Mély lélegzet a szobaajtó előtt. Szemtörlés. Halkan benyitok. Kisklára már ott van. Meglep. Már?!… Csend van. Apu felnéz az ajtónyitásra. Bágyadtan, fátyolosan. Megismer, de csak a szemével köszön. Lassan vetem a ballonomat és a fekete – fehérzsinóros kalapom. Kicsit felráz, hogy Kisklára még harcol:
– Hogyhogy most délelőtt? – kérdi. – Nem forgattok?
S még néhány szót, mely eltereli a gyanút, hogy valamennyien ottvagyunk ebben a szokatlan időben. Valamit dadogok. Ügyetlen próbálkozás. Azt hiszem, inkább magunknak csináljuk. Óvatosan leülök az ágy mellé, Anyu a végéhez áll. Klára Anyu ágyán ül. Az éjjeliszekrényen Apu órája. Megakad a szemem az öreg, ócska szíjon. Az idő: 9 óra 50.
A negyedperc csöndek is iszonyúak ilyenkor. Apu nehezen és sűrűn veszi a levegőt. Szája egészen félrecsúszva és nyitva. Ma már második napja nem borotválkozott. Ajka cserepes, fehér. Fogai kilátszanak, rajta fekete foltok. Ijesztő látvány. Később tudtam meg, hogy a nehezen bevett carbo medicinálisok nyoma. Az arca tegnap este óta szembetűnően továbbfogyott. Két csontja a szeme alatt meredeken előre ugrik. Szeme zárva, néha kicsit nyitva, de akkor is csak fehérség látszik a félig hunyt szemhéjak mögül. Álla alatt is behúzódott a bőr. Észreveszem és csodálkozom: mi tud onnan lefogyni? A haja, a haja a régi: kócosan kétfelé esik a párnán, jobbra és balra a feje körül. És a szemöldöke. Dús, erős. Ördögi – szokta mondani – és némi büszkeséggel sámsoni erőket vélt benne. Bőre kissé nyirkos, meglep, hogy nem túl meleg.
– Láz? – kérdezem gyorsan Anyut, mert a húszmásodperces csend gyanúsan hosszúnak tűnhet Apunak. Még azt gondolhatja, azért hallgatunk, mert valami baj van. Anyu csak a tekintetével válaszol: Láz? Már az sincs.
Torkomban ismét felbugyborékol a sírás. Jaj, csak visszafogjam! De jó, hogy Kisklára hangosan megszólal. Hozzám beszél, de tulajdonképpen Apunak szólnak a szavak:
– Épp most beszélgettünk (… beszélgettek??! Istenem!…), hogy milyen szép idő van kint. Milyen kellemes. Hogy jó sétálni.
Szinte sikolt minden betű a szavakból.
– Igen – mondom –, nagyon vidám ma a város.
Nem Apunak beszélek, ugye, hisz ez nem vigasztalás, csak úgy, Klára felé, könnyedén. Szemem vörös, mind jobban ég. Gyorsan felállok, kezet kell mosnom az ablak mellett. A tükörből veszem észre Mancit, Anyu testvérét. Némán ül a másik ágy szélén.
Orvos néz be. Valamit csinál, kimegy. Apu alig mozdul. Az arc, a test teljesen ernyedt. Két keze mozdulatlan, most a takarón kívül. Erősen zihál a mell.
Kinézek az ablakon. Eszembe jut, hogy tegnapelőtt srácok fociztak itt, lent az utcán! Erősek, fiatalok. Elönt a tehetetlen düh:
– Ne! Nem!!
Lázadni akarok! Öklöt rázni!
*
Ijesztő, hogy milyen önző az ember. Vagy ez csak valami természetes védekezés? Igazán mindig csak magunkkal törődünk? Ma 1957. november 5.-e van. Még csak egy hónapja és máris milyen távolinak látszik minden. Nem Aput felejtem, nem azt a napot, hanem a részleteket. Legalábbis most, hogy ismét emlékezni próbálok, most egy kicsit zavarban érzem magam. Könnyen kimondom ugyan – és őszintén hiszem is –: az utolsó órák úgy megmaradtak bennem, hogy szinte filmszerű pontossággal magam elé tudom vetíteni az egész napot. S most, mikor ezért ültem le, most félek, hogy nem. Egyáltalán nem. Az egész nap megrázó hangulata, bizonyos általános emlékkép maradt meg, mely mintha egy, egyetlen állóképbe zsúfolta volna az emlékfilmet.
Természetesen azért vannak, s most, hogy újból kezdem átélni, most, hogy ismét ott vagyok a szobában, mind több és több van, kis, apró esemény, melyekre emlékszem. Elkezdem ismét s talán fokról fokra előbbre jutok.
A magam állapotáról azt tudom, hogy furcsán keveredett bennem a remény és az a gondolat, hogy fejeződjön be már ez a kilátástalan küzdelem. Hogy kit sajnáltam jobban, Aput, vagy magunkat, azt nem tudnám biztosan megmondani. Azt hiszem, tulajdonképpen elsősorban önmagammal voltam elfoglalva. Tudom, emberek jöttek-mentek, orvosok vizsgáltak, Anyuékkal, ismerősökkel beszélgettem, – de általában nem vettem észre, hogy ki mikor jött és ment, mit csinált, mit mondott. Érdekes viszont, hogy egyes apróságokra, bizonyos részletekre rendkívül precízen emlékezem.
Ami adat a későbbiekben mégis szerepel, mind hiteles. Jegyzeteim őrizték őket és baráti emlékezetek. Bernáthné, Illyésné, Farkas Feri, Mara elbeszélései támogattak. És persze Anyué.
Szóval tovább…
*
Mária nyit be a szobába. Csodálkozik, hogy már ott vagyok. Látom rajta, hogy teljesen megrendült Apu állapotán, noha őt személyesen, s a családot nem ismerte. Csak engem. Mária nem orvos, az irodán dolgozik, mégis szakemberré emeli szememben fehér köpenye. Szeretném megkérdezni tőle, hogy látott-e már haldoklót. S hogy így néztek-e ki, mint Apu. De nem merem. Itt a szobában, természetesen nem is lehet, de kint sem. Mert Mária biztosan látott már. És ő őszinte, nem fog hazudni. Látom rajta, hogy mennyire akar segíteni. De úgy érzem, már csak rajtunk. Józan akar és tud maradni.
Gömöri prof. jön be, néhányan kísérik. Ma már jónéhányadszor. Pulzust néz, fájdalmakat kérdez. Meglepődöm, hogy Apu ennyire magához tér, míg Gömöri vizsgálja. Mindent ért, válaszol.
– Nem, nem fáj semmi és mégis mindenhol fáj.
Komplikált, összetett mondatokkal, hasonlatokkal próbálja, nem magyarázni, hanem átéltetni az orvosokkal, hogy mit érez. De azért lassan beszél, pihenőkkel. Néha, egy-egy pillanatra teljesen eltűnik közülünk, majd ismét kiszakítja magát az őt, szinte szemmel láthatóan körülvevő sűrű, fojtogató ködből. Egy-egy roppant koncentrálással kiemeli önmagát a sötétből és akkor ismét itt van közöttünk. De rettenetesen kimeríti, ez látszik. A vizsgálat néhány perc csupán. Aztán injekciót kap. Mi kimegyünk.
Kint Mária, Manci, Klára, Anyu. Mara is itt van. Mária feketét akar hozni. Végül kérek. Látom rajta: örül, hogy tehet valamit. Kisklára a Vajda-cseppekről beszél. Hogy Flóra mennyire hisz benne. Hogy hogyan és mikor szerezték, s hogy az orvosoknak mi a véleménye róla. S hogy reggel a nagy sietségben otthon hagyta. Később tudtam meg, hogy Mancit Kisklára közben hazaküldte érte. „Laci hozza be – mondta –, ne te.”
Most látom, Klára milyen sápadt, festetlen, rettenetesen néz ki. Apunak ez nem tűnik fel? Szinte legyintek önmagamnak válaszul. A Vajda-cseppekben nem hiszek. Semmit. De nem szólok, mert látom, Klárának milyen fontos. Nyilván ő sem hisz igazán, de úgy érzem, nem tud nem hinni benne. Meg kell nyugtatnia önmagát. Ezt a szót használta: „A csodaszer!…” Aztán: „És pont most, mikor tegnap megszereztük a csodaszert!”… Nekem egy pillanatra a német „csodafegyverek” jutnak eszembe. Anyuék (nyilván Marával) már maszkkészítésről beszélnek és fekete ruhákról. Megdöbbenek. Mi ez? Tudom, hogy kell. Igen. De mégis. Hát már ennyire? Legalább volna valaki, legalább egy, aki bízik. Ha vakon, ha csodában is.
– Van fekete cipőd? – Kérdik tőlem.
Nem bírok válaszolni, felállok a padról. Nem akarok ezekre gondolni, nem akarom elismerni magamnak sem, hogy tulajdonképpen már – rettenetes, de! – beletörődtem. Nem, nem, nem akarom! Mégis, miközben lassan végigmegyek a folyosón, precízen végiggondolom, hogy igen, van fekete cipőm, és hogy öreg, és hogy a bal gumisarok levált. Bizony már régen beadhattam volna a cipészhez.
Gömöri szobájához érek. Benyitok a titkárságra. Nagyon kedvesen fogadnak, látom a teljes együttérzést és segíteniakarást. Érzem, hogy az egész klinika fel van bolydulva. Szeretettel vesznek körül, s mégis valami rossz érzés tölt el. Idegenül érzem magam ebben a szobában, itt, ahol adminisztrálják a betegségeket és a betegeket. Itt, ebben az irodában, ahol a csengető telefonok, a papírok, írógép, minden annyira a munkát, a folyamatosságot, az életet mutatja, akkor; amikor öt ajtóval arrébb Apu szobája olyan csendes. Ott, ahol nem hallatszik más, csak az ő halk nyögése, az a betegséggel szinte tréfálkozóan fájdalmas-dallamos hang, melyet az utolsó két hét alatt már annyira megismertünk. Egy hosszabb nyögés mélyebben, majd váratlanul felkapva, néhány hanggal (talán terc) feljebb egy rövidebb. S ez ritmikusan ismételve hosszú-hosszú időig. Hmmmm-hm! Hmmmm-hm! Mintha kicsit játszana a fájdalmaival s ritmusba fogná őket, mint nagyjából félszázaddal ezelőtt, amikor ritmusba rázta a vonatkattogás a fiatal Szabó Lőrincben megszülető első verssorokat.
Gyorsan kijövök az irodából. Vissza Apuhoz.
Megint az ajtó előtt. Milyen nehéz benyitni! Csend. Csak a család. Keresem Anyu és Kisklára tekintetét. Rettenetes ez a tétlenség, ez a látszólagos történésnélküliség. Az, hogy ólomhegy-súllyal görnyeszt, szinte árnyékká lapít a tehetetlenség. Hogy semmit sem tudok csinálni! Hogy itt ülök az ágy mellett, kezem az ölemben – senki egy szót, egy mozdulatot –, és közben Szun Vu Kung százezermérföldes bukfenceivel kavarja fel a mindenséget valami, hogy valahonnan a fényévmilliókból nyílegyenesen ide, ebbe a szobába csapjon be. Szinte látom a láthatatlan rohanást, dobhártyámon dübörög a csönd, kezem ökölbe szorul, de csak önmagam, magam ellen, hogy ilyen nyomorult, ilyen buta, ilyen senki vagyok. Hogy hiába növesztettem neandervölgyi fejemet ezertonnás elektronikus aggyá, – most mégis itt ülök lélegzetvisszafojtva a kétágyas fehér szobában és nem tudok mást csinálni, csak azt, hogy félénken kinyújtom a bal kezem, és lassan, nagyon finoman végigsimítom a barna pléd szélén pihenő bal kezefejét. Nagyon figyelek. Szeretném minden érzékszervemet az ujjaim hegyébe összpontosítani, hogy minél jobban megjegyezzem ezt az érintést.
Mert már megjegyezni akarom! Megjegyezni! Emlékezni akarok rá! Tudjátok, mit jelent az, ha már csak ennyit akarunk?!
A körmei kicsit lenőttek és egészen világosak. Az ujjak nyugodtan fekszenek egymás mellett. A halvány bőr furcsán kisimult, az ujjperecek hajlásairól jóformán eltűntek a ráncok. De az erek a kezefején megmaradtak. Vastag csöveik háta erősen kidudorodik, bonyolult hálójuk szinte külön tárgyként fekszik a húson. A kéz melege normális, a bőr kicsit nyirkos.
– Felolvasnék – szólok, hogy mondjak valamit. Nem várok választ, de Apu szeme mégis mozdul. Nemet int. – Az Odüsszeiát – mondom megint –, a tizennegyedik jön…
Nem, nem kell. És Klára is szól:
– Ne fárasszuk.
Klárával Anyu ágyára ülünk. Úgy szeretnék valami zenét Apunak. Wagnert. Istenem. Annyi erő van benne. Hátha… Aztán arra gondolok, hogy ez talán teátrális lenne. Nem tudom, mit kell, mit lehet csinálni. De hát nem volna gyönyörű, ha így…, ha ezt hallaná, amikor…! Jézusom! Majdnem kimondtam. Szóval: ha ezt hallaná, amikor meghal. Irtózatos mondat. Nem tudom, hogy szégyelljem-e magam. De hát uralkodhatunk a gondolatainkon? Csak akkor fojthatjuk vissza, ha már megszülettek.
Természetesen zenéről szó sincs. Nem kell és nem is lehet megcsinálni.
Anyu mellénk áll. Konyakot kínál. Én nem iszom.
Egyszer csak váratlanul megszólal Apu. Hangja gyenge, de teljesen érthető.
– De nagyon aggódtok értem!
Riadt csend. Most mit mondjunk? Rettenetes. Ki szólal már meg!?… Anyu.
– Itt vannak a gyerekek! – mondja és zavartan felénk mutat.
Istenem, éppen ezt kellett mondani? De rögtön látom: teljesen mindegy. Fő a beszélgetés. Ez azt jelenti, hogy ismét itt van közöttünk, élők között.
Apu, mintha mély álomból ébredne. Szinte felriad. Felénk fordítja a fejét, hunyorog, először szemüvege fölött néz ránk. Szinte érzem, ahogy a tekintetét élesre állítja, mint fényképész a gépét. Még mindig hunyorog, két szemöldöke fölszalad, majd erősen összehúzza őket s végül meglát minket. Érzem, hogy egy pillanatra tisztán felfog bennünket. Kicsit bólint a fejével, egyik kezét megemeli, int. Aztán ismét lehunyja a szemét, és valahogy, mintha elrepülne közülünk. Csak úgy eltűnik. Észrevétlenül.
Esküdni mernék rá, hogy most, ebben a pillanatban teljesen újak voltunk neki. Mintha akkor jöttünk volna. Mintha napok óta nem találkoztunk volna. Pedig néhány, öt, tíz, esetleg harminc perccel előbb külön-külön mindegyikünk szólt már hozzá, ő válaszolt. És mindig tudta: ez Nagyklára, ez Kicsi, most pedig Lóci ül mellette. És most mégis, megint, mint teljesen újakat üdvözölt minket… Két ébrenlét-pillanat közt, biztosra veszem, nagy idők futhatnak végig lázálmos gondolatai expresszén. Napok, hetek talán. Vagy esetleg évek? Egy egész élet? Az övé. Most visszafelé? Azt mondják, a halála pillanatában minden ember, egy másodperc alatt végigéli az egész életét.
Közben nyugodt az arca. Lélegzetet nehezen vesz, szája nyitva, de a meg-megrezzenő ajkakon kívül semmi sem mozdul. Pedig ott bent, a lehunyt szemhéjak mögött félelmetes film pereghet. De miről? Miről? Az utolsó mozi.
Anyuék kimentek. Egyedül vagyok vele.
Megint a fehér széken ülök. Szemben Apuval, ágya bal oldala mellett. Kicsit rossz érzés és kicsit jó, hogy kettesben maradtunk. Két térdemre könyökölök, előrehajolva nézem őt. Kimondottan tanulmányozom. Fejemben össze-vissza keringenek a gondolatok. Hol négyzetmilliméteres pontossággal tapogatja tekintetem Apu arcát, hol azon veszem észre magam, hogy csak nézek rá, mozdulatlan szemekkel, és nem látok semmit a jelenből.
Dalmáciára gondolok. (Mikor is volt? Kilencszázharminchat? Harminchét?) És Dubrovnikban a Stefany panzióra. Ott laktunk. Olcsó hely volt. És hogy a szoba erkélyén felejtettem a tornacipőm, s az Óvárosban csónakot festettek. És Raab szigetén megnéztük a padot, amelyikbe Anyuval – évekkel előbb – bevésték a nevüket. De a támlát már kicserélték. Aztán (máskor) Zugspitze. Július, hógolyó. Aztán fél délelőtt a Deutsches Museumban. Mintha szuggeráltam volna magam, szinte álmodom. Csak néha tűnik elő, a két nagy fehér párnán teljesen ernyedten pihenő feje. Nyolcvan centire tőlem és mégis olyan messze… És fényképek bukkannak elő, róla, gyermekkorából. És Nagymama, és Mihály bácsi, és képek a „Tücsökzenéből”; keverednek bennem a saját emlékeim, fényképek, versek leírásai. Peregnek előttem, mint egy naptár lapjai, mind gyorsabban, gyorsabban. Befejezésül az idei nyár, Tihany. De jó, hogy végül elmentem vele a Biológiai Intézetbe. Először nem akartam. Aztán mégis. Hogy örült neki. S végül az utolsó kép bennem: egy fénykép, amit én csináltam. Gyula, Flóra és Apu a malomkő-asztal mellett a kis, kerti házban. Hol a fénykép? – jut eszembe. A múlt héten behoztam neki. Szinte felébredek a gondolattól. Az
éjjeliszekrényére nézek. Ott van. A kékkötéses Tücsökzene alól kilátszik a sarka.
Most veszem észre, hogy nagyon melegem van. Persze, hiszen itt izzik a lábamnál a kis, elektromos kályha. Lecsavarom, félerőre. Aztán arra gondolok, hogy már ettől a melegtől rosszul lehet az ember. Talán Apu is ezért olyan bágyadt. Mindenesetre megfogom a kályhát és átteszem Anyu ágya alá.
Állok a szoba közepén. Olyan furcsa. Félek? Valami szorítja a gyomromat. Mennék a szobából és maradni akarok. Beszélni szeretnék. De miről? Úgy csinálnék valamit. Akármit, csak ne legyek ilyen tétlen. Rendet. Vagy rendetlenséget.
Tulajdonképpen most nézek körül először a szobában. Egyszerű, kétágyas kórházi szoba. 3 × 4 méter lehet. Az ajtó az egyik hosszabbik fal bal sarkánál van. Ahogy belépünk, Aput rögtön szemben látjuk, bal kézre, a rövidebb falon van az ágya. Anyué erre merőlegesen, az ajtóval szembeeső, hosszabbik falon. Az ablak jobb oldalt. Asztal, két szék, fogas, mosdó. Minden fehér. Természetesen. És éjjeliszekrények. Apué olyan zsúfolt, mint otthon az íróasztala. Tele könyvekkel, papírokkal. Orvosságok, limonádé, ceruza, hőmérő, karóra, mi minden van rajta. És vázában egy félcsokor fehér szegfű. A másik felét tegnap este Anyu nekem adta. Hazavittem. De virág van mindenfelé a szobában. Állványon is és végig az ablak mellett. Vázák, poharak, nővérkéktől szerzett befőttes üvegek tele-tele virággal. Szépen mosolyognak. És a nap, hála Istennek, ma egészen szépen kisütött ismét.
De az asztal szomorúan néz ki. Néhány edény, megkezdetlen ételek a bal sarkában. A másik felén műszerek. Vérnyomásmérő, ampullák, tűk és különböző csillogó és átlátszó, érthetetlen orvosi szerszámok, kisebb-nagyobb üvegcsék, gumicsövek, némelyek üvegdobozban, mások csak úgy a terítőn. Nézegetem az ampullákat: sok coffein, a többi tetracor, combetin, hydrocodin, morfium és mások. Igen, látszik, itt nagy csatára készülnek! Kicsit megborzongok. Tisztelettel mustrálgatom őket. Mindig féltem az injekcióktól. Pedig az igazán ijesztő inkább az a két nagyobb szerkezet az ablak előtt. A kerekeken gurítható másfélméteres oxigénpalack (hosszú piros cső kígyózza körül) és mellette az a csupasz, magas vasállvány. Nem tudom mi. Azt hiszem, az infúziót készítették rajta elő. Szemre tulajdonképpen nem is félelmetesek. De borzasztó a jelenlétük. Egy hete az oxigénpalack még az ajtó előtt, kívül állt. Akkor még nekünk is azt mondták: „Csak véletlenül ott maradt.” Három napja már tudtuk: Apunak készítették oda. De ma már semmi takargatás. Itt van, benn a szobában. Kéznél. Mert ma már esetleg rögtön kéznél kell lennie.
Még mindig kettesben. Megint ülök. Istenem, nem akarna valamit mondani? Csak nekem? Hátha. De nincs szívem felrázni. És talán nem is akar beszélni. Kezembe hajtom a fejem. De hiszen tegnap is, mikor Flórával kettesben maradt, akart beszélni, akart mondani valamit. „Fontos” – magyarázta –, „el kell mondanom magának a titkokat.” De nem tudta, s aztán feladta a reményt. Arra gondolok, hogy talán ügyetlen volt Flóra, bátortalan lehetett, nem segítette beszélni.
Ekkor Apu váratlanul megszorítja a karomat. Felnézek. Látom, tekintete keresgél a szobában.
– Kimentek a nők? – kérdi.
– Igen – mondom. – Hívjam őket?
Rázza a fejét.
– Nem. A kacsát… a kacsát, légy szíves…
Örülök, de nagyon örülök…
*
És most három év szünet. 1960. szeptember 23.-a. Nem írtam tovább, nem folytattam. Miért? Nem tudom. Nem tudom megmagyarázni. Nem ment. Próbáltam közben és mindig abbahagytam. Pedig a jegyzeteim megvoltak. Gondosan, részletesen. Most is belőlük folytatom.
*
…Örülök, de nagyon örülök. Hát hogyne. Hiszen élést jelent ez a mondat. Azt, hogy a test dolgozik, az izmok, idegek, reflexek működnek. És még szemérmes is tud lenni: „Kimentek a nők?”!! Én legalábbis nagy fontosságot tulajdonítok a dolognak. Valami remény gyullad bennem: hátha nem is igaz az egész?! Nem túlozzuk mi a veszélyt? Szeretném bizonygatni magamnak, hogy csak belelovaltuk magunkat a gondolatba, hogy mi, most, itt az utolsó órák szemtanúi vagyunk. Túlzott izgalom. Talán csak mi izzítottuk fel a légkört Apu körül. Ha hinnénk benne, hogy élni fog – akkor nem következne be… No, lám. Már nem tudok önmagamnak sem hazudni. Illetve önmagamnak a legkevésbé. Hiszen a túlzott aggódást bizonygatom és közben akaratlan is kimondom, hogy „nem következne be”. Vagyis: mégis csak azt hiszem, hogy be fog következni.
Ülök a széken. Csöpög a vízcsap. Elzárom. Valahol rádió szól. Apu most csendes. Nem zihál annyira. Kezei a takarón kívül. A bal kinyújtva, itt, közel hozzám. Jobbját könyökben hajlítva feltámasztja, neki a sima, fehér olajfestékes falnak. Biztosan hűsíti magát. Néha kissé mozdul. Tenyere felém néz. Az ágy fölött közel hajolok hozzá. Belenézek a sok kusza vonásba. Melyik az életvonal? A magamét is megnézem. De nem ad tanácsot.
Már régóta nézem a tenyerét. Azt hiszem, semmire sem gondoltam közben. Hagyom, hogy körülszőjön a sok vonal, bepókhálózzon. A kéz megnő, nagyra, óriásivá, én meg porszem-kicsiny leszek. Ebben a vonal-dzsungelben állok tanácstalanul, gondolat nélkül, vastag s hajszálvékony indák fonódnák körém. Állok, keresni akarok, de nem tudom mit, s csak az dobol bennem, hogy sietnem kell, sietni, mert elkések, lemaradok valamiről. De nem tudok mozdulni.
A derekam elzsibbad. Visszahajolok. Különben is jobb kéz – gondolom. A tenyérjósok a balt olvassák. Marhaság! Nem is hiszek benne.
Rászólok magamra: hogy beszélsz?! Ilyenkor? Itt? Egy ilyen profán szót: „marhaság”. Vitatkozni kezdek magammal: miért ne?! Mert nem illik. Illendőség, konvenció: mit változtat ez a lényegen? Azon, hogy minden porcikám, minden atomom érzi, tudja, hogy mi lesz itt. Meghal. M-e-g-h-a-1! Na! Még egyszer! Mondd csak ki. Bírom már? Gyerünk, gyakorolni kell a gondolatot. Forgatom a fejemben a szót: így, pőrén, sallang nélkül. Most röviden, egyszerűen, indulat nélkül. Aztán kérdőn, aztán feltételezve. Most felkiált fejemben a gondolat, ordít, zeng, visszhangzik belül a koponyán, mindent betölt. És ismétlem: meghal! És ismétlem: marhaság! És újból. És megint. És zúg, zúg, zúg valami…
Nézem a tenyerét megint. Nem mozdul. Kicsit csillog. Nyirkos. Mi ez itt, ez a fekete pont!? Egy légy. Igen, egy légy! Egy légy sétál a tenyerén. Hirtelen felriad bennem az ijedtség! Mi ez? Miért nem hessegeti el? Csak nem?! Pont most, és észre sem vettem? Oldalt nézek. Apu lélegzik. Lassan. Egész lassan. Szeme csukva. Megkönnyebbülök. Ismét figyelem a legyet. Első két lábát dörgöli. Gondosan. Precíz munkát végez. Aztán megemeli a potrohát, szívószáját rátapasztja az egyik tenyérvonalban megszorult izzadtság-cseppre. Táplálkozik. Hátha pont ez az életvonal?!
Lassan nyílik az ajtó. A legyet a kis léghuzat elhessegeti. Már távol zümmög.
Ápolónő jön be. Pulzust néz, takarót igazít, aztán az ablaknál az egyik vasállvánnyal kezd dolgozni. Kérdem, mi lesz?
– Infúzió.
Fehér gézzel kötötték az üveget az állványhoz. Mintha egy félliteres befőttesüveg lógna szájjal lefelé. Piros gumicső fut belőle, melyet egy helyen valami krómozott, csavaros szerkezet szorít szűkebbre. Félúton körte alakú üvegbetét szakítja meg a csövet, ott csepeg az átlátszó, fehér folyadék. Pötty… pötty… Tovább, ismét egy méter piros kígyózás. Aztán hosszú csillogó tű. Csak félig látszik: mélyen behasít a vénába.
Apu bal karja kinyújtva, tenyérrel felfelé.
Most Anyu ül a kis, fehér széken az ágy mellett. Mire gondolhat? Csodálom, milyen fegyelmezett.
Megint nagyon feszélyez a hallgatás. Különösen, mert Apu kissé magához tért a nemrég bekötött infúziótól. Szeme ugyan most is lehunyva, de valahogy érezni: ezekben a percekben nincs olyan távol tőlünk.
Kisklára mozdul. Apuhoz hajlik,
– Egyél valamit. Zoliék küldték Miskolcról.
Egy falat mézes sütemény, pár csepp tej. Nagyon nehezen, de lemegy. Szörnyen kínlódik vele. Miért nem tud nyelni? Fáj? Mitől?
Akkor még nem tudtuk, hogy ez az utolsó, amit megeszik.
*
Ismét orvosok. Most már félóránként.
– Beöntést kapott?
Nem is hallom a választ. Aztán más kopog az ajtón. A konyháról érdeklődnek, hogy mit kér ebédre a beteg. Apu kicsit magához tér, de csak nem-et int:
– Semmit, semmit.
Pedig forszírozzák: bármit, amit akar. Főznek külön, vagy meghozatják.
– Semmit, semmit.
Istenem! Tegnap még milyen büszke volt, bujkált szája sarkában a félig-meddig rejtegetni próbált mosoly, a jóérzésé: hogy neki külön főznek, ha akarja. Sosem akarta. De a tudat, hogy akarhatná! Mert őt becsülik, szeretik. Tetszett neki a dolog. S ha önmagának nem is, vagy alig, de a látogatóknak, a családnak és főleg nekem mindig rendelt.
– Egyél – mondta –, ne hagyd itt. Ez jár nekem. Ne küldjük vissza.
És harcolt ezért az ágyban. Csak ha megettem a maradékot, akkor nyugodott meg. Ha végképp nem voltam éhes, megbántódott. Végül mindig ettem a kedvéért.
De most már ez sincs. Szeretném mondani neki:
– Nézd, eszem, nem vész kárba semmi.
És ő látná és örülne, és talán… és biztosan erősödne ő is minden falattól, amit én megeszem.
Micsoda ötlet!?
Tizenegy múlt pár perccel. Én nem vagyok éhes? Még nem. Elképzelhető egyáltalán, hogy ilyenkor, akár később is, éhséget érezzen az ember? Meglepő kérdés bukkan fel bennem: tényleg, ma már nem eszünk? Ilyenkor nem lehet? Tudnék?
Legyintek gondolatban: mit töröm a fejem, úgysem tudok enni.
Közben Gyula megérkezett.
Sokan vagyunk a szobában. Kimegyek a folyosóra. Rágyújtok.
A folyosó elején fehér köpeny fordul ki egy ajtóból: Mária. Megy valahova. Nem látott meg. Most jobb is így. Beszélgetni kellene, már pedig igazán nehezemre esne.
Anyuék is kijönnek. Ülünk a fehér padon. Kevés szó esik.
Kisklára józanul látja a helyzetet. Nem reménykedik. Noha tulajdonképpen én is így érzem, mégis minden porcikám tiltakozik. Nem akarom tudomásul venni. Megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy ez a délelőtt valahogy hasonlít egy olyan futballmeccs izgalmához; melynek végeredményét, a vereséget már tudom, de a később leadott rádióközvetítést mégis végigszurkolom. Nem „ideillő” ez a hasonlat?… Istenem!… Az igaz az, hogy ez jutott eszembe.
Anyu sem remél már. Azt hiszem. De ő keveset beszél a jelenről. Inkább az elmúlt napok eseményeit emlegeti. Hogy Aput még ebben az állapotában is elsősorban az irodalom, csak az foglalkoztatta. Hallatlanul izgatta az „Örök Barátaink” közeli kiadása. Meglesz-e? Mi jöhet közbe?! Büszkélkedett a frissen megjelent „Tücsök”-kel. Aztán Anyu teljesen belső, személyes apróságokat mesél. Apu szavait idézi, mondatait az utolsó napokon. Egyik éjszaka, egy könnyebb percében így szólt:
– Tudja, én… azt hiszem… sosem voltam ennyire beteg.
Egy másik este, biztosan őszinte, mély fájdalommal:
– Kedves Klára… higyje el… úgy szerettem volna magával… még néhány évet… békében leélni.
Aztán, hogy tegnapelőtt még, az egyik német anyanyelvű ápolónőnek valami szójáték-tréfát mondott…
Már nem figyelek a beszélgetésre. A tegnapelőtt este jut eszembe. Igen. Tényleg megdöbbentő (vagy talán nem is, hiszen természetes?) az a lelkiismeretesség, precízség, mely Apuban – általában minden szempontból –, de legkivált az irodalommal kapcsolatban megvolt. Az alkotás, az írás létszükséglete volt. Ebben élt, ez éltette, még ekkor is.
Az elmúlt napok folyamatos programja volt az Odüsszeia felolvasása. Egyik nap Kisklára, máskor én voltam a soros. Tegnapelőtt a tizenharmadik fejezet végefelé tartottam. Elég késő volt, a szobában félhomály, csak nekem világított egy kis lámpa. Apu csendesen feküdt, aránylag egyenletesen lélegzett. Azt gondoltam, elaludt, de nem akartam a hirtelen beálló csenddel esetleg felébreszteni, s ezért olvastam tovább. Egyszer csak váratlanul félbeszakított:
– Nem jól olvastad. Menj vissza. Nem lehet, hogy így van.
Megnéztem. Tényleg. Egy szótagot kihagytam.
Folytattam tovább. Nem sokkal később ismét megállított:
– Az a disznó Devecseri! Ezt nem így kellett volna!
És megmondta, hogyan. Kis apróság, nüansz. Talán „disznóidat” helyett „disznaidat” érzett helyesnek, vagy valami ehhez hasonló dolgot mondott.
Nem az volt különleges, amit mondott. Dehogy! Hanem, hogy egyáltalán… Hogy ilyen állapotban is… Hogy ehhez, de mondhatni, csak ehhez: az irodalomhoz milyen erővel kapcsolódott még ekkor is.
Most furcsa gondolat-bakugrással Anyuhoz fordulok:
– Az a pizsamakabát van rajta?
– Igen.
Ez jólesik. Meglepő lehet, hogy ilyenkor egyáltalán jóleshet valami az embernek. De mégis így van. Három napja én hoztam be ezt a világoskék, pirossal szegélyezett pizsamakabátot. Előzőleg én mostam ki otthon és én vasaltam. Akkor elbüszkélkedtem Apunak mosónői teljesítményemmel. Tetszett neki a dolog. Meg is vizsgálta a kabátot, hogy igazán minőségi munkát végeztem-e… Ma, az utolsó reggelen, ezt adta rá Anyu. Ezért esik jól.
Úristen! Tehát elhittem. Ha jólesik, hogy ma, az utolsó reggelen… Úgy ez azt jelenti, hogy már én is az utolsó reggelnek tartom a mait! Nem! Nem akarom! Szinte a gondolat elől ugrok fel a padról és kezdek sétálni a folyosón.
Kicsit messzebb is megyek. Le a földszintre. Aztán vissza. Be-benézek néhány kórterembe. Meglepődöm, hogy mennyien vannak a folyosón. Eddig nem is vettem észre. Nem gondoltam rá kifejezetten, de valahogy úgy éreztem, csak Apu és mi vagyunk a kórházban. Mások is szenvednek? Másoknál is tragédiák játszódnak le ezekben a percekben?! Nem, nem tudok törődni velük. Csak az én bajom, csak az én fájdalmam, az én veszteségem, – csak az érdekel.
Egy kórterem ajtajában betegek. Apu szobája felé néznek. Elmegyek mellettük, nem vesznek észre. Az egyik:
– Mi van a 119-ben?
A másik közömbös hangon:
– Szintén egy haldokló.
Meg sem rándul az arcom. Igaza van.
Megyek a folyosón. Dél van, valahol harang szól. Talán rádió?
Közben látom, Farkas Feri is itt van. Nagyon megtört. Sápadt. Nekünk nem mondja, de félreérthetetlenül lerí róla a teljes reménytelenség.
Gyulával áll a folyosón. A beszélgetés elejét nem hallom. Gyula Aput idézi, aki valamit mondott az imént Anyuról: valami kedveset, megbecsülőt. Olyat, amivel – most Illyést idézem –: „Lőrinc mégegyszer, most, utoljára, letette a koszorút a felesége lába elé”!
(Szóval Gyula szerint is: „… még utoljára…”?!)
Ferkó is Apuról beszél. Hogy az előbb az ápolónő egy kérdésére azt válaszolta:
– Aki egy félórát tud adni, adja meg…
Mit akarhatott ezzel mondani? Barátait várta, kérte? Érezte, hogy már csak félórákkal mérik az idejét? Vagy orvosságra gondolt, az infúzióra? Vagy bármilyen csodaszerre, ami egy-egy félórát adhat még neki?
Eszembe jut a „csodaszer”. A Vajda-cseppek. Manci rohant haza érte. Még nem jött meg? Úgy látszik, nem. Bár nem tudom, olyan zavart vagyok. Az arcok, emberek, jövés-menés annyira összefolyik előttem. Csak önmagamra emlékszem igazán. Egyre kevésbé működnek az érzékszerveim. Zavaros minden, mintha álmodnék, vagy részeg lennék. Válaszaim, cselekedeteim mind automatikusabbak, reflex-szerűek.
Csak egy dobol szüntelen: Apu, Apu! Most is hirtelen, látszólag minden különösebb ok nélkül, fokozódik a nyugtalanságom. Azonnal be kell mennem hozzá.
Éppen az infúziót cserélik. Coffeint tesznek hozzá.
Ismét kettesben. Csendesen fekszik. Mintha aludna. Legfeljebb kicsit gyorsabban szedi a levegőt, mint máskor. Nézem, értetlenül.
Hát így néz ki, aki?… Lehet ez?… Nem. Hiszen nem is látszik olyan végzetesnek. Meggyötört az arca és szürke, beesett és borostás. De hát ettől még javulhat az állapota!? Igaz, a szája ijesztően száraz és vékony. A régi húsos, puha ajka szinte eltűnt, keskeny vonallá vékonyodott. Megrendítő a feje, megrendítő az egész összeroppant test, de mégsem ez az, ami kétségbeejtő. A borzasztó, a lélekgörnyesztő, az amitől az ember elveszti a tájékozódását térben és időben – az tulajdonképpen megfoghatatlan. Valahogy a levegőben van és szuperultra rövid hullámokként bújik a bőrünk alá, az idegeinkbe, hogy aztán belülről taglózza le a tudatot, mérgezze meg a még reménykedni akaró idegsejteket.
Ahogy fölemelem a fejem, egészen közel kerül hozzám az infúzió kis üvegcsepegője. Még jobban odahajolok. Szuggeráltan nézem ezeket a cukrokkal, sókkal terhelt, szivárványt törő s mégis színtelen, parányi csepp-gömböket. Valamiféle csodatévő erőt vél látni bennük laikus reménykedésem. Mintha a létet, a fennmaradást jelentené monoton folyamatosságuk, mely mint a szív verése, olyan állandó. Cseppennek, összegyűlnek s aztán folytatják sürgős és fontos útjukat Apu felé. Szeretném követni őket. Tágrameredt képzeletem máris rájuk tapad, velük sodródik. Először a gumicsőben, aztán a vékony tű, már a véna. Ott tovább a szív felé. Majd új utakon, mind szűkebbeken halad, szétágazik, majd újból és még, végül sejteken, molekulákon szűri át magát. Sejtek milliárdjain, mellyek mint egy óriás hangyaboly egyedi dolgozói, önmaguk táplálásával a nagy egészet, a bolyt éltetik. Élhet valaki, ha a sejtjei halottak? És meghalhat, ha a sejtjei élnek?!… Sejtjeink, egyenként, külön-külön, túl tudnak élni bennünket?… S ha ők élnek, mi mért lehetünk mégis halottak?… Nem forgatom tovább a gondolatot. Nem találom a kör kezdetét.
Új csepp indul a kis üveg-csepegőben.
Csend. Csend. Apu halkan szuszog. Pöttyen az infúzió. A falakon, zárt ablakon át távoli a város moraja. Csak a szívem ver hangosan. És gyorsan. Az infúzió lassabb. Öt szívdobbanásra csak egy csepp esik.
*
Újabb négy év telt el. 1964 őszén vagyunk. Négy évig nem bírtam folytatni. De most tudom, miért nem. Ahogy közeledtem a véghez, ahhoz a bizonyos utolsó negyedórához, úgy toltam magam elől félre újból és újból a feladatot. Menekültem. Féltem. Nem akartam visszamenni ismét a „száztizenkilencesbe”, nem akartam végigélni újból…
Idén Olaszországban jártam. S egy este, Firenzében, egy járdaszélen ülve sürgetően megszületett az elhatározás. Miért éppen ott? Talán mert eszembe jutott, hogy Apu éppen itt, Firenzében, nem volt. Noha járt Olaszországban. Anyuval is. De csak fent, északon. És Anyu sem volt itt. Pedig Firenzét látnia kell! Ő még láthatja. Jövőre fogja is! Elhozom. (Ha lesz pénz és útlevél!) De Apu már… S ekkor éreztem meg, milyen visszahozhatatlan, pótolhatatlan az elvesztegetett Idő! Nagyon kezdett nyomasztani a mulasztás. Be kell fejeznem ezt az emlékezést.
Köszönöm, firenzei járdaszegély.
*
Még mindig kettesben vele. Fogom a pulzusát. Sokáig kerestem. Százharminc! Úgy tűnik, szinte egybefolyik a verés ritmusa. Százharminc? De hát ez rengeteg! És láz? Nem érzek komoly meleget. Nincs magas láz és ilyen gyors a pulzus? Nem értek hozzá, de úgy tudom, ez belső vérzést jelent! Honnan veszem ezt? Honnan is? Valahol hallottam. Olvastam? Nem. Apu mutatott egyszer egy táblázatot. Otthon, könyvei között egy orvosi. (Egy? Egy a sok közül.) Abban volt erről valami s ő mutatta nekem. Magyarázott. Mit jelent az alacsony pulzus és magas láz, mit ez, mit az. Erre emlékszem. Magas pulzus, alacsony hőmérséklet: belső vérzés. De hát miért lenne? Áh! Minek gyötröm magam. Úgysem értek semmit.
Ahogy kezembe hajtom a fejem, érzem, hogy borostás vagyok. Ejnye! Nem helyes. Ilyenkor mégiscsak rendesen kellene kinéznem. Mit is lehetne?… Apu borotvakészlete itt van, itt a mosdó, a melegvíz folyik. Miért ne? Apunak biztosan imponálna a tett. Igen, ez racionális lenne. Jó idő-, tehát jó élet-kihasználás. És ráadásul a kórház melegvize ingyen van… Valami izgalmasan bizarr, meghökkentő az ötlet. Igen! Megborotválkozni az apám halálos ágya mellett!! Óriási!
Gyenge voltam. Nem tudtam megküzdeni az „illik-nem illik”-kel. Ülve maradtam a fehér széken, fejem még mindig a kezembe hajtva. Meg sem mozdultam. A tenyeremről visszanyomódó szőrszálak tovább szúrták az arcbőrömet. Csak akartam lázadni. Mindegy, akárhol. Ahol lehet. Mert ez a tehetetlenség, ez a legiszonyúbb. Ülni és a kisujjamat sem mozdítani, csak nézni, nézni, hogyan fogy el, hogy tűnik semmivé, hogyan vesz fel egy szinte új halmazállapotot, egy merőben mást, (noha mindkettő háromdimenziós): hogyan lesz az élő test holt anyag, hogyan egy tárgy az Apám. Egy tárgy! Borzalmas ez a megfogalmazás. Borzalmas az igazsága. Itt ülök és nézem, látom, ahogy percről percre jobban beteljesedik.
Mert ez az, ami olyan érthetetlen. Ez az átalakulás. Miért? Hová? Mivé? Percről percre, óráról órára. Ez a befogadhatatlan. Ez a tárggyá válás. Itt, előttem, a fehér lepedőn. Apu szíve, Szabó Lőrinc szíve most még dobog. Még egy percig. Vagy egy óráig. De ha megállt? Ki fekszik akkor itt? Vagy inkább mi fekszik akkor itt? Ő? Nem. Hát? Valami más. Szénhidrátok, víz, cukor, só és nem tudom még mi minden, valami furcsa rendszerbe fogott rendezetlenség: holt anyag. Szabó Lőrinc megszűnt. Anyag lett. Vagy legjobb esetben, (megszépítve, tehát hazudva az igazságot), legjobb esetben átváltozott egy könyvvé a polcokon, – mondjuk –: ő lett a jobbról a második. A hús-vér ember megszűnt: papír lesz, enyv és nyomdafesték. Mi ma Petőfi, Arany, Vörösmarty? Ember? Nem. Eszmék s gondolatok egy könyv két kemény fedele közt a polcon. Nem ember: könyv!!
A szelleme élni fog tovább! – mondják majd. Lesznek szobrok, képek, táblák és emlékbeszédek. Kiadják a könyveit százezerszám, (ha kiadják?!). – Kiadják Szabó Lőrincet, s írásaiban tovább él, – mondjuk – örökké!… Mit érek vele?! Nekem ne a szelleme éljen tovább, hanem ő maga. Itt, kézzelfoghatóan! Azt mondjátok, hogy a gondolatai körülvesznek, tanítanak és gyönyörködtetnek majd engem és másokat. S az utókor, majd az utókor!… Mi közöm hozzá? És mennyivel több a közöm nekem az ő gondolataihoz, mint bárki másnak? Szabó Lőrinc az én polcomon is csak egy könyv lesz. Nem több, mint akárkinek, aki érti és szereti. Nem igaz! Aki mást mond, hazudik! Továbbélő szelleme nem vigasztalás. Sőt, szüntelen emlékeztető: ébrentartója a fájdalomnak. Nagy ember volt az Apám. Irigyeltek? Az ára: én nem várhatom a csendesítő feledést, nem segít az Idő, számomra nem lehet soha seb-hegedés. Nem! Nem „szellemet”. Én az Apámat akarom! A fürdőkádban ülve, borotválkozás közben. Hallani akarom, ahogy a maga sajátos módján, fogai közt sziszegve – fütyüli a Siegfriedet. Veszekedjen a Sose-Elég-Pénzért, s hogy miért nincs leoltva a villany. Nekem nem utókor és gondolat kell, hanem az
Apám!
Istenem! Istenem! Miért nem tudok hinni a túlvilágban?!
*
Egy óra körül járhat az idő. Bernáthné Alisz megérkezett. Anyu és Kisklára bent vannak a szobában.
– Gyula? – kérdem.
– Elment. Este visszajön.
(Este??!! Hol leszünk már este?!)
Apu kicsit megnyitja a szemét. Felismeri Bernáthnét. Bágyadtan bólint. Így köszönti.
Aliszka állandóan azt bizonygatja, hogy Apu nincs is olyan rosszul. Szerinte nincs vész. Komolyan gondolja? Vagy csak vigasztalni akar?
Nem tudok hinni már. Kétségbeesem.
Most Flóra érkezik. Halkan, csendesen beszél, precízen. Hogy Gyula innen hozzá sietett, a hivatalába. Megkérte, hogy most ő legyen itt Lőrincnél. S, hogy Ikával ma este utazik Párizsba. De indulás előtt, estefelé, Gyulával hármasban még bejönnek. Ezt Apu felé, hangosabban is elismétli. Apu valamit reagál. Értette? Nem?
Úgy látom, Flóra is percről percre jobban összeomlik. Már ő is látja, mi közeledik. De próbálja tartani magát. Mint aki bízik még.
– Farkas Feri? – kérdi valaki. Flóra válaszol:
– A folyosón találkoztam vele. Azt hiszem, Manci is ott van.
Nagyon keveset beszélünk. Már nem csináljuk a koradélelőtti színjátékot: a műkönnyed csevegést, s a csodálkozást egymáson, hogy „véletlenül” így összegyűltünk. Legtöbben Anyu ágyán ülünk.
Várunk. Meleg van. Apu furcsán szívja a levegőt. Elaludt. Illetve, mintha egy kicsit nyugodtabb, vagy inkább valahogy természetesebb lenne.
Igen. Egy idegen, ha most belépne, nem látna semmi drámait. Néhány látogató, s egy csendesen szundikáló beteg. Ennyi az egész. Mégis valamilyen láthatatlan feszültség vibrál a levegőben. Úgy érzem, mindannyian arra gondolunk: legyünk már túl rajta. Az, ami bennem van, nagyon hasonlít az elutazót kikísérő ember érzéseihez. Állok a peronon. A mozdony pöfög elöl, már indulásra kész, de még nem mozdul a szerelvény. És senki sem tudja, mikor indul. Nem lehet ilyenkor már búcsúzni. Az agy kiürül, gondolat nincs, csak várja az ember, hogy induljon már. Induljon már, ha muszáj. Hogy mi mindent kellett volna még mondani az elutazónak, az úgyis csak holnap, vagy holnapután, még inkább évek múlva jut majd eszünkbe.
Most egyelőre ülünk és várunk.
És ahogy az utolsó pillanathoz közeledünk, úgy mosódik össze bennem egyre jobban minden. Nem tudok már koncentrálni. A későbbi, ami három óra körül következett, – az a lelki detonáció szétrombolta a közvetlenül előtte történteket. Csak villanások maradtak meg.
Vagy az események gyorsultak?
Pedig még száztizenöt perc hátra volt!
*
Apu mozgolódni kezd. Mintha ébredezne. Hunyorog, szétnéz. Felkelünk, az ágyához lépünk valamennyien. Látom, hogy a szemüvege rendkívül piszkos, összefogdosott. Tele ujjlenyomatokkal. Én is szemüveges vagyok, tudom, ez nagyon zavaró. Persze. Biztosan ezért hunyorog, ezért olyan bizonytalan. Megtisztítom. Minden apróságba belekapaszkodik az időről időre felébredő reménykedés. Mintha valóban a piszkos szemüveg lenne a legnagyobb gond. Mintha mindennek ez lenne az oka. Rögtön próbálom is ezt lelkesen magyarázni a köröttem lévőknek.
Ebédet hoznak. Nem kell. Hát akkor együk meg mi, – mondják. Anyu rá akar beszélni. De nem bírok egy falatot sem enni.
Kint süt a nap. Kihajolok az ablakon. Jobbfelől valamilyen futballmeccs. A fel-felzúduló tízezrek távoli hangnyalábja egyszer-egyszer elcsap idáig a Népstadion felől. Micsoda kontraszt!… Kiszellőzött a szoba. Csukom az ablakot.
Gömöri prof. jön be, most nagy kísérettel.
Apu előtt nézegetik, mutatják a röntgen-sorozatot. Gömöri azt mondja, hogy egész jó! Ezt először mi is elhisszük. Aztán kint a folyosón Gömöri Alisszal és Flórával beszél:
– Hát, nagyon… Órák, napok… Teljesen reménytelen. A felvétel mindent kimutat, noha a labor-lelet még negatív.
– A Vajda-cseppeket lehet? – kérdi Flóra.
A „csodaszer”! Istenem! Persze, közben behozta Manci. Igen, azt hiszem ő. Tényleg, mégiscsak meg kellene próbálni.
– Beadhatjuk?
Gömöri egy kézlegyintéssel beleegyezik. Láthatóan inkább a mi megnyugtatásunk miatt.
A Vajda-cseppeket limonádéba. Lenyeli.
*
Flóra és én kettesben. Apu a harmadik. Flóra az ágy szélén ül, én Apu karját fogom. Félórája ő kért bennünket, hogy legyünk vele kettesben, mert akar valamit. Biztosan el akarja mondani a „titkokat”. Édes Istenem! Milyen titkok lehetnek ilyenkor?… Mindketten próbálkozunk. Nem megy. Nem tud koncentrálni. Néha ránk tekint, mozdul is a szája, kézfeje, ujjai, – aztán láthatóan ő maga is beletörődik. Nem megy.
Nem fárasztjuk tovább. Kimegyünk. Kisklára be.
A folyosón Anyu, Flóra, Alisz, Manci, Mara és, azt hiszem, Farkas Feri. És kíváncsi tekintetek a többi szobák ajtajában. Érdekes, két órája még nem foglalkoztak velünk ennyire a többi betegek. Hallottak valamit?
Flóra beszél. Nyugtatni akar bennünket, s talán önmagát is. Ő Gömöri nyilatkozata ellenére sem hiszi, – mondja. – Este még látni fogja Lőrincet. Ikával bejönnek, – ismétli. Aztán a Vajda-cseppek eredményeiről beszél. Különböző csodálatos gyógyulások történetét mondja el.
– Ki tud hinni benne? – gondolom. De azért jólesik hallgatni. Minden szalmaszálba belekapaszkodik a reménykedés.
Flóra:
– Mindenesetre enyhít. Csak szívódjon fel valami!
Ha igaz, Ferkó most búcsúzik el. 14 óra 15.
Aztán Gömöri prof. jön újra. Ilyen sűrűn? Mi van itt? A délutáni vizit. A folyosón maradok.
Ekkor már-már azt hittem, hogy a négyórás szorongás feszültségétől elzsibbadt figyelmem csupán a folyosó mozaiklap burkolatára tud koncentrálni. Csak lábfejemet képes irányítani, ahogy leszegett fejjel fel-alá járok s kerülgetem gondosan a repedéseket. Nem szabad rálépni egyre sem. Ki kell kerülni őket… De nem! Megállok. Valami felriaszt. Visszafojtom a lélegzetem. Agyam láthatatlan ideg-antennái messzire kinyúlnak, reménytelenül tapogatják végig azokat a szuper-ultrarövid jeleket, melyeket érzek – vagy érezni vélek – magam körül. De hiába próbálják őket megfejteni agytekervényeim labirintusai. Zsibbaszt valami. Mi történt? Képzelődöm? Csendes a folyosó. De mégis, mintha valami vacuum örvénye húzna… Szél van? Itt? Kezem fejét a homlokomhoz szorítom. Valami elsuhant? Egyre gyorsabb az örvény. S egyáltalán, minden úgy rohanni kezd…
Mi volt ez?
Rázom a fejem. Megütöm háromszor a homlokomat. Bolond vagyok. Tisztára bolond. Mélylégzés. Egyszer, még egyszer. Így. Mint sportoló koromban a pályán, edzés után. Csak nyugodtan. Levezetni. Lazítani. Így. Csak szabályosan, egyenletesen.
Koppannak ismét a lépteim a mozaiklapokon. Szép szabályosan futnak össze a sorok a folyosó távoli végén. Ez jó. Ez helyes. Fő a nyugalom, a rend. Csak óvatosan. A repedések! Nem szabad rálépni egyre sem. Nem szabad rálépni egyre sem. Nem szabad rálépni…
És most hirtelen derékszögben egy fordulat. Új sorra lépek. Ez a szobába vezet.
*
Már megint orvosok jönnek. Megnézik Aput. Gömöri most van itt utoljára. Közben Alisz itatni próbálja Aput. Nem megy. Pedig kellene innia valamit, szinte homok-száraz a szája. Az erőlködéstől kissé magához is tér. Beszél is:
– Fáj!… Alisz, maga nagyon kegyetlen hozzám!
Gömöri még tud kedélyes lenni:
– Ugyan!… Ilyet mond az orvosának?! – Aztán halkan Gláz Edithez, a doktornőhöz: – Újból csapolni kell a beteget.
Nem bírom tovább. Borzasztóan megsűrűsödött a levegő. Vagy a szívem kalapál ennyire? Nagy nyugtalanság vesz erőt rajtam. Nem tudok a szobában maradni, pedig csak az előbb jöttem be. Apu mocorog ugyan, mozdul, beszél is valamiket, de csak szörnyű erőfeszítések árán. Nagyon rossz benyomást tesz rám. Sokkal rosszabb így látnom őt, mint eddig, míg szürkén, mozdulatlanul feküdt.
Kimegyek. Végigsietek a folyosón. Kergetem magam, mintha sürgős dolgom lenne. El kell intéznem valamit. Mit? Nem tudom, de intéznem kell… Az irodába nyitok. Egy közeli barát kellene. Segítség! A barátom kellene! Öcsit próbálom, Haeffler Öcsit, telefonon. Tárcsázok. Még. Még. Öcsi!!… Sikerült vele beszélnem? Nem? Nem emlékszem. Már fordulok is vissza. Rohanok. Anyu, Flóra, Mara kint vannak a folyosón. Bent Kisklára és Alisz.
Mi ez?!! Apu félig ül, Alisz itatni akarja. Apu köhög, köhög, fullasztóan köhög. Kezdek pánikba esni. Ijesztő ez a hirtelen felbolydulás az eddig dermedt-csendes szobában.
Rettenetes ez a köhögés, rázkódik az egész teste. Félrehúzódom az ablak közelébe, az oxigénpalack mellé.
Valahogy, egyszercsak ott van a doktornő: Gláz Edith és egy nővérke. Azt hiszem: Stefi nővér. Vagy ők már az előbb is benn voltak? Nem tudom.
Most Gláz Edith injekciót ad. Domopont.
Aztán, egy idő múlva Apu gyanúsan élénk lesz. És erős. Megrettenek. A tarkómra mintha lassan, egyenletesen egy hosszú jégtömböt csúsztatnának. Zsibbad és megy fel az agyba a hideg és le a gerincbe. És mégis tűzforró vagyok. Elönt a verejték. Fejemből a vér kiszalad, vagy nem tudom, talán éppen bele… Égek és mégis ez a dermesztő, jeges lehelet a nyakszirtem fölött… Nyitott szájjal veszem a levegőt, a nyelvem kiszárad, mikor Apu kapkodva, de egész hangosan, rémülten kiált:
– A lábam! Nem érzem a lábam! Mintha nem lenne.
Már félig ül, dörzsölni akarja a jobb lába fejét.
Alisz és én már ott vagyunk. Mi dörzsöljük. Apu iszonyúan erőlködik. Teljesen fel akar ülni. Kapkodja a levegőt.
Honnan ez az erő?
Ez az a bizonyos „utolsó erőlködés”? – villan át rajtam.
Apunak segíteni akar valaki a felülésben. Ő most egészen hangosan, szinte kiáltva parancsol:
– Lóci… Lóci segítsen! Ő férfi! Ő erős…
Felülés közben nem is törődött a vénájából előmeredő tűvel. Most kirántják karjából az infúziót.
És ekkor… ekkor kezdődött el a csata. A döntő. Az utolsó.
A Nővér kikiált a folyosóra. Anyu, Flóra be a szobába. Én ismét a lábát dörzsölöm. Apu hánykolódik, félig felült. A Nővérke tartja.
Az ágyát elrántják a faltól. Kell a hely mindkét oldalról. Valami felborul.
– Levegőt!! Levegőt!!!
Gláz Edith a túloldalon, a fal s az ágy közé préseli be magát. Az injekciókat már szinte vakon döfi. Kettőt, hármat, sokat. Látom, már azzal sem törődik, hogy előbb a bőrt benzinnel lemossa. Csak szúr, szúr. Újat, és még, és még… Nincs idő. Rohanás a másodpercek után… Órákon át mozdulatlan nyugalom, s most, most viszont… Nem is látom már, mit csinál. Csak csillogó ezüst tűk, üvegek, fiolák villannak fel a szemem előtt. Párbaj a halállal.
A földön üres ampullákat tapos és csikordít szét a láb.
Anyu az ágy végénél. Most ő dörzsöli a takaró alatt Apu lábát. Ő és Alisz. Tenni akarnak valamit.
Nem bírom nézni! Nem bírom! Az ablakhoz rohanok. Hisztériásan fogom a fejem és szorítom, szorítom a két tenyerem közé.
Gláz Edith kiált:
– Oxigént!
Itt van az ablaknál, mellettem a félelmetes palack. De jó, hogy itt van.
Már az ágynál. Fogom a kígyózó piros csövet. Valaki kinyitja a csapot. Rettenetes sziszegés fúj ki belőle.
– Szsz-sz-sz-sz…
Hová tartsam a csövet? És hogyan?
És ekkor az utolsó hang az Apámból:
– Jaj, jaj, jaj…
Ettől kezdve némán vergődött. A Nővérke feltámasztja.
Anyu, Klára, Flóra és Alisz az ágy lábánál. Manci hol van? Gláz Edith a túloldalon, ahol a fal volt. Ott a Nővérke is.
Kisklára felől csak ezt hallom. Ötvenedszer ismétli:
– Ugye nem érzi?… Ugye nem érzi?…
Rettenetesen sziszeg az oxigén. Szinte mást sem hallok már, csak ezt a mindent elnyomó sziszegést. Iszonyú kísérőzene.
Apu bőre valószerűtlenül hamuszürke, hideg verejték fényezi.
És most…!
…És most a szája hatalmasra tágul: mint egy ásító barlang… Eddig vergődő, óriásivá nőtt szeme hirtelen megakad. Megakad! Nem elbágyad, mint egy lejáró szerkezet, nem lassan, mint egy fáradó motor, – hanem váratlanul, hirtelen, mint mikor egy erős fényű lámpát kikapcsolnak. Vaksötét. Megállt. Szeme, mintha egyetlen pupillává változott volna.
Fagyott tekintete rátapad a mellette álló Nővérke kék-fehérruhás mellére.
Ez volt az utolsó, amit látott. Ez a szép kék-fehér.
Azonban a foga még csikorog. Nagyon!
A szeme mozdulatlan, de arca eltorzul, egész teste iszonyatosan kifeszül. Mennyi erő volt még benne! Nem hagyja magát!
Már megint a szemére meredek. Nem tudom elvenni a tekintetem. Az övé: nem rebben, nem szűkül, fagyottan mered a kék-fehérre. A Nővérke még magához emelve tartja Apu fejét.
Foga már ritkábban csikorog. És gyengébben.
Aztán elernyed a száj.
Reflexek.
Csend. Csend van és mégis dübörög a fülem. Szét akar szakadni a fejem. Nem hiszem el! Nem! Nem! Nem!
Csend. De mégis, valami sivít, fütyül…
Az a vörös oxigéncső, itt a kezemben, az még mindig sziszeg. Iszonyú! Borzalmas ez a hang.
Senki sem mozdul.
Apu sem.
A doktornő sem.
Mi sem.
Csak sziszeg, sivít a cső. Senki sem szól. Nem mondják, hogy vegyem el Apu szája elől. Nem mondják, hogy zárjam el. Semmit sem mondanak!
Lassan elhúzom a csövet az arca elől. Hát nem mondják, hogy tegyem vissza?!! Miért nem mondják?
Rémes ez a mozdulatlanság! Mintha órák óta… Egy pillanatra még egyszer az árnyék-remény: lehet, hogy elmúlt a krízis? Most majd minden rendbe jön?
Vagy mégis? Ugye nem?! Nem! Nem akarom elhinni!
Körülnézek. Azt hiszem, a többiek sem tudják biztosan, mi is van most. Mindenki csak áll, mozdulatlanul. A kezek mereven markolják az ágy vasát. Mi lesz? Nincs tovább?
– Szsz-sz-sz-sz…
És ha én most… ha én most elzárnám? Ha meg-szün-tet-ném?! Ha nem adnék több oxigént?!… Igen! Ezt kell tennem. És akkor majd rámkiáltanak:
– Mit csinál! Nyissa ki!!
Lassan elzárom a palackot…
…De nem szól senki semmit.
A csend, mint egy koromfekete kupola záródik fölénk és fog össze bennünket, kis csoportot az ágy körül.
A Nővérke még mindig tartja Apu fejét.
Gláz Edith előrehajol. Szívhangot keres.
Visszatartom a lélegzetem.
Alisz a tekintetével kérdez.
A doktornő fejet ráz. Nincs. Nincs már szívhang.
Mit kell ilyenkor csinálni? Senki sem tudja. Zavar.
Megnézem az órámat: 2 óra 55 perc.
Mintha lassan valamilyen fullasztó lázálomból ébrednék. A szoba: csatatér. Iszonyú felfordulás. Elhúzott ágy, ledobott takaró, feldőlt szék. A földön szakadt lázlap, ampullák, injekciós tűk, szétszóródott papírok, leletek. Összetaposva.
És – micsoda gondolat! – az első szavam:
– Mint egy filmen!
Igen. Mint egy filmen. Valaki meghal: ezt így kell megcsinálni. Tökéletesen sikerült.
Mindenki kimegy.
Egy percre ismét kettesben maradunk.
És ekkor átszakad a gát. Dübörögve dől minden. Az utolsó tartás is összeroppan bennem. Nem gondolkodom. Semmi sem érdekel. Vége a józanságnak. Felnyüszítek. Nem, utánakiáltok, mintha utolérné őt valahol a hangom:
– Apu!!!