Párhuzamosok

1945-ben már majdnem negyedszázada házasok. Összetartoztak? Vagy mégsem? Állandó lázadásban éltek kötöttségeik ellen: a férj a szabadságot kívánta, a feleség ugyanezt csak fájdalmas panaszok közt tűrte. De hiszen – tudjuk – a kudarcok is összekötnek.

Ekkor már nincsenek látványos lázadások, de nincsen már lázas reményű összebékülés sem. Beletörődés annál inkább. És talán megbékélés. Vágyakozás formájában mindenképp. Verseket nem ihletnek e témakörben ezek az évek, már távol vagyunk a Semmiért Egészen önmegtisztító indulatától, de a Rossz férj panaszá-nak kritikus-önkritikus háborgásától is. Mégis a harminchat év leveleinek nagyobb része ezekből az évekből való. A jó barát okos felesége rá is csodálkozik erre a bőségre. De hát aki nem élt évtizedeken át szinte minden percben végveszélyben, az nem is értheti ennek a két embernek ekkori egymásrautaltságát. „Tessék megérteni, hogy valamiféle háborúban élünk, a lövészárkok a szobáinkon mennek keresztül.” Ennél pontosabban nem is fogalmazhatnánk meg ezeknek az éveknek a család életkörülményeit is meghatározó külső helyzetét. Az „ötvenes évek” Szabó Lőrinc számára – részben korábbi viszonylatok következéseképpen – már 1945-ben elkezdődtek és tartottak szinte haláláig. (Legfeljebb temetése zajlott már a korszakos költői nagyságához méltó gyászpompával.) Ennek a „valamiféle” háborúnak a napi helyzetjelentései ezek a levelek.

Mi is történt Szabó Lőrinccel 1945 után? Állását elvesztette, verseiből alig, legfeljebb műfordításaiból élt és tartotta családját. Sújtotta egyéni sorsa – felnagyított legendák visszahatása – állandó védekezésre kényszerítve: további pályáját ellenséggé lett korábbi barátok nem bocsátó indulata ellenpontozta, és zavarta a megmaradó barátok lassan oldódó bánata is. De a negyvenes évek végétől a közös sors is beárnyékolta életét: ha eddig csak a múlt hatott zavarólag, most a legtöbb kiváló kortársával közös veszély kényszeríti hallgatásra. Saját verssel a Válasz megszűnésétől, 1949-től 1954-ig nem is jelentkezhet, átütő erejű újrajelentkezése az Illyés méltó bevezetőjével 1956 könyvnapjára megjelenő Válogatott versei-nek kötete lehetett, amelyet A huszonhatodik év szonettciklusa követ, majd a Tücsökzene bővített, újabb változata, mindhárom megjelenést azonnal követő második kiadással. Csakhogy ekkorra már két infarktus nyomasztó emlékével, állandó vesebántalmaktól gyötörten, a sokízületi gyulladástól megkínozva vonszolja magát vendégségről vendégségre, hogy a nyugodt körülményeket biztosíthassa alkotómunkája számára. Mert rákényszerült erre, végül hozzá is szokott, hogy baráti környezetben élhetett csak jobb, zavartalanabb körülmények között. Mégis állandó lelkiismeret-furdalástól gyötörten: mi van családjával – feleségével, leányával, fiával – akikért felelősséggel tartozik. Ha ő – ideig-óráig – jobban élhet, az – paradox módon – csak a költői (ekkor jobbára csak műfordítói) teljesítményért hozott áldozat, amelyet, hátrahagyva családját a segítő baráti együttestől kénytelen elfogadni. Ezért neki szigorú munkarend szerint dolgozni kell. Akár akarja, akár nem. Még ha beteg és pihenésre szorult, akkor is. Mert ezt mérte önmagára. Szigorú moralistaként. Legfeljebb mindemellett, ha még marad valami rejtett idő: csak akkor készülhet saját vers is. Így erről már ezek a levelek nem adhatnak hírt. Pedig ezalatt két versciklus is készül, a gyászszonettek 1950–1951-ben és egy újabb szerelem röpke pillanatainak, de még inkább az elmulasztott találkozásoknak szösszenete 1953-ban. (Az elsőre fény derül, elkészülte után – kiadásakor – már témává válhat a levelekben, az utóbbira évtizedekkel a költő halála után figyelhetünk fel, rejtelmes körülmények között.)

A levelek: a vendéglátás megszervezése, az otthon anyagi egyensúlyának biztosítása, újabb munkák szervezése, az elvégzett fordítások célbajuttatása és lebonyolítása (korrektúra, kész könyv adminisztrálása). A sornyitó vendéglátásra 1945 zimankós telén (benne karácsonnyal és újévvel) Nyíregyháza melletti Sóstóhegyen kerül sor, egy régről ismerős család, Thomasék vendégszerető hívása indítja útra: a maguk is nyomorgók csodálatos idillt teremtenek a náluk is nyomorultabb körülmények közé szorult városi költő számára. Ez egyszeri csoda maradt, amelyet szinte Szabó Lőrinc szeme láttára szüntetett meg a történelem: a vonatról elszabadult szovjet katonák drasztikus éjjeli rablótámadása űzte szét az idill szereplőit. Ezután következik Igal, a Baumgartner család nagyszerű baráti oázisa, ez már szinte évenként ismétlődően. És aztán benépesül a térkép, előbb még távolabbról, (mint Ózdon Dóczi Antal református lelkész családja), aztán főként a Balaton mentén: míg a barátok nyaranta üdülnek, Szabó Lőrinc mellettük dolgozik, kötött napi munkarenddel. Vannak, akik csak alkalmanként tudnak otthont nyújtani számára, mint Kovács József balatonboglári vaskereskedő vagy az utóbb feloszlatott apácarend tagjai, a keresztes nővérek Hévízen, akik – miután egyszer Tompa Kálmán doktor, az írók segélyező barátja szeretetteljes gesztussal kifizette a költő vendégeskedését – annyira megszerették, hogy ingyen vendégül hívták másodszor is, vagy az a Kelemenné Takáts Ilona, aki a költő második infarktusa után szinte ismeretlenül biztosít számára rövid pihenést Fonyódon az Uzsoki utcában, amely utcát azóta már régen Szabó Lőrinc utcaként ismerünk, talán elsőnek írva a költő nevét utcanévtáblára, e pár nap emlékét idézve. Vannak, akik csak pillanatnyi megállót jelentenek az állandó helyek közötti körutak alkalmából: Dobrovitsék – míg ott lehettek – Siófokon, Szikláné Lám Ilona Szemesen. Egyes barátokhoz minden „balatonozós” útján beköszön: Kodolányi Jánosékhoz Akarattyán, Baránszkyékhoz Tihanyban. Az évenkénti szinte menetrendszerű tartózkodási helyek pedig: Bernáth Aurélék Kisörsön majd Ábrahámhegyen, Illyésék Tihanyban és Liptákék Balatonfüreden.

A mások segítségére rászoruló: érzékeny ember. Hányszor szikrázik a levél, a legtöbbet segítő barátra neheztel meg leghamarébb. Kifelé nem is mutatja, de a levélben nyoma marad: dörög, villámlik; persze aztán hamar elvonul a vihar. Bárha valami bizonytalanságérzés mindig is megmarad. Az évek mind több rétegét gyűjtik a csak feleség érthette elégedetlenségnek. Magában bízom! – zárja így, kiemelten egyik ilyen levelét. Mert ki is érthetné más a fájdalmat, amit a legjobb barátok között kitört vihar jelent. A kiszolgáltatottság nyomasztó kényszerét, amely a legszebb emberi egymásmellérendeltség, az egyenrangú barátság tiszta kapcsolatát is kikezdi egy-egy pillanatra. A tűréshatárt. A feleség ennek a Szabó Lőrincnek a társa. Mert fordított esetben: otthon ő a tűrő fél, aki vállalja a „Semmiért egészen” kényszerét. Ha néha panasszal is, de még férje halott kedvesének sírját is magáévá fogadja. (És ez olyigen sajátjává válik, hogy nemcsak férje életében, de halála után is meg-meglátogatta virággal nagy ellenfele – valahai barátnője – sírját.)

Egy minden eresztékében recsegő, minden tagjában széthúzó család összetartásában tudtak partnerek maradni. Szabó Lőrinc, aki költészetében és kapcsolataiban mindig is függetleníti magát, életvitelében a családjáért felelős, lelkiismeretesen dolgozó ember példájává magasodik. Főleg azok a levelek tanúskodnak erről, amikor ő marad otthon. Ilyenkor rászakad a család és a háztartás pokla. Felesége 1951-es több heti ózdi, majd 1952-es majd kéthónapos kékesi tartózkodása alatt szinte naponta – rendszerint sűrűngépelt négy oldalon – küldött levelek jelentik: micsoda tojástánc volt az otthon egyensúlyának biztosítása. A már sajátos egyéniséggé fejlődött gyermekek, az elrontott háztartási alkalmazott és a betegségeivel küzdő költő kétségbeejtő együttese tarthatatlan világról számolnak be. Ezt a világot hordta a vállán a beteg Atlasz.

Hogy igyekezett szabaddá is tenni magát? Emberfeletti erőlködéssel. A levelek naplószerű pontossággal tudósítanak mindennapjairól. Nagy részletességgel. Másnak három napja is kitelne az ő egyetlen napjából. „És még amit ezen kívül nem írt meg!” – tette hozzá a feleség bölcs pontossággal évtizedek múlva. Valóban, arról már beszámol, hogy a halott kedves sírjánál talál néha megnyugvást, de az élő kedves (és kedvesek) jelenlétéről csak anekdoták és újabb versek tanúskodhatnak. Ez is hozzátartozik ennek a két embernek az életéhez. Természetesen. Mint ahogy nemcsak a barátok, de a házastársak között is – ekkor is – nem egyszer dörgött és villámlott. Veszekedések nyomai a levelekben is találhatók. De inkább csak egy-egy mondat erejéig. Morgolódások, hogy veszekedés miatt pontatlan volt a csomagolás. Most már nem tágas levelek, legfeljebb egy-egy bekezdésnyi könnypárás sóhaj, amellyel a feleség elsírja élete fájdalmát: a szeretet hiányát környezetében. Már nem szerelmet, szeretetet kér csak. Amikor a férjnek van erre szüksége, például amikor kedvesét elveszítette, ő boldogan ugrik, új korszakot remélve kettejük történetében; ha ő jelentkezik, a férj oktatóan – néha ingerülten – leinti. Mert az igényt indokolatlannak érzi. Nem érti mit hiányol az asszony. Hisz a maga módján mindig is tartja a kapcsolatot. Élete: áldozat a családért.

Válogatásunk a levelezés jellegét veszi alapul. Szabó Lőrinc minden eddig ismert, feleségéhez írott levelét közöljük. A feleség levelei közül mutatványban egy-kettőt, amely a háziasszony ténykedésére leginkább jellemző, és mindent, amely irodalomtörténeti jelentőségű információkat tartalmaz. Igen gyakran azonban – elhagyván a teljes levelet – a jegyzetben bővebb idézetet közlünk azokból a levelekből, amelyek a Szabó Lőrinc-levelek megértéséhez szükségesek vagy amelyek érzelmi megnyilvánulásúak. A publikálásra nem kerülő levelek gépiratát a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában az érdeklődők rendelkezésére bocsátjuk.

Annak az életnek, amely ebben a levelezésben bemutatásra kerül zárójelenetét maga a költő már nem írhatta meg. Mégis megszületett leírása. Ugyanez a család és ugyanaz a baráti kör, amely a kötetben levélről levélre jelen van, felvonul még egyszer a fiú látomásában. Épp ezért legszerencsésebben ezzel az írással zárhatjuk a dokumentumok sorát. Egyetlen pillanatban együtt az a legszűkebb közösség, mely meghatározta a költő utolsó évtizedét.

A feleség, aki szinte megismerkedésük pillanatától betegeskedett, jóval túlélte férjét. Segítségével indulhatott meg a Szabó Lőrinc-életmű méltó feltárása. Hősnő lett, aki tárgyszerűen igyekezett beszélni a múltról. Amikor utolsó otthoni találkozásunkkor kezembe adta saját leveleit és ifjúkoruk naplóját, csak ennyit mondott: „úgy közölje, hogy az ne ártson Lőrincnek”. Nem magára volt tekintettel ekkor sem.

Nyolcvankét éves volt, amikor távozott az élők sorából. A tulajdonképpen már előre sejthető, mégis váratlan gyász pillanatában így láttam alakját, akit akkor már több mint másfél évtizede szerencsém volt ismerhetni, hosszú időn át szinte naponta kapcsolt össze vele hosszas – személyes vagy telefon – beszélgetés.

„Mi történik még velem? – kérdezte a műtét előtt, azt hittük, a nyugtatóktól, fájdalomcsillapítóktól, orvosainak megfigyelése szerint a gyengeségtől bódultan. Ha lehetne kottázni a hangsúlyt, akkor egy élet, nyolc évtized szenvedését, veszélyérzetét visszhangozná ez a kérdés. Mert Szabó Lőrincné, született Mikes Klára, baráti körének szóhasználatával Nagyklára, mintha egy életen át vonzotta volna a tragédiákat. Talán azért, hogy helyt álljon a veszélyek közepette, hogy védje, segítse, gyámolítsa mindazokat, akik rábízták magukat. Holott ez a kemény, viharedzett asszony nagyon is szerette volna, ha becézik, védik, gyámolítják és ápolják.

Mennyi szenvedés, veszteség érte, mennyi beteljesületlen remény kísérte életútját! Hiszen fiatal lányként nagybeteg édesanyját; öreg, törődött asszonyként pedig évekig haldokló lányát Kisklárát (a Gáborjáni Klára néven ismert és népszerű színésznőt) kellett látnia fokozatosan összeomlani, elsorvadni; de szinte élete minden mozzanata a súlyos betegség, a korai halál pusztításával kapcsolódott. Halottak emlékével élve-viaskodva, majdnem megvakulva hosszú évekig életben maradni, közben újra és újra búcsúztatni, búcsúzni – görög sorstragédiába illő élet.

Nagy költő környezetében élni, ezt a környezetet összetartani, a történelem és a magánélet viharait átélni, megszenvedni, percenként hinni és percenként mégis feladni a harcot, aztán megint újra kezdeni és ismét összeomlani, hogy végül is a nehéz percekben mégis jelenthesse az összetartozást, a biztatást, az erőt – dosztojevszkiji sors.

Pedig nem volt hősnő, csak egy szenvedő asszony, aki végül talán már nem is tudott örülni, ha nem panaszkodik, aki sokszor azzal védekezett, hogy keményen szembefordult, de aki ezt a nehezen összetartható családi környezetet mégis minden viharon átmentette. Feleség volt.

És ezért köszönet sem járt. A „fájó glória”, a szenvedély lángolása más nőket vont dicsfénybe. A verskedvelők körében népszerű szonettek mást sirattak el. Az otthont, a feleséget a „rossz férj panaszai” idézik csak költeménybe. A köztudatban azután ez, a költészetből megismert kép élt tovább: legendák keltek Szabó Lőrinc szerelmeiről és a házastársak vitáiról, ellentéteiről.

De más a költészet és más az élet. A feleségnek ahhoz mindig volt ereje, hogy férjének a szabadságot felajánlja. Ha a költő csapongott is, a családapa és az alkotóművész sohasem fogadta el a felkínált szabadságot, sohasem adta fel az otthont, amely egyszerre volt műhely és menedék élete viharzásában. És ezt az otthont a feleség teremtette meg és tartotta fenn. Haldokló férje búcsúzó szavaival ezt az asszonyt ölelte magához.

Az Est-lapok bölcs irodalmi szerkesztője, a húszas évek fiatal íróinak, költőinek felfedezője, támogatója, dr. Mikes Lajos hiába óvta leányát ettől a szerelemtől: A Babits házasságát ünneplő összejövetelen összeismerkedett fiatalok szülői beleegyezés nélkül, titokban kötöttek házasságot 1921 szilveszterén. És ha az elkövetkező harmincöt év rengeteg megpróbáltatást hozott is e kapcsolatra, Mikes Klára méltó társává edződött férjének.

Ő lett az otthon őrzője, és a költő titkára. Vezette levelezését, gépelte kéziratait, megépíttette könyvtárát, biztosította nyugalmát. Levélváltásuk eléri a másfélezer gépelt oldalt: a napi tennivalók pontos megbeszélése, egy nagy költő életmenetének, alkotói munkájának részletes leírása, irodalmi és magánéleti kapcsolatainak jelzése és jellemzése. És még valami átsüt ezen a levelezésen, amit még a legközelebbi ismerősök is alig mertek hinni, ismerve keménységét, sorsedzettségét: asszony volt, szenvedélyes szerelemmel szerette meg a férfit, és ez a gyönyörűség tartotta meg minden fájdalmas tapasztalat közepette, ez visszhangzott utolsó, még néhány nappal ezelőtt is hangoztatott megjegyzéseiben, amikor kapcsolatukra visszaemlékezett; egy megjegyzésre („nincs is igazi szerelem, minden csak illúzió”) büszkén válaszolta: „akkor csak én voltam szerelmes ezen a világon”. A szenvedély, a szerelem éltette, még akkor is, ha az életében jobbára keserűséggel vegyült. Ha a férfinak az élet volt a szerelem, neki a szerelem volt az élet; mint ahogy ezt a tragikus különbözést, minden fájdalma okozóját oly pontosan írta meg egyik versében a költő.

Ez az asszonyi szerelem mégsem jelentett öncsalást: számolt minden realitással, pontosan, illúziók nélkül ismerte a költő életének minden mozzanatát. És ebben is társa tudott lenni férjének. A kíváncsiság, a megismerés, a tudás vágya éltette. A mindent megismerni vágyó költő tanítványa volt. Öregen, betegen, amikor évek óta már olvasni sem tudott – friss figyelemmel követte filmrendező fia, a versekből jól ismert Lóci útját; és barátai, tisztelői híradásaiból a világ eseményeit. A telefonja állandóan szólt, mindent tudni akart. És mindenben segítette azt a kutatómunkát, amelynek során a Szabó Lőrinc-életmű teljes egészében közkinccsé válhatott. Tapasztalatból mondhatom, ideális segítőtárs volt. Még a kórházi ágyon is kérdezhettük, pontosan közölte a szükséges adatokat, emlékeket.

Az életmű nagyrésze már megjelent, az a kötet, amely Nagyklára szerepét tisztázza, egy élet félreértéseiért elégtételt adhat a számára, most készül. Ennek megjelenését már nem érhette meg. Sokáig élt, sokáig szenvedett – ő tudta magában, hogy miért és hogyan tette. A sok keserűség ellenére végül talán elégedett is volt. Hiszen, hogy eddig is, a sorscsapások ellenére is életben maradt, emberfeletti erőt követelt tőle. Mi pedig majd már csak utólag ismerhetjük meg a költő feleségének szerető, fájdalmas, áldozatos történetét.”

Egy nagy életmű létrehozásának anyagi megalapozása és egy nehezen összetartható családért érzett felelősség tartotta össze a két embert. Különbözött a világuk? Lényegileg. De az alapvető dolgokban – a költői teljesítmény értékében és a rájuk bízott emberekért érzett felelősségben – egyetértettek. Egymásba kapaszkodtak. Görcsösen, fojtogatóan is. Összetartoztak.

Kabdebó Lóránt