Szabó Lőrinc feljegyzése házasságukról 1950-ből

Kedveseim! Klára már vagy öt napja itt tartja a levelét (mely engem rosszul hangolt) s kér, hogy írjak hozzá. Örömmel írtam volna máris. De nem olyan könnyű! Ő azt érintette, ami belsőleg központi problémánk, mihelyt napokra vagy órákra felejtkezni tudunk egyebekről, amik kívülről szorongatnak. Ti közelebb álltatok és álltok hozzánk, semhogy meg ne érdemelnétek annyi fejtörést, amennyibe annak összeszedegetése kerül, hogy mi is van és hogy hogyan van most a szívünkben. Aztán meg: még az ő számára s a magaméra sem fölösleges talán, ha magamba nézek egy kicsit. Viszont hogy lehessen ekkora, ily régi s ily bonyolult ügyet utóiratban, levélben föltárni? De azért megpróbálom. – Bármily rendetlen volt az életem, közben mégiscsak igen nagy áldozatot hozott olyasmiért, amit a rend, a család stb. fogalma fejez ki. Áldozatokban különben mindegyikünk meghozta a magáét: erről nyilván én tudhatok legtöbbet. Amióta hármunk közül az, akit főleg most utólag visszanézve annyi esztendőre, a legelhagyatottabbnak, legkárpótlásnélkülibbnek s így a legönzetlenebbnek kell mondanom, úgy összeroppant, énbennem csakugyan szörnyen elapadt minden életkedv; apasztja amúgy is elég minden. Ilyen érzelmi csapás még nem ért. Ne mondjátok itt most azt, hogy mindennek egyáltalán nem lett volna szabad megtörténnie; hiába: ezen nem változtathatunk. Én azt a riasztó, vérköpéses dolgot, a felugrott vérnyomást stb. mind innen indult testi visszahatásnak tulajdonítom. Mindamellett jobban látom, mint valaha, hogy öreg vagyok, öregek vagyunk. Klára pár héttel a halál után nagyon szépen ajánlotta fel a segítségét. Ami eddig nem borult fel az most már igazán céltalanul borulna. Nem azt a szenvedés-porciót látom legnagyobbnak, ami Klárának jutott. Múlt s mai érzéseimnek s ügy-megítélésemnek teljes és szívszerinti átvétele, annyi – egyébként érthető – gyűlölködés, fájdalom és torzítás után, most közelebb hozhatna, s lehetővé tehetné valami konstruktív szemléletét az elmúlt 25 évnek s mindannak, mi, mint emlék, gyász, mint valami hagyaték, tovább él és kikerülhetetlenül keveredik a jövővel. Nagy örömömre és megnyugvásomra szolgálna az összebékülésünk, vágyom rá, szeretném, jólesik bíznom benne. Sok válaszfal máris eltűnt köztünk: hálás vagyok érte. Hisztéria azonban, s további rombolás-rombolódás sejtetése vagy éppen előidézése, formalisztikus-jogi szemlélet s olyan bekebelezési törekvés, melynek viselésére én alkalmatlan voltam, vagyok és leszek, időnkint megingat a siker tartósságának reményében: fenntartja azt az örök, imbolygásos, ideiglenességre mutató érzést, amely miatt még nyugodtabb kis korszakaiban is mintegy mindig tengeribeteg volt az együttlétünk. (Ahogy egyébként a másik is.) Ilyesmit, úgy látom, nem jóságnak, nemességnek, nem is a ragaszkodásnak a hiánya váltja ki, hanem egyrészt kicsinyhitűség, másrészt valami totális birtok ösztön s rejtett gőg, illetve a kettő egymásba játszása. Amikor ez nincs így, kapcsolatunk jobb, mint… tán jobb, mint valaha volt. De ha tartósan jelentkezik, félő, hogy robbant. Önvádjaimról nem írok. Ami a Klára „félreállását” illeti, utólag én is úgy látom, hogy jobb lett volna. Most viszont teljesen értelmetlen volna, s csak tovább rongálna mindent. Bizonyos nehéz kényszerektől eltekintve, melyek azonban vitális természetűek, úgy vélem, hogy nem vagyok alkalmatlan élettárs hátralevő éveimre. Az én hűségem a kötelességtudás. Higyjétek meg ez sem utolsó dolog. Most nagyon fáradt és kedvetlen vagyok. Mindez sokkal inkább lírai megtárgyalást kívánna, mint ilyenféle okoskodót. Ami történt, az sorsnak, tragédiának tekintendő; Erzsike pedig lelkiismeret szerinti, halott feleségemnek: bárhogyan gondolok rá, iránta féltékenységnek vagy gyűlölködésnek helye nincs, azazhogy nem lehet anélkül, hogy ne veszélyeztetné az élő iránti bizalmat, szeretetet. Klárához már csak mint fájdalmaim és sorsom osztályosához is ragaszkodni tudok; s mennél bensőségesebben és önkéntesebben alakul ki benne a megfelelő lelkiállapot, annál jobban erősödik a harmóniánk. Kérlek, olvassátok szavaimat lassan, átérezve; csak külsőleg józanok, nagyon a szívemből szóltam. Mindezt sokszor átbeszéltük Klárával is, nagyon emberien, őszintén, s az ő magatartása eddig általában lehetségesnek ígérte jó jövőnket, vagyis a múlt és a jelen ilyesféle összefoglaló és kibékítő látását. Az egész ügy szinte nem is „bizalmas”, bár kettőnk ügye csupán; sőt szeretném is, hogy, ha majd tartósnak bizonyul a hitünk, valahogy deklaráltan is így vegyen tudomásul bennünket „a baráti világ”. Legközelebb könnyebb s tarkább dolgokról; most ez volt soron. Mindhármótokat szeretettel ölellek és csókollak:

 

Lőrinc

 

Szabó Lőrinc feljegyzése házasságukról 1950-ből. Gépírásos másolat a Szabó Lőrincnéhez írt levelek között. – Erzsike: Vékesné Korzáti Erzsébet halála utáni helyzetértékelés. – Riasztó vérköpéses dolog: Szabó Lőrinc 1950 április végén történt érpattanása a tüdőben. – A levél valószínűleg 1950 nyárelején keletkezett.