserű állapot állandó nála. Az idő, míg a posta jön és megy, egy kicsit megtéveszt. Ő szeretettel gondol magára, ezt üzeni, ezért írtam ezt a kis utószót. Jókedvet s megint egy kis hízást kíván igaz barátsággal

Lőrinc

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/259.II. Az előző levelem még tele volt sajnálattal: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 10-i (43. számú) levele. – Ő azt kérte ma, hogy egyezzem bele abba, hogy maguk válthassanak levelet egymással úgy, hogy én ne lássam: A megtagadás indoklása ugyanaz, mint az előző, 43. számú levélben; Szabó Lőrinc ugyanekkor írott levelében (82. számú) egyetért ezzel, ezt magyarázza. – Maga ma a nekem írt levelében megint hazudott. Üzent Lőrincnek, hogy én azt higgyem, nem írt neki: Vékesné Korzáti Erzsébet az 1928. augusztus 8-i (3. számú) levelében ezt írja: „Lőrincnek csak azt üzenem: Isteni operáció volt, iszonyú fájdalmas, de sikeres.”; de ugyanaznap küldi a redakcióba az utóbb bevallott legújabb vétket, a segítségkérő, választ esengő (102. számú) levelet, amelyre Szabó Lőrinc még bentről, a redakcióból megnyugtató hangon válaszol (81. számú levelében), hosszú magyarázó levelet ígérve. – Lőrinc ír most magának szintén […] Lőrinc megmutatta a levelet, amit ő írt. […] Egybe teszünk minden levelet, hogy ne kapjon oly feltűnően sok postát idegenektől: Szabó Lőrinc 1928. augusztus 10-i (82. számú) levele; de nem ez lett az ígért magyarázó, hosszú levél, hanem egy későbbi, az 1928. augusztus 16-án írott (83. számú); Szabó Lőrincné leveléhez is ír utószót. – Nem akarom, hogy bármilyen titkuk legyen együtt vagy külön-külön az én hátam mögött, nem akarom, hogy tegezzék egymást tovább is […] mert a múltra emlékeztet. Engem is, hát még magukat: Ugyanekkor írt levelében ugyanezt visszhangozza Szabó Lőrinc is (a 82. számúban).

 

 

45.

Budapest, 1928. augusztus 13.

 

Ma nem jött levél magától, pedig vártam. Igaz, én is két nap óta nem írtam, nem is akarok most már mindennap írni, így is biztosan nagyon csodálkoznak nagy postáján. Ödön kapott is tőlük levelet, amelyben írják, hogy „barátnője betegségét nagyon a szívére vette”. Ödön kérdezte is, hogy mi bajom, mióta vagyok beteg. Azt mondtam neki, hogy nem vagyok nagyon komoly beteg, csak ahogy én szoktam, de maga onnan messziről sötétebbnek látja az állapotom. Elhitte, szegény. Bözsi, legyen okos most már! Ne sírjon sokat. Nem kell ott az embereket megijesztenie. Próbálja a kezébe venni azokat a könyveket, miket Lőrinc küldött magának, és olvasgassa őket. Segítsen ott nekik a munkájukban. Ne legyen sokat egyedül. Nem kell sokat töprengenie már. Minden elintéződik lassan. Ez nem azt jelenti, hogy ne mondja el nekem minden fájdalmát, esetleg haragját, elkeseredését. Kibeszélni ki kell mindent, de igyekezni kell minél gyorsabban túl lenni rajta. Mi az, amit vétkezett ellenem már azóta, hogy én mindent tudok? Az a levél, amit külön írt Lőrincnek? Vagy még más? Elmondani; megmondani mindent. Ezt az ügyet vissza kell gombolyítani egészen, azután lehet befejezett számomra. Szeretnék túl lenni rajta. Nem akarok már kínozni és kínlódni. Maga kérdi: mit tehetne értem. Semmit, Bözsi! Egyetlen feladata: az őszinteség, a szégyen nélküli, komoly bizalom. Nem győzöm ezt minden levelemben elégszer mondani. Nem tudom, hogy innen messziről tudom-e elég szuggesztíven mondani, hogy ez az egyetlen út; hogy most már nem lehet megbotlani, mert nem bírom és nem is akarom elviselni a hazugságot. Azt sem akarom, hogy úgy érezzen engem, mint a bíráját. Tudom, hogy tudnék az is lenni, de nem akarok. Ebben az ügyben csak a szeretet segíthet rajtunk, úgy látszik. Én szeretni akarom magát is, elsősorban Lőrinc kedvéért ma még – a jövő a maga kezében van teljesen. – Ha magának fontos az én szeretetem, tudni fogja megszerezni és megtartani. – Lőrinc még nem tudta megírni azt a magyarázó levelet, melyet megígért. Ez is el fog menni, legyen türelemmel. Ma próbáltam én megmagyarázni mindent magának egy másik levélben, de eltéptem. Jobb, ha ezt Lőrinc teszi. Szerintem ugyan nem sok magyaráznivaló van, – megértek a dolgok, így kellett történni mindennek! Lehet, hogy nincs igazam, és maga jobban megnyugszik, ha Lőrinc elmond – ha ugyan ezt lehet – mindent, ami benne lezajlott. Mindegy! Ma maga biztosan elkeseredettebb, mint más napon, mert ma kaphatta meg levelem, melyben nem vagyok nagyon kedves magához. Ne keseregjen emiatt jobban, tudhatja magától is, ha nem is írom, hogy nem gondolok állandóan szeretettel magára. Igyekszem, Bözsi, rendes, megértő lenni, hogy ne nehezítsem a maga és Lőrinc életét. Újra mondom: minden, amit magához érzek, magától függ. Inkább kegyetlen őszinteséget kérek, mint kegyes hazugságot. Elég volt! Nagyon elég!

Kis Klárát beadtam Révész Margithoz. Tegnap látogattam meg először. Nagyon zavart volt szegényke, elfogódott, nagyon sajnáltuk otthagyni. Talán jó lesz neki ez a kis anyátlanság; bár amikor ezt gondolom, rögtön szidom is magam azért, hogy elváltam tőle. Jól néz ki, még barna Szemesről, kis lábai megerősödtek, nagy lett. 18 kg 40 deka. Ilyen súlya még soha nem volt. Bandi mennyit hízott; és maga? Vigyázzon magára; tömje le az ételt még akkor is, ha nehezen megy. Itthon télen dolgoznia kell majd; komolyan élni; ehhez pedig erő, egészség kell.

Isten vele,

Klára, Lőrinc

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/260. Azokat a könyveket, miket Lőrinc küldött magának, és olvasgassa őket: Lásd a 9. levél jegyzetét. – Mi az, amit vétkezett ellenem már azóta, hogy én mindent tudok? Az a levél, amit külön írt Lőrincnek?: Válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 9-i (4. számú) levelére: „azóta is vétkeztem már maga ellen, mióta mindent tud”; lásd a 4., 99., 100., 101. és 102. számú leveleket és jegyzeteiket. – Lőrinc még nem tudta megírni azt a magyarázó levelet, melyet megígért. Ez is el fog menni, legyen türelemmel. Ma próbáltam én megmagyarázni mindent magának egy másik levélben, de eltéptem. Jobb, ha ezt Lőrinc teszi: Lásd majd Szabó Lőrinc 1928. augusztus 16-i (83. számú) levelét; valamint a 44., 81. és 82. számú leveleket és jegyzeteiket. – Ma maga biztosan elkeseredettebb, mint más napon, mert ma kaphatta meg levelem, melyben nem vagyok nagyok kedves magához. Ne keseregjek emiatt jobbak, tudhatja magától is, ha nem is írom, hogy nem gondolok állandóan szeretettel magára: Szabó Lőrincné előző, 1928. augusztus 10-i (44. számú) levelére utal. – Kis Klárát beadtam Révész Margithoz. Tegnap látogattam meg először: Lásd a 41. számú levelet és jegyzetét, valamint Vékesné Korzáti Erzsébet még 1928. augusztus 3-i (99. számú) nyilvános levelének kérdését: „Kis Klára könnyen ott maradt a Balatonon?”; ez a kérdés Szabó Lőrinc tervére utal még, lásd a Harminchat év, 115. számú levelét.

 

 

46.

Budapest, 1928. augusztus 15.

 

Nem tudom elgondolni, miért nem ír, Bözsi. Már napok óta nem kaptunk hírt magáról, tudja, hogy most a levélvárás nagyon rossz dolog. Nekem is sokkal nehezebb így írni magának, mert nem kapok feleletet; nem tudom, ért-e engem, vagy félreért; együtt vagyunk-e már vagy nem. Kértem, írjon sokat és sokszor. Ne haragudjon, hogy megkérdem, van-e pénze még. A levélírás elég sokba kerül, nehogy emiatt spóroljon a levelekkel. Ezt csak úgy közbevetve mondtam. Sok mondanivalóm volna, de nagyon zavar, hogy nem hallom a maga hangját. Maga nem érzi szükségét annak, hogy beszéljen hozzám? Nem akar? Kímélni akar talán engem, s ezért hallgat? Nem volna helyes dolog. Legyünk szabadok, erősek, hogy mindenen túl tudjunk együtt lenni újra: békével, megértéssel. Ma nyugodtabb vagyok, mint múltkori levelem írásakor, nem mintha nem fájna minden, ami történt, de valahogy elviselhetőbbnek tudom érezni a jelent, mert jobban bízom a jövőben, talán elsősorban magamban. Szeretném tudni, maga mit gondol minderről. Szeretném tudni, kínlódik-e, ha igen, mi annak a fő oka. Szeretném, ha elengedné magát egészen, mikor levelet ír nekem; nem gondolkozna azon, hogy Klári mit szól hozzá; nem fog-e fájni Klárinak stb. Nem a titkait akarom tudni kíváncsiságból, hanem azt akarom, hogy gyógyuljon, megnyugodjon, hogy el legyen intézve végre minden bajunk. Jöjjön úgy hozzám, Bözsi, mintha én kívül volnék az egész ügyön, és semmi más hivatásom nem volna, mint meghallgatni magát, és ha tudok, segíteni magának. Rettenetes nehéz az élet! Megtalálni benne azt az utat, amelyik jó arra, hogy az én boldog lehessen és körülötte is az emberek, csak nagyon ritkán sikerül. Az ember rálép valamelyik útra, vagy arra, amelyiket kiválasztotta tudatosan, vagy arra, amelyikre éppen kényelmes volt lépnie, vagy arra, amelyikre egy-egy pillanat hajtotta. Az ember megy, megy addig, míg vagy célt ér vagy kidől. Ugye mi nem akarunk kidőlni? Rossz úton mentünk mind a hárman, letérünk róla – azt hiszem még idejében – és megyünk azon az úton, amelyik, azt hiszem, a helyes út lesz. Sokat beszélünk magáról. Lőrinc mindig szeretettel, én nem mindig. Nem akarok elhidegülni magától, szeretném, ha a régi kapcsolatunk megszilárdulna inkább. Sok minden van a szerelmen és főleg a szerelmeskedésen kívül. Nem lehet egyikben se elmerülni. Dolgozni kell; ez az élet legparancsolóbb szava. Kötelességet, hivatást teljesíteni. Kinek mi jutott elvégezni, kisebb vagy nagyobb dolog. Azt hiszem, egész értelmetlen dolgokat mondok ma magának. Igen nagyon zavar, hogy nem írt. Összevissza gondolok erről mindenfélét. Remélem, a holnapi posta hoz már hírt magáról. Szeretném azt is hinni, hogy mire ez a levelem magához jut, nyugodtabbnak találja sokkal, mint volt az elmúlt héten. Igyekezzen, Bözsi! Lehet, hogy az én ideges levelem rosszul hatott magára, s most rosszabb hangulatban van, mint volt. Ezt sajnálnám; nem is ez volt annak a levélnek a célja. Mindössze azt akartam elérni, hogy lássa, mit akarok, és nem akartam teljesen eltitkolni azt sem, hogy keservesen szenvedem meg ezt az egész ügyet. Akarjon, Bözsikém, maga is meglátni engem igazában és nem félreérteni. Holnap, ha jött levél magától, írok újra, remélem rendesebben fogok tudni.

Sok minden lesz még, amiről beszélni szeretnék és fogok is magával. Ezek nagyon szeretném, ha megnyugtató beszélgetések lehetnének; azok is lesznek; tudom. Most isten vele! Elküldöm ezt a levelet, csak azért, hogy ne várjon hiába postát. Zoli írt magának; mellékelem.

Klára

 

Talán el se kellene küldenem ezt a levelemet, mert nem olyan, amilyennek szántam. Csak a vége. Segítsen maga ahhoz, hogy tudjak nagyon jó lenni és nagyon szeretni magát. Isten vele, Bözsi!

K.

 

Csak nem beteg, amiért hallgat?

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/261. Zoli írt magának; mellékelem: Szabó Lőrinc bátyja, valószínűleg a kért fénykép-felvilágosítást küldi; a levél ismeretlen; lásd: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 3-i nyilvános (99. számú) levelét: „Zolinak is írtam, már régen, mi van vele. Írhatna valamit a fényképezésről”.

 

 

47.

Budapest, 1928. augusztus 16.

 

Kedves Bözsi, ma végre kaptam levelet magától. Nem vártam vidám levelet, de ilyen igazságtalan, elkeseredett hangút sem. Bözsikém, abból, hogy az én fájdalmam sem titkoltam el, s abból, hogy kértem magát, legyen őszinte és bízó, érezhette – jól tudom, hogy érezte is – azt az akaratom, hogy találkozzunk és ismét együtt lehessünk úgy, mint régen. Ne gondolja, hogy nem hihetek magának többé. Hihetek; hinni is akarok. Minden levelemben ez volt. Mindig azt mondtam: magától függ minden. Ma azt mondom, hogyha ellen akarna állni nekem, még akkor is megpróbálnám megfogni a kezét és megtartani. Köszönöm, Bözsi, hogy Lőrinc levelét elküldte nekem. Ezt úgy veszem, hogy magától az első cselekedet volt afelé, hogy fog tudni bízni bennem és tud úgy jönni hozzám, ahogy azt én szeretném, s ahogy az mindhármunknak jó volna. Azt hiszem, Bözsikém, maga, ha túl lesz a kínlódáson, sokkal boldogabb ember lesz, mint ahogy ma még csak elképzelni is tudhatná. Szeretnék magának beszélni arról is, hogy én mit gondolok ezekről a komplikált szerelmekről. Nagyon félek, hogy félreért, vagy azt hiszi, amit mondok, csak azért mondom, hogy használjak egy fegyvert magam mellett. Megpróbálom mégis, hátha hisz maga nekem, s elhiszi, ha mondom, hogy azért közlöm magával erről is a véleményem csak, mert így látom igaznak. Figyeljen ide, Bözsi! Lőrincet én nagyon szeretem, ezt mondtam már. Szerettem mindig, de magam előtt is letagadtam, ezt is tudja. Szeretem most is, amikor tudok mindent. Nemcsak annyit, ami magával kapcsolatos, hanem többet, nagyon sokkal többet. Minden okom megvolna arra, hogy kiábránduljak belőle, de nem tudok. Nagyon sajnálom őt, mert tudom róla, hogy megszenvedett és szenved is mindenért. Lőrinc ma még azt hiszi, hogy szereti magát is. Ezzel az érzésével sokat kínlódik és sokat kínoz. Közben engem is szeret, s az, hogy engem választott, talán azt mutatja, hogy engem szeret jobban vagy másképpen. Benne valami rettenetes dolog ez a kettős szerelem, amely gyötri, kínozza, lelkiismeretfurdalásokat okozott és okoz. Gyötri az, hogy nem írt magának rögtön magyarázatot, amelyből maga láthatta volna az ő lelkiállapotát s azt is, hogy ma igazán jót akart mindhármunknak. Nagyon igaz az, hogy ő sok hibát követett el magával, mással – magamat már nem is akarom említeni – szemben. Szeretne jóvátenni mindent. Szeretné, ha mint szerelmes nem állhat maga mellett, legalább mint nagyon jó barát állhasson ott. Én ezt az érzést, amit Lőrinc érez maga iránt, nem tartom szerelemnek. Lehet, hogy nincs igazam, hogy rosszul látok, rosszul ismerem az uram, ne haragudjanak akkor. Lehet, hogy megvakultam. Érzéki kapcsolatot látok csak. A csak nem azt jelenti, hogy az érzékiséget lebecsülöm. Annyit akarok vele jelezni, hogy nem tartom elég kapocsnak, s főleg nem tartom alapnak hosszú időre, nem tartom szerelemnek. Ugyanezt hiszem a maga érzéséről is Lőrinc iránt. Magánál – ma már Lőrincnél is – jött ehhez sajnálat, segíteni akarás. Ebből az érzésből kell kinőni maguknál a barátságnak egymás iránt. Ne legyen nagyon keserű Lőrinc iránt, hiszen maga volt az elsősorban, aki meg akart tisztulni ettől a viszonytól, aki rendezni akarta. Biztosan ez is segítette Lőrincet a tisztulás felé. Hiszem, Bözsikém, hogy maga fog még örülni annak, hogy minden úgy történt, ahogy történt. Hiszem nagyon erős hittel, hogy őmellé nem való más asszony, mint én. Még én se tudok úgy felolvadni benne, ahogy az számára kívánatos volna, más pedig? Erre maga is tudhat felelni, Bözsi. Igaza van magának abban, hogy Lőrinc nagyon szerencsétlen és gyenge. Gyenge akkor, mikor az egyik oldalon nagyon erős. Kis Bözsi, maga eddig Lőrincnek is sokszor mondta, hogy nem szerelmes belé, ne akarja most, mikor vége, saját magában ezt az érzést nagyobbnak látni vagy érezni, mint amekkora. Meglátja, az idő nagyon hamar fog engem igazolni. Azt hiszem, ismerem magát is, Lőrincet is elég jól. Biztosan, amiket most mondtam, rosszul esnek magának, nem ezt akartam, de nem lehet mindig elkerülnöm. Ma úgy érzem, jó volna, ha itt volna Pesten, mellém ülne a díványra, megfogná a kezem és beszélne. Beszélne, panaszkodna, szidná magát úgy, mint régen. Emlékszik, Bözsi, hogy ez jó volt magának mindig; emlékszik, hogy nagyon sok mindentől tudtam visszatartani? Ne akarjon most előttem gőgös lenni, büszke, – elég baj, hogy bennem volt ez s van még mindig. Azt akarom elérni, hogy ne bírjon más lenni velem, mint nyílt. Nem azért, mert fél tőlem, hogy megszidom, nem; hanem azért, mert szeret, s mert magának fontos, hogy egy lehessen velem. Ne zárkózzon most be előlem még jobban, mint tette ez alatt a rémes idő alatt. Szabaduljon fel és jöjjön hozzám úgy, ahogy Kis Klára jönne, ha már nagy volna s bajba jött volna, úgy, ahogy hozzám rohan ma, ha elesik, s fáj a térde. Bözsi, olvasson kicsit a sorok között is, mindent nem írhat az ember ki magából. Érezze, hogy a fájdalmam mögött van szeretet, sok szeretet és megértés. Nem szabad könnyelműen eldobnia az én szeretetem és lemondani. Tudja, kell tudnia, hogy nem kis dologról van szó. Engedje el magát, írjon úgy, hogy nem méri meg azt, amit leír, milyen hatása lehet annak rám vagy Lőrincre. Beszéljen, beszéljen!! Ez meg fogja nyugtatni. Én Lőrincet nem faggatom a múltról azért, mert azt akarom, magától tudjak meg mindent, vagy annyit, amennyit maga akar elmondani. Ezt azért akarom így, mert azt hiszem, jó lesz magának is, nekünk is. Ebből a leveléből is azt látom, hogy megvan magában is erre a vágy, csak mikor ezt a levelét írta, nagyon sötétnek látta a helyzetet. Élve maradtunk, Bözsi, most már meg is gyógyulunk! Én is meg akartam halni; ma is szívesen tenném meg, de nem lehet. Itt van Lőrinc s az a szegény kis gyerek, akinek az életéért csak én vagyok felelős egyedül. Ma sokkal jobban érzem ennek a felelősségnek a súlyát, mint valaha. Jobban tudom, mi az: élni! Szegényt ki fogja tudni úgy védeni, mint én. Élni kell! Magánál talán még kötelezőbb az élet, mert Bandi aztán igazán rossz kezekben volna maga nélkül. Érezze, Bözsi, hogy van kötelesség. Ha az ember elkövet valamit, vállalnia kell a felelősséget. Bandit a világra hozta, tessék mellette maradni; élni érte; dolgozni érte; vigyázni rá, hogy boldog ember lehessen. Ne érezze ezt üres szónak; én nagyon komolyan veszem a magamra vonatkozókat szintén. Látja, Bözsi, együtt akarok lenni magával, nem akarom elriasztani magam mellől. Olyan önhitt vagyok itt is – Lőrincnél is –, hogy azt hiszem, kellek magának, szüksége van rám, talán még többet, nagyobbat is hiszek. Várok – pedig igen türelmetlen vagyok –, hogy mikor ért és érez meg teljesen; mikor kapom meg magától azt a szeretetet, hitet, amiről annyi évig beszélt. Ugye, nem kell már sokáig várnom? Azt a Bözsit keresem, aki ki-kibújik még ebből a keserű levélből is, aki hinni akar nekem, akinek megkönnyebbülést tudtam mindig szerezni, ha hozzám jött, mert nagy szeretettel és bizalommal jött mindig. Meglátja, ha rám hallgat, még ma is tudok segíteni magának. Szépen megtárgyalunk, kibeszélünk, kitervelünk mindent ketten, s igyekszünk boldogok is lenni, és törődni azokkal nagyon komolyan és nagy szeretettel, akik körülöttünk élnek, s joggal várják ezt tőlünk. Ilyen mulasztása van magának is, nekem is. Ödön, Bandi, Kis Klára! Emberek vagyunk, éljünk is ember módra. Ha nem is tudunk teljesen, de legalább akarjunk jók lenni. Nagyon nagy erő a jóság! Hiába néz úgy ki az élet, mintha a gonoszok győznének. Az, aki igazán tud jó lenni, vagy legalábbis akar – mert hiszen tökéletes jó a földön nincs –, annak győznie kell a gonoszon, mert erősebb. Bözsi, én hinni akarok; higgyen velem maga is, és próbáljunk győzni, hogy boldogok lehessünk és boldogíthassunk is. A szenvedés tisztít és gyógyít is, hamar elcsendesül majd minden, és jó is lesz. Fogunk még örülni, Bözsikém. Szeressen csak, hogy én is szerethessem magát. Akarom, hogy így legyen! Csókolja sokszor, gondolatban megsimogatva a fejét

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/262. Ma végre kaptam levelet magától. Nem vártam vidám levelet, de ilyen igazságtalan, elkeseredett hangút sem: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 13-i (5. számú) levelét, melyet imigyen kezd: „Hétfőn délután kaptam meg hosszú levelüket, tudom, hogy egy csepp reményem sem lehet, hogy maga még valaha higgyen nekem.”; ez válasz Szabó Lőrincné és Szabó Lőrinc 1928. augusztus 10-i (44. és 82. számú) levelére. – Köszönöm, Bözsi, hogy Lőrinc levelét elküldte nekem. Ezt úgy veszem, hogy magától az első cselekedet volt afelé, hogy fog tudni bízni bennem és tud úgy jönni hozzám, ahogy azt én szeretném, s ahogy az mindhármunknak jó volna: Vékesné Korzáti Erzsébet a segélykérő (102. számú) levelére Szabó Lőrinc redakció közben 1928. augusztus 10-én délelőtt fogalmazott nyugtatgató válaszát (81. számú levél) küldi el Szabó Lőrincnének; lásd még: 4., 6., 102. és 45. számú leveleket és jegyzeteiket.

 

 

48.

Budapest, 1928. augusztus 19.

 

Bözsikém, azóta biztosan megkapta a nagy levelet is, és talán meg is nyugodott egy kicsit. Nem tudom, miért nem akar most bízni és hinni bennem. Minden levelemben azt írom, hogy maga mellett akarok és akarunk állni. Higgye el, hogy így van! Engedje, hogy uralkodjon magán az öröm, amit a 13-án írt levelem is szerzett, s amit maga újra elnyomott magában. Ne legyen igazságtalan most, Bözsikém. Nem az a célunk ma már, hogy egymás szemére dobáljuk hibáinkat, hanem az, hogy megszabaduljunk minden rossz, zavaró dologtól, és tudjunk ezután helyesen, jól élni. Nem volt jó magának ez a hazug élet, örüljön, hogy felszabadult. Lőrinc ma is azt mondja, hogy szerette magát s még ma is szereti, s ezzel a megoldással is megnyerni akarta magát, de engem is. Ő lemondott magáról, ez más, mintha csak gondolt volna egyet, s otthagyta volna magát. Látja, nem tagadok le semmit, pedig talán érdekem volna, hogy tegyem. Én végig akarom csinálni az egész ügyet úgy, hogy egymással egészen tisztában legyünk, s lehessünk jó emberei egymásnak. Ha maga tényleg szeret – amit én hiszek –, akkor maga se akarhat mást. Elcsendesül minden keserűség, fájdalom lassan, s akkor jó lesz minden. Bözsi, engem nem kell már visszavárnia, itt vagyok, s én várom, hogy maga megnyugodva, bízva bennem újra hallgasson rám és szeressen. Én érzem, hogy tudok magának segíteni. – Mikor azt mondogatom: beszéljen, mondjon el mindent, talán nem is annyira tényekre gondolok, hanem arra, hogy amit maga gondol erről, másról, amit érez, ami fáj, ami kétes, stb. stb., azt mind-mind szabadon írja le, nem kell kímélnie se engem, se Lőrincet – saját magát se –, nem kell szégyenkeznie előttem. Ilyesvalamit értettem mindig.

Nagyon szeretném, ha hallgatna rám és Ödönnek nem mondana el semmit. Talán majd egyszer. Szegény Ödönnek olyan rengeteg kínja, baja van, nem szabad elgyengíteni. Nagyon végzetes is lehet nála, ha megtud mindent. Elég, ha mi hárman megszenvedjük. Ez is hozzátartozik, Bözsikém, a keserű pohárhoz. Gondolkodjék ezen! Maga, mire hazakerül, nyugodt lesz már, és nem fogja olyan megoldhatatlannak látni az életét, mint még ma. Ha bírta a hallgatást akkor, amikor igazán beszélnie kellett volna, akkor most könnyebb lesz, mert túl van a hibáin. Megoldódik minden nagyon rendesen, csak most már ne veszítse el a fejét. Ödönnel való beszédnek semmi más célja nem volna, mint a maga megkönnyebbülése, erről pedig egyelőre le kell tudni mondani, Ödön, Bandi érdekében. Egyszer, ha már nagyon messze lesz mindentől, s mikor Ödön könnyebben tud majd élni, akkor lehet majd beszélni. Most fogadjon szót, Bözsikém. Ödön most szombaton Szegedre utazott, remélve, hogy ott tud valami pénzt felvenni újra, hogy rendezze a legégetőbb adósságait. Nagyon mellette kell állnia majd, Bözsikém, segíteni neki, viselni azt a nehéz életet, hogy tudjon kimenekülni belőle. Igyekezzen jól megerősödni fizikailag is, lelkileg is, hogy ember legyen végre, komoly, munkás, öntudatos ember. Ödönnek segíteni nem a varrásával kell elsősorban, hanem a lelkével. Nyugalmat adni neki, erőt szuggerálni belé. Rettenetesen küzd most és nagyon, nagyon szereti magát. Beadott tíz helyre ajánlkozást. Nem nagyon remél, de megpróbálta mégis. Lehet, hogy ezeket maga tudja is. Nem baj! Ne fogadja idegenkedve a szavaimat. Szeretettel és nagyon nagy jóakarattal mondom őket. Vigyázzon magára, szedje össze az erejét! Ma már nem a múlton kell rágódni, azt helyrehozni úgyse lehet. A jövőt kell szebbé tennünk és jobbá. Ezt a jelenünkkel fizetjük meg, mert nehéz átjutni mindenen, de muszáj. Tudom, hogy fáj a szíve, de fáj mind a hármunké. Elhiszi, hogy nekem se esik jól, ha Lőrinc magáról azt mondja, hogy ma is még lemondásnak érzi a szakítást. Fáj ez nekem, de nem akarom, hogy Lőrinc kíméletből irántam mást mondjon, mint amit érez, és megírom magának is, hogy lásson minket. Ne lássa Lőrincet feketébbnek a kelleténél. Ne higgye, hogy nekem könnyű, ne higgye, hogy magát nem akarjuk szeretni. Hogy én mit gondolok, mit hiszek erről a szerelemről, azt már múltkori levelemben megírtam. Ezért merem én hinni, hogy maguk mind a ketten hamarább, mint remélik, egészségesek lesznek egészen, nyugodtak. Most még nehéz; ez érthető. Jön a jó doktor: az idő, és gyógyít, olyan tökéletesen begyógyít minden sebet, elmulaszt minden betegséget. Nagyon gyengék voltak mind a ketten: legyünk most erősek együtt, hárman.

Szeretném – ezt is írtam többször –, ha sokat írna nekem. Ez is, azt hiszem, segít elviselni és megtisztítani a dolgokat. A maga levelei ma még nem természetesek eléggé. Engedje csak szabadjára magát, ne legyen büszke előttem. Miért? Túl kell lenni ilyesmin. Olyan kis dolog itt a szégyen, gőg, büszkeség, annyival komolyabb, fontosabb most az élet. Ugye ért engem és érzi, hogy igazam van? A legnehezebb dolgon, a megoldáson túl vagyunk. Most csak keresztül is kell tudni vinni itt, az életben.

Nagyon megértem az olyanféle érzéseit, hogy örül a postának, fél is tőle, szétszakadtnak érzi magát, kapkod. Én is így voltam; még néha most is vagyok, de nem akarok ilyen szétszaggatott maradni. Lassan-lassan kialakul az emberben valami összefüggő egész, azt lassan meg is világítja valami, s az ember kezdi magát erősnek érezni, ha látja az utat, amelyen mennie kell. Ugye, Bözsi, jó lesz még minden, hiszi maga is már?! Ne töprengjen nagyon sokat.

Bözsikém, kérdeztem, de nem felelt rá, van még pénze? Írja meg!

Ma bent voltunk Kis Kláránál. Tíz dekát hízott ott két hét alatt összesen. Ez semmi. Köhög folyton. A feje már oly piszkos, hogy alig várom, hogy a kádba dughassam. Mégis az anyja mellett van a legjobban ellátva egy ilyen kis gyerek még. Lőrinc a múltkor elszavalta neki a Tetemrehívás első pár sorát. Tetszett a kis kölöknek, gondolkozott, azután azt mondta: milyen buti volt, hogy nem húzta ki a kést a halott szívéből, nem lett volna bizonyíték. Nagyszerű, logikus kis esze van a haszontalan pocoknak. Kedden délután hozzuk haza. Most már szeptemberig itthon lesz, azután megy a játék iskolába. Nehogy azt higgye, hogy ez a Révész Margit-féle intézmény rossz, csak éppen nem az anya van a gyerek mellett, ez a hibája. Bandi semmit se hízott? Klára most tizennyolc és fél kiló. Szemesen 1 kiló 30 dekát hízott. Ez elég szép eredmény volt a sok pancsolás mellett. Maga is szépen szedett magára, de ez még kevés. Forszírozza az evést, télen úgyis le fog adni a felszedett kilókból.

Bözsikém, most nem írok többet, hamarosan újra. Remélem, kedden jön magától is levél. Holnap Szent István van, nincs posta. Most este van már, egyedül ülök a szobámban és írok magának. Olyan csend van most itt, hogy Klára nem lármázza fel a házat. Olvasgat? Isten vele, Bözsikém, csókolom, Bandit is.

Klára

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/263. A levél válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 16-i, 6. számú levelére, amelyben azt kérdezi: „mi az, amit mindent el kell mondanom?”, Szabó Lőrincné ebben válaszolja: „talán nem is annyira tényekre gondolok […] hanem arra, hogy amit maga gondol.” – Azóta biztosan megkapta a nagy levelet is: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 16-i, 47. számú levele. – Engedje, hogy uralkodjon magán az öröm, amit a 13-án írt levelem is szerzett, s amit maga újra elnyomott magában: Az 1928. augusztus 13-án írott (45. számú) levél, melyre Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 16-án (6. számú levelében) válaszol: „tegnap este, mikor 13-án írt levelét olvastam, majdnem azt képzeltem, még talán nincs veszve minden. De nem sokáig tartott ez az érzésem.” – Nagyon szeretném, ha […] Ödönnek nem mondana el semmit: Lásd még a 3., 43., 60., számú leveleket és jegyzeteiket. – Ödön most szombaton Szegedre utazott: A Vékes-család Szegedről származó jó nevű polgárfamília, Vékes Ödön segítséget szeretett volna kérni otthonról; lásd majd Szabó Lőrinc beszámoló levelét Vékes Ödönnél tett látogatásáról: 1928. szeptember 2-i (84. számú) hosszú levelét. – Bözsikém, kérdeztem, de nem felelt rá, van még pénze?: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 15-i (46. számú) levelében kérdezte, erre még nem is válaszolhatott; majd csak az 1928. augusztus 18-i (7. számú) levélben írja: „Pénzem van postára elég, Lőrinc küldött az elmúlt hetekben.”; lásd még 7., 46., 95. számú leveleket és jegyzeteiket. – Ma bent voltunk Kis Kláránál: Révész Margit intézetében, lásd 41. számú levelet és jegyzetét. – Kedden délután hozzuk haza. Most már szeptemberig itthon lesz, azután megy a játék iskolába: Lásd még 29. és 30. számú leveleket és jegyzeteiket; és Szabó Lőrincné terveiről Szabó Lőrinc véleményét a Harminchat év, 1. k. 115. számú levelében az őszi óvoda- és egyéb tervekről.

 

 

49.

Budapest, 1928. augusztus 21.

 

Bözsikém, írja meg világosabban, hogy miért kell ágyban feküdnie. Szeretném pontosan tudni, mit mondott az orvos. Pihenjen, hízzon, legyen okos és erős, és hallgasson rám most már mindaddig mindenben, amíg magából is nem lesz olyan egész ember legalább, mint én vagyok. Egyszer meg fog maga is erősödni teljesen, s akkor már majd úgyis csak egyfélét tud csinálni. Nagyon hiszem én is, sőt tudom, hogy ma még belőlem tud csak élni. Ne lázadozzon ez ellen most már, Bözsikém, hanem nyugodjon meg ebben, mert csak haszna volt és lesz is belőlem mindig. Higgye el, mikor én ezeket leírom, nem érzek semmi büszkeséget azért, hogy ez így van; nem örülök annak, hogy: no lám, én különb vagyok magánál, és tőlem függ a maga jó vagy rossz sorsa. Nagyon egyszerűen, tudom csak, hogy így van, nem is lehet másképp, mert így születtünk, és felelősséget érzek a maga sorsáért. Úgy látszik, én mégis nagyon erős embernek születtem, mert tudom viselni a maga és a Lőrinc szenvedéseit is, és mégis hiszek abban, hogy jön jobb jövő mindnyájunkra még. – Nagyon jól tette, kis Bözsi, hogy elküldte azt a régen elkezdett levelet. Kár, hogy nem fejezte be. Látja, látja, ha azt a találkozást rögtön elmondja nekem és sír nálam, és elmondja, hogy gyenge, minden, minden jobb lett volna. Nem azért mondom ezt most, hogy magát kínozzam vagy lelkiismeret-furdalást szerezzek újra, csak azért mondom, hogy ezután minden baját, minden kételyét, minden ingadozását, mindent, mindent mondjon el nekem. A kímélni akarás egyes emberekkel szemben nagyobb hiba, mint a kegyetlennek látszó nyers őszinteség. Tegnap már írtam, hogy ne érezzen feleslegesnek elmondani bármit is, amit érez vagy gondol. Nem azért, hogy nehezebb legyen bármelyikünknek is élni esetleg ezek miatt, hanem azért, hogy szabadnak érezze magát velem szemben. Nem azért kell elmondani dolgokat, hogy saját magát mentse vagy magyarázza, vagy Lőrincet akár maga előtt, akár előttem rossznak vagy jónak tüntesse fel. Igen, jobban tudok én mindent magukról kettőjükről, mint szegény kis kölkömről. Többet adtam maguknak már, többet szenvedtem magukért, jobban magukba láttam. Lőrinc ma még nem hiszi el teljesen ezeket a dolgokat, nem hiszi, hogy én jól látok mindent. Maga nő is, talán jobban szeretett is azelőtt, mint Lőrinc, talán magának többet is mutattam meg eddig magamból, mint neki, s ezért látja jobban maga, hogy én ismerem magukat, s hogy nem kell nekem sokat magyarázniok ahhoz, hogy mindent értsek, esetleg jobban is maguknál. Jó éreznem, hogy maga mégis valamennyire olyan, amilyennek lennie kellett volna, ha fel tud olvadni egészen nálam és hinni tud bennem sokkal erősebben. Bözsi, amiket én mondok magának, azokat higgye el nyugodtan, és örüljön is nekik nyugodtan. Eleinte sokszor nem szerettem magát. Rettenetesen tudtam gyűlölni; milyen jó, hogy nem volt itthon. Ha Lőrinc eleinte rögtön megtagadja magát, akkor biztosan rég, teljes szívvel maga mellett állottam volna, hogy el ne vesszen, de az, hogy mikor én itt majdnem meghalok, Lőrinc folyton azt mondogatta: Bözsire vigyázni kell; Bözsit meg kell menteni, rettenetes dühöt, ellenkezést váltott ki belőlem. Látja, ezt is elmondom! Persze nem volt ez lényeg nálam, mert nem tudott soká tartani, és hamar megtisztult az agyam. Ne féljen, Bözsi, nagyon rendben van nálam minden. Újra azt mondom: minden magától függ. Ha érzi, hogy szeret, hogy szüksége van rám, hogy tud belőlem kinőni, akkor itt vagyok, maga mellett állok ma és fogok mindaddig, amíg magának ez kell. Elfelejteni pedig nem kell, sőt nem is szabad semmit se. Amit az ember átélt, megszenvedett, az arra jó csak, hogy a jövőben okuljon belőle. Letör az emberről sok mindent a szenvedés, esetleg ad is az emberhez, úgy megtisztít. Ha el tudnánk felejteni, esetleg ugyanazokat a hibákat tudná az ember elkövetni maga ellen. Bözsi, nem tudom, maga tudta-e, hogy én már majdnem két éve mennyire elhidegültem magától. Azt hiszi, nem tudtam, hogy hazudik nekem; azt hiszi, nem éreztem, hogy Lőrinc és maga között van valami? Most, mikor Hollandiába ment, szinte örültem. Szemesen még jobban megvilágosodott előttem sok apróság, amit elnyomtam magamban. Ha Lőrinc nem mondott volna el magától mindent, én kivettem volna magából, ha előbb nem, akkor, mikor hazakerült volna. Ezt nagyon erősen elhatároztam. Tudja, ugye, hogy meg bírtam volna csinálni? Látja, akkor vége lett volna mindennek. Mert hozzájött volna keserűségemhez a maga, a maguk ellenállása. Sokkal jobb, hogy így történt minden. Így még szerethetjük egymást. Ezeket volt talán a legnehezebb elmondanom magának, habár azt hiszem, sok mindent megérzett maga ebből régen. Célozgattam is ezekre nemegyszer. Ma már nem bánok semmit, ami volt. Ma akarok jól élni, boldogan. Hogy boldog tudjak lenni, ahhoz pedig elsősorban az kell, hogy Lőrincet boldognak lássam. Ma már tudok bízni abban, hogy lesz erőm ahhoz, hogy neki is megmutassam azt az egyetlen helyes utat, amelyre szabad lépnie. Fogom bírni viselni a múltat úgy, hogy neki ne fájjon. Ez fog engem is meggyógyítani. Tudom, hogy nagyon nehéz, amit viselni akarok, de olyan nagyon szeretem Lőrincet még ma is, így is, hogy ez fog erőt adni mindenhez. Ha tudnám, hogy Lőrinc boldogsága azt kívánja, álljak félre, azt hiszem, ezt is meg tudnám tenni. Könnyű nem volna, de bírnám. Nem hiszem azonban ezt; sőt, nagyon erősen hiszem azt, hogy csak velem, csak mellettem élhet. Talán magának ezt nem is jó hallani, Bözsi, talán nem helyes, hogy erről is beszélek? Ezekről persze jobban lehetne beszélgetni, mint írni. Majd eljön annak is az ideje. Ma én is nagyon rossz állapotban vagyok, egy hét alatt négy kilót fogytam. Nem is annyira a négy kiló hiánya a baj, hanem az, hogy nagyon hirtelen ment le rólam. Most már igyekszem én is enni és erőt gyűjteni. Egészség nélkül az ember mindent sötétnek, megoldhatatlannak lát. Mi pedig megoldhatónak akarunk látni, tudni, érezni! Ugye, Bözsi? Azért, ha fekszik is, írogasson szépen nekem. Szeressen csak szabadon, bátran, szégyen és minden rossz mellékérzés nélkül. Azokat a szálakat, amelyekről érzi, hogy hozzámkötik, nem szabad eltépni, hanem meg kell erősíteni, jobban hozzámkötözgetni, sőt új szálakat keresni és azokkal is erősíteni. Bizony, Bözsi. Most egyen – egyen! Nem baj, ha ki is hányja – tudja, dr. Biró mindig ezt mondogatta –, még mindig több marad magában, mintha nem evett volna.

Ma délután megyünk Kis Kláráért és hozzuk haza végleg. Remélem, most már nyugodt arcokat láthat itthon. Szegény, hogy meg volt rémülve az első pár napon, míg itthon volt, mikor engem szünet nélkül bőgni látott, jajgatni. Szólni nem mert hozzám. Hogy van jogunk nekünk felnőtteknek ahhoz, hogy egy szegény kisgyereket kétségbe ejtsünk a magunk bajával, vagy amiatt? Akart ő a világra jönni? Milyen rettenetes komoly, nagy felelősség a gyerek. Ezt is mostanában tudom teljes egészében átérezni. Remélem, nem ért félre semmit azokból, amiket mondtam, s érzi, hogy nálam minden rendben lesz! A múltkori levelem, ami alá azt írtam, hogy talán nem is kellene elküldenem, biztosan ridegebbnek éreztem elolvasás után, mint amit magamban éreztem a megírásakor. Legyen nyugodt és bizakodó, és fogadjon szót egyelőre nekem. Isten vele, Bözsikém, szeretettel öleli

Klára

 

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/264. Írja meg világosabban, hogy miért kell ágyban feküdnie: Lásd a 8., 9., 11., 12., 14., majd a 50–51. számú leveleket és jegyzeteiket. – Azt a régen elkezdett levelet: Lásd Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 18-án elküldött (8. számú) emlékezését a Szabó Lőrinc–Korzáti Erzsébet viszony kezdetéről. – Ma délután megyünk Kis Kláráért és hozzuk haza végleg: Révész Margittól, lásd még kötetünk 41., 45., 48. számú levelek jegyzeteit. – Dr. Biró: dr. Biró Gyula, az Est-lapok orvosa. – Szegény, hogy meg volt rémülve az első pár napon, míg itthon volt: Amikor hazajöttek augusztus 1-én Szemesről és a dráma kirobbant, még nem került Kisklára Révész Margithoz. – A múltkori levelem, ami alá azt írtam, hogy talán nem is kellene elküldenem, biztosan ridegebbnek éreztem elolvasás után, mint amit magamban éreztem a megírásakor: Szabó Lőrincné 1928. augusztus 15-i (46. számú) levelében írta, amire Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 18-i (7. számú) levelében azt írja: „kedvesebben írt, mint ahogy érez, vagy még megnyugtatóbban akart írni, s nem bírt, mert nincsenek ilyenféle szavai számomra!?”

 

 

50.

Budapest, 1928. augusztus 26.

 

Kedves Bözsi, még mai leveléből se tudom, mi baja van tulajdonképpen. Miért nem írja meg már részletesen, pontosan. Nem szabad izgulni, Bözsi, ha nem kap levelet. Most már, hogy Klára itthon van, több dolgom is van, zavarva is vagyok jobban, biztos nem fogok tudni annyit írni, mint eddig. Szeretném, ha maga – persze csak ha jólesik – írna és el is küldené akkor is, ha nem az én levelemre kell írnia, hanem csak úgy magától. Maga ráér ott most, talán szívesen is ír. Ezt ne vegye kötelezőnek. Csak ne tartsa vissza magát az írástól, ha az jönne.

Örülök, hogy Ödönnel kapcsolatban maga is úgy érez, gondolkodik, ahogy én. Szegedről visszajött már szegény, pénz nélkül. Lőrinc volt fenn nála a napokban. – Ne legyen rosszkedvű, Bözsi, bízzon az életben! Akarjon csak komoly, munkás ember lenni, és meglátja, sikerülni fog. Ez a kapkodás ide-oda csak erőfogyasztó, örömöt is nagyon keveset, s csak pillanatnyit ád. Rossz az legyen csak, aki a tett után nem gondolkozik, nem érez lelkifurdalást se maga, se más miatt. Az ilyen ember legyen is rossz, könnyelmű, mert akkor egész ember. Aki szenved a tettei miatt, akinek fáj, ha hibázik, ha másnak szenvedést okoz, az erejét fejlessze, hogy tudja magát fegyelmezni a jó felé, hogy kiirtson magából gyökerestül mindent, ami húzza a másik oldalra. Kell, hogy az ember maga előtt tiszta, egyenes utat lásson, csak akkor érezheti jól magát, csak akkor állhat biztosan a talpán. Bözsikém, az a „kettősség, az az elcsépelt kettősség” minden emberben megvan. Bennem is, akit maga is jónak hisz, erősnek, büszkének. Bennem is van sok rossz utáni vágy, gyengeség, ingadozás. Én csak erősebb tudok lenni magánál, mert gondolkozom előre, meg tudom mérni a következményeit a dolgoknak, s ha úgy ítélem, nagyon sokat kellene szenvednem esetleg, akkor minden erőmből visszanyomom. Nagyon keservesen megszenvedtem én is, hogy tudom magam valamennyire fegyelmezni. Lőrinc azt hiszi, én őt nem érthetem meg, mert bennem nincs olyasmi, ami benne van, ami rettenetes hajtóerő. Téved, nagyon téved. Csak én nem engedem ki magamból azokat, amik ártanának neki, vagy magamnak nagyon. Most ugyan nagyon elgyöngültem, sokkal nehezebben tudok visszaszorítani magamba sok mindent, mint eddig. Majd megerősítem magam újra. Nagyon utálom magam, kicsinek, semminek érzem magam és az erőm. Ha egészen tiszta, önzetlen tudnék lenni, teljesen megértő és megbocsátó, akkor tudnék Lőrincnek igazán jó felesége lenni és igazán segíteni rajta. A jó szándékaim nem tudom teljes egészükben tettekké érlelni. Gyenge vagyok én is, kis porszem, semmire se jó. Úgy undorodom magamtól, ahogy talán még senki ember nem utálta saját magát. De minek írom én ezeket magának? Nem tartozik ide; az én külön betegségem ez. Nem jó hallani magának, mert esetleg elvész a hite bennem – pedig magához van erőm, nyugodtan jöhet velem –, engem se erősít meg. Gyengeség ez is, hogy beszélek róla. Ne vegye nagyon komolyan. Végül úgyis erős leszek újra, s ha eljutottam oda, már nem is fogok olyan erősen érezni sok mindent, és jobb is tudok majd lenni. Bízzon bennem, Bözsi, ne törje a fejét azon, hogy rosszul fejezi ki magát. Igyekszem megérteni mindent mindig, maga pedig legyen szabad, mikor ír, teljesen, hogy az egészen igaz dolgokat tudja elmondani.

Kis Klárát csak ma hozza haza Manci délután. Rossz, ha nincs itthon. Úgy kell most, hogy érezzem a melegségét. Szegény kicsi kis poronty. Jó, hogy Bandit tudta kicsit edzettebben tartani az idén. Nem fog a télen olyan könnyen meghűlni. Újra mondom, írja meg már, mi baja; vigyázzon mindkettőjükre, legyen okos, egyen, pihenjen, bízzon a saját erejében és higgye, hogy tudok segíteni magán, ha nem zárkózik el, ha maga is akarja. Isten vele, Bözsi!

Klára

 

Kedves Böske, hadd kérjem meg, hogy legyen továbbra is nyugodt. Most már, úgy látszik, rendbejött úgy nagyjában. Olvasson, és ne felejtse el, hogy németül tanulnia érdemesebb, mint hollandul. Talán azt is lehet. Gyógyulást kíván és kezét csókolja

Lőrinc

 

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/265. Még mai leveléből se tudom, mi baja van tulajdonképpen: Augusztus 26. 1928-ban vasárnapra esett, tehát a mai levél a szombaton érkező, egyszerre feladott 1928. augusztus 21-i (10. számú) és 23-i (11. számú) levelet jelenti, Szabó Lőrincné a vasárnapi dátumot a levél végére írta, feltehetően szombat éjjeli produkció; a betegségre vonatkozóan lásd még a 9., 11., 12., 14., 49. majd az 51. számú leveleket – Örülök, hogy Ödönnel kapcsolatban maga is úgy érez, gondolkodik, ahogy én: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 23-i (11. számú) levelében így ír: „Ödönre is gondoltam, magamtól is rájöttem, hogy most nem szabad neki beszélnem, miatta.”; lásd még a 3., 43., 60. számú leveleket. – Szegedről visszajött már szegény, pénz nélkül. Lőrinc volt fenn nála a napokban: Lásd a 48., 51. és 84. számú leveleket. – Bözsikém, az a „kettősség, az az elcsépelt kettősség” minden emberben megvan: Válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 21-én írott (10. számú levél) vallomására: „Úgy el van már csépelve az a kettősségi hasonlat, de kénytelen vagyok én is ilyesmiket mondani, sőt tízszerességet, százszorosságot érzek néha magamban.” – Ne törje a fejét azon, hogy rosszul fejezi ki magát: Vékesné Korzáti Erzsébet az 1928. augusztus 11-i (10. számú) levelében írja: „félek, néha nem-e fejeztem ki magamat rosszul, s ezért nem-e ért félre egyes helyeken.” – Kis Klárát csak ma hozza haza Manci délután: bár e levél elején már itthon levőként emlegeti: „Most már, hogy Klára itthon van, több dolgom is van, zavarva is vagyok jobban, biztos nem fogok tudni annyit írni, mint eddig.”; lehet, hogy Révész Margittól ők a jelzett időben elhozták (lásd a 49. számú levelet), de közben Mikes Margit is elvitte magához a kicsit.

 

 

51.

Budapest, 1928. augusztus 31.

 

Kedves Bözsi, nagyon sajnálom magát, hogy olyan rossz idegállapotban van. Nem szabadna ennyire elhagynia magát. Ezt ugyan hiába tanácsolja az ember másnak, ha annak nincs ereje rá. Magamról nem akarok beszélni magának, én fogok bírni mindent, mert muszáj. Nagyon sokszor, most is, úgy érzem, azt fogom mondani: tessék, menjen vissza Lőrinchez, én félreállok. Maguk nálam is gyöngébbek, miért kínlódjanak, viseljem vagy ne bírjam viselni az életet egyedül én. Nem merem ezt kimondani azért, mert ma még erősen hiszem azt, hogy maga nem szereti Lőrincet, hogy Lőrinc nem magát szereti, hanem engem; hogy maga semmi egyéb szükségletét Lőrincnek a fizikai együttléten kívül nem tudja kielégíteni, hogy Lőrincnek igenis pont énrám van szüksége, mert senki a földön rajtam kívül nem tud mellette úgy állani, hogy abból neki haszna volna. Nem érzek semmi különösebb örömöt, büszkeséget, mert így hiszem ezeket, ne értsen félre. Lőrinc, szegény, nincs velem megelégedve ma. Azt hiszi, nem értem meg őt, nem érzem át a kínlódásait. Látom, hogy elvesztett szabadságát, az összes nőket ma maga képviseli mint momentán realizálható lény. Rá fog jönni ő is egyszer az én igazamra, – csak ne legyen késő. Maga hamarabb világosan fog látni.

Ha saját magát nagyon jól tudná megnézni, látná, hogy a szerelem nem ilyen érzés, mint a magáé. Az nem kínlódott volna amiatt, hogy bár már felszabadulva a kínos helyzeteiből, nem akarta volna hozzám visszavezetni Lőrincet, mint ahogy maga. Világosan tudom, hogy Lőrinc erőszakos, érzéki; rábeszélőképessége hatott magára, akit – hiszen maga mondta – elég volt villamoson idegen férfi kezének véletlenül érintenie, hogy izgalomba jöjjön. Hogyne jött volna izgalomba a Lőrinc kívánásától! Nagyon jól látom az egész útját ennek a szerelmeskedésnek. Maga végül megzavarodott – hiszen az érzékiség nagyon erős dolog –, s nem tudta már, hogy hogy is áll a szerelemmel. Most, hogy megszűnt, van magában egy nagy hiányérzet, hiszen szerelmeskedni jó, s ha az elmarad, hiányzik, kínoz, rosszulesik, de ez nem szerelem, nem vágy szerelme után, hanem vágya az érzékeinek, anélkül éhesek. Van magában nagy öröm, felszabadulás is. Örül, hogy nem kell tovább hazudni, örül – biztos vagyok ebben –, hogy visszakapott engem. Biztosan érzem, hogy ma is fontosabb vagyok magának Lőrincnél, sőt Bandinál is. Nyugodjon ebben meg, és örüljön, élvezze. Ne lásson kegyetlenséget mai levelemben sem, hanem fogadja úgy, mintha az anyja mondaná magának mindezt, aki fel akarja nyitni a szemét. Nem azért akarom, hogy csak világosan lásson, hogy keseregjen bármi miatt, hanem azért, hogy meggyógyulhasson minél előbb, hogy ne legyen a lelkében zavaró, homályos pont. – Lőrinc azt hiszi, én kegyetlen vagyok, mert azt akartam, szüntessenek meg minden érintkezést egymás között. Én úgy hiszem, a gyógyulásukat elősegíti, ha nem beszélnek egymással ma még, amikor nem biztosak maguk is abban, hogy a legkomolyabban barátkozni akarnak csak. Különben a nő és férfi barátságról megvan a különvéleményem, ezt most nem akarom fejtegetni. Szeretnék olyan okosan érezni is, mint ahogy látok mindent. Ha ezt tudnám csinálni, hamarabb jöhetne rendbe minden. Megírtam Lőrinc kifogásait ellenem, hogy tudja, hogy ne legyek előnyben maga fölött. Tudja, hogy Lőrincnek kevés az a szeretet, amit ma érzek maga iránt, hogy kevés az a segítés, amit innen nyújtok maga felé. Nem hiszem – maga nő, s talán tudja kicsit kevésbé csak magán keresztül nézni és mérni a világot, mint Lőrinc –, nem hiszem, mondom, hogy maga is így lásson engem. Csúnya zsarolásnak hiszi azt a vágyam, hogy meghalni volna csak jó. Nem látja, hogy nem akarok meghalni, hanem csak félek, hogy gyengébb vagyok, mint amilyen szeretnék lenni. Gyerek; Lőrinc! Úgy érzem, ha meghalnék, tönkremennének. Ki tudna úgy vigyázni rájuk, olyan teljes odaadással ki szeretné őket, ha én nem volnék? Amíg van erőm, élni akarok, mert el akarom végezni a kötelességemet. De olyan komikus erről beszélni! A halállal nem akarok foglalkozni se. Élni kell, muszáj, ezért, azért, sok mindenért. Magával a megszületés tényével, első cselekedetünkkel kötelességet vállaltunk, vállaltuk az életet. Éljük is most már végig. – Ne írja nekem, Bözsi, többé, hogy jó vagyok. Rájöttem, Lőrinc is sokszor látott, érzett ilyennek mostanában, hogy nem is vagyok olyan jó. Önző vagyok! Eddig azt hittem, ez nem igaz; azt hittem, hogy tudok használni, segíteni neki, másnak is, sok mindent hittem még, de ma látom, öncsalás volt. Nem vagyok egészen jó, nem tudtam magam örömmel, teljesen áldozni. Talán nem elég nagy ma még bennem az alázat. Igyekszem, nagyon igyekszem összetörni magamban minden büszkeséget, ami van még bennem. Lassan talán legalább megközelíteni tudom azt, akit Lőrinc szeretett volna kapni bennem. Ez se fontos; minden csak beszéd. A cselekedet számít, semmi más, azt pedig erő dönti el.

Bözsi, nem vagyok megelégedve mostani leveleivel. Nem látom, hogy gondolkozik, nem látok magában ma semmi igyekezetet a gyógyulás felé. Szeretném, ha nem csak jajgató levelet írna, hanem, ha nem tud magától beszélni, legalább reagálna azokra mindig, amiket én mondok, hogy lássam, hogy fogadja a beszédem, mit váltanak ki magából a szavaim. Folyton azt mondja, beszél hozzám – gondolatban, ír nekem – gondolatban. Annyira nem tudok együtt érezni magával, hogy anélkül, hogy az arcát látnám és ilyen messziről tudjam kitalálni, mit gondol, miről akar beszélni. Én is jobban tudnék írni, ha többet kapnék magából. Sok mindent tudnék segíteni, megvilágítani magának, ha beszélne róluk, ha kérdezne. Tudom, hogy van probléma magában most bőven. Nem jutott még el odáig, ahol volt már hosszú évekig, hogy minden gondolatát el tudta mondani, hogy szükségét érezte az elmondásnak. A szeretetét érzem, nagyon erősen érzem onnan is. A maga életének én vagyok a gyökere, ez biztos, ha levágja a gyökereket maga, én vagy más, az élet elpusztul. Lőrinc erre azt hiszi, hogy fölényes beszéd. Maga érti ugye, hogy ezt én nem fölényesen mondom soha, hogy komolyan így hiszem, így is hittem mindig. Nem éltem ezzel az erőmmel még soha vissza, sőt engedtem, hogy élhessen belőlem maga. Ne essen ez se rosszul, mint ahogy szeretném, ha semmi se esne rosszul. Ha fáj valami, amit mondok, legyen az olyan fájdalom, mint mikor nekem az anyám szidva, hibáimra, rossz cselekedeteimre rámutatva magyarázott meg ezt vagy azt. Sírtam én is akkor, de soha nem éreztem, hogy szidott azért, mert élvezte a szidást, vagy a fájdalmam; soha nem gondoltam, hogy örül, igaza lett neki, mert előre megmondta. Én is szenvedek magával, mikor arra gondolok, hogy ha rám hallgat csak mindig – ma és már rég, és soha nem kellett volna szenvednie, nem kellett volna szakadoznia rólam, ma már teljesebb ember lehetett volna. Fáj nekem is, hogy az a sok aggódás, vigyázás – amit, azt hiszem, Kláránál se kell majd különben végeznem – mind meg tudott bukni. Egyszer nem fogtam a kezét, máris vége volt. Most tudtam ezeket egészen úgy érezni, mintha nem is én volnék az egyik szenvedő fél. Nem is gondoltam arra, hogy milyen súlyos dolog tulajdonképpen az, hogy igenis az egyik fél én, éppen én vagyok. Elmúlt! Nézzük a jövőt, akarjunk azon segíteni most már okulva a múlton. Legyen ember, Bözsi, legalább akarjon azzá lenni. Az ugrabugrálás már nem magának való. Kinőtt belőle, az élete hozott már elég szenvedést ahhoz, hogy megtanuljon komolyan mérlegelni ezután mindig, mielőtt elindul valamelyik úton. Viselni, vállalni a következményeket, erre kell minden kezdésnél gondolni. – Bözsi, azt akarom, hogy részletesen beszéljen, feleljen minden szavamra. Nem akarok csak én beszélni. Éreznem kell, hogy fogadja, amit mondok. A leveléből én ki tudom olvasni az igazságot akkor is, amikor maga azt hiszi, hogy elrejtette. Ne intézze el a levelem ennyivel: múltkori levele fájt, de nem értettem félre… stb.

Ödön itt volt tegnap, de nem voltunk itthon. Azt ígérte, feljön. Írjon csak neki rendesen, meglátja, mindig könnyebben fog menni. Hagyok egy kis helyet Lőrincnek is, most ugyan nincs itthon, majd délután tán, sőt biztosan akar írni ő is. Várom a levelét, azt, amiről beszéltem az előbb. Isten vele, Bözsikém, nagyon vigyázzon!

Csókolom,

Klára

 

Kedves Böske, igazán írja meg végre érthetően, hogy mi baja van. Igaz ok nélkül nem akarnak, s főleg nem dugnak senkit ágyba hat hétre. Én is aggódom magáért. Szeretném, ha tehetnék valamit, amiben volna már egy kis öröme. Nagyon átérzem én, mennyire rossz volt magának egyedül, idegenben tépelődnie. S ezért még inkább félek; idegesít a betegsége, vagyis a bizonytalanság, hogy nem azért hallgat-e, mert elhallgatja az igazit. Biztosan túlságosan el is hallgattam, s Ödönről is folyton csak ígérem a beszámolót. Istenem, olyan nehéz minden. De azért örülök, hogy már mindenről írnak egymásnak Klára és maga. Hosszabban akartam írni ma is, de elbeszéltük az időt, aztán meg, úgy látszik, én is megkaptam az új, Görögországból jött náthalázat, fájt a fejem, majd szétesett. És a zongora is csábított – nemsokára elviszik. Este moziba megyünk. Maguknál nincs? Kezét csókolja

Lőrinc

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/266. Megírtam Lőrinc kifogásait ellenem, hogy tudja, hogy ne legyek előnyben maga fölött: Mindegyik levélben emleget ilyeneket, összefoglaló levél ismeretlen. – Magával a megszületés tényével, első cselekedetünkkel kötelességet vállaltunk, vállaltuk az életet. Éljük is most már végig: Vékesné Korzáti Erzsébet erre az 1928. szeptember 3-i (14. számú) levelében válaszol: „Hogyan vállaltam volna én az életet azzal, hogy megszülettem? Igazán semmi közöm hozzá, hogy megszülettem, pláne ha még egy csomó rossz tulajdonságot is örököltem ugyanakkor, miért érezzem én még kötelességnek is azt elviselni?!” – Nem vagyok megelégedve mostani leveleivel. Nem látom, hogy gondolkozik, nem látok magában ma semmi igyekezetet a gyógyulás felé: Vékesné Korzáti Erzsébet 10–12. számú leveleire utal. – Fáj nekem is, hogy az a sok aggódás, vigyázás – amit, azt hiszem, Kláránál se kell majd különben végeznem – mind meg tudott bukni: Kis Klárára gondol. – Ne intézze el a levelem ennyivel: múltkori levele fájt, de nem értettem félre… stb.: Vékesné Korzáti Erzsébet 1918. augusztus 28-i (12. számú) levelére utal. – Nem dugnak senkit ágyba hat hétre: Betegségéről lásd 9., 11., 12., 14., 49., 52. számú leveleket. – Ödönről is folyton csak ígérem a beszámolót: Lásd végül az 1928. szeptember 2-i, 84. számú levelet. – Zongora is csábított: – Az olvashatatlanra kihúzott szót Korzáti Erzsébet „nagyon”-nak olvassa; lásd Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. szeptember 3-i (14. számú) levelét.

 

 

52.

Frankfurt, 1928. szeptember 24. este

 

Kedves Bözsi, mi van magával, hogy hirtelen így megbetegedett? Ha ezt a levelet megkapja, írjon rögtön nekem – már Pestre persze –, hogy tudjam, mi baja; mikor jön haza. Nagyon szeretnék már túl lenni a találkozáson. Szeretném én is látni a maga arcát, hallani a hangját. Szeretném, ha tényleg tudna úgy szeretni engem, hogy örülhessek ennek a szeretetnek. Maga talán sok mindent jobban meg fog érteni nálam – viselkedésem, idegességem, gyanakvásaim, azt a rengetegféle érzéshullámzást, amit magyarázni nem mindig lehet –, mint Lőrinc. Tulajdonképp Lőrincnek kellene nekem segíteni átjutni sok lelkiháborúságomon, de szegény ehhez nem ért. Félreért csak folyton, s ezekből mindig újabb és újabb bajok lesznek. Magának rettenetes nehéz dolga lesz velem, Bözsi. Olyan jónak, megértőnek kellene lennie, hogy én át tudjak jutni mindenen úgy, hogy ne csak maguk álljanak a talpukon majd erősen, hanem én is. Oly sok félére gondolok, olyan sok minden mutatja azt, hogy nincs sok várnivalóm se magától, se mástól, és én mégis várok, még mindig nem akarom elhinni, hogy az emberekből ne tudjam kicsalni a jót. Bözsi, Bözsi, sok mindenért kár, sok mindent nem lehet visszacsinálni. Ez most nemcsak magára vonatkozik, hanem Lőrincre is, rám is. Sőt, talán elsősorban magamra gondolok. Mennyi mindent elmulasztottam, hány ajtót becsuktam magam mögött. Miért? Miért hittem, hogy az én szeretetem olyan erős, hogy muszáj célt érnie mindenkinél, akire rávetítem? Miért nem éltem úgy, mint minden más nő? Könnyen, nem törődve mással – esetleg magammal se. Kell nekem így egyedül állnom a világban? Ki hiszi el, hogy más vagyok, mint ők; s ha el is hiszik, mit ád az nekem? Azért egy kicsit az én szemem is kinyílt végre, s többé nem fogok csalódni senkiben, mert nem fogok hinni senkinek. Magamban se hiszek már, nincs semmi előttem, ami biztatna, ami erőt adna. Az én eddigi életem megbukott, más pedig én már nehezen leszek. Ahogy „a kutyából nem lesz szalonna” – belőlem se igen lesz ma már kutya. Annyit tudnék elérni magamnál legalább, hogy amit el kellene végeznem az életben gyerek és Lőrinc körül, azt bírjam becsületesen csinálni. Ülünk most a vonaton, Frankfurt felé megyünk, én pedig beszélek bele a világba, hiszen haszna úgysincs az ilyen jajgató szónak. Nem beszélni, tenni kellene. – Bözsi, gyógyuljon meg hamar és jöjjön már haza. Most már jobb lesz, ha beszélünk. Jó akarok maradni végig, ez volt, ami egy kis erőt tudott adni nekem. Ma nem tudok úgy jó lenni, hívő lenni, mint tudtam valaha. Nagyon sok szeretetre volna szükségem ahhoz, hogy megtaláljam magam. Talán érteni se lehet, amiket mondok, annyira rám és a mostani lelkiállapotomra vonatkozik minden. Jó volna, ha maga mégis értene.

Bandi elutazott ma a gyermekvonattal? Maga, Bözsi, csak akkor induljon el egyedül erre az útra, ha teljesen jól érzi már magát, nehogy útközben valami baj érje. Vigyázzon magára, Bözsi, most is, útközben is majd. Legyen okos, komoly, nem szabad örökké gyermeknek, éretlennek maradni, mert az lassan groteszkké teszi az embert. Magánál a naivságát úgyse hiszi el senki őszintének, és nem is szabad már naivnak lennie. Hiba volna. Élt már, tapasztalt már eleget ahhoz, hogy az életet ne láthassa többé játéknak. Éreznie kell, hogy mindenért megfizetünk, mindent meg kell gondolnunk, nem is annyira ésszel talán, hanem erősíteni az ösztöneinket jó irányba. Majd elmondok magának mindent, amiket gondolok. Sok kemény szót fog hallani még tőlem – nem lehet másképp. Amennyire telik tőlem, ki fogom nyitni a szemét. Nem is annyira a világot akarom megláttatni magával, mint saját magát.

Még egyszer, Bözsi, rögtön írjon, ha lehet, azt is írja meg, mikor jön haza. Talán jó lett volna most együtt utazni már, talán jobb, hogy így van. Belenyugodni úgyis muszáj mindenbe. Isten vele, Bözsikém,

Klára

 

Csak 25-én du. dobtuk be ezt a levelet, mikor Frankfurtból továbbmentünk. Még Rotenburg, Nürnberg és haza. Sajnálom, hogy nem jöhetett, és gyors gyógyulást kívánok. Kezét csókolom

Lőrinc

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/267.

 

 

53.

Budapest, 1928. szeptember 29. éjjel

 

Kedves Bözsi, ma este érkeztünk haza (szombat). Itt talált mindkét levele. Gondolhatja, hogy nagyon szomorúan olvastam el az utolsót. Sajnálom, hogy azt a levelet megírtam és főleg hogy elküldtem. Lőrinc mikor elolvasta, azt mondta rá, hogy rideg, kegyetlen levél. Én vitatkoztam vele, hogy csak ő nem érti, maga biztosan érteni fog engem. Tévedtem, illetve biztosan rosszul írtam meg azt, amit akartam, mert ha már ketten értik másnak, mint aminek szántam, akkor csak én lehettem az oka. Valamennyire meg próbálom magyarázni most, hogy mit akartam mondani. Nagyon rossz hangulatban voltam, mert Lőrinc napokon keresztül félreértett. Ez a megnemértettségem volt a fő hangulatom írás közben. Azt akartam magának – talán megmutatni –, hogy nekem vannak idegességeim most, rossz hangulataim, elkeseredéseim, nehogy maga is majd azokat félreértse, illetőleg meg ne értse. Azt akartam elérni, hogy mutassak utat, amelyiken nekem is lehet segíteni. Azt hittem, meg fogja érteni vagy legalább érezni, hogy azt kérem, engem próbáljon megérteni és szeretni akkor is, ha szomorú vagy ideges vagyok. Ha nem tudok olyan lenni állandóan, amilyen szeretnék, ha nem vagyok hangulatilag elég szeretetteljes, ne azt fogadja majd el valóságnak, hanem lássa, hogy én is kínlódom és ne magyarázza másra. Talán semmi szükség nem volt és nem is lesz erre a kérésemre, mert maga szeret talán úgy, hogyha beszélünk egymással, érteni fog mindig. Ezt a levelem teljesen félreértette, Bözsi, a vonati hangulatom is. Nem hittem magát komisznak, mindig azt mondtam csak, hogy gyenge. Ha levelem végét, mikor azt mondtam, hogy kegyetlen dolgokat fog hallani tőlem még, ilyesmire magyarázta, ezt is rosszul értette. Ezalatt én azt értettem, hogy nem fogom soha eltitkolni maga előtt, ha helytelenítem valamilyen cselekedetét, gondolatát, az akár a jelenre, jövőre vagy a múltra vonatkozik. Magának olyankor se szabad mást érezni, mint hogy én jót akarok. Nem az erejét akarom elvenni – mint ahogy, úgy látszik, azzal a vonaton írt levelemmel tettem –, hanem inkább megerősíteni akarnám. Maga azelőtt föltétlenül hitt bennem. Mindig elhitte, amit mondok, még akkor is, ha nem tudta mindig megmagyarázni magának. Én úgy érzem, hogy két hónapi levelezésünkből maga érezhetné, mennyire akarom szeretni magát én is úgy, mint régen. Nem titkoltam el egy csomó dolgot, ez igaz – talán jobb lett volna hagyni és szóval elmondani –, de én azt hittem, jobb, ha maga számol dolgokkal. Ilyen az én szomorúságom és idegességem is. Nem kellett volna beszélni róla, de azt hittem, jobb, ha nem szóval kell ezt megmondanom.

Nem tudom, most elég világos voltam-e, mert elég idegesen szólt, és fáradt is vagyok, hiszen az elmúlt éjjel csak a vonaton aludtunk és most már újra éjjel van. Legyen nyugodt, Bözsikém, ne izguljon, bízzon bennem még és gyógyuljon meg hamar, hogy minél előbb hazajöhessen. Ez nem azt jelenti ám, hogy betegen is nekiinduljon az útnak valahogy. Mi jól belefáradtunk az utazásba, de rengeteget láttunk kilenc nap alatt. Kis Klára ma még Júliánál alszik. Holnap délután hozom haza. Aranyos volt, ahogy örült nekünk. Szegény kis pockom, ő tudja a legnagyobb örömöt adni, az ő ártatlan kis szívével. Örülhet, hogy fia van, Bözsi, és nem kislánya, nem kell majd annyira féltenie később. De ez még korai aggodalom. Nekem sajnos sokat jár az eszemben már ma is.

Szeretném, Bözsi, ha ez a levelem megnyugtatná, jókedvre derítené és bizakodóvá tenné. Nehogy most azt értse, hogy csak azért írtam így, hogy megnyugtassam. Így volt igaz minden. Írja majd meg, mikortól kezdve ne írjak, nehogy a levél oda menjen s magát már ne találja ott. Még egyszer, minden jót kívánok, Bözsikém, én is, Lőrinc is magának. Isten vele,

Klára

 

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/268. Itt talált mindkét levele: Az egyik feltehetően a Vékesné Korzáti Erzsébet által 1928. szeptember 25-én írott (17. számú), a másik egy ezt követő ismeretlen levél, amelyet feltehetően szeptember 26-án írhatott, mert Szabó Lőrincné jelzi, hogy az utolsó megkapott levél reagált az ő 52. számú, vonaton írt levelére, erre a 17. számú levél nem válaszolhatott, mert addig nem ért oda az 52. számú levél.

 

 

54.

Budapest, 1928. október 1.

 

Kedves Bözsi, a Lőrincnek írt levelét én bontottam fel, mert én voltam itthon. Nagyon szép dolog volt ez a levél magától, de így úgyse lehet semmit se elintézni. Lőrincbe nem akarok én semmit visszanyomni. Ha az ő vágyai nem olyanok, amilyeneknek lenniök kellene ahhoz, hogy én is jól érezzem magam, arról ő nem tehet. Nekem pedig az életem úgyse lesz azzal jobb, ha ő csak letagadja a dolgokat. Szerencsétlenek vagyunk nagyon, betegek. Nem értem, Bözsi, azt miért szégyelli, hogy panaszaival hozzám jött? Jönnie kell ezentúl is. Az, hogy maga hozzám bizalmas, őszinte, jó lesz, nekem is fog tudni erőt adni sok mindenhez. Engem magának nem szabad kímélnie, Bözsi, s ezért elhallgatni vagy éppen másképp mondani dolgokat. Szeressen, Bözsi, úgy, ahogy azelőtt, higgye, hogy én tudok magának is erőt adni, ez vissza fog rám sugározni, s nekem is jobb lesz.

Mire ez a levelem magához ér, biztosan maga is nyugodtabb már, mert megkapta az itthonról írt levelem. Szeretném, ha itthon lehetne minél előbb. Minden mondanivalóját befejezetlenül hagyja mostanában, hogy majd beszél róla. Szeretném már, ha beszélne. Írjon legalább még. Betegsége javult? Fent van már? Mit mond az orvos? Most isten áldja, Bözsi, nem tudok én se írni már sokat. Azt akartam csak, hogy tudja, mit gondoltam Lőrincnek írt levelével. Gyógyuljon meg hamar. Szeretettel csókolja

Klára

 

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/269. Lőrincnek írt levelét én bontottam fel, mert én voltam itthon. Nagyon szép dolog volt ez a levél magától, de így úgyse lehet semmit se elintézni.: A Szabó Lőrincnek írt 1928. szeptember 27-i 104. számú levélre céloz, abban is különösen a következő mondatokra: „Magának nem velem kell törődnie, hanem: először Klárival, másodszor és harmadszor is csak Klárival. S nekem is akkor tesz jót, ha látom, hogy Klárinak szerez megnyugvást, békét.” – Mire ez a levelem magához ér, biztosan maga is nyugodtabb már, mert megkapta az itthonról írt levelem: Az 53. számú, 1928. szeptember 29-én éjjel írt levelet. Azonban ezt, az 54. számút nem küldi el Korzáti Erzsébetnek, lásd a következő levelet és jegyzetét.

 

 

55.

Budapest, 1928. október 10.

 

Kedves Bözsi,

nagyon sajnálom, hogy nem tudott megjönni idejében, és nem értem, hogyha már nem jöhetett, miért nem írt, miért hagyott bennünket várni hiába? Mindennap vártam, többször fent voltam Ödönnél is érdeklődni, persze soha nem találtam otthon. Ma feljött végre, mert levelet kapott magától, onnan tudom én is, hogy mi is van tulajdonképp. Hogy el ne felejtsem, hamar leírom, Ödön üzeni még, hogy a jegyét, ha kiszáll, láttamoztassa az állomáson. Lőrinc azt mondta: menjen be az idegeneket útbaigazító irodába, s ott intézze el az ilyesmit, vagy bármi más tudakozódni-, tájékozódnivalója akadna útközben. Nagyon örültünk mindannyian, Ödönnel együtt, hogy ennyit sikerült híznia. Ötvenegy kiló, az gyönyörű eredmény magánál! Ennyi talán még nem is volt soha. Az, hogy nem néz ki jól, biztosan csak átmeneti dolog, ha jókedve lesz, az is meglesz. Most majd itthon kell vigyáznia magára, nehogy elfogyjon a magára szedett kis hús. Ha nincs ennyi baja, talán még többet is sikerült volna felszednie, s lett volna a télre tartaléka is. Szeretném, ha megírná – ha fogja ugyan tudni előre –, mikor érkezik, hogyha tehetem, várhassam esetleg már a vonatnál. Ez persze nem csak tőlem függ, hanem függ a gyerek állapotától, a mi esetleges előre nem is látható elfoglaltságainktól is. Szóval, ne számítson rá, de ha lehet, kimegyek maga elé. Remélem a betegsége, mire hazakerül, rendben lesz teljesen már? Nagyon igyekezzen meggyógyulni, Bözsikém, szegény Ödön, jó lenne, ha örülhetne magának, és ha maga tudhatna neki segíteni, nem dolgozni, hanem tudja már maga, miket értek én ezalatt. Ehhez a segítéshez pedig elsősorban egészségre van szüksége, nyugalomra; nem idegeskedésekkel kell intézni a dolgokat. Könnyű prédikálni, ugye, Bözsikém, de nagyon nehéz megtartani magának is, nekem is. Én talán nem is tudom. Sohase mi döntjük el az ilyesmit, akik segíteni akarunk, hanem azok, akik a segítségünket érzik vagy nem érzik. Nagyon jó lett volna nekem, ha maga már itthon van. Ez a hét így, várakozva rettenetes rossz volt. Aggódtam is magáért, azt hittem, olyan beteg, hogy nem tud írni. Arra is gondoltunk, hogy elindult, s útközben lett újra beteg, és onnan nem tud írni. Nagyon vigyázzon magára útközben, meg ne hűljön. Én is nagyon meghűltem az utazás alatt. Gégehuruttal jöttem haza, feküdtem is. Ma már jobban vagyok, a hangom még mindig nem rendes, köhögök is, de már csak keveset. A vonaton ne legyen nagyon felöltözve, mert azokat jól fűtik, ellenben, ha leszáll, akkor igyekezzen melegen öltözni. Ha vonaton alszik, még akkor is takarózzék be rendesen, ha melegnek érzi a kupét. Alvásnál mindig kell valami takaró. Nevetséges, hogy ilyen tanácsokat adok, maga is tudja mindezt, ugye? Én írtam magának a múlt héten, még arra a levélre, amelyet Lőrincnek írt. Abból azt láttam, hogy az én levelem mégsem volt olyan nagyon zavaros, mint ahogy azt Lőrinc mondta, és maga is értette első olvasásra. Nem küldtem el ezt a levelet, mert valahogy úgy éreztem, idejét múlta, s azt is hittem, hogy maga már elindult onnan, s más kezébe kerül esetleg. Most is csak azért említem meg, hogy tudja, hogy nem hagyott érzéketlenül engem a maga becsületes akarata. Nagyon rendes dolog volt ez magától, Bözsikém, de nem így lehet segíteni rajtunk. Nem akarok most már beszélni semmiről, hiszen jobb lesz élőszóval. Rövid idő múlva itthon lesz, s talán jobban fogom látni magát, talán maga is jobban fog látni engem ma, mint látott eddig. Valószínűleg maga is, mint Lőrinc, rá fog jönni arra, hogy nem vagyok olyan rendes, jó ember, mint ahogy maguk hitték valaha rólam, s mint ahogy, be kell vallanom, én is hittem magamról sokáig. A legnagyobb csalódás, ami egy embert érhet, az, ha saját magában csalódik. Nekem ezért nincs kedvem ma semmihez. Ki fog még sülni egyszer az is, hogy nem is igaz mindaz, amit maga is hitt az én viszonyomról magához, s én is hittem. Ki fog sülni, hogy maga nélkülem is ilyen ember volna, maradna, mint amilyen ma, hogy semmi, amit én adásnak hittem maga felé, nem is volt igaz, nincs is szüksége magának sem rám. Nem is gondolok erre szomorúan ma, nem érhet engem meglepetés egy oldalról se már. Ne érezze úgy, hogy el vagyok keseredve, mikor ezeket írom. Eszembe jutottak csak, s mert hangulatember vagyok, hát le is írtam. Sokat gondolkozom mostanában magamon, s mind jobban érzem, milyen parányi kis porszem vagyok ebben a világban, s milyen felfuvalkodottság volt tőlem hinni az erőmben – ami nem is volt –, hinni a szeretetem erejében, s főleg hinnem azt, hogy jobb, tisztább vagyok, mint általában az emberek körülöttem. Azt hittem, sokáig hittem, hogy a jóságom, a szeretetem tud nagyon erős lenni, hogy ezzel sok mindent el tudok érni azoknál, akiket szeretek. Látja, el akartam érni valamit a szeretetemmel, és önző voltam csak, olyan, mint mindenki más. Nem vagyok sajnálatra méltó, megérdemeltem mindent, ami ért, főleg azt, hogy csalódtam magamban. Ez a legnagyobb büntetésem, hogy rá kellett jönnöm kicsiségemre, hiúságomra, önzésemre, gőgömre, gonoszságomra. Mindenkinek meg tudhat bocsátani az ember, csak saját magának nem. Ez a legnehezebb. Nem is akarom magamat felmenteni, hanem büntetni szeretném nagyon, úgy, ahogy senki más nem tudhat megbüntetni. A büntetésemhez hozzátartozik az is, hogy a maga elfogultságát irántam eloszlassam. Ne lásson olyan jónak, becsületesnek, tisztának, mint eddig, mert nem is vagyok olyan. Nem tudnám megmagyarázni magának így levélben, hogy hol is keresse majd bennem a gonoszat, de meg fogja látni maga is, úgy, mint Lőrinc is meglátta. Ő is mindig azt mondja, hogy a maga véleménye rólam nem irányadó, mert maga vak velem szemben, rettenetesen elfogult. Neki egészen biztosan igaza van mindenben. Jobb, ha minél hamarabb rájön arra, amire rá kell előbb-utóbb úgyis jönnie majd. Ez nem jelenti azt, Bözsi – nehogy félreértsen megint –, hogy én nem szeretni akarom magát most is, és hogy nem segíteni akarok magának ma is. Én akarom a jót és a szépet, de, úgy látszik, nem születtem ezekre a dolgokra, nem tudom úgy csinálni, ahogy azt egy igazi jó ember tudná. Kedves kis Bözsi, ne higgyen maga se bennem többé. A jószándék még nagyon kevés ahhoz, hogy az ember tényleg tudjon maga körül valami hasznosat felmutatni. Keresztül is kell tudni vinni a szándékot úgy, hogy a másik érezze, csak akkor van értelme a jóságnak, ha a másik érzi annak. Sokszor láttam én már azt is, hogy amit én gonoszságnak tartottam egy ember részéről, azt pont az, aki felé irányult, jóságnak érezte, haszonnak az életében. Furcsa dolgok vannak a világban. Én, úgy látszik, nem tudom eltalálni, hogy azoknak, akiknek segíteni szeretnék, mit és hogyan is kell használnom, hogyan is kell megmutatnom a szeretetem, hogy ők is annak érezzék. Maga eddig érezte, hitte a szeretetem, hitte a jóságom, a jóakaratom, ne nézzen most is ilyen szemmel. Jobb, ha minél hamarább rájön arra, hogy nem vagyok az, akinek maga hitt. Minden csalódáson jobb túllenni gyorsan. Maga tudja – ez ma is így van még –, hogy én soha nem hazudok. Nem fogok ezután sem hazudni. Ha én maga felé megyek, nem kell gyanakodnia majd, ennyire gonosz még nem vagyok. Másféle gonoszságok vannak bennem. Segíteni lehetne nekem – hiszen az a bizonyos levelem is már ezt célozta, amit félreértett maga is, Lőrinc is –, de úgysem fognak tudni. Nem is jól mondom így, mert a maga segítése talán meg is lesz, de az kevés nekem, ne haragudjon, hogy ezt megmondom, de nagyon kevés ahhoz, hogy én tényleg jó emberré lehessek. Lehet, hogy most is csak magamat csalom, mikor hinni akarok a segítés lehetőségében, és ez sem igaz, nem lehet már rajtam változtatni. Most is milyen önző vagyok, látja, folyton magamról beszélek csak, nem magát vigasztalom, nem Lőrincnek segítek élni. Lőrinc csalódott bennem, akkor, amikor még én hittem magamban, ne csalódjon maga is, hanem nyissa ki a szemét már most és lásson meg, segíteni fogok ebben is magának. Abba kell hagynom gyorsan az írást, mert jön Manci, és nem akarom, hogy lássa, mit csináltam. Még írok hozzá, ha lehet.

Manci elment most a gyerekkel sétálni; szegény kislányom, a sétából se nagyon jut ki neki mostanában. Jól néz ki pedig mégis. Aranyos, nagyon meleg, jó kis gyerek szegényke. Nem akarom most már folytatni azt a fenti hangot, majd beszélgetünk mindenről, ha itthon lesz már. Nagyon hideg van, más nem fázik még olyan nagyon, mint én, de én bizony a fűtött szobában is a kötött kabátomban ülök, s a kezem olyan, mint a jég. Még az idő se tud soha kielégíteni, nyáron nem bírom a napot, télen nem bírom a hideget. Bandit még nem láttam, azt hiszem, ő most folyton a körben van, ha az iskolából hazakerül. Kis Klára látta őt egyszer az uccán, mikor valakivel ment, nagyon mosolyogtak egymásra, de nem beszéltek egymással. Majd találkoznak, ha maga itthon lesz. Bandi biztosan szintén jól összeszedte magát. Ödön azt mondja, hogy most még sokkal több dolga van, mint eddig volt, de azt hiszem, egy kicsit rendezni tudta a legégetőbb adósságait legalább. Lassan majdcsak kikerülnek ebből a rossz anyagi helyzetből. Most már sokkal kevesebb türelem is elég lesz a jobb idők kivárásához, mint amennyi ahhoz kellett, hogy Ödön végre elhelyezkedhetett. A maga állása ügyében én írtam H. Lacinak, de még eddig nem kaptam tőle választ. Furcsának találom a viselkedését, de lehet, hogy ki fog sülni, hogy igazságtalanul gyanúsítom neveletlenséggel. Majd meglátjuk. Nem tudom ugyan, hogy magának szabad-e dolgoznia, ha az orvos azt mondta, hogy hat hónapi szanatóriumra volna szüksége. Ezt is majd megbeszéljük és próbálunk okosak lenni együtt. Én nagyon örülnék, ha maga valami munkát tudna csinálni és nem ülne otthon egész nap. Ez az önbizalmát is emelné és ez tényleg segítség is volna ma még a maguk háztartásában. Legalább a nagyon fontos törlesztésekre telne abból a pénzből, vagy a ruháikat tudná előteremteni belőle. Vége a papírnak, vége az írásnak is. Írjon még, ha lehet, a viszontlátásig csókolom

Klári

 

 

Vesd össze a Harminchat év című gyűjteményből Szabó Lőrincné párhuzamosan írott naplójával és Szabó Lőrinchez szóló leveleivel (i. m. 299–390.)

Ms 4610/270. Én írtam magának a múlt héten, még arra a levélre, amelyet Lőrincnek írt. […] Nem küldtem el ezt a levelet, mert valahogy úgy éreztem, idejét múlta, s azt is hittem, hogy maga már elindult onnan, s más kezébe kerül esetleg: a 104. számú, 1928. szeptember 27-i Korzáti-levélre válaszol az 54. számú, 1928. október 1-i levelében, melyet azonban nem küld el. – Manci elment most a gyerekkel sétálni: Mikes Margit. – Bandit még nem láttam, azt hiszem ő most folyton a körben van, ha az iskolából hazakerül: A Kálvária téren a keresztényszocialista párt tevékenykedett itt; ez volt a körzeti helyisége és étterme, amelyet a Korzáti nagyszülők kezeltek, itt étkezett és itt töltötte délutánjait a gyermek; utóbb imaházzá alakult át. – A maga állása ügyében én írtam H. Lacinak: Horváth László, régi közös kollégájuk; az állásból nem lett semmi.

 

 

56.

Budapest (Siesta Szanatórium),
1928. november 7.

 

Kedves Bözsikém,

ne haragudjon, de kérek mindenfélét. Szeretném, ha bejön, behozná a fekete-sárga ruhám – egy kicsit át kellene szalmiákszeszes kefével kefélni –, a fekete és ezüst cipőm a sarokszekrényben vannak. Azt hiszem, a Kis Klára ágyán lóg egy zacskó, abban van kézimunka. Kellene egy csont horgolótű, és van ott elkezdve egy gyöngytáska sötétkék pamuttal, piros gyönggyel. Ezt mind szeretném.

Az Anna szó nélkül adjon Lőrincnek mindennap tízórait, a nagy kabátzsebébe tegye be. Lőrinc akármit mond is, süteményt is süssenek, és este kapjon a Lőrinc tejet és süteményt. Nem kell törődni vele, hogy mit mond. Ezt nagyon szigorúan üzenem Annának.

A fekete estélyi ruhám, kérem, hogy vigye el szintén Júliához, ha lehet, engedje ki egy kicsit és frissítse fel. Alakítani nem kell. A hozzá való virág ott van a nagy szekrényben egy dobozban a hallban. Azt is fel kell frissíteni. Nagyon kell az estélyi ruha, mert nem tudok addig lemenni étkezni itt. A szürke blúzom elvitte? A zöld ruhám Júlia befestette? Ezt mind szeretném tudni. Bözsikém, ne haragudjon, hogy így megterhelem, de maga tud legjobban mindent, és Manci beteg. Szeretném, ha bejönne minél előbb, sokszor csókolom és köszönök minden fáradságot

Klára

 

Ms 4610/271. Siesta Szanatórium: Szabó Lőrincné két öngyilkossági kísérlete után 1928. október 27-től került a Siesta Szanatóriumba (lásd Harminchat év, 1. k. 121. és 125. sz. levelek). – Anna: Szabó Lőrincék házvezetőnője. – Júlia: Lázár Júlia.

 

 

57.

Csepel, 1928. december 20. délután

 

Kedves Bözsikém,

Lőrinccel itt lakom Csepelen. Kicsit jobban vagyok. A boríték címére írjon, ha akar. Nagyon szeretem magát, ne felejtse el, vigyázzon magára, a gyerekre, Ödönre, rám is. Kicsikém, nem tudom, mikor bírok bemenni innen, de amint lehet, bemegyek. Nem tudok sokat írni, mert rosszul is érzem magam, és a Márta indul Pestre. Akarom, hogy halljon hírt rólam, a levelet fel akarom adatni. Ödönt üdvözlöm, Bandit csókolom, magát szeretettel ölelem,

Klára

 

Ms 4610/272-273. Csepel: „Benne voltam egy nagy életbeli zűrzavarban. Két, sőt három hétig Csepelen laktam, onnan jártam be a szerkesztőségbe, aztán egy komplikált hurcolkodást kellett lebonyolítanom, az új helyen berendezkednem, s természetesen még ma sem vagyok egészen rendben.” – írja a költő Várkonyi Nándornak 1929. február 3-án (Napló, levelek, cikkek, 58. számú levél). Kardos Lászlónak pedig ezt írja előzőleg: „Indulás – a Körúton felfelé villamoson (akármelyiken) a Boráros térig. Az ottani végállomásról indul a 8-as autóbusz, minden 20 percben. Negyedóra alatt kiér, 40 fillér a vonaljegy. A végállomáson szállj le. Bal felé ott üres tűzfal van, jobbra üres tér, annak másik felén házak, a sarokházban lakunk mi, Rosenberg Henrik gyógyszerésznél (Pesti út, talán 10. szám). Az udvarra kis deszkakapun át kell bejönni, rögtön balra tornácos, földszintes ház, ahol más nem is lakik. A háznak különben van főkapuja is a másik utcáról.” (i. m. 57. számú levél). Szabó Lőrinc és felesége a Siesta Szanatóriumból (ahol öngyilkossági kísérletei után ápolták Szabó Lőrincnét, lásd kötetünkben Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését) mentek pár napra Sági Márta költő és gyógyszerész férje hívására Csepelre, de a látogatás elhúzódott, mivel Szabó Lőrincné spanyolnáthát kapott. Innen költöztek a Gólya utca 50. II. 34. (most Bókay utca 56.) alól a Németvölgyi út 6. (ma 16.) számú ház félemelet 2. sz. lakásába. Rosenberg Henrik és Sági Márta a háború végén a deportálást elkerülendő öngyilkosok lettek. Házuk és patikájuk helyén lakótelep épült, körülbelül a házuk helyén áll a bérház, amelyben a Váci Mihályról elnevezett könyvesbolt van (a XXI. kerület, Kossuth Lajos utca 47–49.). – Anyuka jön a jövő héten Pestre mellém: Szabó Lőrinc édesanyja. – Manci: Mikes Margit.

 

 

58.

Csepel, 1929. január 2. délután

 

Kedves Bözsikém,

nem tudok sokat írni, csak azt akarom, hogy tudjon rólam. Betegen feküdtem – influenzában – 39-en felüli lázzal, ezért nem írtam eddig. Ma már fenn járok, jól érzem magam. Pestre, nem tudom még pontosan, mikor megyek végleg. Egyedül járkálni még nem merek, de azt hiszem, hamarosan merek majd. Sokkal jobban vagyok, mióta itt kint élek – leszámítva az influenzámat –, mint voltam hetek óta. Remélem, magánál őszinte dolog, Bözsikém, hogy nyugodtnak mondja magát! Anyuka jön a jövő héten Pestre mellém egy hétre, segíteni kicsit. Gyereket füröszteni stb.-t még nem tudnék most. Azt hiszem, most már hamarosan találkozunk, pár nap múlva. Vagy elmegyek magához, vagy értesítem, hová jöjjön. Nem fogunk a Gólya uccában lakni, hanem a Németvölgyi úton, ahol egyelőre még Manci lakik a gyerekkel. A jövő héten még rendezkedés lesz ott, még a régi lakásban maradt bútort, könyveket kell elhurcolni, elrendezni. Az új lakás szép, jó helyen is van. Itt újság az én betegségemen kívül nincs. A szilvesztert is itthon töltöttük, akkor keltem fel először pár órára este. A gyereket karácsony másodünnepe óta nem láttam, ez szomorú, de nemsokára velem lesz szegényke megint egészen, ez nagyon jó. Mártáék aranyosak, jók hozzám, nem is értem, miért. Márta mosdatott eleinte, még ma is szegény kiszolgál sok dologban. Furcsa az élet! Ott is lehet jó emberre találni, ahol az ember nem keresi, nem várja. Most már harmadik hete vagyunk itt, nem értem, miért kaptam meg az ő szeretetüket. Talán nem is kell érteni, jó, hogy megvan. Ha gyorsan felel, akkor írjon még ide egyszer.

Bandi biciklijét próbáljuk kicserélni; ha tudnak nagyobbat beszerezni és ő nem koptatta ezt a kicsit nagyon el, akkor lehet segíteni a dolgon. Talán mire ezt a levelet megkapja, ki is van már cserélve. Örülnék, ha lehetne. A karácsony este gyerek nélkül nagyon szomorú volt nekem. Kis Klárának vidám karácsonya volt, sok mindent kapott, és a gyerekek közt igen jól érezte magát.

Nem írok már tovább, kifáradtam egy kicsit. Nagyon rám férne már a megerősödés.

Mindnyájuknak a legjobbakat kívánom.

Szeretettel csókolom magát,

Klára

 

Ms 4610/272-273. Csepel: „Benne voltam egy nagy életbeli zűrzavarban. Két, sőt három hétig Csepelen laktam, onnan jártam be a szerkesztőségbe, aztán egy komplikált hurcolkodást kellett lebonyolítanom, az új helyen berendezkednem, s természetesen még ma sem vagyok egészen rendben.” – írja a költő Várkonyi Nándornak 1929. február 3-án (Napló, levelek, cikkek, 58. számú levél). Kardos Lászlónak pedig ezt írja előzőleg: „Indulás – a Körúton felfelé villamoson (akármelyiken) a Boráros térig. Az ottani végállomásról indul a 8-as autóbusz, minden 20 percben. Negyedóra alatt kiér, 40 fillér a vonaljegy. A végállomáson szállj le. Bal felé ott üres tűzfal van, jobbra üres tér, annak másik felén házak, a sarokházban lakunk mi, Rosenberg Henrik gyógyszerésznél (Pesti út, talán 10. szám). Az udvarra kis deszkakapun át kell bejönni, rögtön balra tornácos, földszintes ház, ahol más nem is lakik. A háznak különben van főkapuja is a másik utcáról.” (i. m. 57. számú levél). Szabó Lőrinc és felesége a Siesta Szanatóriumból (ahol öngyilkossági kísérletei után ápolták Szabó Lőrincnét, lásd kötetünkben Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését) mentek pár napra Sági Márta költő és gyógyszerész férje hívására Csepelre, de a látogatás elhúzódott, mivel Szabó Lőrincné spanyolnáthát kapott. Innen költöztek a Gólya utca 50. II. 34. (most Bókay utca 56.) alól a Németvölgyi út 6. (ma 16.) számú ház félemelet 2. sz. lakásába. Rosenberg Henrik és Sági Márta a háború végén a deportálást elkerülendő öngyilkosok lettek. Házuk és patikájuk helyén lakótelep épült, körülbelül a házuk helyén áll a bérház, amelyben a Váci Mihályról elnevezett könyvesbolt van (a XXI. kerület, Kossuth Lajos utca 47–49.). – Anyuka jön a jövő héten Pestre mellém: Szabó Lőrinc édesanyja. – Manci: Mikes Margit.

 

 

59.

Budapest, 1929. január 23.

 

Kedves Bözsikém,

holnapra (csütörtök) van a Nemzetibe (Zilahy: A tábornok) egy jegyem. Én nem mehetek el, mert anyukáék utaznak estefelé. Maga menjen el helyettem. Ödön csütörtökön de. vagy akár délután menjen be a jegyért a szerkesztőségbe. A gondnoknál átveheti. Szabó Lőrinc borítékba leteszi a jegyet az Ödön nevére. Így kérjék a gondnoktól vagy Lőrinctől. – A jegyet este, színház után legjobb beadni rögtön Az Esték házmesterének, esetleg szombat de. Lőrincnek.

Bandi hogy van? Küldök neki egy kis tízórait abból, amit épp össze tudtam szedni itthon. Remélem, most már van olyan egészséges, hogy ehet ilyen nehéz dolgot is. Mikor jönnek át? Bandit is áthozhatná, sétálnánk a gyerekekkel, errefelé nagyon szép, lehet majd jó nagy sétákat tenni. A színházba okvetlen menjen el! Isten vele, Bözsikém

Klára

 

Ms 4610/274. Zilahy: A tábornok: Zilahy Lajos (1891–1974) A tábornok című drámáját 1928. november 9-én mutatta be a Nemzeti Színház, Hevesi Sándor rendezésében. – Errefelé nagyon szép: A Németvölgyi úton.

 

 

60.

Budapest, 1929. február 5.

 

Kedves Bözsi,

influenzában fekszem, gondolkozni ráértem. Magán és Ödönön gondolkoztam elég sokat. Rosszul fog esni minden szavam, de én mégis elmondom. Sokszor mondtam, hogy nagyon csúnyán viselkedik a férjével. Ez a viselkedése most már úgy elfajult, hogy ha kívülről látná magát, biztosan elítélné maga is. Lehetetlenül csúnya dolog az, mások előtt lehülyézni, lebutázni a férjét, minden szavába belekapaszkodni, kijavítgatni, állandóan zavarba hozni. Merné ugyanezt csinálni akkor, ha nem volna biztos Ödön türelmében, jóságában és szeretetében? Ha maga üzleti alapon marad a férje mellett, akkor tessék a magára eső kötelességrészt becsületesen teljesíteni. Az Ödön jóságát hülyeségnek nevezni, s ezzel visszaélni nagyon csúnya dolog. Magának most szeretettel kellene körülvenni őt és gyógyítani. Ha pedig erre képtelen – amit nem hiszek –, akkor legalább emberi módon kellene bánni vele. Mi jogon várja maga azt, hogy az az ember dolgozzon, dolgozni tudjon magáért, mikor a maga részéről semmi jóságban nincs része? Jóság, megértés! Szedje elő őket, Bözsikém, lelke mélyéről, és éljen vele. Engedje, hogy uralkodó érzés legyen magán a sajnálat. Ez is olyan erős érzés tudhat lenni, hogy igen sok jót kiválthat abból, aki tud sajnálni. Ezer és ezer férfi akad – a maga életében is akadhat még egynéhány –, aki szebb mondatokat tud mondani, mint Ödön, akivel beszélhet könyvről, de olyan nemigen akadhat még egy, aki, ha ugyanazokat kell viselni, mint Ödönnek, úgy álljon majd maga mellett, mint ő. Szerelmet nem lehet erőltetni, de néha a jóság és megértés sok mindent tud pótolni. Ha magának a gyereke olyan fontos, mint ahogy én látom, akkor ez is adhat erőt sok mindenre. Igenis, maga tartozik Ödönnek, nem ő magának. Fizetni kell, Bözsikém, becsületesen. Higgye el, jó az, ha nem tartozunk! Maga ítélte helyesnek így a helyzetét, most próbáljon becsülettel megfelelni annak, amit vállalt, és várjon. Várjon türelemmel! Nagyon fiatal maga még, élhet még nagyon boldogan, gondtalanul. Nem kell elmérgesíteni a dolgokat. Egész biztos, hogy Ödön is viselkedik úgy magával mostanában, ami magának nem esik jól. Látja, őt meg kellene magának érteni, és tudnia kellene, hogy ezt a viselkedést belőle a szerelem váltja ki. Ezen a területen maga nagyon gyorsan teremthetne rendet, ha akarna. Akarjon, Bözsi, jó lenni! Ha az ember valakinek fájdalmat okozott, gyógyítsa is meg! A magában lévő ellenérzéseket háttérbe kell szorítani, és nézni azt a szenvedőt, aki maga előtt kínlódik és dolgozik kínlódva, nyögve, és nem mondhatja azt, hogy: ma fekvőnapom van, nem dolgozom. Az ő számára nincs „nem bírom”, mert ha ő nem bírja, akkor maguknak is végük van. Bözsikém, nehogy azt higgye, nem tudom, hogy a maga élete nem gyöngyélet. Tudom, hogy nem az, de maga miatt beszélek most is. Nem látom helyes útnak azt, amin indulni akar. Nincs más választása – maga mondta –, sok minden miatt, mint az, amiben él. Igyekezzen azt elviselhetővé tenni nemcsak a maga számára, hanem mindhármuknak. Ne gondolkozzon a múlton, se a közelin, se a távolin annyit, hanem a jelent és a jövőt építgesse inkább. Maga Ödönön is építhetne sokat, nagyon sokat. Évek óta mondom, hogy nem úgy, hogy leszidja, hanem úgy, istenem, talán jobb úgy, ahogy én kezdtem magával jobb, mindig jobb könyveket olvastatni! Emlékszik? mikor adtam valamit, s maga azt mondta: nem fogom érteni, nem hittem el soha, biztattam, magyaráztam. Szeretettel sokkal nagyobb eredményt lehet elérni, mint gorombasággal. Azonkívül nem is tartom fontosnak – ezt is sokszor mondtam –, hogy Ödön irodalmat nyújtson magának. Tessék kiváltani belőle a benne lévő értékeket, és abban találni megnyugvást. Mégiscsak a feleségnek kell alkalmazkodni a férjéhez és nem megfordítva. Minden emberben van szépség, csak meg kell találni, ki kell váltani. De beszélhetek én magának három napig erről, ha maga nem akarja igaznak látni az én igazamat. Az is lehet, hogy megint rosszul fejezem ki magam, nem találom el az igazi hangot, hanem mellé intonálok. Nem hivatkozom ma már arra, hogy remélem, azért megért. Annyifélét lehet mindig érteni, ha nem fejezi ki magát világosan az ember, hogy inkább pár mondatban kijelentem még, hogy:

Jót akarok magának ezzel a levelemmel is; hogy azt képzelem, jobban megtalálja saját magát, ha a jót engedi uralkodni magán, mintha dacol, ha kemény, ha goromba. Jobb, ha lelkiismeretét nem elaltatja, hanem tisztázza a dolgát arrafelé, szóval Ödön felé. Még azt is gondolom, hogy ha az ember a férjét vagy a férj a feleségét megalázza állandóan, saját magát is megalázza ugyanakkor. Érti ezt? Összetartani, védeni egymást. Nem szabad mást tennünk. Olyan rettenetes sok az ellensége mindenkinek a világban, hogy a legelemibb kötelesség az összetartás a családon belül. Nézze csak meg a szüleit, akik állandóan széthúznak, mire vezet az? Az összedolgozás, a közös akarat vihet csak előbbre egy családot. Hiába akar becsületesen jót az egyik, ha a másik megnehezíti az életet ezzel vagy azzal. Nekem nagyon fájt a maga beszédjét hallani vasárnap. Szégyelltem magam. Nem szabad, Bözsikém, ilyennek maradnia. Örüljön, hogy van területe, ahol örömöket talál, de azokat, akik ugyanott nem találnak örömöt, vagy véletlenül rosszabb volt az életük, és nem juthattak el oda, azokat ne vesse meg, ne nézze le. Emberi érték esetleg egyik-másikban több van, mint magában vagy sok olvasó, író, festő, zenélő stb. stb. emberben.

Mit gondol, Bözsi, volt értelme annak, hogy én ilyen sok papírt telefirkáltam? Ért és nem félreért most? Nem érzi azt, ugye, hogy magát nem akarom nézni, csak Ödönt. Érti, hogy maga miatt beszéltem és őmiatta? Most kaptam meg a levelét éppen. Ha nem kap újabb értesítést, eljöhet pénteken. Ha rosszabbul leszek, kap hírt.

Isten vele, higgye el, jót akarok, csókolom

Klára

 

Ms 4610/275.

 

 

61.

Budapest, 1929. február 21.

 

Kedves Bözsi,

ne jöjjenek el pénteken, mert betegen fekszem. Írok vagy bemegyek, ha jobban leszek. Legyen jó és jókedvű! Tegnap nagyon rosszul voltam, ma jobban vagyok.

Csókolom,

Klára

 

Ms 4610/276.

 

 

62.

Budapest, 1929. február 23.

 

Bözsikém, odamenni még nem tudok, magam helyett ezt a kis csomagot küldöm egyelőre. Szeretném, ha a kedvemért sokat és jóízűen enne, hogy erősödne már egy kicsit. Tegnap nem hívott fel. Biztosan ma! A jövő hét elején bemegyek majd kávéházazni. Isten velük, szeretettel ölelem,

Klára

 

Aut. 549-79

Menjen el a kiállításra.

 

Ms 4610/277. Aut. 549–79: Szabó Lőrinc író és hírlapíró Németvölgyi út 6. szám alatti új lakásának telefonszáma az 1929-es telefonkönyv alapján; korábban nem volt telefonjuk. – Menjen el a kiállításra: A levél hátoldalára van írva; a levélben a kiállításra utalás nincs, a Pesti Napló ebből az időből háromféle kiállításról ad hírt: 1929. február 19-én a 11. oldalon arról számol be, hogy sajtótájékoztató volt a megnyíló rendőrségi bűnügyi múzeumról, sok kultúrtörténeti érdekességet is felsorol a látható tárgyak között a cikk; február 22-én -io szignóval (Kárpáti Aurél) jelentik, hogy csütörtökön nyílik meg Bor Pál festőművész és szobrász kiállítása a Tamás Galériában; a február 24-i szám a 9. oldalon szintén -io (Kárpáti Aurél) szignóval beszámol az Ernst-Múzeumban megnyílt csoportkiállításról (szerepelnek: Iványi-Grünwald Béla, Rudnay Gyula, Batthyány Gyula, Sidló Ferenc, Cserepes István, Gallé Tibor, Nagy István); március 3-án a 14. oldalon Carpaccio (szintén Kárpáti Aurél) ad hírt két újabb kiállításról: a Nemzeti Szalonban modern franciák kiállítása, a Műcsarnokban Tavaszi tárlat nyílik.

 

 

63.

Budapest, 1929. április 14.

 

Bözsi, rettenetes dühös vagyok magára! Miért avatkozik bele az én dolgomba? Nagyon haragszom, hogy a tejet lerendelte. Világosan megmondtam magának, hogy a tej el van intézve, és igya meg. Ödönt megbíztam, hogy rendelje vissza, legyen szíves reggelenként kakaónak megfőzni és meg is inni. A vérköpés ne aggassza. Én állandóan köpök szintén. Tüdőtől a vért hányja az ember, és tiszta vér jön, nem a köpés véres. Így igaz, higgye el! Telefonálja meg, mikor jön. Isten vele. Az isten áldja meg, fogadjon szépen szót nekem mindenben. Egyen, mert költözni sem fog tudni.

Klára

 

Ms 4610/278.

 

 

64.

Budapest, 1929. július 23.

 

Kedves Bözsi,

nem találom gyönyörűnek, hogy mert nem írtam a levelére, maga is hallgat. Ödönnel üzenetet küldtem a csomaggal együtt. No, mindegy! Hallom, hogy szépen hízik, legalábbis az első hét eredménye nagyon kielégítő volt. Ezen a héten Ödön nem jelentkezett. Sikerül-e a három hónapos beutalást megkapnia? Beadták a kérvényt? Igen hasznos volna magának, ha négy hónapot tudna pihenni, hízni. Én nem érek rá az írásra mostanában, levelet ne várjon tőlem. Anyukáék itt vannak; varrunk, dolgozunk, s én elég sokat vagyok rosszul is. Maga igazán ráér ott az irkálásra. Ha nem esik jól, nem baj. Ödönnel is üzenhetne. Étvágya van még? Egyen, hízzon minél többet. Isten vele, Bözsi, csókolja

Klára

 

Ms 4610/279. Az írógéppel írott postai levelezőlap feladója: „Sz. L.-né. Németvölgyi út 6. félem. 2.” címzettje: „Vékes Ödönné nagys. asszonynak. Budakeszi Erzsébet-szanatórium”; tüdőkezelés céljából került Vékesné Korzáti Erzsébet a tüdőszanatóriumba; egész élete folyamán kínlódott tüdőbántalmakkal (lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését, utóbb Lévai dr. mentő kezelését, Vékesné Korzáti Erzsébet Bakonybélben töltött heteit); testvére, Lali is tüdőbajban halt meg fiatalon (Vékes Endre emlékezése szerint Korzáti Lajos felesége volt előbb tbc-s, tőle kapta el férje a betegséget).

 

 

65.

Budapest, 1930. szeptember 23.

 

Kedves Bözsi,

levelét megkaptam, köszönöm, hogy írt. Betegen feküdtem sokáig, még most sem vagyok egészen egészséges. Ha jobban leszek, írok, s majd majd [sic!] leszünk együtt. Maguk, remélem, jól vannak? Bandi az idén egészséges? Ödön állása? Semmit se tudok magukról, írhatna!

Isten vele, csókolom magukat

Klára

 

Ms 4610/280.

 

 

66.

Budapest, 1930 karácsonya

 

Kedves Bözsi,

mindnyájuknak kellemes ünnepeket kívánok. Remélem, Bandinak nincs még meg ez a könyv.

Bandit, magát csókolom, Ödönt üdvözlöm,

Klára

 

Ms 4610/282.

 

 

67.

Budapest, 193…

 

Nagyon sajnálom, Bözsi, de oly sok dolgom lett, hogy nem tudok bemenni.

Isten vele!

Klára

 

Ms 4610/283. A géppel írott levél Az Est levélpapírján íródott, a formanyomtatvány dátumozása nincs kitöltve: „Budapest, 193……” Jelképessége okán szerepeltetjük ezt a levelet a sorozat zárásaként.

 

 

 

Szabó Lőrinc levelei Vékesné Korzáti Erzsébethez*
(1926–1930)

68.

Budapest, 1926. augusztus 23.

 

Kedves Böske, a „Karikás”-ból üdvözli és kezét csókolja Lőrinc.

Mikor jön haza? Hiányzik már nekem, csókolom, Klára.

Kezeit csókolja Ascher Oszkár, [aláírások, köztük:] Csinszka, Simon György János, Márffy Ödön

 

Ms 4610/45. Az Erzsébet hidat ábrázoló képeslap címzése: „Nagy János ezredes úr leveleivel Vékes Ödönné nagyságos asszonynak, Monostorapáti, Zala megye (Tapolca mellett)”, a postapecsét dátuma: „926. aug. 26. 19. Budapest 72”; lásd még kötetünk 37. számú levelének jegyzetét.

 

 

69.

Újtátrafüred (Palace szanatórium),
1926. december 13.

 

Kedves Bözsike,

engedje meg, hogy lerójam régi tartozásomat s levelet írjak magának. Egy kis helycsere szükséges volna ugyan: maga itt, én otthon: de talán így is jó.

Hát errefelé minden olyan, mint volt, vagy még szebb és még nagyszerűbb a már-már egészen kétségbeejtő egyhangúságban. Maga nem egyedül tanyázott a Palace-ban, így aztán nem is tudja, milyen szenvedés (is) a paradicsomban lenni. (Nem is beszélve arról, hogy ide nem jön az Úristen, hogy kivegye alvó bordámat és Évát formáljon belőle, életet adva belé lelkének leheletével.)

Senki ismerős. Anica, gondolom, őrjönghet itt a magányban. Nincs senki, de senki, aki beszél, csak a gramofon, s akihez beszélhetünk: csak a levélpapír. Kitűnő, élvezetes börtön ez a Tátra ilyenkor; s hozzá még: végén csattan a számla!

Már elgondoltam két és fél nap alatt minden elgondolhatót, egész életemet, elképzeltem egész jövőmet, sorra ellátogattam minden ismerőshöz és olyan üres vagyok, mint soha. És foglalkoztam magammal, s ez se esett túlságosan jól, mert – mint hivatásos töprengő – csak kínzom magamat, és sikeresebben, mint otthon: ezek a hegyek, ez a nagy kilátás, ez a sok pompás és rideg szépség mindennél jobban figyelmezteti a nézőt önmagára, az egyetlen élőre. Szépek ezek a séták, és nagyon fájdalmasak. Itt egocentrikusabb az ember, mint bárhol.

A részletekre még biztosan emlékszik, a szanatóriumra, szobákra, a jó melegre, jó ételekre, a potpourri-zenére, levélvárásra, elrenyhülésre stb. – Nem, nem akarom szidni mégsem ezt a szép hotel-életet, s tulajdonképpen a pillanattól függ, hogy jókedvű lesz-e, vagy morózus a levél, amelybe kezdek.

Klárának írtam délelőtt; magát is megkérem, biztassa bő napi beszámolókra, mert nagyon kell ide a levél. Írjanak maguk is, akármit, jó?

Délutánonkint átjárok Vágékhoz uzsonnára; tegnap mozi volt, de nem mentem el. És várom Babitsékat, hogy legalább beszélhessek valakivel. Félek, megint elhalasztják az útjukat, s én hazamegyek, mire indulnak.

És a bolt? és az ezredes? no, és mit végzett Palágyi dr.-nál? Ödön? gyerek?

Próbálgatok írni egyet-mást, de egyre fáradtabb és idegesebb vagyok. Úgy látszik, kezdődik a fizikai felfrissülés: annak szokott jele lenni ez a kínzó-kellemes elbágyadás a harmadik-negyedik napon. Ezt éreztem a Balatonnál is: belefáradni a nyugalomba, annyira, hogy a test végképp megutálja a fáradtságot, és „dühében” felfrissüljön. Nincs kizárva, hogy csakugyan ilyenféle folyamat játszódik le az egészséges szanatóriumozóban.

Kedves Böske, még megírom, hogy tegnap este hallottam a maga imáját: Jeritza énekelte Vágék gramofonjában. (Elisabets Gebet a Tannhäuserből.)

– Most megyek járkálni, nagy napban, nagy hóban. Isten vele! Ödönt üdvözlöm, mamájának jóegészséget, mindnyájuknak jószerencsét kívánok. Kezét csókolom.

Lőrinc

 

P. S.: Böske, kérem, Klára leveléből kifelejtettem két kis írásművet. A levélben írtam neki róla, s azt is, hogy mellékelem őket, s most veszem észre, hogy a tárcámban maradtak. Nem akarok várni két napot, mert Mikes bácsinak már most szüksége lehet rájuk: nagyon kérem, vigye át hozzánk a két verset, mihelyt ráér, s mondja el a magyarázatot Klárának.

Kezét csókolom.

Lőrinc

 

Újabb utóirat: Mikor fel akarom adni a levelét, kapok Klárától írást és híreket. Röviden feleltem rájuk. De most már igazán vigye át, Bözsike, hozzánk ezt a hármas irathalmazt.

L.

 

Ms 4610/46. Szállodai céges papíron: „Palace Sanatorium Dr. Szontagh Novy Smokovec Neuschmeks–Újtátrafüred Hohe Tatra Visoke Tatry Magas Tátra *C*S*R*” (most Állami Szanatórium, nem azonos a most Palace-nak nevezett üdülővel), a főorvos: dr. Szontágh Miklós (1882–1963). Szabó Lőrinc 1926. december 10. és 23. között tartózkodott a Tátrában (lásd Harminchat év, 91–102. számú leveleket és jegyzeteiket). – Maga nem egyedül tanyázott a Palace-ban: 1926. január 22. és március 7. között Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnével volt ugyanitt, lásd kötetünk 36. számú levelét). – Anica, gondolom, őrjönghet itt a magányban: Anica a Szontágh Szanatórium gazdasági igazgatójának, Vág H. Lajosnak (Hermusnak) a felesége. A Fény, fény, fény kötet Utazás háború után és A megszállott című versei kapcsolhatók az asszony személyéhez. Az Üzenet, messzire című verse „a tátrai Anicához személyesen neki szóló üzenet. Tóth Árpád meglátogatására egy karácsony előtt váratlanul kedvem jött felutazni a Tátrába. Teljesen elragadott a mámor, a tél szépsége, az először látott magas hegység, a váratlanul játszi könnyedséggel megkapott útlevél és a még váratlanabbul ott rám szakadt szerelem. A Tátrába a diákkori debreceni franciatanáromnak, V. Sándornak a pesti feltűnése juttatott el; vele találkoztam a Centrálban, és ő mondta el, hogy milyen könnyen megy már az ilyesmi. Továbbá, hogy az ő bátyja épp szanatóriumi igazgató Újfüreden. Ez adta az első lökést, meg az, hogy Tóth Árpád a szomszéd Ófüreden telelt. Teljesen részeg voltam az úti élmények különlegességétől és az érdekes, szép, fiatal, fekete nő varázsától. Az én látogatásom szervezte át Újfüredre Pádit, és V-ék szanatóriuma és magánlakása rövidesen tátrai írói (budapesti!) központtá alakult át. Erről Tóthnak is öt verse szól és prózacikke, nekem szintén. Jó családi viszonyba kerültünk. Ekkor egy hétig voltam csak Újfüreden, a vágyat az szította, hogy olyan hamar megszakadt a kielégülés lehetősége. Később pedig neki nyilván már más aktuális kapcsolatai támadtak – pár ével idősebb volt nálam.” (Lásd ezekről: Szabó Lőrinc: Vers és valóság, 35–36.) – És várom Babitsékat: akik 1926. december 16-án érkeztek meg, „tegnap este megjöttek Babitsék; vártam őket a Palace előtt; igen fáradtak voltak; együtt voltunk a szobájukban (II. 218.), míg megvacsoráztak.” – jelenti másnap feleségének (lásd: Harminchat év, 1. k., 99. számú levelet). – És a bolt?: Vékes Ödön üzleti vállalkozására kérdez. – És az ezredes?: Ismeretlen utalás. – És mit végzett Palágyi dr.-nál?: Dr. Palágyi Róbert ügyvéd (Csáky utca 14.). – Jeritza énekelte Vágék gramofonjában: Maria Jeritza (1887–1982) világhírű operaénekes. – Mikes bácsinak már most szüksége lehet rájuk: nagyon kérem, vigye át hozzánk a két verset: A tátrai versek a Pesti Napló 1926. december 19-i (A szerelem lángpiros darazsait), illetőleg karácsonyi számában (Vissza hófehér életedbe) jelentek meg.

 

 

70.

Budapest, 1927. január 1.

 

Kedves Böske,

emlékeztetőül írom ezt a pár sort – ha van kedve Bandival megnézni az Aladdin csodalámpáját, ma jöjjön a színházba velünk. Itt van nálunk az 50%-os utalvány. (Hasonlóképp Mikes bácsi havi küldeménye.) Mi hárman megyünk; asszisztensek: Júlia és Manci. Jó volna, ha együtt mennénk; tehát – ha akar és lehet – jöjjön át sietve hozzánk. Három órakor vagy valamivel előbb indulunk. Öltözzön és siessenek, mert már kevés az idő. Vagy üzenjen az Annával.

Délelőtt vártuk. A viszontlátásig mindnyájuknak b. u. é. k.

Kezét csókolom.

Lőrinc

 

Ms 4610/47. Aladdin csodalámpája: Karácsony két napján és Újévkor voltak gyermekelőadások Forgács Rózsi Kamaraszínházában, ahogy a Pesti Napló hirdeti, „az ezeregyéjszaka bűbájos meséjéből készült mulatságos zenés mesekomédia, Aladdin csodalámpája kerül színre a Révay uccai gyermekszínházban. Gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt pompás szórakozás! Rengeteg móka, dal, tánc.” – Júlia: Lázár Júlia. – Manci: Mikes Margit. – Anna: Szabó Lőrincék házvezetőnője.

 

 

71.

Budapest, 1928. július 14. délután

 

Kedves Böske,

most jöttem fel Ödönhöz, épp jókor, mert rögtön értesülhettem úti kalandjairól. Igazán szerencsésen megúszta a főképp Hengelóban kezdődött komplikációt. Persze, az ember kíváncsisága telhetetlen és szeretne minél több részletet tudni, de már ez is jó volt. – A fényképek egészen jók, ugye? Legfeljebb a beállítás furcsa, az a fekvő póz. Utánacsináltatok a magaméból.

Nálunk semmi különös újság. Kláriék tegnap feltelefonáltak Szemesről a redakcióba, mert csodálatosképpen nem kapták meg két levelemet, s már aggódni kezdtek.

Itt a kánikula a legnagyobb rossz, ma 46 fok volt napon, 36 árnyékban. Ellenben tegnap mégis hűsöltem: Mikes bácsi meghívott vacsorázni a Margitszigetre, sőt éjszakára is ott tartott magánál a Kis-szállóban, ahol ő lakik. Így aztán tegnap este óta még nem is voltam otthon. Most sietek, mert az Anna már talán a rendőrségre megy értem. – Most jöttem föl, egyenest a redakcióból, hogy van-e hír már magáról.

Maguknál minden olyan, mint volt, a lakás, vagyis a szoba, csak maga hiányzik belőle. Meg biztosan Bandi ellenkezése, hogy: nem, még nem megyek aludni, még egy negyedórát hadd játsszam. Levelét, ha Ödön kölcsönadhatja, elviszem magammal holnap Szemesre.

Jó mulatást. Gondoljon rám, írjon Klárának is. Sokszor üdvözli és kezét csókolja régi igaz barátja,

Lőrinc

 

A mellékelt német köszönőlevelet Ödön küldi a Weustink-családnak.

 

Ms 4610/48. Most jöttem fel Ödönhöz, épp jókor, mert rögtön értesülhettem úti kalandjairól: Vékesné Korzáti Erzsébet Enschedéből 1928. július 12-én küldött lapján (5. számú levél) ezt írja Szabó Lőrincnek: „Ha alkalma lesz, olvassa el Ödönnek írt levelem, abban részletesen leírtam utazásom s megérkezésem.” A Vékes Ödönnek küldött részletes beszámoló-levél (Ms 4610/303.) [a levélben említett Berlini tér: utóbb Marx, most Nyugati tér]:

 

 

Enschede, 1928. július 12.

Kedves Ödön, egy kalandos utazás után végre kipihentem magam kissé. Most az elején kezdem el. Bécsből írtam egy lapot, addig tudod. Bécsben azért kellett másik kocsiba átmenni, mert valami kis baja történt annak a kocsinak, amelyben ültünk. Az egész úton alig aludtam valamit, éjjel valahogyan mindig úgy alakult, hogy nem volt fekvőhely, illetve ami hely volt, oda mások feküdtek. Keveset azért aludtam, inkább úgy reggel felé. Azért nem tudtam tegnap este írni, mert ide érkezve rettenetes álmos voltam, 7 óra felé lefeküdtem, és reggel 10-ig fel sem ébredtem, úgy aludtam.

Az utat egyébként nagyon élveztem, átszállnom nem is kellett egész Arnheimig, Kölnben hozzákapcsoltak egy közvetlen arnheimi kocsit a vonathoz, s abba mentem át, csak úgy keresztül a többi kocsin, a csomagjaimat áthozták.

Lőrinc által kiírt menetrend teljesen pontos volt, nagy hasznát is vettem. Ahol már nem tudtam beszélni, ott csak megmutattam, s rendben volt minden. Kölnben állt a vonat kb. 1 órát. Egy Frankfurt am Main-i fiúval, aki sokat segített nekem, Frankfurt a M.-ból Düsseldorfig utazott, szóval evvel a fiúval Kölnben leszálltam a vonatról, kimentünk a pályaudvarról és megnéztük a kölni dómot. A dóm pontosan a pályaudvar mellett áll, úgy, mintha otthon a Nyugatitól átmégy a Berlini térig. A vonatból is lehet látni, de így körülmentünk, gyönyörű szép, sajnos be nem lehetett menni, mert nagyon korán volt reggel felé, s zárva volt.

A pályaudvaron az étteremben kávéztam, nagyon rossz volt. A pályaudvarok errefelé gyönyörűek, óriásiak, s a föld alatt vannak, a síneken sehol sem lehet keresztülmenni, vannak lejáratok, de fenn még a vasúti emberek sem járnak. Azt hiszem, ezt rosszul írtam, nem a pályaudvarok vannak a föld alatt, hanem a várótermek, éttermek, pénztárak és egyéb helyiségek. Arnheimbe megérkezve egy magyar embert fedeztem fel a vonaton. Ő hívta a hordárt, megmondta, mit akarok, s így szépen sikerült az átszállás. Megérkeztem Hengelóba is, kíváncsian néztem már a vonatból – várnak-e? – De nem láttam senkit, egyébként is nagyon kevesen voltak a pályaudvaron.

Leszálltam, nincs senki. Leraktam a csomagom a váróteremben, egy velem utazó hollandi nőnek úgy-ahogy elmondtam az ügyem, ő is segített, kérdezősködött, hiába, sehol senki. Nincs más hátra, tovább kell indulnom Enschedébe, s ott az uccát megkérdezni, s valahogy eljutni a Roomweg 43-ba.

Fenn a vonaton egy kalauznak elmagyaráztam, hova akarok menni, ő, mikor Enschedébe megérkeztünk, a csomagomat átadta egy hordárnak, a címet felírta, s oda vitte a hordár a csomagot. Én a harmadik állomáson szálltam le, ez az elsőn történt, azt hiszem, úgy van valahogy, hogy alsó, felső állomás van.

Leszállok Enschedében, a kalauz is leszáll velem, s szerez egy gyereket, akit megbíz, hogy vezessen engem a papírra felírt címre. Elindulunk, a gyerek nehezen találja, egyszer már ott is akar hagyni, hogy ő nem tudja, hol van, én nem engedem, újabb kérdezősködés, végre megtaláljuk. A ház előtt áll egy fiú, hasonlít a fényképen álló Johanra, megszólítom ő-e az, kisül, hogy ő az. Ő is megismer, bevezet, s mondja hollandul, hogy itt van Endre mamája, erre nagy meglepetéssel rohannak ki, csodálkozás jelei. Kérdezem, hol van Bandi? Kiderül, hogy még nem is érkezett meg, s most készülnek eléje indulni. Akkor veszem észre, hogy nagy készülődés van az egész házban, a papa, mama ünnepi ruhát húz. Hihetetlen, mennyit meg tudtam magyarázni abból, ami történt.

Bandi csak délután (szerdán) ½ 5-kor érkezett meg, én is elmentem eléje vissza Hengelóba, csak épp, hogy megmosdottam, s már indultunk is. Hát az megható, hogy ezek milyen örömmel várták Bandit, s mennyit beszéltek róla. Nagyon, nagyon kedves, szimpatikus emberek, itt nagyon kedves és barátságos minden, de ezekről majd máskor írok, most még nagyon fáradt vagyok. Örülök, hogy én értem ide hamarabb, láthattam Bandi megérkezését. Valami 10-15 gyerek jöhetett ide, mikor leszálltak, Bandi legbelül állt csomagok és gyerekek mögött, a Weustink papa mindenen keresztül átemelte Bandit, karjába felemelve tartotta, beszéltek hozzá, ölelték, csókolták, nagyon édesek voltak. Nagyon szeretik Bandit, még a nagyfiúk is. [A levél itt megszakad.]

 

A fényképek egészen jók, ugye?: Vékesné Korzáti Erzsébet erre az 1928. július 18-i (94. számú) levélben feleli: „A képekkel nem vagyok valami nagyon megelégedve.” – Kláriék tegnap feltelefonáltak Szemesről: Szabó Lőrincné Kisklárával Balatonszemesen üdül a Kiszely panzióban (lásd: Harminchat év, 108–120. számú leveleket, valamint kötetünk 41. számú levelét és ennek jegyzetét). – Mikes bácsi meghívott vacsorázni a Margitszigetre, […] sőt éjszakára is ott tartott […] Anna már talán a rendőrségre megy értem: Dr. Mikes Lajos, Szabó Lőrinc apósa üdült ott, Anna az alkalmazottjuk. Azért részletezi valószínűleg a meghívást – indirekt módon védekezve –, mivel egy hasonló esetet sérelmezett elutazása előtt Vékesné Korzáti Erzsébet, aki erre az esetre vissza is tér az 1928. július 26-i (95. számú) levélben: „nagy tövis volt az a bizonyos éjszakai elmaradásod, tudod, amiről szóltam is neked”, amire Szabó Lőrinc aztán direkt módon az 1928. július 30-i (77. számú) levélben válaszol: „Helyrehozza azt a mulasztást, amit veled szemben […] azon a kifogásolt napon, mikor este nem maradtam veled […] elkövettem. […] Az a péntek csak szerencsétlenség volt.” – A mellékelt német köszönőlevelet Ödön küldi a Weustink-családnak: A levél nem ismert.

 

 

72.

Budapest, 1928. július 20. este 10 óra

 

Édes kislányom,

most már nem várok tovább, most már írnom kell, s külön kérnem kell, adj hírt magadról nekem is, bármi legyen is oka hallgatásodnak. Biztosra veszem, hogy nem betegség akadályozott meg, s inkább azt hiszem, akarattal távol akarod tartani magadat tőlem. Pedig távol vagy úgyis eléggé, és elég soká és elég régóta, – ha csakugyan ezért hallgatsz, hagyd abba rossz tervedet. Mindennap vártam, nagyon vártam, hogy kapok tőled valami értesítést, mindegy, hogy miről, valamit magadról, és nagyon rosszulesett a folytonos csalódás, egyre rosszabbul. Mégis mindennap újra reménykedtem, s türelmetlenül néztem át a postát, nem tettek-e asztalomra valamit tőled, mint a második reggelen történt, amikor bécsi lapod megérkezett. Itt-ott már két hete, hogy elmentél, s nagyon nélkülözlek, nagyon sajnállak, nagyon szeretlek, nagyon várlak máris vissza. És folyton értelmetlenül azon töröm a fejemet, hogyan lehetnék megint veled, hogyan lehetne találkoznunk esetleg az én szabadságom idején valahol messze, a te közeledben. Talán meg lehetne csinálni, biztosan örülnél neki te is, megnéznénk egyet-mást együtt, nem tudom, mit, Amszterdamot vagy valami tengeri fürdőt, kis időre, amennyire te szabadulhatnál anélkül, hogy feltűnő lenne. Mindenre lehet megoldást találni: meghívhatna például téged egy pesti ismerős hölgy levélben Amszterdamból magához, valaki a Ligától, aki most kint van s tud rólad, s ugye, házigazdáid véleménye szerint is megérné a vasúti költséget, hogy odautazz pár napra, ha ott ellátásodról stb. gondoskodnak? Vagy adhatna ilyen meghívást még innen, Pestről, megjelölve az időt, amelytől kezdve őt ott felkeresheted. Ilyesmire gondoltam a te részedről, az enyémről pedig arra, hogy nagyobb kerülővel utaznék majd szeptemberben Párizsba. Szeptember! Rettentő messze van még a szabadságom, s azt se tudom, egyáltalán kimozdulhatok-e innen. És mégis ilyesmin töröm a fejemet már most, és siettetem a napokat, noha gyorsan telik úgyis a nyár, és eddig még nem volt benne semmi örömem, pedig nagyon vártam. Mit szólsz a tervhez? Még egész primitív ötlet csak, de el lehet indulni rajta.

Akárhogy van is ám a dolog, amiről először írtam, a hallgatásod dolga, igen rosszulesett. Vissza kell térnem rá, pedig erről akartam legkevesebbet írni. Kedveském, írj azonnal, és írj mindennap és rengeteget. Nagyon jót tenne, ha legalább így velem lennél. Nem értem, miért segítettem én elő egyetlen tanáccsal is az elutazásodat. Isten bizony, nem tettem volna, ha Bandi nem megy ugyanakkor, amikor te. Szeretnék veled lenni, nem tudlak elfelejteni, hiszem, hogy így vagy te is velem, gyötrődöm, idegeskedem. Írj, írj, kislánykám, írd meg, hogy mit csinálsz, hogyan gondolsz rám, küldj magadról képeket, ne und meg írni, hogy szeretsz, mert én rettenetesen szeretlek, jobban, mint bármikor hittem volna, és kívánlak, és nem tudok veled betelni, drága, drága Böském, még az emlékeddel sem, hát még magaddal. Vagy gyere vissza. Ki tudja, ha megfelelő helyen vagy, pár hét alatt rendbe jöhetsz annyira, hogy ne legyen szükség további hízásra, – minek leülni a háromhavi börtönt, még ha holland kisváros is a neve? Kedvesem, úgy utaztam veled, mintha együtt maradtunk volna egészen Hollandiáig, mert a sok közbeeső városról még eleget beszéltünk, és volt mihez kapcsolódnom, volt hová helyeznem édesen mozgó fiús-lányos kis testedet. El tudtalak képzelni mindenféle elképzelt környezetben, de ott, ahol most vagy, nem látlak, ott már elszakadtál – írnod kell azonnal! Már nem látlak, és az utolsó napjainkon élősködöm makacs kitartással, percről percre újra végiggondolva együttléteinket s kevesellve mindent. Igazad volt, hogy nem voltam elég kedves és nem voltam annyit veled, mint lehetett volna! Jaj, de szívesen volnék most melletted, tanítgatnálak, becézgetnélek; ugye, szabad nekem téged szeretni? Nem értem, miért szeretlek, miért és hogyan lettél ilyen fontos, de ez már így van s én örülök neki. Ma feladattam címedre egy német nyelvtant, ezzel a rendszerrel magántanuló könnyen haladhat. Biztosan elboldogulsz vele. A holland–magyar pénz-összehasonlításra vonatkozólag nem tudok egyebet mondani, mint hogy egy h. forint 23 pengő 6–16 fillér. Nem tudom, az a pénz hogyan osztódik. Nincs szükséged valami olyanra, amiben segíthetek? Légy egészen bizalmas hozzám, ezt elvárom. Most isten veled, édeském, drága lánykám, ne felejtsd el, írd meg mindennap, hogy szeretsz és kívánsz, és találj ki te is valamit esetleges találkozásunkra, és legfőképp szeress nagyon. Szinte már előtted is szégyellem, annyira szeretlek. Szervusz. Megyek aludni. Csókollak nagyon sokszor. Szervusz. Olyan nehéz tőled elválni, ettől a levéltől, mintha te magad volnál velem.

Szabó Lőrinc

 

Ms 4610/49. A levelet csak a következő, 73. számú levéllel együtt küldi el Szabó Lőrinc. – Türelmetlenül néztem át a postát, nem tettek-e asztalomra valamit tőled, mint a második reggelen történt, amikor bécsi lapod megérkezett: Lásd kötetünk 92. számú üdvözlőlapját, 1928. július 10-i dátummal. – Liga: Országos Gyermekvédő Liga (lásd Szabó Lőrinc Erzsike című visszaemlékezésének megfelelő jegyzetét). – Ma feladattam címedre egy német nyelvtant: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 26-án (95. számú levelében) igazolja vissza: „Ma megkaptam a német szótárt.”

 

 

73.

Budapest, 1928. július 23. délután és éjjel

 

Kedves Böske,

nagy örömmel vettem ma leveledet, két hét óta az első hírt, amit nekem adtál magadról. Ma két hete, hogy kikísértelek a Keletin. Tegnap Júliát kísértem ki ugyanahhoz a sínhez, csak persze egészen másképp és más időben, délután négykor. Ő Párizsba utazik, Münchenen és Strassburgon át, szeptemberig marad. Telefonon át felolvastam neki a Klárához írt nagy leveledet, amit Ödöntől kaptam meg; nagyon tetszett neki, s szépen nyilatkozott rólad, amit olyan szívszorító drukkban fogadtam, mintha nem is tudom, milyen fontos volna az ő rólad formált véleménye. Nagyon szeretnék veled lenni, legalább egyszer azalatt, amíg ott vagy, de ebből – biztos – nem lehet semmi. És így kétszeresen rosszulesett, háromszorosan, százszorosan, hogy megint megy a te vonatod és én megint itt maradok.

Kislányom, pénteken éjjel írtam neked már egy levelet, de nem adtam fel, mert akkor hallottam Ödöntől, hogy nekem is írtál. Meg akartam várni s meg is vártam ezt a levelet, hogy felelhessek. De azért elküldöm a maival együtt. Nem vesztette el aktualitását. Csak épp az amszterdami részt látom nagy csacsiságnak, megvalósíthatatlan kívánságnak, amiről beszélni se jó. Hogy írtál, megmondom Ödönnek is, Klárának is, ahogy kérted, hozzátéve, hogy igen keveset írtál, s kérted egy német levél lefordítását, amely egészen ártatlan barátkozást jelzett volt útitársaddal, s hogy a fordítást az eredetivel visszaküldtem már neked, a leveledet pedig eldobtam a redakcióban. Kérlek, írj ezután is így, Rákóczi út 54. alá, s jelölj annyit a levél hátán, hogy H. A Weustink Enschede stb. Ezt azért, hogy esetleges távollétemben, szerkesztőségi kéziratküldeménynek gondolva, föl ne bontsák. Írj egészen augusztus 24-éig, azután majd kitaláljuk, hogyan levelezzünk. Leveleidet gondosan megőrzöm, te is vigyázz az enyéimre, s ha nem lehetne, égesd el őket. A német levelet és fordítását mellékelve küldöm. Dobd el, kérlek, mindkettőt. Ha mást kérnék, hazudnék. Viszont, ha huncutságodnak nélkülözhetetlen, írhatok valami kedves választ most is, később is. Ha akarod, írd meg nekem, mit akarsz neki írni, és lefordítom pontosan s megküldöm neked, hogy továbbküldhesd. Tudod, hogy kétféleképp érzek veled szemben: egyrészt teljesen meg akarlak tartani magamnak, másrészt, ha csakugyan komoly és fontos dolgod akad, amit én is, te is olyannak ítélünk, mint amely az életedben igazi változást jelent, mindig segítségedre leszek abban, hogy elszakadj környezetedtől, sőt, esetleg tőlem is. Lehet, hogy itt most nagyon túloztam e levél fontossága tekintetében, de, ugye, nem ismerem az ügyet, és akadémikusan írtam. Minden körülmények közt légy egészen őszinte velem szemben; fontosabb, hogy tisztán lássalak és bízzam igazmondásodban, mint az, hogy esik-e néha valami egy kicsit rosszul.

Ezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy rajta, csak bátran, okozz rossz érzéseket. Ismerlek, tudom tested és lelked érzékiességét, senki úgy nem ismeri a kísértéseket s a hiányokat, mint én, ennélfogva nagyon megértő anyag vagyok könnyelműségekkel szemben. És ha veled szemben azt a degradáló féltékenységet kell éreznem, érzem egyúttal a barát aggodalmát is, – ez az utóbbi pedig olyasmi, amihez mindig fordulhatsz. Írj csak meg nyugodtan mindent, és így lesz ez a legjobban. És én se fogom elhallgatni akadémikus véleményeim mellett azt, hogy szubjektíve mit hogyan fogadok, – ugye, megengeded, hogy én meg tehozzád és a te kedvességedhez forduljak néha azokkal a panaszokkal, amelyeket veled szemben érezhetek? Nem szeretnélek eléggé, ha ezeket elhallgatnám, nem bíznék eléggé szerelmedben, ha nem vehetném biztosra, hogy fontos neked még kételyeim tudása is.

Kedveském, háromnegyed óra hosszat tartott, míg legépeltem ezt a fenti utolsó 20-30 sort. Gondoltam, elhallgatom, de nem tettem. De nem szeretnélek megijeszteni, hogy ami fájt, ami meg-megakasztott, erősebb, mint rád-gondolásom, vágyam vagy emléked ereje. Szeretlek, Bözsikém, és azt hiszem, csak ezután kezdődik még a mi igazi örömünk. Kimondhatatlanul szeretnék veled lenni, – vagyok is veled rengeteget, mihelyt egyedül maradok. De ez kevés, nagyon kevés, azért kellene, hogy minél többet írj.

Szeretlek, kedves, és úgy fel vagyok zaklatva, hogy majd megfulladok, és reszketek és a kezemet csókolom írás közben. Leveledet munka közben kaptam meg, rögtön átfutottam s eltettem, s csak délután vettem megint elő. Közben gyakran eszembe jutott és égetett és örültem neki, és elégedetlen voltam vele, hogy kevés, és miért nem mersz magadtól úgy beszélni, ahogy én beszélek most hozzád. Szeretlek, kislányom, és csodálkozom hevességemen és őszinteségem mértékén, de semmit se bánok, mert azt akarom, hogy hallj és érezz, mintha ölelnélek és a csókomból tudnád meg újra és újra, hogy nem ereszthetlek el talán soha. Rengeteget gyötrődtem már, mióta elmentél, – istenem, mikor nem voltam én hajlandó veled együtt lenni! És mikor voltunk mi egymástól ennyi időre elszakadva! Jó édességedet és melegedet és simulásodat és ájulásodat és csókjaidat meg mindent úgy érzek most is, mintha itt volnál, de nagyon-nagyon boldog volnék akkor is, ha tudhatnám mindennap, hogy rám gondolsz és szeretsz és szeretnél és egynek, megtámadhatatlannak érzed magadat testi elszakadtságunkban is. Mindkettőnknek – szabad rólad is beszélnem, ugye? – könnyebb volna a dolga ez alatt a három hónap alatt, ha csöndesen, megadva tudnánk viselni ezt a távoli szerelmet, elcsöndesedve valami olyan harmóniában, ami inkább az együttmaradt két léleké, s amely, azt hiszem, úgysem túl sokat volt meg köztünk itthoni szerelmünk idején, ha csak az utolsó búcsú-időkben nem. Próbálj nyugodt és, mint írod, rendes lenni (még velem szemben is, de csak úgy, hogy ezzel ne csökkenjen a szerelmed): ennek nagyon örülnék, mert biztonságot adna; s ha nem tudsz (mindig, állandóan úgysem lehetne), akkor meg csak írd meg bátran kínlódásaidat és annak is örülni fogok. Mindegy, mit csinálsz, csak légy velem. És azt is tudom, ha olyan nagyon átéreznéd az én szerelmemet, mint én érzem, örülnél, boldog lennél, s egy kicsit úgy nyugodnál meg, hogy megnyugvásod és lemondásod szép, egyedül lehetséges és jóleső áldozatnak tűnnék föl a szemedben, minden vágyad pedig testvére volna annak a vágynak, amit én érzek utánad.

Gondoltam, ezt a német levelet, melynek általános tartalmát biztosan te is megértetted, azért vagy azért is küldted el nekem, mert azt akartad, tudjam meg, mit csináltál, s bízzam bizalmadban. Ha így van, nagyon szeretlek érte, nagyon okosan tettél, nagyon kedvesen. A hibát – nem tudom, lehet-e ezt a szót alkalmazni ebben az esetben – nem lehet mással jóvátenni, csak azzal, hogy nem követjük el még egyszer. Ha nem hiba volt, vagy más volt, komolyabb kezdeményezés, akkor semmit se mondtam; de ha az, akkor engedd meg, hogy figyelmeztesselek, a rossz ellen csakugyan kell küzdeni, és nagyon sok gonoszat megteremt a puszta elgondolás, maga a gonosznak a tudása. Ezért mondják, hogy őseinknek is a tudás fájának gyümölcse okozta vesztét. Utálatos vagyok, hogy itt moralizálok neked, ahogyan előre sejtetted? Remélem, nem úgy teszem ezt, hogy ne érezd mögötte föltétlen, igaz jóakaratomat, édes lánykám.

 

Utóirat az egész levélhez: Kedveském, most, végignézve rengeteg levelemet, nem tudom eldönteni: helyes-e, hogy elküldjem, amit írtam. De azért elküldöm. Jó volna, ha örülnél neki. Nem engedem, hogy büszkeségem győzzön. S úgy érzem, sok gyöngédséget elhallgattam előtted, míg állandóan itthon voltál, s pótolnom kell az elmulasztottat. Bocsásd meg, kedves, te is, ami bennem rossz. Szeretlek, írj.

 

Ms 4610/51. Nagy örömmel vettem ma leveledet: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 18-i (94. számú) első, rég várt és többször reklamált levele Szabó Lőrinc számára. – Ma két hete, hogy kikísértelek a Keletin: 1928. július 9. – Tegnap Júliát kísértem ki: Lázár Júliát, aki indul Párizsba. – Klárához írt nagy leveledet, amit Ödöntől kaptam meg: Ha nem az Ödönnek címzett levélről van szó, akkor az említett levél elveszett; lehet egy kb. július 14-i levél, kötetünk 94. számú levelében Vékesné Korzáti Erzsébet említ is egy ilyen, Szabó Lőrincnének írott levelet; a 76. számú levélben pedig utal egy július 26-i ismeretlen képeslapra is. – Pénteken éjjel írtam neked már egy levelet […] elküldöm a maival együtt: 1928. július 20-i (72. számú) levél. – Hogy írtál, megmondom Ödönnek is, Klárának is, ahogy kérted, hozzátéve, hogy igen keveset írtál s kérted egy német levél lefordítását: Ez a levél lesz nyilvános-fiktív levelezésük kiindulópontja (lásd a 77. és 78. valamint a 99. számú leveleket). – Írj ezután is így, Rákóczi út 54. alá, […] egészen augusztus 24-éig, azután majd kitaláljuk, hogyan levelezzünk: az Est-lapok (Pesti Napló, Magyarország, Az Est) szerkesztősége, Szabó Lőrinc munkahelye. Augusztus 24-től ment szabadságra Szabó Lőrinc. – A német levelet és fordítását mellékelve küldöm: A levelek elkallódtak, csak a Szabó Lőrinc-levelek kommentárjaiból következtethetünk rájuk.

 

 

74.

Budapest, 1928. július 25. éjjel

 

Édes kislányom,

nagyon várom már a leveledet, pedig tudom, hogy csak ma kaptad vagy holnap délelőtt kapod meg az enyémet. Vajon meg fogsz lepődni? Ezt vártad, vagy nem akarod, hogy így írjak és ezekről? Úgy szeretném látni az arcodat, mikor meglátod a vastag borítékot. Hogy vastag, az már kívülről elárulja, hogy sokat gondoltam rád, ez viszont már azt is, hogy szeretlek. Hol olvasod el? Jelen lesz valaki más is, vagy elbújhatsz? Megharagszol rám valamiért, nem tudom, miért, ami benne van? Felelsz azonnal? Egész nap ilyesmi járt a fejemben – nevetnék magamon, ha nem esnék mindez nagyon jól.

Te, mondok valamit! Ma délután nálatok voltam. Mondom, hogy Simon Klára esetleg Belgiumban, szomszédságodban fog nyaralni, beszélünk az amszterdami olimpiászról s a nagy újságcikktömegről, amely azzal foglalkozik, s ekkor azt mondja Ödön: miért nem tudtam megcsinálni, hogy engem küldjenek ki tudósítónak? Tovább beszélve, mikor megemlítettem, hogy Németországon, s esetleg Hollandián–Belgiumon szeretnék szeptemberben Párizsba menni, így folytatja: Nagyszerű volna, Bözsi kiugrana a bőréből örömében, ha találkozhatnának! Hát én is majd kiugrottam a bőrömből, mikor ezt hallottam. Talán mégis lehetne valamit csinálni! De hogy szerezzek pénzt olyan nagy kitérőre és hogyan intézzem a többit? Lehetne ártatlanul és nyíltan, egynapos kirándulás formájában; amit mi két-három nappá bővítenénk? Valami remény bizsereg bennem, pedig folyton lebeszélem magamat erről a szamárságról, hogy túlságosan nagy ne legyen a biztos csalódás. Szeretném tudni, mit szólsz a tervhez. Örülnél, ha együtt tölthetnénk egypár napot? Sok szépet látnál biztosan, és együtt lenni, az se utolsó, ugye? Úgy érzem, ebből még nagy gond lesz és nagy fájdalom, s ezért mindig inkább csak a visszajöveteledre gondolok. Ha nem gyermekvonattal jössz, ami valószínű, akkor fölösleges egyenesen bejönnöd Pestre. Az útlevelet, mint egyetlen áruló dolgot, elvesztheted, ha már magyar területen vagy. Ez mindenképpen megcsinálható, s úgyis régóta tervezzük. Olyan régóta, hogy elveszi hozzá való bizalmamat és reményemet. De azért majd megcsináljuk. Jól kibeszéljük magunkat, s azután megjössz.

Láttam, Ödön már hány levelet kapott tőled. Miért nem írtál még egyszer, be se várva a válaszomat?! Ha szeretsz, írd meg, írj róla sokat, annál többet, minél jobban és szebben gondolsz rám. Ne szégyellj semmit, én se szégyenkezem, sőt szinte egy új elemben fürdök, valami felszabadulásban, hogy végre beszélhetek.

Kislányom, nagyon szeretlek, olyan szerelmesen gondolok rád, hogy ideges vagyok tőle. Rémes furcsa így, ilyen messziről kívánni valakit, ily erősen, s így átélni eddigi együttléteinket újra. Úgy izgatsz, édességem, mintha itt volnál mellettem a díványon. Látod, nemcsak akkor szeretlek én – mindig ettől féltél –, ha veled vagyok, hanem szeretlek messziről és mindenestől, és akkor is, ha nem tudom, nem nevetsz-e már ki. És most jó volna, ha tudnám dicsérni valahogy, kis csodálatosságom, minden titkos nagyszerűségedet és nekemvalóságodat. Ha megint veled leszek, nem fogok betelni veled. S ki se mondhatom, mennyire jó volna hozzád bújni, ölelgetni, csókolni combocskáidat s pihentetni a fejemet rajtuk s úgy beszélgetni. Te, én megbolondultam, és ez egy kicsit mégiscsak gyorsan ment. Vagy te azt mondod erre, hogy így kellett volna már szeretni téged kezdetben is? Nem tudom, mindig volt bennem irántad ugyanilyen szerelem, de nem mertem ilyen szabad lenni, és zavart okozott köztünk sok minden életbeli dolog.

Kedveském, folyton látlak a szobámban, látom a lábaidat, járásodat, ruhádat. Nem értem, hogy válhattál ilyen fontossá. És nagyon rosszulesik, hogy tulajdonképpen nincs semmim tőled. Leveledet meg két régi kis írásodat, ami nekem szólt, emlékszel rájuk?, mindennap elolvasom egypárszor. A szavaidat akarom belőlük hallani. Írj azonnal! Ha esetleg már ma írtál, azt szombaton vagy hétfőn kapom meg. Ha pénteken írsz, hétfőn vagy kedden ér hozzám. Sohse számoltam így a napokat. Kérlek, nem szabad várnod, nem szabad várnunk a válaszokra, különben csak hetenkint egyszer találkozunk. Írj mindennap, s add föl a leveleidet minden héten kétszer nekem. Most szervusz. Egész éjszaka csókollak, és egész holnap és holnapután, mindaddig, míg nem kapom meg a leveledet. Akkor azt fogom érezni, hogy te csókolsz ugyanolyan sokáig. Az újságot megrendeltem címedre, Ödön tud róla, más nem. Megkapod? Elment a múlt vasárnapi szám, amelyikben a versem volt, a régi vers terólad? Szervusz! Nem lesz feltűnő, hogy túl sok ilyen levelet kapsz? Ölellek és csókollak.

Lőrinc

 

Ms 4610/52. Tudom, hogy csak ma kaptad vagy holnap délelőtt kapod meg az enyémet: Az 1928. július 23-án föladott dupla (72–73. számú) levelet. – Hol olvasod el? Jelen lesz valaki más is, vagy elbújhatsz?: Vékesné Korzáti Erzsébet majd az augusztus 4-én elküldött (100. számú) levelének augusztus 4. délutáni részében válaszolja meg a kérdést. – Simon Klára esetleg Belgiumban, szomszédságodban fog nyaralni: Rudas Klára díszlettervező, Rudas Gyulának, az Angol–Magyar Bank ügyvezető igazgatójának lánya, Lóci keresztanyja; első férje Simon György János festőművész. – Esetleg Hollandián–Belgiumon szeretnék szeptemberben Párizsba menni: Nyári szabadságát tervezi ekképpen (mint ahogy 1924-ben és 1925-ben Ausztriában és Olaszországban utazgatott, 1927-ben Erdélyben); utólag rövid Ausztria–Németországi út lett feleségével; szó volt róla, hogy Kölnben találkoznak Vékesné Korzáti Erzsébettel, utóbb ezt ő lemondta; lásd a 86–87., valamint a 103. számú leveleket. – Leveledet meg két régi kis írásodat: Vékesné Korzáti Erzsébet első, 1928. július 18-i (94. számú) levelét, meg feltételezhetően két korábbi levelecskéjét: kötetünkben a 90. és 91. számúakat (lásd azok jegyzeteit). – Az újságot megrendeltem címedre. Ödön tud róla, más nem: A Pesti Naplót, lásd kötetünk 3., 74., 75., 95., 96. számú leveleit; a könyveket Vékesné Korzáti Erzsébet férjétől kérte türelmetlenül korábban, végül is Szabó Lőrinc küldi a könyveket is, lásd a 9. és a 94. számú levelek jegyzeteit; a kérésről lásd Korzáti Erzsébet Vékes Ödönhöz írott, rongált levelét (Ms 4610/304.) [a levélben szereplő smizett: kis fiókos szekrény]:

 

 

Enschede, 1928. július 22.

Ödön, kérlek, a legsürgősebben küldjetek nekem valami olvasnivalót, mert megöl az unalom. Habár a legnagyobb mértékben gondoskodnak itt a szórakoztatásomról. Kedvességüket elismerem, de az ő szórakozásuk módja nagyon nem nekem való.

Szombaton délután egy csomó enschedei gyerek átrándult Hengelóba, természetesen mi is. Nyolc nagy autóbuszon robogtunk. Ott egy nyiszlett kis kerthelyiségben letelepedtünk. S egész délután nyaggatták az egyetlen ringlispílt s a hintákat. Persze folytonos evészet közben. Ugyancsak szombaton este elmentünk valami tánchelyiségbe, ott táncoltunk, én is egy keveset az egyik fiúval. Na, de ahogy itt táncolnak, az az ugrabugrálás, és micsoda gyerekes buta tréfákat csinálnak, rém nevetséges. Persze, úgy tettem, mintha minden nagyon tetszene, és kitűnően érezném magam. Ezzel, úgy hiszem, tartozom is nekik, hisz oly jóakaratúak hozzám.

Valamelyik nap megkérdeztem, nem-e vagyok terhükre, harsogó kacagás volt a felelet, s összevissza ölelgettek.

Majd szétrobbanok most az unalomtól. Legalább a vasárnapi Pesti Naplót küldenéd el, hisz ezt meg is ígérted. Nyomtatványként küldjed el, kérlek. Szeretném leírni százszor: jaj, de unatkozom. Már körülbelül két hete, hogy itt vagyok, s csak egy levelet kaptam, s én már mennyit írtam. Nem muszáj mindig levelet írnod, egy-egy lapot is küldhetsz, írjál meg mindent. Otthon hogy tudsz meglenni egyedül? S egyáltalán hogy állsz pénzbelileg?

Persze, tudom, őrült sok gonddal hagytalak otthon.

Na, de nem nyúzlak még innen is ilyen dolgokkal.

Vasárnap moziban voltunk, a mozi tűrhető, sőt egész rendes – dohányozni is lehet benne –, de a kép, amit játszottak, egész rossz volt.

Ödön, légy szíves, keresd elő az én otthon hagyott Chromalsanomat, tudod, azt a hízlaló szert. Azt hiszem, a smizett alsó részében, egy dobozban van. Ha lehet, küldd el nekem egy ajánlott levélben, vagy valahogy másként. Előbb azonban okvetlen kérdezd meg egy patikában, hogy mivel régi már, nem-e veszített az értékéből, esetleg megromlott. Ha nem lehet elküldeni, posta nem hozza el, vagy romlott, akkor pontosan másold le – olvashatóan, – ami a doboz tetejére van írva, esetleg a tetejét ügyesen leveszed, s azt küldöd el egy levélben, s me[g]próbálok itt venni. De ezt, légy szíves, [s]ürgősen csináld meg. Vagy talán azt is lehetne csinálni, hogy a Fábry ír egy étvágycsináló receptet, s itt megrendelném. Szeretnék valamit, ami fokozná a hízást. Még eddig nem mértem magam, de azt hiszem, nem is híztam, esetleg egy keveset, mert arcban jobban nézek ki, pihentebb s kissé lesült az arcom. Nagyon sokat is mentünk ez alatt a 2 hét alatt, nem is egész 2 hét ugyan.

De most már többet fogok pihenni, mert a két fiú is dolgozni jár [A levél itt megszakad.]

 

Elment a múlt vasárnapi szám, amelyikben a versem volt, a régi vers terólad?: A Pesti Napló 1928. július 22. számának 37. oldalán jelent meg a Köszönöm, hogy szerettelek című vers. Ez indítja el a bonyodalmakat; az újság akkor nem érkezett meg, mert az 1928. július 26-án este kezdett levélben (95. számú) még azt írja: „A P. Naplónak nagyon fogok örülni, Ödön nem küldte.”, és csak másnap reggel érkezik: „Most, hogy lejöttem a hálókamrából, jött meg az első Pesti Napló, szerda, júli 25-i.” a megrendelt sorozat első darabja, ez még nem a külön kért, a vasárnapi verset tartalmazó szám.

 

 

75.

Budapest, 1928. július 28. szombat éjjel

 

Kedveském,

még egyszer írok neked, mielőtt megkapnám a leveledet. Ma már nagyon biztosfélére vettem, hogy megjön. Nem bírom ki, hogy ne legyek veled, legalább így, írásosan. Talán utolsó szerelmes levelem lesz ez hozzád, hiszen ki tudja, nem érint-e rosszul mindez, és nem túl sok-e, vagy nincs-e valami más akadálya annak, hogy szabadon írhassak. Arra gondolok, hogy nem lesz-e ez feltűnő házigazdáidnak. Nyugtass meg, hogy nem. Csak már itt volna a leveled, és bárcsak olyan volna, hogy nagyon örülhessek neki! De biztosan nagyon fogok örülni, akármit írsz, és akkor már velem leszel mindig, édes kislányom, beszélni fogsz megint hozzám. S ennek az én örömömnek az lesz a következménye, hogy nem írok majd ilyen sűrűn, vagy írok, de nem küldöm el külön, hanem összegyűjtve több napot. Ahogy akarod, ahogy szeretnéd. Szeretsz? Én oly boldog vagyok, hogy végleg eldőlt bennem ez a szerelem, bár eddig is tudtam, hogy te mi vagy énnekem. Oly boldog vagyok, hogy rád bízhatom magamat, rossz és nehéz titkaimat, Böském, oly jó, hogy szerethetlek! Csak már egy kicsit sokat mondom ezt mostanában, és nem hallom a választ. Választ régi szavaidból hallok: sokszor mondtad, hogy milyen boldog volnál, ha tudnád, hogy csakugyan szeretlek. Ilyenkor én mindig erősítgettem, hogy persze, szeretlek, igazán szerettelek is, de most valahogy egészen meg merem mondani, úgy, ahogyan te akkor kívántad volna. S ha úgy vagy velem, ahogy gondolom és szeretném, te is boldog vagy – eltekintve attól, ami sok bajod, gondod stb. van, de hagyjuk ezt –, és ez nekem megint csak külön, új, nagy öröm, új boldogság a mellé, amit szerelmed úgyis jelent. Kedveském, unalmas vagyok ebben a messze vágyakozásban, ugye? Próbálj te is ilyen unalmat kelteni bennem! Kislányom, de jó volna, ha legalább láthatnálak! Küldj képet magadról. Most, hogy az olimpiász miatt a redakcióból sűrűn beszélnek Amszterdammal, mindig úgy érzem, ha onnan leadnak valamit, mintha egy rés nyílt volna az ellenséges messziségbe, hosszú, végtelen hosszú, keskeny út, ahhoz a földhöz, ahol most vagy, s így tehozzád is, és noha nem én beszélek, s nem a te városoddal beszélnek, ezen a dróton át mégis odaszaladok gondolatban a közeledbe és keresgéllek és valóságosabbnak érezlek. Olyanformán valahogy, mintha ez a kapcsolat meggyőzne arról, hogy csakugyan van Hollandia – van, hiszen hallom a szavát! –, s ha van, akkor Enschede is van és te is csakugyan vagy, te eltűnt, megszökött, megőrzött, megtalált kedves-édes szerelmem, és ha vagy, leszel is, leszel még velem s az enyém! Igaz? Leszel, akarsz? Mikor? Minek is mentél el! Szeretlek, kedvesem, s úgy kívánlak, hogy szeméremsértés, pornográfia és börtön volna, ha szemedről és szádról és testedről és emlékeimről úgy beszélnék, ahogy érzek. És szeretném valahogy megszépíteni idegenbenlevésedet, írd meg, tehetnék-e valamit! De azt ne hidd, hogy valami nemes célú hazugságból írok ennyit a szerelmemről, azért, hogy örülj! Kislányom, én csakugyan szeretlek, jobban, mint leírni tudom. Hogy örülj, azt szeretném, de ahhoz egyéb is kell, mint az én szerelmem. Unatkozol, van hiányod esetleg valami anyagiban is? Úgy kell írnod, mintha magaddal beszélnél, s ha lehet, megteszem, bármit kérsz. A könyveket ma hozatják, valószínűleg hétfőn kapják s kedden adják fel. Az újság, úgy tudom, jár. Ezt (az újságot) mondtam Ödönnek. A többiről ne írj sehová, ez a mi dolgunk. Nagyon szeretném, ha velem tanulhatnál valamicskét. Magadban, ha fáraszt vagy unod, ne vedd túl komolyan a feladatot. Olvass el naponta egy-egy fejezetet, folytatólag, aztán gondold át. Amennyi a fejedben marad, annyi tudás épp elég. Hasznos és fontos még az elfelejtett tudás is, azért kell legalább egyszer végigolvasnod az olyanféle anyagot, mint a történelem vagy irodalomtörténet. Sok minden egyáltalán nem lesz újság bennük. De elég ebből ennyi, mert különben már azt hiszed, nem szeretlek. Nem is igaz, – én nem bírom ki, hogy közbe ne szóljak egy szerelmes szóval: szeretlek. Te is? Te, Böske, úgy nevettem most, éppen úgy, mint néha, nagyon-nagyon jó együttlevések után, olyan boldogan és betelten. Pedig milyen szomorú és rossz tulajdonképpen a helyzetem, milyen rossz így nélküled! Klárának rosszulesett vasárnapi versem; feljött két napra, igen jóban voltunk, s ő néhány nagyon nyílt, kedves szavát utólag szégyellte, mintha kiszolgáltatta volna velük nekem magát épp akkor, mikor engem más érdekel. De ezt úgy írta, és oly végtelen szeretettel (nem méregből, dacból vagy közönyből) biztatott a szabad életre, hogy már csak ezért is nagyon szeretnem kellene őt. Tudom, te is szereted. Bárcsak egyesíteni lehetne valahogy kettőtöket az életemben, akkor volnék igazán boldog! Ne haragudj, hogy ezt is megírtam, s ne félj, nem szólok neki soha semmiről, míg te is helyesnek nem találod. Édeském, már csak elköszönni lehet tőled ebben a levélben, annak is a legszélén. De nem köszönök el; csak mára, a leveledig, amely már biztosan útban van valahol a világban, s jön felém, s hoz örömet, nagy, nagyobb, legnagyobb vagy végtelen örömöt. Úgy várom a szavadat, mint a megváltásomat, s szégyellem, hogy így szeretlek, mikor te talán megint csak hűvösen írsz a te régi és messzi barátodnak, aki most egészen elszomorodott és sokkal jobban szeret, mint képzeled és valamikor is képzelted vagy kívántad. Gondolj rám mindig. Csókolom minden percedet. Szervusz.

Lőrinc

 

Írj megint, azonnal!

 

Ms 4610/53. Mielőtt megkapnám a leveledet: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 26-i (95. számú) levelét csak 1928. július 30-án reggel kapja meg (Lásd a következő, 76. számú levelet). – A könyveket ma hozatják, valószínűleg hétfőn kapják s kedden adják fel. Az újság, úgy tudom, jár: Válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 18-i (94. számú) sürgető levelére; lásd még 9. levél jegyzetét. – Klárának rosszulesett vasárnapi versem; feljött két napra […] De ezt úgy írta, és oly végtelen szeretettel […] Bárcsak egyesíteni lehetne valahogy kettőtöket az életemben, akkor volnék igazán boldog. […] ne félj, nem szólok neki soha semmiről, míg te is helyesnek nem találod: Lásd Szabó Lőrincnének a Pesti Napló-beli versre reagáló levelét (a Harminchat év 116. számú levelét Balatonszemesről, 1928. július 23-áról). Szemesről feljött Budapestre Szabó Lőrincné; Szabó Lőrinc ekkor tervezi már a vallomásos beszámolást feleségének. Lásd még következő, 1928. július 29-én írott (76. számú) levelében: „Tegnap írtam, hogy Klára mit szólt múlt vasárnapi versemhez. […] Most mondja meg azonnal, esküdjön meg az életemre, hogy azt a verset Bözsihez írta-e vagy nem?! – Kitalálta, nem volt nehéz; […] És forszírozta a kérdést, s én alig tudtam formát találni, amely a vallomástól úgy ment meg, hogy a válasz megtagadása maga ne legyen vallomás.” Szabó Lőrincné pedig ezt írja 1928. július 30-án (a 41. számú levélben) Vékesné Korzáti Erzsébetnek: „Sok minden megvilágosodott bennem, vagy egészen, vagy részben. Ami nem lett teljesen világossá még, az is lesz hamarosan.”, majd erre a szemesi levélre utal 1928. augusztus 6-i (42. számú) levelében: „Abból már kitalálhatta volna, hogy én mindent tudok.” Szabó Lőrinc a titok kitudódása után felesége nyomozó kérdezősködésére és saját színlelésére gondol Erzsike című visszaemlékezésében: „Rettentő fájdalmas feljajdulás és zokogás fogadta a kimondott nevet. Mindenkit el tudott viselni, csak ezt nem. Úgy látszik, ettől félt, erre készült, ezért hazudta nekem és magának az erejét és akaratát.” Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 1-i (98. számú) levelében ijedten tiltakozik Szabó Lőrinc terve ellen, hogy a vers ürügyén vallomást tegyenek a feleségnek: „majd leszédültem a székről, mikor ma a reggelinél leveledet olvastam, nem tudtam, a következő oldalon micsoda rémségeket fogok megtudni. Nagyon felizgatott, de azért jól tetted, hogy megírtad, írj csak meg mindent. Klárának semmi esetre sem szabad – nemhogy megtudni, de – sejtenie sem semmit a mi dolgunkról. Nagyon rossz, hogy a vers ilyen hatással volt rá, talán ha előbb megjelent volna, nem gondolt volna rám, de az az egy »messzi« szó is gyanús lehetett neki most. Na, de ez már igazán mindegy most már. Remélem, sikerült neked őt teljesen meggyőznöd, kérlek, írd meg, ez nagyon izgat. S nem tudlak eléggé kérni s figyelmeztetni, hogy nagyon vigyázz, s Klárának ne mondj el semmit. Nem akarom, én tudom biztosan, hogy ő többé velem szóba sem állna. Ne kínozz többé ilyesmivel, mondj le róla végképp, úgyis elég gyötrelem számomra, ha arra gondolok, hogy Klára megtudhat egyszer mindent.” Szabó Lőrinc közben megígéri Vékesné Korzáti Erzsébetnek 1928. július 29-i (76. számú) levelében, hogy nem vallja be: „s ismét megígérem, hogy semmit meg nem mondok, míg azt te magad is helyesnek nem találod.” És ekkortól már a levélváltás szinte egymást keresztezi, a párbeszéd hirtelen monológok sorozatává válik. – Biztatott a szabad életre: Elképzelhető, hogy erre vonatkozik Vékesné Korzáti Erzsébet válasza a 97. számú levélben: „Én nem vagyok olyan okos, mint Klári, én nem tudlak biztatni szabad életre, különben is semmi jogom nincs beleszólni dolgaidba.”

 

 

76.

Budapest, 1928. július 29. éjszaka

 

Kedves kislányom, édes gyötrelmem,

hol kezdjem a mai napot? Látod, megint írnom kell. Mióta elmentél, még nem voltam így megzavarva. Olyan ideges vagyok már miattad, a leveled miatt, hogy majd összeestem (ami pedig nemigen illenék hozzám) a vonaton, míg hazajöttem a Balatonról, Kláráéktól. Mi van veled, mi van velünk? Szeretsz még, vagy elfelejtettél és kineveted a leveleimet? Ez történt:

Ma reggelre holtbizonyosra vettem leveled megjövetelét, s minthogy vasárnap van, tudtam, nem kapom meg, csak holnap. De mindenáron tudni akartam, mit írsz, hogy vagy velem stb., mint már ezerszer írtam és elgondoltam utazásod óta. S éreztem, valami baj lesz ma, s támasznak kellett volna a leveled. Hogy tisztában legyek magammal s veled, ha csak valamennyire is. Vonatindulás előtt kimentem a 72-es postára, hogy adják ki a levelemet, ha jött. Nem jött, de a főpostára utasítottak. Oda is elértem. Reggel hétig oly keveset szortíroztak még, hogy semmit se tudhattam meg. Azt hiszem, már itt van Pesten, s kimondhatatlanul fáj, hogy nincs a kezemben.

Tegnap írtam, hogy Klára mit szólt múlt vasárnapi versemhez. Természetesen újból szóba került. Mikor négyszemközt maradtunk, egyenesen azt kérdezte tőlem: – Most mondja meg azonnal, esküdjön meg az életemre, hogy azt a verset Bözsihez írta-e vagy nem?! – Kitalálta, nem volt nehéz; én magam is féltem, hogy az a vers túl világos, azért nem adtam már le régen. S a kitalálásban biztosan segítségére volt sok régi beszélgetésetek magadról, vagy a leveled valami önkínzó kitétele. És sok minden apróság. De, mondom, a vers maga is nagyon áruló, s ma jobban illik rád, mint régen, mikor írtam, mert most vagy igazán messzi kedvesem. Előzőleg, e kérdés föltevésekor s utána is, végtelenül kedves, jóságos és megértő volt, s tudom, mindennek ellenére boldoggá tette volna az a tény, hogy megmondom neki az igazat. A verset gyönyörűnek tartja, örül neki, akarja, hogy írjak meg mindent tartózkodás nélkül, mert ez a legfontosabb. És forszírozta a kérdést, s én alig tudtam formát találni, amely a vallomástól úgy ment meg, hogy a válasz megtagadása maga ne legyen vallomás.

Maradék eszem, öntudatom megmentett, nyugodt maradtam, azt hiszem, de belül úgy sírtam, mint még soha, mert éreztem, hogy most mulasztottam el talán a legalkalmasabb percet arra, hogy mindent elmondjak, végre elmondjak, úgy, hogy megértessem vele mindazt a rengeteg ellenállást és szenvedést, ami benned volt, mindazt a szerelmet, ami hozzád köt ma is, mindent, ami történt, és hogy ezzel megnyerjem őt, jobban mondva: a megértését, barátságát, szeretetét és szerelmét és megbocsátását és fölmentését a mi titkunkhoz. Biztos vagyok benne (sokszor emlegettem előtted az utóbbi hónapokban), hogy megváltás lesz mindhármunk számára – neki is –, ha megvalljuk szerelmünket. Ő nem gyűlölne meg tégedet, te nem vesztenéd el az ő barátságát, mert ha énnekem valami olyan nagyon fontos, mint te vagy, bízom benne, hogy lesz erőm és tudásom megmutatni magamat, legrejtettebb életemet, és megmutatni téged oly őszintén és igazán, hogy Klára – csak ő a világon – megtartson bennünket egymásnak, magának s saját magát minékünk. S nem is annyinak, mint amennyit ma jelent, hanem sokkal többnek. Mert ma tőlem oly sok-sok gátláson át kap minden bizalmasabbfajta közlést, annyi elhallgatással és kényszerű torzítással, hogy lehetetlen volt észre nem vennie a köztem és közte támadt távolságot. Neki is szeretném megmondani, hogy miért, mennyire és mily igazán ragaszkodom hozzá, éppúgy, mint más okokból, más tulajdonságok miatt tehozzád, édes Böském, és így valahogy – az utat-módot csak sejtem, de az eredményt tudom – összehozhatnálak benneteket magamban, hiszen úgyis majdnem egyek volnátok máris, ha őszinte volt volna a Klárához való viszonyom.

Kedveském, tudom, hogy mindezt ellenzed. Ennek tudatában írtam ezt a kapacitálást, s ismét megígérem, hogy semmit meg nem mondok, míg azt te magad is helyesnek nem találod. Kérlek, gondolj meg újra mindent, s írj erről is. Ha elmondanám a dolgot, s nem tudnálak megvédeni, noha sok-sok kétségbeesésednek én voltam egyetlen tanúja és tudója, nem érdemelném meg, hogy szerethesselek.

Édes lánykám, ezzel végeztem a mai nagy bajjal. Ismétlem, nincs baj, ha azt feleled, hogy nem bírod megtenni, amit szerintem most tennünk kéne. Akkor marad minden a régiben, és én még óvatosabb leszek, s a gyanút nyíltan megcáfolom, ahogyan éppen muszáj.

Tudom, mennyire nem örülsz ennek a levélnek. Teljesen alkalmazkodom hozzád, mert ebben a dologban te vagy a legfontosabb: te veszíthetsz legtöbbet. Engem semmi esetre sem veszítesz el, s a te elvesztésedre gondolnom is fél-megbolondulást jelent. Kislányom, mi lesz velem, ha holnap se jön levél? Én itt vagyok a legidegesebb állapotban miattad és Klára miatt, te ott gyötrődöl és ijedezel magadtól, szokásod szerint, és nem tudok rólad semmi biztosat. Csak egy kell, csak egy kell, értsd meg: te kellesz, ahogy vagy. Édesem, kislányom, féltelek, szeretlek és mindig csak szeretlek. Nem tudom, mi lesz, de ha a világon még sose fordult elő, akkor most mégis meglesz, hogy nem fog elhagyni az a két asszony, akit én nem tudok elhagyni és mindegyik örülni fog a másiknak is, amiért tud adni valamit az én nyomorult életemnek. – De már megint visszatértem az előbbi témára. Arról akartam írni, hogy mi lesz, ha holnap se jön levél tőled.

Nem tudom, mi lesz. Mi lenne? Várok holnaputánig. De rettenetesen fogok kínlódni. Kedvesem, csak még egyszer felelj azonnal, ha máskor nehezedre esnék: erre a levelemre, amellyel – ha megjön a holnapi – lezárom tömeglevél-sorozatomat, mely már egészen eláraszt tégedet. Lapod is ma érkezett Szemesre, 26-áról keltezett lapod, ott van posta vasárnap is. E lapból tudom, hogy 26-án megkaptad első levelemet. Tehát már kaphattam volna rá választ szombatra is. Biztosan mára érkezett ide, s holnap veszem át. Bárcsak így volna. Már mindegy, mi van benne, csak olvashassam. Nagyon meggyötört ez az elszakadtság s főleg az utóbbi nyolc-tíz nap, mióta fenntartás nélkül beszélek veled, s folyton csak egy messze levegőországba beszélek. Eleinte csak szerettelek és kívántalak, és amilyen rossz volt távolléted, olyan jó volt gondolatban veled lenni, hozzád kívánkozni. És lassankint ehhez a jósághoz és jó kívánáshoz és régi szerelemhez egyre több fájdalom járult, a nélkülözés gyötrelméhez a bizonytalanság: hirtelen és teljes mértéktelenségében megüzent, s százszor megismételt szerelmem a te biztatásod és örömöd – mert még mindig hiszem, hogy örülsz neki – híján már nem öröm volt, hanem ellenem fordult. De még ha kinevettél és elhagytál is, örülök, hogy elküldtem az első levelet, mely vitte maga után a többit, mert legalább most megtudtad, mennyire szeretlek.

Most már egyáltalán nem tudok nyugodtan gondolni arra, hogy ha jó és nyugodt életed úgy kívánná s alkalom nyílna rá, Hollandiában maradj. Szeptember végére jöjj haza, ha csak teheted Bandi kára nélkül.

Kislányom, ijedten látom, mit írtam össze. Újra kérlek: légy nyugodt, semminek sem kell történnie, és semmi sem történik nélküled. Az egész megmondás-dologból csak azt vedd ki, hogy ideges vagyok, s ha akarnánk, most volna legjobb beszélni – e tudomásulvétel után húzd át ceruzával az első két-három oldalt és szeress, ahogy én szeretlek.

Kislányom, te pedig ne kínozd magad erkölcsi vagy erkölcstelenségi szemrehányásokkal. Sokszor mondtam, mennyire kártékony Weininger meg az a sok modern lélektani elmélet: mindenki mindent azonnal konstatál magán, de ezenkívül felmentést is képzel bennük találni a maga hibáira, s ezzel csak növeli a hibáit. Erősíteni és tisztítani szeretnélek, nem korholni, mikor azt mondom, hogy vess ki a fejedből egy elhatározással minden olyan gondolatot, amelyet én helytelenítenék, s ha alkalom adódik elgyengülésedre vagy kísérletezésre, hagyd ott az alkalmat. Itt nincs más segítség. Utólag minden esetben jobban fogod érezni magadat. A kísérletezésre ráfizet mindenki, s én jobban ismerem a lelkedet, úgy látszik, mint te: te nem arra születtél. Sokkal finomabb és gyengébb és gyöngédebb vagy. Hogy engem szerettél, azt nem hasonlíthatod össze senki szerelmével a föld hátán. Legrégebben ismert férfiismerőseid se voltak oly közel tehozzád, mint én, oly közel a te megértésedhez. Becsüld meg, lánykám, hogy én szerettelek. (Látod, mégis büszke vagyok!) Az én szerelmem emeljen téged, tegyen jóvá és nemessé és őrizzen meg énnekem. Nem lehet nem hinni az ember igaz és szép ösztöneiben: higgy magadban, dolgozz, tanulj. Maradj meg az én örömömnek s engedd, hogy én is megmaradjak neked.

Talán, ha tudtad volna, hogy így szeretlek, sok kínlódástól megszabadultál volna. Ha tovább is gyötrődsz, írj nekem, én részt veszek minden bajodban, jobban, mint akárki.

Csaknem egészen megnyugodtam, hogy megírtam ezt a levelet. Kérlek, csak azt lásd belőle, hogy nagyon szeretlek és föltétlen bizalmasan, teljesen őszintén beszélek veled. Klárával is rendeződni fog a dolog valahogyan, s már nem tudom, szólnék-e neki, ha felhatalmaznál is rá. Ők most, augusztus 1-én jönnek haza, biztosan meg fogja írni. Annyi azonban bizonyos, hogy utazásommal kapcsolatban – ha egyáltalán mehetek valahová – a Hollandia szót én nem ejthetem ki előtte.

Szeretlek, Bös, édes kis bolondos, borzas, szenvedő, szerető, csodálatos gyönyörűségem, jó betegségem, titkos büszkeségem. Ha reggel idején megkapom leveledet, beírok még egy sort, ezt a levelet feladom, s a tiedre holnap este válaszolok. Leveleidet mindig délelőtt tízkor adtam fel eddig. Szeress, gondolj rám sokat, csókolj és légy velem álmodban, s jöjj vissza hozzám minél előbb. Ölelgetlek, csókollak, melléd bújtam, nálad vagyok, szervusz!

Lőrinc

 

Hétfő reggel megkaptam leveledet – úgy írtál, ahogy vártam. Szeretlek, édes, köszönöm, hogy szeretsz. Még nem olvastam el, csak öt mondatot az elejéről és végéről, de boldog vagyok. Ezt még ideírom, s leszaladok az uccára bedobni ezt az írást, különben egy napot kések. Tíz holland forintot teszek mellé. Csókollak, ölellek.

Lőrinc

 

Este írok, más színű borítékban.

 

Ms 4610/56. Szabó Lőrinc az 1928. július 29-én éjjel írott levelet másnap, július 30-án adja fel. – Hazajöttem a Balatonról, Kláráéktól: Vasárnap, július 29-én este; reggel ment le, este vissza Pestre. – Ma reggelre holtbizonyosra vettem leveled megjövetelét, s minthogy vasárnap van, tudtam, nem kapom meg, csak holnap: Valóban csak hétfő délelőtt kapja meg a szerkesztőségben, lásd a 77. számú, hétfői levelet. – Múlt vasárnapi versem […] újból szóba került: Lásd az előző, 75. számú levél jegyzetét. – S ismét megígérem, hogy semmit meg nem mondok, míg azt te magad is helyesnek nem találod. […] semminek sem kell történnie, és semmi sem történik nélküled: Lásd az előző, 75. számú levél jegyzetét. – Lezárom tömeglevél-sorozatomat: A 72–76. számú levelekre utal. – Lapod is ma érkezett Szemesre, 26-áról keltezett lapod […] E lapból tudom, hogy 26-án megkaptad első levelemet. Tehát már kaphattam volna rá választ szombatra is: Az említett lap ismeretlen. A július 26-i „első” levélre utalás konspiráció, amelyhez fog kapcsolódni Szabó Lőrinc 1928. július 31-i (78. számú) levelében küldött fiktív levelének dátumával: „Te írtad, hogy első levelemet 26-án kaptad meg, azért kelteztem így.” – Most már egyáltalán nem tudok nyugodtan gondolni arra, hogy ha jó és nyugodt életed úgy kívánná s alkalom nyílna rá, Hollandiában maradj: Vékesné Korzáti Erzsébet hasonló gondolata az 1928. július 30-i (96. számú) levélben: „De azt is lehetetlennek tartom, hogy itt tudjak maradni. […] Rémes arra gondolni, hogy vissza kell mennem ismét abba az életbe, amit most otthagytam egy kis időre.” – Weininger: Otto Weininger (1880–1903) osztrák filozófus és pszichológus, főműve a Nem és jellem (1903). – Ők most, augusztus 1-én jönnek haza, biztosan meg fogja írni: Szabó Lőrinc a következő, 77. számú levélben ismét kitér erre: „Kláráék elsején megjönnek, ezt előre írom s írtam már tegnap.”; Szabó Lőrincné pedig valóban közli ezt Balatonszemesről írott 1928. július 30-i (41. számú) levelében. – Hétfő reggel megkaptam leveledet: 1928. július 30-án reggel adja fel a levelet. – Tíz holland forintot teszek mellé: Lásd a 77. és 95. számú levelet, valamint a 7. számú levél jegyzetét. – Este írok, más színű borítékban: Lásd a következő, 77. számú levelet: a házigazdák megtévesztése végett óvatosságból váltogatja a feladás módját.

 

 

77.

Budapest, 1928. július 30. este–éjjel

 

Kedvesem, édes gyönyörűségem,

végre megkaptam hát a leveledet. Titokban, munka közben szünetet lopva magamnak, kétszer végigolvastam, az első belepillantás után, mellyel csak azt tudtam és akartam megnézni, olyan levél jött-e, amilyet szerettem volna. Ma délelőtti levelemet magam adtam fel (újból lefutottam az uccára), belevéve még, hogy itt a levél, és hogy szeretlek. Ez már olyan motívum, amit minden soromba bele kéne vennem. Böském, köszönöm az írásodat, köszönöm vágyadat és őszinteségedet, köszönlek úgy, ahogy írtam abban a tegnap említett versben, amelyet most külön elküldök neked. Egész nap kétségbe voltam esve, hogy nem gondolhatok minden pillanatban rád, és alig bírtam a napi munkát, oly lassan telt az idő. Délután aztán átvettem a könyveket, ajánlott nyomtatványként feladtam, s jöttem haza, hogy feleljek és megmondjam, mennyire boldog vagyok.

De hogy nevezzem boldogságnak a lelkiállapotomat, amikor reszket minden porcika húsom, s a mellemet sírás nyomasztja, s a szívem – világosan érzem – nem fér el a helyén, s lélegzeni se tudok miatta? Rettenetesen szeretlek és kívánlak, s kimondhatatlan gyönyörűség volt olvasnom, hogy az ágyban olvastad írásomat, az elsőt, és magadhoz szorítottad. Most már fáj, úgy szeretlek; most már belebetegedtem, s csak te vagy, akinek szerelmemről beszélhetek. Egy kis enyhülés kéne, egy kis veled-létel. Vagy legalább bizonyosság, hogy csak velem akarsz lenni. Kislányom, féltékeny vagyok rád, mert féltelek magad és az életed számára is, és úgy szeretnék most veled lenni, hogy okosan beszéljek a fejeddel, s megcsókoljalak minden pillanatban. Te, ha most veled volnék, egy óra hosszat beszélni se tudnék, csak csókolnálak és szívnám magamba egész testemmel a testedet.

Örülj ennek a féltékenységnek is, mert szerelmem jele, de ne nagyon örülj, mert nagyon szenvedek miatta. Hadd ismételjem meg és hadd folytassam tanácsaimat, amelyek kérések. – Kislányom, most már tudod, hogy úgy szeretlek, mint nem remélhetted soha – ne vedd rossz néven, hogy így írom –, és jobban, mint ahogy én eddig szeretni tudtam. Te eddig is szerettél, de el-elkeserített az én nem-mindig-teljes (nem is igaz a jelző: én mindig így szerettelek, most ismerek rá régtől fogva való fontosságodra)… szóval, mondjuk, elkeserített az én hiányosnak érzett odaadásom, s az – ezt csak most tudom –, hogy valahogyan nem volt alkalmam úgy megnyilatkozni számodra a szerelmi együttléteken kívül is, mint most. Hozzájárult ehhez a te menekülési vágyad, aminek Klára volt az oka, és apró könnyelműséged. Lelkem, szerelmes kis csodám, csodát tettél velem: tégy csodát magaddal is: ne legyen kedved másra, ne mentsd fel magadat azzal, hogy ilyennek születtél, ne hidd, hogy nincs erőd megállni a mással-törődést! Böském, ha én így szeretek valakit, az legyen olyan, mint az angyalok. Édességem, nem kifogásolok semmit, és tudom, hogy mire ez a levelem hozzád ér, közben már kaptál sok írást tőlem, sok bizonyítékát és megerősítését szerelmemnek, ami biztosan megerősít téged is, és helyrehozza azt a mulasztást, amit veled szemben nemcsak azon a kifogásolt napon, mikor este nem maradtam veled, hanem nagyon sok ízben elkövettem: hozzád való viszonyom igaz és teljes feltárásának elmulasztását. Most már tudod, mennyire nem csak érzéki ez a kapcsolat, bár annyira érzéki, hogy agyonéget, most már tudod, hogy a tied vagyok, – mért menekülnél ma is egy olyan viszony elől akár meggondolatlanság árán is, amelyben nincs számodra többé semmi elégtelenség és megalázás? Nem elég már az, ahogy szeretlek, hanem túl sok; s ez is jó, mert minden jó, ami tőled van és rólad szól. És ezt nem mondhattam volna el neked eddig, még ha mertem volna is, mert magam se tudtam.

S ami a jövőt illeti, csak az őszinteség a fontos amellett a kérésem mellett, amit már restellek megismételni. Az, hogy elmondj mindent úgy, ahogy van. Nagyon szenvedek, s szeretnélek meggyógyítani, hogy meggyógyuljak én is. Talán már meg is gyógyultál. Mert hogy kívánsz és emiatt hevült vagy, az nem baj, az nekem szól. De légy velem lélekben is, mindig. Mi szükséged neked kötekedni a veszéllyel, ami nincs, de lehet, ha helyzeteket nem kerülsz el? Kategorikusan utasíts el magadtól és magadból minden idegen vágyat, nem is gondolkozva a dolgon, nem is magyarázva a lélektant; oly előítéletesen, ahogy a vallásos ember teszi. Aki tudja, hogy szédülős, ne menjen, ne is induljon olyan útra, ahol szédülhet. Ígérd meg ezt, tartsd meg ezt, szerelmes szerelmem, írd meg, hogy így teszel, ez a meggondolás lesz mindig előtted. Írd meg hozzá azt is, ha bűnöztél – tréfálok – e kérésem ellen. Gondolj arra, hogy mennyire fájtak neked az én idegen érdeklődéseim, pedig azokat nem lehet összehasonlítani olyasmivel, amit nő tehet. Mindig a nő szennyezi be a férfit, aki szereti őt, s a legkisebb hűtlenség is most már, mikor átadtam magamat neked, az én megalázásom. S kikkel alázhatnál meg? Adhat annyit valaki, szerethet úgy, mint én? Nem csak kalandot akar? Gondolkoznod sem szabad efölött. S elhallgatnod még kevésbé valamit, hiszen a hazugság a legnagyobb megőrlője minden tisztaságnak. Furcsán hangzik, hogy ezt mondom, s pl. Ödönnel szemben mégis én tartalak a magaménak, de hiába, ez az ügy csak miránk tartozik a világon, s mi szabjuk meg törvényeinket.

Böském, az életedet a magaméba szeretném építeni, azt az egész csodát, amit nekem jelentesz. Te az enyém vagy, érted?, az enyém csak, s kapcsoljuk össze egymást minden idegszálunkkal és lelkünk minden sejtésével. Életemben még nem írtam így asszonynak, életemben nem érdekelt még így valaki boldogsága és boldogulása. Látod, tudod, hogy szeretlek, szeress te is megbecsüléssel. Micsoda „varázst” jelent, ha jól megnézed, az, hogy új, idegen férfi van a közeledben? A szó túl szép, amit használtál, de maga a dolog nem varázs, csak éretlenség és ingatagság. Nem, nem ingatagság: te nem inoghatsz meg bennem. Úgy beszélek, mint aki imádkozik és saját hitéből erőt és ígéretet kap, megrendíthetetlen bizonyosságot, pedig az isten nem szólalt meg. Isten ugyan nem vagy, de azért most te játszod az isten szerepét e percben. Miért akarod megnézni Frankfurtot? Tiszta lélekkel mondhatod, hogy csak a város érdekel? Elhiszem, ha mondod. De figyelmeztetlek, hogy kedves útitársad elárulta: olyasmit akar, ami részéről kifogásolhatatlan, részedről nem. Édességem, mondj le róla, már csak azért is, mert ez az ember mást akar. Arról nem is beszélek, hogy a szomszéd Nürnberg a legérdekesebb, legódonabb régi német város, tehát időt s talán némi pénzt is áldozva, inkább az érdekelhetne. Kérlek, csókolva és ölelve kérlek, ne mondj le erről a tervedről és az egyébként céltalan levelezésről, csak majd akkor, és csak abban az esetben, ha majd megérti szíved, hogy ott nincs keresnivalód. S mások, ha voltak vagy lesznek, férfiak, akik közelednek hozzád – fogadd és utasítsd el őket, ridegen, mint aki szent és sérthetetlen, mert én szeretlek, és te vagy kincsem és boldogságom őre. – Most látom, hogy pár sorral fentebb azt írtam, mondj le Frankfurtról, aztán meg azt, hogy csak bizonyos esetben mondj le. Ellentmondás, és azt láthatod belőle, hogy zavart vagyok, s minden kívánságom mellett is engedek kívánságaidnak, s rád bízom magamat, ha fáj is. A két mondatot úgy hozd magadban egy értelemre, hogy mondj le minden más gondolatról és érzésről, ha képes vagy a nevetségesen jelentéktelen lemondásra úgy, hogy azt ne érezd lemondásnak, hanem valami szép, magasrendű akaratnak, amely fölemel és rajtam át kielégít és örömöt ad. Így értve azt kérem, mondj le, de ne csak erről, hanem minden létezhető érdeklődésről, olyanokról is, amelyek már nem jelentéktelenek. Mert ha így mondasz le, akkor úgy elsorvad benned az én szerelmem mellett minden apró kalandvágy, mint ahogy elsorvadhat lassú elközönyösödéssel is.

Nem írnék ezekről ilyen sokat, ha nem volna végtelen jó veled időznöm. De most már végleg abbanhagyom. Teljes szerelmedet és teljes bizalmadat kérem egyszerre: kölcsönösen kipótolják egymás hiányait.

S hadd beszéljek megint arról, hogy hogyan szeretlek. Minden percemben, édeském, minden porcikámmal. Kívánlak testemmel és lelkemmel, veled alszom és veled sétálok, s egy-két leveled után biztosan teljes harmóniában leszek veled. Most ez a bizonytalanság viselt meg, ez az utóbbi hosszú hét leveleim és leveled közt. Egyedülmaradtságom viselt meg, de már nem vagyok egyedül. A leveleidet ne féltsd, úgy őrzöm őket, mint a két szemem világát. Nem égethetem el őket, nem küldhetem vissza, nem mondhatok le róluk, míg legalább vissza nem jöttél. Velük, bennük vagyok: veled és benned. Te nyugodtan írhatsz a szerkesztőségbe, múltkor írt pár soromtól ijedtél meg biztosan. Nem bontanak fel, s mindent hónapokra megőriznek itt a szolgák. Ennél megbízhatóbb hely nem lehet. Csak fölösleges aggodalomból írtam, hogy jelezz feladót, a magánjelleg feltüntetésére. Ha azonban akarod, poste restante is levelezhetünk, írj erről, s akkor utánajárok, hogyan kell, s legközelebbi válaszod után már úgy írok, hogy minden címzést részletesen megmagyarázok. Nem is kell hozzá részletesség. De, mondom, fölösleges változtatni postánkon. Csak arra vigyázz, hogy egy időponton túl, melyet közölni fogok még veled, ne írj egy darabig.

Addig írj mindennap. Akármilyen keveset. Vagy írj nekem hosszan és számolj be mindenről aprólékosan, s ezt a folytatásos levélnaplót kivonatold mások számára, hozzátéve olyasmit, ami csak őket érinti. Így könnyebb lehet a levélírás, mert az bizony elvesz, ha annyit írsz, hogy elégedett legyek, minden napodból egy órát. Az időt, tudom, nem sajnálod, de talán nem tudsz annyi sokszor elvonulni, vagy nincs hová. Még arra is kíváncsi vagyok, hogy hol olvasod, hol tartod az én leveleimet. Mások előtt? Bandira már vigyázni kell ebből a szempontból is, a többiek szerencsére nem tudnak magyarul. Milyen jó, hogy nem tudnak!

Miért írtad, hogy nem is lehet gondolni találkozásra? Olyan a helyzet? Képtelenségnek eléggé az az én számomra is, mégis folyton tervezek. Legutóbbi bolondságom így szól: Elindulok Párizsba, Pesten veszek osztrák és francia vízumot, de jegyet csak Bécsig. Bécsben váltok menetjegyirodai jegyet Hollandiáig, és holland, s ha kell, belga vízumot, hogy bemehessek kerülővel Franciaországba. Előzőleg megbeszélem veled levélben, nagyon pontosan, hogy mikor érkezem Arnheimba, s írok egy nőies írású meghívást számodra, abban az értelemben, ahogy már említettem a múltkor. S Arnheimban te vársz, úgy érkezel oda, hogy csatlakozz az én vonatomhoz. Én leszállnék, s ha magad vagy, hozzád mennék már az arnheimi pályaudvaron a fölszállásnál, ha meg másoktól búcsúzkodnál, idegenként néznélek benneteket. Az arnheimi találkozó a mi titkunk volna még gazdáid felé, s nekik te azt mondanád, hogy – megbeszélnénk még a részleteket – Amszterdamban vagy más, Enschedétől távolabb eső nagyvárosban, talán Hágában vár a barátnőd, megadott címen, vagy a pályaudvaron, órára. Arnheimon túl semmi esetre sem akarnának elkísérni Weustinkék, talán addig se, hiszen te világjáró vagy, s már tudsz is egy keveset hollandul. S három napot együtt töltenénk. Előre küldenék neked pénzt, hogy semmi körülmények közt zavarba ne jöjj, ha pl. a vonat késne. Sőt Hollandiából is küldhetnék levelet, – azért nem volna rajta magyar bélyeg, mert – mondanád – egy ismerőst, aki arrafelé ment, kértünk meg, hogy dobja majd be, hiszen így gyorsabb. Bandinak mit lehetne mondani? Az a néni valaki lenne a Ligától, akit ő látott – láthatott eleget –, de nem ismer. S hamarosan elfelejtené a dolgot. Ezt a tervet dolgoztam ki. A további: én mennék Párizsba, bár jöhetnél te is!, és aztán haza. Az útlevelet magyar területre érve megsemmisíteném – mintha elveszett volna – hogy ne virítson benne a kerülőt eláruló holland és egyéb vízum. – Szamárság, igaz, de kiterveztem. Képtelenség. S te a szemmel látható lehetetlenségeken kívül gondoltál valami ottani, enschedei külön lehetetlenségre is, amikor szintén képtelenségnek írtad tervemet? Beteg vagyok érted, szerelmem, és áldalak, hogy vagy és szeretsz és megismertetted velem a szerelmet.

Most végigfutok a leveleden és felelek esetleges kérdéseidre vagy közléseidre. – Ne írjak én sem aláírást? Szerepelnek valahogyan ezek a levelek új családodban? Ha „Ödön” írja őket, mindig emlékezz arra, hogy üzen nekik mindenféle köszönetet és hálát. Postára mindig te add fel a leveleimet, amennyiben feltűnő lenne a sok egyféle címzés. – Veled vagyok és veled leszek reggeli és esti ágyadban, örülök a két kilódnak s azt külön fogom szeretni: több vagy, kislányom, egy részed még nem ismer engem! Csókollak, kedvesem, simogatlak, szeretlek, sírok az örömtől, megbolondultam. – Átszenvedtem minden szenvedésedet, amit okoztam neked, drágám, bocsáss meg. A vonatnál, mikor az utolsó pillanat után lehúztad kezedről a kesztyűt, az én szerencsés szavamra, az a kis kézcsókom már mai csókom volt. – Szeress engem, nem akárhogyan, hanem ahogy még soha nem szerettek! Törődök veled, láthatod, ne tiltakozz többé soha ellenem! Nemcsak érzékiség ez, kedves, de nem érzékiségünk csökken, hanem más, új érzések jönnek hozzá, vagy teljesen kifejlődnek mellette. Már utolsó hetünkön mondtad, hogy megváltoztam, s csakugyan szeretlek. Érezned kellett, hogy körülvettelek, mikor elmentél – az a péntek csak szerencsétlenség volt, s százszorosan boldog vagyok, hogy így szeretlek, s ezt meg is mondhatom. – Édeském, nekem nem nehéz, hanem lehetetlen lemondanom rólad. Most már te sem akarhatsz lemondani rólam, ugye? – A 24 éves fiúval ne törődj, ezt már írtam és kértem. Meg akarlak őrizni, s meggyalázol, ha máshoz közeledsz. Szeretlek, nagynak, szépnek, magasnak, tisztának akarlak tudni, emelni akarlak és foglak, mert nincs még olyan idealista, minden bűneim ellenére, mint én. Csak az enyém vagy, s még jobban hozzám kell kapcsolnod magadat! – Az időt bírd ki nélkülem, légy szűz, vagy légy velem képzeletben. Nem nagy idő! Minden érzékiségünk lélekké változott, azért olyan nagy és igaz a szerelmem. – Klárának nem szólok, de te se írj erről. S ne írj főleg magadról dolgokat, amelyek gyanúba hoznak. Ennek így kell lenni. Most csak egymást szeressük. Majd ha hazajössz, megbeszéljük a többit. – Ne tiltakozz, nem tudok elég forrón írni ahhoz képest, amit érzek. S így éreznék akkor is, ha egyszerű, csöndes, békés levelet írnék. Istenkém, szeretlek, s boldog vagyok, ha írod, hogy örülsz szerelmemnek. – A tíz pengőről, amit mai levelembe tettem – remélem, nem vész el –, ne beszélj senkinek. A könyveket és az újságot megmondom Ödönnek, azzal, hogy ne beszéljen róla. Ezt a pénzt leveled nélkül is küldtem volna, előre megvettem! – Úgy örülök, hogy az én papucsomban jársz, és szeretném, ha egészen én tartanálak el. Ez semmi, amit adhattam. – A német levélről már előbb eleget írtam. Szeretlek, én szeretlek, én nem akarom semmi bánatodat, én vagyok a tiéd s elvárom bizalmadat. – Ezentúl mindig kedves akarok hozzád lenni. – Érezz, csókold helyettem magadat, míg távol vagy tőlem, hiszen beléd bújtam, benned élek, átváltoztam testeddé, s téged érezlek én is, megfúlok, és azt hiszem, jó lesz eltakarnunk mindkettőnknek magunk számára ezt a szerelmet, elfödni, csöndesíteni, megőrizni, erősíteni a nyugalmát, örülni neki és a jövő találkozásunknak mindennap előre és ezerszer, de csöndesíteni, feloldódni a másik föltétlen szeretetében, odaadásunkban: így könnyebben kibírjuk a várást és szerelmünk folyton mélyebb lesz, s mégis megőrzi minden melegét arra az időre, amikor majd megint egymáshoz bújhatunk, s öleljük egymást kétszer, négyszer, nyolcszor, édeském, gyönyörűségem, éjszakám és nappalom.

Elszörnyedek, hogy már a hetedik oldalon tartok. Az imént sűrűre állítottam az írógépet, hogy befejezzem mai beszélgetésünket, de a végén nem bírtam elválni tőled. Nem tudok eleget mondani a szerelmemről, nem tudom folyton meg nem próbálni s el nem ismételni, pedig már testileg is belefáradtam, hisz három és fél órája kopogok a magam lassú tudásával. Írni is akartam, verseket, vagy mit tudom én, mit, és már nem tudom, hogyan küldjem el egy darabban ezt a rengeteg írást. Majd vacsora után dolgozom. Most idekészítettem neked a versemet. Tegnap az étkezőkocsiban is írtam pár sort, nem tudom, végleges-e vagy változtatok rajta. Idegépelem:

 

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sirok a testedért,
földi és mennyei kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
minden szerelmes rokonom,
csókolom a földet, ahol jász,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

 

Kiadni most nemigen lehet, nem is mutathatom meg, csak néked, édeském, és folyton ilyesmit szeretnék írni. Fogok is biztosan, s elteszem. Vagy ha megváltozik valami, kiadom őket. Neked mindenesetre elküldöm. Valamelyik éjjel írtam le véletlenül ennek az egyik sorát a levelemben, vagyis egy sort, amelyikben már megvolt az egész vers, de akkor túl fáradt voltam kihámozni magamból. Mindig ilyen vershangulatban vagyok mostanában, bár néha teljesen más témákat dolgozok fel – írtam a minap, azt már láttad, a barátságról s az ember egyedüllétéről, az individualizmus szomorúságáról –, és minden pillanatban csak veled akarnék lenni: levelet kapni, levelet írni, verset írni, és nagyon nehezen bírom épp emiatt a napi munkát. Kellene nekünk már egy kis paradicsom, ahol jól érzik magukat a munkanélküli szeretők. És sok baj van az életben, mindennapi elintéznivalók, gondok, képzelheted. S mindez együtt, tetézve szerelmemmel, amely elkedvetlenít az élet egyéb tetteitől, elvonatkoztat és elfordít, nagyon nehéz reális életet élni, nagyon kimerítő. Örömet szeretnék találni benned – jaj, csak azt ne hidd, hogy nem találok most is! –, valami megnyugtató, biztosító, boldog, vigasztaló, nagy-nagy reményt és ígéretet: visszajöveteledet és új életünket, amelyről ezerféle apróságot összeképzelek. Tegnap nagyon erősen kértelek, hogy mondjunk el mindent Klárának: ma már nem tartom szükségesnek, bár örülnék neki, ha felhatalmazásom volna rá tőled, hogy ha lehetségesnek látom a jó megoldást, beszélhessek neki rólad és rólam. Én biztosra veszem, hogy tovább szeretne téged, talán még jobban is, mint eddig, s te is, de főleg én, szabadabbak volnánk s jobban szerethetnénk őt; ahogy tegnap írtam, nem akarom az egészet ismételni. Valahogy aztán megoldódnék hármas életünk. Úgy érzem, rengeteg írnivalóm van rólatok, kettőtökről mint egy-ről. De hogy írhassak szabadon, ha minden sorom áruló? Hogy rejtsem el a reális utalásokat? Hiszen a verseimben folyton keresik a valóság jeleit, kutatják és vizsgálják ismerőseim még azokon a részeken is, ahol a kifejezések egyáltalán nem tekinthetők bírói bizonyítékoknak! Mindegy, írni azért lehet, legfeljebb el kell tenni őket egy időre.

Érzed, lánykám, hogy egy vagyok, egy akarok veled lenni minden gondolatommal? Úgy szeretnélek megnyitni téged is, ahogy két szoba egymásba nyitható. Egészen, vagy amennyire csak lehet. Fölébe emellek azoknak, akik lenéznek vagy lekezelnek téged, ellenségeidnek, bár nem tudom, vannak-e ilyenek. Majd lesznek, de te különb leszel, mint ők. Lehetetlen, hogy csak az írásomból, bárhogy akarom is, megérezhesd egész nagyságát annak a homályos célú szeretetnek és ragaszkodásnak, amit vágyam és szerelmem mellett irántad érzek. De intuíciód esetleg megsejti, s akkor már gyötrődés nélkül foglak szeretni. Jó volna. De ez is jó, ez a mostani nyugtalan szerelem. Akarjuk mind a ketten, hogy tisztábbak legyünk, zavartalanabbak, s ha nem sikerül, kezdjük mindig újra. Kedveském, írj nemsokára egy nyilvános levelet a Gólya uccába, nekem, válaszul, várj csak, válaszul arra a levélre, amit még nem írtam meg neked, de holnap elküldök: az én szabályszerű levelemre. Írj pár új színt a környezetedről, mindnyájunknak, köszönd meg a német fordítást, de senkinek ne írj az esetleges további német levelezésedről. Kláráék elsején megjönnek, ezt előre írom s írtam már tegnap. Kedvesem, életem, a kezedben vagyok, vigyázz rám, szeress. Ezentúl nem írhatok ily hosszan, gépen. Te térj át a napló-rendszerre, s csak akkor írj, ha szükségét érzed. Hetenkint kétszer küldd el, amit írsz. De nem bánom, ha úgy teszel, ahogy én tettem: írhatsz mindennap, azt is szabad. Lelkem, kedvességem, teljesen kitöltöttél, ne tégy büszkévé, gonosszá. Boldog vagyok, hogy írtál, s találgatom, mikor melyik levelem kapod meg. Szeretlek. Áldjon meg az isten.

Lőrinc

 

Ms 4610/57. A levél dátumozása: „1928. VIII. 30 este-éjjel”, a tévesen már augusztusra való dátumozást utóbb VII-re javítja át. – Végre megkaptam hát a leveledet: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 26-án írott (95. számú) levelét. – Ma délelőtti levelemet magam adtam fel (újból lefutottam az utcára), belevéve még, hogy itt a levél, és hogy szeretlek: Szabó Lőrinc 1928. július 29-én írott, 30-án délelőtt feladott (76. számú) levele. – Ahogy írtam abban a tegnap említett versben, amelyet most külön elküldök neked: Vékesné Korzáti Erzsébet ekkor érkező leveléből megtudta, hogy még július 26-án nem kapja a Pesti Naplót, ezért küldi el a július 22-i számban megjelent, Köszönöm, hogy szerettelek című verset. – Helyrehozza azt a mulasztást, amit veled szemben […] azon a kifogásolt napon, mikor este nem maradtam veled […] elkövettem. […] Az a péntek csak szerencsétlenség volt: Vékesné Korzáti Erzsébet a 95. számú levélben panaszolja fel a valószínűleg július 6-i éjszakát, amikor nem maradt vele Szabó Lőrinc, erre válasz az idézett szövegrész. Lásd még a 71. számú levél jegyzetét. – Miért akarod megnézni Frankfurtot?: Az 1928. július 23-án írott (73. számú) levelében Szabó Lőrinc féltékenysége ellenére felajánlja a német fiúnak szóló legközelebbi levél fordítását: „Ha akarod, írd meg nekem, mit akarsz neki írni, és lefordítom pontosan, s megküldöm neked, hogy továbbküldhesd”. Ekkor, a 95. számú levélben érkezik meg Vékesné Korzáti Erzsébet fordítandó levelének a szövege, amelyben a frankfurti látogatást említi: „A német levél nem jelent semmit […] De azért légy szíves, ezt a mellékelt levelet fordítsd le. Mulattat az ilyen levelezés.” Erre válaszol Szabó Lőrinc 77. levelének féltékeny hangja, amelyre utalva majd Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 3-án (100. számú) levelében ezt írja: „A német fiú pedig nem akar tőlem semmit, arról meg vagyok győződve. Puszta barátságosság tőle minden egy idegen nyelvű nővel szemben. Nem hiszem, hogy ő csókot küldött volna, vagy akart volna küldeni a levélben, lehet egyszerű tévedés is. S a legokosabb, ha annak számítom, s nem fogom fel úgy, mint te. Levelet még fogok neki írni, mert szórakoztat.” Utóbb Vékesné Korzáti Erzsébet is belátja, hogy Szabó Lőrincnek volt igaza (lásd 1928. augusztus 30-i, 13. számú levelét Szabó Lőrincnéhez, valamint Szabó Lőrinc dátum nélküli (85. számú) fordítását és kommentárját.) – A leveleidet ne féltsd, úgy őrzöm őket, mint a két szemem világát. […] Te nyugodtan írhatsz a szerkesztőségbe, múltkor írt pár soromtól ijedtél meg biztosan. […] Csak arra vigyázz, hogy egy időponton túl, melyet közölni fogok még veled, ne írj egy darabig: Lásd a 73. számú levelet, amelyben azt kéri, hogy a levél hátára írja az enschedei címet és a Weustink nevet; szabadságidejére és családja visszaérkezésére utal a határidővel. – A 24 éves fiúval ne törődj: Válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 26-i (95. számú) levelére. – Mégis folyton tervezek: Nyári szabadságos utazást Hollandia felé is. – A tíz pengőről: Elírás, hiszen az előző levél végén tíz holland forintról ír. – Ezt a pénzt leveled nélkül is küldtem volna, előre megvettem: Az 1928. július 26-i (95. számú) levélben írja Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnek, hogy kevés a pénze, és tréfálkozik: „Majd kérek tőled bélyegre, ha elfogy.”, a pénz megérkezését az 1928. augusztus 1-i (98. számú) levelében igazolja vissza, lásd még a 7. számú levél jegyzetét. – Úgy örülök, hogy az én papucsomban jársz: Utalás feltételezhető ajándék papucsra. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek: A levél gépiratszövegét követi kiadásunk. – Valamelyik éjjel írtam le véletlenül ennek az egyik sorát a levelemben, vagyis egy sort, amelyikben már megvolt az egész vers: – Az 1928. július 28-i, 75. számú levélben: „Csókolom minden percedet.” – Írtam a minap, azt már láttad, a barátságról s az ember egyedüllétéről, az individualizmus szomorúságáról: A Pesti Napló odairányított 1928. július 29-i számának 43. oldalán olvashatta az Én és ti többiek című verset. – Legfeljebb el kell tenni őket egy időre: Utóbb egy részük az 1943-as Összes versei Régen és most kötetrészében jelent meg, egy részük kiadatlanként a Vers és valóság 2. kötetében, de a Szeretlek című verset önleleplezése után azonnal leadja közlésre. Megjelent a Pesti Naplóban, 1928. augusztus 12-én a 34. oldalon. – Írj nemsokára egy nyilvános levelet a Gólya uccába, nekem, válaszul, várj csak, válaszul arra a levélre, amit még nem írtam meg neked, de holnap elküldök: az én szabályszerű levelemre: Szabó Lőrinc 1928. július 31-én elküldött, 1928. július 23-áról antedatált (a 78. számú levél mellékleteként szereplő) fiktív levele, valamint Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 3-i (99. számú) levele. – Kláráék elsején megjönnek, ezt előre írom s írtam már tegnap: Lásd az előző, 76. számú levelet és jegyzetét.

 

 

78.

Budapest, 1928. július 31.

 

A mellékelt levelet, Kedvesem, azért írtam, hogy a legális levelezésedbe eltehesd. Mint láthatod, első leveledre válaszolok benne, még július 23-án. Ezt a te első leveledet én „elveszítettem”, mert van benne egy s más, ami csak nekem szól. Hozzá alkalmazkodva, mint már kértem, írj majd megint. Ne tartsd együtt az én leveleimmel, az igaziakkal. S engem se tarts együtt magadban másokkal, hanem egészen külön, egyedül, legszebb és legtitkosabb lelkedben.

Édes kislányom, nagyon szeretlek. Csak ezt a másik levelet akartam ma írni, de nincs rá szívem. Ezért folytatom ceruzával. Zoli és Laci a szomszéd szobában beszélgetnek, remélem, nem néznek át ide, különben el kell sietve dugnom kíváncsiságuk elől a veled-maradásomat.

Kérlek, tépd össze e levél borítékját, hogy a postabélyegző és a VII. 23-as kelet közt ne legyen eltérés. Te írtad, hogy első levelemet 26-án kaptad meg, azért kelteztem így.

Ma 31-e van. Egy nap óta van nálam az írásod. Olyan jó folyton előszedni, hallani, hogy megszólalnak a betűid. Azóta már biztosan írtál! Azóta már többet, újat is kaphattam volna! Nem, nem vártam mára új levelet, de ha egy-két napon belül nem jön, megint rossz lesz már várni. Édeském, te ott már sűrűn kapod üzeneteimet és szavaimat, ugye? Szeretném tudni, meglepett-e hirtelen megnőtt szerelmem, s hogy nem írtam vagy tettem-e valamit rosszul. Szeretném – – – dehogy ezt szeretném én! Téged szeretnélek látni, hallani, ölelni, karonfogni, magamhoz húzni, megcsókolni telhetetlen sokszor, kísérgetni, tanítgatni, ágyba fektetni! Kislányom, kis könnyű testem, karom és lábaim, törékenységem, finomságom és forróságom, nagyon szeretlek és kívánlak és várlak, nagyon igazán, pedig oly messze vagy, és oly átszellemült, meglégiesedett valaki, mintha sose lettél volna valóság. Mégis, mégis, érezlek minden pillanatban, ha egyedül vagyok veled, úgy érezlek, mintha testi közelséged keltené fel vágyamat, mintha együtt hevernénk. Nem bírom megérteni, hogyan válhattál ily fontossá, de nem értettem régebben sem, mikor még együtt lehettünk, hogy miért éppen te vagy az, aki a legnagyobb gyönyörűséget adja nekem. Ez a nagy testi boldogság adta csak szerelmünknek azt a látszatot (tebenned), hogy az egész csak érzékiség; – most már látod, hogy nemcsak az. De azért nem mondok le semmi porcikádról, nem szeretlek kevésbé, – inkább örülök, hogy közeledhettem hozzád, a te szerelmedhez, gondolkodásodhoz, kívánságodhoz. Bárcsak már itt volnál megint, bár ne mentél volna el! Te, Böske, isten bizony szégyellem ezt a sok vallomást, ezt az ezerszer-egy ugyanazt. Shakespeare-ből fordítottam én valaha két sort:

 

Mint a nap régi s mégis uj naponta,
Szerelmem is, mit mondott, ujra mondja!

 

ezt a két sort milliószor kevésbé értettem, mikor lefordítottam, mint most, amikor idézem. Mindennap újra mondom, hogy szeretlek, s jó volna hallani a te élő szavaidat is.

(Folyton járnak-kelnek ezek az emberek itt a nyakamon, már negyedszer teszem félre ezt a kis levelet.)

Most már váltogatom a borítékokat és a címzést. Egyszer géppel, máskor kézzel. Vajon megkapsz mindent? Ezentúl, azt hiszem, csak kézzel írhatok. A Barossból fogok neked írni, ott voltunk együtt többször. Voltam Trettináék új lakásán, – épp a Béla-kert mellett laknak, ahol mi voltunk együtt. Jártam a Duna-parton: mindenütt téged láttalak. Hozzátok is azért mentem oly sokat, hogy a Te otthonodban legyek és oda képzeljelek most is a bútorok közé. Írj, édes szerelmem, mindennap egy keveset, és szeressük egymást olyan nagyon, mint még soha. Emlékszel, hogy írtam: szegények kincse ez a szerelem? Szerelmem, te vagy kincsem, te vagy mindenem, szeretlek ma is és mindig. Leveleimet tedd el, olvasd el később is, nem fogom szégyellni vagy visszakérni őket. Isten veled, mindig csókollak, csókollak.

Lőrinc

 

[Utóiratok és oldalbejegyzések köröskörül a levél négy lapján:] Ha cikket írsz, a lakásra küldd! Szeretlek, kedveském. – Milyen rossz volna, ha azt írhatnám csak, amit a másik levélben! Írtad: nekem hízlalod a karjaidat. Várlak. – Nagyon szeretlek, nagyon szeretlek, írj sokat. – A gáz-eset rémes volt. Vigyázz nagyon, szeretlek. – Borzasztóan kívánlak, szeretlek. – Ide is elfér egy sor: csókollak, csókollak. – Te persze ne tégy mellékletet Gólya uccába hozzám írt leveleidbe! – Küldj képet!

 

 

[Mellékelt fiktív levél:]

Budapest, 1928. július 23.

 

Kedves Böske,

megkaptam, köszönöm, levelét; a német levelet és fordítását s velük együtt a maga válaszának fordítását mellékelve küldöm.

Tudtam én előre, hogy nem lesz az úton semmi nehézség. Lapjáról már tudom, hogy át kellett Bécsben szállnia – azt is megúszta. S ez a kölni fiú, mint látom, még beszélgetni is tudott magával. Úgy is kell, bátornak és ügyesnek lenni, kiszedni ebből az utazásából mindazt, amit csak lehet, legfőképp a nyelvtudást. Mire hazajön, németül gagyogni fog s hollandul beszélni – itthon aztán holland szó híján tudása át fog alakulni német tudásának kibővülésévé. Hiszen rokon nyelvek, s német szóhoz, német újsághoz könnyen hozzájut Pesten is.

Érdekeltek a részletek, amit különböző címekre küldött, mindnyájunknak szánt leveleiben megírt az útról és enschedei környezetéről. Mi lesz a cikkel? Ír valamit, tud, lát? Föltétlenül próbálja meg.

Azonban érdekelnének, ha még emlékszik rájuk, egész apró dolgok is az útról. Pl. hogy mit látott Bécsből, hogy hatott magára az első idegen szó, aztán a német határ, Nürnberg stb. (a kölni dómról tudok), látta-e a Rajnát valamennyire – ilyesmik. Hogyan evett, ivott, vett lapot és bélyeget? Ezeket különben nem lehet levélben megírni, mert kimerítően-hosszan kéne elmondani. Majd szóval! Tudja, az utolsó napokban láttam úti készülődéseit, egy kicsit előttem folyt le emigrációja, ezért – remélem, nem tilos ilyet éreznem – némileg én is magával utaztam azon a vonalrészen, amelynek vasútjával együtt bíbelődtünk a Menetjegyirodában. Magam is szeretek utazni, s erre sohase jártam még, minden utazás, útirajz, útiélmény különlegesen érdekel.

Pláne, ha a maga élménye. Hiszen régi dolog, hogy maga tetszik nekem. Vagy már el is felejtette? No, ne ijedjen meg, csak tréfálok.

Ödönnel jó néhányszor találkoztunk, az első híreket tőle tudtam meg magáról. Sok a dolga, szaladgálnivalója, és kegyetlenül gyötrődik a melegben, éppúgy, mint én. Irigyeljük magát, hogy olyan országba ment, ahol bemondták a hideget és melegebb fajta ruhákat írtak elő. Mert itt hogy mi van, azt ember nem tudja elhinni és elképzelni: 37 °C árnyékban, 48 °C a napon. Lihegünk, mint a pokolban, és nincs hová menekülni. Semmi eső, semmi szél.

Kláráékról biztosan tud. Kitűnően vannak, csak épp Klára unja az egyhangúságot. Júlia most vasárnap ment el Párizsba. Megint kikísértem tehát valakit az ismerősök közül, aki megy messze valahová és otthagy engem a Keleti pályaudvaron. De szeptemberben valószínűleg kijutok valahová külföldre. Párizsba szeretnék menni, nagyobb északi vagy déli irányú kerülővel jövet és menet.

Maguknál most nagy események készülnek: a IX. olimpiász: világtornaverseny. Egész sereg munkatársunk van Amszterdamban.

Klára a múlt hét elején (majd minden vasárnap lemegyek hozzájuk) két napra feljött szórakozni, s úgy hiszem, kitűnően érezte magát. Mikes bácsival voltunk a Margitszigeten.

Írjon, kedves Böske, megint, nekem is. Címünket tudja biztosan még: Gólya u. 50. II. 34. Mikor lesz új német levél? Csak akkor gondol rám? Roppant szeretek levelet kapni, sőt írni is. Jó mulatást, hízást, tanulást és egészséget mindkettőjüknek. Sőt, adja át üdvözletünket Weustinkéknek is.

Kezét csókolom.

Lőrinc

 

Ms 4610/55. A levél kézirata hiányzik, gépiratos másolat (Ms 4610/55.) alapján közöljük. A másolatra Szabó Lőrinc ceruzaírásával írva: „1928 jul.”. A pontosítást a levél szövege indokolja: „Ma 31-e van. Egy nap óta van nálam az írásod.” A „legális” levelezésbe szánt fiktív „mellékelt” levél „hogy a legális levelezésedbe eltehesd.”: Ms 4610/50., 1928. július 23-i dátumozással (indokolását lásd a 76. számú levélben említett elveszett, Szemesre, Szabó Lőrincnének küldött lapra való hivatkozásban). – Zoli és Laci a szomszéd szobában beszélgetnek: G. Szabó Zoltán, Szabó Lőrinc bátyja, Mikes Margit első férje és Kemény László festőművész, Mikes Margit későbbi férje. Ekkor zajlik a férjcsere, lásd a Harminchat év 114. számú levelét és ennek jegyzetét. – Egy nap óta van nálam az írásod. Olyan jó folyton előszedni: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 26-i (95. számú) levele. – „Mint a Nap régi s mégis uj naponta, / szerelmem is, mit mondott, ujra mondja!”: Shakespeare szonettjeiből a LXXVI. darab zárása, helyesírása különbözik mind az első (1921-es), mind a későbbi (1948-as) kiadástól. – A Barossból fogok neked írni: Baross kávéház a József körúton, a mai Krúdy utca sarkán, közel a Mária és a Gólya utcához, illetőleg a szerkesztőséghez is. – Voltam Trettináék új lakásán: Trettina Jenő újságíróék a Németvölgyi dűlőn laktak a telefonkönyv tanúsága szerint; lásd Szabó Lőrincné 1921. november 9-i (25. számú) levelének jegyzetét kötetünkből. – Béla-kert: A Béla király úton levő kert, ahol Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet találkozni szoktak. – Szegények kincse ez a szerelem: A Szegények kincse című vers az Együtt 1928. márciusi számában jelent meg. – Ha cikket írsz, a lakásra küldd!: Lásd a mellékelt fiktív levelet és Vékesné Korzáti Erzsébet elhárító megjegyzését a 7. számú levélben. – Írtad: nekem hízlalod a karjaidat. […] A gáz-eset rémes volt: Utalások Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 26-i (95. számú) levelére. – Te persze ne tégy mellékletet Gólya uccába hozzám írt leveleidbe!: Utalás Szabó Lőrinc előző, 76. számú levelének a hivatalos küldeményre vonatkozó utasítására. – A maga válaszának fordítását mellékelve küldöm: Ezzel a fiktív levéllel együtt küldte el Szabó Lőrinc a Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 26-i (95. számú) levelében küldött levél kért németre fordítását.

 

 

79.

Budapest, 1928. augusztus 2. délelőtt

 

Édes szerelmem,

csak kutyafuttában pár sort. Most kaptam meg hétfőn délutáni leveledet. Nagyon örültem neki. Nagyon vártam. Azóta oly sok mindent írtam neked, s biztosan meg is ijesztettelek.

De most ne ijedj meg, mert a legjobbat mondom: ha volt rossz, elkeseredett perced és órád vagy napod, meg fog szűnni, ahogy szerettem volna már régen. Egészen biztosan tudom. Vége lesz minden aggodalomnak, szégyennek, titkolózásnak Klára felé, akinek te a lánya vagy. Kislányom, örülj, nevess, mint ahogy én is sírok és nevetek egyszerre itt a redakcióban – nem, nem: egész szememet újra elfutotta a könny, olyan boldognak, felszabadultnak érzem magamat. Szeretlek és szabad szeretnem. Kislányom, te ismertetted meg velem a szerelmet, szeretlek érte, hálás vagyok, de most már megkötlek, végtelen szeretetemhez kötlek, rád parancsolom a tisztaságot, és parancsolom, hogy soha többé gondolatban se vétkezz magad ellen és ellenem. Mert már nem a szeretőm vagy, nem véletlen és boldog kaland, hanem a költő kedvese, kedvessége, akit nem érhet többé semmi szennyesség. Böském, szeretlek, és szeretem Klárát: tudtam, éreztem én, hogy hamarosan rendeződni fog a dolgunk. Kimondhatatlanul és elválaszthatatlanul szeretlek mindkettőtöket: szeressetek ti is, két áldott asszonyom, és mentsetek meg minden rossztól. Ne törődj vele, hogyan történt – megvan.

Nehéz volt, s rettenetes nagy volt az áldozat, amit érted és értem hoztak, de tudtam, hogy így lesz. Ne ijedj meg, édesem, csak örülj. Szeretlek, s most egész másképp megint, mint még tegnap is: te is úgy szerethetsz, ahogy csak bírsz. A te szerelmed – már az eddigi is, pedig mily sok kínlódás és tisztátalanság volt benne! – vitt vissza a legiszonyúbb gyalázatosságokból, melyekről nem is tudsz, Klára szerelméhez, s te őrzöd őt és ő téged. Ha soha ilyen levelem még nem volt, most meglesz; máris megvan. Új embernek kell lennünk mától kezdve; minden eddigit megbocsátok neked, Böske, annyit még nem tett ember emberért, mint ma egész éjszaka én és reggel Klára teérted. Házigazdáidnak mondd, hogy valami kedves rokon meghalt (hogy fel ne tűnjék a dolog), és sírd ki magadat egész életedre, és ezután légy boldog velünk együtt. Ez az öröm ma még fájdalmas nálam is inkább, de most csoda történik. Nem tudok élni nélkületek. Szeretlek, nem tudlak különválasztani benneteket. Minden szerelmemmel parancsolom, hogy mától kezdve új ember légy, és segíts te is megmenteni engem azzal a másik szerelmemmel és végtelen jósággal együtt, akit nem bírok ezután eléggé szeretni.

Klára utolsó szemesi levele nem számít. Írj neki (Pestre) rögtön. Ne részletezz semmit. Írj sírva és nevetve, mintha az isteneknek, írjál. Szerethetsz, együtt maradunk hárman. Végtelen gyönyörűséggel ölellek és csókollak. Most nem írok pár napig. A „baráti” levél már nem kell. Nekem írj a redakcióba mindennap. Örülj, szívem, gyógyulj, erősödj, tanulj, légy új ember. Szeretlek.

Lőrinc

 

Ezt a levelet repülőpostán (par avion) adom fel.

 

Ms 4610/58. Most kaptam meg hétfőn délutáni leveledet: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 30-i (96. számú) levelét; ez volt Korzáti Erzsébet utolsó „zavartalan” levele. – Azóta oly sok mindent írtam neked, s biztosan meg is ijesztettelek: A vers hatásáról és a készülő vallomásról meditáló írások, lásd a 77–78. számú leveleket. – Kislányom, örülj, nevess, mint ahogy én is sírok és nevetek egyszerre […] írj sírva és nevetve: Erre utal vissza Szabó Lőrinc 1928. augusztus 16-i (83. számú) levelében. – Nehéz volt, s rettenetes nagy volt az áldozat, amit érted és értem hoztak, de tudtam, hogy így lesz […] annyit még nem tett ember emberért, mint ma egész éjszaka én és reggel Klára teérted: Ezzel vezeti be a vallomást, ekkor még remélve a hármas kapcsolat szentesítését. – Klára utolsó szemesi levele nem számít. […] A „baráti” levél már nem kell: Utalás Szabó Lőrincné 41. számú és Szabó Lőrinc 77. számú leveleire; Vékesné Korzáti Erzsébet a szemesi levélben már rosszat sejt, lásd az 1928. augusztus 4-én feladott (100. számú) levél zárását.

 

 

80.

Budapest, 1928. augusztus 4. éjjel

 

Kedves kislányom,

ha legutóbbi levelemtől megrémültél, most meg fogsz nyugodni, pedig akkor azt hittem, valami elképzelhetetlen örömöt hozok tudomásodra, ma pedig olyan lelkiállapotban írok, amilyenben te írtad legutolsó két leveledet, a keddit és a szerdait. Nagyon szomorú volt ez a két leveled. Hogy feladásuk óta mit érezhettél, mennyivel több fájdalmat s talán kétségbeesést is, és hogy most van-e úton már olyan leveled nekem vagy Klárának, amely már az ő szemesi levelére vagy az én szerdai őrült levelemre lesz válasz, nem tudom. Képzelni sok mindent képzelek, hiszen rengeteget beszéltünk itthon a dolgunkról, és rengeteg aggodalommal és önváddal gondoltam rád.

Hol kezdjem a lényeget, hogyan kezdjek hozzá? Zavart vagyok, eltompult és ideges. Esztelen vakmerőség volt tőlem, hogy engedélyed nélkül mindent föltártam Klára előtt, s még nagyobb, hogy azt hittem, lehetséges lesz az a megoldás, amit szerettem volna. Ami az elsőt illeti, mégis azt mondom, jó volt az az esztelenség, mert nélküle csak nagyon sokára vagy sohase szabadultunk volna föl: nem tudtunk volna visszatérni az őszinteséghez. A második esztelenség már csak az én hibám: úgy látszik, ilyet kívánni se égen se földön nem lehet. Megkaptam ugyan, amit kértem, de kiderült, hogy ez a megoldás az, amely a gyakorlatban életképtelen, s a legrosszabb, mert amellett, hogy tönkretesz egy embert, tönkretenné hármunk viszonyának minden formáját. Nem is állt meg ez az ígéret még aznap estig sem, s ha nagyon a lelkedbe nézek, úgy látom, nem állhatott volna fenn temiattad sem. Te nem fogadtad volna el. Én elfogadtam volna, hiszen ezt kértem, vártam, reméltem és vettem biztosra, de én akkor csak magamat éreztem, hozzátok külön-külön és együtt való ragaszkodásomat.

Kedvesem, rettenetesen nehéz most írnom. Úgy érzem, minden szavam árulás egyszer veled, egyszer Klárával szemben – miért nem állok valamelyikőtök mellé, tekintet nélkül arra, hogy mi lesz a következménye. De nem tudok és nem akartam ilyet tenni: én nem elszakítani akartam valamit, hanem egyesíteni. S hogy ez így nem sikerülhet, azt akarom, hogy legalább azt egyesítsem, amit én szakítottam szét végképp: a Klára és a te barátságodat. S tudom, hogy ezenfelül is sok mindent fogok ezután jobban tudni és merni, s azok után, amiket én Klárának elmondtam magamról és szörnyű titkaimról, ővele szemben is levethetek minden gátló érzést. Téged nem nyerhettelek meg magamnak úgy, hogy nyíltan az enyém lehess Klára mellett – ezt, ha szerelmes szavaimra és üzeneteimre gondolok, szégyellem. De másrészt örülök neki, s örülök részben azért is, mert teneked – én is így érzem, így mondtad sokszor, s így írtad most – ő fontosabb, mint én voltam legszerelmesebb gondolatodban is.

Hogy Klára hogyan fogadta az én vallomásomat és szerda óta mi volt nálunk, azt majd megtudod, amikor megjössz. De talán akkor se szükséges a részleteket tudni. A végeredményt látod a mellékelt levélből; ő írt neked azalatt, míg én gépeltem a magamét, s most adta be, hogy küldjem el. Sokkal jobban írt, mint én. Elmúlik majd az én szégyenkezésem is, s az ő fájdalma is enyhül: tégy meg mindent, hogy így legyen. A te fájdalmadat pedig enyhítse az, hogy Klárát visszanyered.

Kedvesem, nem felejtettelek el, s nem is foglak. Most igazán idézhetem még egyszer azt a régi verset: Köszönöm, hogy szerettelek. Nem akarlak megtagadni, te se tagadj meg jobban, mint kell. Te azt hitted, túloztam szerelmemet, ezt mondja Klára is. Nem vizsgálom magamat, s ami sokfélét irántad érzek, mindazt fenntartás nélkül melléd és köréd akarom és fogom állítani, mint gyöngédséget és barátságot, mintha testvérem vagy kislányom volnál. Részt akarok venni minden dolgodban, s őrizni akarlak én is, mert szükséged van rá. Most látom, hogy Klára is kislányának nevez, s nagyon jólesik, hogy én is épp így szólítottalak. Még fogok majd írni, írj te is, mint eddig, s akármi bajod van, fordulj hozzám éppúgy, mint eddig tetted. Szükségem van rá, hogy így legyek barátod, mert így vezetem le és alakítom át veszélytelenül azt, ami eddig szerelem és vágy volt bennem. De nincs szavaimban semmi tettetés vagy elhallgatás: én ezentúl hazudni nem fogok. És sok mindent nem fogok még tenni.

Bözsikém, tudod, hogy szerettelek. Ugyanígy szerelemmel szeretem Klárát. Ti ezt nem értitek, én se nagyon, többé nem is fogom keresni a rugóit. Jobb lett volna, ha mindez nem történik, legalább tinektek. De ne szégyenkezz miattam. Boldog vagyok, hogy legalább végül tudtalak úgy szeretni, ahogy, ha már elkezdtem, rögtön kellett volna. Most elbúcsúzom tőled. Ne felejtsd, hogy hűséggel és tisztasággal tartozol emlékemnek. Szeresd Klárát: engem is tőle kaptál. Ha majd hazajössz, rendeződni fog minden és új ember leszel. Föltétlenül segítségedre akarok lenni mindenben. Isten veled, kislányom, isten hozott!

Lőrinc

 

Ms 4610/59. Ha legutóbbi levelemtől megrémültél: A légipostán küldött 1928. augusztus 2-i (79. számú) vallomásról beszámoló, reménykedő levél. – Olyan lelkiállapotban írok, amilyenben te írtad legutolsó két leveledet, a keddit és a szerdait. Nagyon szomorú volt ez a két leveled: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. július 30-i és augusztus 1-i (97–98. számú) levelei: félt a beígért vallomástól. – Most van-e úton már olyan leveled nekem vagy Klárának, amely már az ő szemesi levelére vagy az én szerdai őrült levelemre lesz válasz, nem tudom: A szemesi levél a 41. számú; a szerdai őrült levél valójában csütörtöki, az augusztus 2-i, 79. számú; mindkettőjük számára van úton levél: Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincné szemesi levelére válaszoló 1928. augusztus 2-i (2. számú), és a Szabó Lőrincnek válaszoló két levél, a nyilvános, 1928. augusztus 3-i (99. számú) és az augusztus 4-én feladott hosszú (100. számú) levelek. – Nem is állt meg ez az ígéret még aznap estig sem: Szabó Lőrincné részéről a hármas együttélésre való ígéret. – A végeredményt látod a mellékelt levélből; ő írt neked azalatt, míg én gépeltem a magamét, s most adta be, hogy küldjem el: A levél ismeretlen.

 

 

81.

Budapest, 1928. augusztus 10. délelőtt 11 óra

 

Kedvesem!

Tudtam, éreztem, mennyire kétségbe leszel esve. Együtt gyötrődtem veled, de nem írhattam. Előbb látni akartam, mit írsz Klárának. Bízzál benne és bízzál az én barátságomban. Minden jó lesz, sokkal jobb lesz, mint volt. E pillanatban kaptam leveledet, s csak azért írok, hogy bejelentsem, este részletesen írok. Így, redakció közben még feladhatom e pár sort, s megkapod talán szombat délután. A másikat csak hétfőn. Mindent elmondtam, de részleteket (pl. első együttlét, s a többi, hol, hányszor, tervek stb.) nem. Ezt sem kellene titkolni, de nem kérdezte. Ne szégyellj semmit. Ha a mai helyzet számodra jobb, fordulj teljesen Klárához, egész lelkeddel. Azokat a leveleidet, melyeket múlt szerda óta kaptam, megmutattam. Nem volt baj ránk nézve belőle. A mait is meg kell mutatnom – így fogadtam meg, s így akarom. De hozzáteszem majd, hogy az ez utániakat nem mutatom meg, mert külön akarom veled megtárgyalni, s elintézni a dolgokat. S ekkor ő sem fogja kívánni. Ne félj őtőle; minél igazabban fordulsz feléje, annál jobban meg fog szeretni. Nem akarom, nem bírnám elviselni, hogy akármelyikőtöknek baja támadjon ebből a tisztázásból. Árulást, igen, elkövettem ellened, de csak formailag: a legjobbat akartam. Most légy nyugodt, ahogy lehet, amennyire lehet. Nem vagy egyedül: melletted vagyunk. Délután hosszan írok. Isten veled, kezedet csókolom.

Lőrinc

 

Ms 4610/60. Előbb látni akartam, mit írsz Klárának: A 3. számú, 1928. augusztus 8-i levélben. – E pillanatban kaptam leveledet, s csak azért írok, hogy bejelentsem, este részletesen írok. Így, redakció közben még feladhatom e pár sort: Gyors külön válasz a redakcióból, amit később Vékesné Korzáti Erzsébet bevall, majd elküld Szabó Lőrincnének (lásd Vékesné Korzáti Erzsébet 1926. július 16-i, 6. számú levelét és jegyzetét). – Azokat a leveleidet, melyeket múlt szerda óta kaptam, megmutattam. Nem volt baj ránk nézve belőle. A mait is meg kell mutatnom, – így fogadtam meg, s így akarom: Vékesné Korzáti Erzsébet 10–14. számú leveleit. – Az ez utániakat nem mutatom meg, mert külön akarom veled megtárgyalni, s elintézni a dolgokat: Szabó Lőrincné másképp döntött, lásd 1928. augusztus 10-i (43. számú) levelét.

 

 

82.

Budapest, 1928. augusztus 10.

 

Kedves Böske,

nem azt a levelet írom, amelyet megígértem, mert közbejött valami. Azt majd holnap vagy holnapután írom meg, beszámolva arról, hogy hogyan zajlottak le és miket érintettek a dolgok minálunk. Most csak azért írok, mert megígértem, és mert más közölnivalóim vannak.

Irtózatosan nehezemre esett annak vállalása, hogy én ezentúl teljesen őszinte leszek és őszinteségre kényszerítem – amennyiben rajtam áll – mindnyájunkat. Tudtam, hogy ennek lesznek olyan következményei is, amelyek fölöslegesen okoznak új részletezésekkel fájdalmakat mindnyájunkban. S tudtam, hogy lesznek sokszor helyzetek hármunk közt, amikor szinte árulás-jellegű lesz viselkedésem. A leggyötrelmesebb kínlódás jelének veszem azt a levelet, amit ma délelőtt kaptam; s én helyesnek tartom, hogy négyszemközti külön szidást is kapjak, s kívánatosnak tartanám, hogy elmúlt levelek, nem mostani lelkiállapotban mondott vagy tett dolgok ne kerüljenek okvetlen elő egyik oldal felé a szégyenkezés növelésére, a másik felé pedig a fájdalom felfrissítésére és fokozására. Ennélfogva kívánatosnak tartottam volna, hogy mi ketten egymással külön intézzük el a ránk tartozó részt, annál is inkább, mert ebben a külön levelezésben sem tettünk volna semmi olyat, ami Klára ellen irányul – az ő kikapcsolásának kívánatosságát nem titkolózási vágy, hanem az a meggondolás fogadtatta el velem, hogy kisebbítsük a fölösleges kínlódásokat. Azonban, mint írtam, még ezt is csak az ő hozzájárulása esetén tettem volna így.

Klára helyteleníti felfogásomat. Véleményem szerint fölöslegesen, de érthetően bizalmatlan hozzám. Nem, nem érthetően: én ide már nem tudom követni. Egyszerűen alkalmazkodom a tényekhez. Ugyanis attól a perctől kezdve, hogy elhatároztam a dolgunk hármas rendezését olyan formában, amilyenben lehetséges – persze a lehetségesek közül a legjobbra törekszem – akkor már tudnom kellett, hogy itt folyton engednem és engednem kell. Mert nem volna életképes az a kialakulandó vagy kialakult rend, amely az egyik féllel szemben bármit is forszíroz, amit az illető nem akar. E téren természetesen más a mi kettőnk helyzete és más a Kláráé: nekünk nincs jogunk kívánni még a nézetünk szerint fölösleges és elmúlt rossz törlését sem, ha ő bármily okból kíváncsi rá.

Itt közbeszólok, hogy Klára nem akarja, hogy tovább tegezzük egymást. Azt mondja, ez is emlékébresztő valami lehet. Szerintem ez sokkal jelentéktelenebb, mintsem egyáltalán észrevettem volna. S különben is, búcsúlevelemben tegezve szóltam ahhoz, akit most már barátomként nézek, nem csodálom tehát, hogy így írt maga is ma nekem. De ez nem fontos.

Levelem hangján érezhet valami erőszakolt tárgyilagosságot és ingerültséget. Ezt ne tekintse másnak, mint annak, hogy ezek miatt az apróságok miatt az imént nézeteltérés volt köztünk. Nem akartam engedni, aztán az eszem meggyőzött arról, hogy nem vagyok következetlen magamhoz, ha engedek. Nem fontos ez sem, már csak azért sem, mert míg a levél odaér, régen túl leszünk rajta, s máris túl vagyunk.

E percben Klára is ír magának, pótlást ahhoz a leveléhez, amit délelőtt megírt. A pótlásnak, azt hiszem, nem fog örülni. De megint nem ez a fontos, hanem az, hogy teljes szívével megértse: nem szabad semmi olyat tenni még a legjobb szándékkal sem, amit Klára nem fogadhat el. S ez ne titkolózást teremtsen és elhallgatást magában, velem vagy ővele szemben – ha ezt gondolja, akkor félreért. Ezt tudomásul kell venni minden rossz érzés nélkül, és vége. Tehát írjon nekem és én is írok, de hadd lásson Klára mindent. Viszont baj volna, ha ez magában visszatartana bármit, amit nekem akar vagy tőlem akar mondani vagy kérni. Még Klára fájdalmának csökkentése érdekében se legyen velem bizalmasabb a legmellékesebb területen sem, mint ővele. „Velem bizalmasabb”: (ha ilyesmi egyáltalán lehetséges!) nagyon jól érzi, hogy ezt úgy értem, hogy bizalmas lehet már hozzám minden bizalom nélkül, hiszen nem feltárásokról és titkos vallomásokról van szó, hanem a régi dolgokról, amikről tudja, hogy tudom őket, tehát aránylag kevesebb zsénnel beszélhet róluk énvelem, mint olyannal, aki nem volt társa bennük.

Higgye meg, nincs más segítség. S ne is legyen. Elég nehéz ez az ügy ahhoz, hogy ne menjen benne minden oly simán, mint mikor csak a józan ész vezet. Megbántás, elképzelhetetlen fájdalom, csalódás, csöndes és hangos keserűség és belső gyötrődés Klára részéről, és sajnálat és gyűlölet és szerelem és szeretet; más eredetű, de éppen olyan fájdalom, szégyenkezés és magányos önkínzás és csalódás a maga részéről; és fájás az én részemről is, – ilyen helyzetben az emberek nem bírhatják ki egymást és saját magukat, csak akkor, ha túltesznek egymáson a jóságban és saját vereségüknek érzik, ha a másik egy-egy pillanatra nem érzi át a többiek összes létezhető érzését is. Ilyen helyzetben nincs más segítség, mint az elképzelhetetlenül teljes őszinteség, az az őszinteség, amely már nem is szégyelli szégyenét, mikor az még fáj neki. Így érezzen maga Klárával szemben, s így fogja őt megnyerni magának talán jobban, mint valaha.

Én szentül hiszem, hogy mindez jól van és jól lesz így. Sokkal jobb lesz magának is. Hogyne! Szinte szamárságnak érzem, hogy ezt még bizonygatom. Akármilyen nagy megbántást fedtem föl őelőtte, s akármilyen rettentő, újszerűen rettentő napokat okoztam magának az elmondással azok mellé, amiket maga eddig szenvedett mellettem: csak ez az egyetlen menekülés valami végső rossz elől. Adjanak erőt, hogy higgyem ezt, habár, úgy érzem, nincs szükségem erre az erősítésre.

Ebben az is benne van, hogy: ne gyűlöljön meg még kis időkre sem. Nem hagyom el magát, nem maga ellen történt, ami történt. Én messzebbre nézek, s nagyobbat akarok. S amit Klárának szólok magáért, azt nem magáért teszem, hanem mindhármunkért. Bár meg tudnám őrizni mindig ezt a tiszta jóakaratomat!

Kérem tehát, tárgyalja meg velem külön, ami a mi külön dolgunk, de semmi a világon ne tartsa vissza attól, hogy mindent szóvá tegyen, amit szóvá kíván tenni, az sem, hogy Klárának mindenről beszámolok. Ha ilyen érzése támadna, irtsa ki magából azonnal, meggondolás nélkül.

Nyugalmat, nyugalmat, s valami messziről készülő jövendő örömöt kívánok magának. Higgyen benne, hogy minden így helyes és jó.

Kezét csókolja

Lőrinc

 

Ms 4610/61. Nem azt a levelet írom, amelyet megígértem, mert közbejött valami: A délelőtti, 81-es számú levélben megígértet; ezt a levelet végül talán meg sem írja; leginkább a 83. számúban ír magyarázó jellegű részleteket. – A leggyötrelmesebb kínlódás jelének veszem azt a levelet, amit ma délelőtt kaptam: Vékesné Korzáti Erzsébetnek a redakcióba küldött, 102. számú levelét. – Kívánatosnak tartottam volna, hogy mi ketten egymással külön intézzük el a ránk tartozó részt, annál is inkább, mert ebben a külön levelezésben sem tettünk volna semmi olyat, ami Klára ellen irányul […] Klára helyteleníti felfogásomat: Lásd Szabó Lőrincné 1928. augusztus 10. (43. számú), ugyanekkor írott levelét. – Búcsúlevelemben tegezve szóltam: A 80. számú levélben; Szabó Lőrincné a tegezést is letiltja. – E percben Klára is ír magának, pótlást ahhoz a leveléhez, amit délelőtt megírt: A 44. számú levelet írja a 43. kiegészítéseként.

 

 

83.

Budapest, 1928. augusztus 16. este

 

Kedves Böske!

Levele nekem is nagyon fájt, mert igazolta, amit a maga kínlódásáról innen messziről előre tudtam. Tudtam én, hogy mikor ilyen nagy változást idézek elő, nem szabad magát egyedül, értesítés nélkül hagyni az egész felől, az Egész felől, nehogy – csak azokra a részletekre korlátozva minden elképzelését, amelyeket az eddigi levelekből megtudott – eltorzítva lássa akaratomat és indítóokaimat.

Kedves Böske, ezeket az indítóokokat magam se tudom még most sem világosan. Sokkal mélyebbről jöttek, mint gondoltam, és sokkal tisztességesebbek, mint ma maguk látják. Klára azt mondta rossz perceiben, hogy egyetlen célom a maga megtartása volt akkor, amikor beszélni kezdtem. Az biztos, hogy magát nem akartam elveszteni, de az Egész Cél nem ez volt. Őszerinte már küszöbön volt a dolog kipattanásának veszélye, csak ezt akartam megelőzni. Én tudom, hogy nem így történt. Hogy a veszély már nagy volt, az igaz, de el lehetett volna hárítani, ha tovább akartam volna hazudni, és ha vállaltam volna a maga lassú és végtelen gyötrését.

Nekem más célom volt. Ma már könnyű nevetséges képtelenségnek látnom azt a reményemet, amelyet akkor azonnal bekövetkező valóságnak hittem valami részeg elvakultságban, ti. hogy hárman és szerelmesen is együtt maradhatunk. Első célom, vágyam, biztos reményem ez volt. Mindhármunk harmóniáját akartam. Magát csak úgy akartam megnyerni, ha megszerezhetem Klára barátságát a maga számára, s a maga felszabadulását a nyomasztó lelkifurdalások alól Klára felé. Ez a cél és remény nagyobb volt és összefoglalóbb annál, ami benne az én önző és kellemes nyereségem lett volna, vagyis annál, hogy továbbra is magával lehessek. Tehát nincs igaza Klárának, amikor kizárólagosnak mondja, vagy csak mondta is azt, ami részlet.

Pedig hogy csak részlet volt, azt mutatják a továbbiak is, amikor e hármas viszony helyett hármas baráti viszony érdekében tettem és mondtam mindent. Persze, itt közbeszólhatnak maguk mind a ketten, hogy egyiküket se szeretem igazán, ha nem tudok annyira, oly rettenetesen önző lenni, amennyire egy szeretőnek lennie kell, ha tehát le tudok mondani, mikor erre könyörtelenül sor kerül, az egyiknek, akármelyiknek, a szerelméről. De ezt maguk sem mondanák, ha teljesen belém láthatnának. Én mindkettőjüket szerettem, amikor mindkettőjüket akartam, mindkettőjükben mást és máshogyan, mindkettőjüket másként és másként szerettem volna beépíteni az életembe, s ha engem és nem magukat kérdezik meg külön-külön, magukat, akik mindig csak a maguk egy érzését érzik velem szemben, míg énbennem most találkoztak – én mindig azt fogom válaszolni, hogy számomra ez lett volna a legjobb. Én itt voltam és itt vagyok önző, ennél a legjobbnál! De itt sem annyira, hogy vállalni, elfogadni tudtam volna ilyen helyzetet akkor is, ha valamelyik fél részéről csak tettetés lett volna a hozzájárulás. Tessék kinevetni, saját magam is kész vagyok rá, de én csakugyan két asszonnyal akartam élni, nem is gondolva meg ennek az életnek külső formai megoldását.

Nem is kerülhetett volna sor rá, mert közben kiderült, hogy ez nem a Legjobb. Kiderült, hogy ez lehetetlen. Milyen megoldás maradt?

Egyszerűbb volna, s csak a szenvedélyeket véve bírónak, jobb színben tűnnék most fel, ha egyenesen cselekszem, ha kijelentem, hogy így állván a dolog, magát választom, vagy Klára mellé állok, és azt mondom, hogy maga megszűnt létezni. Nőknek szimpatikusabb lehet az ilyen tett. De ha én tettem volna így, hazudtam volna, jaj, nem hazudtam, hanem megbolondultam volna! Mert hiszen én mindkettőjüket szerettem! És mert énbennem, akármilyen szörnyű hihetetlenségnek hangzik is ez, nemcsak érzékiség volt maguk iránt, hanem megvolt az a megbecsülés és gyöngédség és emberi érdeklődés és együttérzés is, amit, ha erotikával párosulhat, lelki szerelemnek lehet nevezni. Én hármasban maradtam akkor is, amikor már csak ketten voltunk, ebben a baráti hármasban megmaradtam akkor is, amikor lemondtam magáról, és valahányszor azt láttam veszélyeztetve, hogy nem lehet megcsinálni ezt a hármast sem – persze, ilyen ideges napokban nem számít külön minden szó, csak a szavak fő tendenciája –, mindannyiszor mindjárt elkeseredtem és idegenedtem Klárától, amit pedig nem éreztem akkor, amikor a magáról való szerelmi lemondás fájdalma támasztott köztem és közte különbséget.

Böske, én vissza akartam adni magát őneki, s boldog vagyok, hogy ez megtörtént. Ne bántsa, kérem, hogy ez szinte cáfolata annak a szerelmemnek, amelyről oly erősen, a friss felfedezés oly örömével igyekeztem meggyőzni magát. Én akármit teszek és mondok, cáfolat egyszerre két irányban, ha nem hisznek nekem. Maga ott Hollandiában csak azt látja, hogy lemondtam, és magáról mondtam le, mert írásaimból ezóta folyton azt olvasta, hogy Klárát és Klárát és Klárát emlegetem, és a maguk új találkozását akarom, tehát – hogy egy pillanatra gonoszabban gondolkozzam magam ellen, mint maga tudhat legkeserűbb pillanatában is – én ezzel az egész barátság-üggyel-ürüggyel csak simán le akarom rázni magát magamról! Böske, nem így van ez. És hadd figyelmeztessem arra, amire Klára a tanú, hogy itthon meg magát és magát és magát emlegettem és a maga megmentését, megnyugtatását, emelését. Mit tudom én, nem veszítem-e el mindkettőjüket emiatt? Ha nem segítenek, vagyis, ha nem látom, hogy jó lett az, amit magamnak és azoknak akartam, akik fontosak énnekem, nem tudom, hova jutok. Én a magam szemében nem degradáltam magát azzal, hogy lemondtam magáról, nem igaz tehát az a keserűsége, hogy maga és „az én kis szeretőcskéim” egyszerűen „áldozataim” és hogy puszta „garázdálkodás” volt magához való kapcsolatom. Hogy Klára végeredményben fölényben volt maga mellett, az még nem megbántása magának; s nem megtagadása annak, hogy csakugyan szerettem magát, s nem akadálya annak sem, hogy minden gyöngédségemmel próbáljam körülvenni. Úgyis olyan kevés és kis erejű az én minden gyöngédségem!

Ez volt, ilyesmi volt a célom. Magának, úgy ahogy van, minden gyöngeségével, gyökértelenségével, bizonytalanságával és jóra törekvésével nagyobb szüksége van őreá, mint énrám – állandóbb, komolyabb szüksége! Istenem, csak megértene, csak megértenének! De biztosan megértenek, most rögtön vagy nagyon hamar! Igen, ismétlem, ilyesmi volt a célom. Nem egyszerre, hiszen változott eredeti elképzelésem, de ez a homályosan érzett cél megőrizte fővonalát ebben az irányban, s most már bízom, nagyon bízom hármas jóakaratunk sikerében.

Azt hiszem és várom, hogy most aztán sikerül megmérni házasságunk erejét is, úgy, mint még soha. Most fog eldőlni a mi hármas dolgunkon kívül az is, hogy mennyi az én erőm, ha teljes lelkemmel akarok valamit. Mindenből erőt akarok meríteni, hogy hű maradjak Klárához. A magáról való lemondásból is. Nem hiszi, milyen nagy változás történt bennem. Azt akarom, hogy a rossz vágy csak vágy maradjon bennem, azaz legfeljebb csak vágy, de lehetőleg az se. Fenntartás nélkül jó és igaz akarok lenni és folyton kérem Klárát, legyen olyan, hogy ne idegenedjem tőle. És minden időnkénti idegességem mellett is nagyon nyugodt vagyok.

Böske, mit mondjak még? Nem is magának beszéltem, hanem egyszerre kettőjüknek. Úgy írtam, mintha jelen lett volna s hallotta volna azt, amit Klárának szoktam mondani.

Ne bánkódjék most már a múlt miatt. Most csak jövőnek szabad lennie. Éljünk okosabban, higgadtabban, több szeretettel és teljes bizalommal ebben a szeretettelen életben. Ne érezze magát rútnak vagy nem tudom én, milyennek amiatt, ami történt. Úgy látszik, minderre szükség volt, hogy megváltozhassunk és igazabbak lehessünk. Három felnőtt ember vagyunk, nézzünk tisztességgel és bátor szeretettel egymás szemébe. Nem csinált maga semmit, ami saját magában véve volna bűn vagy szégyen, s amit én csináltam, az sem garázdálkodás. Ne veszítse el, hanem őrizze meg önbizalmát, s ha nem volt, adjon magának erőt és önbizalmat egy kicsit az is, hogy én szerettem és én a barátja vagyok. Sokat szeretkeztem, de azt, hogy csak egy kicsit is szerettem, nagyon kevesen mondhatják el magukról. De legfőképp a mi közös szeretetünk és barátságunk nyugtassa és erősítse magát. Ne sírjon többé. Abban az első levélben azt kértem, hogy örüljön, nevessen, kiabáljon. Most már csak azt, hogy örüljön és mosolyogjon néha egy kicsit, ha miránk gondol.

Legközelebb Ödönről fogok beszámolni. Egyszer már akartam írni róla riportbeszámolót, de nem volt otthon, mikor felkerestem. S akkor majd alaposabban fogom kérni, amit most csak megemlítek: tanulgasson mindennap egy keveset.

Isten vele. Ne felejtse, hogy az életkedvet akartam visszaadni mindhármunknak. Kezét csókolja igaz barátsággal

Lőrinc

 

Ms 4610/62. Levele nekem is nagyon fájt: Lásd Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnéhez írott 1928. augusztus 13-i (5. számú) levelét. – Abban az első levélben azt kértem, hogy örüljön, nevessen, kiabáljon. Most már csak azt, hogy örüljön és mosolyogjon néha egy kicsit, ha miránk gondol: Lásd Szabó Lőrinc 1928. augusztus 2-i (79. számú) levelét. – Legközelebb Ödönről fogok beszámolni: Lásd a következő, 1928. szeptember 2-i (84. számú) levelét.

 

 

84.

Budapest, 1928. szeptember 2.

 

Kedves Böske,

tegnap fent jártam Ödönnél, végre hát részletesen beszámolhatok. Mindenekelőtt: ahogy én a magam könnyen megcsalható szemével látom, egész jól néz ki, s ha sok is a gondja, rengeteg, meg a futkosnivalója, biztosan rendbe jönne egyetlenegy nap alatt, ha a pénzügyek rendeződnének. Egészséges ember, akinek még a keserűsége is egészséges. Keveset eszik, mégis bírja magát. S emiatt csöppet sem szomorú.

Azzal fogadott, hogy albérlőjük van. Csakugyan, a maguk szobáját átrendezték, a jobb ablaksarokból srégen a szoba közepe felé állítva van a dívány, helyet cserélve a fotelekkel és a kis asztallal, melyek az ellenkező sarokba kerültek. Pár kosár, egy kis zöld bőrönd az új holmi; és női ruhák lógnak itt-ott; hitványabb fajta piperecikkek.

– Titviczky Mária lakik itt, – magyarázta Ödön – a kerületi elöljáró titkárnője, Bözsi ismeri. Lehet vagy 36-40 éves, kiaszalt, vén szilva. Rengeteg népség jár hozzá, a barátnői, nagy keresztény banda. Az anyósom hozta ide. Negyven pengőt fizet. Mikor a pénzt ideadták, az anyósom rögtön levont belőle tíz pengőt, az apósom nyolcat, persze! Apró adósságokért. De elsején elmegy, okvetlen felmondok neki. Nem való Bözsi mellé, bár az anyósom azt mondta, hogy talán megszeretik egymást. De nekem se jó, hogy itt van. A vőlegénye, egyetemi hallgató, nálam alszik 15-éig.

A szoba különben rendben volt. Kérdeztem, ki takarít.

– Én. Nagymama reggel hétkor elmegy, s mikor ez a kisasszony is meglépett, portvissel meg ronggyal végigtörlöm a padlót, leporolok, szellőztetek. Nem nagy eset. Három napja csináltunk nagytakarítást, most majd odaát kerül sor nagytakarításra. Mert magamnál nem takarítok mindennap. Egy héten egyszer untig elég, hiszen semmit se szemetelek.

– Ki főz? Hogy eszik maga?

– Én főzök, és ha van mit, eszem, ha nincs, nem. Például volt idő egy hétig, mikor reggel tejet ittam, délben paprikás krumplit ettem, este meg sült krumplit. De hát ez egyáltalán nem izgat. Most az anyósom mondta, hogy küld ebédet, vagy én járjak ki hozzájuk, pár napja. Egy időben, eleinte, eljártam a Vass-konyhára is, de attól az isten mentsen meg. Amilyen moslékot ott az ember elé löknek! Tegnap este nagyszerű vacsorám volt: 15 deka felvágott, negyedkiló kenyér, másfél kiló dinnye. Kitűnően jóllaktam. Nem törődöm az étellel, s ha van pénzem, rögtön kifizetem valamire, hogy el ne csábítson valamelyik kirakatban a sok szép barack meg szőlő. Belefásultam mindenbe, ami eddig volt, moziban nem voltam millió éve. Most mindent az állásomtól várok, mert nem bírom ezt a pénztelen önállóságot.

Ezután elmondta Ödön, hogy júliusban még normálisan rossz volt az inkasszója – úgy emlékszem, valami 300 pengő, amit persze csak bevételnek, s nem nyereségnek kell venni –, de augusztusban 610 pengő helyett a kintlevőségekből csak 96 pengőt bírt beszedni hét embertől. Egész havi új rendelés kettő volt. Aki most még hitelt kér, nem kap. Tejre, elmaradt munkabérre, házbérre stb. többet kellett kiadni. Nem is maradt neki magának több egy-egy napra 1,50 pengőnél, reggelit és cigarettát beleszámítva. Annyira holt szezon volt ez a hónap különben az egész városban, hogy a saját hitelezői is respektálták a helyzetet: Árvai két hónapja nem jelentkezett az elmaradt törlesztésért s valószínűleg vár még egy hónapot, s egy másik helyen, Falus és Fodornál, szintén fizetés nélkül intézte el Ödön a tételét.

– 260 pengővel tartoztam. Bementem hozzájuk: „Uraim, nézzék, képtelen vagyok inkasszálni, itt van egy száz- meg egy háromszázpengős számla, ezt önökre cedálom, ha megelégednek vele…”

Készségesen átvették, adósaim elismerték mind a két számlát, havonta 50-50 pengőt fizetnek, s két-három részlettel kiegyenlítődik a tartozásom. Azóta voltam többször a cégnél, s egy árva szóval sem sürgettek. Mindenki számol azzal, hogy a helyzet halálosan rossz.

Kérdeztem, miből áll ki egy napja.

– Miből? Munkából, gondból, szaladgálásból. Ma például kilenckor ébredtem, elkésve, tízkor végeztem Kovacsevics Milenkónál (ez az a cég, ahová kedden belépek, szerb cég, Wigh elöljáró adott hozzá ajánló sorokat a névjegyén), s azután estig talpaltam. Hét helyen jártam és csak 15 pengőt bírtam bevasalni. Elsején! Holnap, vasárnap, elmegyek néhány helyre, ezek biztos fizetők. A többi mind gyalázatos. Igaz, hogy a legtöbbnél csak estére jött haza az elsejei fizetés és én már napközben ott jártam… Az ajánlás miért kell Kovacsevics Milenkóhoz? Nem is ajánlás kell, inkább ismerőseim körét szeretné látni ilyen névjegyekből, mert, gondolja, ha ezek mintegy őhozzá fordulnak az érdekemben, biztosan rekompenzálják azzal, hogy majd nála fognak vásárolni az én révemen.

– Milyen feltételek mellett áll be?

– Félig-meddig állapodtunk csak meg, hiszen minden a próbahónap után dől el. Most 5%-ot kapok, s ha megfelelek, 200 pengő fixet és 2 százalékot kapok. Nekem az fontos, hogy fixem legyen, akármennyi. Ez az egyetlen mentség, véglegesen beláttam. A két százalék jelent majd száz-kétszáz, talán háromszáz pengőt is havonta. A fix összeggel voltak csak bajok. Mert öt százalék, amit ő szeretne, igaz, szép, szép, de nekem biztos kell. Na, most majd eldől egy hónap alatt, lesz-e a dologból énekes halott. Azt hiszem, lesz. S közben máshol is nézek állás után, több helyre küldtem ajánlatot. Ennél a Kovacsevics Milenkónál estefelé két-két és fél órát kell csak bent töltenem a boltban, számolni, meg a berendelt vevőimmel törődni, esetleg másnak is kiszolgálni; a napot magát úgy osztom be, ahogy a legjobban megfelel… Olyan furcsa érzésem volt ma, mikor bementem megállapodni: istenem, két évig a magam ura voltam, a magam koldusa, most megint a más kutyája legyek? Szinte jólesett, mikor azt mondta a főnök, hogy kérem szépen, hát kedden megkezdheti a munkáját. Kell most ez a pár szabad nap, harmadikáig még számíthatok arra, hogy az emberek fizetnek, rengeteg dolgom van házbérrel, a saját vevőimmel, egyebekkel.

A legelső tennivaló most az volna, hogy kivegye Ödön (s aztán újra betegye) a tüdőbeteg-gondozóból – ahogyan nevetve mondta – a maguk-szőtte nagy szőnyeget, amelynek ápolási idejét már nem lehet meghosszabbítani. Valami száz pengő kell hozzá. És tárgyal most a terézvárosi plébánossal is, hogy beszerzési megbízatást kapjon egy oltárszőnyegre, ami 3-4000 pengős üzlet volna. Komolyan és igazán azonban csak az állás kérdése érdekli. Minduntalan visszatér rá:

– Jó lesz a fix, ha sikerül ez a história. Keresek négyszáz pengőt és mégsem dirigál senki és rizikóm sincs. Én csak eladok, a behajtás a céget illeti. Persze törekedni kell arra, hogy fizessen a vevő, ez az én érdekem is, hiszen mindig a befizetések szerint kapom a százalékot. Ez az állás folyton nőhet: mindig jobban megismernek, tágul a vevőköröm, ezzel együtt nő a keresetem, és fél év alatt egészen fellendülhetek. Közben lassan csak fizetnek az én adósaim is. Most kb. 2400 pengő az összes adósságom, a zálogokkal együtt, kintlevőségem pedig 1800. Nem számítom a külön 600 pengőnyi dubiózát, bár épp mostanában ért e tekintetben egy kis kellemes meglepetés… Az új állásom, ha beválik, visszaadom az iparengedélyt… És az lesz a jó, hogy ezentúl majd nem kell folyton csak Árvaira hivatkozni, ha érdeklődnek irántam. Mondhatom, hogy itt meg ott voltam alkalmazásban. Egész más szemmel nézik az embert, ha állásban van, mint ha állástalan. Azt akarom, hogy pár tétel álljon a hátam mögött, és egész megfeledkezzem már arról, ami Árvainál történt. Mert sokáig ez az Árvai-dolog tartott vissza engem igazi álláskereséstől.

Szóval mindig csak az állás. Igaza van, úgy látszik, nem szegény embernek való az önállóság és szabadság.

A Ligába hamarosan felmegy Ödön, megtudja, amit kell, a címeket stb., és megírja. Szegedre még nem írt, mert dühös és utálja a famíliáját, és sajnálja azt a harminc-negyven pengőt, amit vonatra s egyebekre kiadott. Mikor megjött a Nyugatira, volt a zsebében 36 fillér és két cigaretta. Jobb lett volna – mondja – ha azon a pénzen kiváltja két ruháját. Mert újabban, amikor egyszer 13 napon át egy fillért se hajtott be, fehérneműt és cipőt is kellett a zálogba adnia. Néha nagyon ideges:

– Még jó – folytatja –, hogy ezekben a rettenetes hónapokban nem voltak itthon. Senki sem zaklatott, senki nem növelte aggodalmaimat, kevesebbet kellett költeni és végül gondolkozni is jobban ráértem. Az öregek nincsenek itthon, ez a legfőbb, mert nincs, aki mondja, hogy itt volt a nemtudomki, pénzt kért, nagyon kéne ám neki a pénz! Ha jött valaki, s akart valamit, vagy itthon talált, vagy nem. S ha tudtam, fizettem, ha nem, elküldtem. A harmadik száj mindig hozzátesz valamit. Így minden egyszerűbb volt, s könnyebb volt elviselni a rosszat is. Nem elég gond nekem, hogy nem tudtam adni, amikor nem tudtam? Kellett, hogy még külön is vagdossák a fejemhez?

– Zavarta magát Bözsi is itthon? – kérdeztem, s Ödön nevetett. Magát idézte, utánozta: „hát ezzel mi lesz, hát annak mikor fizetünk, mi egyáltalán a terved?!” És így folytatta:

– Nézze, hát nem elég, hogy én törődöm a nyomorúsággal? Nem elég, ha én rágom magamat miatta? Minek rág még ő is?

– Azért, mert őt is rágta a baj, ő is részt akart venni a rendezésben, tisztán akart látni, segíteni próbált.

– Igaz, igaz. Őtőle az ilyesmi nem is volt helytelen, elismerem. De az én természetem miatt mégis rossz volt. És a helyzet miatt is. Ha jól megy a dolog, és akkor érdeklődik, akkor nem bánom, de ha baj van, elég az nekem is. Akkor sürgetésnek meg piszkálásnak hat minden. Még ha jóakaratból történik is. Akaratlanul beleérez az ember ilyenkor egy kis csipkelődést vagy gúnyt a szavakba.

És itt megint elnevette magát:

– Szeretném tudni, Lőrinc, micsoda zagyvaságokat beszéltem én itt össze.

– Én meg azt szeretném tudni, nem ijed-e meg majd Bözsi, ha mindezt megírom neki?

– Ne is írja meg, csak a jót. Vagy ahogy gondolja…

– Én azt hiszem, nem lesz helytelen, ha egy kicsit hazalát. Onnan messziről úgysem képzelt össze eddig sem túlságos jókat, s csakugyan olyannak látszik a helyzet, a maga elhatározása, hogy ezentúl lassan-lassan konszolidálódnak az új állással meg a fix fizetéssel. Ha ezt nem érezném, s nem látnám a maga bizakodását, elhallgatnék egyet-mást.

– Hát igen, én nagyon bízom. Ha nem bíznék, már nem is volnék itthon. Elmennék. Látni itt Pesten sok világjárót, elmennék én is csavarogni. Azzal az úttal, amit én összeszaladgálok, két esztendő alatt körüljártam volna a világot, s levelezőlapokat árulva biztosan megkerestem volna, ami adósságom van… Jó, jó, nem mondom én ezt komolyan, de csak elnéztem tegnapelőtt is az egyetem előtt azt az evezősbiciklis németet: jött, úszónadrágban a négykerekűjén, megállt, felállította a rádióját, ami csak a cécóhoz kellett, óbégatott egy kicsit és öt perc alatt összeszedett vagy hat pengőt…

És megint:

– Azt hiszem, mire Bözsi hazajön, egészen más helyzet lesz… Ma még rossz minden. Van negyven fillérem. Amit napközben szereztem, rögtön kiadtam a varrónőnek. De van cigarettám, hülzni is elég. Sokat dohányzom…

Csengettek. Ödön fél órát tárgyalt valakivel, aztán bejött:

– Jött hat pengő. Javítás. Nincs kész, de előre kifizette. Azért voltam vele ilyen sokáig, mert barátságosnak kell lenni. A Corvinnál segéd. Oda is adtam be ajánlatot. Fenyveshez is. Nem állok meg az első embernél. Csak a magam vevői tűnjenek már el. Belefáradtam. Szervezetileg se bírom úgy, mint eddig. Ezért hagyok fel vele. A másik jobb lesz. Nem lesz rizikóm, de lesz kereseti lehetőségem. Valami. Később több. Jobb lett volna, ha ezt már előbb ilyen világosan és végérvényesen belátom. De talán kellett hozzá ez az augusztus és a szegedi elutasítás.

– Mit csinál este? Ma este?

– Este olvasok. Most látom igazán, mennyire kell a könyv. Előszedem sorra a régi könyveket, ami van… De őszintén megvallom, legjobban ezek a kis vacakok érdekelnek, ezek a könnyű olvasmányok. Ami az embernek elveszi valahogy a búját-baját. És utána kitűnően alszom. Azt az egyet mondhatom, hogy aludni ma is úgy tudok, mint a bunda, ezt nálam meg nem rontja semmi idegesség… Ma este meg kimegyek az öregekhez, ott vacsorázom. Reggel veszek egy Pesti Naplót és indulok a körutamra. Öt-hat helyen várnak.

…Hát körülbelül ilyesmit beszélgettünk. Ödön közben kivasalt hat gallért hat inghez. Mutatott egy írást: felszólítják, hogy Bandi beíratásáról gondoskodjék. De hiszen már be van íratva! Majd felel rá. Az asztalon ott hevert az albérlők bejelentőlapja. A hölgy saját vallomása szerint 1900-ban született, tehát nem lehet 36-40 éves. Vagy mégis? A fiúnak (1904) nagyon furcsa a neve: Brumm József. Meglett a csomagolás is, a hat ing, indultunk elfele. Az öreg nagymama ekkor bújt elő a konyhából. Valamikor közben hazajöhetett és nem mert vagy nem akart villanyt gyújtani.

– Vetheti az ágyat, nagymama! – ezzel lementünk és elváltunk.

…Nem tudom, nem volt-e helytelen mégis, hogy mindent megírtam, illetőleg nem tudom, mennyire szokott Ödön beszámolni magának az otthoni dolgokról. Igazán azt hiszem, hogy most lábra állnak. Ödönt nem mondhatom optimistának a jövőt illetőleg, úgy értem, hogy nem mondhatom levegősnek és fölfuvottnak a várakozásait, az egész ember azonban mégis, minden időnkénti idegesség és állandó nyomorúság ellenére annyira lehiggadt és józan, hogy ez már magában véve eredmény és jó kilátás. Mást mondanék, ha elfelejtette volna a bajokat, s most, a változás küszöbén egyszerre csillogna és rózsák mosolyognának a képzeletében. Nagyon reálisan gondolkozik, s egy csapásra rendbe jöhet minden már az első hónap után.

Kedves Böske, teljesen kimerültem ebben a hosszú riportban. Az erkélyünkön gépeltem, vasárnap délben és kora délután. Szép szeptemberi nap van, de már szeptember. Már megkezdtem szabadságomat, sajnos. Nem megyek sehová, úgy látszik.

Örömmel hallottam, hogy már elég jól beszél németül. Ez fontosabb, mint a holland. Írjon, legyen nyugodt maga is, bízzék a jövőben és magában és bennünk.

Kezét csókolom. Üdvözlöm házigazdáit. Igaz barátsággal:

Lőrinc

 

Vigyázzon magára, Kedves Böske, vigyázzon nagyon az egészségére. Kezét csókolom.

L.

 

Ms 4610/63. Tegnap fent jártam Ödönnél, végre hát részletesen beszámolhatok: A rég megígért beszámoló levél; lásd még Vékesné Korzáti Erzsébet Vékes Ödönnek írott 1928. augusztus 27-i levelét (MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 4610/305.) [Vékesné Korzáti Erzsébet férjéhez írott levelében a vendéglátók neveit a levél írójának lejegyzésében közöljük; a kérdezett nevek ma már azonosíthatatlan családtagok és ismerősök. – Windicsgréc-ügy: A frankhamisítási per néven ismert, nagy nemzetközi visszhangot keltett politikai-gazdasági bűnügy egyik főszereplője és elítéltje Windischgrätz Lajos herceg (1882–1968). – Aláhúzom ceruzával, amire válaszolnod kell: Kiadásunkban nyomdatechnikai okokból minden aláhúzás helyett kurziváltuk a megfelelő szövegrészeket. – Kostyál Miki: Szomszéd gyermek a Mária utcából, ekkor már elköltöztek onnan, de Vékes Endre (Bandi) írni akart kis barátjának.]:

 

 

Enschede, 1928. augusztus 27.

Kedves Ödön,

már nagyon vártam leveledet, mert Boriskától értesültem, hogy Szegeden voltál. Nagyon haragudtam rád, hogy még egy lapot sem küldtél onnan. S most is a „Kovacsevics és Milenkó”-ügy érdekelt volna a legjobban, s arról írtál a legkevesebbet. Bizony, nagyon szeretném, ha sikerülne állást kapnod, én nyugodtan szeretnék már ezután élni. Nekem most elég sok írnivalóm van, ma akartam is írni, csak megvártam a délutáni postát. Mamáéktól is jött levél, nekik is írtam, add oda majd. Először is ágyban fekszem, már egy hete múlt szombaton. Nem is tudom biztosan, hogy miért, az orvosuk megvizsgált, s azt mondta, nagyon gyenge vagyok általában. Mivel itt úgysincs semmi dolgom, feküdjek ágyban 5-6 hétre. Majd kijön, megnéz. Ma talán még jön is. Persze, elég unalmas így ágyban. Mikor még nem feküdtem, voltunk Oldenzaalban – egy szomszédos városka –, s egy paptól, aki foglalkozik itt ezekkel a „gyerekügyekkel”, megkérdezték Weustinkék, mehetnék-e én is a gyerekvonattal vissza. Levélben kaptuk a választ; sajnos, nem lehet. Szóval, gondolni kell majd az útiköltségemre ismét. Ugyan egyáltalán nem tudom, mikor megyünk haza, azért jó lenne, ha te a Ligánál érdeklődnél, hogy az a vonat, amivel Bandi jött, körülbelül mikor várható vissza, s természetesen én is akkor mennék haza. Persze, ez még korai gondoskodás, de tudom, te mindent olyan nehezen intézel el. De most az egyszer, ha csak teheted, erről minél előbb írj nekem, rossz így itt ülni, hogy nem tudom, mikor megyek haza.

Azonkívül írd meg, kérlek, az Emma néni címét – akarok írni neki egy lapot. Küldtél-e már valami pénzt neki. Hát „Á”-val mi van, nem jelentkezett még? A kis órámat az egyik fiú megcsináltatta egy barátjával. Most nagyon jól jár, mikor elhoztam, két órát sietett mindég. Egyszer küldhetnél egy kis pirospaprikát egy levélben, itt még soha nem láttak. Bandi nagyon jól érzi magát, összesen körülbelül 1 kilót hízott, nagyon jól néz ki. Folyton a gyerekekkel játszik, egész nap alig látom, futballozni jár egy üres telekre a nagyobb gyerekekkel, itt golyóznak az uccán, most, mióta fekszem, sokszor látom az ablakból, mert az ágy pontosan az ablak mellett van, mégpedig egyvonalban az ablakkal, úgy, hogy ha fekszem is, kilátok az uccára. Persze, ne gondold, hogy ez valami nagy szórakozást jelent: igen csendes és kisforgalmú ucca ez, legfeljebb a gyerekek, s néha a különféle uccai árusok zaja veri fel csendjét. Múltkor mondtam Bandinak: „Neked sohasem jut eszedbe, hogy az anyukához gyere egy kicsit?” Nagyon őszinte volt a válasz, azt mondta: nem, én mindig azt hiszem, te nem is vagy itt, hanem Pesten vagy.

Most jut eszembe: a Viki néni címét is írd meg, neki okvetlen küldd meg már azt a kis pénzt. Keresztmamának írtam egy lapot. Nagyon összevissza írok, ugye, de azt írtad, írjak azonnal, s most éppen fáj kicsit a fejem, s úgy írok, ahogy eszembe jut. Most, hogy egy kicsit ideláss hozzánk, leírom ebben a pillanatban, milyen itt a kép: – Én ülök az ágyban és írok, már kissé sötétedik, mert 8 óra van. Egészen az ablak mellett ülök, kilátok az uccára is. Az ucca elég csendes, néha egy-egy bicikli suhan el, Bandi épp ebben a percben szaladt át a kocsiúton, s a kapuban álló Murityőnek mondja: „noh én plakstud”, úgy írtam le, ahogy kiejtik, azt jelenti: „még egy vajaskenyeret”. Megkapta, s visszaszaladt a gyerekek közé. Hozzám most jött be Mina, kakaót hozott fel, s meggyújtotta a lámpát, lámpát ugyan nem szoktunk gyújtani idefenn, most történt meg először. De be akarom fejezni ezt a levelet, s még ma feladni.

 

 

1928. augusztus 28. reggel

Most másnap reggel folytatom az írást, tegnap mégsem fejeztem be, mert nagyon rossz szagú volt a lámpa, s inkább eloltottam. Ma megint megvárom a délutáni postát, hátha kapok egy lapot a K. és Mil.-ügyről. Nagyon kíváncsi vagyok.

Nem is hiszed, mennyit tudok már beszélni itt velük, persze, nem tökéletes nyelvtudással, de az a fő, hogy megértenek, és főleg németül beszélek. Egyik este elmeséltem nekik az egész ideutazásom történetét, úton történt dolgaimat, megérkezésemet stb. Nagyon örömmel hallgatták, s ők is elmondták, hogy eleinte féltek attól, hogy nekem majd itt nem fog tetszeni köztük, hogy ők ilyen egyszerű munkásemberek, meg hogy én talán azt hittem, hogy itt nekik valami gyönyörű szép nagy házuk van. Szóval, mindenről tudok velük beszélgetni, – még a Windicsgréc-ügyet [sic!] is megtárgyaltuk – persze, nagyon kell figyelnem a szóra, sokszor kétszer is ismételniük kell, de végül megértem, aztán nekem is nagyon fárasztó, beszélni csak meglehetős lassan tudok, mert folyton gondolkoznom kell a megfelelő kifejezésen, szavakon. Bandinál egész más: ő egész jól ért és tud mindent beszélni, sőt, azt mondják, idén helyesebben beszél, mint tavaly. Sokszor egész mulatságos, mert én sem értem, mit mond, és néha ő magyaráz meg nekem valamit, persze, neki könnyebb, egész nap a gyerekekkel van, s tavalyi nyelvtudása is felújult. Persze, magyarul is rendesen beszél. Most már nem írok többet, mégis feladom, mert még messze van a délutáni posta.

Szervusz, csókol

Bözsi és Bandi

 

Nehogy azt hidd, hogy beteg vagyok, csak azért fekszem, mert kissé gyönge vagyok, itt van időm, s a hízás is jobban fog így menni.

Ödön, írd meg a Kostyál Miki címét is, kérdezd meg!

Aláhúzom ceruzával, amire válaszolnod kell vagy el kell intézned, nem sok, erre felelhetsz. Ölel

B.

 

 

Anyósom: Korzáti Károlyné, Éder Laura, 1948-ban a Rókus kórházban halt meg, érszűkületből kifolyólag. – Apósom: Korzáti Károly szabómester, otthon, a lakásán szabóskodott, utóbb betegeskedett, kisegítő munkaerő lett a VIII. kerületi elöljáróságon, ekkor ők is a Mária utcában, ugyanabban a házban laknak (lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezésének jegyzeteit), innen volt Vékes Ödön és Korzáti Erzsébet ismeretsége is; utóbb, amikor Vékesék az Eszter utcába költöznek, akkor a szülők a Gyulai Pál utcában egy rövid ideig egy szuterénlakásban laknak, majd a Baross utca 18. alá költöznek, a Fővárosi Könyvtár melletti ház első emeletére. – Nagymama: Éder dédnagymama, Vékes Endre emlékezete szerint „a nagymamámnak az édesapja még az első világháború előtt meghalt, az édesanyja, mindig sötét parasztruhában, fején fehérpöttyös fekete kendővel járt, az emlékezetemben mint valami csodálatos melegség él; a kis sámlin üldögéltem mellette, mesélt nekem, és kézenfogva vitt ki Matild néniékhez a Kálvária utcába, az Éder nagynénimékhez, akinek a férje ácsmester volt; nagyon szerettem hozzájuk menni, kedves, bensőséges kapcsolat volt közöttünk.” (Lásd Petőfi Irodalmi Múzeum, Hangtára, 885/1. és 898/2.). – Három napja csináltunk nagytakarítást, most majd odaát kerül sor nagytakarításra: Vékesék, majd Korzátiék lakásában (a Budapesti czím- és lakjegyzék szerint csak Korzáti Károly Mária utcai bejelentése van jelezve, Vékesék nem szerepelnek benne). – Vass-konyha: Népkonyha, Vass József (1877–1930) ekkori népjóléti és munkaügyi miniszterről nevezték így. – Árvai: Lásd Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezését. – Falus és Fodor: Textil- és divatáru-kereskedés, Hajó utca 12–14. – Ezt önökre cedálom: Átruházza. – Kovacsevics Milenkó: Nagykovácsy Milenkó, főüzletháza ekkor a Petőfi Sándor utca 3., divat-, bélés-, és szabókellék fióküzlete a József krt. 53. alatt volt, utóbb a harmincas években a Nagykovácsy Üzletház tulajdonosa, Kossuth Lajos u. 9. – Olyan furcsa érzésem volt ma, mikor bementem megállapodni, istenem, két évig a magam ura voltam, a magam koldusa, most megint a más kutyája legyek?: Vékes Endre emlékezése szerint: „nagyszüleim elbeszéléséből tudom, hogy apám a világháborúban katona volt, azután orosz fogságban is volt, majd valamilyen kereskedelmi iskolát vagy tanfolyamot végzett, kis fehérnemű-varrodát nyitott, varrólányokkal dolgoztatott; ez az önállósága ment azután tönkre.” (Petőfi Irodalmi Múzeum, Hangtára, 885/1. és 898/2.). – A legelső tennivaló most az volna, hogy kivegye Ödön (s aztán újra betegye) a tüdőbeteg-gondozóból – ahogyan nevetve mondta – a […] szőnyeget, amelynek ápolási idejét már nem lehet meghosszabbítani: Ironizál a zálogházról. – A magukszőtte nagy szőnyeget: Lásd Vékesné Korzáti Erzsébet Vékes Ödönnek írt 1924. július 19–22-i levelét Szabó Lőrinc Erzsike című írásának jegyzeteiben („Kérdeztem, jól csináljátok-e a szőnyeget, nem azt, hogy sokat-e, hanem jól leveritek-e? nem húzzátok-e össze?”). – A Ligába hamarosan felmegy Ödön, megtudja, amit kell: Országos Gyermekvédő Ligába (központja ekkor még: VII. Wesselényi u. 6., lásd még Szabó Lőrinc Erzsike című emlékezésének jegyzeteiben), a gyermek hazautaztatási dolgait megérdeklődni. – Szegedre még nem írt, mert dühös […] sajnálja azt a harminc-negyven pengőt, amit vonatra s egyebekre kiadott: Családját segítségért kereste fel, eredménytelenül, utóbb, a harmincas években „a bátyja a csongrádi Takarékpénztár egyik vezetője volt; Irén néninek a férje, vitéz Kovács János pedig a Ganz Villanynak a főmérnöke volt, amikor tönkrement, sógora a Ganz Villamossági Műveknél raktári kiadói állást tudott a nagy munkanélküliség idején biztosítani.” (Vékes Endre idézett emlékezése a Petőfi Irodalmi Múzeum, Hangtárában, 885/1. és 898/2.); lásd még Szabó Lőrincné 1928. augusztus 26-i (49. számú) levelét. – Az öregek nincsenek itthon: A Korzáti szülők. – Hülzni: Hüvely, amibe dohányt kellett tölteni egy kis szerkentyű segítségével. – A Corvinnál segéd: Nagyáruház, ma is létezik Centrum Corvin Áruház néven a Blaha Lujza téren. – Fenyves: Fenyves Dezső Rt. textiláru-nagykereskedés, Kálvin tér 7. – Mutatott egy írást: felszólítják, hogy Bandi beíratásáról gondoskodjék: Vékes Endre még mint Mária utca 23. alatti lakos a Rökk Szilárd utcai elemiben kezdte tanulmányait, csak miután az Eszter utcába költöztek, iratkozott át az Áldás utcai elemibe; majd még az Eszter utcai lakásuk idején a Rákóczi Gimnáziumban folytatta iskoláit (lásd még a 40. számú levél jegyzetét). – Már megkezdtem szabadságomat, sajnos. Nem megyek sehová, úgy látszik: A sok úti tervezgetésnek mégsem ez lett a vége, lásd Szabó Lőrinc 1928. szeptember 14-i (85. számú) levelét, amelyben bejelenti, hogy feleségével Ausztriában és Németországban utazgatnak pár napot, ahol is felvennék és hazahoznák Vékesné Korzáti Erzsébetet is; lásd a 17., 51., 52., 102. leveleket.

 

 

85.

[Levélfordítás és kommentár:]

 

Kedves Vékesné nagyságos asszonyom!

Kedves levelét megkaptam és legszívélyesebben köszönöm. Örülök, hogy felelt soraimra, noha az magának körülményességet okozott. E levélre nyugodtan írhat magyarul, mert találtam egy szívet (értsd: embert?), aki tud ezen a nyelven. Remélhetőleg le tudja fordítani ezt a levelet. Mindenesetre nagyon örülnék neki. – Talán rendezheti, kedves nagyságos asszonyom, úgy a dolgait, hogy 1-2 napra itt maradhasson, akkor megmutathatnám magának Frankfurtot és élvezetesen együtt lehetnénk. Finom, mi? – Hogy megy a sora? Most jobban érzi magát Hollandiában? Persze, nehéz elboldogulni, ha nem érti az ember a nyelvet; de mégis van üdülés. Örülök, hogy viszontlátom majd. A szerelem érzése ez esetben világosan észrevehetővé teszi magát. Kérem, jöjjön hát ide!! – Most a válasz reményében igen szívélyesen üdvözli és csókolja a maga odaadó…

Emilje

 

***

 

Szó szerint fordítottam, mint a múltkor is. Még azt az üzleti ridegségű, komikus mondatot is, hogy Ein Gefühl der Liebe… A szerelem érzése…

Nem gyalázatos az a Finom lesz, mi?

És két felkiáltójel. És persze most is: csókolja…

 

***

 

Látja, ilyen belülről egy olyan férfi, akit a maga naiv szeme szerénynek, finomnak, illedelmesnek, kisdiáknak lát. Milyen lehet az, akire gyanakszik?!

 

***

 

Én, Szabó Lőrinc, a gyalázatos és bűnös, az erotikus és beteg és őrült és erkölcstelen disznó, én, a költő, olyan magasan vagyok a világ felett, olyan tisztán és oly végtelen egyedül és oly fájdalmasan és büszkén – istenem, Böske, megért maga engem? Mintha zene volnék: semmi földi nincs bennem, bármit tettem is: fent járok, magasan, nincs helyem, nincs nyugalmam. Szégyellem, hogy így panaszkodom és nem verset írok a keserűségeimről, – de majd azt is megírom. Kinek? Magamnak, mert mindenki elhagy. A legrosszabbtól félek.

Legyen jó, legyen okos, legyen a barátom. Maga az enyém volt és ezzel meghalt. Érti? Nincs joga többé semmire, senkire, amivel nekem fájdalmat okoz. Ezzel zárja le a lelkét örökre, ezzel az örök pecséttel és legyen boldog, igen, boldog legyen, hogy annyit kapott egyszer éntőlem, mint Klárán kívül, Klára mellett senki a világon. Szenvedjen így, boldogan, ha kell: holta napjáig.

Tépje össze e sorokat azonnal, a fordítással s a német levéllel együtt. De őrizzék jól lelkét a szavaim, zárják le!

Kezét csókolom.

Lőrinc

 

Ms 4610/54. A kézzel írt levélfordítás és kommentár feltehetően annak az elkallódott levélnek a melléklete, amelyben Szabó Lőrincné is nehezményezi a német fiú ügyét. Erre utal Vékesné Korzáti Erzsébet valószínűleg 1928. szeptember 17-i, légipostán küldött (16. számú) levele: „Klárikám, már oly rég nem kaptam magától levelet. Haragszik rám talán valamiért? Úgy félek most már mindég, hogy mégiscsak félreért néha valahol. Folyton töröm a fejem, hogy hol érezhetett valami bántót abban a levelemben, amiben a német levelet elküldtem. Nem tudom megérteni, miért váltott ki magából az a levelem olyan érzéseket, mint amilyenekről ír.” A küldő levélben pedig utólagosan igazat ad Szabó Lőrinc korábbi intelmeinek: „Ennek a levélnek a lényegét is egész jól megértettem, nagyon szégyellem magam miatta. Magamban már elintéztem, természetesen nem fogok erre válaszolni. Magának csak azért küldöm el, mert semmit sem akarok ezentúl maga előtt elhallgatni, akármilyen lényegtelennek is látszik. Azonkívül kérem Lőrincet, fordítsa le, szeretném biztosan tudni, hogy mindenhol jól értettem-e. S elismerem: igaza volt, mikor figyelmeztetett, ő tudja, mire. Én nem hittem el.” (1928. augusztus 30-i, 13. számú levél).

 

 

86.

Budapest, 1928. szeptember 14.

 

Bözsikém,

nem írok hosszú levelet ma, mert beteg vagyok. Csak megnyugtatni akarom. Jöjjön nyugodtan haza és hozzám, ha maga szeretettel jön felém, én is szeretni akarom és fogom is. Minden rendben lesz. Lőrinc folytatja ezt a levelet, az utazási dolgokat megkérdezte már. Isten vele, írjon még és hízzon, minden jót kívánok, Bözsikém, csókolja

Klára

 

Kedves Böske,

úgy alakult a helyzet, hogy pár nap múlva Ausztriában és Németországban kis körutat teszünk Klárával. Addigra Klára rendbe jön. Hogy mikor, még nem tudjuk pontosan; gondolom, 18–19-én indulunk. És azt gondoltuk, hogy Kölnben vagy valamelyik másik olyan városban, amely a maga visszautazásának vonalába esik, fölvennénk magát, s együtt jönnénk haza. Közben még jutna idő megnézni egyet-mást. Mindez biztosnak tekinthető, de a részletek még oly homályosak, hogy nem írhatok pontosabbat. De erre a levélre még válaszoljon (azonnal, akkor megkapjuk) a lakásunkra. Ha válasza már nem érkeznék meg idejében, akkor is kontaktusban maradhatunk, hiszen lényegében itt csak arról van szó, hogy tudjuk, melyik városban mikor vagyunk. S ott majd kimegyünk az állomásra a maga vonata elé. Minderről a véglegeset még talán itthonról megírjuk; s útközben is írunk még. Ugyanakkor megjelöljük azt is, hogy poste restante maga hová írhat minekünk idegenbe. – – Ebben a találkozás-esetben, úgy hiszem, lemondhat Amszterdam vagy Hága megtekintéséről; de azért az odautazást is megírom majd holnap, s az Arnheimból való hazaindulás idejét, a menetrendet. A maga német és osztrák vízuma vissza is érvényes, ez mindig így van. Németországban 3, Ausztriában 1 napig lehet vele tartózkodni.

Hogy Pesten miből mennyi van, kiírták nekem egy szakkönyvből. Néhány adat nekünk is meglepetés.

Bank: 21; nagy fürdő (Bäder): 19; börtön (Gefängnisz): 5; gyár (Fabrik): 60; malom (Mühle): 10; híd (Brücke): 8; kórház (Spital): 46; szanatórium: 8; zagy mozi (Kino): 20; múzeum: 20; vasúti állomás (Eisenbahnstation): 19; nagy szálló (Hotel): 30; panzió: 26; sporttér (Sportplatz): 30; színház (Theater): 19; éjszakai mulató (Nachtlokal): 11; szobor, emlékmű (Statue, Denkmal): 50; temető (Kirchhof): 10; róm. kath. templom (Kirche): 50; evangélikus: 7; zsidó: 7; református: 6; baptista: 2; unitárius: 1; elemi iskola (Elementarschule): 140; polgári (Bürgerschule): 70; gimnázium: 31; kereskedelmi (Handelschule): 14; lakosság: 1 millió; a házak száma: 22.000.

Azt hiszem, maga is örülne, ha találkoznánk. A lényeget megírtam, a többit holnap és később.

Kezét csókolja igaz barátsággal

Lőrinc

 

Két holland világutazó lány járt Az Estnél, tőlük kaptam a mellékelt cédulát. Mutassa meg házigazdáinak. Isten vele!

Lőrinc

 

P. S.: Estefelé feljött ma hozzánk Ödön egy kollekcióval. Mutatta a fényképeket, mondtuk neki tervünket, aminek nagyon örült. A maga jegyeit kedden veszi meg, szerdán küldi, úgyhogy pénteken megkapja. Magának nem muszáj Bandi elutazása napján indulnia. Majd írunk egy azzal a nappal kb. összeeső dátumot, reggel indul, s délben vagy este együtt leszünk már. Esetleg jegyet és részben pénzt küld Ödön, hogy találkozó-városunkon túl szabadon lehessen választani az irányt. Erről is később. Kezét csókolom.

Lőrinc

 

Ms 4610/64. Ödön egy kollekcióval: Fehérnemű áruminta-kollekcióval jár és kereskedik.

 

 

87.

Budapest, 1928. szeptember 19.

 

Kedves Böske,

Ödön megvette s itt küldi a jegyet Arnheimtól Kölnig. Arnheimig maga váltson Enschedében. Kölntől a gyors III. osztály Pestig (Frankfurton, Nürnbergen, Regensburgon, Passaun, Wienen, vagyis a maga régi vonalán, amely a legrövidebb) 90 pengőbe kerül (kb. 65-66 márka; 1 márka = 1,37-1,38 pengő). Ezt a pénzt vagy én viszem magammal, vagy még ma este, legkésőbb holnap délelőtt expressz ajánlott levélben feladja Ödön magának.

De mindkét esetben találkoznunk kell Kölnben, szept. 24-én hétfőn délben. Talán Bandi is aznap jön. Magának valószínűleg egész korán kell Enschedéből indulnia. Arnheimból a kölni gyors, mint írtam, 9 óra után indul. De jön később is, egész nap, sok.

Ne aggassza, hogy a további pénz nálam lesz. Lehetetlen eltévesztenünk egymást, ha maga pontosan azt teszi, amire kérem. – De előbb mást írok, arra az esetre, ha maga nem jöhetne valami okból elénk és velünk. Szóval: mit tegyen, ha egymaga jön s a pénz magánál van?

Ne szálljon ki, csak Kölnben és Nürnbergben. Kölnben menjen be az első utazási irodába, kérjen kölni prospektusokat, s váltsa meg azonnal egész hazáig a jegyét, Passaun, múltkori vonalán át. Németországban nem spórol a személyvonattal, mert a gyorsvonat csak bizonyos Zuschlaggal drágább (150 km-en felül, tekintet nélkül a távolságra, 1,50 M). Ha a jegy megvan, s mondjuk, hogy van útravalója, ossza maradék pénzét két részre. Az egyiket szánja Kölnre, a másikat Nürnbergre. Annyija nem lehet, hogy megszálljon valahol. A prospektusok alapján járja be Köln közepét, menjen át a hídon Köln-Deutz (Dajc)-ba, s esetleg nézze meg a Presse-Ausstellungot („Pressa”). A prospektusból meg fog érteni annyit, hogy tudja, melyik épület micsoda. A jegyváltásnál vegyen (pár pfennig) a kölni irodában helyjegyet (Platzkartét), különben esetleg állnia kell. Van magánál, még innen vitte, egy kölni rajzos prospektus, címlapján a Dómmal: ennek belső első lapján van egy városi térkép, belerajzolva alak szerint a főbb érdekességek, s piros vonallal megjelölve egy körséta útvonala. Tegye meg azt a sétát. (A Pressa elmaradhat, ha muszáj.) Előre tudja meg egy jó későn induló vonat idejét, s kávéházban vagy sörözőben és váróteremben és sétával töltött este után üljön vonatra, hogy reggel vagy hajnalban érjen Nürnbergbe.

Mint minden nagyobb német állomáson, biztosan ott is van ragyogó tiszta toalettfülke, ahol 30 pfennigért teljesen megmosdhat, felfrissülhet. Fürdőszoba is van az utasoknak. (Júlia így tett Münchenben.) Az első úti irodában kérjen prospektust (vagy már az állomáson(?) levő Fremdenverkehrsbüróban) és estig könyörtelenül talpaljon. Az állomás elől minden városban sűrűn szoktak járni autóbuszok, melyekben egy-egy sereg idegent 4 márkáért körülutaztat hivatalos vezető. Jó volna, ha erre telnék a pénzéből. (Itt fontosabb ez a körút, mint Kölnben.) Ha nem telnék, vagy ha csak alig maradna valami kevés utána, akkor inkább a prospektusok és képek és ingyentérképek alapján maga nézelődjék. Este vonatra és azzal vége. A müncheni kitérésre nincs útiköltsége.

Már Kölnben elmehet az osztrák követségre és válthat átutazóvízumot. Olcsó, emlékszik rá. De lehet, hogy jó a vízuma hazafelé is. Ezt innen nem tudom megállapítani. Az a bejegyzés, hogy az út osztrák területen nem szakítható meg, nem fontos. Az utas akárhol kiszállhat, a rendőrségnél jelentkezik, s kap tartózkodási engedélyt. De maga különben sem akar utat megszakítani vagy éppen egy napnál többet tölteni Ausztriában! – Viszont, s ez a fontos, ha nem akar bajlódni Kölnben a vízumszerzéssel, utazzék nyugodtan, s Passauban, a vonaton is megkapja az átutazóvízumot az osztrákoktól. Ezzel semmi esetre se kell bajlódnia Hollandiában. A múltkor a menetrend mellett igen sok programot mondtam el. De maga e kettőnél több kiszállást ne tervezzen. Hihetetlenül megerőltető, és nincs pénz. Mindenütt igen sok a váratlan, kiszámíthatatlan icipici kiadás.

Már most, mit tegyen, ha találkozunk? Akkor Kölntől kezdve semmit. Addig azonban pontosan alkalmazkodjék az időbeosztáshoz. – Ha valahogyan nem indulhatna 24-én az arnheimi megjelölt vonattal, nem nagy baj: én 24-én minden vonatnál várni fogom Kölnben déltől kezdve, míg csak meg nem jön.

A kölni állomás mellett van a főposta, die Hauptpost. Oda szombaton (legkésőbb vasárnap de.) adjon fel levelet, ily címzéssel: Herrn Lorenz Szabó, Köln, Hauptpost, Poste restante. (Poszt resztant.) Mi vasárnap este érkezünk Kölnbe; hétfőn de. elmegyek a főpostára és mindenesetre megkérdezem, van-e poste restante levelem. Megnyugtatna, ha volna, s azt írná benne, hogy minden rendben van. Ugyanakkor leadok ott a maga nevére (Elisabeth Vékes) egy poste restante levelet, melyben kölni szállodacímünk lesz, esetleg egyéb is. Ezt azért, hogy pl. ha maga megérkeznék 12 helyett du. 2-kor s valahogyan mégis elvétenénk egymást, maga a főpostán megkapja a levelét és címünket. E leveleket a név bemondására adják ki, útlevéllel igazolhatja magát. Úgy tudom, az állomás mellett van egy Viktoria (ezelőtt Bellevue – Belvü –) nevű szálloda; ha lehet, oda szállunk meg, de ez nem biztos. Ha azonban van ilyen szálló, annak a portásánál is feltétlenül hagyok levélértesítést vagy valamit a maga számára. Ugyancsak e két helyre írok, ha velünk történnék valami útközben, s emiatt késnénk. Ez azonban tejesen ki van zárva. – Mint látja, a kölni találkozás úgy ki van építve, hogy lehetetlen el nem boldogulni. Az a biztos, hogy a déli gyorstól kezdve mindegyiknél várom késő estig, mint fentebb írtam. Jöjjön a délivel, a délben érkezővel! Ide írom még, hogyan kérdezősködjék szükség esetén a levél után. – Bitte, wo ist die Hauptpost? – Bitte, wo kann ich die Poste-Restante-Briefe bekommen? (Bekommen = megkapni; übernehmen = átvenni?) – Bitte, ist hier ein Poste-Restante-Brief für mich? Mein Name ist Frau Elisabeth Vékes. – (A nevet mondja tisztán, sőt esetleg írja le!) – A portásnál: Bitte, wohnt hier Herr Lorenz Szabó mit seiner Frau? Ist hier ein Brief für mich? – – – A poste-restante-ot, ami francia kifejezés és postánmaradót jelent, németül néhol postlagernd-del fejezik ki, ami ugyanaz. – – – E beszélgetési tanácsok, azt hiszem, fölöslegesek, hiszen maga ma már biztosan megérteti magát akárhol. Poste restante jelzéssel táviratozni is lehet; lehetséges, hogy ezeket más osztályon vagy egy másik postahivatalnál őrzik ki [sic!] és adják ki a címzettnek, ha jelentkezik értük. Mindez, éppúgy, mint a hotelekbe való levélírás teljesen szokott, egyszerű dolog, ne ijedjen meg tőle.

Sok pénzünk nekünk sincs, ezért nagyon kell spórolni. Böske, a világért se vegyen semmit senkinek. Facipőt se! Holland pénzét váltsa márkára át, ha volna. Schilling tán nem is kell. Vagy néhány márkát, ha maradna, útiirodában, a kalauznál vagy az állomáson, lehetőleg hivatalos helyen. Általában mindig az irodákhoz forduljon, ott mindent tisztességesen megcsinálnak, minden elképzelhető felvilágosítást megadnak és sok mindent elintéznek ingyen is.

A repülőposta innen gyalázatosan működik. Onnan kitűnően jött hétfő esti levele. Rá van írva, hogy az egyik repülőgép indulása után kapták meg, s emiatt késett, ma reggel (szerda) mégis itt volt. Tegnap a távirata déli egykor itt volt.

 

Ms 4610/65. A levél megszakad.

 

 

88.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Kedves Böske! Mit szólna ehhez a megoldáshoz az esetleges újabb személyes látogatás megelőzésére?

Felhívná szombaton délben a telefonszámot, érdeklődve az érdeklődés oka iránt, röviden, udvariasan, sőt szívélyes hangon, de mindenesetre hidegen, tartózkodóan. Magáról semmit nem mondana, vagy csak minimális általánosságot, megemlítve (ha alkalom nyílik rá) az el nem válást s a jelenlegi helyzet ideiglenességét. Valószínűleg helyes volna semmiféle kérésnek nem teljesítése, tehát udvarias elhárítása. Nyíltan, kedvesen, határozottan. Mint aki leépített valamit és más területeken tartózkodik, s a múltat semmi körülmények közt nem akarja feleleveníteni s azt sem engedi, ha a másik fél akarná. Még a „keresztmamaság” révén történő esetleges közeledést is elhárítani volna – szerintem – jó. Az egész viszontjelentkezés, gondolom, a nyugodt idegenséget szuggerálná, a haragtalan, de végleges elválás elhatározását, s bizonyára megölné a gyanú csíráit is. Maga már meglehetősen fölényes, nyugodt, biztos. Beszéljen ilyen hangon. Nem is kell előre készülnie a mondanivalóra, elég, ha jól átgondolja és szem előtt tartja a végső célt, vagyis azt, hogy: 1. maga ilyen keresésre mer jelentkezni, 2. semmi esetre sem akarja felvenni az érintkezést, 3. ezt minden harag nélkül teszi.

Én jónak gondolom a tervet. De halogatni nem lehet. Tulajdonképpen már pénteken meg kellett volna tenni, hiszen csütörtökön történt a keresés.

Különösen akkor jó a terv, ha a maga mamájánál járt volna előzetesen a vendég s onnan tudta volna csak meg a címet.

Ha meglepetésszerűen bizonyos konkrét értesülést vetnének a maga szemére: talán legjobb kitérni a válasz elől, előzetesen persze egy rövid cáfolattal, amit kövessen olyasmi, hogy maga nem hajlandó semmi felelevenítésébe belemenni a múlt dolgoknak és sajnálja, hogy a másik fél nem tud szabadulni.

Ne tévessze meg esetleges meleg hang sem! Anyáskodó érzelmességet szorítson vissza udvarias különállása hangsúlyozásával.

Ha mindezt jól átgondolja és helyesnek tartja, tegye meg az érdeklődést. És rögtön utána telefonálja meg nekem a dolog menetét.

Tragikus hang tűrésébe, esetleges fenyegetés meghallgatásába ne menjen bele: udvarias közbeszólás és figyelmeztetés után tegye le a kagylót.

Ez így még mindig jobb, mint egy új látogatás vagy a látogatás várásának elhúzódó izgalma. Nem?

 

Ms 4610/237. A dátum nélküli levelet szimbolikus zárásként iktatjuk a „Mi hárman” fejezetbeli Szabó Lőrinc-levelek végére. Ezzel szakad meg Szabó Lőrincné védnöksége Korzáti Erzsébet felett. A levél 1929. február után keletkezett, miután Vékesék átköltöztek az új, Eszter utcai lakásba; lásd kötetünk 41. számú jegyzetét. Szabó Lőrincné leveleinek hangja is megváltozik ezt követően, inkább Vékes Ödönön keresztül érintkeznek, a férjen keresztül rendelkezne-anyáskodna Korzáti Erzsébet felett, lásd kötetünk 63., 64. számú leveleit. – Még a „keresztmamaság” révén történő esetleges közeledést is elhárítani volna – szerintem – jó: Szabó Lőrincné Vékes Endre keresztanyja.

 

 

 

Vékesné Korzáti Erzsébet levelei Szabó Lőrinchez*
(1926–1930)

89.

Budapest, 1926. december

 

Lőrincke!

Nagyon sajnálom, hogy elutazása előtt már nem tudtam megmondani, megmondani mindazt, amit szerettem volna, és megpróbálom eltenni, mire visszajön. Tegnap még kevesebbet lehetett beszélnem, tekintve, hogy Ödön vagy két lépésre állt a hátam mögött. Köszönöm, s nagyon kedvesnek találom, hogy elküldi a könyvét. Igazán nagy örömet szerez majd vele. Ezt se tudtam szóval megköszönni, és még sok mást, ami jólesik, s most bennem szorult. De ezt legalább megírom most, mert rosszulesett, hogy csak a legridegebb udvariasság hangján köszöntem meg magának.

Pihenje jól ki magát. Utolsó találkozásunkkor az volt az érzésem, hogy sürgős szükség lenne magának a nyugalomra, pihenésre. Én őszintén egy kicsit irigyeltem is érte, nagyon szép lehet most ott! Szeretettel és barátsággal üdvözlöm.

 

Ui.: Ha akad írnivalója, Lőrincke, Madzsarék címén (Madzsarék: Ortopéd intézet, Nyúl u. 8.) elküldheti. És a világért se higgye, hogy elvárom, hogy írjon… de ha van kedve, nagyon örülnék neki, és dec. 26., tudja?

Dec. 18-án, kedv. Lőrincke, arra kérem, ha hazajön, hívjon föl! Számomra igen fontos dologról szeretnék magával beszélni. Csütörtökig valószínűleg benn vagyok az iskolában, de du. is ott leszek.

Bocsánat a papírért, de nincs más kéznél.

 

Ms 4675/19/4. A Tátrába írt levél szövegét Dr. Gergely Pál 1974-es, az MTA Irodalomtudományi Intézetének megbízásából készült átirata alapján közöljük, az átirat gépiratának 293–294. oldaláról. A levél Kabdebó Lóránt Az összegezés ideje (1945–1957) című monográfiakötetéből ismert (Szépirodalmi, Bp., 1980., 411.), vö. kötetünk 69. számú levelével. – Köszönöm, […] hogy elküldi a könyvét: Vagy a Paul Verlaine Válogatott verseire vagy A Sátán Műremekei kötetre utal, mindkettő egyszerre, 1926 végén jelent meg. – Madzsarék címén: Madzsar Józsefné Jáizi Alice (1885–1935) a Mensedieck-féle női testkultura, a modern gyógytorna ill. a mozdulatművészet meghonosítójának tanfolyamára járt Vékesné Korzáti Erzsébet és Szabó Lőrincné is. – Dec. 18-án: Valószínűleg utalás szerelmi évfordulójukra. Utóbb ezt december 17-én ünnepelték.

 

 

90.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Kedves Lőrinc, írnom kell, mert sohasem tudok veled beszélni. Részint mert nincsen rá idő, s mert ha együtt vagyunk, neked csak „egyre” van egy kis időd, amikor is előtte még nincs türelmed beszélni, utána pedig már nincs türelmed.

Nem akarok „szakítani” veled – erre már az idők folyamán rájöttem: úgysem sikerül, majd csak rád bízom. – Csak arra kérlek, légy segítségemre abban, hogy elviselhető legyen a mostani helyzetem. Ha én kerüllek és nem akarok együtt lenni veled – mint ahogyan most is van –, annak mindég megvan az oka. És olyankor jobb, ha magamra hagysz. Nem akarom részletezni, mennyit kínlódom sokszor, és nincs, kihez forduljak. Nagyon egyedül maradtam, igen nagy részt vettél el Kláriból. Tehozzád nem fordulhatok, te mégiscsak a te szempontodból ítélsz, ez természetes is, nem is rovom fel hibádul.

Én nagyon nem látok tisztán, már egészen összezavarodik bennem minden, nem tudom már, mi a helyes.

Ez a levél is kezd már egészen zavaros lenni. Most megpróbálok szorosan a tárgynál maradni. Tehát: ha én nem akarok veled lenni, ne ellenkezz. Nálatok sohase akarj megcsókolni, mert engem az rettentően zavar. Ez igazán nem sok, ennyit meg lehet tenni. Nálam az igen nagy dolog, hogy téged szeretlek, de nálad igazán mindegy, eggyel több vagy kevesebb, 25 vagy 26.

Éppen azért, mikor én nagyon érzem a terhét, hogy szeretlek, hagyj magamra. Hallatlanul szégyellem magam sokszor, mégiscsak egy aljas csalás avval szemben, akit a legjobban szeretek, Ödönről nem is beszélve, aki eltart. Na, és az önbizalmam, ami régen oda van, szörnyű hitvány féregnek érzem magam, akinek nincs joga semmihez sem, ami rendes és tiszta. Mégiscsak arról van szó, hogy én is csak sorakoztam, besoroztál. Valamit kellene mondanod, valami erőset és elfogadhatót, ami megszüntetné bennem ezeket a gondolatokat végérvényesen. Jobb lenne, ha kevésbé szeretnélek.

Vagy nem is tudom már, illetve sohasem tudtam, mi lenne jobb.

Légy szíves, találj ki valamit, és közöld vélem.

Képzelem, hogy meg fogsz rémülni, hogy ilyen veszélyes dolgokat írtam le. Azt tudom, nem is kellene leírnom: égesd el gyorsan.

A te ceruzáddal írtam, jó hogy leírtam ezeket, úgy „kimentek” belőlem.

Szerbusz

B.

 

A levelek azonos formátumúak, jegyzettömbből való vonalas lapocskák, felül két lyukkal. Az egyik dátumozatlan, a másik dátumozott. Ezekre utalhat esetleg Szabó Lőrinc 1928. július 25-én éjjel írott (74. számú) levele: „Leveledet meg két régi kis írásodat, ami nekem szólt, emlékszel rájuk?, mindennap elolvasom egypárszor. A szavaidat akarom belőlük hallani.”

Ms 6310/19.

 

 

91.

Budapest, 1928. június 2.

 

Már lefeküdtem, egyedül vagyok, de te itt vagy velem. Az asztalomon fekszik egy itt hagyott üres cigarettadobozod, kezembe fogom, nézem, mintha még meleg lenne az érintésedtől. A csokoládédat eszem s a te ceruzáddal írok.

Mikor ma elmentél, nagyon elszégyelltem magam, arra gondoltam: hogyha egy kicsi is igaz abból, hogy szeretsz, akkor én nagyon hálátlanul viselkedem veled szemben, mikor nem tudok hinni neked. De látod, azért sem merem elhinni, mert túl nagy boldogság lenne számomra, ha csak félig is igaz volna.

Most azért írok, mert meg akarom köszönni a mai kedvességedet. Olyan borzasztó elhagyatottságban ültem itthon már két napja, fáradtan, reménytelenül és elkeseredve. Jöttél, és kissé megnyugodtam, és most először érzem, hogy talán mégis vagyok valaki a te számodra, akire néha gondolsz és akivel kicsit törődsz. Különben miért jönnél hozzám?! Nem igaz? Szeretnék hinni neked. Igazán senkim nincs rajtad kívül, Klári már úgysem szeret, és hát valahogy furcsa lenne, ha még azt kívánnám, hogy szeressen is.

Én most jókedvű vagyok és örülök a te kedvességednek, nem akarok szomorú dolgokra gondolni, hanem elmondok egy-két gyerekes dolgot, amiért ne nevess ki.

Egyszer itt voltál este, jó sokáig, s mikor elmentél, a szobában maradt a szagod. (Most nehogy egy rossz szagra gondolj.) Egészen beleburkolóztam, s úgy aludtam el, mintha veled aludnék. Még másnap is éreztem, s szinte sajnáltam kinyitni az ablakot.

Ha itt hagysz magadtól valamit, akármilyen szemetet, pár napig mindég ugyanazon a helyen hagyom, ahol te hagytad. Egy cigarettavéget s kis hamut, amit egy pici vázában hagytál, minden reggel köszöntök.

Egészen elálmosodtam, szerbusz.

 

A levelek azonos formátumúak, jegyzettömbből való vonalas lapocskák, felül két lyukkal. Az egyik dátumozatlan, a másik dátumozott. Ezekre utalhat esetleg Szabó Lőrinc 1928. július 25-én éjjel írott (74. számú) levele: „Leveledet meg két régi kis írásodat, ami nekem szólt, emlékszel rájuk?, mindennap elolvasom egypárszor. A szavaidat akarom belőlük hallani.”

Ms 6310/21.

 

 

92.

Bécs, 1928. július 10.

 

Bécsben állunk, másik kocsiba kell szállni. Eddig minden rendben van. Hegyeshalomtól aludtam keveset. A vonat ½ óráig áll.

Üdvözli

Bözsi

 

Ms 6310/22. A schönbrunni képeslapot a szerkesztőségbe küldi Vékesné Korzáti Erzsébet.

 

 

93.

Enschede, 1928. július 12.

 

Kedves Lőrinc, egyelőre nagyon fáradt vagyok, nem tudok bővebben írni. Ha alkalma lesz, olvassa el Ödönnek írt levelem, abban részletesen leírtam utazásom s megérkezésem.

Kedves és barátságos itt minden.

Üdvözli

Bözsi

 

Ms 6310/23. Az enschedei képeslap címzése a lakásra szól. – Ha alkalma lesz, olvassa el Ödönnek írt levelem, abban részletesen leírtam utazásom s megérkezésem: Lásd kötetünk 71. számú levelét és jegyzetét, benne a beszámoló levelet.

 

 

94.

Enschede, 1928. július 18.

 

Kedves Lőrinc, küldök magának egy német levelet, kérem, fordítsa le nekem, s küldje vissza. Ezt nem magyarázom külön, hisz ha a német levelet elolvassa, tudni fogja, miről van szó.

Hát én még nem tudok tiszta képet nyújtani ittlétemről. Nagyon kedvesek hozzám, ez bizonyos, szinte lesik minden kívánságomat. Ezért sok minden, ami nekem kényelmetlen, enyhébb színezetet kap. Én most sok mindenre azt mondom, hogy nem bánom, mert meg akarok hízni. Azonkívül nemcsak egy hízási lehetőség van, hanem megismerhettem, illetve eljuthattam egy messzi idegen országba. Imádom az utazást, a változatosságot – s bizony ezt pénz nélkül nemigen lehet megszerezni –, s ha jobban megvizsgálom magam, talán inkább ez csábított ide, mint a hízás.

Kérem, hogy ennyi hibát ejtek, az azért van, mert nagyon fáradt vagyok. Most este 11 óra van, s ma kirándulni voltunk Denekampba, a német határ ½ óra járás. De ma kissé ideges vagyok, s levélírással próbálom levezetni.

Persze most ez után csak az a kérdés következhet: gondol-e néha rám?

Én itt és az úton is nagyon jól viseltem magam még eddig, remélem, továbbra is kibírom.

Klárinak írtam egy hosszú levelet, előbb elküldtem Ödönnek, olvassa el ő is, mert lusta vagyok ugyanazokat kétszer leírni, maga is olvassa el. Ödönnek ugyan jeleztem, de hátha elfelejti. Klárinak az útról is írtam levelet, s Bécsből magának is egy lapot. Kérem, írja meg, megkapták-e ezeket, különösen Klárinak írt levelem sorsa érdekel.

Ha ideje van, legyen olyan jó nekem azonnal válaszolni, s a fordítást is elküldeni. Oly unalmas itt.

Most biciklizni fogok tanulni, már próbáltam is, azt hiszem, fog menni.

A képekkel nem vagyok valami nagyon megelégedve.

Tudja, hogy még alig írtam magukon kívül valakinek. 1-2 lapot esetleg. Képtelen vagyok írni, most is nehezen írok, mert amit szeretnék írni, azt nem akarom. Maga olyan ijedős, mindjárt írna egy levelet, hogy: Bözsi, vigyázzon magára, ne gondoljon szamárságokat! Pedig már megszokhatta volna, hogy én csak beszélek, de semmit sem teszek, amit esetleg még szeretnék is.

Ezt azért írom, mert megtörténhet, hogy én mindenféléket fogok írni, amiket megfigyelek magamon, de ez mind csak teória, nem kell megijedni.

Isten vele, most már mégiscsak lefekszem, azt hiszem, nem fogok magának sok levelet írni Hollandiából, nyugtalanná tesz.

Ödönnek beszéljen erről a levélről, de ne mutassa meg neki, amit jónak lát, mondjon el. Klárinak ugyanúgy.

A könyveket várom, és kérem, valami térképet is küldjön, természetesen nem nagyot. Előre is köszönöm.

Üdvözli

Bözsi

 

Címem: H. A. Weustink,

  Enschede

  Roomweg-43

  Holland

 

Ms 6310/24. Vékesné Korzáti Erzsébet első levele Enschedéből Szabó Lőrinc számára. – Küldök magának egy német levelet, kérem, fordítsa le nekem: Ezzel indul el az Emil nevű német fiúról váltott levelek és feddések sora, a levél és fordítása nem került elő, vö. kötetünk 13. számú levelének jegyzetével. – Klárinak írtam egy hosszú levelet, előbb elküldtem Ödönnek, olvassa el ő is […] Klárinak az útról is írtam levelet, s Bécsből magának is egy lapot […] különösen Klárinak írt levelem sorsa érdekel: Ezekből a levelekből csak a bécsi lap ismert (kötetünk 92. számú levele), a többi hiányzik, hacsak a hosszú levél nem azonos a Vékes Ödönnek írottal, amit a 71. számú levél jegyzetében közlünk. – Most biciklizni fogok tanulni, már próbáltam is, azt hiszem, fog menni: Erre tér vissza Szabó Lőrincnének írott 1928. augusztus 2-i (2. számú) levelében: „Biciklizés már kezd jól menni”. – A képekkel nem vagyok valami nagyon megelégedve: A Vékes Ödönnek küldött levélben látta Szabó Lőrinc a képeket, akkor írta 1928. július 14-i (71. számú) levelében: „A fényképek egészen jók, ugye?”; erre válaszol most Vékesné Korzáti Erzsébet, majd még visszatér az 1928. augusztus 3-i (99. számú) levelében: „Zolinak is írtam, már régen, mi van vele. Írhatna valamit a fényképezésről, például: hogyan kell gázfénypapírral másolni? Csináltam már egypár képet, de egyik gyengébb, mint a másik, sajnálom, hogy nem hoztam magammal azt a kis útmutató füzetecskét, tudja, magának beszéltem róla. Ha Zoli tudna valami alkalmasat, nagyon örülnék, ha eljuttatná Ödönhöz, ő kifizeti, s elküldené nekem.”; a képek ismeretlenek. – A könyveket várom, és kérem, valami térképet is küldjön: Lásd kötetünk 9. számú levelének jegyzetét. – Weustink: A család nevét Szabó Lőrinc a különböző gépiratos levelekben és e levél másolatában is legtöbbször Wenstink-nek írja. Vékesné Korzáti Erzsébet ebben a levélben egyértelműen Weustink-nek írja, az u betű fölött még a rövidséget is jelzi; jómódú pékdinasztia Enschedében, Vékes Endre gyermekei utóbb fel is keresték a családot; előző évben, 1927-ben is volt a családnál vendégségben a kis Vékes Endre, ezt követő karácsonyi küldeményüket kísérő levelük magyar nyelvű fordítását ma is őrzi (a fordítás hevenyészett helyesírását megigazítva közöljük a levelet):

 

 

Tisztelt Vékes család!

Most, hogy a Mikulás bácsi hete van, december 6-ika, mely napot itt a gyermekek részére ünnepelünk, nem felejtettük el, hogy kis Endre részére is a klumpát ki ne tegyük. Ugyanis itt a szokás járja, hogy nemcsak otthon éri a gyermekeket ilyen kedves meglepetés, de úgy az iskolában is. Ilyenkor a gyermekek a klumpájukat az ablakba rakják. Olyan kedves jelenet az, mikor a gyermekek boldog orcáit látjuk, kivált azt a jelenetet, mikor Endre a nevelőszülők ajándékát kézhez kapja. Kedves szülők, egy nap sem múlik el anélkül, hogy ne beszélnénk mi kis Endrénkről. Mi kis Antonunk a szivargyűrűket gyűjti részére, az édességek Endréé, és a repülőgép pedig hátulról felhúzandó, és a szárnyakat szétterjeszti. A cipőket az iskolában kell viselni, a kesztyűket pedig az úton, mikor iskolába megy. Elképzeljük előre is, hogy milyen nagy örömet fognak szerezni az ajándékok. A nagymama és a szülők részére egy kis dobozban szaloncukor egybeöntve, és egyéb csekélységek, mit csak úgy becsomagoltunk. Reméljük, hogy annak tartalma csak örömet fog szerezni. Mi mindnyájan máskülönben jól vagyunk. Anton most 14 napon át beteg volt, kanyaróban volt, de most már ismét jól van, s jár is iskolába.

Hogy vannak önök mindnyájan? Mit önöknek is viszont szívből kívánunk. Reméljük, mi kis Endrénk is jól van, és egészséges. Micsoda jó is volt, mikor ő még itt volt. Mi mindig leveleiket oly türelmetlenül várjuk, és reméljük, hogy mindig csak a legjobb híreket fogjuk önökről és úgy Endréről is hallani.

Úgy igen kérjük arról értesíteni bennünket, hogy a csomagot meg-e kapták. Kedves Endre, hogy vagy te? Jársz-e iskolába? Tudsz-e már olvasni és írni? Kérjük mindent megírni, s reméljük, hogy semmit sem fognak kifelejteni.

A nyáron az iskolaszünetre szívesen fogjuk őt viszontlátni, a három hónapi szünetre, és ez igen jó hatással volna úgy az egészségére is. Ünnepeljetek egy kedves születésnapot.

Szívélyes üdvözlet mindnyájunktól, de kivált mi kis Endrénknek.

Weustink család

 

Az 1927 Mikulásakor küldött levél előlegezi az 1928-as utazást, amikor is Vékesné Korzáti Erzsébet is elutazik külön vonattal a fia után.

 

 

95.

Enschede, 1928. július 26. este 10 óra

 

Nem írok megszólítást, mert itt azt hiszik, Ödönnek írok, s esetleg meglátják, hogy más név van a levél elején.

Ma, csütörtök reggel kaptam meg leveledet, az ágyban olvastam el. Betakaróztam vele, bőrömhöz szorítottam, hátha megérzek valamit belőled. Nagyon-nagyon örültem a levelednek, jó volt olvasni, éreztem meleg húsodat, míg olvastam, s borzasztó kívánság fogott el utánad. Rettenetes ez a távolság, ami köztünk van, s amit pedig kívántam, sőt türelmetlenül vártam. Nem érdemlem meg meleg és hosszú leveledet: nem gondoltam rád annyit s nem vágytam úgy utánad, mint te. Most persze leveledtől forró lettem, s odaadnám a két kilót, amit híztam, ha egy órára csak a karjaid közt lehetnék. Amíg írok erről, elképzelem, s nagyon rossz a tudat, hogy ez egészen lehetetlen egypár hónapig. Természetesen képtelenség mindenféle találkozási terv, egészen lehetetlen, nem is jó rágondolni. – Mert olyan jó volna, s nem lehet. – Igen, bevallom, nem gondoltam rád úgy és annyit, mint te szeretnéd. Ennek kissé magad is oka vagy. Én nagyon fájó szívvel indultam el Pestről, nagy tövis volt az a bizonyos éjszakai elmaradásod, tudod, amiről szóltam is neked. Annától tudtam meg, annyival is inkább rosszul esett, mert akkor este együtt voltunk, ha emlékszel, te telefonáltál állítólag Mikesnek. Képzelheted, azután, hogy megtudtam éjszakai elmaradásodat, milyen gyötrelmeim voltak. Azt is gondoltam, hogy már onnan (telefonon) beszéltél meg valakivel egy együttlételt. Szégyennel és haraggal gondoltam rád. Még mindég sokszor nem tudom megérteni a te különös természetedet. Azért írom, hogy: sokszor, mert néha közel járok a megértéshez, de csak közel. De hát erről nem akarok írni. Hiába vagy akármilyen, mégiscsak szeretlek én téged. Pedig szeretném, ha ki tudnám irtani magamból ezt az érzést. Amennyi gyönyörűség, annyi keserűség is. Vagy minél kevesebb „lelkieket” belevonni ebbe a viszonyba – ami most éppen mindég szaporodik. Maradhatott, illetve lehetett volna ez csak egy érzéki viszony, vagy még nem késő, ne törődj te annyit velem, ne akard, hogy szeresselek, azért én tudnék veled lenni. Talán sokat kellene együtt lennünk, s aztán elmúlna. Nagyon sokat még nem voltunk együtt egyhuzamban. De persze ezt nem lehet kipróbálni. Lehet, hogy egész rosszakat halmozok itt fel. De annyira szeretnék nem érezni irántad semmi szerelmi vágyat. Ugyanakkor azt is tudom, hogy: nagyon-nagyon jó, hogy vagy az én életemben, nem tudnálak senki mással pótolni, és nagyon nehéz lemondani rólad. Szörnyűség, hogy hova jutottam! Micsoda ocsmány és képmutató vagyok (Klárira gondolok).

Alapjában véve nem ez a természetem, illetve nem ítélem el az ilyenféle dolgokat, csak, mondhatnám, a nevelés megrontott. Éppen ezért nehéz nekem. Na, de erről sem akarok írni.

Jó most arra gondolni, hogy szeretlek téged, a szádra gondolok, a húsodra, a mohóságodra, melegségedre. Nagyon nélkülözlek, egyáltalán, rossz így szűzen élni, nem tudom, kibírom-e? De ki akarom, mert meg akarok hízni. Most nagyon nehezen tudok másról írni, mint arról, hogy kívánlak. Éjjel 11 óra van, mindenki alszik, én egyedül vagyok a szobában, most ment fel aludni a legnagyobb fiú (24 éves). Ha szigorú akarok lenni magamhoz, meg kell állapítanom, hogy hatással volt rám a helyzet, idegen új férfi, idegen lakásban, éjjel egyedül, kissé izgatott. Várjál csak, hogy egészen pontos legyek, úgy írok, mintha nem is magamról írnék: bennem a nőstény érezte a hím varázsát. S azt hiszem, tetszem neki s a másiknak is, észreveszem apróságokból. De ez mind nem fontos, csak azért írom meg, mert nagyon őszinte akarok lenni. S erről az oldalról nem kell félni, ezek rém jámbor és tisztességtudók, s én nem tudnék ezekkel szemben magamról megfeledkezni.

Szeretlek, Lőrinc, ne írj többé ily forró levelet, mert hazamegyek, nem bírom ki az időt a csókjaid nélkül, vagy mit is írok, csak írj minél többet, oly jó olvasni. A fényképedet ha nézem, gondolatban föléd hajlok, rád simulok, ha megelevenednél, de jó lenne. Igen, írj minél többet, én sajnos nem írhatok oly sokat, már nagyon kevés pénzem van. Nem is tudom, mire fogyott el ily hamar. Majd kérek tőled „bélyegre”, ha elfogy. Ez tréfa, remélem, érted. Nem engednek itt semmit vennem, azt mondják, az ő lányuk vagyok, s a papa sírni fog, ha nem tőle fogadok el mindent. Nagyon-nagyon kedvesek és szeretnek engem, a mama felemelt ma az ölébe, hogy milyen nehéz vagyok. Most egy kis komiszság jön, jó? Az egyik fiú is megpróbálta.

Ja, drágám, én nagyon félősen küldöm a leveleim a redakcióba, hátha felbontják, vagy valahogy Klárihoz jut. Szeretném, sőt kell valami más megoldást találni, sürgősen, mert én még egyszer nem akarok a redakcióba írni. Mondom, félek. Találj ki valamit, s írd meg.

A német levél nem jelent semmit. A fiúval jóval Frankfurt a. M. után kerültem egy kocsiba, mikor is nekem át kellett mennem egy közvetlen arnheimi kocsiba. Ő már ott volt, éjjel, illetve hajnal felé volt. Az én eddigi kocsimban nem volt hely, s csak ülve, szorongva tudtam kissé aludni. Az új kocsiban volt bőven. Lefeküdtem, fáztam, ő valahogy észrevette s rámterítette a kabátját. Mikor kivilágosodott, beszélgettünk kicsit, ő mindvégig nagyon kedvesen, figyelmesen, de tartózkodóan viselkedett. Kölnben leszálltunk a vonatról, úgy 4-5 óra lehetett reggel. Megmutatta a kölni dómot, csak kívülről, mert be volt zárva. A dóm közvetlen a pályaudvar mellett van. Körülsétáltuk azt a teret, ahol a dóm van, ő felajánlotta a karját, mindössze egyszer szorította meg jobban, mint kellett volna, valami fordulatnál, vagy nekem egy rossz lépésemnél, ezt már nem tudom. Még a pályaudvar éttermében egy-egy meleg kávét ittunk, amit nem engedett nekem fizetni. Düsseldorfig utaztunk együtt: tehát rövid ideig. Persze, te most azt gondolod, mi lett volna, ha tovább utazunk együtt!

Biztosítalak, nem történt semmi, megírnám különben. Hogy mi az a: „dolog”, azt nem tudom, lehet, hogy te fordítottad le rosszul. A csókokat nem értem, nem csókolóztam vele és mással sem, pedig már szerettem volna, nem éppen vele, de mással. Nem tudom ismételni elégszer, hogy engem nem kell félteni. Hála isten, nem szaladgál olyan sok Szabó Lőrinc a világon. S bennem ha a vágy meg is van sokszor, nem jut el a tettig. Egy másik férfi is volt a vonaton, aki azt mondta, hogy szép vagyok, és félre nem érthetően megfogta a karomat, én egy mozdulattal megszabadultam tőle s gyorsan leráztam a nyakamról. Persze csak képletesen. Ez a frankfurti ifjú nagyon szimpatikus volt, sokat gondoltam rá 1-2 napig, de most talán már meg sem ismerném. De azért légy szíves, ezt a mellékelt levelet fordítsd le. Mulattat az ilyen levelezés. Már 12 óra van, még mindég kívánlak és szeretlek. Híztam két kilót. Ma megkaptam a német szótárt. Köszönöm. A P. Naplónak nagyon fogok örülni, Ödön nem küldte. Alig várom már, hogy jöjjön. Milyen jó lesz egy kis magyar újságot olvasni, itt különben sincs semmi olvasnivalóm. Igazán nagy örömet szerzel vele, ha küldeted.

Kedves drágám, olyan jó lenne átölelni a nyakadat, kétszeresen átölelni téged. Hízlalom neked a karjaimat.

Ezt kihagytam a német fiúra vonatkozólag: ő kért, írjak neki, ha megérkeztem, s a címemet is elkérte. Írtam is egy rövid levelet. Melyben írtam a megérkezésemről, ittlétemről, s megköszöntem útbaigazításait, figyelmességét. Hogy ő miért írt olyan meleg hangú levelet, nem értem. Nem tudom, mit nevez szép emléknek! Ha csak azt nem, hogy kávét ivott velem az étteremben.

Szervusz, drágám, most már megyek aludni, rád gondolok, szeretlek, írjál sokat. Örülök, hogy szeretsz, nagyon kedves tudsz lenni (néha) sokszor. Nem tudom biztosan, néha-e vagy sokszor, azt hiszem, inkább néha. De ma sok kedvességet küldtél nekem, úgy körülöleltek becéző szavaid. Betűid megelevenednek, ha olvasom, csókjaiddá válnak. Lőrinc, Lőrinc, nagyon kívánlak most, látom a szemeidet, szád puhaságát érzem, de csak képzeletben. Látod, én sem tudok könnyen elszakadni tőled még így sem.

Szeretnélek sokszor megcsókolni:

Bözsi

 

Szeretném, ha leveleimet elégetnéd, vagy inkább küldd vissza, akkor biztos vagyok benne, hogy meg van semmisítve.

B.

 

 

július 27. reggel

Majdnem nagy baj lett abból, hogy az éjjel olyan sokáig fennmaradtam. ½ 1-kor feküdtem le, többiek már mind aludtak. Nekem kellett a gázlámpát eloltani, nem tudtam jól, s nyitva maradt. Pár óra múlva az egyik lány felkelt, lement valamiért s az ajtót nyitva hagyta. Én felébredtem s gyanús szagot éreztem, de nem gondoltam semmire. A lány visszafeküdt, nem vett észre semmit. De amint visszajövet jobban kinyitotta az ajtót, még több szag tódult be. Rögtön tudtam, hogy nem jól oltottam el a lámpát, felkeltettem a mellettem alvó lányt, azonnal lement, tényleg a lámpából ömlött a gáz.

Rémes, mi lett volna, ha az első lány, aki nem érezte meg a szagot, gyufát gyújt. Vagy ha esetleg nem kel fel éjjel, én nem ébredek fel, egész éjjel ömlik a gáz, így kb. 3 órát volt nyitva.

Rémes, egész kétségbe voltam esve. A háziak nagyon kedvesen viselkedtek, nevettek ijedségemen, de azért mégis nagyon kellemetlen.

Most, hogy lejöttem a hálókamrából, jött meg az első Pesti Napló, szerda, júli 25-i. Nagyon örülök neki.

Kicsit fáj a fejem a gázszagtól, kicsit mindnyájunknak. Rémes, micsoda pech.

Na, de már nem írok többet, szervusz.

Bözsi

 

Ms 6310/26. Ma, csütörtök reggel kaptam meg leveledet: Szabó Lőrinc 1928. július 23-i (72. és 73. számú, együtt elküldött) levelét. – Nagy tövis volt az a bizonyos éjszakai elmaradásod […] telefonáltál állítólag Mikesnek: Együtt maradhattak volna az elutazás előtt egyik éjszaka, és Vékesné Korzáti Erzsébet azt tételezte fel, hogy Mikes Lajosra, apósára és szerkesztőjére hivatkozva esetleg egy másik találkozót beszél meg Szabó Lőrinc (lásd Szabó Lőrinc reagálását az 1928. július 30-i, 77. számú levelében); valószínűleg erre az összezördülésre emlékezve magyarázza korábbi, 1928. július 14-i (71. számú) levelében olyan részletesen újabb Mikesnél tett esti-éjszakai látogatását. – Anna: Szabó Lőrincék házvezetőnője. – Éjjel 11 óra van, […] most ment fel aludni a legnagyobb fiú (24 éves). […] idegen új férfi, idegen lakásban, éjjel egyedül, kissé izgatott: Szabó Lőrinc 1928. július 30-i (77. számú) féltékeny hangú levelében válaszol. – Majd kérek tőled „bélyegre”, ha elfogy: Ironizál, lásd a 7. számú levél jegyzetét, valamint a 14., 76–77. számú leveleket. – Én nagyon félősen küldöm a leveleim a redakcióba, hátha felbontják, vagy valahogy Klárihoz jut. Szeretném, sőt kell valami más megoldást találni, sürgősen, mert én még egyszer nem akarok a redakcióba írni: Szabó Lőrinc 1928. július 23-i (73. számú) levelére válaszol, amelyben ezt olvassa: „írj ezután is így, Rákóczi út 54. alá, s jelölj annyit a levél hátán, hogy H. A. Weustink Enschede stb. Ezt azért, hogy esetleges távollétemben, szerkesztőségi kéziratküldeménynek gondolva, föl ne bontsák. Írj egészen augusztus 24-ig, azután majd kitaláljuk, hogyan levelezzünk. Leveleidet gondosan megőrzöm, te is vigyázz az enyéimre, s ha nem lehetne, égesd el őket.”; Vékesné Korzáti Erzsébet ezt követő aggodalmaira az 1928. július 30-i (77. számú) hosszú levelében küld megnyugtató sorokat Szabó Lőrinc: „A leveleidet ne féltsd, úgy őrzöm őket, mint a két szemem világát. Nem égethetem el őket, nem küldhetem vissza, nem mondhatok le róluk, míg legalább vissza nem jöttél. Velük, bennük vagyok: veled és benned. Te nyugodtan írhatsz a szerkesztőségbe, múltkor írt pár soromtól ijedtél meg biztosan. Nem bontanak fel, s mindent hónapokra megőriznek itt a szolgák. Ennél megbízhatóbb hely nem lehet. Csak fölösleges aggodalomból írtam, hogy jelezz feladót, a magánjelleg feltüntetésére. Ha azonban akarod, poste restante is levelezhetünk, írj erről, s akkor utánajárok, hogyan kell, s legközelebbi válaszod után már úgy írok, hogy minden címzést részletesen megmagyarázok. Nem is kell hozzá részletesség. De, mondom, fölösleges változtatni postánkon. Csak arra vigyázz, hogy egy időponton túl, melyet közölni fogok még veled, ne írj egy darabig.” – Légy szíves, ezt a mellékelt levelet fordítsd le: A fordítandó válaszlevél szövege (leltári száma: Ms 6310/25.), lásd még Szabó Lőrinc 1928. július 30-i, 77. számú levelét és jegyzetét:

 

 

Kedves E… B…

Levelére kissé körülményesen tudok válaszolni. Ha németül akarok írni, el kell küldenem B.Pestre, ott lefordítják, visszaküldik, s csak azután küldhetem el magához.

Hogy mikor utazom vissza, azt még nem tudom, hamarosan nem, az biztos. Azt hiszem, három hónapig maradok itt. Jó itt, csak kár, hogy nem tudok senkivel sem beszélni, kissé ugyan már értek hollandul, de az nagyon kevés.

Visszautazásomkor nagyon szívesen megnézném Frankfurtot, feltéve, ha időm lesz rá, mert lehet, hogy a magyarországi gyermekvonattal fogok visszautazni, amivel kisfiam is utazik. De ez még bizonytalan. Mindenesetre addig még megírom magának. Örülni fogok, ha ír.

Üdvözli

 

– –

 

Ma megkaptam a német szótárt: Szabó Lőrinc 1928. július 20-i (72. számú) levelében jelezte megküldését. – A P. Naplónak nagyon fogok örülni, Ödön nem küldte: Szabó Lőrinc küldeti Enschedébe a Pesti Naplót (lásd a 3. és 74. számú leveleket). – Hízlalom neked a karjaimat: Szabó Lőrinc válasza az 1928. július 31-i (78. számú) levélben: „Írtad, nekem hízlalod a karjaidat. Várlak.” – Július 27. reggel: a levél ezen záradékszerű része külön leltári szám alatt található: Ms 6310/27. – Nekem kellett a gázlámpát eloltani, nem tudtam jól, s nyitva maradt: Szabó Lőrinc válasza az 1928. július 31-i (78. számú) levélben: „A gáz-eset rémes volt. Vigyázz nagyon, szeretlek.”

 

 

96.

Enschede, 1928. július 30. hétfő reggel 11 óra

 

Kedves Lőrinc,

ma reggel az ágyban éppen arra gondoltam, hogy felkelek s írok neked, mikor pár perc múlva felhozták leveledet. Már kétszer az ágyamba jöttél, sajnos, csak levélben. Hogy valóságban is lehetséges legyen, az képtelenség, nem lehet semmit kitalálni, hogy míg itt vagyok, találkozzunk. Nagyon sok pénz kellene hozzá. Ne is gondolj rá. Azt talán mondanom sem kell, hogy nagyon nagyszerű lenne, és boldog lennék, de ismétlem, lehetetlen, és ne is gondolj rá többet.

(Belgiumban fekete Klárit is meglátogatnád?)

Tudod, nagyon különösképpen érzek a leveleiddel szemben. A szívem örül, az eszem azt mondja: nem jól van ez így. Boldog vagyok, szomjasan szívom magamba minden szavadat, közben egészen megrémülve gondolom, hogy: nem lesz ebből szabadulás, szép csendes elválás, jó barátság, hanem egy még eszeveszettebb szerelem, s végigborzong rajtam a majd első együttlétünk minden gyönyörűsége.

Szomorú vagyok, elszomorít ez a szerelem, amiről azt hittem, bennem már végét járja. Különösen az utazásom ideje alatt éreztem így, azért is volt olyan az első levelem, ami neked nem tetszett. Nem volt az csinált idegenségű. Nem jött melegebb hang belőlem. Te talán azt mondod: elég már ebből, hisz mindég meg tudsz győzni, s az az utolsó eset sem olyan fontos, hogy annyit gondoljak rá. De ennél az utolsónál éreztem a többi régit is, s ugyancsak éreztem azt is, hogy sohasem tudsz te más lenni. Egyik karoddal engem ölelsz, s tudsz ugyanakkor mást is ölelni a másik karoddal. Ezt ne vedd szemrehányásnak, csak megállapítom, hogy ez így van, és ezt nehéz elviselni, azért nem tudtalak soha egészen szeretni – habár nagyon sokszor nagyon boldog voltam karjaid közt –, vagy talán rosszul fejezem ki magam. Mert ahogy leírtam, hogy: nem tudtalak soha egészen szeretni, rögtön éreztem, hogy ez nem lehet igaz. Hanem inkább az, hogy: nem mertem teljesen átadni magam ennek a szerelemnek mindég. Talán éppen most, mikor én írok neked, olvasod te az én levelemet. Írd meg, mikor kaptad meg. Ide írhatsz annyit, amennyi jólesik, nem feltűnő, ezek olyan ártatlan emberek, hogy még a gyanút sem ismerik. A Napló jár, szerdától, amint írtam is. A verseidet, amik eddig megjelentek, szeretném megkapni. Nagyon jólesik az újság mindennapi érkezése, köszönöm neked.

 

 

folytatás délután 4 óra

Most a fűben fekszem egy parkban, mert itt nem „tilos a fűre lépni” – s úgy írok neked, azaz befejezem s feladom levelem. Itt hemperegnek körülöttem a kis hollandi gyerekek. A park végében – odalátok – lendül a hinta. Én fekszem a fűben és rád gondolok, a kezeidre, melyekkel oly jól tudsz simogatni. Hogy kihűl a testem minden érintésedtől, mire újra együtt leszünk! Szervusz, csókollak sokszor, írjál minél többet, örülök neki nagyon.

Ölellek,

Bözsi

 

Ms 6310/28. Már kétszer az ágyamba jöttél, sajnos, csak levélben: Ekkor az 1928. július 25-i (74. számú), korábban pedig az 1928. július 23-i (73. számú) levelekre utal. – Hogy valóságban is lehetséges legyen, az képtelenség: Lásd Szabó Lőrinc 1928. július 20-i (72. számú) levelét: „És folyton értelmetlenül azon töröm a fejemet, hogyan lehetnék megint veled”, 1928. július 25-i (74. számú) levelét: „Mondom, hogy Simon Klára esetleg Belgiumban, szomszédságodban fog nyaralni, beszélünk az amszterdami olimpiászról s a nagy újságcikktömegről […] s ekkor azt mondja Ödön: miért nem tudtam megcsinálni, hogy engem küldjenek ki tudósítónak?” Utóbb, az inkriminált vers megjelenése után 1928. július 29-i (76. számú) levelében már imigyen szövi tovább a gondolatot, akár visszavonás értékkel: „Annyi azonban bizonyos, hogy utazásommal kapcsolatban […] a Hollandia szót én nem ejthetem ki előtte.” – Belgiumban fekete Klárit is meglátogatnád?: Rudas Klára, a szőke Szabó Lőrincné mellett a baráti szóhasználatban ő a fekete Klára (lásd Szabó Lőrinc 1928. július 25., 7-es számú, már idézett levelét). – Te talán azt mondod: […] az az utolsó eset sem olyan fontos, hogy annyit gondoljak rá: Az a bizonyos péntek este, amelyre Vékesné Korzáti Erzsébet előző, 1928. július 26-án írt (94. számú) levelében hivatkozott, mint okra, amiért visszatekintve ebben a levélben is még azt írja, hogy: „Szomorú vagyok, elszomorít ez a szerelem, amiről azt hittem, bennem már végét járja.”, és amiért első, 1928. július 18-i (94. számú) leveléről most is azt írja: „nem jött melegebb hang belőlem.” – Talán éppen most, mikor én írok neked, olvasod te az én levelemet. Írd meg, mikor kaptad meg: Szabó Lőrinc Vékesné Korzáti Erzsébet kérdezett, 1928. július 26-i (95. számú) levelét július 30-án, hétfőn kapja meg a redakcióban, és este válaszol rá (lásd 76., 77. számú leveleket). Amikor pedig ezt a levelet kapja meg, már nem erre a kérdésre válaszol, már más drámai problémával lesz elfoglalva Szabó Lőrinc, lásd 1928. augusztus 2-i (79. számú) levelét: „Most kaptam meg hétfőn délutáni leveledet. Nagyon örültem neki.”; és ezután számol be Vékesné Korzáti Erzsébetnek a feleségnek tett vallomásról. – A Napló jár, szerdától, amint írtam is: Pesti Napló, lásd a 3., 74., 75. és 95. számú leveleket.

 

 

97.

Enschede, 1928. július 31. kedd délelőtt 11 óra

 

Lőrinc, Lőrinc vedd el tőlem ezt a nagy szerelmet, ami így hozzám kiált két országon keresztül. Nem kell nekem, nem akarom, hogy szeress, kínlódom miatta! Az egész életem kuszáltnak látom tőle, minek nekem még egy ilyen szerelmi bonyodalom is, mikor van éppen elég, sőt rengeteg egyéb bajom, ami oly nehézzé teszi az életemet. Folyton azon gondolkodom: hogyan maradhatnék itt egészen, örökre talán. Fáj nekem az élet ott köztetek, kettőtök közt, illetve hármótok közt. De azt is egészen lehetetlennek tartom, hogy itt tudjak maradni. Először is mivel indokolnám itt, másodszor biztosan nem tudnék elhelyezkedni egy nekem való munkakörben. S végül ki sem bírnám az itteni életet. Rémes arra gondolni, hogy vissza kell mennem ismét abba az életbe, amit most otthagytam egy kis időre. Nemcsak szerelmi dolgokra gondolok most, hanem egyéb sokféle bajaimra, Ödönnel való életemre, s kínlódásaimnak ez a fele is elég nagy, elviselhetetlen. Szörnyű életet éltem én eddig, ha visszanézek: örök kielégítetlenségben, máshova vágyásban, elégedetlenségben, nemcsak most egypár éve, de régóta, mióta az eszemet tudom. Állandóan valami sehová sem tartozóságot érzek, s az önvád is sokat gyötör, hogy bennem van a hiba, s ez biztos is. Olyan nem életre való vagyok, sokkal, de sokkal több kétség, nyugtalanság s rossz van bennem, mint amit te s mások is sejtenének. Elrémülök néha gondolataim borzalmasságán: nem értem, hogy juthat mindez eszembe, én álmaimban a legszörnyűbb bűnöket követtem már el, s felébredésemkor gyötrődtem miattuk. Senki, még Klári sem tud úgy, annyit az én szenvedéseimről, mint amennyi van. S mióta téged ismerlek – úgy, ahogyan nem volna szabad téged ismernem –, azóta megsokasodtak bűnös vágyaim s egyúttal kínjaim is.

Én nem vagyok olyan okos, mint Klári, én nem tudlak biztatni szabad életre, különben is semmi jogom nincs beleszólni dolgaidba. Vagy elfogadlak így, amilyen vagy, vagy távol maradok tőled, nem kérhetek, nem kívánhatok ily irányban tőled semmit. Nem is akartam soha és most sem akarom, de azt az egyet meg kell mondanom, hogy: amilyen mértékben nő a te szerelmi vágyaid máshova fordulása, illetve: máshova is fordulása, olyan mértékben csökken az én irántad érzett szerelmem. Ezt nem én csinálom, ez éppen olyan, mint mikor forró vízbe hideg vizet öntünk, a víz kihűl, nem lehet tenni ellene semmit. Nem akar a forró víz hidegebb lenni, de nem védekezhet ellene, nem tud. Hogy csak egy példát mondjak: mikoriban megjelent, s én olvastam a Pandorában azt a három szerelmes versedet, akkor te számomra megszűntél lenni. A versek nagyon szépek, de mi közöm nekem ehhez az emberhez, aki ezeket írta?! – gondoltam, s nem tudtam elképzelni, hogy ez az ember engem is ölelt. Semmi fájdalom, vagy harag, vagy egyéb ilyesmi nincs ilyenkor bennem, de szerelem sincs irántad. Meg tudod ezt érteni, elég világosan írtam le? S hogy mégis veled voltam, sőt még később szerettelek is, ez azért volt, mert nem tudtam kitérni előled. Sokszor voltam veled szerelem nélkül, sokszor mondtam, hogy szeretlek, mikor nem is szerettelek. Hogy miért – kérdezed? Mit tudom én! Azért, mert untam az örökös komplikációkat, s gondoltam, majdcsak vége lesz közben. Aztán sok baráti gyengédséget is éreztem irántad. Igen, én tudom magamról, hogy sokszor tudnék szerelmi viszonyba kerülni egyszerű, de meleg baráti érzés alapján.

Nem panaszkodhatsz, most rengeteget írok neked. De most be is fejezem, mert megyek ebédelni. Írhatsz egész nyugodtan ide, legfeljebb a borítékon ne géppel írd a címet, hogy gondolják, Ödöntől jön, Ödön, tudják, nem ír gépen. S ne írj feladót sem. Most valamire kérlek, ha teheted, nézz fel Ödönhöz, nem tudom, mi van vele, nem ír. Jelezte, hogy Szegedre utazik, de azóta nem írt. Azonkívül ha megvan neked, küldd el Júlia párizsi címét, szeretnék írni neki. Egyelőre egyéb kérésem nincs, ha lesz, hozzád is fogok fordulni, ha az szükséges lesz.

Szerelmes leveleidet – ha érzed is azokat, amiket írsz – nem unom, örülök nekik. De okosabb lenne, ha szépen azon lennénk mindketten, hogy ez a szerelem megszűnjön.

Szervusz, most még sok vággyal és szeretettel csókollak:

Bözsi

 

Ms 6310/29. Folyton azon gondolkodom: hogyan maradhatnék itt egészen, örökre talán. Fáj nekem az élet ott köztetek, kettőtök közt, illetve hármótok közt: Lásd Szabó Lőrinc ijedt válaszát a 76. számú levélben: „Most már egyáltalán nem tudok nyugodtan gondolni arra, hogy ha jó és nyugodt életed úgy kívánná s alkalom nyílna rá, Hollandiában maradj.” – Én nem vagyok olyan okos, mint Klári, én nem tudlak biztatni szabad életre: Válasz Szabó Lőrinc 1928. július 28-i (75. számú) levelére, melyben ezt írja: „és oly végtelen szeretettel (nem méregből, dacból vagy közönyből) biztatott a szabad életre, hogy már csak ezért is nagyon szeretnem kellene őt.” – A Pandorában azt a három szerelmes versedet: A Pandorában közölt három szerelmes vers (Tíz éve, hogy megkívántalak; Mind vereség és fájdalom; Mint járvány vagy zsarnok látogató, Pandora, 1. szám, 6–9) egy epiko-lírai ciklus megmaradt részlete, a versek kötetben az 1943-as Összes versei Régen és most kötetrészletében jelentek meg. A Vers és valóságban ekképpen beszél róluk Szabó Lőrinc: „A B.[ajor] Gizihez fűződő, gyerekkoromban megindult autoszuggesztiós távszerelmemnek egyik megnyilatkozása […] Az itteniekhez hasonló darabokból volt még jó néhány… én mérgemben (és szégyenemben, mert Mikes leszólta őket) megsemmisítettem őket” (124.); gyorsírásos fogalmazványban megmaradt a sorozat, az MTA Könyvtára Kézirattárában Dr. Gergely Pál utólagos átirata is megtalálható (Ms 4674/200., az átirat gépirata 215.). – Ha teheted, nézz fel Ödönhöz, nem tudom, mi van vele, nem ír. Jelezte, hogy Szegedre utazik, de azóta nem írt: Majd a 84. számú levélben számol be Szabó Lőrinc Vékes Ödönnél tett látogatásáról. – Júlia: Lázár Júlia, neki olvasta fel a Vékes Ödönnek és Szabó Lőrincnének küldött úti beszámolót Szabó Lőrinc, és őt kísérte ki a Keleti pályaudvarra, amikor Párizsba utazott; lásd a 73. számú levél elejét.

 

 

98.

Enschede, 1928. augusztus 1.

 

Kedves Lőrinc, majd leszédültem a székről, mikor ma a reggelinél leveledet olvastam, nem tudtam, a következő oldalon micsoda rémségeket fogok megtudni. Nagyon felizgatott, de azért jól tetted, hogy megírtad, írj csak meg mindent. Klárának semmi esetre sem szabad – nemhogy megtudni, de – sejtenie sem semmit a mi dolgunkról. Nagyon rossz, hogy a vers ilyen hatással volt rá, talán ha előbb megjelent volna, nem gondolt volna rám, de az az egy „messzi” szó is gyanús lehetett neki most. Na, de ez már igazán mindegy most már. Remélem, sikerült neked őt teljesen meggyőznöd, kérlek, írd meg, ez nagyon izgat. S nem tudlak eléggé kérni s figyelmeztetni, hogy nagyon vigyázz, s Klárának ne mondj el semmit. Nem akarom, én tudom biztosan, hogy ő többé velem szóba nem állna. Ne kínozz többé ilyesmivel, mondj le róla végképp, úgyis elég gyötrelem számomra, ha arra gondolok, hogy Klára megtudhat egyszer mindent. Majd megőrülök erre a gondolatra, s ilyen perceimben csak egyetlen kiutat látok: az öngyilkosságot. Sokszor azonban már én is elképzeltem, hogyan is lenne, ha egyszer mégis hozzá fordulnánk, hogy talán mégis ez lenne a legjobb. De amint elképzeléseim végére értem, rögtön rémülten kergettem el az ilyen gondolatokat. Mindjárt eszembe jutott, hogyan nyilatkozott Klári nemegyszer arról: ha én is a szeretőd lennék vagy lettem volna. Mondta azt is, hogy: ha eddig is nagyon rosszulesett neki, mikor sok nőről megtudta, hogy a szeretőd lett vagy volt, százszorosan rosszulesne neki, ha ugyanezt rólam is megtudná egyszer. Bárkit könnyebben elviselne, de nálam rettenetes volna.

Sajnos, nagyon sokat beszéltünk rólad, sokszor, mikor kettesben voltunk, én részint azért, hogy erősítsem magam ellenállásaimban, s nagy önkínzás is volt számomra, sokszor mentem tőletek haza úgy, hogy végigsírtam az Üllői utat, körutat, s azt hittem, nem virradhat rám még egy reggel. S most ebben a percben gyávább, tehetetlenebb, szomorúbb vagyok, mint voltam valaha. Szeretlek, nem szeretlek? Nem is tudom már. Még eddig mindig úgy éreztem, ha választani kellene kettőtök közt, Klárát választanám. Talán nem is szeretlek, s nem érdemlem meg, hogy szeress. Látod, Klári mindeneken keresztül csak téged választana, tudom biztosan. Ezt valamilyen formában mondta is már nekem. Lőrinc, nem tudod te, hogy milyen asszony van melletted, ha körülcsúsznád a világot térden állva, nem találnál jobbat nála. Mert nézz csak egy picit – minden hiúságot félredobva – magadba, bizony nem viselkedtél te mindég vele szemben úgy, mint ahogy kellett volna. Ne haragudj, hogy én ilyeneket írok, mentségem legyen az, hogy: nagyon szeretlek mindkettőtöket. S úgy szeretném, ha ebből a mi dolgunkból nem származna bonyodalom, fájdalom, sok könny több részről: hanem elcsendesedne bennünk minden szerelmi vágy, s egész életünkre egy igaz barátság maradna. Én ezt egész szépen el tudom képzelni. S majdcsak megöregszünk, ha ugyan még nem is éltünk. De bármint van is, bármint lesz is, Klárinak semmit nem szabad megtudni, megmondani. Arra nem gondolsz, mily sok szenvedést is okozna az neki? Inkább mi kínlódjunk és bujkáljunk és reszkessünk éveken keresztül, mint ő egy napig is szomorkodjon miatta. Mégiscsak mi vagyunk a bűnösök, főleg én. Nekem kellett volna megakadályoznom, hogy idáig eljussunk. Illetve, hogy egyáltalán elinduljunk.

Nem akartam ilyen sokat írni, csak a kisebbik levélpapíron kérni tőled, hogy Klárinak egy szót sem. Sőt, légy kedves hozzá, szeresd jobban. Ne légy oly goromba hozzá, ha ideges vagy, nem kell éppen rajta kitölteni bosszúságodat. Légy nagyon kedves, most ez úgysem lesz feltűnő, mert sokáig távol voltatok egymástól. Engem pedig igyekezz elfelejteni, illetve csak úgy gondolj rám, hogy az Klárinak se fájhasson.

Tényleg csodálkozom – s nem értem – leveleid hevességét. (Nem kell, Lőrinc, túlozni a dolgokat.) S inkább félelmet kelt bennem, mint örömet.

Nekem ez az utolsó levelem a redakcióba, már úgyis nagyon nyugtalanít, nem-e bontsa fel [sic!] valaki ott. Tehát, ha akarod, hogy még írjak neked, okvetlen jelölj meg valami módot az írásra. Én – ha te hétfőn este írtál – holnap reggel is kapok tőled levelet. Már írtam is, hogy ne írd géppel a címzést, s néha kézzel írhatsz, hogy ne legyen feltűnő a sok gépírásos levél. A 10 holland forintot megkaptam, köszönöm, de nem kellett volna küldened, nincs semmire szükségem, még bélyegre is van pénzem.

Olvasom az újságban, hogy Pesten milyen meleg van. Itt hideg van, sokat esik az eső, fázom, nem szeretem a hideget, unatkozom, alszom, eszem, eszem, eszem. Híztam is, mindenki mondja itt, hogy jobban nézek ki.

Most nagyon-nagyon, melegséggel, gyöngédséggel ölellek, s kérlek, nyugodj meg. Azt szeretném kérni, ne szeress engem, ha ez annyi nyugtalanságot okoz neked. Próbálj minél kevesebbet rám gondolni, keveset vagy semmit sem írni nekem. S majd meglátjuk, mi lesz, ha hazamegyek. Olyan csendesen, szomorúan s távolról gondolok rád, fájón, lemondóan.

Isten veled, kedves, nagyon szomorú vagyok.

Bözsi

 

Ms 6310/30. Erre a levélre utal Vékesné Korzáti Erzsébet kötetünk 100. számú levelének 1928. augusztus 1-én írott önkritikus megjegyzése: „ma délután írt levelem kissé hideg volt”. – Leveledet olvastam […] Nagyon felizgatott, de azért jól tetted, hogy megírtad: Szabó Lőrinc 1928. július 29. (76. számú) levele, amelyben beszámol verse hatásáról és Szabó Lőrincné első gyanakvó kérdezősködéséről. – Sajnos, nagyon sokat beszéltünk rólad […] sokszor mentem tőletek haza úgy, hogy végigsírtam az Üllői utat, körutat: Az Üllői út 31-től a Mária utca 23. szám alatti lakásukig. – Légy nagyon kedves, most ez úgysem lesz feltűnő, mert sokáig távol voltatok egymástól: Szabó Lőrincné Kis Klárával Balatonszemesen a Kiszely panzióban üdül, lásd a Harminchat év, 1. k. 108–120. számú leveleket, valamint kötetünk 76., 77. számú leveleit. – Nekem ez az utolsó levelem a redakcióba, már úgyis nagyon nyugtalanít, nem-e bontsa fel valaki ott: Lásd a 95. számú levél jegyzetét. – Ha te hétfőn este írtál, holnap reggel is kapok tőled levelet: Szabó Lőrinc 1928. július 30-i (77. számú) levelét. – A 10 holland forintot megkaptam, köszönöm, de nem kellett volna küldened, nincs semmire szükségem, még bélyegre is van pénzem: Lásd a 76. számú levél jegyzetét.

 

 

99.

Enschede, 1928. augusztus 3.

 

Kedves Lőrinc, ne haragudjon, hogy ilyen lusta vagyok az írásban, s akkor is ceruzával írok. De mindig valami baj történik – megfigyeltem –, ha tintával írok, tegnap este is, mikor Klárinak írtam, kidőlt.

Sokat nem tudok írni, igaza van, sok mindent, amit itt látok szóval sokkal érdekesebb lesz elmondani, mint így, levélben. Nem képzeli, hogy én cikket tudok írni, még ha volna is miről, biztosan nem látnám meg!

A német levélfordításért fogadja köszönetemet. Nagyon irigylem a pestieket a melegért. Itt bizony hideg van, sokat fázom, esik az eső, s fájó szívvel gondolok a jó hazai melegre. Most ugyan ma – szép idő van, süt a nap, de a nagy meleg messze van innen. Klára leveléből kifelejtettem – na, de mindegy, úgyis egy helyre megy –, Júlia címét Klári legyen szíves, írja meg, szeretnék neki Párisba írni. Zolinak is írtam, már régen, mi van vele. Írhatna valamit a fényképezésről, például: hogyan kell gázfénypapírral másolni? Csináltam már egypár képet, de egyik gyengébb, mint a másik, sajnálom, hogy nem hoztam magammal azt a kis útmutató füzetecskét, tudja, magának beszéltem róla. Ha Zoli tudna valami alkalmasat, nagyon örülnék, ha eljuttatná Ödönhöz, ő kifizeti, s elküldené nekem. Félek, hogy már sok kéréssel terhelem magukat. Abba is hagyom levelem, mert félek, még egypár kérnivaló eszembe jut. Na, de nincs már semmi, hacsak az nem, hogy: küldjenek egy kis meleget errefelé, esetleg levélborítékban.

Mindenkit üdvözlök, Zolit, Lacit stb. Kis Klára könnyen ott maradt a Balatonon? Klárát csókolom.

Üdvözli

Bözsi

 

Ms 6310/32. Vékesné Korzáti Erzsébet megbeszélt nyilvános levele, lásd Szabó Lőrinc 1928. július 30-i (77. számú) levelét. – De mindig valami baj történik – megfigyeltem –, ha tintával írok, tegnap este is, mikor Klárinak írtam, kidőlt: Lásd Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 2-i (2. számú levelét): „Bandi, különben nagy csirkefogó […] most is feldöntötte a tintát.” – Nem képzeli, hogy én cikket tudok írni: Lásd Szabó Lőrinc 1928. július 31-i (78. számú) valódi és fiktív levelét. – Júlia: Lázár Júlia. – Zoli […] írhatna valamit a fényképezésről: Szabó Lőrinc bátyja, mérnök, tőle kér tanácsokat amatőrfényképei készítéséhez, lásd a 94. és 95. számú leveleket. – Csináltam már egypár képet: Lásd 1928. július 18-i (94. számú) levelét Szabó Lőrincnek: „A képekkel nem vagyok valami nagyon megelégedve.” – Laci: Kemény László festőművész, Mikes Margit újabb férje. – Kis Klára könnyen ott maradt a Balatonon?: ez Szabó Lőrinc terve volt, nem valósult meg (lásd a Harminchat év 1. k. 115. sz. levelét, valamint kötetünk 40. számú leveleket.)

 

 

100.

Enschede, 1928. augusztus 4.
augusztus 1.

 

Nemrég adtam fel egy levelet neked, de most újra írok. Azt hiszem, csak azért, hogy veled lehessek. Oly egyedül vagyok, oly idegen itt minden. Úgy nem tudom, mi van bennem, most úgy érzem, ma délután írt levelem kissé hideg volt. Nem mertem írni, hogy szeretlek, nagyon szeretlek. De talán neked könnyebb lesz így lemondani rólam, ha tudod, hogy én is szeretlek, és sokat – majdnem mindent – jelentesz az életemben, s fáj lemondanom erről a szerelemről, de mégis le tudok mondani, mert muszáj. Nem mehet ez így sokáig, egyszer minden kitudódik, s jobb lenne előbb abbahagyni mindent. Arról nem is beszélve: mily nehéz nekem két férfival élni szerelmileg. Te ezt nem tudod elképzelni. Egész rémes, mennyire idegen számomra Ödön, nemcsak szerelmileg, de el sem tudom képzelni, hogy vele élhessek le egy életet. Borzadva gondolok arra, hogy vissza kell mennem s folytatni mindent ott, ahol elhagytam. Inkább itt bármit elviselni, mint az előbbi életem. Csak ne lennék oly gyáva, tehetetlen, s tudnám a módját, hogyan szakítsak mindennel egyszer s mindenkorra.

Most esik az eső – itt sokat esik –, s arra gondolok, hogy nem voltunk még egy teljes napot és éjszakát együtt, s arra gondolok, hogy mikor elutaztam, illetve az alatt a hét alatt, míg annyit együtt voltunk az elutazásom előtt, meg lehetett volna csinálni, hogy egy fél éjszakát legalább együtt lehessünk. Én akkor kigondoltam egy tervet, de mikor láttam a te viselkedésedet, láttam, hogy nem vagy velem annyit, mint lehetne, nem szóltam semmit, hallgattam. Persze, kár ezekkel szomorítanom magamat, hogy visszagondolok sok mindenre, ami másként is lehetett volna. De mikor olvasom a leveleidet, amikben csak szerelmet találok, nem értem, miért nem akartál többet velem lenni, amit akkor nagyon vártam, s nagyon örültem volna neki.

Jaj, de borzasztó otthontalan, boldogtalan vagyok is én, sírni szeretnék nagyon. De nem lehet, mert itt ülnek körülöttem idegen emberek, s nem mehetek sehová bánatommal.

 

 

augusztus 3. délután 3 óra

Drágám, a könyveket megkaptam, s nagyon örülök nekik, különösen a térképnek. Mióta nem írtam neked, már két leveledet kaptam meg, a nagy borítékosat s a nyilvánosat. Nagyon igazságtalan vagy, mikor azt írod, hogy: – csak akkor vagyok őszinte, ha kérdéssel rátapintasz az igazságra. – Hát ez hallatlan kitalálás. Mindent megírtam neked őszintén. S ismétlem, nem csókolóztam senkivel, sem búcsúcsók, sem egyéb formában. Mióta eljöttem Pestről a te utolsó kézcsókoddal, férfi nem ért hozzám sem szájával, sem kezével, sem egyéb más módon. Mit tudom én, hogy te mit ki nem találsz, ha nem sorolok fel mindent pontosan. A német fiú pedig nem akar tőlem semmit, arról meg vagyok győződve. Puszta barátságosság tőle minden egy idegen nyelvű nővel szemben. Nem hiszem, hogy ő csókot küldött volna, vagy akart volna küldeni a levélben, lehet egyszerű tévedés is. S a legokosabb, ha annak számítom s nem fogom fel úgy, mint te. Levelet még fogok neki írni, mert szórakoztat. Egyáltalán nem kérek tőled bocsánatot, mert nem érzem, hogy megbántottalak volna. Sőt, sokat gondolok rád, sokat álmodom rólad. Azt még nem is írtam meg neked, hogy egyszer álmomban istenien voltunk együtt, felébredtem rá, s a legmelegebb szerelmi ölelésedet éreztem még egy-két pillanatig. Ez egész furcsa dolog nálam, szeretnék egyszer erről orvossal beszélni. Még ilyet én soha nem hallottam nőnél. Egész felizgatott, hogy visszagondoltam rá, s most nem tudok másra gondolni, csak öleléseidre. Mit törődöm én német fiúkkal s másokkal is, csak téged szeretlek, s téged kívánlak, te vagy a legjobb.

Borzasztó, kérlek, tegnap kaptam Ödöntől egy rém szerelmes levelet: hogy vár rám, hiányzom neki, kíván, szeret, alig várja, hogy már hazamenjek, s mindent kipótoljunk, amit az utóbbi időben elmulasztottunk, s még sok más ilyen hasonlót, hogy szeret nagyon, akármilyen is vagyok vele, jó vagy rossz, nem bán semmit, csak legyek vele. Rémes ez, Lőrinc, annál is inkább, mert képtelen vagyok elképzelni is, hogy vele kell lennem. S ha téged igazán szeretlek, nem is tudom megtenni. Ebben a percben úgy érzem, hogy inkább meghalnék, mint őt öleljem.

 

 

augusztus 4. délután 4 óra

Kérdezed, hol olvasom el leveleidet. Legtöbbször az ágyban vagy a reggelinél. Egyedül reggelizem. Egyébként napközben többször felszaladok „hálókamránk”-ba s bele-belenézek leveleidbe. Leveleid senki nem olvashatja el, Bandihoz nem juthat. Mostanában én neked mindég az ágyamból írok, minden délután lefekszem. Ilyenkor veled vagyok, lev.olvasásban vagy írásban. Itt nagyon érdeklődnek levelezésem iránt, s arra kérlek – már kértelek is egyszer –, ne írj feladót, a ti neveteket már ismerik itt. S mindig elváltoztatva írd a címzést, az utóbbi nagyon jó volt, hasonlított Ödön írásmódjához. De főleg feladót ne írj, mert azt többnyire megnézik, sőt nagyon örülnek, ha leveleimből egyet-mást elmondok nekik. – Nem is hiszed, mennyit el tudok mondani. – Emiatt ne írj kevesebbet, csak ügyesen csináld, ne lehessen ráismeri, hogy egy helyről jön. Én majd igyekezni fogok nem előttük felbontani.

Lőrinc, a fenti sorokat írtam nyugodtan, mikor kopogtak s hozták a te „légipostán” küldött leveledet, a fejemet fogom, szorítom, nem értem, mi történt, rettenetesen fel vagyok izgulva, alig tudom a ceruzát tartani. Hát mi történt, miért nem írtál meg legalább mindent meg [sic!]?! Mi az az „áldozat”, mit beszéltetek rólam? Borzasztó, mennyi kérdés van bennem egyszerre, s nincs rá felelet! Hogy tehetted, hogy csak így félig írtál meg ilyen szörnyű gondolatokat keltő levelet? Magyarázatot nem adsz, s én itt kínlódhatom egy-két napig – vasárnap nem jön posta –, s nem tudom, mi történt. Újra meg újra elolvasom zavaros leveledet, nem tudom, jól látok-e? Nem tudok örülni, kétségbe vagyok esve, mit tettél nélkülem, az én beleegyezésem nélkül. Vigyázz, kérlek, nagyon szenvedélyes vagy te, hátha nem is szeretsz te engem olyan nagyon, mint képzeled, hátha most csak a távolság váltja ki belőled ezeket az érzéseket. Ne tégy meggondolatlan dolgokat. Nem is tudok írni, úgy fel vagyok zaklatva, mit érezhet Klári, ó, te nem ismered őt úgy, mint én, Lőrinc, Lőrinc, hátha nagyon önző voltál, nem gondoltál vele, Klári nagyon büszke és erős tud lenni kifelé, de mit tudhatjuk, mi van benne, biztosan nagyon szenved, s ha erre gondolok, elátkozom azt [sic!] percet: mikor először csókoltál.

Megmondtam neked százszor is, hogy semmi sem fontos, csak az, hogy: Klárát semmi, a legkisebb szomorúság ne érje e miatt a mi dolgunk miatt. Félek, te erre nem gondoltál. Istenem, milyen kétségben vagyok én itt, s nincs mód, hogy hamar hozzád juttassam levelem. Most sietek, befejezem s feladom. Egész meg vagyok háborodva, mi történt, mi történt, s nem tudok semmit. Én számodra egy nyilvános levelet tegnap adtam fel, Klárának pedig tegnapelőtt írtam. Azokat tehát már megkaptátok. Addig nem írok Klárának, míg nem tudok meg mindent pontosan. Remélem, mire ez a levelem hozzád ér, írtál már nekem egy megnyugtató levelet.

Csókollak, s arra gondolok folyton, mi van Klárával.

Bözsi

 

Még hozzáírom azt, hogy Klári többek közt azt írta nekem: „a nyaralás alatt sok minden megvilágosodott bennem, s ami még nem lett egészen világos, hamarosan az lesz az is”.

Érinti ez a mi dolgunkat?

 

Ms 6310/31. Nemrég adtam fel egy levelet neked, de most újra írok […] ma délután írt levelem kissé hideg volt: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 1-i (98. számú) leveléről van szó. – Nem voltunk még egy teljes napot és éjszakát együtt, […] mikor elutaztam, illetve az alatt a hét alatt, míg annyit együtt voltunk az elutazásom előtt, meg lehetett volna csinálni, hogy egy fél éjszakát legalább együtt lehessünk. […] mikor láttam a te viselkedésed, láttam, hogy nem vagy velem annyit, mint lehetne, nem szóltam semmit, hallgattam: Lásd a tövisszúró pénteki napot a 77. és 95. számú levelekben és jegyzeteikben. – A könyveket megkaptam, s nagyon örülök nekik, különösen a térképnek: Lásd a 9., 45., 75., 77., 94. számú leveleket. – Két leveledet kaptam meg, a nagy borítékosat s a nyilvánosat: A 77. és a 78. számú leveleket. – Mikor azt írod, hogy: – csak akkor vagyok őszinte, ha kérdéssel rátapintasz az igazságra: több levelében hasonló gondolatokat fejteget, de ilyen szöveggel pontosan nem találkoztunk. – Tegnap kaptam Ödöntől egy rém szerelmes levelet: Ez a levél nem ismert. – Kérdezed, hol olvasom el leveleidet. Legtöbbször az ágyban, vagy a reggelinél. Egyedül reggelizem: Szabó Lőrinc 1928. július 25-i (74. számú) levelére válaszolja. – Hozták a te „légipostán” küldött leveledet, a fejemet fogom, […] Hát mi történt, miért nem írtál meg legalább mindent meg?!: Ezzel a levéllel tudatta Szabó Lőrinc vallomását (79. számú levél). – Én számodra egy nyilvános levelet tegnap adtam fel: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 3-i (99. számú) levele. – Klárának pedig tegnapelőtt írtam: Vékesné Korzáti Erzsébet 1928. augusztus 2-i (2. számú) levele. – Érinti ez a mi dolgunkat?: Szabó Lőrincné még Balatonszemesről írt megjegyzésére kérdez rá; lásd 41. számú levelet; Szabó Lőrinc 1928. augusztus 2. délelőtti (79. számú) levelének megjegyzése váltja ki a kérdést: „Klára utolsó szemesi levele nem számít. Írj neki (Pestre) rögtön. Ne részletezz semmit. Írj sírva és nevetve, mintha az isteneknek írnál.”

 

 

101.

Enschede, 1928. augusztus 5. este

 

Nem tudok nyugodtan maradni, írnom kell addig is, míg leveled megérkezik. Lehet, hogy hétfőn sem jön semmi újabb hír, akkor nagyon nehéz napom lesz. Folyton találgatom, kiszínezem, mi is történhetett otthon, nálatok. Nem fogok tudni megmaradni melletted, ha Klárit miattad elvesztem. Tudom, hasztalan írok most akármit, mert feleletet nem kapok rá, csak ki tudja, mikor. De magamat csalom, azt hiszem, előbbre jutok, ha írok. Mit mondtál Klárának, mennyit tud rólunk? Nincs jogod az elmúltakról beszélni az én beleegyezésem nélkül. Remélem, nem is beszéltél semmit. Én nem látom olyan könnyen megoldhatónak azt a hármas viszonyt, én nem fogadhatok el áldozatot Kláritól, nem akarok elfogadni. Mégis jobb lesz, ha abbahagyom most az írást, s holnap, megvárva a reggeli postát, folytatom, mert kínzó ez a sok kérdés, amire nem jön felelet.

 

 

augusztus 6. reggel

Egész éjjel rosszul aludtam, folyton rólatok álmodtam. Levél nem jött. Tudom, értelmetlen, de feladom ezt az enyémet.

Bözsi

 

Ms 6310/33. Míg leveled megérkezik: Szabó Lőrinc 1928. augusztus 4-i (80. számú) levele, melyet izgatottan vár Vékesné Korzáti Erzsébet az információk hiánya miatt.

 

 

102.

Enschede, 1928. augusztus 8.

 

[Lőri]nc, százszor jobban kétség[be vagy]ok esve – beteg vagyok, vigasztalhatatlan –, mint ahogyan Klárinak írtam, egész éjjel sírtam, nem tudok megnyugodni. Hogy merted ezt a szörnyűséget elkövetni?! Bármennyire is érzem, hogy így kellett ennek történnie, s ez a legjobb, majdcsak kibírom valahogy, átszenvedem, ahogy tudom. Kétségbeesve gyötrődöm egymagamban: miért kellett ennek így történnie, mi lesz ezután, hogy bírok én még élni. Percekig gyűlöltelek is, itt ülök és sírok, folyton sírok. Tudod te, hogy milyen fájdalmat okoztál? Nem tudod! Használhatnám jogosan ezeket a szavakat, hogy: árulás, gyalázatosság, amit ellenem elkövettél. A szerelmet, amit irántad éreztem, ha éreztem, megölted végérvényesen. Itt sírok egyedül, ti legalább ketten vagytok. Lőrinc, ha valaha is képzelted, hogy szeretsz, erre a kis szeretetre kérlek, könyörgöm, követelem – nem tudom, mit mondjak kétségbeesésemben –, írj meg mindent részletesen, mennyit [mondtál el] Klárának? Azt azonban [letépett rész] hogy leveleimet ne mutasd [letépett rész] Remélem, nem leszel oly [letépett rész], hogy ezt a kérésem megtagadd. Ezt a levelem se mutasd meg neki. Szégyen mardos folyton, szerelmes leveleimre gondolok. Mégiscsak árulás volt, Lőrinc, hogy merted ezt tenni, most nem bírok a sírástól írni, befejezem, feladom, mert megőrülök, ha még tovább írok, s olyanokat találok leírni, ami szörnyűség.

Gondolj arra, hogy fuldokolva sírok, amíg nem nyugtatsz meg, hogy leveleim nem mutattad meg Klárinak, s nem írod meg, mennyit tud Klári.

Mindaz, amit Klárinak írtam, e mellett a levelem mellett fennáll.

Soha még úgy nem vártak levelet, mint ahogy én most,

Bözsi

 

[A levél üres oldalán a letépett rész után ez olvasható:] használtam, kijavítom, hiszem, hogy nincs szükség rá.

 

Ms 6310/34. A kézirat sérült, a szöveget, ahol lehetett, zárójelben rekonstruáltuk. Ez a levél a „legújabb vétek” (lásd Vékesné Korzáti Erzsébet Szabó Lőrincnének 1928. augusztus 16-án írott, 6. számú levelét.) – Beteg vagyok, vigasztalhatatlan –, mint ahogy Klárinak írtam: A szintén augusztus 8-i, 3. számú levélben.

 

 

103.

Enschede, 1928. szeptember 24. előtt

 

Kedves Lőrinc, rettenetesen sajnálom, hogy nem sikerülhet kölni találkozásunk. Először is az útlevelemet hazaküldtem Ödönnek rendezés végett, de még ha az útlevelem itt is volna s jó is volna, akkor sem utazhatnék, nagyon beteg vagyok, két nap óta szünet nélkül rémesen köhögök és hányok. Valószínű egy súlyos influenza. Ma egy kis javulásféle észrevehető, de a sok köhögés oly gyengévé tett, hogy alig tudom megírni ezt a levelet. Most fizikailag és szellemileg is képtelen vagyok hosszabb levelet írni, hogy egyes dolgokat megmagyarázzak. Írják meg, mikor mennek haza, s én, ha jobban leszek, írok Pestre. A jegy miatt most már nyugodtan lehetek, mert hisz 2 hónapig érvényes, amint látom. Ödönnek nem írok most, nagyon kimerít, iszonyúan fáj a fejem.

Szörnyű türelmetlen is vagyok, sokat szeretnék írni, de inkább mondani Klárinak is, legutóbbi levelére. Klárikám, talán még egyetlen levele sem ért így ennyire a lelkemhez, mint ez, talán még soha sem éreztem így, mit jelent maga nekem az életemben. Pedig eddig is soknak hittem. De nem bírok tovább írni, nagyon rosszul érzem magam. Meghűltem, hideg van itt nagyon.

Isten velük, érezzék jól magukat az utazásuk alatt. Nemigen maradok már itt sokáig, talán még egy hétig.

Klárikám, igaz szeretettel csókolom

Bözsi

 

Ms 6310/36. A dátumozatlan levél feltételezhetően poste restante érkezett a levélben megbeszélt kölni postahivatalba (lásd Szabó Lőrinc 1928. szeptember 19., kötetünkben 87-es számú levelét). – Nem sikerülhet kölni találkozásunk. Először is az útlevelemet hazaküldtem Ödönnek rendezés végett, de még ha az útlevelem itt is volna s jó is volna, akkor sem utazhatnék, nagyon beteg vagyok: Végül is ez nem lett volna akadály, mert Vékes Ödön elintézte az útlevelet, és úgy számolt, hogy Kölnben valóban találkoznak. Erre mutat Kölnbe küldött levelezőlapja: „Herrn Lorenz Szabó, Köln, Post Restante”, dátum: „1928. IX. 22.” szombat. Az értesítés szövege: „Bözsinek az útlevelét most tettem postára. Hétfő reggel kapja meg. Ha lehet, úgy várják meg, ő akkor kedden reggeli vonattal jönne. Kölnbe érkezne délután. Kérem, ha tudja, úgy sürgősen értesítse, hogy várják a keddi vonattal. Üdvözlet és kézcsók: Ödön” (MTAK Kézirattár, Ms 6310/144.). – Sokat szeretnék írni […] Klárinak is, legutóbbi levelére: Valószínűleg Szabó Lőrincné valamely kallódó leveléről lehet szó.

 

 

104.

Enschede, 1928. szeptember 27.

 

Lőrinc, kérem, köszönöm azt a rengeteg útbaigazítást stb., amikkel mostanában oly bőségesen ellátott. Kár volt a sok fáradságért, s kár lenne újabb útiprogram-összeállításokon fáradoznia. Annál is inkább, mivel semmiféle tervem, sem kedvem nincs semmiféle nézgelődésre.

Azt hiszem, Lőrinc, hogy maga nagyon is rosszul fogott hozzá ahhoz a bizonyos „jóvátételhez” – ha ugyan lehet ilyesmiről szó. Magának nem velem kell törődnie, hanem: először Klárival, másodszor és harmadszor is csak Klárival. S nekem is akkor tesz jót, ha látom, hogy Klárinak szerez megnyugvást, békét. Márpedig most éppen olyan érzéseim vannak, hogy maga ezeknek – lehet, hogy önhibáján kívül – pont az ellenkezőjét szerzi Klárinak.

Azonkívül, Lőrinc, maga mindenáron valami barátságfélét akar létrehozni köztünk. – Mármint maga és én köztem. – Ezt nem lehet, Lőrinc, legalábbis olyan mértékben, mint amilyenre maga gondol, nem lehet. Nem Klári miatt, hanem mert egyszerűen nem lehet, sem maga, sem én nem vagyunk erre alkalmas anyagok. De hát ezek mind olyan dolgok, amikről igazán csak beszélni lehet. Azért ne is válaszoljon nekem erre a levelemre, legyünk most már mindhárman egy kis türelemmel, amíg majd beszélhetünk egymással.

Tegnap nagyon lehangolt Klári levele, úgy elszégyelltem magam, hogy én csak egy szó panasszal is mentem hozzá. Nem vagyok méltó arra, hogy ránézzek, nem hogy még panaszaimat is vigyem hozzá.

Lőrinc, nagyon kérem, legyen jó Klárihoz, én nő vagyok, látom, hol hibázza el a dolgát, vizsgálja meg egy kicsit magát, talán maga is rá fog jönni.

Isten vele, Lőrinc,

Bözsi

 

Ms 6310/37. A levelet Vékesné Korzáti Erzsébet már Budapestre írja, a lakásra címezi, mivel azt Szabó Lőrincné bontja fel (lásd Szabó Lőrincné hozzá 1928. október 1-én írott, kötetünkben 54. számú levelét): „A Lőrincnek írt levelét én bontottam fel, mert én voltam itthon.” – Tegnap nagyon lehangolt Klári levele: Szabó Lőrincné 1928. szeptember 24-én este, az úton („ülünk most a vonaton, Frankfurt felé megyünk”) írott, és 25-én délután Frankfurtban bedobott (kötetünkben az 52. számú) levele.

 

 

105.

Budapest, 1928. november 19.

 

Egy könyvcsomagot átvettem.

Vékes Ödönné

 

Köszönöm

Bözsi

 

Ms 6310/38. Egy könyvcsomagot átvettem: Szabó Lőrinc kézírásával ez a mondat. A címzés még a Mária utcába szól; lásd még kötetünk 41. számú levelének jegyzetét.

 

 

106.

Budapest, 1928. december 18.

 

Lőrinc, tegnap én nagyon csúnyán viselkedtem magával szemben, amit nagyon sajnálok. Nagyon fájna nekem továbbá az, ha azt hinné, hogy én ellensége vagyok magának – valami ilyet mondott tegnap. Igazán nagyon sajnálom magát, és őszintén kívánom, hogy végre találja meg nyugalmát Klári mellett és igyekezzék őt is meggyógyítani.

Csak ezt akartam megírni, hogy nem vagyok az ellensége, ilyet ne gondoljon, nem is haragszom magára. Klárinak megmutathatja ezt a levelem.

Isten vele

Bözsi

 

Ms 6310/39. Ismeretlen jelenetre utal.

 

 

107.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Lőrinc, egész nap és egész éjjel gondolkoztam magamról és magáról. Most megint nem tudom, hogy mi történt velem!? Ez az érzés akkor kezdődött bennem, mikor elváltunk a mozi után, vagyis akkor vettem észre, mert most, ha visszagondolok a keddi délutánra és estére, meg tudom állapítani, hogy már előbb kezdődött. Pontosan nem tudom, mikor. Az igazi okot sem tudom biztosan, ami kiváltotta belőlem. Valami rettenetesen elidegenített magától tegnap este. Magam is megdöbbentem erre az érzésre, oly hirtelen jött. Ma nem mentem ki Klárihoz, figyelni akartam magam, nem akartam, hogy Klári ebben a lelkiállapotomban valamilyen hatással lehessen rám. Lőrinc, én mégsem szeretem magát, nagyon erős hatással tud lenni rám, azt elismerem, már azon a ponton voltam, hogy elhiggyem: igen, én egy magának való valaki vagyok, de nagyon félek, attól félek, hogy maga nem nekem való. Ödön, persze, százszor jobban nem, nehogy azt higgye tehát, hogy ennek az ellenkezőjét gondolom. Na, de most már nem akarok magamról beszélni.

 

Ms 6310/41. A dátum nélküli levél a gépiratos másolatban az 1928. november 19-i átvételi elismervény után szerepel (36-os gépiratoldal).

 

 

108.

Budapest, [dátum nélkül]

 

Nem bírom, Lőrinc, ezt a hármas helyzetet és ragaszkodom az 1 hónaphoz vagy 2 héthez.

 

Ms 6310/40. A kis feljegyzést a gépiratos másolat 5. oldalára illeszti Szabó Lőrinc, dátumnak először „1929 jun.?”-t ír, majd „1928 jun.?” kerül zárójelbe. Végül is lehetne 1928 előtti is, 1928-as is, de 1929-es is.

 

 

109.

Budapest, 1930. március 23.

 

Kedvesem, drágám, itt sírok most a szobában, és boldog vagyok, hogy így tud fájni, hogy szombaton megbántottalak. Nem is tudnék most semmi mást mondani, ha itt volnál, csak nagyon melegen megcsókolnálak. Én nem bánom már azt sem, hogy nem szégyellek ilyeneket mondani neked. Vasárnap kinn jártam, itt fenn a Vérhalom téren, amerre azután este együtt voltunk. Sütött a nap, tavasz volt, de én fáztam, lázas voltam, odadűltem egy picit ahhoz a falhoz ott a kerítésnél. Nem hallottam, amit beszél hozzám a Baba, vele voltam. Rettenetesen bántott minden élet. Láttam egy családot, öt gyerekük volt, mindnek sötétkék matrózkabátja, a lányoknak, 3 volt, két hosszú szőke copf lógott ki a sapkájuk alól, világoskék szalag volt belékötve. Olyan sokáig néztem őket. Fájt a szívem nagyon. Olyan szépek voltak, az, hogy úgy együvé tartoznak. Nem is tudom, mit akartam ezzel. Olyan rossz egyedül lenni, és mégsem tudok senkivel lenni. Senkivel sem kívánok lenni. Irtózom sokszor még egy teljesen közönyös valaki jelenlététől is. És mégis rossz, rettenetesen rossz egyedül. Irántad is sokszor olyan ellenségesen érzek, máskor meg majd megbolondulok e miatt az érzés miatt. Nagyon szerencsétlen természetem van.

Nagyon unatkozom. Nem tudok semmivel sem foglalkozni. ½ 7 van este, Bandi nincs itthon. Ezt a papírt itt tartom az ölemben, a kályha mellett ülök a kis fotelben. Félek. Nem tudom, mitől. Sokszor félek. Jár ide a kertbe egy kölyökkutya, valahogyan ideszokott. Már három hónapja nem láttam. Most, egy pár napja takarítottam, s amint egy hajolásból felemeltem a fejem, éppen szembenéztem ezzel a kis kutyával. Olyan sokféle különös volt a tekintetében. Nem is jó, ha azt mondom, hogy emberi nézés volt. Ilyen frissen, ilyen érdeklődve. Az emberek inkább fölényesen néznek, ők mindent értenek. Ez a kutya úgy benézett, felrakta a két első lábát a párkányra és kíváncsian szimatolt. Nem tudom már, mit akartam a kutyával. Azt hiszem, az életörömet, az életerőt irigyeltem meg tőle.

 

Ms 6310/20. A kézzel írott, esetleg töredékesen fennmaradt levél dátumozása: „márc. 23”. A gépiratos másolat 38. oldalán ez előtt kérdőjellel az 1929-es és az 1930-as év szerepel. Mivel a levélben a kölyökkutyáról azt írja: „Már három hónapja nem láttam.”, és mivel a környezetrajz az Eszter utcát adja meg, ahova 1929 februárjában költözhettek, csakis az 1930-as év lehetséges. A magányra való panaszkodás is ezt támogatja, hiszen 1930. februárjában költözik a szuterén külön szobájába a férje.

 

 

 

„Folyton átlengsz”
(1930–1950)

 

 

 

 

Szabó Lőrinc levelei Vékesné Korzáti Erzsébethez*
(1930–1950)

110.

Budapest, [dátum nélkül] péntek este

 

Bözsikém, nagyon sokat szenvedtem, biztosan maga is. Nem lehet ez így, nem szabad nekünk elszakadnunk. Sem így, sem másképp. Soha, kedves, sohasem. Mért nem jött utánam?! Úgy szerettem volna visszamenni, – azért siettem olyan nagyon. Kimondhatatlanul fájnak a tervei, tulajdonítsa ennek azt, hogy olyan heves voltam. Kedves kislányom, térjen észre, az istenért, és legyen mellettem régi legjobb szívével, szeretetével, barátságával.

Le kell rázni mindent, ami idegen! Legyen erős! Én az utolsó pillanatig tartani akarom, megtartani, megvédeni. Segítsen nekem ebben! Holnap, szombaton, du. 4-től kezdve a svájciaknál leszek, jöjjön maga is oda, és akarjunk boldogok lenni egy kicsit. Ha levelemet késve kapná vagy nem érne rá, újra írni fogok. Kedvesem, – óh, tudja! – – –

Lőrinc

 

Ms 4610/219. A „péntek este” keltezésű levél feltehetően a kapcsolat megújulásának idejéből való. Helyszíne miatt mindenképp 1929. február és 1933 között keletkezett; az említett svájciak, a Svájci nő nevű vendéglő (lásd kötetünk 284. számú levelét) a rózsadombi környezetre utal, gyakori találkozási helyük volt ebben az időben.

 

 

111.

Budapest, 1930. december 9. kedd este

 

Kedvesem, hogy vagy? gondolsz rám? tudsz olvasni? Légy türelemmel, nagyon fontos, hogy rendbe jöjj. Szörnyű ez a tél, és szörnyű, mennyi munkám van. Heteken át csak lopni tudok magamnak egy-egy órát, félórát. A sietős munkával is nagyon elmaradtam, nincs kedvem hozzá; – hogy is lehetne? Hiszen olyan nagy és terhes. És én magamnak szeretnék írni, a magam ügyeiről. Baj, baj és mindig baj mindenütt. (Ne ijedj meg, semmi különös; csak a mindenkori.) Olyan keserű vagyok, hogy sokszor azt hiszem: minek is írnék, hiszen én nem képviselem, nem jelentem „az” embert, én egy elromlott extra-példány vagyok, egy túlságosan megszomorított, megnyomorított, túl éhes és túl gyönge, siralmas különlegesség; – amit én érzek, látok, tapasztalok, az nem az igazi, a rendes, az érvényes, a törvény; az csak valami eltévelyedettség, eltorzultság, egy nagy-nagy egyéni dekadencia, amelynek el kéne bújnia és meg kéne lapulnia az egészségesek, erősek és vidámak előtt.

Ezt gondolom sokszor, és ez elbátortalanít. Mintha az, hogy én nagyon mélyre látok (így képzelem, s ezt persze erénynek is tartom) – mintha épp ez az éleslátás volna a tönkretevőm, a betegségem. Kész gazdagság nélkül, meglevő, örökölt biztos pénz nélkül egyetlen nagy gyötrelem az én rendes munkára képtelen és mégis rendes munkára kényszerülő egész életem. Legalább most azt hiszem, hogy ha földbirtokos volnék vagy valami hasonló, akkor emberi mértékre csökkenne a szenvedésem, pesszimizmusom. Így azonban túlméretezett énbennem a kínlódás, és ezért hihetetlen és valószerűtlen.

Most látom, megint megszomorítalak biztosan. De ne légy szomorú. Mert hiszen neked írok, panaszkodom, mutatom magamat, s ez már jó és kapocs. Kedves, gyógyulj meg!! Ha akarsz, és ezt előmozdítod a vágyaddal és örömöddel, hamarabb meggyógyulsz. De jó lesz tavasszal! Erősebb leszel, nyugodtabb. Úgy szeretnék már veled sétálni, – mászkálni vagy ülni valahol, akár egy szót se szólva, és ráérve, céltalanul. És hozzád simulni és (mint mindig akartam) elaludni egyszer, öledbe hajtva a fejemet (mindig sajnáltuk tőle az időt). Siess, gyógyulj! – – Holnap megint írok, csütörtökre. És szombaton látlak. Írj; ha csak lehet, küldd is el! Sok-sok-sok szeretettel és fájdalommal csókolja, tudod, a kezedet

L.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/208. Erre a „kedd este” keltezésű levélre válaszol feltehetőleg Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 11-i (264. számú) levelében: „nagyon elszomorított a levele […] hogy tudnám én magát vigasztalni? Mikor én is mindent olyan értelmetlennek, olyan céltalannak látok.” – Kedd: Lásd Szabó Lőrinc 1931. február 10-i (124. számú) levelét: „kedden jobb szeretek írni neked, mint máskor. Tudod, a keddekhez úgy hozzáfűződöl […] a kedd majdnem egy évig állandó volt”. – Nagyon fontos, hogy rendbe jöjj: A kórházi gyógyulásra utal. – A sietős munkával is nagyon elmaradtam, nincs kedvem hozzá: Erich Maria Remarque (1898–1970) Vissza a háborúból című regényét a Magyarország 1931. január 23. és február 21. között folytatásokban közli, úgyszintén átveszi a fordítást a Prágai Magyar Hírlap is (lásd még az 1931. január 20-i, 119. számú levelet: „ebben a pillanatban fejeztem be a Remarque-regényt.”)

 

 

112.

Budapest, 1930. december 10. szerda este

 

Kedves, tudom, sokat panaszkodtam tegnap, talán meg is ijedt. De nem kell, nincs semmi baj; mára már megint visszatörődtem a nyomorúságba, és nem siránkozom. Ma már megint legfeljebb az eszem sajnálkozik a munka nélkül elszaladó napokon, és ez nem olyan rossz, mint amikor az érzelem szól, a kétségbeesés, az idegek. – Mit csináltál ma, aminek örülhetsz? – Kérdezem. – Semmit; de majdcsak fogok. – – Jaj, milyen bolond nagy erő, milyen szívós külön akarat bennem a magam kifejezésének vágya. Igazán, mintha külön élne, épülne bennem egy kristályképződmény, amelyet nem ismerek, de amelynek előre megvan az egész tervezete, formája: egy egész nagy épületnek a váza, láthatatlan vonalakból, – és mintha ez a megszületni akaró épület követelné, hogy ne feledkezzem meg róla, ne hagyjam félben, építsek hozzá egy új téglát, egy tornyot vagy falat. Be akar fejeződni, és ő sürget engem. És én kötelességnek érzem, hogy engedelmeskedjem neki, és örülök, ha látható anyagból ki tudtam rakni valamelyik kis részét, új részét, amely addig csak levegő-rajz volt. Óh, hogy örülök! Nézem olyankor az új darabot, külön, aztán az egészet, kicsit messzebbről, összhatásban. – – Csak tudnám, mit kell, mennyit kell még építeni! Mert minden kész részlet új egyensúlyt követel, új kiegészítést, új parancsot ad, és az egész mű talán végtelen is volna, ha végtelen ideig élnék. – – Dehogy élek. Alig van egy-két órám naponta a magam számára, legalább most, már jó ideje és még sokáig. Ezért hát még jobban kell sietni, még nagyobb bűn a mulasztás és még nagyobb fájdalom, ha a külső feltételek romlanak vagy épp elromlanak. Kedves, én most csak magamról írtam (mert azt akartam, hogy én legyek ott, és érezzen, lásson egy kicsit), de magának írtam és magára gondoltam. Maga valahogy ott jár-kél láthatatlanul az épületben, ismernie kell minden részét és szeretnie és védenie. Bolond vagyok és gyerekes, és tudom, hogy ez az egész olyan, mint egy mese: de szép, és a maga módján valóság is. – Most ennyit.

Ezt a levelet, azt hiszem, csütörtökön megkapja. Csütörtök – és szombaton látom. Jobb szeretném már másutt látni, de csak maradjon, ameddig csak tud, minél tovább, hiszen ez fontos! És olyan rút itt kint az idő, folyton eső és köd és piszkos hidegség. – Olvasott már valamit? Tetszik? Írjon, ha nem küldheti is el. Szombaton látom, addig már nem írok. Láz?

Kezét csókolja igaz barátja.

L.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/220. A „szerda este” keltezésű levelet Vékesné Korzáti Erzsébet az 1930. december 11-i (264. számú) levelében igazolja vissza: „Szerdai levelét csütörtök délelőtt megkaptam.” Maga Szabó Lőrinc pedig az előző (111. számú) levelére utalva indítja ezt a levelet: „sokat panaszkodtam tegnap”.

 

 

113.

Budapest, 1930. december 16. kedd estefelé

 

Kedves, a villamoson írok, remélem, nem rázza olvashatatlanná az írást. Rettentő bizonytalanság van bennem, gyengeség. Nem bírok helytállni az életben. Anélkül, hogy bármi új vagy különösebb volna a hivatalban, néha (mint most is) végtelenül elkeseredek. Micsoda mindent legázoló perfídia mindenfelé! Annyit kell dolgozni, hogy tönkremegyek belé. Mikor írtam utoljára magamnak? Mikor fogok megint tudni?! Aludni szeretnék és pihenni. Milyen más az egész világ reggel, mint ilyenkor, összezúzó munka és megállás nélküli különmunka után! És az ember még panaszra se nyithatja a száját, ellenkezőleg! A panasz azért jó, úgy hiszem, mert valahogy a magunk elengedését, lazítását jelenti, megkönnyebbülést a folytonos és csinált feszültség és energia kimerítő ideje után. Egyedül az tartja bennem a lelket, hogy máskor is voltam ilyen különlegesen levert és életunt, és mégis jött később egy-egy nap vagy óra vagy munka, aminek örültem, és amit kár lett volna elmulasztani. Biztosan lesz ezentúl is egy-egy kis kivételes öröm a nagy és sok rosszban.

Most megyek át az Erzsébet hídon. Este van.

Holnap akartam írni tulajdonképpen, de valahogy elfogott a vágy, siettetni az üzenést, bár tulajdonképpen semmi tényt, eseményt nem mesélhetek.

Könyveket néztem eddig egy boltban. Az elkeseredés vitt be: egy másik világba jutni az előző piszkos vásárból, – és a fáradtságom tartott ott. Bámultam, csodáltam ezt is, azt is, és külön az egészet: hogy lehetett ennyit összeérezni, összegondolni, összerajzolni, tömöríteni, teremteni! Milyen keveset csináltam én, és azt is milyen nehéz volt! (Maga, ugye, a munkatársam volt: érzi ezt?) Milyen keveset csináltam, és bizony nem vagyok megelégedve igazán vele. Többet, jobbat, igazabbat, még teljesebben magamat kéne – – De hogy? és mikor? ennyi baj közt, folytonos harapások, szúrások, idegen kényszerek, elráncigálások közt?

Majd megpróbálom mégis, tovább. Kedves, sokszor kértem, most is: segítsen maga is. (Olyan kevesen vannak velem!)

Már közel a Déli Vasút kávéház, oda megyek most. Szombaton meglátogatom.

Tegye el jól, vagy tépje össze ezt a levelet. Viselje nyugodtan a sorsát, legyen jókedvű és hízzék. És szombaton mondja vissza ezt a kevéske biztatást fáradt barátjának, aki nagyon rászorul erre, és a viszontlátásig a kezét csókolja magának.

L.

 

(Ezt a reklámot mindenfelé osztogatják, küldik.)

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/210. A „kedd estefelé” keltezésű levélben talán már a december 17-i szerelmi évfordulójukra is utal: „Holnap akartam írni tulajdonképpen”. A levelet Vékesné Korzáti Erzsébet visszaigazolja az 1930. december 18-i (265. számú) levelében: „Leveledet, kettőt egyszerre csüt. reggel megkaptam.”; a meglévő levelek közül csak ezt tudjuk ekkorra azonosítani, a másik, ezzel egyidőben érkező levél ismeretlen. – Ezt a reklámot mindenfelé osztogatják: A szórólap elkallódott.

 

 

114.

Budapest, 1930. december 19. péntek este

 

Nagyon megijesztett, megzavart, kedves, a levele, a betegsége, és még jobban a rossz kedve. Nem szabad ilyen türelmetlennek lenni. Képzelje el, hogy az a torokfájás otthon éri, – hogy bírt volna meglenni egymaga? gyógyulni? Egész biztos, hogy az az örökké nyitva levő ablak okozta. – – Ne haragudjon, drága szívem, hogy ezzel kezdtem, de ezzel kellett, ugye? Én is szerettem volna hamarabb látni. Amit a hiúságról ír, megértem, s egy kicsit helyeslem is, csak épp velem szemben nem. Azt alig hihetném, hogy sok lett volna a látogatás; mért?

Mindenesetre okosabbnak kell lenni. Utóvégre maga most beteg, s fölösleges és rossz, hogy én a minap annyit írtam a tavaszi, ezutáni sétákról. Meglesz az is, persze, tudjuk és akarjuk; de egyelőre a tél átalvásáról, átgyógyulásáról van szó. Csak csöndes örömnek van helye most, nem gyötrő vágyaknak, ha mégoly szépek és jók is. Kedves, ne haragudjon ezért a józan beszédért! És írja már meg egyszer (küldjön ki pársoros levelet vasárnap, készítse el előre), hogy mit vigyek be, mi a legállóbb és legszükségesebb. Valamit úgyis viszek, tudja, karácsonyra.

Most majd hétfőn megyek be, ½ 5 után (remélem, nem jön közbe semmi, dehogy jön). Nagyon kérem, ne szépítse ki magát, s még kevésbé aggódjék, hogy hogy néz ki. Az egészen mindegy, szívem, a te egész emléked mindig együtt van veled, mikor velem vagy, – nem pillanatok. Beteg vagy, gyógyulj, kedves, gyógyuljon, kedves, hízzék és legyen jókedvű.

Hétfőn akartam átadni a sakkot meg egy könyvet a kisfiad részére; ezt most majd szombaton megteszem már, csak kedd-szerda biztosan agyonzsúfolódik tennivalóval, szokás szerint. Hétfőn látlak, kedves, ez lesz a karácsonyi találkozónk. Egy találkozónk, egy decemberi, elmaradt; megfeledkeztél róla? De nem akarok erről beszélni.

Nagyon-nagyon szeretném, ha tudnál örülni valaminek, hacsak néha és csak rövid ideig is. Több úgysincs az életben, igazán nincs. Ha vasárnap du. feladatnál egy levelet, hétfőn megkapnám, és délután beviszem, amit kérsz. Kérj, kedves, akármit, egy kis csacsiságot, de amiben kedved telhet! Kívüle lehet vinni vajat, mézet, szalonnát? Írd meg, mit igen és mit nem.

Azt hiszem, majd járni fog neked az újság, talán már jár is. Az albumot majd külön viszik be, utólag, karácsonykor. Így gondolom; hétfőn beszélünk róla.

Most is villamoson írtam. Lehet olvasni? Ne ess kétségbe és legyünk most csöndes, meleg és igaz öröm egymásnak. Kezedet csókolja nagy szeretettel

L.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/76. A „péntek este” keltezésű levelet válaszként küldi Szabó Lőrinc a Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 18-i (265. számú) levelére, melyben az asszony betegségére hivatkozva kéri, hogy ne jöjjön be szombaton. – Amit a hiúságról ír: Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 18-i (265. számú) levelében ezt írja: „nem is szeretném, ha így látnál, rettenetes, hogy nézek ki. […] nem ismernél rám”. – A minap annyit írtam a tavaszi, ezutáni sétákról: Szabó Lőrinc 1930. december 9-i (111. számú) levelében: „De jó lesz tavasszal! […] Úgy szeretnék már veled sétálni”. – Küldjön ki pársoros levelet vasárnap, készítse el előre: Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 18-i (265. számú) levelére utal, amely ezzel fejeződik be: „nem tudom befejezni”, és amit a másnapi (266. számú) levelében majd indokol is: „Tegnap nem tudtam befejezni a levelem, mert mikor írtam, közben jött valaki hozzám, s mikor elment, gyorsan befejeztem, s egy utolsó látogatónak még sikerült odaadni. Csak ma is ne járjak úgy. Nehéz innen levelet küldeni. Nem is merem mindenkinek odaadni, és ha látogatóm van, feltűnő, hogy nem velük adatom fel.”, Szabó Lőrinc tanácsa megelőlegezi ezt a magyarázatot. – Majd hétfőn megyek be: 1930. december 22-én. – Hétfőn akartam átadni a sakkot meg egy könyvet a kisfiad részére; ezt most majd szombaton megteszem már: Miután megcseréli: szombaton nem mehet a kórházba, így Bandit látogatja meg otthon, és hétfőn megy a kórházba, hétfő után karácsonyig nem mehet a gyerekhez, mert „kedd-szerda agyonzsúfolódik” karácsony előtt. – Egy találkozónk, egy decemberi, elmaradt; megfeledkeztél róla?: Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 21-i (267. számú) levelében ezt írja: „Szívem, eszébe jutott az idén dec. 17-e?! […] Amikor idáig jutottam az írásban, hozták a maga levelét.” utalás szerelmük kezdetének dátumára. – Ha tudnál örülni valaminek: Vékesné Korzáti Erzsébet ingerült válasza az 1930. december 21-i (267. számú) levelében: „Mindég kissé türelmetlenné tesz, ha azt olvasom leveléből: legyen jókedvű […] örüljön.” – Lehet vinni vajat, mézet, szalonnát?: Vékesné Korzáti Erzsébet idézett levelében erre is ingerülten válaszol: „Megint szalonnát és vajat olvasok a levelében. Szó sincs róla […] mézet se.” – Járni fog neked az újság: A Pesti Naplót küldeti Szabó Lőrinc a kórházba (bár az idézett, 267. számú levélben erre is azt válaszolja Vékesné Korzáti Erzsébet, hogy „az újság nem jár”). – Az albumot majd külön viszik be, utólag, karácsonykor: Halhatatlan szerelem. Nagy költők és nagy festők művészetének tükrében, a nyolcvanéves Pesti Napló jubileumi ajándéka előfizetőinek. Dr. Mikes Lajos szerkesztette, a szerkesztést minden külső és belső vonatkozásában az ő intencióinak megfelelően folytatták és fejezték be munkatársai: Dr. Mihályfi Ernő és Szabó Lőrinc (lásd még 115. és 117. számú leveleket).

 

 

115.

Budapest, 1930. december 26. péntek

 

Kedvesem,

szombaton bemegyek egy kicsit, ahogy megbeszéltük. Most csak „beszólni” akarok, jó reggelt kívánni magának. Jobban van már? Aránylag? Bizony, nehéz ott, tudom és érzem, olyankor is, amikor biztatom, hogy csak hízzék stb. (amit most, ugye, nem teszek?). Mindig ugyanazt írhatnám csak, ugyanazt is írom: jó lesz tavasszal, milyen jó lesz az én megerősödött, megfiatalodott, megtavaszosodott kis barátommal (ez maga, ha nem tudná!) együtt mászkálni, arrafelé, ahol már olyan régen nem jártunk! Járja be gondolatban az egész séta-területünket – én is azt teszem most. Szerettem volna, ha már megkapja az albumot; de most hallottam, hogy az csak újévre esedékes. Még mindig nem dolgozhattam – ez a hét különlegesen zsúfolt szokott lenni –, de sokat olvastam (épp ma), és hamarosan én is írok egyet-mást, biztos. Örül neki? Nem? Igazán nem? Utóvégre azt se furcsállanám, hiszen mi az irodalom öröme az élet nyomorúságához mérve? De egy kicsit örüljön, akárhogy! Ez mégis szép és tiszta és megmarad és a miénk.

Isten vele megint, kislányom; be jó volna, ha örömmel tudna az lenni, aminek szeretném! Sok-sok-sok szeretettel üdvözli (és titokban sokszor-sokszor csókolja) bolond barátja,

Lőrinc

 

Emlékszel rá, mikor ezt a verset fordítottam és elmondtam neked? Én most nem tudok írni, – szeresd ezt, egy kicsit ez is az enyém és a tiéd.

L.

 

Goethe
Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
A karcsu ciprus ifju erejében
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében
Csupa-Hizelgés, ott is csak te vagy.
Ha a szökellő víz-sugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.
Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy;
hol ezerkarú repkényt kúszni látok,
óh Csupa-Ölelés, ott is te vagy.
Mikor hajnal gyúl rőten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;
a tiszta égbolt szent legét lehellve,
Csupa-Sziv-Üdve, italom te vagy.
Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,
Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;
és mikor Allah száz nevét idézem,
mindben nevének viszhangja te vagy.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/233.; Ms 4610/214. A „péntek” keltezésű levelet valószínűleg karácsony másnapján írja. – Bizony, nehéz ott, tudom és érzem, olyankor is, amikor biztatom, hogy csak hízzék stb. (amit most, ugye, nem teszek?): Utalás Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december 21-i (267. számú) levelének panaszkodására (lásd a 114. számú levél jegyzetét). – Szerettem volna, ha már megkapja az albumot; de most hallottam, hogy az csak újévre esedékes […] és hamarosan én is írok egyet-mást: Az album és új vers helyett (lásd az előző, 114. számú levél jegyzetét) küldhette mellékletként a Goethe-fordítást (Ms 4610/214., amely az album számára készült (Ezer alakba rejtőzhetsz címmel, lásd Halhatatlan szerelem, 48.).

 

 

116.

Budapest, 1930. december vége

 

Kedves Szívem,

azt hiszem, most kezdesz elaludni. Rád gondolok, nagyon melegen, nagyon csöndesen, ölellek és megcsókollak. Szegény kislányom, csak tudnál örülni annak, amit én adhatok neked. Nyugalmat szeretnék a lelkednek, békességet a magányodnak, erőt a nyomorúságaid viselésére. És egy kis állandóságot magamnak, egy kis állandó szeretetet a te részedről: hogy ne legyen már annyi bizonytalanság és fájdalom. Kedves, szeress engem, csöndesen, nagyon, egyszerűen, mindenképpen, – nem lehet azt kimondani, hogy hogyan.

Kedves, kedves, édes kislányom, te, ugye, nem vagyok szamár, amiért olyan nagyon ragaszkodom hozzád? Hidd meg, én messzebbre látok, és úgy van jól (persze, aránylag csak), ahogyan én kérem tőled. – Nagyon rossz most egyszerre, hogy oly régen beszélhettem veled kiadósan. Be jó volna megint beszélni, de nem szükséges témákról, hanem haszontalanul, semmiségekről, – csak úgy adogatva egymásnak a szavakat, mint a csókot: azért, hogy halljalak, csak azért, és hogy a hangodon és a szavaidon át a bőröd, csontod, koponyád alá lássak, érezzek, csókoljak. Kedvesem, én nagyon szerettem a sétáinkat, és szeretek minden utat és tájat, amelyet jártunk és néztünk. Tél, tavasz, nyár, ősz: veled van tele mind, minddel tele vagy nekem. (Bolond vagyok, és ugyanakkor rendes ember is akarok lenni: ez a baj. De ha segít valaki, vagyis: te, akkor ez se baj.) – Kedvesem, nem merem megfogalmazni, hogy mit kívánok neked újévre, meghagyom érzésnek, – de egész szívem csupa vágy és jóakarat és hála és szeretet és melegség: ez az érzés a legjobbat kívánja némán is.

Vajon hol vagy most? Szeretném, ha péntekre levelem volna tőled. És szeretném, ha már holnap megkapnád ezt az üzenetet. Kedvesem, igen, az vagy: kedves, de milyen kedves vagy nekem. Mindig az voltál, mindig az leszel. Nagynak, szépnek, nemesnek, okosnak, finomnak kívánlak – ne ijedj meg tőle; nem természetes, hogy ilyennek akarlak? Hiszen szeretlek, és azért próbálok ebben sokat adni (ki kapott tőlem ennyit?), mert másban oly szegény vagyok, és annyira nem teljesíthetem, amit szeretnél. Csak érezlek, de nagyon, Böske, Erzsébet, Bözsikém. Vén halottnak képzelem magamat és megáldalak messziről.

Isten veled. Kezedet csókolom. Írjam, hogy csókollak? Inkább te csókolj meg sokszor. Szervusz. Szombaton!

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/215. Újévre küldött levél. – Ha péntekre levelem volna tőled: Ilyen levél nem ismeretes.

 

 

117.

Budapest, 1931. január 6.

 

Édes szívem, küldök két verset, már láttad őket, de azt hiszem, nincsenek meg nálad. Még kellene rájuk némi retus; majd meglesz; így is szeresd őket. Emlékszel rájuk, mikortájt születtek? (Közben hadd mondjam meg, hogy nagyon szenvedek miattad, és nagyon szeretlek, csókollak.) – Megkaptad az albumot? Izgat, hogy mért nincs már ott. (Gondolj rám, csókolj meg, hunyt szemmel, mintha az agyadban volnék, a pillád két meleg szobájában, én is csókollak.) Írok, mihelyt ráérek, még majd egyéb verset is, vannak már töredékeim – mondtam; –, azok már nem ilyen gyötröttek lesznek, remélem. Csak te se gyötörnéd magadat, s engem! Úgy szeretnélek látni, megőrizni, megtartani, és sokszor oly végtelen keserű vagyok, hogy jobb szeretnélek rögtön elhagyni, – de az csak rövid nyugalom volna, a düh, megvetés nyugalma, ami különben is fájdalmas, de legfőképp nem tart soká; – – viszont a boldogság nyugalma, édessége, édes szívem, azzal nem tudnék betelni, azt nem tudnám megunni. Most isten veled, szeress, és írj, ha tudsz, néhány sort.

Sokszor ölellek, sokszor-sokszor (mindig) csókollak,

L.

 

A verseket óvatosan tartva olvasd el, mert messziről meglátszik, hogy mi!

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/218. A „jan. 6.” keltezésű levél egyértelműen 1931-es keletkezésű, elég, ha csak a „Megkaptad az albumot?” kérdést említjük (lásd a 114. és 115. számú levél jegyzetét), no, meg a kórházi környezetet figyeljük: „A verseket óvatosan tartva olvasd el, mert messziről meglátszik, hogy mi!” (a korábbi, 115. számú levélben valószínűleg ezért írta címként csak Goethe nevét). – Küldök két verset: A levél mellett most nem szerepelnek.

 

 

118.

Budapest, 1931. január 15.

 

Kedves gyönyörűségem, micsoda nagyon jó puha édes melegség van a szavaidban, mikor úgy szeretsz, mint legutóbbi leveled írásakor. Mindjárt könnyebb egy kicsit az élet. Vagyis nem az élet; hanem mindjárt érzem, hogy van vele párhuzamosan egy gyöngéd, jó, másik világ, ahová menekülni lehet és ahol jól érzem magamat. Csak néhány meleg sor kell, csak pár szó és szívdobbanás, és máris gyógyulok, nem tudom miből. Kedveském, nagyon melegen, nagyon csöndesen ölellek és megsimogatlak gondolatban. Végtelenül hálásan hajlok hozzád, és pihenek, így pihenek, ilyenkor. Kívül a világon – teveled; óh, ha mindig vagy csak sokszor lehetne így érezni! És még jobban, még gyöngédebben, zavartalanabbul! Nagyon sok félelem van most bennem; bizalmasan tudom, hogy most sem segítenek rajtam a Baumgarten-pénzzel; nagy anyagi összeomlás előtt vagyok. Ki tudja, mi lesz? Sokszoros szükségem van rád most. Dehogy csak most, mindig! És a rettegés, féltés, vitatkozás ideje után, ha most egy hosszú, boldog, csöndes idillikus-féle élet jönne a szerelmünkben, be jól jönne, be jókor jönne! Kedves, olyan forró és boldog hála tölt el, hogy majdnem szédülök, mialatt írok. Minden órában elolvasom a soraidat. Milyen szépen írsz, te drága Költőm, te! Mert az vagy, mikor így szeretsz; csak írnál sokat! Ha verset írok, akkor csak visszaadom az érzéseidet, összekeverem a magaméval és visszaadom: ők is ölelkeznek és szerelmesen egymásban pihennek. Furcsa csoda, hogy annyi kiábrándulás, undor, sötétség, kétségbeesés után olyan tisztán és nagyon tudok érezni, furcsa, hogy így tudok szeretni. És hogy szeretnék még nagyobb odaadást, még teljesebb, nyugodtabb (s mint írod: gyanútlanabb) átengedést! A 45 dekát mindenütt csókolom rajtad és benned, melegszemű, göndör hajú kis buksim, te fiatalságom. Legyünk erősek, tartsuk meg egymást. Szombaton látlak. Hunyd le a szemed és őrizz a pilláid alatt. Isten veled, most és mindig, te virágsisakos. Szervusz. Csókollak és tudok örülni.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/66. Legutóbbi leveled: A 45 deka hízásról beszámoló levél nem ismeretes. – Most sem segítenek rajtam a Baumgarten-pénzzel: Előre megtudta, hogy ebben az évben sem kap Baumgarten-díjat.

 

 

119.

Budapest, 1931. január 20.

 

Kedves kislányom,

ebben a pillanatban fejeztem be a Remarque-regényt. Azt hittem, most föllélegzés jön; és csupa üresség és szorongás vagyok. Mi lesz most? Nagyon megviselt az a lelketlen, buta, hisztérikus vagy nem is tudom, milyen hátterű mellőzés, ami a Baumgarten-díjjal az idén ért. Most megváltás, igazi föllélegzés lehetett volna – soha annyira, mint ebben az évben. Úgy érzem, valami néma, színtelen, alaktalan, mozdulatlan rettenetességbe dobtak vissza, amelyet nem lehet megfogalmazni, csak érezni. Reménytelen összeomlás előtt vagyok. S micsoda kötelezettségekkel! – (Hogy a vágyaimról ne is beszéljek.) Ezek az emberek mernek igazságról és bölcsességről beszélni? Hozzáértésről, idealizmus tiszteletéről, tisztességről, komolyságról? Hiszen vakok, buták, állatok, – ha nem rosszabbak. Mert nem vagyok biztos benne, hogy a tévedésük nem aljasság-e már. Egymásután három anyagi krach öt hónap alatt: augusztus közepén Mikes bácsi halála, január elsején Az Estéktől munkatöbblet ellenében várt remények meghiúsulása és most ez a mellőzés. Vakok, buták vagy gazemberek. Sajnos, nem bírok uralkodni az idegeimen, és nem hallgatok, mint eddig; pedig eddig is mesterséges, túlfeszített, romboló erőfeszítések tartották köröttem az olyan-amilyen épületet. Tizedik éve küszködöm borzalmasan a menekülésért egy nekem teljesen idegen világban, embertelenül túlterhelve, üldözötten, marva és őrültté téve, agyonkeserítve. És fél kézzel, dehogyis: tized kézzel dolgoztam mégis többet és jobbat, mint akárki más, tisztábbat, mint akárki más, – és nem látják sem a vergődésemet, sem a munkámat. Most már nem tudom összeszorítani a fogamat, felőrlődtem. El sem tudom képzelni, hogy mi lesz. Ha bírom, akkor szerencsére csak egy háromszor-oly-nehéz fortvurstlizás, újszerű kínokkal és harceszközökkel, végkimerülésig.

És itt van a hozzádtartozásom meg a hozzámtartozásod. Hát lehetetlen itt is a rend, a jó rend, a biztosság a nyomorúságban és elégedetlenségben, legalább a biztosság és időnkénti vigasz és segítség? Kedves, szedd össze, nagyon kérlek, minden erődet, komolyságodat, tűrj, szenvedj, várj te is, segíts, ahol tudsz, segítelek én is, ahol tudok, – háború van, térj észre, és nézz arra, ami nagyobb dolog és egyetlen és talán mégis megmenthető valamikorra. Ugyan mit ér minden más ahhoz képest, és ha az is kevés, mennyire kevés és jelentéktelen a többi! Hogy miről beszélek? Én se tudom. Valami homályról, jövőről, reményről, érzésről, összetartozásról.

Kedves, nem akarok prédikálni. Meg kell, hogy érts vagy érezz végre teljesen. Magadtól, a magad erős elhatározásából, – úgy a legszebb. És most egyébről sem akarok többet írni, elég a gyászjelentésből. Természetesen éppúgy érdekelsz, mint mindig, szeretném tudni, van-e és jobb-e az új szobád, mindent szeretnék tudni, és biztosra veszem, hogy hamarosan együtt leszünk. Ha volna télikabátod, sétálhatnánk a kertben, a fekvőcsarnok előtt, akármikor, akármeddig. Szombaton látlak. Írd meg őszintén, kell-e valami hasznos dolog, hogy azt vigyek. Ki kell tartani! Szeress, kedves! Csókollak, máskor majd vidámabb leszek, isten veled.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/67. Remarque-regény: Lásd a 111. számú levél jegyzetét. – Augusztus közepén Mikes bácsi halála: Dr. Mikes Lajos, Szabó Lőrinc apósa, Az Est-lapok irodalmi rovatának vezetője 1930. augusztus 19-én Bécsben váratlanul meghalt, ez a családi gyászon túl Szabó Lőrincnek a lapnál való anyagi támogatottságában is visszaesést jelentett. – Tizedik éve küszködöm: Szabó Lőrinc ekkor már tíz éve dolgozik különböző pozíciókban Az Est-lapoknál. – Van-e és jobb-e az új szobád: Vékesné Korzáti Erzsébetet áthelyezték a tüdőosztályra, előbb rosszabb szobát kaphatott (lásd 269. számú levelét), majd 1931. január 22-i (270. számú) levelében válaszol Szabó Lőrinc kérdésére: „Tegnap, épp mikor a levelet megkaptam, helyeztek át másik szobába (13) az épületben, a legjobb szoba.”

 

 

120.

Budapest, 1931. január 22. este

 

Kedvesem, hogy vagy, hol vagy, mért nem írtál eddig? Csak üdvözölni akartalak most; bár úgyis tudnád, ugye, hogy gondolok rád? Bevitték, akkor, a kért holmit? Nagyon jó lett volna a bundádat is bevitetni már akkor, hogy kijöhess a jövő héten. Igen-igen jó lesz veled lenni, egy kicsit mászkálni és főképp elbújni az emberek elől. Kedves kislányom, nagyon szeretlek, nagyon fájnak a bajaid, minek mondjam el ezredikszer? Rettenetesen ideges vagyok; egy trafikban írok most; egy kicsit azért nyugodtabb is lettem már, és tervezek egyet-mást. Örülnék, ha holnap levél várna. Mondd, vagyis írd meg, mit vigyek? Ne azt írd, hogy semmit; tudom én, hogy kell tulajdonképpen minden, de hát nem jut mindenre. (Viszek fogkrémet, azt már tudom, és nevetek, hogy ezt megírtam.) Óriási köd van, zúzmara és roppant hideg. Bözsikém, Bözsikém, veled leszek a jövő héten, olyan nagyon jó rágondolni! Szeretlek. Isten veled, sokszor, sokszor ölellek, csókollak, simogatlak, nézlek és hallak és várlak.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/68.

 

 

121.

Budapest, 1931. január 27.

 

Kedves kis barátom,

szeretném tudni, hogyan úsztad meg szombaton a kérdezősködést. Képzeld, nem bírtam megállni, hogy még egyszer ne lássalak aznap, és messziről, az ablakon át néztelek. Láttam, hogy kimentél és visszajöttél. Ekkor aztán én is indultam. Milyen kár, hogy nem volt kedved egy darabig elkísérni a kertben meg az udvaron! És mondd, igazán azt akarod, hogy ne keresselek fel ezen a héten? Jó, jó, de ha meggondolod magadat, írj idejében! Én kétszer szerettem volna bemenni és most egyszer se? Talán mégsem kéne így, ilyen szigorúan, ilyen idegesen… Hisz már két hónapja nem tudtalak kedvem szerint megölelni, kedveském, és rossz így, te, te, segíts rajtam! Legalább írnál mindennap, ha már nem látlak, és küldenéd el háromnaponkint az összegyűlő naplót. Böske, te, szeretlek, kívánlak. Olyan furcsa, hogy szeretlek, olyan ellentétben van ez az egész lelkiállapotommal és minden keserűségemmel! Jó vagy nekem, édes. Ugye, most már te is tudod, hiszed, érzed, hogy szeretlek? Bözsikém, Erzsébet, a neved a számban lakik, mint egy csók, és jó meleg, forgatom, és szeretnélek nagyon sokáig csókolni most is, máskor is, és hozzád simulni, sokkal jobban, mint eddig bármikor. Meglásd, hogy foglak becézni! (Csak beteg ne legyek; megint láztól és influenzától tartok. Ha megbetegednék, rögtön értesítelek, hogy azalatt ne írj.) Igen, visszatérek rád, arra, hogy hogyan foglak csókolni. Istenem, nem is tudom, olyan tehetetlen és telhetetlen vagyok, annyira elfogyott az emlékedből a valóság, annyira testtelen bennem a vágyódás, annyira képzelődésből élek, – kislányom, jöjj már ki megint és szeress jobban, mint eddig. Nincs örömöm tenélküled, Bözsikém, és milyen nagy lehetne teveled, ha… tudod a többit. Szóval: szeretlek, ez az egy szó is elég volna. – – Nagyon fáradt vagyok, erőtlen, nem tudom írásra koncentrálni magamat; de majdcsak lesz valahogy. Aki tovább bírja, annak lesz jobb. Most isten veled, végy a karodba, takarj be a takaróddal, ölelj meg, és aludjunk együtt egészen addig, míg viszont nem látlak. Te! Én bemegyek szombaton! Nem foglak gyötörni, ne félj. De bemegyek. Hacsak direkt le nem fújod a látogatást. De inkább hívj, édes kislányom, és ne nevess ki. Csókolom a szádat, kicsit, nagyon, egészen, a nyelvedet, a szemedet, a másik szemedet, a hajadat mindenütt, a homlokodat, arcodat, nyakadat, a melledet, mind a kettőt, a hasadat, karodat, végig-végig, a combodat, a hajlásaidat, térdedet, bokádat és ölellek mindenütt, kedvesem.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/70. Igazán azt akarod, hogy ne keresselek fel ezen a héten?: Vékesné Korzáti Erzsébet január 25-i (271. számú levél) napló-feljegyzésében ezt írja: „Nagyon megkínoztál szombaton […], nagyon csúnyákat mondtál nekem.” január 28-án ugyanennek a levélnek a végén már engedékenyebben válaszol: „Jöjj csak be szombaton, csak arra kérlek, nyugodtan és csöndesen beszélgessünk.” – Csókolom a szádat, kicsit, nagyon, egészen, a nyelvedet, a szemedet, a másik szemedet, a hajadat mindenütt, a homlokodat, arcodat, nyakadat, a melledet, mind a kettőt, a hasadat, karodat, végig-végig, a combodat, a hajlásaidat, térdedet, bokádat, és ölellek mindenütt, kedvesem: Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. január 29-i (272. számú) levelében erre válaszolja: „elővettem a leveled, hogy újra átolvassam. […] s amint olvastam, hogy ölelsz és csókolsz, a számat, a karomat, éreztem végig a szád puha simogatását.”

 

 

122.

Budapest, 1931. február 2.

 

Kedvesem, – az vagy, kedves vagy, ma is, mindig, csak ezt akarom most megmondani újra. Remélem, már nem haragszol, amiért az elbúcsúzásunknál többször és jobban meg akartalak csókolni. Ezután még ezt se teszem, ígérem, ha nem akarod magadtól. Nagyon vágyom rád. Azt hiszem, minden szerelmemből, amit csak éreztem, adtam rád valamit, hogy olyan jó, segítő, fontos tudsz lenni nekem. Senkihez nem fűzött olyan tiszta barátság és szeretet és részvét és szerelem, mint tehozzád. S annyi fájdalom sem. De ezt megölni szeretném, ezt a fájdalmat, hogy még nagyobb, még szebb lehess, mert lehetnél, kedveském. Most eszembe jutott a Mikulásruhád és az arcod fehérsége a holdban. Mikor foglak igazán megölelni már? Mikor fogsz megérteni már? Terhedre vagyok? Kevés, amit jelentek neked? Vagy ezt se bírod el? Vigyázz azon a telepen; micsoda természetellenes, beteg légkör van ott, milyen fantáziáló, szemérmetlen eltorzítása az igazi életnek és embernek! Vajon mennyit híztál a vasárnapi mérleg szerint? Olvasod a könyvet? Úgy szeretném neked adni minden tudásomat, és minden érdeklődésemet! Legfontosabb azonban, hogy szeretlek és akarlak. Nagyon fáradt vagyok most, csak azért beszélek, mert nem tudok hozzád bújni és hallgatni és sírni vagy aludni nálad sokáig. Kislányom, isten veled; két nap múlva megint írok [zárójelbe tett sérült szöveg] és szombaton bemegyek (mit vigyek?) és akkor majd te rendezed meg az együttlétünk helyét és idejét, úgy, ahogy neked a legkevésbé zavaró. Addig szeretlek, nagyon, és most nagyon boldogan, és várok rád, csak hízz, ha igazán jobb, esetleg csakugyan nem megyek be, majd, később, – várok, kívánlak, nem gyötrődve, hanem boldogan, bízva, csöndesen. Te, édes jó barátnőm, titkos szépségem, kedvesem, szeress mindig te is. Isten veled! Jaj, de jó volt, hogy írtál!

Ölel és simogat és néz és csókol és szeret, szeret, szeret valaki:

én = Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/71.

 

 

123.

Budapest, 1931. február 7., két perc, munka közben

 

Nem tudom elmondani, mennyire gyötrődöm. Nem tudom, mert megriadok az elgondolására annak, hogy történhetett valami, ami miatt nem írtál egész héten. És nem tudom azért sem, mert szégyellem elgondolni, bevallani, szégyellem, hogy meggyanúsítalak. Csupa fájás és forróság vagyok, majd megfullaszt a kínlódás. Kedves, mi van veled? Mit tettél? Mit tettem? Jaj, csak jönne valami megváltás. Akarod, hogy megbocsássak? Mi van benned? Gyötör valami, tudom. Titkolózol. Elromlott, amit képzeltem, kértem, akartam? Vagy beteg vagy? Egy sort csak lehetett volna egész héten? Hogy gondoltam én reád közben! Írtam is. És elküldtem a Schopenhauer-fordítást, neked, csak neked, érted, – kedves. Megbolondulok az aggódástól. Lemondjak rólad? El akarsz hagyni? Már elhagytál? Jó, – de ne így, ne hazudj, ne viselkedj úgy, hogy hazugnak gyanúsítsalak, mikor a legszebbnek, legtisztábbnak akarlak és tudlak látni!

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/72. Elképzelhető, hogy levéltöredék.

 

 

124.

Budapest, 1931. február 10.

 

Kislányom, hadd kezdjem azzal, hogy szombat óta sokkal nyugodtabb vagyok tefeléd. Jó ez, jó ígéret, várom a többit, nagyon kell. Csöndesen, zavartalanul, teljesen és biztosan szeressük egymást: ennél többet nem ad az élet; csak a szerencse jöhet még hozzá. Egyébként nagyon fáradt vagyok, sokkal komorabbnak látom a helyzetet (az anyagit), mint eddig, teljesen ki vagyok szolgáltatva a meg-nem-értésnek, nem-méltánylásnak. Borzasztóan kimerít ez a szerkesztőségi munka, s akármilyen jót, sokat, ide-valót és eredményeset produkálok, az erélyük és vakságuk diadalmasan ellenáll minden fizetésemelési akciónak. Nem akarom részletezni, mennyit dolgoztam ezért Mikes halála óta, azt sem, hogy milyen jogos reményeim voltak már, – a vége mindig az lett a dolognak, hogy nem lehet, örüljek, hogy élek. Pedig kétségbeesve vágyom dolgozni most már érettem, magamért. S nem lehet, alig lehet. Egyedül vagyok, védtelen, senkivel szövetségben. Ide látszat kell és valami ügyes kitapogatása és simogatása a pénz szentimentális húrjainak vagy valami brutális siker. Mert az eszük, értelmük (vagyis értelmetlenségük) ellenáll. Én pedig mindig az értelmükhöz szólok: csak ehhez tudok kitartóan beszélni, a többi, a tettetés és kísérletezés úgy lóg rajtam, mint egy idegen ruha. –

Most veszem észre, mennyit írok erről. De hát ez foglalkoztat, s egyáltalán az a reménytelenség, aminek az az oka legfőképp, hogy Magyarország ilyen kezdetleges világ. Vers-félén dolgoztam, éppen erről a témáról az imént; de most dolgom van, más, hivatalos, abba kellett hagynom, s közbeiktattam ezt a levélírást.

Kedves, milyen furcsa, hogy kedden jobb szeretek írni neked, mint máskor. Tudod, a keddekhez úgy hozzáfűződöl: ezért van ez így! Más napokhoz is, de a kedd majdnem egy évig állandó volt, ugye? Kislányom, nagyon kedves vagy nekem, nagyon szeretlek, nagyon a barátod, testvéred, urad és szolgád vagyok. Te is nekem? (Az urad: úgy értem, hogy szeretnék az lenni, rendelkezni veled, életre-halálra. Ne haragudj érte.) Szóval hát szeretlek, te emberke, testvérke, jegyezd meg jól, hessegess el a füledből minden más hangot, minden kételkedést. Az utolsó csoda számomra, kutya-feneszörnyű-nagy kiábrándultságom számára, hogy így lehet szeretni és kívánni valakit. Csakugyan: kislányom, te túléled bennem az istent? és a hazát? szocializmust? és a többi sokat, ami mind elsápadt, elveszett, kiürült? Tulajdonképpen ijesztő dolog. Érzed? Ne múlj el, te szomorú, szép csoda, ne múlj el tőlem soha, kedves. Gyerekek, Te és a Vers: vigyázzatok rám hárman, és én majd igyekszem, hogy érdemes lett légyen.

Szeretlek, kedves, mint a levegő, úgy veszel körül mindig, mindig meg tudsz nyugtatni, vigasztalni, – te: abból, hogy segíteni tudsz rajtam, már biztosra veheted mindig, hogy szeretlek, hiszen szükségem van rád, te életmentő! Hogyan mondhatnék én le a vigaszodról? Szeretlek, várlak, nem is merem megmondani, mennyire szeretlek, nem is írok máskor egyebet, csak azt az egy szót. És csókolom a kezedet és a szádat, csókolok mindig mindent, ami vagy.

Édeském, viszontlátásra!

L.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/73. Te túléled bennem az istent? és a hazát? szocializmust? és a többi sokat, ami mind elsápadt, elveszett, kiürült?: A szöveg jellegzetesen visszahangozza Max Stirner (1806–1856) német filozófus gondolatmenetét, sőt retorikáját is (lásd Kabdebó Lóránt: A dialogikus poétikai paradigma filozófiai megalapozódása Szabó Lőrinc költészetében: Szabó Lőrinc és Max Stirner, in: Újraolvasó. Tanulmányok Szabó Lőrincről, szerkesztette Kabdebó Lóránt és Menyhért Anna, Anonymus, Bp., 1997., 158–177.; illetőleg Szabó Lőrinc Stirner-említését a következő, 125. számú levélben).

 

 

125.

Budapest, 1931. február 17. kedd

 

Kedveském, hogy vagy? Híztál? Ha nem, szedd össze magadat nagyon erre a még hátralevő kis időre! Nálam semmi újság. Biztosan olvastad vasárnapi versemet. Az évszámjelzést elhagyták alóla (a lap csak a költő legújabb műveivel szeret hencegni!), de többen érezték, hogy kissé idegenszerű. Mert a három legutóbbi versemben annyi keserűség volt, hogy azok után ez meglepetésnek, nem-aktuálisnak hatott. Pedig ez is szép kis mű, – és ami fő, a te műved, te hullámzás, te mindig távollevő, vágyó-hívó, elbújó. Milyen messze voltál akkor, mikor ezt írtam! – Szóval, úgy látszik, ma olyan fekete dolgokkal vagyok tele, hogy „friss” írásaim nem nélkülözhetnek bizonyos pesszimizmust. Különben lerí róluk (mint erről) hogy nem „frissek”. – Ellenben milyen friss leszel te nekem, te jövevény, hazaérkező, te drága, ritka vendégem, kedvesem! – Csöndesen és csak a szíveddel mosolyogva gondolj ránk, kislányom! – Erősnek, tűrőnek kell lenni, nem tudom, miért, de kell, végül biztosan jó lesz sok minden, sokkal jobb lesz, mint most. – A szerkesztőségben vagyok most, M-g. és P. N. közt, mindjárt megyek a kávéházba. Be akarok fejezni egy hosszabb és rettenetesen szomorú verset. Már tíz napja kínlódom rajta, tegnap aztán sikerült felépíteni az egészet, helyenkint azonban elnagyoltam, s most ezt a pót-munkát akarom elvégezni. Ha ugyan sikerül. Mert mért dolgoztam rajta tíz napig hasztalan? Nem voltam éppoly okos, érző, tehetséges tegnapelőtt, mint tegnap? (Szeretlek, csak úgy közbe.) Nem szenvedtem addig is eleget, míg egyáltalán elkezdődött bennem az egész vers, illetve az eleje? Mire kellett ez a tíz nap? Igaz, most visszagondolva úgy érzem: – vasárnap valahogy már tisztulni kezdett az addigi homály, részletek természetesen illeszkedni kezdtek egymáshoz, és más részletekről kiderült, hogy idegenek, nem odavalók; vasárnap olyasmit éreztem, mint mikor egy rejtvény kulcsa felvillan az ember agyában, de még nem volt idő kipróbálni, hogy csakugyan a kellő kulcs-e. Olyan nagy öröm: rájönni a rejtélyünkre és azt kifejezni. Érzek valamit: s a kész vers feltárja a titkot. (Kedveském, téged érezlek, szeretlek, csókollak, megsimogatlak, aludj, légy nyugodt, mosolyogj egy kicsit.) Mondtam már, hogy ez egy olyan szörnyű gyötrelem-vers lesz, mint amilyent írtam párat mostanában? És mennyit szeretnék írni még, másat! Mennyivel tartozom teneked, kedves! S nem jutok hozzá, és örömömet, amit adsz, elborítja a sok, örök, állandó, aktuális baj, s róluk kell írnom! Szeretlek, szívem. Nem akarok erről sokat beszélni, de szeretlek, kívánlak. – És a cikket is el akartam küldeni Plátóról. Örülnél neki? S amit olvasok, – mennyi mindent szeretnék megírni, leírni, lefordítani, kivonatolni számodra! Nézem: Spinoza, – milyen érdekes, ezt kéne. Fichte – ezt is! Nietzsche, hisz te kérted! Stirner – Leibniz – – nincs vége – hol kezdjem? Gondoltam, gépbe diktálom valakinek, úgy sokkal gyorsabb lesz. És egyiket se csináltam meg, hanem a versemen dolgoztam. Ne haragudj érte. Mindig gondolok rád, áldjon meg az isten, kedves, ne ess kétségbe soha, segíts, és én is segítek neked, és szeress, és én is szeretlek téged, hogyne szeretnélek, te drága, édes, okos, szomorú, szép, szent titok! Péntekre újra írok, szombaton látlak. Veled vagyok addig, és mindig nézlek, ölellek, szervusz.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/74. Vasárnapi versem: Hullámjáték, a Pesti Napló 1931. február 15-i, vasárnapi számának 38. lapján. – Három legutóbbi versem: Ne magamat?, Pesti Napló, január 25., 21. oldal; A homlokodtól fölfelé, Pesti Napló, február 1., 9. oldal; Célok és Hasznok között, Pesti Napló, február 8., 41. oldal; valószínűleg ezek közül küldött be olvasásra mint készülő két verset 1931. január 6-i (117. számú) levelében Szabó Lőrinc. – Milyen messze voltál akkor, mikor ezt írtam!: A Hullámjáték című vers a Te meg a világ című kötettől Tenger címmel ismert, de a hírlapbeli közlés 1931-es időpontja rajta maradt (a valóságos keletkezési időpontra lásd: a Vers és valóságban Szabó Lőrinc emlékezését „A tenger azonban nem tenger, csupán nagy víz: a Rajna folyó. Mikor Erzsike Hollandiában volt, mi Nagyklárával, aki akkor megtudta az egész ügyünket, elébe akartunk utazni Kölnig. Így történt, hogy nyugat-németországi utunk során Mainztól vagy Frankfurt a. M.-tól lehajóztunk Kölnig, ahol azután sajnos elmaradt a hármas találkozó és őszinte tisztázás. A hajóút során a fedélzetről a vizet néztem, a Loreley-szikla alatt úsztunk. Tele voltam szerelemmel és vezeklésvággyal, és a hajókerék nyomán háborgó habokat néztem, az örök ismétlődést, a fogyhatatlan ölelkezést. Az idő és az érzés (no, meg aztán a leplezés) tengerré látta a folyamot: az örök és boldogtalan sóvárgás és lelki szeretkezés majdnem éterizált képe, amit leírtam.” (60.). A kölni találkozás elmaradásáról lásd kötetünk 17., 103. és 104. számú leveleit. – M-g. és P. N.: Magyarország és Pesti Napló. – Be akarok fejezni egy hosszabb és rettenetesen szomorú verset: Jégeső, utóbb megjelent a Pesti Napló február 22. számának 40. oldalán (lásd még: Szabó Lőrinc 1931. február 19-i, 126. számú levelét). – És a cikket is el akartam küldeni Plátóról: Az oktató tanulmány nem ismert. – Péntekre újra írok: A február 19-i, csütörtöki (126. számú) levélről van szó.

 

 

126.

Budapest, 1931. február 19. csütörtök

 

Kedves kis betegem, nagyon nagy szeretettel és sok-sok vágyódással gondoltam rád az utóbbi két napon. Nem tudom mért: Olyan jó volt, hogy a búcsúzásnál hirtelen megcsókoltál. Mit gondolsz, észrevették? Nagyon szeretlek. Egészen kimerültem már ennek ismétlésébe; talán unod is, és azt hiszed: már annyira sem erőltetem meg magamat, hogy legalább más szavakkal igyekezzem mondani a mindig-ugyanazt. Vagy nem unod? Mert én – én keveslem, és legjobban szó, írás nélkül szeretném valahogy elmondani, megéreztetni. Tudod, édes, a csókod (s még az emléke és a várása is) érthetetlenül átfűt, egész testemben szétárad, megerősít, mint valami bor, megfiatalít, s ezt nem úgy teszi, mint akármilyen más „szerelem”, hanem sokkal erősebben, régebben, kipróbáltabban, barátibban és testvéribben, – hogy is mondjam csak – – – valahogy több tartalommal és érdemmel: persze, téged aztán megszerettelek, kedvesem, nagyon csodálatosan, tudod te azt! Olyan teljes jót, mint tőled, én nem kaptam mástól, s ilyen teljes bevallást nem adtam senkinek sem, s tudom, milyen ritka dolog ez. Végtelen szeretet és jóság köt hozzád, kedvesem, feléd indul bennem minden harmónia, – mások felé elhal, elvész. Persze, ez csak érzés, nem tudok rajtad segíteni igazán. De énnekem csoda, hogy valaki ilyen érzést ki tud váltani belőlem. Ezért írtam mostanában többször is azt, hogy csoda, ezért nem törődtem vele, hogy banális a szó. Te, Böske, kislányom, nagyon jó lesz egyszer már együtt lenni. Csak hozzád simulni és pihenni is, zavartalanul. Nem tudom, milyen lesz az idő, mire kijössz; most, tegnap óta egy kis tavasz van már. Az egész telet elmulasztottuk. Úgy várlak, kedveském, úgy várlak. Csak még ezt a kis időt használd ki jól! Jó volna, ha nem zavarna-izgatna, amit írok, – legyen ez a mi szerelmünk valami biztos, meleg, állandó hit a másikban, hogy ha minden rossz és rettenetes is, van valahol valaki, aki – – nos? fejezd be a mondatot. Én már százszor befejeztem, így: aki szeret, aki bajtárs! – Mit csináltál eddig? Írtál? Nagyszerű, ha írtál; nem baj, ha nem. Hiszen hogy vagy, hogy élsz, hogy szeretsz, az a fő, az a jó, az a mindig-levő-egyforma, és levél és együttlét és különös öröm már csak ráadás, tetőzés, föllendülése a rendes jónak. – Igen: a legutóbb jelzett szörnyű-szomorú verset megcsináltam, vasárnap majd látod. Rettenetes, mennyi külön munkát végeztetnek velem. Mennyit szeretnék még olvasni, tanulni! Alig-alig jut idő valamire.

Szervusz most. Akármire nézek, mindig azt látom, hogy a fejed hirtelen felém hajlik, és a szád melegét érzem a számon, és megijedek a meglepetéstől, aztán nem törődöm vele, hogy esetleg látják, hanem hozzád tapadok és csókollak, mindig, mindig.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/232. Most, tegnap óta egy kis tavasz van már: A Magyarország 1931. február 19-i számának 8. oldalán ilyen címmel adják meg az időjárás-jelentést: „Ma délben 6 C fok meleg volt Budapesten.” – A legutóbb jelzett szörnyű-szomorú verset megcsináltam, vasárnap majd látod: Lásd a 125. számú levelet: a Jégeső című verset a Te meg a világ kötetben Jégesőben címmel Kodolányi Jánosnak dedikálva közli Szabó Lőrinc.

 

 

127.

Budapest, 1931. február 24.

 

Kedveském, itt küldöm Nietzschét, ismerkedj vele egy kicsit. Rémesen elmerevült a kezem írás közben, borzasztó fáradt vagyok. De nagyon jó arra gondolni, hogy legalább egy óra hosszat folyton magyarázni fognak neked valamit a szavaim a papírról. Csak ne ijedj meg tőle, – őrült volt, és sok dologban igaza van. Az a baj, hogy semmi a világon nincs egyféleképpen. Viszont milyen érdekes egy ilyen összefoglaló látás a világról, mint akár a Nietzschéé is. Na, hagyjuk ezt. Olvasd magad. Még annyit, hogy lefordítottam egy kis, egészen általános és elvont összefoglalást és egy részletesebb ismertetést. Olvasd el előbb a kicsit, aztán gondolkozz egy darabig, hogy érted-e (persze!), s azután, mintegy már valami megszerzett ismeret kibővítéséül, térj át a részletező szövegre. Végül térj vissza megint az összefoglaláshoz. – Vagy olvasd, ahogy épp kedved tartja.

Ilyen munka és „beszélgetés” mellett hogy mondjam most azt, hogy szeretlek és várlak? Pedig szeretlek, és fordítás közben valahogy ok nélkül eszembe jutott egyszer csak a nyári svábhegyi kirándulásunk: az a táj, ahol elszédültél és vizet kellett szerezni; de aztán jött a többi, az egész nap, a tető, a vendéglő, az asztal, a kilátás, az út vissza, a kis feketerigó-fióka! és hogy bujkáltunk ott a bokrok alatt, meg minden, kedvesem, eszembe jutottál, – nem is jutottál, ott vagy mindig. Szervusz most, csak annyit még, hogy csütörtökön délután és este, és szombaton késő este kikerülhetetlen elfoglaltságom van; távolabbra még nem látok; egyelőre semmi sincs, s lehetőleg mindent kivédeni törekszem, főképp szombatról.

Híztál? Még, még, amit csak lehet! Böském, kislányom, csak már megölelhetnélek. Szeretlek, csókollak. Ha lehet, írd meg, mit vigyek be szombaton. Isten veled, édeskedvesem.

Lőrinc

 

Sietek feladni, mert már 7 óra, és szeretném, hogy ha már megvan, kapd kézhez minél előbb.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/75. Itt küldöm Nietzschét: Lásd kötetünk 125. számú levelét; Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. február 25-i (274. számú) levele már válaszol is rá: „Nietzschét megkaptam.” – Folyton magyarázni fognak neked valamit a szavaim a papírról: Oktató célzatú kivonat, nem ismert.

 

 

128.

Budapest, 1931. február 27.

 

Édes, édes, édes lánykám,

kis levelednek is örültem, hogyne! Ha szeretsz, akkor minden jó, – akár sokat írsz, akár keveset, akár semmit. Az új 30 dekának is örülök; milyen elkésve értesülök én az ilyen nagy eseményről! Te, te félmázsánál súlyosabb egyéniség, Böske, de jó volna már veled lenni csak egy icipici kis időt is! Tudtam, hogy ez a szombat még nem igazi lesz, mégis számítottam rá valahogy, és bosszantott, hogy késő estére elfoglaltság akadt. De hát tudom, mondtad, mondtam, hogy okosnak kell lenni: örülni minden további hétnek és napnak. Sokat gondolok rád. Ezt is tudod. Akarom is, hogy tudd. Nagyon kíváncsi voltam (és vagyok) rá, hogy Nietzschét nem valami másnak képzelted-e. „Nincs kedved” írni… Hát aztán miért nincs? Jobb is, ha most bent maradsz, mert újból rút és hideg idők járnak. Nagyon kéne már együtt lennünk, úgy várlak, mint a meleget, a tavaszt. Szép voltál legutóbb, nagyon tetszettél. Nem is igaz; mindig szeretlek, mindig túl vagy a tetszésen. Mi az a tetszés? Direkt szemtelenség; ne haragudj érte. Te nekem nem tetszel, hanem – jaj, de elszorult a mellem, Böském, te, te félmázsa. Igazán az vagy? Látod, egy kicsit jókedvem is van. Ma este egy (jelentéktelen) felolvasásom lesz. De hadd mondjam ehelyett inkább azt, hogy… szégyellem már mondani – – azt, azt, igen, úgy van, mindig úgy van, és köszönöm, hogy vagy, kedves, és hogy leszel. Te! Isten veled, simogass és csókolj meg gondolatban, mint én most és mindig.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/77. Kis levelednek is örültem: Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. február 25-i (274. számú) levelére válaszol, ebben emlegeti, hogy „a múlt héten csak 30 dekát híztam”, erre írja Szabó Lőrinc: „az új 30 dekának is örülök”. – Ma este egy (jelentéktelen) felolvasásom lesz: A Magyarország február 25-i, szerdai számának 8. oldalán a következő kulturális kishír olvasható: „(Költők a pódiumon.) A Vajda János Társaság e hónap 26-án, csütörtökön este ½ 9 órakor előadótermében: VI. Andrássy út 23. I. em. érdekes előadásokat rendez. Bálint György, Bródy Lili, Rozványi Vilmos és Szabó Lőrinc olvassák fel új verseiket. Andersen Felicie, Kádár Anna és Tamás Mária: Erdélyi József, Fodor József, Szolnoki István és Tamás Ernő új verseit szavalják. A bevezetőt Kárpáti Aurél, a társaság elnöke mondja, Décsi Imre dr. és Feldmann Sándor dr. a pszichoanalizis és irodalom viszonyáról tartanak előadást.” (lásd még egy újabb szereplésről kötetünk 145. számú levelét); a levél „ma este” kifejezése február 26-ra utal ugyan, de a költő datálása 27-re, csütörtökre vonatkozik; valószínűleg ez a feladás dátuma.

 

 

129.

Budapest, 1931. március 2.

 

Kedveském, nem akartam ezt a délutánt másutt tölteni, eljöttem ide a kávéházba, ahol együtt lettünk volna. A leveledet megkaptam ugyan; mégis eljöttem. Hátha… Képtelenség, tudom, de ez is jó. Nagyon sokan vannak itt. Mi lenne, ha bejönnél? Oly nagyon-nagyon kedves voltál, úgy bekerültél a szívembe, amikor szombat este a folyosón felnyújtózkodtál, hozzám hajoltál és megcsókoltál!

Szóval, nem vagy itt. Az ellenkezőt vettem biztosra, egész ma reggel 10-ig. Kedves, hogy gondoltam rád, hogy vártalak! Ideges is voltam persze miatta; néztem arrafelé, ahol – azt hittem – ma együtt leszünk. És a leveled után egyszerre üres lettem; igazán jó, hogy van bennem értelem, különben most csupa panasz volnék.

Kint rettenetes hideg van, szél. Olyan tiszta a nappal (még nap is sütött), mint nagyon régen volt. Idejövet láttam a házad vidékét, élesen kirajzolódott, a tetőkön még hó is van – a hideg és tiszta levegőben közelebbinek látszott. És lassan belenyugodtam, hogy nem vagy itt, és segített megnyugodni az emlék: az, hogy olyan úton jöttem, amelyen veled is jártam, itt volt a Mária tér, a mozi, aztán ez az autóbuszmegálló-sarok, a boltok, a kávéház, itt is te ültél a szomszéd asztalnál, kislányom, itt vagy egy kicsit, velem vagy. És velem leszel!

Próbálok dolgozni majd. Most kimegyek egy percre, hogy feladjam ezt a levelet 6 előtt, akkor viszik el a postaszekrényből.

Úgy várlak, mint valakit, akinek mostanában kell megszületnie. A vendég késik, késik, de ez már így szokott lenni. És majd csak megjössz.

Azt hiszed, egy hétig maradsz még? Lehetőleg ne szombaton jöjj, úgy látszik, az a nap kikerülhetetlenül foglalt lesz. – – Ne maradjon benned semmi rossz a legutóbbi látogatásomból: nagyon jó, édes-csöndes-izgalmas lélekkel jöttem el tőled. Jó volt, hogy még kiintettél az ablakon. Szeretlek.

A 17-es autóbusz valahogy megváltozott, itteni végállomása elkerült a statisztikai hivatal mellé; nekünk így rosszabb.

Vajon mit csinálsz most? Azért írok ma, mert holnap – mondtam, felolvasok, és nem lehetne… Csütörtökön még írok egyszer. Te is írj.

Áldjon meg az isten, kedveském, áldjon meg valaki, – talán csak van valaki a világban, aki látja, mennyire kívánom a boldogulásodat (boldogságodat: ezt írni sem merem).

Szervusz. Csókollak, ölellek, szeretlek.

Lőrinc

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/79. A leveledet megkaptam ugyan: Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. március 1-i (275. számú) üzenete, melyben közli, hogy még egy hétig marad a kórházban. – Holnap […] felolvasok: Erről a felolvasásról hírt nem találtunk.

 

 

130.

Budapest, 1931. március 3. kedd

 

E.-m,

Édes pihenőm, párnám, ahová oly jó lehajtani a fejemet, poharam, enyhítőm, felejtetőm, drága test, te drága ajak, melynek a gondolata is elszédít, megingat, – kedves másom, testvérem, álmomból felriadtam és vágyom rád, szeretlek, – jóságos puha test, csudálatos erőforrásom, hol vagy, hol vagy, te zsongító borogatás a lázamon, te hűsítés, akit szeretek, szomjazok, kívánok, hol vagy?! Feléd, hozzád, érted, veled, neked, – nem tudom, mit akarok mondani. Valamit, hogy arrafelé fordulok, indulok, ahol te vagy! Érthetetlen, őrültség. Te Csók, te Szerelem, te Rettenetes Éhség: nem ilyesmi vagy bennem? Rettenetes Hiány, mihelyt messze vagy? Fejemet beléd temetni, szememet kioltani, fülemet húsoddal betapasztani – ez kéne – – miért? Szomjas vagyok, itass meg, fázom, takarj be, szétszedlek – – széthasogatlak, széthúzgállak, mintha köd volnál, részegség köde, forró levegő, behálózom veled a látásomat – – – És test vagy, te vagy egyszerre, mellettem fekszel mezítelen, érezlek, csókolsz, a melledet érzem, a csókodat, óh, a combjaid! Kedves, hová viszel? Mi az, ami megnyílt előttem? Nem ember vagy – – – óh, be szép tiszták a szemeid! Kedvesem, a szemeidre gondolok, és éppúgy felzaklatsz, mintha a csókodra vagy a combodra gondolnék. Én most félig alszom, te vagy a párnám, élő sírom, álmom, ópiumom, te Legjobb. Isten veled. Jaj, meg kell mozdulni, eloltani jobb felől a lámpát – – zavar ez az idegen mozdulat, aludni kéne, folytatni azt, ami felébresztett: téged, hogy együtt vagyunk. Beteg vagyok, boldog vagyok, részeg vagyok, szeretlek. – Két tenyerem egymáson, mindkettő a jobb arcom alatt, mindenütt bennem vagy, mindenütt benned vagyok (levegő, beszívlak) és kérlek, nézz rám a magasból, te Szem, majd a sötétben, és simogass meg, te Kéz, és – mindjárt oltok – őrizz a szádban, te Csók, míg csak el nem alszom. Szervusz.

 

+ + +

 

Kedves, elküldöm ezt a zavaros néhány cédulát, – félálomban firkáltam az éjjel. Tedd el ezt is jól! Ma megkaptam részletes leveledet, nagyon örültem neki. Csak az ijeszt, hogy vajon mi lehet, amit kitöröltél és ami „fájt volna” nekem? És mi az a „más”, akit vagy amit te sem ismersz, és akinek nem tudod a fontosságát? Mondd el már végre, jó lesz, most is ígéred a leveledben. A kijöveteledre vonatkozólag:

Lehet, hogy a pénteki kijövés nagyon jól alakulhat. Ma csak ez látszik jónak (a szombat nem), és mihelyt biztosat tudok, megírom. Kár, hogy ruhád nincs; de így is megoldható minden. Helyes, a Fogaskerekű induló állomáson; ¾ 5-re jöjj ki. Tehát a mostani helyzet szerint péntek, de mondom, még írok részletesebben. Lehetőleg ne precizírozz semmit, s ne legyen meglepetés a többieknek egyik napon való távozás sem. Gondolni kell arra is, hogy talán hétfő! – – Mit beszéltél tulajdonképpen a doktorral? Beszéltél? Mondd el, ha akarod, a dolgunkat, ha megígéri a hivatásával különben is járó hallgatást. Ahogy jónak látod.

Most isten veled, megyek a felolvasásra, szervusz, szeretlek, csókollak, tudod, kedveském, csókollak mindig.

Lőrinc

 

Ha bírsz, maradj még egy-két hétig. Azért én nagyon, teljesen, szeretlek!

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/201.; Ms 4610/202. A dátum nélküli „zavaros néhány cédula” (Ms 4610/201.) és a „kedd III. 3.” időjelzésű kísérőlevél (Ms 4610/202.) minden utalása egyértelműen 1931-re datálható (bárha a tárgyidőszakban más évekre is vonatkoztatható lehetne a kedd – március 3.: 1936-ra és 1942-re; de a kijövetel és a fogas-megálló egyértelműen a Szent János Kórházhoz kötődik). – Ma megkaptam részletes leveledet: Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. március 2-i (276. számú) levele. – Vajon mi lehet, amit kitöröltél és ami „fájt volna” nekem?: Az említett levélben négy sort olvashatatlanra törölt Vékesné Korzáti Erzsébet. – Mit beszéltél tulajdonképpen a doktorral? Beszéltél? Mondd el, ha akarod, a dolgunkat: Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. március 2-i (276. számú) levelében jelzi az orvos beszélgetési szándékát: „ő napról napra várta, hogy én fogok szólni, hogy na, hát lenne valami mondanivalóm a számára. […] Az én tüdőbeli állapotom szóra sem érdemes, minden panaszom neuraszténiás tünetekre vall.” – Megyek a felolvasásra: Lásd az előző, 129. számú levelet.

 

 

131.

Budapest, 1931. március 4.

 

Kedves lánykám, még mindig a péntek délutáni találkozó látszik legjobbnak; maradjunk e mellett. Ha mégis jobb mutatkoznék (vagy ez lehetetlenné válna), akkor pénteken délelőtt még kapsz tőlem levelet. Illetve levelet mindenképpen kapsz, ha csak azért az egy szóért is, amire most gondolok. – Nem rossz neked, hogy így már szombaton délben hazamégy vasárnap helyett? Hiszen te is változtathatsz, csak írd meg idejében. Én igazán úgy próbálom rendezni a dolgaimat, hogy úgy a péntek, mint a szombat szabad maradjon, s eddig a péntek az. De hát folyton közbeszólnak jelentkezések, s ezeknél fontosabbak is, berendelés, sőt betegség, ami mind megbolygatja a tervet. Volna vége már ennek a szörnyű télnek! Mindegy, pénteken találkozunk a fogasnál, ¾ 5-kor légy ott.

 

Vékesné Korzáti Erzsébet 1930. december elejétől hosszabb ideig a Szent János kórházban feküdt gyógykezelésen, előbb megfázás, utóbb tüdőbántalmak miatt. Leveleznek és Szabó Lőrinc látogatja is a beteget. Szabó Lőrinc ide küldött levelei egy részének (a 111.-től a 116. levélig) dátumozása fogyatékos, mégis megkíséreltük a sorrendet rekonstruálni.

Ms 4610/81. Találkozunk a fogasnál: A fogaskerekű vasútnál, megállója van a Szent János Kórháznál.

 

 

132.

Budapest, 1931. március 13.

 

Kedves Böske, el ne felejtkezzék rólam, a szombat délutáni (4 óra) találkozóról! Mit csinált egész héten? Nagyon komisz időbe jött ki. Van valami terve holnapra? Én ¾ 8-ig érek rá. Nagyon régen nem láttam már. Szeretettel gondol magára és kezét csókolja igaz barátja,

Lőrinc

 

Ms 4610/83.

 

 

133.

Budapest, 1931. március 20.

 

Kedves Böske, nagyon-nagyon megörültem ennek a levelének. Milyen jó hallgatni ezeket az írott beszélgetéseket! Csak még több nyugalom, még több csöndesség, kedves! Segítsünk egymáson, még jobban is, mint eddig! Holnap 4-kor a rendes helyen találkozunk. Volna kedve egy kis sétára, ha jó idő lenne? Én is nehezen vártam a szombatot. Jó lesz holnap. Isten vele, kedves, gondoljon rám addig is. Kezét csókolja mindig szerető barátja,

Lőrinc

 

Ms 4610/84. Megörültem ennek a levelének. Milyen jó hallgatni ezeket az írott beszélgetéseket!: Válasz Vékesné Korzáti Erzsébet 1931. március 19-i (278. számú) levelére, ebben írja: „Ez nem levél, csak úgy beszélgetek hozzád.”

 

 

134.

Budapest, 1931. április 7.

 

Kedves Böske, örülök, hogy jól töltötték a hetet. Egy sort azért mégis írhatott volna! Kedvesem, nézze, most kérek valamit. Vegyen egy cipőt magának, jó? Ödön tud jó és olcsó helyet. És intézze úgy a dolgot, hogy du. 4-re vagy ¼ 5-re már új cipőben a Spolarich kávéházban legyen. Akkor láthatom. Még nem tudom, mennyi időm lesz. Ha nem ér rá du. velem találkozni, akkor telefonáljon, hacsak lehet. Én 4 és 5 közt ott várom; föltéve, hogy más helyet nem mond majd telefonon. Szeretném, ha örülne egy kicsit. Telefonra legjobb idő: 11-12 óra; de később is lehet. Csak legalább látni szeretném. Kezét csókolja, régi barátsággal és szeretettel,

Lőrinc

 

Ms 4610/85. Spolarich kávéházban: Spolarich Nagykávéház, a József körút és a Kis Salétrom utca sarkán, József krt. 37–39. (1928-as írás szerint: Spolárits György kávéháza, 1910-től üzemelt, 1945-ben Duna kávéház nevet vette fel, az ötvenes években Pannonia bár, 1962-től Pannonia Bisztró, 1968-tól Revű bár az első magyarországi sztriptízműsorral, 1974 óta posta működik benne.)

 

 

135.

Kairó, 1931. július 3.

 

Kedves Kis Útitársam!

Előbb csak a lapot akartam elküldeni, aztán meggondoltam, hogy talán mégiscsak jobb lesz borítékban. – Nagyon jól érzem magamat, leírhatatlanul sokat láttam, otthon majd mesélek róla. Holnap indul a hajó, 3-4 nap múlva Trieszt, egy nap múlva Pest – onnan majd új értesítést küldök.

Kedves kislányom, úgy örülök, hogy most már mégiscsak hamarosan látni fogom. Sokszor gondoltam magára (és a mi utunkra). Régi, változatlan barátsággal és szeretettel üdvözlöm és kezét csókolom.

Lőrinc

 

Szervusz! Csókollak (ha szabad) nagyon-nagyon sokszor! Szervusz, édes szívem! Szervusz!

 

Ms 4610/86. Kairó: Szabó Lőrinc a Lloyd Triestino tengerhajózási társaság (Cosulich Triesti Tengerhajózási Társaság és Adria Tengerhajózási Rt. Fiume) vendégeként Miklós Andor, az Est-lapok tulajdonosának jóvoltából és nevében vesz részt a Victoria nevű luxushajó sajtóbemutató útján Triesztből Kairóba és vissza; lásd még Szabó Lőrinc Erzsike című visszaemlékezését, valamint a Harminchat év, 1. k., 129–130. számú leveleit. – Előbb csak a lapot akartam elküldeni: Az ismeretlen lapot végül borítékba tehette a levéllel együtt. – A mi utunk: Feltehetőleg előző hajóútjukra utal, amikor Pécsre Mohácson keresztül a Dunán utaztak, lásd: „Pest–Mohács, ott háltunk kabinban” (Szabó Lőrinc: Erzsike) valamint „a dunai hajóutunk, Mohács–Pécs” (Szabó Lőrinc emlékezése Vékes Endrének, kötetünk 319. számú levele); Szabó Lőrinc Pécsett 1931. júniusában volt egy hétvégén, a feleségének küldött képeslap dátuma: 1931. június 20. szombat este (Harminchat év, 1. k., 128. számú levél). – Mellékeljük Szabó Lőrinc feleségéhez küldött részletes beszámoló levelét a kairói hajóútról, amely a Harminchat év 1. kötetének megjelenése után került elő a költő hagyatékából, a Harminchat év 1. k. 129–130. levele után illeszthető [a levél jegyzetei: Nagy dr.: Dr. Nagy Vilmos, a Triesti Tengerhajózási Társaság és Cosulich Line magyarországi igazgatója. – Hors d’oeuvres: Előétel. – Káldor: Káldor György (1900–1958) újságíró, ekkor a Pester Lloyd munkatársa. – Pöntyi: Szabó Lőrinc fia, későbbi állandósult beceneve Lóci.]:

 

 

Alexandria (Lloyd Triestino M/N. Victoria),
1931. június 29.

Kedves Klára,

talán mégis hamarabb hazamegy ez a levél Alexandriából, mint én. Más hajó is megy bizonyára Európába.

Mit csináltunk tegnap óta?

Bejártuk Brindisit, érdektelen hely, óriási ünnepély. Nagy dr. biztosan telefonált már, ott váltunk el tőle.

Este megint a testet-lelket elrenyhítő kosztolás, utána mozi (Miki egér, értelmes énekdarab és antant-hadifilm). Ez eltartott 11-ig. Éjfél után volt, mire bementem a kabinba, olyan csodálatosan sütött a hold a tengeren. Kora hajnalban félórát megint kint töltöttem a kormányos helyisége mellett, aztán aludtam fél tízig. Nagy reggeli, már unom, utálom.

Fél tizenegykor Commendatore Astori, az itteni Lloyd Triestino-sajtófőnök és propagandavezér, kedves fiatalember, azt mondja, hogy igazítsuk előre 30 perccel az óránkat. Mert keletre megyünk, hamarabb kél a nap. Holnap majd megismételjük ezt a műveletet. Félórát nyertünk, mondta. Dehogy, vesztettünk! – feleltem és nevettünk. Hát nem igaz? Nekem veszteség, hogy hamarabb telik le a nap.

Van itt a hajón nyomda is, ahol igen díszes étlapokat stb. nyomnak, azonkívül újságot a rádiótelegráfista hírei alapján. Képek, viccek, általánosságok vannak benne és egy oldal hír. Semmi különös. De megtudtuk belőle, hogy hol jártunk. Hajnali ½ 4-kor találkoztunk egy másik Lloyd-hajóval, amely Egyiptomból jött, a Helouan-nal, 6 órakor Kephalonia magasságában jártunk, 8-kor „megláttuk” Zante szigetét. Én csak 10-től kezdve néztem a tájat, ha ugyan táj a tenger és az ég. De folyton jöttek kék és lila meg barna foltok, néha egészen közel: Görögország szép hegyes partja. Egész délután 1-ig el lehetett szórakozni a nézelődéssel.

Aztán megint ebéd. Az étlapot szisztematikusan lelegeljük, végigesszük, és mire hazaérek, nem fog rám ismerni, olyan konyhaszakértő lesz belőlem. Rengeteg halat ettem, rákot is, hogy csak a veszedelmes ételekről szóljak.

Gyönyörű volt délután, balfelé Kréta (Candia) szigete, az Ida heggyel és a görög istenek lakásaival.

Közben egy-egy hajó. (Épp most, hétfőn éjjel 11-kor, amikor ezt írom, halad el egy másik kivilágított gőzös mellettünk.)

Saját külön Latest Radio News-unk azt mondja, hogy holnap du. 2. tájban érünk Afrikába. Tervünk az, hogy rögtön vasútra ülünk, csak kis csomaggal; de lehet, hogy mégis Alexandriában kell töltenünk az első estét. Ugyanis célszerűnek látszik Polnauer ottani konzullal érintkezésbe lépni. A Kairót megjárt emberek közül mindenki mást tanácsol, még nem tudunk kiokosodni. A vasúton számítani kell arra, hogy 10 cm magas porréteg fedi a padlót, homokréteg, amit mindenképpen be tud az ablakréseken erőszakolni a szél.

Érdekes, hogy nincs meleg. Persze folyton ki vagyunk téve az 50 kilométeres haladás frissítő erejének. Komoly szél nem volt, bár szeretném megtapasztalni a vihart, sőt a tengeri betegséget is. Hát hogyne, még azt se? Valószínű azonban, hogy itt már jó meleg van. Jól lesültem, bár nem keresem a napot. A bőröm és szám elsőnapi égése elmúlt.

Délután megint aludtam; aztán uzsonnáztam, de csak keveset, és mászkáltam, beszélgettem, németül, franciául; a sportszobában bolondoztunk, a nem tudom hanyadik fedélzeten célbalőttünk a tenger fölé kilőtt agyagtányérokra stb. Aztán néztem Kréta partjait meg az alkonyatot. Kicsit ideges vagyok a semmittevéstől, attól, hogy ezt a rengeteg időt nem lehet semmire sem felhasználni, egyetlen gondolat elgondolására sem. Furcsa dolog ez a tengeri út.

Szeretek a nagy, sárga kémények mellett lenni.

Vacsoránál már nagyon kedvetlen voltam, hors d’oeuvres nem kellett, a becsinált levest még megettem, de utána már csak egy adag branzino (hal), meg egy fél porció csirke fért belém, zöldbabbal és nyerskáposztával, meg puncsos fagylalt apró süteménnyel és fekete. Rémes, de nagyon olaszos szerelmi-társadalmi dráma következett ezután a moziban (az étteremben), aztán kijöttem, és mint mások, én is sétáltam (e levél megírásának idejétől eltekintve) és sétálni fogok, fehér ruhában, fehér fényben, fehér fedélzeteken, fehér holdfényben és fekete éjszakában. Ahol szél éri az embert, persze hűvös van, de itt pl., ahol írok, a nagy szalonban, fülledt a levegő, pedig a négy nagy ajtó, a 14 nagy ablak nyitva van mind, és ezenkívül 32 szellőztetőnyílás okádja a cúgot a terembe.

Borzasztóan szeszélyes lettem. Már alig bírtam a hajót, a kényelmet, és e percben megint nagyon élvezem. Szeretnék örökké élni, és szeretnék beleugrani a tengerbe, olyan szépen hullámzik és úgy vonz. Szeretnék ezen a hajón utazni vissza egész Triesztig; – de láttam most a moziban római képeket, és szeretnék Brindisiben mégis kiszállni. Mikor lesz nekem I. oszt. vasúti jegyem végig az olasz csizmán? Szeretnék – – szeretnék – – mit nem szeretnék! Otthon lenni is szeretnék.

Isten őrizze magukat, Kedvesem. Most megyek ki, éjfél utánig csavarogni és heverészni, reggel még betöltöm a hiányzó részt és a levelet feladom Alexandriában, mihelyt lesz egyiptomi bélyegem. Jó éjszakát, csókolom mindnyájukat.

 

 

kedd reggel

Este Cosulich Guidó, a vezérigazgató pezsgőre hívta vendégül az újságírókat (12-15 ember, összesen talán 40-50 utas van, de visszafelé már zsúfolt lesz a hajó). Kettő volt, mire lefeküdtünk.

No és éjszaka megkezdődött a nagy hullámzás.

Állandó földrengésben aludtunk, az ablak holdfényes négyszöge padlótól plafonig mászkált. Reggelre még erősebb lett a szél. Mosdás közben a víz kiömlött a medencéből. Káldor órája egyszer csak lecsúszott az éjjeliszekrényről. Állandóan hintázunk jobbra-balra, a víz kék szintje, mint moziban látni, folyton az ablakok fölé emelkedik. A hajósok azt mondják, hogy ez már jó nagy ingás, és hogy együnk mindig, mert az üres gyomor gyenge. Eddig semmi bajom sincs, sőt mulatok. Nagyszerű a legalsó fedélzetről nézni a hullámjátékot, ahogy a nagy vízfelületek megnőnek, hátukra vesznek… Felhők is vannak, az első felhők Trieszt óta. Néha írás közben is meg kell kapaszkodnom a szalonban. Az alsó fedélzetekre becsap a víz. Kíváncsi vagyok, mi lesz.

Már reggeliztem. Most ½ 10 van, vagyis otthon ½ 9, mert ma megint előreigazították az órákat egy félórával.

Szóval a nagy E – E – E, a tenger (mint Pöntyi mondaná) működik.

Délelőtt beszéljük meg Astorival az elutazást és visszajövetelt. Talán be sem kell csomagolni, maradhat a fölösleges holmi a kabinban, fiókokban és szekrényben. Ez volna a legjobb. A szürke ruhát s az egyik fehéret viszem Kairóba, felöltőről még a 60 éves afrikajárt urak is lebeszélnek. Sisak és szemvédő azonban okvetlen kell. Nagyon meleg van, mihelyt eljövök az égető, közvetlen nap elől. Napfényben már a szél sem nyújt védelmet.

E pillanatban tálcán bouillont hordanak körül. Miért? Nem kell.

Délben még írok pár kiegészítő sort.

 

 

½ 3

De. célba lövöldöztünk, az egész társaság, tornáztunk, iszonyú erejű napban és nagy hajóingásban. Délig igen nagy, 3-4 méteres hullámok emelgettek, előbb oldalt, aztán előre-hátra, de nem lett baj.

Ebéd. Erről már nem írok.

Csomagolás. Nagy kofferünk itt marad, de esetleg más kabint kapunk, mert igen sok utas jelentkezett.

Már látszik félórája Afrika. Lapos, sárga föld. A tenger vize világoszöldre változott, a vad hullámzás megszűnt. Most mentünk el a világítótorony mellett. Raktárházak, fehér, furcsa épületek, tornyok. Helyben vagyunk.

Most aztán igazán Isten velük! Szombaton délben 12-kor indulunk vissza a Victorián.

A viszontlátásig sokszor csókolja a gyerekkel együtt

Lőrinc

 

 

4 óra

A hajót elözönlötték fezes emberek, őrült lassan megy minden, de nemsokára parton vagyunk.

 

 

136.

Budapest, 1931. július 31.

 

Kedves Böske,

vasárnap de.-től hétfő reggelig együtt lehetnénk. Arra gondolok, hogy Pesten maradnánk, vagy Pest-környéken, esetleg kirándulnánk vonaton a közeli környékre, ha nagyon jó az idő. Kimehetnénk pl. Törökbálintra, Gödöllőre, Mátyásföldre, Szigetszentmiklósra, – valahová, majd eldöntjük.

Persze, jó volna tudnom, hogy maga mikor jöhet el. – Ha már délelőtt ráér, jöjjön el a Budavár kávéházba, 10 órakor. Feltétlenül üljön le a kávéházban, mert odamegyek, s nem hinném, hogy késnék. Az autóbusz egy szakaszjeggyel lehozza. Az már külön kedvesség lenne, ha – még hogyha nem volna is akkor még szabad – beszólna hozzám oda akármilyen kis időre 10 után.

De. tehát csak feltételesen várom. Ellenben délutántól kezdve okvetlenül legyünk együtt. Jó? Valami jó, nyugodt, új, lehetőleg szép helyet keressünk, s még vacsora után is járkáljunk egy kicsit. Nem lesz akadálya? Mindenesetre késő éjszakáig maradjunk együtt; de jobb volna reggelig. Ebédeljen korán és jöjjön 3 órára szintén a Budavárba. Ott menetrendet kérünk és megállapítjuk a további utat. Ne felejtse el magával hozni mindazt, amire szükség lesz. Egy egészen kis bőrönd jó volna a maga holmijának.

Most nem akarok egyebet írni, – arról ti. hogy mennyire örülök, mennyire várom. (Ha valami jó ötlete volna más, még korábbi programra, okvetlen hívjon fel még szombaton délben; – negyedórára, ezt megbeszélni, szombat délután is találkozhatnánk, főképp, ha maga bent jár a városban és a hivatalomhoz közel.)

Isten vele, kedvesem, sok-sok szeretettel várja és a viszontlátásig (és azon túl) sokszor csókolja régi igaz barátja és testvére,

Sz. Lőrinc

 

Ms 4610/87. Jöjjön el a Budavár kávéházba: Budán, a Széna tér 7. alatt volt. – Szabó Lőrinc felesége ezalatt a Tátrában, az ismert szanatórium-szállóban volt, kis Klára első külföldi útján vele utazott, mellékeljük Szabó Lőrinc feleségéhez küldött levelét, amely a Vékesné Korzáti Erzsébettel tervezett kirándulás módosított változatát adja elő (a levél boríték nélkül a Harminchat év 1. kötetének megjelenése után került elő a költő hagyatékából; oda a 131-es számú levél elé illesztendő) [a levél jegyzetei: Hogyan sikerül az első határontúli útja: Gyermekük, későbbi művésznevén Gáborjáni Klára (KisKlára) édesanyjával utazik külföldre, Újtátrafüredre. – Sárközi: Sárközi György (1899–1945) költő, később a Válasz szerkesztője, Szabó Lőrinc pályatársa és barátja. – Ignotus: Ignotus Pál (1901–1978) kritikus, utóbb a Szép Szó szerkesztője. – Hevesi: Hevesi András (1901–1940) író, újságíró, kritikus, a Budapesti Hírlap munkatársa, katonaként a francia hadseregben hősi halált halt a második világháború elején. – Mariska: Horváth Ferencné Horváth Mariska (1910–?) Lóci hét hónapos korától 1937-ig dolgozott Szabó Lőrincéknél házvezetőként; lásd még Harminchat év, 1. k. 131. számú levelének jegyzetét. – Szeginé: Szegi Pál első felesége, Markos Erzsébet grafikus. – E – E – E: Pöntyi-Lóci hangjele a vízre, lásd a Szabó Lőrincnének küldött Alexandriából írott levelet, kötetünk 135. számú levelének jegyzetében. – Jája, mama: Nővérének és édesanyjának hiányolása. – Biró dr: Biró Gyula dr., újságírók orvosa. – Anicáék: Vág H. Lajosné, Újtátrafüreden az ő vendégük ismét Szabó Lőrincné, lásd kötetünk 36. számú levelének jegyzetét. – Feketét: A fekete Klára, Rudas Klára, Szabó Lőrincné barátnője. – A viszonyok szombat óta tovább rosszabbodtak: Miklós Andornak, az Est-lapok tulajdonosának haldoklására való utalás.]:

 

 

Budapest, 1931. augusztus 3.

Kedves Klára,

hát aztán tudott-e lélegzeni a hegyen? Szerettem volna látni végesvégig, hogy hogyan sikerül az első határontúli útja. Biztosan megírja első levelében.

Itthon semmi különös. Pöntyi rengeteget emlegeti magukat és jár-kel a szobában, folyton kiabálva, hogy: Jája, mama! Vajon mit képzel, hova tűntek el egyszerre maguk? Tegnap du. én is vonatra ültem, lementem Földvárig és a hajnalival visszajöttem, csak hogy szintén utazzam.

Igaz, közben végigolvastam 1926-tól való teljes versanyagomat, elrendeztem az egészet, dátumok szerint, kb. 100 verset, és írtam egy hosszú levelet melléjük Németh Lászlónak. Az 1927-es és 28-as részben még elég sokat kell majd változtatni, a többin úgyszólván semmit. Ma reggel aztán expressz-ajánlva feladtam az egész óriás-vastag levelet. Kíváncsi vagyok, milyennek látja majd ezt a 2 kötetnyi anyagot N. L. Túl sokat nem várok, szokás szerint.

Sárközi akart eljönni hozzánk vasárnap, esetleg ma este vele leszek a Spolarichban, meg a többiekkel, az Ignotus–Hevesi-féle társasággal. Más nem jelentkezett; illetve most mondja Mariska, hogy du. 2-kor Szeginé feljött itt járva, hogy megnézze, rendben van-e Pöntyi. És egy levél jött anyukáéktól. Biztatják, hogy maradjon 2 hétig a Tátrában. Majd mellékelem a levelet.

Ma még könyveket adok fel Némethnek. Hazajöttem uzsonnára, csepereg az eső; Pöntyi az erkélyen volt, védett helyen és aludt, mialatt szép csöndesen körüleste az E – E – E. Most ébredt fel két perce, és első szava Jája – mama volt.

Az az írás, amit a vonatinduláskor a kezembe nyomott, nagyon megható és fölösleges volt; a spórolási jószándék azonban nem fölösleges; ezt csak arra értettem, hogy fölösleges az ijedelme és mentegetőzése. A viszonyok szombat óta tovább romlottak. A kormány most „külföldi kölcsön nélkül, saját erőnkből” akar – – – nem is tudom, mit csinálni. Rémesen leépíteni és rémesen adót emelni. Senkinek nem lesz egy vasa sem.

Még Pöntyi: Délelőtt a borbélynál járt, de nagyon táncolt a széken. A megnyírás nehéz volt, de végeredményben jól sikerült. A haja mintha világosabb lenne…

Töltse nyugodtan kis vakációját, a megbeszélt keretekben. Változásnál táviratot! Egyelőre: a péntek esti gyorsnál várom. Biró dr.-ral is beszéltem, azt mondja, jó, hogy ennyi időre is felment. Isten vele, Anicáékat és Feketét üdv. Kézcs. stb., magának jó időt stb. Sokszor csókolja szeretettel

Lőrinc

 

Még egyszer Pöntyi: De a borbély után nem akart feljönni a lakásba. Sírt, ellenkezett, menekült. Erre Mariska azt mondta, hogy fent van a kis Klára, és ő rögtön szaladt. Itthon végigjárta a szobákat és végül megállt az üres ebédlőben és panaszosan kiabálta, hogy Jája, mama! – – – – Most már csöndesebb és éppen uzsonnázik.

 

 

137.

Budapest, 1932. február 22. hétfő

 

Kedves, kedves, kedves jó Böske,

talán nem értesítem elkésve: ma, hétfőn este egy kicsit sétálni szeretnék. Olyan jó idő van, talán este is az lesz. Milyen kár, hogy délután nem ér rá most. Halad a gyógyulás? Csak minél gyorsabban és simábban lefolyna! Délután dolgozni fogok, még nem tudom, hol, és este pont 8-kor fent leszek a Svájci nő mellett. Ha eső jönne, akkor bent. Jöjjön ki, hacsak félórára is, jó? A villamos, ahol ezt a levelet írom, most megy a hídra, mindjárt látni fogom a maga hegyét, kedves. Gondol rám néha? De gyönyörű idő van! Ilyenkor nappal kéne együtt lennünk. Friss, kék, meleg minden. És én olyan öreg, fáradt vagyok! Irtózatos szomorúság van bennem, és az a munka, hogy legyűrjem, leköti minden erőmet. Hetek óta nem bírtam igazán dolgozni. – Ha maga késik, esetleg elindulok a lakás felé, az Áldás uccán, az Eszter uccáig, odáig, ahol a kereszt van. Kilenc óráig fogom várni. De ne késsen, ha csak lehet! Sok időm nekem se lesz ma; de már szeretném nagyon látni. Kedves kislányom, isten vele, a viszontlátásig sokszor csókolja igaz barátja,

Lőrinc

 

Ezt a levelet még én adom fel 10 órakor, 2-re meg kell kapnia!

 

Ms 4610/78. A „Hétfő” keltezésű levélre utólag zárójelben írva: „1931?”, ez a dátumozás is elfogadható lenne, de mi inkább az 1932-es februári (138. számú) levél előzményeként olvassuk, erre utal a betegség említése mindkét levélben, és a találkozás (az esti séta) meghiúsulásának fájlalása: „Igazán rossz, hogy hétfőn nem találkoztunk. Csütörtökön várom; de csak akkor jöjjön, ha már előzetesen volt egy lázmentes napja.” A helyszín még 1932-ben is változatlan. A levél pontos dátumozása feltehetően február 22. (lásd a következő, 138. számú levelet). – Svájci nő: Vendéglő, kedves találkozó helyük a Rózsadombon (lásd kötetünk 110. és 284. számú levelét). – Az Áldás uccán, az Eszter uccáig, odáig, ahol a kereszt van: Vékesné Korzáti Erzsébet az Eszter utca 20. alatt lakik (lásd a 41. számú levél jegyzetét), a helyszín ma is megvan.

 

 

138.

Budapest, 1932. február 23.

 

Kedves Böske!

Látja, látja, még a maga edzettsége is kevés vo[lt]. Nagyon kell vigyázni még felgyógyulása után is, mert most már gyengébb lesz a szervezete. Én is úgy jártam; [a] torokgyulladásom óta, mint tudja, folyton csak laborálok és félek. Ma telefonon érdeklődtem a láza stb. iránt. Igazán rossz, hogy hétfőn nem találkoztunk. Csütörtökön várom; de csak akkor jöjjön, ha már előzetesen volt egy lázmentes napja. S kérdés az is, hogy én ott leszek-e. Minden órában kaphatok olyan értesítést, hogy utaznom kell. Magának mindenesetre azonnal expressz írok ebben az esetben. Nagyon szeretném már látni. A németleckék is visszamaradnak. De majd elmond mindent részletesen, hogy jött ez a betegség. Most aztán kétszeresen vigyázzon a tüdejére. Szerencsére kezd tavaszodni, ma már +6 a délutáni idő.

Sok mindent szeretnék még mondani, de majd élőszóban jobb lesz. Nem fontosakat, semmiségeket inkább, barátságom csöndes szavait. Sok-sok szeretettel gondolok magára mindig.

Mellékelem a kért könyvet, s egy másikat Bandinak. A Nietzschét aligha fogja érteni, élvezni. Küldjön egy kis külön papírt is.

Egyelőre maradjunk abban, hogy csütörtökön ¼ 5–½ 5, pénteken ¼ 5–½ 5, és szombaton ¼ 4–½ 4 közt várom. Pontosan ott leszek mindhárom napon; föltéve, hogy nem utazom el, ekkor viszont, mint mondtam, expressz írok. Ha ír valamit, természetesen alkalmazkodom. Telefonálhatna is már egyszer!

Türelmet és gyors javulást kívánok, kedves barátnőm, magának. Gondoljon néha rám. Isten vele! Igaz szeretettel üdvözli, várja és kezét csókolja

L.

 

Ms 4610/88–89. A levél géppel írott másolata is ismert, a hiányzó részeket az is elhagyja. A levél dátumozott sarka hiányzik, a meglevő rész: „1932. II”. A dátumozást indokolja: „Minden órában kaphatok olyan értesítést, hogy utaznom kell.” Hajnalka húgának halálos betegségére utal, Szabó Lőrincné ekkor már Debrecenben van, hétfőn, 1932. február 22-én még innen ír Debrecenbe a feleségének levelet (lásd Harminchat év, 1. k., 139. és 140. számú leveleket és jegyzeteiket). – Ma telefonon érdeklődtem a láza stb. iránt: Feltehetően Steyskaléknál.

 

 

139.

Budapest, 1932. március 21.
hétfő délután ½ 6 óra

 

Csak azt írhatom ma is, kedves, hogy ne aggódj, ne szomorkodj. Úgy van minden, ahogy mondtam. Borzasztó, hogy egy bolond így megzavarhatta nyugalmadat. Ne higgy a kételyeidnek. Rengeteget dolgozom, a Goethe legvégén tartok, most már rém sürgős a dolog, és nyakamon a húsvét, új ünnepi szám. Ennek a kettőnek a megcsinálása után jutok csak normális állapotba. Sokat gondolok rád, szeretném elsimítani aggódásodat a homlokodról. Nekem is oly rossz, képzelheted, ez a múltkori állapotod: nincs rá időm, hogy kigyógyítsalak belőle. Pedig szeretném, igazán szeretném. És a te segítségedet kell kérnem hozzá. Rajtam is segítesz, ha magadon segítsz. A könyvből csütörtökre olvasni fogok, elolvasom azokat a fejezeteket, amelyek cím szerint most legjobban érdekelhetnek téged. Nem tudtam hétfőre írni, – megállás nélkül munka és munka az életem, tudod. Magamnak se írtam már két hónapja egyetlen sort se. Pedig úgy szeretnék, úgy kellene, hiszen ez az egész egzisztenciám alapja, életem értelme, igazolása. Segítened kell, kedves, nem nehézséget okozni. Tudod, mennyire szeretlek, hogy örülök neked. Szégyellem ezerszer és tízezerszer ugyanazt leírni. Légy okos, erős, bízz magadban és bennem. Csütörtökön látlak! Isten veled, csókollak, isten veled. Öreg barátod,

L.

 

Szervusz, még egyszer csókollak.

 

Ms 4610/206. A „hétfő du. ½ 6” keltezésű levél a Goethe-antológiára való utalás („a Goethe legvégén tartok”) okán 1932-re, a húsvét (március 27–28.; „nyakamon a húsvét, új ünnepi szám”) előtti hétfőre datálható. – Goethe: Az ifjú Goethe (1749–1776), A férfi Goethe (1777–1800), Az öreg Goethe (1801–1832) háromkötetes antológia, fordította Szabó Lőrinc és Turóczi-Trostler József, Gyoma, 1932., Kner Izidor könyvnyomtató kiadása (lásd még: Harminchat év, 140. számú levél, 1932. február 22.: „Turóczi telefonált, sürgős a Goethe; Knernek írni fogok; a munkát megint elővettem, kb. 20-30 versre van szükség, minél előbb.”)

 

 

140.

Budapest, 1933. [dátum nélkül]

 

I.

Mindez egészen lehetetlen, mert én szeretlek. És főleg: nem betegségből szeretlek; a „gyógyulás” tehát nem távolítana el tőled, hanem a fájdalmaim más területein enyhítene. Azonkívül azt kell mondanom, hogy engem slágvortok és üdvös mániák nem tudnak kielégíteni, mert romboló, pusztító, leleplező kritikus agyam van, és az mindent kizsigerel, amit csak lehet. Kizsigereli tehát a te tanodat is. És megmaradnak az én eredeti tapasztalataim, saját eddigi és gonosz élménytömegem, amin (részemről) csak a beletörődés (és részedről) csak a jóság tud segíteni.

 

II.

„Részedről a jóság” – hogyan értem ezt? Hát úgy, hogy a te puszta létedet egy misztikus és kozmikus szerencsének érzem. Ezerszer meggyőződtem róla, hogy a világnak az a része, amely tebenned önállósodott, számomra milyen erőadó, vigasztaló és örömnyújtó forrás tud lenni. Az „élet” biológiai hatását, a hozzá való kapcsolódást teáltalad éreztem legerősebben. Te eszköze, közvetítője vagy számomra annak, amit panteista értelemben istennek mondanak. Ez jó dolog, ez az a jóság, amivel rajtam „segítesz”. De van egy másik jóságod is, amely ennél sokkal személyesebben a te cselekedeted: az öntudatos hozzámkapcsolódás, valami önfeláldozó adás, valami önként vállalt, állandó részvétel az én belső világomban. Ez a jóság az, amit szeretetnek is nevezhetnék. Az első nemi jellegű, a második szellemi. Ezért tartom teljesnek, csodálatosnak, óriási nagy dolognak a mi szerelmünket, amelyben a szerető barátság egyszerre van meg a „kozmikus” vonzódással. És ezen a tökéletes szerelmen, igaz hitem szerint, már régóta csak a te kutya szociális helyzetedből eredő bajok rontanak egy kicsit.

 

III.

Engem egy kegyetlen, gyilkos, ellenséges valóvilág és ennek megfelelő kegyetlen stb. gondolati világ vesz körül. Kívül és belül fájok: fáj kint minden és fáj bent ennek bennem való tükröződése. E roppant keserűségben és bizonytalanságban csak a te valóságod és a te gondolati képed tud számomra jó sziget lenni, valami sziget, ahová menekülök, ahol „meggyógyulok”. A te „szigetedben” számomra együtt van nagyjában mindaz, ami az én örömömhöz kell. Ezért vagy fontos, ezért szeretlek, lásd a II. cédulát.

Hogy a Wagner-évben Wagner-szimbólummal éljek:

Ha a te szigeted elveszne, akkor a Bolygó Hollandinak nem lehetne soha partra szállnia. Így, tudvalevően, hétévenkint partra száll a hánykolódásai közt és keresi a végső szigetet.

 

Ms 4610/226. A dátumozatlan axióma-sorozat a Wagner-évre való utalás okán egyértelműen 1933-ra datálható, az év a születés- és a halálévforduló okán is hangsúlyos: 1813. március 22.–1883. február 13.

 

 

141.

Budapest, 1933. január 31. délután

 

Drága szívem,

most látom, hogy csütörtök ünnepnapra esik, ezért arra kérlek, találkozzunk szerdán délután 4 órakor a Teréz körúton a Standard előtt, ahogy megbeszéltük. Remélem, otthon leszel szerda délelőtt, amikor ezt a kis levelemet kiviszi a posta. Várlak. Én előre küldök már most valamit. Így biztosan nyugodtabb lélekkel belemegy a megbeszélt vásárlásba, amelyhez feltétlenül ragaszkodom. Feltétlenül: – érted? De azért ne haragudj ezért a (kis) zsarnokságért. Ha neked a szerda semmiképpen se volna jó (ami nagy baj és kár), akkor telefonálj be ½ 4-ig bármikor, de lehetőleg délidőben. És ha a levelet elkésve, de mégis megkapnád valamennyire idejében, akkor is gyere el szerdán: én, mint mondtam, a Standard előtt leszek és ½ 5-ig várlak, akkor pedig beülök a Bizánc nevű kávéházba, ott a közelben valahol, a körúton. Bizánc: jegyezd meg a nevet. És ott leszek ½ 8-ig. Oda gyere, ha késel. Ha aztán végleg elkésel a szerdáról, nincs más, minthogy felhívjál és megbeszéljünk egy napot (szombatot).

De mindezt csak szokott óvatosságból írom, okvetlenül várlak szerdán, nagyon vágyom rád, és örülni akarok neked. Gondolj rám nyugodtan, csöndesen, okosan és erősen. Szervusz, kislányom, a viszontlátásig csókol régi öreg pajtásod,

Lőrinc

 

Ms 4610/90. Csütörtök ünnepnapra esik: Február 2. Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe munkaszüneti nap volt. – Teréz körúton a Standard előtt: Standard cipőszalon, Teréz krt. 29. – Én előre küldök már most valamit: Lásd a következő, 142. számú levélben: „Talán csak nem veszett el az egész levél? Tíz P-t is küldtem benne valamire.” – Így biztosan nyugodtabb lélekkel belemegy a megbeszélt vásárlásba, amelyhez feltétlenül ragaszkodom: A harmadik személyre való utalás nem valószínű, hogy hirtelen magázódás, hanem utalás lehet a férjre, aki olcsóbban tud ruházati cikket szerezni. – Bizánc nevű kávéház: Bizánc kávéház és étterem, Teréz krt. 34.

 

 

142.

Budapest, 1933. február 1. szerda délután

 

Kedvesem!

Háromnegyed órát fagyoskodtam, aztán abbahagytam a villamosok és autóbuszok nézését. Nem jöttél. Hogy napközben nem telefonáltál, nem is számítottam erre az eshetőségre. Csak amikor már elmúlt ¼ 5 is, akkor, és nagyon fájva jutott eszembe, hogy talán nem kaptad meg idejében az értesítésemet. Vagy hogy valami más történt. Jaj, olyan sokféle történhetett. Melyik a sok közül?

Igyekszem erős lenni; azaz csak fanyar, csak tűrő, csak nem túlzó. De olyan nehéz. Már átjöttem a Bizáncba (itt volt, épp szemben), az ajtóhoz egész közel ülök, jazz szól, már uzsonnáztam is. Igyekszem nyugodt lenni. Hát istenem, véletlen volt. Nem voltál otthon ma délelőtt, mikor a postád jött. Mert másképp biztosan átrendezted volna a dolgaidat, ha volt is ma délutánra valami. Ezt mondogatom magamnak. És hogy délben nem mentél haza, nem kaptad meg idején a sárga borítékos levelemet.

És közben, hiába, olyan vagyok, mint akit homlokon vágtak. Ami fáj, azt elzsibbasztom a fenti magyarázattal; de valami csalódás átfáj az okos nyugalom alól. Ez az erőszakos nyugalom és az elnyomott, mélyebb fájás van csak bennem. A fájás, az érzés folyton meg akarja magát fogalmazni bennem, így is meg úgy is, egyik gonoszabb gondolat volna, mint a másik, – de nem hagyom megszületni őket: csak úgy felvetődnek, elkezdődnek – – és talán azért írom le ilyen részletesen ezt a folyamatot, hogy ezzel is kitoljam az időt, ezzel is elfojtsam azt, amit elfojtani akarok.

Maradjon meg az a rossz a maga homályos zavarában, ez mégis jobb, mint a világos, tiszta, biztos rossz. Meg aztán komolyan hiszem azt is, hogy nincs semmi baj, csak épp nem találkoztunk. Véletlenül. Mert nem voltál odahaza, amikor ma délelőtt a postás… és így tovább.

De mért nem voltál odahaza? És mért nem mentél haza napközben? – Látod, így jelentkezik mindig a vádoló fájdalom.

Azt írtam, hogy megbeszélt csütörtöki találkozónk helyett ma, szerdán legyünk együtt, du. 4-kor, a Standard előtt várlak, ½ 5-ig várlak, aztán a Bizánc kávéházban megint tovább várlak ½ 8-ig.

Most ½ 6 van. Utóvégre még jöhetnél. De nem fogsz jönni! – erőszakolom magamra a tagadást, hogy ne legyen olyan rossz a valóság, hogy csakugyan nem jöttél.

Milyen butaság! Milyen vacak, nyomorult véletlen! Tudod, hogy ez még nem fordult elő az ismeretségünk alatt? Az, hogy ha akár csak egyoldalúan (levélbeli propozíció alapján, mint most) megbeszéltünk is valami találkozót, – ne sikerült volna. Teljesen soronkívül, ha kerestelek, megtörtént néhányszor, hogy nem beszélhettem veled. De levél vagy bármilyen bizonytalan sorsú üzenet esetén még sohase volt baj. Ez az első ilyen buta pech. Nagyon rosszulesik.

Talán csak nem veszett el az egész levél? Tíz P-t is küldtem benne valamire.

Hol lehetsz most? Egy helyre telefonálhatnék, Babához. De olyan reménytelen, hogy ott légy!

Mi lesz most?

Most már nagy szüneteket tartok az írásban.

A kirakatban 25 és 26 P-ért nagyon szép cipőt láttam. Talán neked is tetszenék. Biztosan.

Mit mondjam mindig ugyanazt?

És azt se szeretném, ha neked rosszulesnék, fájna ez az én mostani állapotom. Nem voltál otthon, nem vagy oka. Vedd, kérlek, – de igazán kérlek – úgy, hogy ez az „állapot” a barátságom, ragaszkodásom jele, és örülj neki. A fájdalmamnak nem, hanem annak, hogy valaki így gondol rád, ilyen szeretettel. Ez a fájdalom kikerülhetetlen, buta véletlen műve, – mit tehetünk? És ha neked is fáj ez a fájdalom, az enyém, annak is örülj, mert az meg a te szereteted jele.

Még az is a szeretet jele, hogy egy kicsit haragszom rád is a buta véletlen miatt.

Mi lesz, ha este hazamégy, és akkor tudod meg, hogy együtt lehettünk volna délután? – Talán nagyon bosszantani fog, gyötörni, ma este. Pedig, hogy én milyen nagyon kínlódtam, azt (nem is azt, csak a nyugodt, okos erőm küszködését a nyugtalan butasággal) csak holnap, csütörtökön reggel fogod megtudni, ebből a második levélből.

Te, én nem megkínozni akarlak! Kedveském, csak magamat mutatom. És ha jó szívvel vagy hozzám, örülni fogsz neki és mikor majd legközelebb leszünk, egy szóval kárpótolsz, megvigasztalsz. Én is téged. (Persze csak ezért, ezért a mostani „megmutatkozásomért”, – az élet egyéb kínjaiért nem tudlak megvigasztalni.)

Egy angol költő verskötetét olvasom. Meg a Daily Chronicle-ot. Még veled szemben is úgy érzem magamat, mintha meghaltam volna. Hát még az egész, őrültnagy világ dolgaival szemben, ami ebből az újságból elém jön.

Mégis, minden függönylebbenésnél az ajtóra nézek.

Hol vagy? Mért nem jössz?

Holnap ünnep lesz, azért kellett a programon változtatni. Te nem vetted észre? Nem vártad az értesítést?

Ne írj, illetve ne küldd el (csak hozd el), ha esetleg írsz valamit. Szörnyű erős az influenzajárvány, ki tudja, melyik nap… De talán te vagy máris influenzás, és megkaptad a levelemet, de nem telefonálhattál!… Ne írj, csak telefonálj vagy telefonáltass magadról. Déltájban, de később is lehet, tudod.

Szombatig nincs szabadidőm.

Mikor leszünk együtt?

No, de hát ha például emigrálnom kellene vagy kellett volna?… Mit számít pár nap!… Folyton jönnek, jönnek, libben a függöny.

Már nem fogok többet írni, ha (véletlenül) mégis beszaladnál ide ½ 8-ig, odaadom ezt az egyoldalú beszélgetést a kezedbe, ha nem jössz, akkor este 8-kor postára teszem.

Mindig rád gondolok.

Mikor lehetünk együtt? Hogy értesítselek, hogy megkapd és én is megtarthassam, amit ígérek? (Letéptem a másik papír alját, mert rossz volt, amit proponáltam.)

Legyen így:

Szombaton ½ 4-kor várlak, nem itt, hanem a rendes helyen, a mozinál. Ha félóráig késnék (ami ki van zárva), menj haza, mert akkor beteg vagyok. Ha te késel félórát, akkor én bemegyek dolgozni a Bucsinszky kávéházba, oda is nézz be tehát, ha nem vagy beteg. Ott leszek ½ 8-ig.

De jó volna, ha előbb telefonálnál, lehetőleg déltájban.

Szervusz.

Várlak és csókolom a kezedet.

Vigyázz magadra, kedves. Szervusz.

Lőrinc

 

Van itt néhány bélyeg, add át őket.

¾ 7. Semmi.

¾ 8. Megyek. Még egyszer szervusz.

L.

 

Ms 4610/91. Baba: Steyskal Baba. – A kirakatban […] nagyon szép cipőt láttam: Lehetséges, hogy visszautalás az előző, 141. számú levél vásárlási javaslatára. – Daily Chronicle: 1855-től Londonban megjelenő liberális napilap, 1877-től a Lloyd család tulajdonába kerül, 1930-ban összeolvadt a Daily News-zal, 1930. június 2-tól News Chronicle címmel jelent meg. – Rendes helyen, a mozinál: Nem tudjuk, az Erzsébet körút melyik mozijánál szoktak találkozni. – Bucsinszky kávéház: Erzsébet krt. 30., a Wesselényi utca sarkán volt. – Van itt néhány bélyeg, add át őket: Bandi, Vékes Endre gyűjti a bélyegeket.

 

 

143.

Budapest, 1933. február 7. kedd

 

Kedveském, ma, kedden de. jöttem be először. Jól vagyok; azt hiszem, visszaesés kizárva. Már csak hörghurutom van. Itt kaptam kézhez febr. 1-én feladott levelét, amelynek nagyon örültem. Mi van az én két múltheti levelemmel? És a szombati találkozón, amelyre én már nem mehettem el, ott volt?… De mit kérdezősködjem, majd felel, ha találkozunk. – Baba (akinek ma is telefonáltam) talán értesítette már, hogy szeretném holnap déltájban a hangját hallani. Akkor megbeszélnők a találkozót is, holnap (szerda) du. 4-re. Telefonbeszélgetésnél az Erzsébet körút a szokott helyet, a Teréz körút kifejezés a Standard boltot jelentse! Ha ezt a levelet megkapja, nem is muszáj telefonálnia, csak jöjjön el. Ha nem telefonál, akkor szerdán a Standard előtt fogom várni 4 órakor, vagy pár perccel utána. (Remélem, Apponyi miatt nem lesz éppen akkor utánöntés.) És ha ½ 5-ig nem jön, bemegyek a Bizánc kávéházba, szemközt. Ott leszek ½ 8-ig. De ha telefonál, akkor is lehetőleg emellett maradjunk meg, szeretném azt a cipőt már a maga lábán látni.

Most semmi egyebet. Nagyon várom és szeretettel csókolom a kezét.

L.

 

Ms 4610/92. Itt kaptam kézhez febr. 1-én feladott levelét: A levél nem ismert. – Mi van az én két múltheti levelemmel?: A 141. és 142. számúakkal. – A szombati találkozó […], amelyre én már nem mehettem el: Lásd az előző, 142. számú levelet. – Baba: Steyskal Baba. – Standard bolt: Lásd előbbi, 142. számú levelet. – Remélem, Apponyi miatt nem lesz éppen akkor utánöntés: Gróf Apponyi Albert (1846–1933) politikus, ekkor a Genfben székelő Népszövetség magyar delegátusa február 7-én Genfben meghalt; utánöntés nyomdai szakkifejezés, újabb szedést jelent, ami az olvasószerkesztő Szabó Lőrinc programját keresztezhetné. – Bizánc kávéház: Lásd a 141. számú levelet.

 

 

144.

Budapest, 1933. március 23. délután

 

Drága szívem, hogy vagy? Gondoltam, hogy nem jössz el kedden, mégis nagyon vártalak. És látod, milyen a véletlen: soronkívül két jegyet kaptam az Operába, az Istenek alkonyába. Viszont szombatra nincs színház, ünnepnap van és a jegy nem érvényes. Kislánykám, sokat gondolok rád; minek mondjam? Vagy örülsz neki? Te, minthogy szombat ünnep, pénteken kellene találkoznunk. Ha nem volnál is egészen jól, gyere el. Pénteken korábban végzünk és ½ 4-től kezdve várlak a mozinál, 4-ig. Gyere el, légy pontos, én is az leszek. Jöjj autóbuszon. Ha 4-ig nem jössz, akkor bemegyek a Bucsinszky kávéházba és ott leszek kb. ½ 8-ig, (tehát később is jöhetsz. De ezt csak végszükség esetén tedd, – gyere inkább ½ 4-re!)

Félek, hátha baj lesz a postával és elkésve értesülsz ezekről. Ezért, ha pénteken semmiképp se tudnál jönni és nem is értesítesz, fenntartom a szombati eredeti megbeszélést is: ugyanott, de 4 órakor.

Kedveském, gyógyulj meg, vigyázz magadra. Nagyon szeretnélek látni. Legalább felhívni – azt se lehet? Isten veled. Sokszor ölel és csókol öreg pajtásod,

Lőrinc

 

Szervusz! Gyere el pénteken! Várlak, gyere.

 

Ms 4610/93. Két jegyet kaptam az Operába, az Istenek alkonyába: Richard Wagner mindkettőjük kedves zeneszerzője volt. – Szombatra […] ünnepnap van: Gyümölcsoltó Boldogasszony, akkoriban munkaszüneti nap.

 

 

145.

Budapest, 1933. április 27. déli ¼ 1 óra

 

Kedves Böske, ha ráér, és ha nem gyengélkedik, menjen el esetleg ma este a Vajda János Társaságba. Én nem lehetek ott, de szeretném, ha maga hallaná Ascher Oszkártól a verseimet. Többet szaval, talán olyat is, amely magát különösebben érdekli. Belépti díj van, valami 50 f lehet, és ruhatári díj. A 9-es és 14-es autóbusz egész a szomszédba visz. Jó volna, ha Babával menne. Ruha mellékes, ne üljön az első sorba. Szombaton találkozunk, délután 4-kor itt bent a városban, ahogy megbeszéltük. Sokszor üdvözli és kezét csókolja régi barátja,

L.

 

Ms 4610/94. Menjen el esetleg ma este a Vajda János Társaságba […] szeretném, ha maga hallaná Ascher Oszkártól a verseimet: Szabó Lőrinc többször szerepelt a Társaság műsorain (lásd kötetünk 128. számú levelét); Ascher Oszkár (1897–1965) előadóművész Szabó Lőrinc belső baráti köréhez tartozott, 1937 tavaszán megszakította barátságukat, 1945-ben erősen támadta a költőt (lásd Ascher Oszkár memoárkönyvét: Minden versek titkai, Szépirodalmi, Bp., 1964.); a Pesti Napló 1933. április 27-i, csütörtöki számában a 10. oldalon Beküldött hírek címmel közölt műsorok között olvasható: „Csütörtök. A Vajda János Társaság előadó estjén: Otto Zarek berlini író: Roman des Theaters. Szerepelnek még: Pünkösti Andor, Tarján György, Lesznai Anna, Tordai Judit és Ascher Oszkár felolvasásaikkal és szavalataikkal. 8. órakor a társaság termében. Esterházy ucca 4. Földszint”; másnap, 28-án, pénteken a 8. oldalon fényképpel a következő címmel ismertetés: Egy német író budapesti előadása a színházi válságról; a többi szereplőről semmi. – Baba: Steyskal Baba.

 

 

146.

Lillafüred, 1933. augusztus 29.

 

Emlékszel, kislány? [a Monopol Hotel felirathoz nyíl, és odaírva: Erre?!] Rád gondolok. Lillafüredről írok, vidéken jártam, rémes helyeken, és ide is eljöttem egy napra. Egy nagynénémet hoztam el, az 55 éves Jolánkát, aki – azt hiszem – még soha életében nem látott fürdőhelyet, és most álmélkodik. Ez is olyan gyerekkori hatás, hogy meghívtam vendégül. De nem is fontos.

Azt szeretném, ha itt volnál velem. Akkor most, este 10 után nem maradnék a hallban, hanem sétálnánk ezen a gyönyörű vidéken. Istenem, de jó volna! És de jó lesz csütörtökön veled lenni, kedveském. Nincs mást mit írnom, csak terólad, csak tefeléd… Veled kezdtem a szabadságomat elsején, veled végzem 31-én.

Erzsike biztosan írt. Megnyugtató, drága dolgokat mondott rólad. Képzeld, azt mondta, hogy te nagyon-nagyon szeretsz. Oly jó volt hallani. Igaz ez? Ugye igaz? Én is megkértem, írja meg neked, hogy nagyon szeretlek, mint üzenetet, s hogy ezenkívül írja meg az impresszióját is arról, hogy hogyan szeretlek.

Kedveském, én őrült vagyok. Őrültség, hogy ide jöttem, s még inkább, hogy a nénit elhívtam. Inkább az anyámat kellett volna. De majd őt is elviszem egyszer valahova, aminek örülni fog. Mindenkivel jót fogok tenni… nem, ez túlzás… így helyes, hogy: mindenkinek fogok egy kis extra örömöt okozni, aki jó volt valahogy hozzám. Te nagyon jó, nagyon fontos vagy, édes szívem.

Ma kedd este van; egy borzalmas faluból jöttünk. Szörnyű adósságokat rögtönöztem. Bocsáss meg, nem tudtam… Kérlek, ne vedd tudomásul ezt az egészet, az egyetlen az, hogy szeretlek, vágyom rád, ezért kezdtem ezt a levelet. Ma kedd este van, szerdán elmegy, csütörtökön hozzád érkezik ez a levél, csütörtökön déli ½ 1–1 közt a kezedben van, s azt mondja neked, hogy délután nagyon-nagyon várlak. Holnap este már otthon vagyok. Csütörtökön du. 5-kor légy ott. Persze, megvárlak, ha késel. Menj föl egyenesen. Előtte még intézhetsz valamit? Talán készítsd elő Bandit, hogy 8-kor megint érte menj és elvihesd az új lakására. Erzsike azt mondta, hogy biztosan lehet… Én is azt hiszem. Édes, édes, édes szívem, várlak és sokszor, sokszor, mindig csókollak.

Lőrinc

 

Ms 4610/95. Emlékszel, kislány?: Csehszlovák körútjuk során átutaztak Németországba, Drezdába is. (Lásd kötetünkben Vékesné Korzáti Erzsébet csehszlovákiai útinaplóját 1933-ból). Az ottani szálloda levélpapírján írja Szabó Lőrinc a levelet. – Az 55 éves Jolánkát: G. Szabó Jolánka, Szabó Lőrinc édesapjának testvére, Tiszaszőlősön tanítónő; amíg Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet Csehszlovákiában utazgatnak, Szabó Lőrincné Debrecenben és Tiszaszőlősön vendégeskedik Szabó Lőrinc szüleinél, illetve rokonainál (lásd Harminchat év, 1. k., 151–156. számú leveleket és jegyzeteiket); erre a lillafüredi utazásra emlékezik Szabó Lőrinc a Tücsökzenében, az 54. Vasbika című darabhoz írott kommentárjában: „Engem nem szeretett, hiszen mint valamennyi testvére, rendkívül az anyjához húzott és átvette annak az előítéleteit. Szükségképpen Zoltán bátyám volt tehát a kedvence. De igazságos igyekezett lenni, sőt utólag azt mondhatom, hogy az is volt, nemcsak velem, hanem anyukával is. […] Hálából mintegy 30 éves koromban egyszer Tiszaszőlősről, ahol egy napra fölkerestem […] G. Sz. Gábor nagybátyámat [Jolánka bátyját, akinél élt], rögtönözve meghívtam és elvittem a már nyugdíjas öreg Jolánkát Lillafüredre. Két napig tartott a kirándulás; érdekes, hogy útközben szereztem a költségek fedezésére kölcsönpénzt (egy malomtulajdonostól, akit addig sose láttam).” (Vers és valóság, 197.) – Veled kezdtem a szabadságomat elsején: Akkor kezdték csehszlovákiai körutazásukat, lásd kötetünkben Vékesné Korzáti Erzsébet Útinaplóját (285. szám). – Erzsike biztosan írt: Az ismerősök és a Magyar Individuálpsychologiai Egyesület pénztárkönyve szerint sem azonosítható meghatározó és befolyásoló barátnő ezekben az években; lásd még kötetünk 157., 289., 293., 294., 302., 303. számú leveleit. – Menj föl egyenesen: A Svábhegyen volt találkozási helyük. – Talán készítsd elő Bandit, hogy […] elvihesd az új lakására: Miután augusztus 16-tól Vékesné Korzáti Erzsébet Kálmánéknál lakik nevelőnőként, fia, Vékes Endre új lakásba kerül. Már idézett múzeumi emlékezése szerint még a rózsadombi (Eszter utcai) lakásból iratkozott be a Rákóczi Gimnáziumba, ahol az első négy osztályt járta; utóbb már egy tisztviselő családnál, Klein-Kékes Jenőéknél lakva a Csáky (most Hegedűs Gyula) utca egy sarokházából jár a gimnáziumba; a Rákóczi Gimnáziumban kiváló sportoló volt, osztálytársai máig mint csapatkapitányukat meghívják az érettségi találkozóikra (pedig a negyedik után egy évet az esztergomi városi reáliskolában járt, és a kanonoksori diákotthonban lakott; végül nagyszüleinél lakva a közeli Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett; lásd még kötetünk 303., 310. és 316. számú leveleit és jegyzeteiket).

 

 

147.

Budapest, 1933. szeptember 22. péntek este

 

Böském, ahogy csütörtökön elváltunk, két óra múlva kitört rajtam egy vad influenza. Lázam nincs ma se, talán nem is lesz. Szokott aggodalmam íratja csak ezt a néhány sort velem: telefonálj be, édeském, szombaton, mert hátha lever a lábamról a betegség. Telefonálj 10 és 3 között, amikor tudsz. Rettenetes volna tudnom, hogy vársz és nem mehetek. A hivatalban aztán vagy velem beszélsz, vagy megmondják, hogy beteg vagyok. Utóbbi esetben… rémes lesz, hogy megint nem leszünk együtt; mihelyt meggyógyulok, írok. De remélem, nem lesz baj. Kutyául érzem magamat. Jaj, szívem, nagyon szeretlek. Jó lesz szombaton. Fél négykor, ahogy megbeszéltük! Ha nem kapnád meg idején e levelet és már nem telefonálhatnál, akkor várj a moziban a ház mellett 4-ig, tovább ne! Biztosra veszem, hogy lábon leszek. Majd befűtünk. Csak a biztonság kedvéért telefonálj. Várlak, szeretlek, kívánlak, nagyon-nagyon sokszor csókollak, édes édes kislányom.

Lőrinc

 

Ms 4610/213. A „péntek este” keltezésű levél úgy is olvasható, mintha a következő (148. számú) levél előzménye lenne. Kizárva nincs, hiszen a Napló, levelek, cikkek 1933. november 16-i (73. számú), Kardos Lászlónak írott levelében Szabó Lőrinc imigyen panaszkodik: „Influenzás is voltam, két hétbe telt, míg kiláboltam belőle. Azóta már egy másikon is túl vagyok. Nálam minden influenza két hétig tart.” Vékesné Korzáti Erzsébet 1933. szeptember 24-i (kötetünk 286. számú) vasárnapi „rögtönzött” válasza erre vonatkoztatható: „Ejnye, ejnye, szabad egy nátha miatt, mégha egy olyan nagy is, így nekikeseredni!” Az ekkor veszélybe került szombati találkozásra is vonatkoztatható esetleg a következő (148. számú) levél: „A szombat estére feltételesen megbeszélt látogatás elmaradt”.

 

 

148.

Budapest, 1933. szeptember 25. hétfő délután

 

Köszönöm, drágám, rögtönzött soraidat, nagyon jólestek! Nem mintha olyan nagyon biztos volna az a jóság (bár nem tiltakozom ellene), hanem főleg azért, mert kiéreztem a soraidból a rám való gondolás minden közvetlen melegét, az egész szép pillanatot. Kedveském, csak legyünk okosak és kitartóak, és majd csak sikerül segíteni egymáson. Édes szívem, csütörtökön találkozunk, én is nagyon várlak és nagyon fogok örülni neked. Aznap este azonban már nem mehetek sehova. Nem haragszol? Vagy nem is terveztél semmit? A jövő héten már könnyebb lesz (remélem) a helyzetem. Addig igyekszem megcsinálni ezeknek a vers-átírásoknak a szörnyű aprólékos és sürgős munkáját.

Csütörtökön várlak, pont ½ 5-re legkésőbb ott leszek, te se késs. Isten veled, kedves. A szombat estére feltételesen megbeszélt látogatás elmaradt, úgyhogy most megint gondolkozz a ruha-dologról. Egy jobb fajta téli ruha kell! Nézz szét, és csütörtökön referálj. Csókollak, szeretlek, várlak.

Lőrinc

 

<