Szabó Lőrinc tartalékos hadnagy (főhadnagy?) életrajza
(1951)

Szabó Lőrinc író vagyok, a Magyar Írószövetség tagja, a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapjának tagja, Budapest, II. kerület, Volkmann utca 8. szám alatti lakos, vagyontalan, nős, két gyermek apja. Részt vettem az első és második világháborúban, mint a magyar honvédség tagja, fronton soha nem szolgáltam. Legmagasabb rendfokozatom a főhadnagyi volt, azonban ez a kinevezés – hallomásom szerint – az időpontja miatt érvénytelen, úgy hogy csupán kötelességszerűen említem meg, miután mostani behívójegyemen is így szerepelek.

1900. március 31-én születtem, Miskolcon. Édesapám néhai Szabó Lőrinc volt, néhány esztendei gimnáziumi tanulás után a latin miatt lakatosnak ment, majd a Magyar Államvasutaknál fűtő, mozdonyvezető majd főmozdonyvezető lett és mint mozdonyfelvigyázó halt meg 1947-ben, Debrecenben. Apai nagyapám 1848-ban tábori lelkész volt Kossuth Lajos seregében. Családom ekkortájt általában még használta a Gáborjáni előnevet; én magam ezt legfeljebb szükségből, megkülönböztetésül, hivatalos okmányokon használtam s például valamennyi megjelent könyvemen kezdettől fogva csak mint Szabó Lőrinc jegyeztem a nevemet.

Édesanyám, néhai Panyiczky Ilona, falusi gépésznek a lánya volt és 1948-ban halt meg Miskolcon.

Ifjúságom első esztendeit Miskolcon és Balassagyarmaton, a serdülő kort egészen 1918 végéig Debrecenben töltöttem. Ennek a vándorlásnak az volt az oka, hogy apámat a MÁV többször áthelyezte. Elemi iskoláimat Balassagyarmaton kezdtem, majd Debrecenben fejeztem be és a debreceni református kollégiumban végeztem középiskoláimat is. Könnyen tanultam, szüleimnek bizonyára nehezükre esett volna három gyermek taníttatása, ezért saját magam körülbelül 12 éves koromtól kezdve óraadásból pénzt szereztem, bizonyítványaimmal pedig iskolai jutalmakat. Így például évenkénti színjeles bizonyítványaimért a MÁV-nak nem tudom milyen alapítványából évenkint kaptam néhány aranyat, ami tízkoronás akkori bankjegyeknek felelt meg. A magyar vidéket és falvakat és a nép életét ezekből az ösztöndíjakból ismertem meg vakációs nyaralásaim során, többnyire rokoni társaságban. (Életemet egyébként részletesen feltárja Tücsökzene című 1947-es munkám háromszázötven verse.)

Irodalmi érdeklődésem 14–15 éves koromban kezdődött, akkor ismerkedtem meg a Nyugat folyóirat íróinak, Ady Endrének, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmondnak, Tóth Árpádnak az eszmevilágával, akik később barátaim lettek. Ekkoriban tárult fel előttem a Huszadik Század című folyóiratnak, a radikalizmusnak és szocializmusnak az eszmevilága is. Mindent igyekeztem megtanulni, amihez hozzájuthattam, így minden melléktantárgyat, például a gyorsírást, külföldi nyelveket. Különleges vonzalom fűzött a természettudományokhoz, gépészmérnök akartam lenni. Aránylag jól megismerkedtem már akkor a külföldi modern irodalmi és művészeti irányzatokkal, nagyon elméleti hajlandóságú, álmodozó gyerek voltam, úgynevezett könyvmoly, noha ugyanakkor rendkívül érdekelt és izgatott minden realitás. Az első világháború miatt, amely a vége felé már előbbre tette a katonakötelezettség időpontját, a rendes időpontnál mintegy negyedévvel hamarabb tettem úgynevezett hadiérettségit 1918 kora tavaszán, mert engemet is behívtak a debreceni 3-as honvédekhez.

Ekkor kezdődött az első katonáskodásom. Gyalogsági kiképzésünket tiszti-iskolai tanfolyam keretében foganatosították. Meg kell vallanom, féltem magától a katonáskodástól is, mint elméleti és kissé ügyetlen, esetlen fiú, még jobban féltem azonban a tiszti-iskolától, mert nyomát sem éreztem magamban semmi olyanféle „snájdigság”-nak, amely jobbmódú fiatal bajtársaimat kitüntette. Azt hiszem, az eszem és jótékony ijedtségem együttes ereje azonban váratlan eredményhez segített: a gyalogsági tiszti-iskola valamennyi növendéke közül én lettem az első, a rangelső. Ennek viszont az lett a következménye, hogy a második és harmadik helyezett bajtársammal együtt iskola után hadügyminiszteri rendeletre áthelyeztek a tüzérséghez. A dolog magyarázata az volt, hogy a gyalogság és tüzérség pontosabb együttműködésének elérése céljából ebben az időben a Monarchia hadi vezetői szükségesnek látták a tüzértisztek előzetes teljes gyalogostiszti kiképzettségét: 1918 nyarán tehát valamennyi gyalogos tiszti-iskola három legjobbnak talált növendékét még egy tiszti-iskolára, tüzérségibe vezényelték át.

Átvezénylésemkor tisztjelölt-tizedesi rangom volt. A szegedi I. honvéd lovas tüzérosztályhoz kerültem, onnan csakhamar tovább vittek az említett különleges tüzértisztképző iskolába, amely Lugoson egy barakktáborban és a szomszédos lőtereken állomásozott. Ekkor azonban már mindenki érezte az összeomlás előszeleit, a tisztek is, de még jobban a legénység és az iskola növendékei: szaktanulás helyett többnyire inkább politikai, társadalmi, forradalmi elméleti és gyakorlati kérdésekkel foglalkoztunk, persze titokban, úgyhogy én magam például még lovagolni sem tanultam meg. De különben is a tanfolyam alig kezdődött meg, a Károlyi-forradalom máris szétfújta, úgyhogy bár tüzérek voltunk, a tüzérség dolgaiból úgyszólván semmihez sem értettünk. Az októberi magyar forradalom híre az egész iskolát szétugrasztotta, legtöbben már egyénileg vergődtünk haza. Én Budapesten szereltem le és beiratkoztam az egyetemre.

Először a Műegyetemre mentem, érdeklődésem igazi iránya azonban napok alatt átvitt a bölcsészeti tudományokhoz. Latin, magyar, német, esetleg francia tanár akartam lenni. Az egyetemen Babits Mihály mellé kerültem, akit verseimmel és versfordításaimmal már előbb felkerestem a Nyugat szerkesztőségében és aki csakhamar barátjává fogadott. Ekkori egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan tisztviselője lettem az 1919-es Közoktatási Népbiztosság úgynevezett „Könyvtárügyi Megbízottak” című intézményének, amelyből később az Országos Könyvtárügyi és Bibliografiai Intézetet szervezték. Az intézet vezetője dr. Dienes László volt, én pedig a helyettes vezetőnek, Kőhalmi Bélának a titkára lettem, amit elsősorban gyorsírói tudásomnak – percenkénti 350–400 szótag – és irodalmi tájékozottságomnak köszönhettem. Párttag nem voltam ugyan, ahogyan később sem léptem be semmilyen pártba, mindamellett részben ez a tisztviselői szereplésem volt az oka annak, hogy a Tanácsköztársaság megszűntével nem tértem vissza az egyetemre. Író lettem, Babits Mihály pedig, mint ifjú költőt, magához vett: mintegy két esztendeig közös lakásban éltünk s tőle tanultam sok mindent, bölcseletet, esztétikát, együtt dolgoztunk, sok görög és latin auktort olvastunk közösen és ő tanított meg angolul, úgy ahogy ezt a nyelvet ő tudta, vagyis pusztán szemmel, a kiejtés tulajdonképpeni ismerete nélkül.

Ezutáni életemet elmondani meglehetősen terjedelmes regény volna. Mint író, egész életemben ennek a nyersanyagát dolgoztam fel, úgyhogy a részletei meglehetősen közismertek. Költő voltam és a tudományok vonzottak. Minthogy tanár nem lett belőlem és élnem kellett, újságíró lettem, az Est-lapok munkatársa, amivé első versfordítás köteteimnek és saját könyvemnek bizonyos sikere, de még inkább a már említett gyorsírás-tudás tett. A lapnál nagyon keveset írtam, inkább a riporterek stílusának javítása lett a feladatom, lektor voltam tehát, olyan tanárféle segédszerkesztő, amilyen Tóth Árpád is volt ugyanott.

Csakhamar megnősültem, néhai dr. Mikes Lajosnak, a kritikusnak és műfordítónak, a Kommün alatti Marx-fordítóbizottság volt elnökének a lányát vettem el, Klárát, akitől két gyermekem született.

Gyermekeim: az 1923-ban született Klára, művész nevén Gáborjáni Klára, jelenleg és már évek óta a Magyar Rádió színtársulatának tagja, és az 1929-ben született Lőrinc Lajos, a verseimből ismert „Lóci”, a csepeli RM művek adminisztratív tisztviselője, a Csepeli Vasas röplabda-csapatának, bajnokcsapatunknak a tagja, országos válogatott, aki pár héttel ezelőtt nyerte el „a Népköztársaság kiváló sportolója” című legnagyobb jelenlegi sportkitüntetést.

1921-től kezdve tehát újságíró, segédszerkesztő, lektor voltam, ez volt megélhetésem alapja, mindvégig lényegesebb volt azonban a szépírói tevékenységem, amely az ország csaknem valamennyi folyóiratával kapcsolatba hozott, elsősorban, mint már említettem, a Nyugattal s a későbbi Magyar Csillaggal.

Szépirodalmi munkásságom saját verseim írására és kritikai munkásságomra tagozódik, másrészt pedig a versfordításaimra. Latin, görög, angol, francia és német lírai művek tolmácsolásán kívül szláv és egzotikus népek költői alkotásainak elég szép számú termékét Vittem magyar közönség elé. Mintegy ezer eredeti versem és ugyanannyi versfordításom jelenhetett meg három évtized alatt. A szláv és az egzotikus fordításokat közvetítő nyelvek vagy versfordítások segítségével végeztem; a külön felsorolt nyelvekből közvetlenül tolmácsoltam, említettem, hogy angolul és franciául jól értek, de gyengén beszélek, németül beszélni is jól tudok.

Utaztam: Erdélyben, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Dalmáciában, Bulgáriában, Ausztriában, Németországban, Olasz- és Franciaországban és „bekukkantottam” néhány napra Egyiptomba is.

Hogy a fentebb körvonalaiban jelzett idő és élet során mint író, mit dolgoztam, csak összefoglalóan tudom itt jelezni, kezdettől fogva mindmáig egybefoglalva versesköteteim és műfordítás köteteim címét, megjelenési évszámát és kiadóját.

 

Megemlítem, hogy fordított műveim közül számos színdarabot játszott a Nemzeti Színház, például tavaly illetve tavalyelőtt Shakespeare AHOGY TETSZIK-jét és a MACBETH-et. Sok munkám jelent meg a felszabadulás utáni antológiákban, így a Puskin-, Goethe-, Nyekrászov-, Lermontov-, Mickiewicz- stb. antológiákban. Mostanában Heine-, Horatius-, és sok más fordított versgyűjteményben való részvételre kaptam megbízást, szinte felsorolhatatlanul sok és sokféle kisebb-nagyobb munkával szerepelek a kiadás előtt levő Egyetemi Világirodalmi Olvasókönyvek köteteiben. Puskin fordításaimért Puskin éremmel tüntettek ki. Egyetlen művem sincs indexen.

Műveimnek ez a felsorolása, minthogy csak így, folyamatos felsorolásban tekinthető át, egész a jelenig, előreszaladt az időben. Életem körvonalazását ott hagytam el, hogy évtizedeken át dolgoztam. Vagyont semmit sem szereztem vele, megbecsülést elég sokat. Kiterjedt írói munkásságom természetesen megzavarta a második világháború. Körülbelül két évtizednyi katonáskodási szünet után úgy a 30-as évek legvége felé ismét nyilvántartásba vettek. Arra a kérdésre, hogy hol szolgáltam utoljára, csak azzal felelhettem, hogy a tüzérségnél, magyarázkodásom, hogy csupán a gyalogsági dolgokhoz értek és tüzérségi kiképzésem nincs, nem ért célt a rubrika és a bürokratizmus szelleménél. Mint öregedő embert, a tüzérséghez osztott be a hivatal, az I. hadtest lőszerkezelő oszlopához kerültem. Hiába magyaráztam feljebbvalóimnak tudatlanságomat, veszélyes tájékozatlanságomat tüzérségi és lőszerügyekben, ennél az alakulatnál szolgáltam több ízben. Közben HM-rendeletre lőszerkezelői tanfolyamra vezényeltek, három napos előadás meghallgatására, ez azonban a lényeges alapdolgok ismerete híjján nem segített tudatlanságomon. A lőszerkezelő-oszlopnál értem el – akkori rendeletre, mely szerint az első világháborúban tiszti-iskolát végzett tisztesek négy heti hadgyakorlat után közvetlenül hadnaggyá lépnek elő – a tiszti rangot. Tüzérhadnagy lettem tehát, s helyettes parancsnoka is időnkint az oszlopnak vagy részlegének, anélkül, hogy értettem volna a rámbízott feladatokhoz. Így szolgáltam hosszabb-rövidebb időkig az oszlopnál, a józan észre és a szerencsére bízva magamat. Ez a helyzet azonban érthetően idegesítő volt és újabb, tíz napos majd négy hetes szaktanfolyamok sem segítettek rajta, sőt azzal az eredménnyel jártak, hogy mint lőszerkezelésben szakképzett tüzértisztet a HM engem is „fölmenthetetlen és áthelyezhetetlen” kategóriába sorolt. Amikor szerkesztőségemben szinte újságíró-tanoncokat is fölmentettek, nekem számtalanszor kellett tovább is végeznem és megoldanom olyan feladatokat, amelyekhez nem értettem. Közvetlen feljebbvalóim magánérintkezésben sokat és szívből nevettek furcsa helyzetemen, de beosztásomon már nem változtathattak. Így teltek az évek. Végül – bizonyára irodalmi érdemek elismerése következtében – mégis áttettek a Honvédtudósító Osztályhoz, ahol – nem volt titok – csak látszat munkám volt. Békén hagytak tehát, sőt három-négy ízben megvédtek a tiltakozó tüzérségnek, a lőszerkezelő-oszlopnak visszavezénylési kísérleteivel szemben. Itt ért az összeomlása a Horthy rezsimnek. Közben már hónapokkal előbb eltelt az a három év, amelynek múlásával hadnagyból automatikusan főhadnaggyá kellett a helyzetemben levő tartalékosoknak előlépniük. Budapest fenyegetettsége következtében családommal, bajtársaimmal együtt nyugatra akartak vinni. Mindent elkövettem ennek megakadályozására. A dunántúli Csepregről, ahová még elvittek, visszakerültem Budapestre, sőt ebben az időben már gyorsan változó s általam alig ismert fölötteseim valamelyike Budapestre november végén visszahozott, majd leszerelt, november 30-án. Leszerelési jegyem, mely ma is megvan, és régi katonai igazolványi lapom mindezt tanúsítja, az időközben megtörtént főhadnagyi előléptetés jelzésével együtt, (melynek kétes érvényességét bevezető soraimban már említettem). Egyéni kitüntetést nem kaptam, csak erdélyi és délvidéki emlékérmet; ellenben sok súlyos és csak nehezen kivédett újságtámadást szélső jobboldali részről emberi hangú és az akkori szellemnek meg nem felelő katonaverseim miatt.

A felszabadulás óta szabad író vagyok. A Magyar Írók Szövetsége, illetve a Magyar Újságírók Szövetsége és a már felszámolás alá került MAGYARORSZÁG című napilap igazolóbizottsága 1945-ben igazolt. Mint költő és műfordító, tagja vagyok, mint már említettem, a Magyar Írók Szövetségének és a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapjának.

Elmúltam 51 éves, sokat dolgozom, az utóbbi években, sajnos, elég sokat betegeskedtem, uréter kövekkel a Babics klinikán, szívbántalmaim erősödnek, tavalyi tüdővérzésem óta a Haynal klinika megfigyelés alatt tart.

 

Szabó Lőrinc

II. Volkmann u. 8.