Szabó Lőrincné naplója
1928. augusztustól október 31-ig
és
levelei
1928. szeptember 12-től november 12-ig

Olyan nagyon szeretnék túl lenni mindenen. Félek, hogy beszélni nem tudok majd, azért próbálom leírni. Elolvastam az írásaimat, miket írtam rólad, magamról az első idők óta. Rettenetes kínokat juttatott az a könyv eszembe. El kellene olvasnod, hogy lásd, milyen rég szerettelek már, s mennyire mindent azért tettem, hogy neked jó legyen. Kinevetnél, mert gyerekes, ügyetlen írás, de nekem most már ez nem fontos. Azt bizonyítja, hogy mindig azt hittem, használok neked, hogy mindig azt akartam elérni, szeress, de ne kényszerből légy jó, udvarias. Azt hittem, hogy ha én le tudok mondani, ha szenvedni fogok csendben, ha eltűrök mindent, ha látni fogod, hogy éveken át érted, egyedül csak érted élek, szeretni fogsz. Szerelemmel, s elég leszek neked. Látni fogod – gondoltam –, hogy ezt a teljes fölolvadást benned mástól nem kapod meg, s érdemes miattam, nem is miattam, magad miatt, kettőnk életéért legyőznöd minden mást, s tudsz az enyém lenni. A naplóm utolsó részében van az, amikor én el akartam menni. Maradtam mégis, mert azt mondtad: most már tudod, hogy nem érdemes próbálni, hogy most már tudod, hogy én vagyok neked a legfontosabb, hogy szeretsz, szerelmes vagy belém, sírtál, azt mondtad, olyan egyedül állsz – ha én nem vagyok veled – a világban. Hogy nem fogsz megcsalni többé. Abból az írásból is látszik, hogy én nem bíztam ebben az érzésben. Később, mikor láttam – szegény gyerekem –, hogy nem tartod úgyse meg, amit ígértél, felmentettelek. Élj szabadon, ne érezd azt, hogy az ellenséged vagyok, ne bénulj meg amiatt, hogy hazudnod kell. Ha nem is mondtad el a részleteket, legalább nem kellett hazudnod, hogy hű vagy hozzám. Ezt is azért bírtam elviselni, mert hittem az én szerelmem erejében, olyan rendületlenül hittem, hogy egyszer még boldog lehetek. Nem ajándékot akartam kapni, hanem őszinte, tiszta szerelmet elérni. Olyat, ami neked és nekem ád boldogságot. Ezeket nagyjában tudod úgyis. – Most telefonáltál, újra gyöngülök, és ez rémes. – Úgy szeretnélek megváltani, édes szívem. Nem bírlak, mert ember vagyok, önző vagyok, és most, hogy tudod már, hogy nagyon szeretlek, nincs annyi erőm se a lemondásra, mint amennyi volt még tegnap is. Most már mindegy nekem, meghalok, édesem. Olyan nagyon szeretnék! Ne haragudj rám. Kínzás ez, de azt hiszem, az én és a te számodra is jó volna. Ha te tudod, hogy szeretlek, hogy csak úgy bírom most már az életet, ha az enyém vagy egészen, ha semmi hazugság nincs köztünk. Kedvesem, én azt is tudom, hogy te ezt nem bírod megcsinálni. Ne haragudj, olyan nagyon kérlek, de a te sajnálatod irántam most olyan erős, hogy azt hiszed, képes leszel még szeretni is. De értsd meg, ezt nem lehet akarni. A szeretet nem elég; az van, sok van benned irántam. Ez megtéveszt most. Nem akarok még egy kiábrándulást. Az még rémesebb volna, mert nekem most már semmim se maradt. Teljesen kiadom magam neked, tudhattad volna mindezt magadtól is, ha szerettél volna igazán. – Nagyon hálás vagyok azért, hogy eljöttél hozzám, elmondtál mindent, hittél bennem. Te most csalódtál, mert nem bírtalak olyan szerelemmel szeretni, amilyennel akartad, hogy szeresselek. Én is azt hittem, hogy minden áldozatra képes vagyok azért, hogy te örülj, boldog lehess, és lásd, hogy én magammal nem törődöm. Nem bírtam. Kedvesem, most úgy szeretném, ha azt a sok visszafojtott gyöngédségem mind itt tudnám elmondani neked. Olyan nagyon kívánom most már, hogy lásd az egész szívemet, nem azért, hogy sajnálhass, csak azért, hogy megérts. Mindig jót akartam neked, csak nagyon büszkének születtem, nem bírtam ki is fejezni. Nem bírtam elég kedves lenni hozzád, mert éreztem, hogy nem szeretsz. Annyiszor szégyelltem magam, ha közeledtem, s nem értetted meg az én nagy zavaromat. Most nem bánom már, ha látsz, ha látod, hogy szeretlek, rettenetesen szeretlek. Akarom, hogy boldog légy. Nem bírom úgy, ahogy te szeretted volna, édesem, próbáld meg te azt, hogy kiengedsz az életből. Nekem olyan jó volna. Szeretném, ha megértenéd, hogy boldoggá teszel, ha beleegyezel ebbe, mert én akkor hihetem azt, hogy megváltottalak. Légy erős, édes szívem, hidd el, jó lesz neked. Meg fogsz nyugodni hamar, mert fogod tudni, hogy nekem jó. Nagyon jó volna! Könyörgök, engedj el úgy, hogy nem haragszol rám. Nem akarom, hogy ha nem leszek, azt érezd, hogy ezzel akartam megbénítani az életed. Nem hiszed el, amit mondok, biztosan, mert nem tudok meggyőzően beszélni. Örülök, ha neked szabaddá tehetem az életet, és örülök, ha magamtól megszabadulok. Nem fáj erre gondolni. Szinte megnyugodtam most, mert azt hiszem, hogy így jó lesz. Látod, én meghalhatok úgy is, hogy te nem nyugszol ebbe meg, nekem akkor is jó volna, de nem azt akarom ezzel elérni csak, hogy én legyek elintézve. Azt akarom, hogy te is boldogan fogadd el ezt tőlem. Annyi mindent szeretnék mondani neked. Most már úgy szeretném, hogy láss mindent. Tudd meg, hogy rossz, kurva akartam lenni azért, hogy szeress, hogy rettenetes volt ez nekem, s én próbáltam eljutni oda, de nem bírtam. Tudd, hogy kacérkodtam azért, hogy lásd, tetszem másnak is. Azért vettem ruhát, cipőt, hogy szép legyek, hogy jobban észrevedd, ami kívánatos rajtam. Rettenetes volt ez a hét év. Rettenetes, mennyi erőm ment el. Tudd meg azt is, hogy az érzékeim miatt is sokat szenvedtem. Nagyon szégyenlem ezt is… Nem volt elég az, amit szerelem nélkül kaptam tőled. Meg voltam alázva legtöbbször, mert azt éreztem, úgy vagy velem, mint akárki mással, az utcáról is. Ne haragudj, újra kérlek, de én mindenen túl akarok lenni. Ott a Tátrában is kínlódtam, ott jöttem rá, hogy van érzékiség bennem is, de el van nyomva. Az, hogy nekem ott tetszett egy férfi, az vezetett erre rá. Úgy utáltam magam emiatt. Próbáltam hozzád menekülni a levelemben. Úgy vártam, hogy kezet nyújtsz, magadhoz húzol, és nem kell kínlódnom. Nem akartál tudni semmiről. Egyedül maradtam, és kínoztam magam eggyel több dologért. Azóta többször harcoltam magammal. Mindig hozzád menekültem. Erős voltam, mert szerettelek, és soha nem jutottam el odáig, hogy úrrá lehetett volna rajtam az érzékiség. Még rólad is le akartam mondani, hogy elszokjak minden érzékiségtől. Ezt nem engedted. Megértesz te most engem? Érzed, hogy semmi rossz érzésem nincs irántad? Szeretném, hogy egészen tudd végre, ki voltam. Biztosan sokszor rossz volt neked, amit tettem, pedig érted volt minden. Hibáztam. Hibáztam végig! Ha nem hibáztam volna, ma már boldognak kellene lennem. Adtam, adtam magam, de nem volt sok hasznod belőlem. Szegénykém, ne akard, hogy az utadba álljak, s kénytelen légy meggyűlölni. Engedj, édesem, engedj el most, amikor boldogan tudok elmenni, mert hiszek abban, hogy használok neked. Ne akard, hogy most próbáljunk erőnkön fölül élni, s a keserűség nőjön lelkünkbe esetleg egymás iránt. Igyekszem józan lenni és mindent látni. Elolvastam egy csomó versed is, amit magamnál találtam, azokból is érzem, hogy ma még az a szerelmed erős, annak van joga az élethez. Te kaptál – mondtad – sok mindent attól a szerelemtől. Én csak akartam adni, de nem tudtam. Éld ki, kedvesem, és nyugodj meg. Róla nem mondok semmit, tudom, hogy van benned életösztön sok, és remélem, hogy tudni fogod majd később, mi jó neked. Ha én elmegyek, úgyis el kell múlni majd egy időnek, míg tényleg szabad lehetsz, azalatt pedig biztosan mindent tisztán fogsz látni. Ezeket volt a legnehezebb mondanom, mert nem magamra vonatkozik, de kellett ezt is.

Azt hiszem, mindent tudsz rólam. Most lettem fenntartás nélkül a tied. Milyen rémes is az, hogy van szerelem. Hányszor megtagadtam, mert nem akartam kínlódni miatta. Mennyit írtam, és még milyen sokat tudnék. Olyan jó, hogy neked mondhattam meg, hogy szeretlek. Vagyis én is szabad vagyok, én is szerethetlek nyíltan, nem akarom többé szégyellni magam. Nekem most már minden mindegy. Kedvesem! Egyetlenem, ugye, elmehetek, ugye, nem haragszol rám? A telefonnal megzavartál, pedig vártam. Milyen jó lett volna pedig boldognak lenni. Három napom volt. Ezt is köszönöm. Szeretném hinni, hogy szerettél legalább akkor, de ezt se bírom. Rémes, rémes minden. Az az egyetlen igaz megoldás, amit én akarok

Még azt kérem – nem lesz nehéz megtenned –, hogy kis Klárát nagyon szeresd. Úgyis szereted, tudom, de igyekezz törődni vele mindig és a bizalmát megnyerni. Szegényke nem is jön most hozzám, mert látja, hogy valami bajom van. Különben róla beszélünk még. Neki nem szabad majd megtudni, hogy én miért nem lehettem mellette. Ugye, megértettél, nem vetsz meg, és ugye, szeretsz is úgy, ahogy eddig?

 

Most már nem magának írok, egyedül magamnak. Nem engedte, hogy meghaljak. Olyan jó lett volna. Most már csak legyen erőm végigcsinálni mindent. Üres, fásult, zsibbadt vagyok egészen. Néha percekre elmúlik ez, akkor rettenetes élesen fáj minden. Lőrinc sokszor mondta ezekben a napokban, hogy kegyetlen, komisz vagyok. Neki idegen. Pedig emberi, igaz emberi tulajdonság volt, és ez is van bennem. Ha volna erőm csak komisznak vagy csak jónak lenni, mennyivel egyszerűbb lenne az életem. Sokszor, ha jó voltam, örömöm volt benne. Most fáj; olyan borzasztóan szenvedek. Egyik éjjel tudtam felszabadulni, tudtam fenntartás nélkül, szégyen és minden más gátlás nélkül szeretni Lőrincet, s ez nekem nagyon nagy boldogság volt. Még az is, hogy ő másra gondol akkor, mikor én vagyok mellette, olyan erős sajnálatot váltott ki belőlem iránta, hogy nem éreztem a magam fájdalmát. Ma ez nincs már meg. Úgy látszik, az a szerelem lehet Lőrinc mellett az egyetlenféle szerelem, amelyik boldogíthat és boldogulhat is. Soha, soha nem volna szabad kívánnom őt magamnak egészen, akkor lehetnék megelégedett. Micsoda rettenetes hatalom az, amelyik meg tudta velem tétetni mindig azt, ami neki jó. Sokszor lázadtam pedig, végül mégis győzött, s én mellé álltam. Annyi keserűség van bennem. A nappalok borzalmasabbak, mint az éjjelek. Nappal minden bántás, ami ért az életben, él, körülöttem kering. Minden elmúlt dolog mostanivá válik, frissé, fájóvá. Talán fájóbbá, mint volt akkor, mikor ért, mert akkor el bírtam nyomni magamba. Éltem csak egyik napról a másikra úgy, hogy egyszerűen nem gondolkoztam. Most pedig már muszáj gondolkozni. Olyan értetlenül nézem Lőrincet, akiben ma annyi jóság van, hogy bírt velem úgy élni egész idő alatt. Hogy bírt olyan rettentő sokszor megalázni idegenek, barátok, rokonok előtt, négyszemközt. Hogy bírt megütni, hogy bírt kínozni, hazudni, hazudni olyan borzalmas sokat, olyan rettentő kitartó erővel, állandóan. Istenem, istenem, miért érdemeltem én ilyen életet. Miért nem tudtam soha olyan szerelmet kapni senkitől, mint amilyet én adtam. Pedig nem voltam rossz ember. Rossznak, kegyetlennek kellett volna lennem. Ez vonz. Ez érdekesebb, tudom, sokkal mulatságosabb, változatosabb egy rossz asszony, mint az, aki szeret, s ezért fejet hajt, megbocsát, sőt még csak meg se bocsát, felment. Nehogy éreznie kelljen a másiknak, hogy tartozása van. Csak öreg volnék már. Egészen öreg, ne kínozna már semmilyen kívánság. Ne érezném, hogy az élet tud adni, de csak másnak. Hogy jó volna szerelmet adni és kapni. Mennyire kívánom én, hogy hihessek annak, akit szeretek. Az kell, hogy magam fölött érezzem emberileg, minden jó tulajdonsága erősebb legyen, mint az enyém, vagy gonoszsága legyen olyan teljes, hogy engem meggyőzzön. Lőrinc is erős, szegény, a gyengeségében. Nem bírt mellém állni teljes szívével, de arra volt ereje, hogy engem kényszerítsen az őáltala hitt igazság mellé. Elment a levél tőle is, tőlem is. Meg bírtam írni. Azt hiszem, végig is fogom tudni csinálni az egészet. Hinni a saját boldogságomban nem tudok. Nem voltam, nem vagyok és nem is lehetek boldog. Most pedig közel hittem magamhoz. Most se voltam elég erős. A szerelem, úgy látszik, mégse tudja az ember erejét emberfölötti erővé változtatni. Kínlódom tovább. Ha igaz lenne mindaz, amit Lőrinc a megoldástól vár, talán egyszer enyhülhetne a fájdalmam annyira, hogy legalább megelégedetté válhassak. Úgy szeretnék élni, olyan rémeseket szenvedtem már át, mióta élek, és soha, soha én nem voltam senkinek a legfontosabb. Nem kíméltek soha, mert Klári erős, ő kibírja, Klári jó, tőle nem kell félni. Szeretetből óvni, védeni engem! Az senki eszébe nem jutott volna. Buta voltam, mert azokat, akik engem szerettek nagyon, én kergettem el magamtól. Megérdemlek mindent. Istenem, istenem, vedd el már az eszemet, nem bírok tovább, úgy fáj a szívem, és olyan tehetetlen, gyenge, agyongyötört vagyok ma már, hogy nem bírok verekedni. Mindenki megcsalt mindig, akit szerettem. És én hittem abban olyan hosszú éveken keresztül, hogy a becsületes, kitartó szeretet tud győzni mindenen. […] Lőrinc hazugsággal, színházzal kezdte, és így csinálta mostanáig. Hogy tudott őrjöngeni értem a legelső napokban már. Milyen lángolásai voltak. Nem szerettem akkor még, azt se hittem eleinte, hogy ő szeret. […] Később már izgatott, jó volt. Reszkettem órákkal előbb, mikor vártam, az izgalomtól. Ő pedig szívében nyugodt, hideg volt. Neki csak szerető kellett, és ennek érdekében játszott. […] Később szeretett egy kicsit – én talán már nagyon –, látta, hogy jó vagyok hozzá, hogy nem akarom igába törni, hogy jó feleségnek való nő vagyok, elvett. De akkor is úgy győztem nála, hogy formálisan kidobtam egyszer, mikor már nagyon felgyűlt bennem igazságtalansága, szeretethiánya sértett. Másnap visszajött, könyörögve, kérve, hogy mégis menjek hozzá, mert már ő akarja. Akkor is azt mondta, hogy hiszi, nincs más nő, aki jobb lehetne az ő számára rajtam kívül. Gyenge voltam, mert szerettem, és mert hittem, hogy az én szerelmem mindenre képes lesz. Hittem azt is, hogy Lőrinc olyan kevéssé fog szeretni, és oly sokszor fog megcsalni, hogy szét fogunk válni. Ezt is vállaltam. Összeházasodtunk. Éltünk együtt soká, én kínlódva, ő is biztosan. Megcsalt az esküvőm napján, megcsalt előtte, megcsalt utána. Hazudott, folyton hazudott. Közben itt volt mellettem Emy. Kizsarolt, bántott, még ma is, ahol csak lehet, ezt teszi, elment. Neki is csak adtam, csak segítettem, óvtam. Jött Bözsi. Őt éppen hogy csak nem én szültem. Minden gondolatát tőlem kapta, minden jó érzése az enyém, minden szép utáni vágya az enyém. A szavaimat mondja, a cselekedeteimet másolja. Úgy tartottam vissza mindig a bűntől, ahogy anya nem teheti a gyerekével. Elfogadott mindent. Élni nem tud nélkülem, mert nincs talaj a lába alatt, ha én nem vagyok mellette.

Itt tudott élni mellettem két és fél éve már úgy, hogy megcsalt, elvette Lőrincet tőlem. El bírta viselni, hogy fájdalmaimat nézte, amit ő okozott. Hallgatta, hogy szenvedek. Elfogadta, hogy elmondtam sok kínlódásom, amit az ember – én különösen nem szoktam – nem mond el másnak. Én tudtam, hogy szeret, bíztam benne. Tudott így élni. Nem segített rajta az én erőm. Nem fogtam a kezét, nem szidtam, győzött benne a rossz. Most már olyan tökéletesen rossz nem tud lenni, hogy ne fájjon neki, de olyan jó se, hogy le bírja győzni magában. Lőrinc úgy érzi, hogy megtisztult most. Azt hiszi, lesz ereje a barátságra csak, és lesz ereje arra, hogy csak engem szeressen. Nem tudom. Azt szentül hiszem, hogy Bözsi nem szerelmes Lőrincbe. Sohase volt. Érzékei vannak csak. Lőrinc pedig, amit Bözsibe az érzékiségen felül szeret, az úgyis én vagyok. Ha mindent le lehetne kaparni róla, amit én ráraktam, akkor maradna egy kedves, üres játékszer Bözsi, aki igen alkalmas lehet a szerelmeskedésre, de másra semmire. Lőrincnek pedig ez kevés. Sőt biztos, hogy már rég semmi se lett volna, ha Bözsi Bözsi és nem Klári is, mert rég megcsalta volna. Ezt pedig a Lőrinc hiúsága el nem viseli. Tisztábban látom Bözsit, mint magamat. Lekaparni róla magamat már nem lehet. Lehámlana, legalábbis nagyon sok róla, ha elhagynám, de ma már kínlódna. Nem soká, ez is biztos, mert olyan könnyelmű tud lenni, hogy az páratlan. Nem fogom elhagyni. Milyen rettentő súlynak érzem magamon ezt a feladatot. Még egyszer megpróbálok hinni Lőrincnek. Most, amikor felszabadultnak érzi magát, talán könnyebb lesz neki jónak lenni. Hogy szeret engem nagyon, ezt ma már biztosan érzem, de amíg az én szenvedésem nem tudja meggyógyítani, addig boldogok ketten együtt nem lehetünk. Hogy fáj nekem az ő gyöngesége. Hogy tud még ma is – amikor pedig eldöntötte magában, hogy én vagyok számára a fontosabb – áldozni engem. Bözsit meg kell menteni, Bözsi kell, legalább barátnak. Én nézzem, én segítsem őt, én legyek angyal. Milyen szívesen lennék. A szerelmem akarja az ő nyugalmát, boldogságát, de ma már a magamét is akarom. Ember vagyok, ugyanúgy van húsom, vérem, mint neki. Rémesen fáj az a nagy gyengédség, amivel körülfogja Bözsit, s amit én soha nem kaptam. Engem nem kellett védeni. Klári jó, Klári erős, ő úgyis megmarad tisztán és neki. De Klári ember, és nem teljesen csak jó és erős. Ha Lőrinc ismerne, a jóságomra tudná, hogy akkor számíthatott volna a legtöbbet, s ezzel használt volna Bözsinek is a legjobban, ha teljes szakítást hoz létre. Akkor sokkal teljesebb szívvel tudtam volna felé fordulni és segíteni neki. Így is megteszem, mert megígértem, és mert sajnálom is szegény teremtést, de a mi ügyünknek – ami mégis a legfontosabb nekünk – árt ez a megoldás. De én nem kérek semmit. El fogom viselni, hogy fájjon, ha látom a gyöngédségeit másnak adni. Mindent el fogok viselni, mert hiszen én erős vagyok. Uramisten, meddig, meddig kell még kínlódnom. Milyen jó lett volna meghalni, de még ezt se tudtam megtenni, nehogy ártsak neki. Lőrinc erős mégiscsak. Erős az önzésében. Nem engedi, hogy a szeretet vagy szánalom úrrá legyen rajta. Lehet, hogy Bözsinél ez is másképp van, csak velem ilyen. Elment ma is, itt hagyott magamra, pedig tudja, hogy a nappal szörnyű, hogy én itthon borzasztóan érzem magam. Addig bírom viselni ezt a sorsot jobb szívvel, amíg mellettem van, beszél, de szeretettel beszél, nem gorombán, durván. De nincs arra ideje, hogy meggyógyítson, mert dolgoznia muszáj. Egyetlen, igaz szerelme Lőrincnek az írás, és mi, nők, én is, csak segítői kell hogy legyünk a munkában. Ezt akarja ő, s ha ezt kell keresztülvinnie, kegyetlen is tud lenni. Pedig most nagyon szeret engem. Meg tud-e tartani? Most már neki is védenie kell engem, vigyázni rám. Nem vagyok olyan erős, mint voltam. […]

Most olvastam a Kalibán kötetet. Le kell írnom egy szakaszt az egyikből:

 

Lelkem meghervadt, senki barát
nem hallja már szavát;
kék árvíz: jön az est, –
meghalnék örömest.

 

Azért szeretem, mert fáj neki, hogy társtalanok az örömei, pedig, jaj, társtalan vagyok én is! Jó volna közös hit, szeretet, hiába, hiába: nem lehet. Maga nem hitte akkor, hogy lehet közös hit, szeretet, ma nem merem hinni én.

Wagnert játszottam. Eddig soha nem élveztem olyan tisztán, mint ma. Azért volt, mert ez a zene is elvette eddig tőlem Lőrincet. Mindig fájt, ha operából hazajövet láttam az őszinte élvezetet, örömöt rajta. Mindig irigykedtem a zenére, miért ő nyújt neki nagyobb örömöt, mint én. Most – lehet, hogy nem igaz – úgy hiszem, együtt fogjuk tudni élvezni a zenét is. Most át fogom tudni adni magam, ha zenét hallok, teljesen a hatásainak, mert nem fog kínozni az az érzés; jobban szereti a zenét is, mint engem. Most ez a zene megszabadított attól a csúnya érzéstől is, hogy rosszulesett Lőrinc elmenetele ma. Dolgoznia kell elsősorban, nekem pedig meg kell tudnom szereznem őt magamnak egészen. Igen, el kell tudnom viselni a múltat és ezt a borzasztó jelent is, ha nem bírom, semmit sem érek el, pedig én mindent akarok.

 

 

1928. augusztus 7.

Jött levél, kettő, ide a lakásra, egy nekem, egy Lőrinc címére. Ez a szembekötősdihez tartozott még. Jött egy Lőrincnek is a szerkesztőségbe. Tele emlékezéssel, erotikával. Szegény Lőrinc, ezt hiszi szerelemnek? Olyan biztos vagyok ebben, hogy nem szerelem egyik részről sem, de az érzékiség nagy úr, becsapja őket nagyszerűen. Meghalni, meghalni! Nekem ma ez látszik csak megoldásnak szívem szerint. Az eszem, az látja a megoldást, jónak látja, biztosnak, csak nem szabad elveszteni az erőm. De nincs már sok. Mikor lesz vége mindennek; mikor lesz nyugalom? Öregség! Ez is jó volna, de még messze van. Most úgy vágyom Lőrincet, mint még soha, olyan rettentő erősen érzem a testem, hogy még ebbe is kínlódnom kell. Drágám, miért nem tud oly teljesen felolvadni bennem, mint én. Hátha nem lett volna szabad ezt a középutat választanom, hanem követelnem kellett volna a rideg választást. Egészségesnek ezt az utóbbit érzem, és igaznak is. A másik arra való, hogy Lőrinc lelkiismerete megnyugodjon, de kínzóbb mindhármunkra. Nekem, azt hiszem, a legrémesebb hármunk közül, minden mozdulat, amely a távolban levőnek szól, minden szó, minden betű, ami oda szól, borzalmas gyötrelem. Oly sokszor lesz erős bennem ilyenkor az ösztön. Ölni, pusztítani magam körül, nem kímélni senkit, semmit. Nem vigyázni egyikre sem, tönkretenni őt innen messziről is. Meg tudnám tenni! Van erre hatalom a kezemben. Utálom, megvetem magam a gyengeségemért. A cselekedeteim nem is hasonlítanak minderre. Lőrincet nézem csak, és csinálok mindent gyönyörűen. Védeni őt, akit mindenekfölött szeretek, és védeni neki azt az embert, aki ellenem a legnagyobb gonoszságot követte el. Még sajnálni is tudom őt, aki nem érdemelne tőlem az életben már semmi jót többé. Hát van isten? Hát lehet hinni igazságban? Lehet bízni egy jobb jövőben, boldogságban? Utolsó rongy, ha volnék, nem érhetett volna több és különb megalázás, mint ami engem ért. Nincs segítség; vagy sikerül most megmentenem magunkat, vagy nem bírom végigcsinálni, s akkor is lesz valahogy. Szegény kis Klárám, hát te is így fogsz élni? Ezért örülj, és légy hálás anyádnak az életért? Meg kellene átkoznod engem, aki a világra kényszerítettelek, ha ilyen világba hoztalak. Ne haragudj rám, kicsikém, amiért szültelek, és ne haragudj rám akkor se, ha nem fogom bírni az életet addig, amíg neked szükséged lenne rám. Most elküldelek magamtól. Ne láss szenvedni minket, ne maradjon ilyen emlék benned. Mire visszakerülsz, vagy megenyhültünk, vagy lesz valami más megoldásunk. Te és az apád, ti vagytok az egyetlenek számomra, de nektek én – ki tudja –, talán nem én vagyok minden. […]

 

 

délben

Ide ma nem jött levél, Lőrinchez biztosra veszem, hogy igen. Csak már egypár héttel volnánk öregebbek legalább. Lőrinc tegnap írt egy levelet neki, de mikor látta, hogy nagyon megszenvedem, nem adta fel. Ha igaz az ő szakítani akarása – pedig én annak hiszem –, akkor az a levél nem is volt alkalmas arra, hogy dolognak vegye. Ridegnek kell lenni, csak ez gyógyíthat. Lőrinc tegnap megtette a levél visszavonását, de nem is volt olyan meleg hozzám, mint a mostani napokban. Este egyedül hagyott, éjjel én mentem hozzá, mert nem bírtam egyedül maradni, de egy simogató mozdulata nem volt számomra. Reggel sajnálta a szabadságát, ugyanakkor azt mondta, mégis jól van így, ő választotta. Elment, az arcát odatartotta hozzám, de ő nem csókolt meg. Mit tegyek? Most már megy minden a maga útján, vagy kibírjuk, vagy nem.

 

 

1928. augusztus 8.

Lőrinc azt hiszi, gyenge vagyok. Én tudom, hogy ez nem igaz. Nem bírná viselni ezt az életet más rajtam kívül. Igaz, hogy ő a szenvedést se akarja látni rajtam. Azt szeretné, hogy boldognak lásson maga körül. Nem tudja ő, mi az nekem, mikor gépelem azokat a szerelmes verseit, amiket máshoz írt. Meg tudom csinálni. Bele tudok nyugodni a megjelenésükbe, de nem tudok belenyugodni abba, hogy mást szeressen, és abba talán még kevésbé, hogy mást is szeressen. Olyan forró vagyok, kívánlak, folyton kívánlak. Szeretném a bőröm kinyitni s abba burkolni téged, hogy teljesen bennem légy. Olyan részegséget akarok éreztetni, hogy ne bírj másra gondolni, mást kívánni, mint engem. Most már nem akarok felébredni, nem akarok rájönni, hogy nincs szerelem. Kell, kell! Kedves, drága, hűtlen, hűtlenségedben hű, komisz, kínzó, kegyetlen, jó, nagyszerű egyetlenem; szeretlek, nagyon szeretlek.

 

 

1928. augusztus 9.

Tegnap is írt Lőrincnek, még mindig az első levél bizonytalan hangjának a hatása alatt. Elég rendes hangú levél. Nem érzem belőle azt a nagy kétségbeesést, nagy szerelmet, amit Lőrinc feltételezett. Nincs senkid rajtam kívül, te szegény ember, érezned kell. Miért hiszed, hogy az a szabadság, amit idegenek közt élsz le, többet nyújthat neked, mint az a szerelem, amelyik minden erejével javad akarja. Önzőnek mondasz engem, mert egészen magaménak akarlak? Persze hogy önző vagyok, melyik szerelem nem az? Ma reggel olyan rémület fogott el, mikor megöleltél – úgy éreztem, szeretet nélkül –, s én nem akartam élvezni ezt az ölelést, és nem bírtam. Kellettél! A testem kívánt és kíván folyton, a lelkem szégyenli magát. Nem akarlak, ha nem szeretsz. Nem tudok úgy felolvadni ma, mint ahogy egy-két napig bírtam. Ha nem érzem a melegséget belőled felém nyúlni, akkor újra meg kell kövesednem. Ha tudnád, hogy milyen szörnyű, nagy szerelemmel szeretlek. Segíts, édes szívem, ne hagyj magamra; ne múljon el tőlünk az élet úgy, hogy nem adtuk egymásnak magunkat teljesen; szégyent, büszkeséget félretéve. Ha el tudnám engedni magam, ha meg tudnám mondani azt a sok kedveset, amivel körülölellek, istenem, ha nem szégyellném magam. Pedig maga is várja ezt, s azt hiszi, nem értettem át, milyen nagy dolog az, ahová maga eljutott. Azt hiszi, nem érzem, hogy nagy szeretetet kellett éreznie irántam, hogy vállalni tudja ezt a rettenetes sok kínlódást. Nagyon nagy próbán megyünk keresztül mind a ketten. Csak már túl volnánk ezeken az elkínzó napokon. Dolgozni kellene magának elsősorban, s nekem is. Muszáj, kedvesem. Csak ne gondolkozzam már semmin. Nem akarok magammal törődni, csak ne élne minden, újra meg újra, ami elmúlt. És csak meg tudnám érteni, hogy bírta Lőrinc megcsinálni ezt a sok borzalmat. Nekem most már nem volna szabad foglalkoznom mással, mint Lőrinccel. Meg kellene mutatnom neki, hogy nem veszít, sőt nyer ezzel az új életével, a mi szerelmünkkel, és segíteni akarok neked, édes szívem, hogy ne legyen nehéz az életed. Nem tudod, hogy mikor én azt mondtam: légy szabad, élj úgy, ahogy akarsz, mit kellett elviselnem. Tudod te, mi az, tudni arról, akit szeretünk, akiért élünk, azt, hogy ha elfordul tőlünk, már mást ölel, tudod, mi az itthon lenni egyedül és várni és gondolni arra, hogy most is, most is mással van. Kínlódni, gyötrődni egyedül. Nézni az arcod, mikor hazakerültél, hogy milyen ellenséges, mintha mindennek én volnék az oka. Azért nem akartam egyedül maradni időnként, hogy ne gondolkozhassam, ugyancsak nem bírtam az embereket időnként, mert gyűlöltem mindenkit, mert mindenki gyanús volt, undorított, fáradt voltam. Csak feküdtem, feküdtem és vártam. Meddig bírod, meddig bírom? Hittem, olyan erős hitem volt az, hogy rá kell jönnöd egyszer arra, hogy egymásnak csak mi vagyunk. Úgy akarok vigyázni rád, kedveském, hogy megmaradhass magadnak, nekem.

 

 

1928. augusztus 10.

Ma végre jött levél. Olyan, amilyennek vártam. Mindent tudtam előre, ami benne volt, mégis meghatott. Sajnálom őt is, szegényt, mert gyenge volt. Gyengeségéért kellett bűnhődnie. Őt megmenteni az életnek nem lesz nehéz feladat. Szegény Lőrincnek rosszul fog esni, hogy nem szerette őt úgy, ahogy hitte. Ismerem én az embereimet. Ismerem? Akkor miért hagytam magam megcsalni? Azt hiszem, azért, mert inkább akartam megvakulni, semhogy elviseljem a szörnyű valóságot. Nem akartam látni, hogy tényleg meg tudják tenni velem. Ők ketten, akiknek legjobban kellett volna engem szeretni. Most már csak azt szeretném, hogy Lőrinc lásson olyannak, amilyen vagyok. Lássa, hogy nem azt akarom, hogy a rabszolgám legyen, s én mondhassam: győztem. Azt akarom, hogy neki jó legyen az élete, és hogy lehessen úgy jó neki, hogy annak én is örülhessek. Pótolni szeretnék mindent, amiről lemond, de legjobban azt szeretném, ha nem mondana le, hanem nem is kívánna másképp élni, csak velem és a gyerekével. Amíg én azt látom, hogy ő lemondásnak érzi az életét, addig én boldog nem lehetek. Ha így maradna, akkor miért nem tudok angyallá válni és örülni, ha tudom, hogy Lőrinc máshol kap örömöket, mástól? Nem tudok így érezni, mit csináljak? Meghalni olyan könnyű volna nekem még ma is, de osztozni ma kevésbé tudnék, mint valaha.

 

 

1928. augusztus 11.

A tegnap délután megint rettenetes volt. Már állandó reszketésben élek. Abban a levélben, amelyiknek hittem, a Lőrincnek szóló üzenet megint csak arra volt jó, hogy ne lássak. Írt külön Lőrincnek, amelyben azt akarja elérni, hogy én ne tudjak meg mindent. Levelezzenek ők külön is. Régi leveleit se láthassam. Lőrinc ezt meg is akarta tenni neki, megmutatta ugyan ezt a levelet, amelyben kéri mindezt. Nem egyeztem bele. Bántottuk egymást rémesen, végül Lőrinc bejött, s úgy tett mindent, ahogy én kívántam. Mi van ebben az emberben? Erő, szerelem? Nem értek semmit! Most nagyon sokszor igen jó hozzám, de én úgy félek, hogy csak sajnálatból. Akkor pedig menjen, menjen inkább. Ne sajnáljon engem, hanem szeressen. Borzasztó arra gondolni, hogy van nő, aki hivatkozhat arra: „ha valaha szerettél”. Micsoda rettenetes élet volt az, amit éltünk. Micsoda borzasztó tömege a piszoknak. Ki lehet ebből kerülni valaha? Csak nézem Lőrinc arcát, mit látok a lelkéből, mi az, amit érez. Tudja ő? Ha ölel, napok óta nem csókol meg, ha megteszi, hideg a szája. Csak hús lettem a számára? Meg fogok bolondulni! Egész nap körülvesz az a rengeteg rém. Szorítanak, fojtogatnak, agyonnyomnak. Hiába akarok szabadulni. Minden él, mennyivel élőbb életet élnek körülöttem, mint én magam. Lőrinc, ha nem szeretsz, hagyj el, de ha szeretsz, védj meg magamtól is. Mutasd meg a szerelmed, ha van, éreznem kell, mert ez az egyetlen, ami megerősíthet.

 

 

1928. augusztus 14.

Ma ismét egész éjjel fájtunk egymásnak. Mi lett velem? Már gonosz lettem igazán, ahogy Lőrinc mondta tegnap? Nem fogom kibírni a megszabadulásig? Iszonyúan leromlottam, talán ez is az egyik oka az erőtlenségemnek. Azt mondta: szereti. Milyen rémesen ölelt, mikor rágondolt. Milyen igaza van neki, mikor azt érzi, hogy én nem olyan vagyok, mint amilyennek lennem kellene. Pedig ha látná, hogy igenis megértem őt, sajnálom, boldog vagyok mindenért, ami jóság benne, de olyan kimerült, agyonkínzott vagyok.

 

 

1928. augusztus 16.

Jó akarok lenni! Isten – vagy nem tudom, kihez forduljak –, segíts! Nem szabad összeroppannom, mert akkor vége mindennek. Lőrinc mellett akarok állni; nem akarok kételkedni, hinni akarok a jövőben, a szerelemben. Rémes, rémes minden. Gondolatnak is elviselhetetlen pedig az, hogy mást kíván, másra tud gondolni. Hogy fogok kibírni mindent? Még mindig a halál a legjobb megoldás számomra, de nem akarom megtenni. Élni akarok, hogy segíthessek neki, hogy Klárát ne hagyjam egyedül. Rettentő erőre van szükségem. Szegény Lőrinc, pedig ha meg tudná látni, mennyire nem szerelem az, amit Bözsi iránt érez. Mennyire nem is hasonlít ahhoz. Tudom, hogy engem jobban szeret, de ez se az. Magam vigasztalására azt mondom: ma még nem az. Mennyit szenvedek, milyen rettenetes dolgokat kellett és kell elviselnem. Mindent bírnék, mindent boldogan csinálnék, ha szeretne, úgy szeretne, ahogy én. Miért lát ő bennem folyton ellenséget; miért nem hiszi el, hogy az akaratom mindig az: segíteni neki, boldoggá tenni őt. […] Utálom magam a testiségemért, de nem tudom, még akarni se tudom leküzdeni. Pedig milyen jó volna nekem, ha tudnám magam elszakítani minden kívánástól. De szerelmemmel együtt az érzékiségem is felszabadult nagyon. Alig bírom lefékezni magam. Mint valami sűrű, fojtó, bódító, jó szagú gáz, körülfon, és én nem tudok mást tenni, mint vágyódni, szenvedni a vágyaimtól, amiket nem akarok megmutatni, mert félek még tőlük, nekem is újak, és szégyenlem őket magam előtt is. Most is, ha rágondolok, beleszédülök, olyan erősen szeretnék veled lenni; ölelni, kitalálni olyan szerelmet, amilyen még nem volt. Kínlódni, szenvedni a kéjtől; magamba fojtani a lelked, a tested, hogy egy maradj velem mindig. Fel akarok szabadulni minden szégyen, szemérem alól, és ölelni akarlak, csókolni, veled lenni úgy, hogy elfelejtsek gondolkozni, fájni, csak élvezzelek téged, magam. Lőrinc, Lőrinc, borzasztó dolog ez. Nem is sejti, hogy hideg szőkeségem alatt mi van. Talán jó volna, ha vissza bírnám nyomni az egész szerelmem oda, ahol jól el volt rejtve, hogy ne lássam, hogy ne lássa, hogy megmeneküljek. Szeretném kivágni magamból minden részem, amelyik kívánni tud, de nem lehet. Nem tudok mást, mint szeretni már. Így, ilyen kiszolgáltatva, mint ahogy most érzem magam, még soha nem voltam. Meg fog maga érteni engem? Le fog nézni? Azt fogja mondani: ez is olyan, mint a többi? Nem bírok pedig könyörögni a szerelemért. Alamizsna még mindig nem kell. De ha elengedem magam, ha megmutatom egyszer, hogy mennyire ki van szolgáltatva minden porcikám magának, a simogató kezének, az ölelésének, a csókjának, ha fogja látni, hogy mennyire nem vagyok ura a testemnek, hogy reszketek a rágondolásoktól is, mi lesz akkor? Nem lehet, hogy a testem engedjem uralkodni magamon, még akkor se, ha ez magával kapcsolatos. Olyan koldus vagyok, olyan összetört, és már csak olyan nagyon ritkán lázadó. Még törjek le, még mélyebbre hajtsam a fejem? Ha legalább kellenék úgy magának, csak én kellenék, ha boldogság tudnék lenni a maga számára. Csak ne sajnáljon. Ettől az egytől szabaduljak meg legalább, ha már mástól nem bírtam. Legyen ereje elküldeni, ha biztosan tudni fogja, hogy nem szeret már.

 

 

délután

Mindent elmondtam – írja Bözsinek –, de részleteket (például első együttlét s a többi, hol, hányszor, tervek stb.) nem. Ezt sem kellene titkolni, de nem kérdezte. – Nem kérdeztem? Nem lehetett megkérdeznem. Nem is mertem. Most Bözsire bíztam, hogy nyissa fel ő a szemem, ha akarja. Lőrinc talán akarja, talán nem. Mi az, hogy tervek? Félek, még mindig félek, hogy jöhet olyasmi, amit nem bírok ki. Ha végiggondolok mindent, elzsibbad a kezem, lábam, a szívem összeszorul, a mellemen, úgy érzem, házak ülnek, gondolkozni nem tudok. És mégis szeretem, és mégis mindenem. Milyen utolsója is vagyok a földnek, akivel mindezt lehetett, aki mindent eltűrt, lenyelt. Érteném már magam. Tudnék már csak jó lenni, csak megértő, csak olyan, aki saját magával nem törődik. Még nem bírok, még kínoz a megalázottságom. Még ordít bennem az a kérdés, hogy tényleg olyan kevés érték vagyok; tényleg semmi az én szerelmem; tényleg csak kevés lehetek egy férfinak? Kevés vagyok mint nő, tökéletlen mint anya; mi vagyok hát? Semmi, senki. Van vagy nincs egy ilyen ember a világon, igazán nem számít. Miért éltem én eddig; kinek kellett és kinek kell azon a szegény gyereken kívül? Istenem, istenem! Nem hagyhatom el magam, el akarom veszteni magamból mindazt, ami a gyötrelmeimet fokozza. Nem lenni külön embernek többé, ezt akarom. Akkor majd nem fáj semmi, ami a külön embernek nagyon fájna. Akkor már nem lehet megaláztatást éreznem. Milyen jó volna. Mire volt jó nekem, hogy büszke voltam, hogy el tudtam nyomni magamba mindent csak azért, hogy ne lássa senki, mit kínlódok? Még magamnak se akartam megmutatni magam. Mi hasznom volt belőle? Elnyomtam minden vágyam, hogy hideg lehessek. Ó, nagyon is jól sikerült. Nem ért a szerelemhez maga – mondta Lőrinc. Honnan tudhatja ő szegény, hogy én hogy sírtam hányszor, hangtalanul, ölelkezés közben, hogy fojtottam magamba, tenyerembe szorítva az öklöm, minden kívánságom, mert nem akartam az élvezetet addig, míg nem a szerelemnek adhatom, és szerelemtől kaphatom. És ma se bírok mást akarni. Nem akarok, csak akkor szabadon szeretni, ha majd elérem egyszer, hogy ő is úgy szeret engem. És ha soha? Akkor nem tudom, mi lesz velem, mert most már semmi se lehet úgy, mint volt azelőtt. Hogy vágyom arra a csókra, ami felszabadít, ami egyszer nekem adja majd őt egészen, mérték, határ nélkül. Elsüllyedni szeretnék magam előtt is. Borzalmas, amik kavarognak bennem.

A nem szabad ember a természet szégyene, mondta Wagner – s nem részesülhet sem égi, sem földi vigaszban, és hogy mindenkinek, aki szabad akar lenni, ezt önmagának kell elvégeznie. Hátha tönkreteszem Lőrincet akkor, ha nem válok el tőle, és hátha tönkreteszem magam akkor, mikor lemondok az egyéni énemről, és csak feloldódni akarok? Az én életemért nem kár, mert semmire se volt jó, ha jó tudna lenni így, hogy nem lesz többé egyén, akkor jó volna minden. De Lőrinc? Ő nem csak az enyém, neki dolgoznia kell. De miért engedem, hogy meginogjon a hitem, hogy ne bízzak abban, hogy neki csak jó lehet, csak jobb lehet így. Most ír. Kint Bözsinek. Istenem, legyek erős, hogy tudjam szabadon engedni cselekedni. Borzasztóan gyötrődöm, minden gépütés az agyamig üt. Milyen tehetetlen, semmire se való vagyok. Kicsinyes, csúnya, önző. De másképp is képzeltem az életet valamikor. De azt hittem, hogy engem csak imádni lehet majd, hódolnia kell előttem annak a férfinak, aki meg akar nyerni, és vigyáznia, hogy el ne veszítsen. És lám, az élet hogy megfordította minden álmom. Nem vigyáz rám senki, nem imád – micsoda szó is ez ma már? –, nem félt senki. Annál jobban veszhetek én, annál jobban féltem én őt, annál jobban hódolok én. Milyen utálatos varangy lettem. Nézem magam néha a tükörben: csúnya vagyok, rút? Nem igaz, nem vagyok csúnya. De nem vagyok mégsem elég szép, s az a sok önfegyelmezés, visszafojtott kín, az mégiscsak meglátszik. Nem lehet az mégsem, hogy olyan külsővel, mint az enyém, ne lehessen szeretni engem. (Ezt a részt, a külsőmről, ma nagyon szégyenlem. Utálatos.) […]

 

 

1928. augusztus 17.

Ma eddig nem jött semmi levél. Lőrinc tegnap megírta azt a bizonyos magyarázkodó levelet neki. Amíg felolvasta, azt hittem, megfagyok, szétrobbanok, de bírtam nyugodt lenni, hamar feladattam a levelet, s így elkezdtem másra gondolni, másról beszélni. Lőrinc megkönnyebbült, úgy látom. Megérteni ezt soha nem fogom tudni, hogyha igaz, amit Lőrinc vall – hogy tudniillik nemcsak érzékiséget érez Bözsi iránt. Lehet, hogy Lőrinc nem az az ember, akinek én látom. Erre azután igazán nem szeretnék rájönni. Még jobban igazolva volna hülyeségem, egész életem, célom hiábavalósága. Hinni akarok benne, az erejében, a művészetében, jóságában, és meg akarnám erősíteni a szerelemben. Néha nagyon fáradtnak érzem magam, s néha félek attól is, hogy meg fog ugyan szeretni engem úgy, ahogy ma szeretném, de akkor már késő lesz. Hogy miért lesz késő, azt nem tudnám pontosan megmagyarázni. Talán már énbelőlem hal ki addigra a szerelem, talán meghalok – ez jó volna –, talán olyan roncs leszek addigra, hogy semmi öröme nem lesz már bennem. Úgy lázadozik folyton. A szabadsága kellene. Istenem, ezen nem tudok segíteni. Ezen is csak az segíthet, hogy úgy szeret engem, hogy nem kívánkozik el mellőlem, vagy úgy utál, hogy ott tud hagyni könnyen. Az én életemnek ma nincs célja, csak ha Lőrinc velem van, s ha azt tudom, hogy használok neki. Melyik szeretője tudta volna így szeretni, hogy ezt a nehéz életet élte volna vele úgy, ahogy én. De ez is mind semmi, semmi akkor, ha ő nem szeret. Akkor az én szerelmem csak teher, csak nyűg, csak megkötés, nem felszabadítás, boldogítás. Jó lenne most elutazni valahová messzire, ketten, és nem törődni senkivel, semmivel egy darabig. Nagyon vágyom erre. Ki tudja, mit hoz a jövő, s nem ez-e a mi életünkben az utolsó szakasz. Jó lenne ezt egy kicsit kiélni, kiélvezni szabadon, gondtalanul. De talán ez is jobb így. Miért legyen, ami esetleg a szakadást – akár válás, akár halál lesz – megnehezítse nekem. […]

 

 

1928. augusztus 21.

Tegnap kint voltunk Esztergomban Babitséknál. Egész nap néztem, figyeltem Lőrincet. Olyan összetartozóknak éreztem magunkat, mint akiket egybekovácsolt már teljesen az élet; a szerelem, a szenvedés. Este, mikor velem volt, azt mondta: egész délelőtt azt éreztem, el kell válnunk, egész délután és este azt éreztem, hogy elválaszthatatlanul össze vagyunk forrva. Rémes az egyik, nagyszerű a másik. Mikor lesz már öntudatos, szabad benne is a szerelem, hogy úgy felszabadultan tudjunk egyek lenni mindenben. Miért akarsz mást is rajtam kívül, mikor nem érdekel? Vigyázz magadra! Semmi se olyan fontos többé már nekünk, mint mi ketten egymásnak. Olyan erősen érzem ezt az összetartozást, és úgy akarom védeni, vigyázni rá, hogy kibontakozhasson, ne kelljen megszűnnie. Legyen ez szabad, nagy szerelem, ami csak boldogítani tud, csak teremteni! Kedvesem, akard te is.

 

 

este 11 óra

Ma rémes napom volt. Elvitte reggel a levelem, amit nem azért írtam, hogy olvassa. Járt egész nap lógó fejjel, szó nélkül, elkeseredetten. Mikor kérdeztem, mi baja, azt felelte: tudja úgyis. Bözsinek is elmondtam dolgokat ma, amit mostani állapotomban nem tettem volna. Ki vagyok szolgáltatva egészen. Minek, minek? Kell nekem a sajnálat vagy akár a hála? Jó, leszek majd egyedül. Bezárkózom majd újra magamba, és viszem ezt a keserves életet, melyet, úgy látszik, megérdemlek. Tudom, hogy nem így kellett volna tennem sok mindent, mint ahogy tettem, de hiába. Hiába törtek össze, még mindig maradt annyi erőm, hogy hinni tudjak, hogy elhiggyem magamnak, hogy ha szeretek valakit így, ahogy Lőrincet, hogy akkor kell viszonzást találnom, és – hittem, istenem, még most is hiszem – hogy rájön Lőrinc is arra, hogy nem tudunk külön élni. Megvakult, nem lát. Össze fogja törni magát. Velem mi lesz, az nem is érdekel komolyan. Csak végem lenne már. Az a szegény gyerek itthon van újra; mi lesz vele? Nem tudom. Ma megint nagyon odavagyok. Nagyon megvetem magam, és egy kicsit furcsán nézem Lőrincet. Talán tévedtem benne, és nem az ő, akit én szeretek? Végül is olyan egyedül vagyok én. Ki törődik énvelem? Ki akarja azt, hogy én is boldog lehessek? Az én hivatásom: jó legyek, és erős. Szegény Lőrinc, nagyon sajnálom magát. Ma szeretem még, úgy, ahogy tegnap is, de nem félt, nem vigyáz rám, magára; talán csak nem tud, de késő lesz egyszer csak, és vége lesz mindennek visszahozhatatlanul. Kedveském, nagy kár volna értünk. Széthullanánk háromfelé, boldogtalanul. Én nem akarok élni már ma sem, hát még akkor. Nem lesz erőm akkor törődni azzal, hogy az én halálom a ti életetekkel mit csinál. Ma borzadok attól, hogy bajt szerzek neked, s hogy magára hagyjam Klárát, de tudom, akkor nem fogok tudni rátok gondolni. Milyen rém kevés érték lehet bennem, hogy a szabadságod – mért nevezzem szabadságnak? –, a nők utáni vágyad, a róluk való lemondásod olyan borzasztó elkeseredést, fájdalmat szerez neked. Nőnek is kevés vagyok, embernek is nulla. Újra azt tudom csak érezni: megérdemlem sorsom. Ki mit érdemel… […]

 

 

éjjel 2 óra

Átjött hozzám. Szegény szerencsétlenem. Mért nem tudsz egész lenni? Nem bírsz nélkülem se lenni, s kínlódsz az érzékiséged miatt, a megkötöttséged miatt. Rólam újra azt mondtad, önző vagyok – boldogítani akarnálak a magam módján, csak épp azt nem adom meg, ami neked a legfontosabb volna, a szabadságod! Mit tegyek? Nem hiszed, hogy én látom, érzem becsületes kínlódásod, hogy sajnállak emiatt. A vége egyszer talán tud az lenni, hogy én újra ezt fogom mondani neked: légy szabad, s én úgy is veled maradok. Rettenetes volna, de ha nem megy másképp… Erő, erő kellene! Sok, sokkal több, mint amit most érzek magamban. Talán az is jó lenne, ha nem szeretnélek ilyen nagyon, akkor könnyebb belenyugodni mindenféle szabadságba. Úgy szeretném magam viselni minden fájdalmad. Boldognak akarlak látni, de nagyon fáj, ha ezt nem együtt érjük meg, úgy, hogy én is az lehessek. Miért nem tudsz nagyon szeretni? Hidd el, kedvesem, mindig jót akarok neked, ha nem is tudok mindig jót tenni. Isten veled, drágám. Ma is nagyon szeretlek, és szenvedek veled, érted, miattad.

 

 

1928. augusztus 22.

Nagyon agyonkínzott vagyok ma. Rosszul érzem magam. Megyek Lőrinc mellett változatlanul. Minden erőmmel segíteni akarok neki, csak néha fáradt leszek, elkeseredett. Értelmetlennek látszik akkor minden jó szándékom. Szegény Lőrinc!

 

 

délután 7 óra

Olvastam A Sátán műremekei-t. Érthetetlen előttem újra az a rettenetes erő, amivel bírtad viselni az életet mellettem. Folyton másra gondoltál, folyton új és új nőt kívántál, szerettél. Más volt neked az öröm, más a jóság. Én az örök ellenség voltam csak mindig. Kedvesem, hogy volt erőd szerelmes verseidet a kezembe adni, hogy nem láttad a kínjaimat, hogy bírtad elviselni a dicséretemet? Hogy bírtál, édes szívem, hogy bírtál így élni? Nem értem én meg soha, hogy lehet valakiben ennyire összekeverve a legaljasabb, legkegyetlenebb a legjobbal! Melyik az igazi: melyik az erősebb? Minden vers olvasásánál újra éreztem minden elmúlt kínom. Soha, soha nem fog enyhülni már ez a sok kín? Tudni szeretném minden versedről, hogy kire gondoltál, mikor írtad. Önkínzás és a te kínzásod is volna, tudom. Mégis szeretném tudni. Így jobban kialakulna bennem az, hogy néztél rám egész közös életünk alatt. […] Meg fogok halni, és csak egyetlenegy éjjelem volt, amikor úgy tudtalak szeretni, hogy semmi és senki másra nem gondoltam. Akkor nagyon boldog voltam, de egy éjjel? Egy egész élethez viszonyítva mégiscsak nagyon kevés. Semmi harag nincs bennem ellened. Sajnállak végtelenül. Szegény, szerencsétlen Lőrinc, te. Hogy bírsz hozzám ragaszkodni, mikor annyi ember után kívánkozol? Minek kellek én neked, tudod te azt?

 

 

1928. augusztus 23. este 8 óra

Nagyon sajnálom magát, szegény Lőrinc. Ha nem szeretném, talán jobban tudnék segíteni magának, mert akkor könnyű volna magamat kikapcsolni mindenből. Akkor lehetnék csak orvos, ma egyúttal beteg is vagyok. Az én felszabadulásomról már lemondtam. Az élet az én számomra nem akar tiszta örömöket adni. Legyen! Érzem, ahogy megy vissza, fojtódik vissza belém minden. Talán jobb tudok lenni, ha saját szerelmem nem akarom kiélni, elnyomom újra. Csak tudnám úgy elnyomni, hogy soha föl ne törjön többé se ez, se más. Így talán jobban tudok segíteni magának. Talán ha majd újra úgy elnyomtam ezt a kínzó szerelmet, hogy nem kívánom a csókját, nem reszketek, ha hozzám ér, talán nem fog úgy gyötörni az a gondolat se, hogy maga másé is, nemcsak az enyém. Szeretném tudni mondani magának, hogy éljen szabadon, én tudok örülni mindennek, ami magának jó. Ma még nem bírom, édes szívem, nem tudom így áldozni magam. Nem igaz, hiszen áldozatnak se volna szabad lenni ennek, mert az már magát zavarná. Kedvesem, ma még mindig legjobbnak az az egy megoldás látszik számomra, ami az első nap. Ott éreztem magam egy mélységes mély szikla szélén, csak leesni lehet, vagy repülni, más szabadulás nincs. Eleinte azt akartam hinni, hogy tudok szárnyakat növeszteni magamnak is, és együtt fogunk repülni. Most már látom, hogy a magáét kell megnöveszteni segítenem, s én majd szépen lezuhanok. Tudom, lezuhannom is úgy kell, hogy magának ne fájjon. […] Még lázadozom a lemondás ellen, még sokszor hiszem, hogy nem is lesz rá szükség, de a jelek nem ezt mutatják. Fülembe cseng, amiket Lőrinc az első napokban mondott: meglátod, hogy foglak most szeretni, most felszabadultam. Évekig elnyomtam magamban minden érzést irántad, nehogy ezzel te erősödj, s magamat kiszolgáltassam neked. Most foglak igazán élvezni, most meg fogom tudni mondani, ha tetszel, foglak tudni becézni stb. stb. Nem jó ezekre gondolni. Pillanatnyi hangulatok voltak csak, úgy látszik. Ma ott tartunk, hogy csak én megyek hozzá, csókra legfeljebb, ha az arcát nyújtja. Sok ilyen apróságot írhatnék még ide, de minek? Én ezeket úgyse felejtem el soha. Most már én is tudok a szobámban maradni, tudok parancsolni a testemnek, ha úgy még nem is, mint azelőtt. Majd megállapítja Lőrinc azután újra: maga nem ért a szerelemhez. Utóvégre igaza is van, mert ha értenék, nem vonulnék vissza, hanem diadalmas volnék, s énutánam jönne ő, jönnének mások is. Ma pedig? Én megyek, én várom, hogy szeressen, én ülök itthon reménykedve, kétségbeesve. […]

 

 

1928. augusztus 24.

Lassan érik Lőrincben az elkeseredés erősebbre, erősebbre. Mindig nagyobb és nagyobb tehernek érez. Egységről beszél, de ez alatt mindig azt kell értenem csak, hogy én olvadjak belé, ő pedig hadd lehessen szabad. Ha így tudnék szeretni, akkor nem mondaná, mint ma reggel is, hogy soha nem érzett át komolyan semmit, maga érzelgett csak. Bár igaza volna! Nagyon keserű vagyok újra, és nagyon reménytelen. Ma már tudott úgy beszélni is, „ha megcsalnám, ha elhallgatnám, ez is csak tanúság volna arra, hogy nem tudom megtartani, amit pedig meg akartam”. Már lazít mindenhol. Nem az eszével. Nem hiszem, hogy így kiszámította a dolgokat. Az ösztöne; segít az mindig megoldani momentán a dolgokat jól, és rögtön meg is magyarázza saját magának. Látom, hogy le kell nekem mondani mindenről. Csak legyen erőm úgy megcsinálni, hogy ne kelljen elmennem maguktól se élve, se másképp. Bírjak maguk mellett maradni és segíteni magának is, a gyereknek is. Akkor talán számít valamit a világban az én rongy kis életem is. Persze, ez megint érzelgés magának. Hogy az életem rajta van ezen az érzelgésen, mit számít az? Ki vagyok én? Egy rongy nő, akit kitart az ura. Nevét, erejét, vagyonát, sőt szabadságának egy részét is én zsákmányolom ki. Milyen rettenetes nagy hiba van itt a gondolkozásában, érzésében. Nem az a baj, hogy elvileg nem helyesli a mai társadalmi rendet – én sem tartom jónak –, hanem hogy gyakorlatban is tényleg tehernek, nyűgnek, valami rettenetes nagy nyomásnak érzi az életén a családot. Maga nem tudja azt érezni, hogy mi hárman egyek vagyunk, hogy mikor maga valamit ád nekünk, azt saját magának adja. A családja jobb sorsa, a maga jobb sorsa. Édes szívem, nem én vagyok elsősorban az a híres önző, akit maga idegennek tud érezni. Miért jut nekem mindig először a maga érdeke az eszembe, miért tudom én minden dolgom úgy intézni – legalábbis a szándékaim mindig ilyenek –, hogy magának használjak? Egészen biztos, hogy csak azért, mert szeretem, magának pedig azért teher minden, mert nem szeret. […] Úgy szeretnék higgadtan, nyugodtan gondolkozni. Felfejteni mindent szépen az utolsó szemig, a magam számára, hogy ne legyen bennem kétely többé semmi iránt. Lássak mindent úgy, ahogy van. Soha én fejet nem hajtottam maga előtt, mondta szintén tegnap. Hogy nem látta ezt se meg? Egyáltalán, hogy milyen kevéssé látott maga engem, és milyen naivan tud gondolkozni az életről, az nagyon szomorú. Talán ha fel tudtam volna szabadulni egyedül, maga nélkül, ha nem szégyellném a szerelmem, talán ez még erő is tudott volna lenni. Lehet, hogy magának jobban esne, ha meg is tudnám mutatni szavakkal, öleléssel, felolvadással, hogy mennyire szeretem. Úgy látszik, nem bírom a büszkeségem megölni, mert megfagyok folyton újra, mert nem érzem a maga melegségét. Úgy érzem, ismét a rendes, férji öleléseknél tartunk, amit, majdnem azt mondhatnám, kötelességszerűen végez el. Éjjel mondta is: inkább most, mint reggel; reggel fáradt vagyok. És forszírozta. Kell ez nekem? Undorodom magamtól, hogy eltűröm az ilyen ölelést. Még ilyenkor se akarom megbántani, és hagyom. Reggel már nem bírtam odaülni az ágya szélére, mert üldözött az a gondolat, hogy azt hiheti, céllal megyek magához. Nem kell, semmi se kell szerelem nélkül. A testem szót fog fogadni nekem; nem engedem, hogy élvezzen lélek nélkül. Hiba ez is bennem! Tudnék más is lenni; tudnék izgató lenni én is; a tested fel tudom forralni én is; nő vagyok én is – de nem akarok csak nő lenni, s nekem te nemcsak a testeden át kellesz. Gondolnom se jó semmire, ami te vagy. Megfulladok. Olyan erősen kívánlak ma is, még mindig. Itt ülök egész délelőtt, és beszélek, beszélek. Védlek, vádollak, szidom magam, lenézem ezt a szomorú, gyenge életem, semmire se megyek, mert nagyon szeretlek még mindig. Az ösztöneim úgy kapaszkodnak minden kis szalmaszálba: hátha, hátha még nincs elveszve minden. Egyetlen, drága szívem, miért nem tudunk találkozni, egybeforrni. Néha most is oly erősen vágyom utánad, hogy ha el tudnék érni egy rövid boldog hetet, amikor mindent ki tudok kapcsolni, s csak szerethetnélek, s hihetném, hogy szeretsz, az egész életem boldogan dobnám félre utána. Milyen marhaság ez! Vissza, vissza minden vággyal, kívánással, képzelődéssel. Nincs szerelem, az én számomra legalábbis nincs. Egyedüllét van, magányosság, kínlódás, önfegyelem. Az önfegyelmezésben képzeleghetek, ha tetszik, ezt szabad nekem is. Drágám, nem szemrehányás egy gondolatom se. Nem hibáztatlak semmiért. Semmiről se tehetsz, tudom. Jót akarok neked, s szeretnék ezért minden keserűséget kiszakítani magamból, hogy ne befolyásoljon a rossz felé. […]

 

 

1928. augusztus 25.

Újra egy délután, egy este, egy éjjel, tele olyan kínokkal, hogy nem tudom megérteni, hogy bírja ember viselni. Beszélgettünk délután, próbáltam víg lenni: nem szeretem magát ilyennek látni – mondta. Jó volna, ha negyvenéves volnék, hogy maga fiatalabb legyen, mint én, ezt is mondta. Baj a korom is? – kérdem. Igen, mindig is baj volt – felelte. Estefelé engem okolt, hogy nem ment el dolgozni. Kiült az erkélyre, és hallgatott, hallgatott, és ellenségesen nézett. Kimentem hozzá, vigasztalni akartam, úgy felelt, hogy bejöttem és sírtam. Ült, ült kint; bejött, evett, benézett a gyerekhez, rám nem, és elment hazulról szó nélkül. Mikor becsukódott az ajtó utána, azt hittem, a szívem leszakad. El bírt menni szó nélkül! Gyűlölt, utált, éreztem. Miért, miért? Őrjöngtem itt egyedül tehetetlenségemben, szégyenemben, hogy velem mindent lehet. Engem nem kell kímélni, nem kell megérteni, nem kell sajnálni. Egyszer csak hazajött, rám kiáltott: miért nem fekszik már le? Becsukta az ajtót, dolgozott. Később lefeküdtem, köhögtem. Berohant: miért köhög? Képes meztelenül feküdni itt, csak azért, hogy kétségbeejtsen a köhögésével. Szót se bírtam szólni. Kiment. Sírtam. Meghallotta, bekiabált: bitang, nyomorult disznó! A vér megfagyott bennem. Betömtem a szám, hogy ne hallja a sírásom. Ilyen rémesen lehet utálni engem azért, mert szeretem? Később, jóval később, bejött, odafeküdt mellém, és elmondta, hogy olyan rémesen szenvedett este, hogy teljesen megkövesült, nem tudott érezni semmit, nem szeretett senkit, csak a gyereket. Egy cseppet sem szerettem magát akkor – mondta. Úgyis tudtam. Megöleltem, simogattam, szólni nem bírtam. Elaludt; azt hiszem, valamennyire megenyhülve. Később átment, kezet csókolt. Mi lesz velünk? Minden jó szándékom hajótörést szenved? Nem lehet megmenteni ezt a mi szerencsétlen életünket? Tegnap este, mikor nem volt itthon Lőrinc, igazán csak egy hajszál tartott már életben. Még mindig tudtam őt sajnálni, erősebben, és a gyereket, aki, szegény, semmiről se tudva, boldogan aludt. Még akkor is az jutott az eszembe, hogy nem halhatok meg, mert szegény Lőrinc kétségbeesik, ha egyszer hazajön, s én nem élek. Élnem kell, akármilyen nehéz is lesz ez az élet. Kell? Nagy szó, fogom-e bírni? Szerelem nélkül nem lehet Lőrinccel élnem, Lőrinc nélkül nem bírok élni. Mit lehet itt csinálni? Lehet, hogy én tudjak úgy összetörni, hogy Lőrinc mellett élni tudjak akkor is, ha ő él másokkal is? Nincs itt az én számomra kiút. Meghalni vagy úgy mássá lenni, ahogy azt hiszem, lehetetlen. […] Édes kedvesem, nagyon rossz még elképzelni is, hogy nélküled legyek, de inkább, semhogy érezzem belőled az utálatot, megvetést magam felé. Olyan félelemmel járok egész nap, folyton várom, mikor szakad még rám valami. Valami borzalom, amiből nem lehet menekülni. Gyógyítani akarok, drága szívem, de magam is olyan nagyon beteg vagyok. Szeretnék segíteni magának, megmenteni magát. Boldognak látni. Üresnek érzem magam, egészen megfoghatatlannak. Annyit szenvedtem, hogy sokszor azt képzelem, nem is élek már, lehetetlen, hogy élni bírjon ember annyi kín után. Kedvesem, tudom, hogy maga is, de ez is csak az enyémet sokszorozza. Nem akarok, újra nem akarok megnyugodni abban, hogy nincs boldogság, hogy találkoztunk, és elmegyünk egymás mellett anélkül, hogy maga látná, hogy nincs tovább; meg kell állni, meg kell fogni az életünket, és tartani, tartani, mert jön a „soha többé”. Félek, irtózom tőle, nem akarom!

 

 

1928. augusztus 26. éjjel

Egyedül vagyok! Egyedül is maradok, úgy látszik, már mindig. Szegény Lőrinc! Ez lesz a sorsunk? Úgy néz ismét engem, mint régen, mint egy rabtartó ellenséget. Teher a szerelmem, önzés. Le kell mondanom, ki kell tépni belőlem ezt az érzést. Átváltoztatni teljesen anyai szeretetté, ha ezt lehet, s akkor talán lehet az, hogy én az ő szabadságának örülni is tudjak. Rá kell jönnöm lassan arra is, hogy az egész életem hibás volt. Nem volt haszna belőlem neki, mert tömlöcőrnek érzett folyton, és érez ma is. Nem adott semmit, nem tett semmit – mondja szegény állandóan. Ő „elmondta a titkait, amit én ki akarok részletesen szedni belőle – nem volna ez sem csoda és érthetetlen tőlem, de nem tettem még –, akkor, mikor szabadságát és a szerelmet akarta tulajdonképp megnyerni, elvesztette még a lopott szabadságát is, mert lemondott róla. Ezt mind miattam, és én semmivel nem viszonoztam”. A szerelem – hiszen az volt bőven elég eddig is, a mai, az teher. A viselkedésem nem kielégítő, mert nem tudok teljes angyal lenni és föltétlenül, mindenkihez csak jó lenni. Hogy lázadozom, hogy gyötrődöm, az mind rémes, mert nekem ma Lőrinc szerint boldognak kellene lennem. Ha csak ész döntené el ezt, akkor igaza volna neki, mert az eszemmel én is látom, hogy nagy dolog az, ha valakiért le tudunk mondani. De mikor az én boldogságom ott kezdődne, hogy nem mond le értem, mert nem is kíván mást. Erre Lőrinc azt hiszi, én nem értem meg őt, nem veszem tudomásul, hogy az ő nagy szabadság utáni vágya egy tény, egy élő valami, amit nem tud kikapcsolni. Pedig értem, nagyon is értem, és minél jobban látom élőnek, annál rettenetesebbnek látom az életet. Hogy tudhatok én itt segíteni? […] Olvastunk együtt, egész délután, olyan jó volt. Tudom, hogy neki is jó volt, mégis azt mondta: kárba veszett megint egy napja. Az lehetetlen, hogy egy ilyen rendesen, komolyan eltöltött délután nyújtson neki is valami értéket? Ó, milyen rettenetes keserű dolog tudomásul venni, hogy a férjem számára a velem eltöltött idő haszontalan, elvesztegetett napot jelent. Milyen rettenetes kegyetlenséggel tudta megállapítani, hogy persze, mikor pénzt megyek keresni, mikor dolgozni megyek, tud nélkülözni, arra nem féltékeny, csak a szabadságom, azt nem tudja elviselni. Hát tudom én ezeket a furcsa Lőrinc-féle okoskodásokat kivédeni, megmagyarázni? Mennyire meg is aláz amellett ez mind. Lehet magyarázni a szerelmet? Le kell mondanom; kopog az agyamban. Az együttélésnek ma, úgy látszik, az egyetlen megoldása. Úgy fáj visszafojtani újra a szerelmet, a felszabadulás lehetőségének hitét. Soha, soha nem adhatom magam teljesen? Vigyáznom kell, mert önző vagyok, gonosz rögtön, ha azt akarom elérni, hogy csak engem szeressen. […] – Most már soha nem jön hozzám megcsókolni. Eleinte, amíg örülni akart vagy tudott a változásnak, meleg volt, kedves, figyelmes. Ma? Ha valami ilyesmit meg is tesz, forma csak, vagy jó, ha sajnálat. A leggyakoribb, hogy eszébe se jut semmi meleg mozdulat. Most nem a szerelmes együttlétre gondoltam. Az is megcsappant nagyon, s az én vágyaim is szorítom vissza. Ezzel közeledni és visszautasítást érezni, ha csak egy mozdulattal vagy e szó valami ilyen hangsúlyozásával csak, a legborzasztóbbak egyike. Igaza van Lőrincnek, folyton a magam baját jajgatom. Kedveském, nagyon, sajnos nagyon érzem a maga szenvedését is. Érzem, hogy hullámzik a ragaszkodása irántam – nem szerelme –, és gyűlölete, érzem kívánásait a világ után, amit sehogy se képviselek magának, „Egy asszony nem ezer asszony.” Igaz! Viszont: ezer asszony sohase tud egy asszony lenni. Ez is igaz. Én azt hiszem, magának, éppen magának, aki tulajdonképp gyenge, naiv, melegségre vágyó, egyedül élni nem tudó, kiszolgáltatott ember, egy erőre van szüksége; maga azt hiszi az egyre és az ezerre. Itt van a nagy baj, mert ez majdnem, sőt talán egészen lehetetlen kívánság az élettől. […] Állok egyedül, és üres körülöttem minden. Magának kellene ismernie engem; magának kellett volna erősítenie engem, hogy jobb tudjak lenni; magának kellett volna szeretnie engem, hogy ne legyek kemény, merev, szögletes ember, nem szemrehányás mondatja ezt velem, csak szomorúság. Milyen sok szép is lehetett volna, és milyen kevés volt. És milyen sok szépség, öröm van még ma is kezünkben, a kezében, de engedi kifolyni az ujjai közt, mint a vizet. Szegény gyerekem; maga.

 

 

1928. augusztus 26.

Nincs az az erő emberben, ami elég volna arra, hogy elviseljen mindent, ami itt van, és még jól is viselje. Lőrinccel már nem lehet beszélni. Szenved, szenved! Az arca olyan, mintha az egész világ baját neki kellene viselni. Nem értem. Bözsiért szenved; az összes nőért, akikről lemondott; momentán akar valakit? Borzalmas, érthetetlen nekem. Mi lesz velünk még? Bözsi is tőlem vár mindent. Én vigasztaljam őt is meg azért, mert ma még fáj neki a Lőrincről való lemondás. Nézzem majd Lőrinc arcát, mikor elolvassa és sajnálja őt és saját magát, talán engem is. Meg kell bolondulni. Nem mehet így már soká semmi. Pedig én akarok bírni mindent. Akarok Lőrincnek segíteni. Akarok, de mit ér minden igyekezetem, ha nem bírok. Ma idejött hozzám reggel ő. Ez is rémes volt, mert ha kívánást, remegést érzek az ölelésében, rögtön azt gondolom, nem nekem szól. Irtózatos, amit szenvedek. Ha nem jön hozzám, kínlódok, hogy már így se kellek, ha jön, azt hiszem, csak tárgy vagyok, kéznél lévő. Nincs kiút innen? Hogy néz rám folyton? Úgy érzem magam ilyenkor, hogy ha ölni lehetne nézéssel, már rég halott volnék. Hát tényleg én volnék az oka mindennek? Utolsó vagyok? Semmire se jó? Szegény Lőrinc, azt hiszi, én mindent megnyertem most, és ő vesztett. Ilyen nyereség? Azt mondja: „megtudta azt is, hogy én szeretem”. Hát szeret? Így szeret egy férfi? Akit szeret, attól, annak a szerelmétől azt kívánja, hogy örüljön, mikor ő mással szerelmeskedik? Ezt Lőrinc olyan természetesnek hiszi, olyan lehetségesnek, elérhetőnek, sőt kis dolognak. Azért ha én fogom tudni mondani neki, hogy menjen, éljen szabadon, el fogja tudni fogadni, mert soha nem fogja érezni azt, amit én ma érzek, ha csak rágondolok, nem is arra, hogy mással van, hanem csak arra, hogy másra gondol. Soha nem fogja tudni, mit éltem át mellette, soha nem fogja tudni, hogy milyen rettenetes nagy áldozatot hoztam érte már eddig is mindennap. Nem érti meg soha, hogy élni úgy, hogy tudom, hazudik, hazudik szünet nélkül, bujkál, csal, és ezt úgy viselni, ahogy én tudtam, milyen nagy dolog. Erre ő azt felelné: nagyon rosszul viselte, mert én éreztem a maga kínját. Mert érezte; ezért voltam én az ő ellensége. Mert nem tudtam örülni az ő másnál szerzett örömének; mert hazudnia kellett, miattam, ezért gyűlölt olyan sokszor. Most is, mert nem tudom vállalni az osztozkodást mással, most is gyűlöl, hányszor, s úgy érzi, hogy még a lopott, régi szabadságát is én vettem el. Hogy bírok én itt segíteni? Hogy bírjak mindig én az erősebb lenni? […] Aludni nem bírok. A szívem úgy kalapál, összeszorul, kínoz éjjel-nappal. Pár órai alvás után úgy ijedek fel reggel, mintha egy pillanat múlva a háznak kellene a mellemre zuhannia, s én tudnám. Rémülve, betegen ébredek. Első mozdulásom mindig az, odafutni Lőrinchez, megfogni a kezét, megnézni az arcát. Már tudom nem megtenni. Csak ritkán vagyok olyan állapotban, hogy nem bírom megtartani a szobámban maradást. A testem, a lelkem egy nagy kiáltás Lőrinc után. Nem hallja, nem érti, hogy ezt nem szabad eldobni! De nem is igaz, mert mit ér az egyoldalú szerelem? Ha csak az egyik szeret, az mindig teher a másiknak, mindig kényelmetlen érzés, úgy kell éreznie, mintha adóssága volna, olyan, amiről tudja, hogy soha megfizetni nem fogja tudni. Igyekszem is visszavonulni. Ne lássa folyton, hogy szeretem, nagyon szeretem, hogy levegőm, kenyerem, életem, mindenem. Higgye, hogy nem is olyan nagy ez a szerelem. Nem kell majd sajnálnia engem. Csak bírnék úgy viselkedni, hogy felszabaduljon. Legyen ő boldog legalább. Ezt szeretném elérni, ha már együtt nem lehetünk azok, de nagyon nehéz visszafojtani magamban mindent. Nagyon nehéz nem éppen őhozzá rohanni és könyörögni szerelemért, megértésért. Odabújni védelemért, vigaszért. Nem lehet. Legyek én erősebb, istenem, segíts meg, hogy tudjak jó lenni, nagyon jó, nagyon megértő, nagyon megbocsátó, hogy eltaláljam a helyes hangot, hogy meg tudjam gyógyítani szegényt. Nem bírom nézni az ő kínját. Meghalni, édes jó istenem, de ezt is úgy, hogy neki ne fájjon. […]

 

 

1928. augusztus 29.

Ma – már tegnap is – beteg vagyok. Fáj a torkom, hátam, derekam, mellem, fejem. Teljesen rossz közérzetem van. Nem tudtam aludni sem a láztól, torokfájástól. Agyon vagyok ütve egészen. Testileg, lelkileg meggyötörve. Ha így halhatnék meg, betegségben, akkor Lőrinc nem érezhetne semmi lelkiismeret-furdalást miattam. Betegségről senki se tehet. Megoldás kellene már, mert elviselhetetlen az élet így. Hogy bírom, istenem, hogy bírom ki, látni Lőrincet kínlódni a szabadság utáni vágytól, a Bözsi utáni kívánkozástól. Sajnálom őt nagyon, de ugyanakkor undorodom is. Bözsi, idegen nők? Lehet ez, lehet utánuk úgy vágyakozni annak, akinek én az asszonya vagyok, mint ahogy Lőrinc vágyódik? Lehet kívánni attól, akit szeretünk, hogy tudjon szerelmi szabadságot adni nekünk? Lehet az szerelem, amelyik bele tud nyugodni osztozkodásba, földarabolásokba? Nem bírom, nem lehet viselni úgy az életet. Hogy bírnám megszabadítani őt is szegényt a kínjaitól, s magamat is? Nem bírom még mindig teljesen feláldozni magam, szerelmem. Még pedig rettenetes dolgokat kell majd elviselnem, tudom. A régi verseit, ha olvasom, az őrületet érzem csak közel magamhoz. Ki ez a Lőrinc, aki mellettem élve bírta megélni, megírni a szerelmeit, bírta a kezembe adni a verseit, bírta elfogadni a kritikámat, a lelkesedésemet, bírta a szenvedésemet, az egyedüllevésem, bírt máig mindent. Miért nem hagyott el már régen? Miért, tele vagyok csupa miérttel, és nem lehet felelni rájuk úgy, hogy az elfogadható magyarázat legyen kettőnk számára. […]

Senki nem szeret engem, mindenki rosszabbnak lát, mint amilyen vagyok. Papa hibáztat mindig, Lőrincnek kevés vagyok. Csak lefeküdni és soha többé fel nem ébredni, ez minden vágyam. Nem érezni többé semmi fájdalmat. A fájdalmat is csak úgy bírja az ember elviselni, ha hisz valamilyen megváltásban. Ma rettenetes sötétnek látok mindent, mert érzem, milyen gyönge vagyok. Gyenge vagyok a harcra, gyenge arra, hogy én mondjak le, gyenge arra, hogy el bírjam viselni az ő szenvedéseit, lemondását. Szegény Lőrinc, de szegény Klára is.

 

 

1928. augusztus 29. éjjel 1 óra

Aludni se lehet. Fölébredek folyton, kínlódom, gyötrődöm, rémeket látok. Egy állat szenvedhet csak ilyen bután. Elmúlni már a földről valahogy, ez az egy adhat csak megnyugvást. Aludni úgy, hogy nem álmodom, nem nyugtalanít többé semmi. Nem kínoz a félelem, a kívánás utánad, nyugalmam lesz, álom nélküli örök álom. Úgy érzem magam éjjel is, mintha üldöznének.

Minden ölelkezés is gyötrelem, pedig úgy kívánlak, úgy akarlak, olyan fontos, hogy együtt legyek veled, mint egy csecsemőnek a tej. Mikor veled vagyok, sírnom kell, mert szégyellem magam, siratom magam. Megaláz az is, ha jó, meg ha rossz. Nem tudok szabad lenni, nem tudok önmagam lenni, ha ölelsz, mert folyton másra gondolok. Összehasonlítok, megmérek, nézem magamat, nézlek téged, és fáj és sajnálom, hogy nem találsz meg engem a magad számára, hogy nem tudsz felszabadítani, hogy nem lehetek egész ember, hogy nem lehetek egész embered. Visszanyomni mindent, elrejteni a szerelmem, elrejteni minden vágyam, ez jutott nekem. Ha nem sikerül szerelmed megkapnom, ez az élet, ami vár rám, ez a halál. Szomorú meghalni akkor, mikor az ember már megpillantotta az ígéret földjét. Rájött, hogy mégis van, de nem neki. Én nem mehetek be a kapun. Ne tudd meg soha, mid voltam, ne tudd meg soha, mit szenvedtem érted, hogy kívánkoztam utánad, hogy kiált feléd az egész testem, egész lelkem. Akarlak, akarlak, gyötör a vágy. […]

 

 

1928. augusztus 31. délelőtt

Felszabadítani téged legalább, ha már én nem szabadulhatok fel. Ezt kellene tennem, még mindig nem bírom. Ma egész nap azt mondogatom magamban, hogy igen, megadom neked a szabadságot. Meggyőzlek arról – meg tudlak –, hogy én jól fogom bírni viselni az életet. Még mindig nem vagyok elég erős vagy elég gyenge talán? – még ide se bírom leírni. Pedig hogy beszéltél éjjel a válásunkról? Tudom, hogy fájt neked is, de mégis, lehet az, hogy fontosabb tudjon lenni az a sok idegen hús, mint az asszonyod szerelme, akit pedig szeretsz. Kedvesem, nem érted, nem érted, hogy milyen erős érzés az, ami hozzám fűz? Mikor fogod ezt tisztán látni? Nem lehet csak akkor, ha el lesz rontva már az életünk? Újra Bözsit védted, mint aki rászorul a védelmedre, hiszen én nem jól csinálom a vállalt feladatot. Szegény Lőrinc! Minden szabadság utáni vágyát Bözsibe foglalja. Milyen kis idő kellene, ha én nem volnék mellettetek, hogy egymást gonosznak, ördögnek érezzétek. Bözsire vigyázni fogok – nem változott szándékom – mindaddig, amíg szeret ő engem, vagy míg Lőrincet én szeretem. Szeretem, ezt se szabadna mutatnom, mert ez önzés, zsarolásnak látszhat. A halálvágyamra mégis azt mondta: zsarolás. Milyen messze van ez tőlem, mennyire nem az az ember vagyok, akinek kell az olyan együttlevés, ami ki van kényszerítve. […] Itt van az utazása előtt most is. Pénze nincs, igaz, de nem is képzeli másképp az utazást, mint egyedül. El bír majd menni, itt bír majd hagyni. Nem mondom, hogy könnyen, de érezni fogja a vágyat, ami a jelent kívántatja vele, s megteszi. Minden házaspár együtt utazik el, együtt élvezi az újat. Babitsnak dehogy jutna eszébe egyedül menni. Nem szemrehányás ez bennem, elégedetlenség, hogy nem utazhatom. Az önzés fáj, a nemtörődés velem. Bár igazságtalan lettem volna most, és szégyellnem kellene, amiket leírtam és gondoltam. Boldogan mondanám, hogy bocsáss meg. […]

Ma Bözsi levele tele van jajgatással, idegállapotával, rosszullétével. Ez is rémesen fog hatni Lőrincre. Bözsi messze van, egy-két naponként hall csak róla, azt is csak annyit, annyi ideig, míg levele elolvasása tart, azt a szenvedést szebbnek, komolyabbnak érzi, mint az enyémet. Ha látná elhagyva magát, ahogy engem még nem látott, másképp nézné rögtön. Szenvedést nézni, gyógyítani, erre Lőrinc nem született. Az én leveleim, amik pedig gyógyítanak, azok nem megfelelők, nem megértők, mert meghagyom Bözsit a helyén közben, s nem emelem a csillagokig felmagasztosítva. […]

Nagyon beteg vagyok már, az idegeim kínoznak. Üldözést érzek magam körül éjjel-nappal. Fáj a szívem, szorít, kalapál, szúr. Csak akkor jó nekem, ha a kezét fogom. Mindent akartam adni mindig, nem elvenni, nem gyöngíteni. Ha az én szerelmem nem öröm, akkor el kell pusztítani. Ne éljen éppen bennem olyasmi, ami magának csak árthat. Ma még mindig rettenetesen szeretem. Egybeolvadni egészen, ezt tudom csak teljesen átérezni. Ha meglátom az ablakból jönni, reszketek, izgatott vagyok, félek, hogy jön be, milyen arccal. Milyen kimondhatatlan boldog tudnék lenni, ha… ha szeretne. Összeborulni, teljesen egybeszakadni, elfelejtkezni mindenről, ami nem mi vagyunk. Úgy kívánlak, olyan bűnös nagy szenvedéllyel vágylak, ahogy én még soha. Nem akarom pedig, hogy így legyen. Megzavart teljesen ez a nagy érzékiség. Nem tudok mit kezdeni vele. Félek tőle, magamtól, nem merem elengedni magam, nem akarom. Szégyellem. Mi lesz velem itt is, hová jutok, ha nem lesz erőm visszanyomni minden vágyam. Még nyomorultabbnak fogsz látni; még kiszolgáltatottabb leszek.

 

 

1928. szeptember 2. éjjel 1 óra

Nemrég jöttünk haza. Az egész napom nagyon rémes volt, de csak belül, magamban. Nagyon agyon vagyok már gyötörve, nincs fizikai erőm. Délelőtt Bözsinek írt levelet. „Riport Ödönről.” Pénzt is akar küldeni neki. Rendben van. Délután kimentünk a szigetre, papáékhoz. Irmával voltunk hosszú ideig; papa csak este jött haza. Én egész nap szörnyű idegállapotban folyton azt hittem, elájulok. Papával tárgyaltuk a Szomory-ügyet. Nincs megértés sehol, és én minek is keresem, minek is vágyom utána? Ezután Júliához mentünk fel, aki ma érkezett meg Párizsból. Azután haza. Lőrinc ráncolta a homlokát, tartotta a fejét. Ezt már nem bírtam nézni. A tehetetlenségem, keserűségem olyan erős volt, hogy csak zuhantam bele ebbe az ágyba, és bőgtem, bőgtem, mikor Lőrinc az ajtót szépen becsukta. Kezét csókolom, mondta messziről. Már nem bírom szenvedni látni, pedig tudom, hogy beteg, hogy gyógyíttatni kellene. Rá kéne erre vennem, de honnan legyen erre pénzünk? Csak elpusztulni, kipusztulni ebből a világból, amelyik piszkos, rideg, zsaroló, hálátlan, meg nem értő. – Szegény Lőrinc szabadságon van, nem tud elutazni, mert nincs pénzünk. Nagyon sajnálom ezért is őt. Kicsit felfrissült volna ettől, ha meg nem is gyógyult volna. Honnan vegyem azt az erőt, amire nekem itt szükségem volna? Hogy bírjam megnyugtatni, gyógyítani, hogy bírjak megnyugodni, meggyógyulni? Igaz, én nem vagyok fontos; magamat olyan kevésre becsülöm már, hogy azt is soknak tartom, hogy lélegzetet vehetek még. Délután, illetve ebéd előtt még, megint alig bírtam magam visszatartani az öngyilkosságtól. Mi lesz velünk; Lőrinc, kis Klára, mit fognak csinálni, ha nem leszek. Hogy bírjak élve maradni értetek? Érzem, hogy elfolyik alólam a víz mind, s én ott maradok a fenéken tehetetlenül, nem bírok partra jutni többé, mert a part a mély fenéktől nagyon messze, elérhetetlenül messze van. […] Beteg vagyok ma egészen, agyonhengerelt. De az élet olyan kegyetlen, hogy az utolsó szuszt már nem hengerli ki az emberből, a tönkrenyúzás csak így tökéletes. Az ember az utolsó szuszával még meg kell hogy saját magát is utálja. Ez a legrémesebb. Tudni, hogy minden, amit tettem, hamis volt, minden cselekedetem hibás volt, az életem, amire feltettem, a cél elérhetetlen. Ha az ember ide eljut, minek élni? Mi jöhet még?

 

 

1928. szeptember 3. délután 5 óra

Lőrinc este nem jött hozzám, reggel nem hívott magához, mint máskor. Nem beszél, lógatja a fejét. Délelőtt elment az adót intézni, elég hamar hazajött, nem beszélt. Ebéd után készült elmenni: „Kérem, szeretnék Bözsinek írni, és pénzt küldeni neki.” Tessék, mondtam. Mit mondjak? Mit tegyek? Lőrincet határozottan betegnek látom. Mindig tudtam, hogy az idegeivel baj van, de hogy ilyen rémes állapotban van már, azt nem hittem. Az egész szexuális problémája innen van biztosan. Rá akarom venni arra, hogy gyógyíttassa magát. Meg kell gyógyulnia, mert így elpusztulunk. Bözsi: szerelem, az a rengeteg nő, a többi, mind természetellenes dolog. Természetellenes főleg akkor, ha egy férfi szereti a feleségét, egészen rendes szerelmi életet él vele. Tudom, hogy engem szeret a legjobban, ez a hitem és saját szerelmem az, amik valamennyire tartják még bennem a lelket, és adnak mindig újra meg újra erőt ahhoz, hogy igenis meg kell tisztulnunk, és végül találkoznunk kell, boldogan kell tudnunk együtt élni. Csak ne volna olyan jó elképzelni az örök nyugalmat. Ahhoz, hogy én élve maradjak is rettenetes sok erőre van szükségem. Mindig az tart vissza, hogy elpusztul Lőrinc nélkülem, és szegény Klárának is rossz sora lenne. Ki fogja Lőrinc ideges, rossz természetét megérteni, kivédeni, tanácsot adni neki, meggyógyítani akarni legalább. – Gonosznak fogják kikiabálni sokan, mások pedig ki fogják használni – szerelmét, eszét, jó szívét – mert naiv is szörnyen. El akarom vinni valami nagyon kitűnő orvoshoz. Gyógyítsák meg. […] Lőrinc, szegény Lőrinc, Bözsiben értékeket lát, sőt vannak tulajdonságai, melyek különbek, mint az enyémek. Vannak, én is tudom, de nem szeretné, éppen Lőrinc, ha azok, amik különbek nálam, bennem is megvolnának. De nem szidni akarom én Bözsit, szegény, akarat nélküli teremtés, aki már rég hol volna, ha nem állok mellette, és nem húzom vissza folyton különböző kisebb-nagyobb piszkokból. Minden jól van, és mindent megérdemlek, újra vallom, újra ostorozni szeretném magam véresre, hogy utálatom magam iránt kifejezésre tudjam juttatni. Miért kellett nekem jónak – hülyének – lennem; miért kellett bárkit is közel engedni magamhoz; mi közöm van nekem más emberek bajához; ki törődött valaha is velem; ki állt mellém; ki segített nekem; ki védett engem? […]

 

 

1928. szeptember 5. délután 4 óra

Hétfőn éjjel (3-án) Lőrinc kétnapos hidegsége és egy újabb Bözsi-megtárgyalás után éreztem, hogy nem lesz más vég, ha itt maradok, mint az, hogy Lőrinc el fog hidegülni tőlem. Az én vágyam, hogy ő egyedül az enyém legyen, s az ő vágya, hogy legalább két nője legyen, ütközik. Nem akartam megvárni az egész elhidegülését, hanem elhatároztam – nem is határoztam, csak engedtem, hogy már régi vágyam teljesülhessen –, hogy meghalok. Olyan nyugodt, szinte boldog voltam ettől az érzéstől. Majdnem egész éjjel beszéltem (nem írhatok most, mert Zoli jött).

Szinte úgy érzem, fölösleges is már írnom; ma lesz az utolsó éjjelem; talán nem is egész éjjelem. Most kint voltam Lőrincnél, megmutattam neki azt a két verset, amit írtam pár nappal ezelőtt. Persze hogy rossz volt mind a kettő, tudtam úgyis. Nem is fontos. Igen, elmondom még pár szóval a hétfő éjjelt. Beszéltem, nagyon sokat beszéltem Lőrincnek magamról. Szerettem volna elérni, hogy jobbnak lásson, mint amilyennek eddig látott. Elmondtam neki betegségéről való hitemet, és kértem, menjen orvoshoz, és gyógyíttassa magát. Hiszem, szentül hiszem, hogy igazam van. Lőrinc elég súlyos beteg ma, de nem gyógyíthatatlan az én hitem szerint. Jó volt elmondani magamról sok mindent, de ma már nem hiszem, hogy sok értelme lett volna. Lőrinc akkor éjjel nem engedett átjönni a szobámba, s reggel, mikor kért arra, hogy ne hagyjam el – mert azt mondtam neki, hogy elhagyom –, már nem tudtam meghalni. Erősebb volt bennem az a vágy, hogy meggyógyítsam őt, mint a magam nyugalom utáni vágya. Nem vagyok azonban már erős, és úgy látszik, lehetetlen élnem. Lőrinc kint újra megingatott, újra felébredt bennem a kötelességérzet iránta és a gyerek iránt. Ha élve maradok, bekövetkezhet az – amitől az isten mentsen meg –, hogy meggyűlöl, megutál engem. Ma, amikor azt remélte, hogy mindent tőlem fog megnyerni, ma már nincs reménye nálam. Azelőtt azt hitte, hogyha én mindent látnék, akkor megértővé lennék, nem kapta meg a szabadságot tőlem. Nem tudtam megadni, nem tudtam fél szerelmet elviselni, nem tudtam örülni még gondolatban sem annak, hogy Lőrinc mást kíván, pláne, hogy mást is szeret. Nem tudok ma írni már, és nem fogok ma meghalni, talán sohase, mert nem tudom azt se viselni, hogy Lőrinc miattam szenvedjen még külön is. Teljesen ki vagyok égve, mint egy agyonperzselt virágkóró, olyan érzéketlen vagyok már egy-egy pillanatban. Minden rémes, borzasztó, és nekem mégis muszáj élnem.

 

 

1928. szeptember 6. délelőtt

Vele maradtam egész éjjel. Lőrinc kitalálta, hogy meghalni akartam. Akartam? Nem, csak nincs erőm az élethez. Muszáj, ha meghalok, Lőrinc és a gyerek hová lesznek? Kell erőt szereznem magamba. Talán én is elmegyek orvoshoz, nézzen meg. Fizikai erőtlenségem biztosan hozzájárul lelki erőtlenségemhez. Lehet, hogy a tüdőm is rossz állapotba került újra. Írni se tudok már ide. Olyan erős fásultság uralkodik rajtam. Csak a félelemérzés erős még bennem. Félek Lőrinc minden mozdulatától, gondolatától, szavától. Jónak, nagyon jónak kellene lennem, és erősnek. Bírni mindent, gyógyítani, türelemmel lenni iránta. Ne szeretném olyan nagyon, könnyebb volna minden, mert távolabbról érintene az egész ügy. Fáradt vagyok, mint egy kő, olyan súlyosnak érzem magam. Mintha egy malomkő volnék én, s magamnak kellene magamat tartanom. Érzem, hogy csak pillanatokra van már erő bennem. Mi lesz velünk? Mikor fogunk meggyógyulni?

 

 

1928. szeptember 10. éjjel ½ 1 óra

Rettenetes állapotban van szegény Lőrinc. Az én kétségbeesésem is már olyan fokon áll ma, hogy nem bírom tovább. Tudom, hogy beteg, tudok mindent. Megírtam most pár sorban neki, hogy vegye vissza a szabadságát, éljen úgy, ahogy akar, én nem bírom tovább nézni ezt a kínlódást. Hogy velem mi lesz ezután, igazán nem érdekel. Élek, amíg bírok. Meghalni, illetve megölni magam nem akarom, mert nem akarom halálomat is a vállára rakni Lőrincnek, akinek szegénynek van mit viselni úgyis. Alig bírom magam pedig visszatartani. Mindennap elfog többször is a vágy a halál után, és ilyenkor nagyon nehéz visszafordulnom az élet felé. Lőrincre gondolok ilyenkor nagyon erősen, arra a szenvedésre, amit okoznék neki, s ez eddig még mindig vissza tudott tartani az utolsó lépéstől. A gyereket itthagyni is nagyon, nagyon fájna, de ő könnyebben megvigasztalódna, mint Lőrinc. Szegény Lőrinc, szeretlek benneteket, és nem tudok nektek úgy segíteni, értetek úgy élni, hogy boldogok lehessetek. Milyen borzalmasan egynek érzem magam Lőrinccel, és ő mégis hányszor tud engem idegennek érezni, sőt ellenségének. Milyen rémes átok ül rajtunk, hogy nem tudunk találkozni úgy, ahogy kell ahhoz, hogy boldog lehessen két ember. Úgy érzem pedig nagyon sokszor, hogy egy hajszál csak, ami elválaszt, csak azt az egy vékony szál hajat kellene elszakítani. Lőrinc nem lát, nem lát legalábbis elég világosan. Ilyesmit megmagyarázni nem lehet. Borzalom, őrület az egész életem. Visszajár kísérteni mostanában a gyerekkorom is. Micsoda szörnyű dolgokat éltem át már akkor. Mennyi kínt, szomorúságot segítettem viselni az anyámnak. Szegény kicsi, szomorú anyám. Az az élet se volt élet soha. Rettenetes család a mienk. Minden oldalra nézek magam körül, olyan ijesztő, olyan megoldhatatlan. Nincs már segítség sehol? Muszáj elpusztulni? Muszáj lerónom az életem most, pedig még fiatal vagyok. […]

Édes szívem, ide írok magának külön, erről az írásról majd nem kell beszámolnia senkinek. Először a gyerekről akarok beszélni. Aljasnak érzem magam nagyon vele szemben, mert az ő életéért én vagyok felelős, nekem kutya kötelességem volna érte élni és a kínok kínját is elviselni, ha már megszültem, mindenek ellenére. Rettenetes sokat furdalt a lelkiismeretem miatta úgyis állandóan. Nem tudtam vele úgy törődni, ahogy akartam, mert mindig rettenetesen lekötötte minden erőm ez a szerelem. Ez a szerelem, ami mégse tudott elég nagy lenni, hogy megválthatott volna bennünket, vagy legalább magát. Fekete Klári komoly ígéretet tett nekem arra, hogy szegény kis pockomat magához veszi, és felneveli. Klárit én nagyon megbízhatónak ismerem, azt hiszem, nem választok rosszul, ha rá hagyom a gyereket. Júliához vagy Bözsihez határozottan megtiltom, hogy adja Klárát, még átmenetileg se akarom. Mancit se tartom alkalmasnak nevelésre, az élete se olyan, hogy lehetne nála. Anyuka se jó erre, különben is a beteg Hajnal mellé nem szabad engedni. A részleteket beszélje majd meg Klárival. A német óvoda talán most még fontosabbá lesz. Nem is mondom, hogy szeresse nagyon Klárát, helyettem is szegényt, mert azt úgyis megteszi. Egyetlen tiszta öröm a maga életében ő. Örülök, hogy ennyit mégis tudtam adni magának. Arra kérem még, hogy igyekezzen Klárával inkább bizalmas viszonyban lenni, mint fegyelmezőben. Magának most engem is kell tudni valamennyire pótolni majd. Csak akkor nyílik meg őszintén az ő kis lelke, ha nem fél. Milyen nyomorult is vagyok, se anyának nem tudtam jó lenni, se feleségnek, se szeretni nem tudtam úgy, hogy az örömöt tudott volna okozni. Nagyon szerencsétlen embernek születtem. Végig az egész életem csak egy nyomorúság volt, kimerültem végképp. Lőrinc, nagyon fájt és fáj, hogy maga engem képesnek tart arra, hogy bosszúból haljak meg. Ha tudná, micsoda erő kellett, és micsoda nagy szeretet maguk iránt, hogy eddig is bírtam élni. Nem ért semmit az egész életem, nem ért semmit a szerelmem. Nem tudott adni eleget magának. Szegény Lőrinc! Ma már nem akarom bizonyítani, hogy szerettem. Biztosan nem is szeretem eléggé, ha meg tudok halni. Milyen szomorú még most is nekem, hogy nem tudtam magam megmutatni magának. Mai beszédjéből is az látszott, hogy nem tudott megismerni. Mennyi csúnya dolgot látott bennem. Lehet, hogy vacak voltam, gyenge, de rossz igazán nem voltam magához. Nem tudtam úgy szeretni, ahogy magának jó lett volna. Mit csináljak? A szerelem önző, a legönzőbb szeretet a földön. Biztos, hogy én itt is többet bírtam elviselni, mint bárki. Olyan mindegy ez most már. Olyan szomorú, hogy elfogyott az erőm. Tudom, Lőrinc, hogy szeret engem, félek tőle, hogy most majd, ha már nem leszek, ez az érzés erősebb lesz, mint volt magában addig. Ne engedje. Ne búsuljon, kedvesem, mert nekem jó lesz. Most igazán önző vagyok, mikor itthagyom magukat. Magukat kettőjüket éppen, akik mindenem voltak. – Bözsivel élje ki a szerelmét, de óvom attól, hogy feleségül is vegye. Maga mellé megbízható, jó asszony kell, aki magára is vigyáz, nem akire magának kell. Ezt most igazán magára való tekintetből mondom, mert ha meghaltam, mindegy már nekem, mert nem tudok úgyse semmiről. Jaj, hirtelen eszembe jutott, hogy Klára biztosan beteg lesz. Ezért olyan nyugtalan ma éjjel. Megőrülök itt már. – Kimentem Lőrinchez, hogy talán mégis meg tud nyugtatni. Aludt. Odabújtam, átöleltem. Nem ébredt fel. Visszajöttem. Újra visszamentem, felébresztettem. Hogy került maga ide?, kérdezte, mért nem alszik már régen? Eloltottam kint nála a lámpát, és visszajöttem. Most úgy érzem magam, mintha jéggel burkoltak volna be tetőtől talpig. Nyugodtan bírt elaludni, mikor hallotta, hogy sírok itt magamban, mikor már tudomásul vette, hogy ott vagyok nála, újra én, akkor se volt egy meleg szava se hozzám. Ki ez az ember, aki néha olyan meleg, jó, néha pedig olyan kegyetlen, amilyennek csak a halált tudtam azelőtt elképzelni. Most bejött ő. – Jöjjön oda hozzám – mi van a vérzésével? – Van – feleltem. Ja! – mondta Lőrinc. Miért jött oda hozzám, kérdezte, ha úgy bánt velem, vagy az csak egy olyan izé volt? Én bántam vele? Istenem, istenem, itt soha tiszta dolog nem lehetne. Én újra nem tudok meghalni ma, mert újra furdal a lelkiismeret. Tudom pedig, hogy ez csak halasztás, csak kitolása a szenvedéseimnek. Elviselni úgysem fogom tudni végig. Miért nem tudok meghalni magamtól? Akkor Lőrinc se szenvedne annyit majd. Így lelkiismeret-furdalása lenne – ok nélkül ugyan –, mert ő nem tehet semmiről. Szegény Lőrinc! Szegény kis Klárám! – Lőrinc biztosan már újra alszik. Jó természet a férfié.

1928. szeptember 11. ½ 3 éjjel

 

 

1928. szeptember 12. délelőtt

Élek még mindig. Jött levél Bözsitől. Egészen világosan lehet látni, hogy soha nem szerette Lőrincet. Lőrinc kívánja őt, nagyon kívánja. Látom, hogy erősebb benne a kívánság, mint akár a Bözsi sorsa iránti őszinte jóakarat, akár a mi ügyünk jóra fordulása iránti vágy. Rettenetes megalázás rám ez az egész viszony, szerelem vagy kívánság az egész. Nem tehet ma róla. Hogy miért kezdte el éppen vele? Miért kutassam ma, amikor már úgyis mindegy minden. Lőrinc a levél olvasása után azt mondta: úgy van minden, ahogy Bözsi írta, de irántam való érzésén lehet változtatni. Fogok, mondtam neki. Ne rontsa meg az utolsó tíz napját ott – felelte Lőrinc. Miért ne rontsam? – kérdeztem. Akkor majd én írok Bözsinek, külön, felelte Lőrinc. Jó, mondtam én, de látni akarom a levelet. Azt nem, ha ellenemre tesz – felelte. Én is megmutatom, amit én írok – mondtam. Nem kell, nem vagyok rá kíváncsi, felelte Lőrinc. – Bejöttem, sírtam, sírok. Nem írok Bözsinek semmit. Írjon Lőrinc, amit akar. Tegyen mindent úgy, ahogy akar. Ő szegény úgy érzi, én nem vagyok megértő, én úgy érzem, ő nem törődik velem semmit. Ő engem érez önzőnek, én őt. Amit ő képzelt ideálisan, hogy tudniillik úgy kellene szeretnem, hogy örülni tudjak annak, ha ő bármit, bárhol, bárkivel élvez. Ezt nem tudtam, nem lehet. Ezt senki nem tudná. Augusztus elején, mikor elvileg lemondott, tudott örömöt találni a lemondásban. Akkor azt mondogatta, hogy van ő olyan erős, hogy a lemondás is tudjon neki gyönyörűséget szerezni. Hol vagyunk ettől? Hol van az a gyöngédség, amit ígért, ami megmenthetett volna talán bennünket? Szegény, azt hiszi, hogy nekem éreznem kellett volna. Miből? Hogy láttam a kínlódását más után, hogy éreztem, hogy hidegül el tőlem minden nappal jobban? Hogy mondogatta – tehát érezte is –, hogy semmi az, amit én érte csinálok. Hogy önzőnek látott csak? Nincs menekvés számomra. Nem bírok élni. Nem tudok elmenni Lőrinctől, nem tudom viselni, hogy boldog legyen mással, és én is élhessek azért mellette, és legfőképp nem tudom nézni a szenvedését. Láttam sokszor kegyetlennek, ridegnek, keménynek, önzőnek, láttam sokszor szenvedő kisgyermeknek, jónak, gyöngédnek, áldozatra késznek. Szegény, édes szívem. Rettenetes tragédiába keveredtünk. Nincs kiút. Igyekezzen meggyógyulni hamar, és dolgozni. Dolgozni a kisgyerekért és dolgozni magáért a munkáért. Megérteni talán sohase fog engem, mert ez a napló semmi. Hangulatok, rendesen a nagyon is elkeseredett perceimből. Azt az egyet talán meglátja belőle, hogy nem akartam magának rosszat soha, hogy a meghalás ellen is küzdöttem mindig. Itt ebből is csak egy-egy órám láthatja, és nem tudhatja, hogy milyen állandó küzdelmet folytattam a halál ellen. […]

Úgy látszik, magának igaza volt, nem szerettem eléggé magát, mert akkor tudnék élni magáért. Kedvesem, nagyon megvetem magam, és tudom, nem érdemeltem az élettől még ennyit se. Jelentéktelen porszem voltam, van ilyen akárhány. Sajnálnia nem szabad engem, boldog leszek, végre lesz békém, nyugalmam, gondolkoznom se lehet többé majd, hála istennek. Úgy szeretném megsimogatni magát úgy, ahogy belül érzek maga iránt. Nem teszem már meg. Sohase tehettem meg, mert mindig voltak gátlásaim. Szomorú dolog egy életet leélni úgy, hogy soha – azon az egyetlenegy éjszakán kívül, amikor szabad voltam, és hittem, hogy most már csak még nagyobb felszabadulás jöhet – nem éltem ki az érzéseimet, a kívánásaimat. […]

 

 

délután 6 óra

Most már nem szabad tovább várnom. Olyan rettenetes, amit Lőrinc ma megmutatott magából. Kértem, mikor el akart menni, hogy ne menjen el most. Elment. Menjen, menjen most már. A mai vacsorát végigülöm még, azután vége. Bözsi nélkül nem tud dolgozni, mondta. Hogy nem haltam meg már régen? Honnan volt ennyi erőm is? Nem szeretem magát, Lőrinc, nem akarom szeretni, hogy ne sajnáljam többé. Gyűlöljön csak maga is engem minél jobban, mondja, hogy bosszút akartam állni magán, azért halok meg. Higgyen gonosznak, önzőnek, kegyetlennek. Mindent vállalok. Minden komiszság volt bennem. Igen. Utolsó önző voltam. Boldog akartam lenni. Igen, sokkal különbnek hittem magam Bözsinél minden téren. Tönkre fognak menni mind, tudom, mert igenis én voltam az erejük mind a kettőjüknek. Nem sajnálom még magát se, mert nem akarom. Utáljon, gyűlöljön csak minél jobban. Nem akarok csak az anyja lenni. Élvezni akartam én is, érzéki vagyok én is. Sajnálom, rettenetesen sajnálom, hogy elnyomtam magamban mindent. Még az érzékeim se élhették ki magukat. Azt hittem, jónak kell lennem, magához ez az egyetlen út vezet. És nem igaz. Véglegesen megbuktam minden téren. Tőlem vett el mindent, még a fájdalmam is, és odaadta Bözsinek. Menjen, szeresse. Nem kívánok semmi rosszat magának, de tudom, hogy jön, látok mindent előre. Ne higgye el, jön majd az idő, akarna maga szeretni még engem, visszasír maga még engem, Lőrinc, szegény, szerencsétlen, gyenge Lőrinc. Gyenge Lőrinc? Velem milyen kemény tudott már lenni hányszor. Hogy nem fogja megbocsátani a halálomat, mert csak magát fogja nézni. Nyugodtan megírhatja majd az újságba, hogy pillanatnyi elmezavarában követte el tettét. Tévedés csak a pillanatnyi lesz. Őrült vagyok egészen már, és nem bírom tovább. Úgy fő bennem minden. Undorodom mindentől, mindenkitől. Miért is beszéltünk ma? Este legalább szebben tudtam volna gondolni magára. Miért nem engedett első nap meghalni, akkor még szép lett volna, mert hittem volna, hogy megváltom magát. Ma tudom, hogy csak elintézek valamit, de nem jól. Látja, még most is sajnálom magát, pedig most nem vagyok szerelmes magába. Mikor du. megsimogatott, becsuktam a szemem, s nem akartam mást hinni, csak azt, hogy szeret, s olyan jó volt haragudni magamra. Egy pillanat volt. Soha, soha boldog nem voltam, semmi nyugtató nincs, amin megpihenhetnék, mikor visszagondolok az életemre. Kizsarolt mindenki, s utána még csak azt sem ismerték el, hogy jó voltam, hogy adtam valamit. Nem fontos, de ez is olyan, ami tud vigasztalni legalább, ha erőt nem is ad. Hogy bírok én este beszélni majd, nevetni? Csak már túl volnék mindenen.

Még meg akarom köszönni magának jóakaratát, amivel azt hitte, kimászunk majd ebből a nehéz bajból. Köszönöm, hogy hitt bennem, mikor eljött hozzám beszélni. Ez volt az egyetlen, ami örömöt is tudott adni. Egy cél legalább, amit elértem. Ne haragudjon, hogy nem az voltam, akinek szeretett volna látni maga mellett. Vigyázzon magára, Lőrinc, minden új nőügyében majd. Amikor majd újra nősül egyszer, szegény kis Klárára is gondoljon majd. Nem beszélek már tovább, minek nehezítsem magának a dolgokat. Ne értesítsen senkit a temetésről. Halálomat ne zavarják legalább az emberek, akik gyűlölnek, akik kizsaroltak, megaláztak, megcsúfoltak. Azt is kérem, gyászruhát ne hordjon se maga, se kis Klára. Komikus, hogy én, aki ilyesmit kinevettem mindig, most mégis szóvá tettem. Nem baj, utoljára még szentimentálisnak is szabad lennem. Isten vele, Lőrinc, utoljára. Megsiratom magát még ma is, látja. Milyen gyenge, nyomorult vagyok. Próbáljon, kedvesem, meggyógyulni. Menjen el okvetlen Miskolczy Dezsőhöz, és utazzon is el okvetlen most rögtön a temetés után. Próbáljon boldog lenni, de legalább nyugodt. Kicsi Klárámnak magyarázza egyszer majd meg, hogy nem is voltam olyan nagyon rossz anyja, csak nagyon gyenge. Még egyszer isten áldja meg magukat kettőjüket, akiket legjobban szerettem egyszer, és élni mégsem tudtam tovább.

Klára

 

Jó volt ma este magával egynek lennem, maga mellett állnom, éreznem. A fenti írás nagyon elkeseredett, én mégis szeretem magát. Isten vele, szívem.

Klára

1928. szeptember 12. éjjel

 

 

Útinapló

 

Indulás Pestről 1928. szeptember 20-án, csütörtökön délután autóval, a Keletiről ½ 5-kor. Platzkarténk volt, tehát helyünk is. Rajtunk kívül még két férfi ült a kupéban. Az egyik fiatalabb, a másik idősebb – nem idős –, fáradtabb, nagyothallott, később úgy vettem észre. Aludt mind a kettő. Hegyeshalom után Lőrinc elkezdett az egyikkel beszélgetni az útról. A fiatalabbal. Nagyon mulatságosan adott mindenféle tanácsot. Németországot dicsérte; rend van, tisztaság, becsületesek az emberek. Minden dicséret mellett is lehetett érezni rajta, hogy egy kicsit lenézi a németeket. Nem demokratikus nép – mondta –, a köztársaságot csak tűrik, nem kívánják. – A másik férfi nagyon nézett engem, persze csak addig, míg Lőrinc beszélgetni nem kezdett velük. Bécsben mind a kettő kiszállt, a fiatalabb előzőleg mindenféle jó tanáccsal látott el bennünket. Bécsben az egyik pályaudvarról a másikra átjutni egy egész utazás. Két óra múlva indultunk Bécsből tovább. Örültünk, hogy ketten maradtunk s majd alhatunk, de erről persze hiába álmodtunk. Nem hogy utasok szálltak be, hanem egy kétgyermekes mama is. Az én oldalamon helyezte el két gyermekét, kinyúlva, fekve. Nagyon rossz éjszaka volt abból a szempontból, hogy aludni nem lehetett. Engem még poloska is csípett, tehát még annyit sem alhattam, amennyit a rossz hely megengedett volna. Szegény Lőrinc nagyon kínlódott. Hosszú lábait nem bírta sehogy se elhelyezni. Végül karját rátámasztotta a maga mellé vett bőröndre, fejét ráhajtotta, s így aludt valamit. Linzben kiszökött, meleg virslit vett. Megettük, utána aludtunk még valamennyit. Salzburgban ki lehetett szállni. Tízperces autóutat tettünk. Nagyon szép város, kis folyó két partján. Most éreztem először, mennyire német város Pozsony. Az egész építkezése német, kapuival, régi házaival. Most már nem aludtunk tovább, hat óra öt perckor indult velünk a vonat Münchenbe. Salzburgból villanymozdony vitt tovább. Nagyon szép vidék mellett mentünk. Az egyik oldal állandóan hegyes vidék, a másik változó. Furcsa volt nekünk látni, a szénát milyen másképp kezelik, mint mi. Egy földbe szúrt karóra rakják, s úgy szárad. Messziről úgy néz ki, mintha emberek állanának sorban. Rétjeik keresztül-kasul vannak hasogatva esőgyűjtő csatornával. A föld messziről olyan, mintha térképet nézne az ember. Az építkezés itt a falvakban is egészen más, mint nálunk. Földszintes ház nincs is talán. A legtöbb ház felső emelete fával van burkolva és elöl középen erkély van a faburkolatból kinőve.

Münchenig az út reggelizéssel, Lőrinc borotválkozásával telt el. Nyolc óra után pár perccel érkeztünk be a Főpályaudvarra. Előzőleg vagy három pályaudvar mellett ment el a vonatunk. Ez a része a városnak csúnya. Gyárváros kinézése van. Piszkosnak hatott, az ablakokban még az emeleteken is kilógatott mosott fehérneművel. Egyetlen üdítő látvány volt a befutásig egy nagy kertészet. Rengeteg virágzó virággal. A ruhatárban leraktuk a csomagjainkat, és elindultunk járkálni. A Rundfahr autóbusz csak ¼ 10-kor indult, addig mi nézegettünk gyalogosan. Egy templomban bent is voltunk, futólag csak. ¼ 10-re visszamentünk az autóbusz indulási helyére. Majdnem tele volt már. Négy márka ötvenet kértek a Rundfahrért személyenként. Drágálltuk. Gondolkozás után azonban mégis beültünk. Az autóbusz elején megállt a kísérő ember, és megafont tartva a szája előtt magyarázta a látnivalókat először németül, bőven, utána angolul rövidebben. A Goethe-szobor előtt lefényképezték az autóbuszt, a fényképet visszafelé megkaptuk. Lőrinc rajta van, én kiestem a képből.

 

(München és Ulm között a vonaton.)

(Most már Lőrinc diktálja tovább, jobban mondva, közösen visszagondolunk az útra.)

Amit az autóbusz-körút alkalmából láttunk, az olyan sok és sokféle, hogy nem tudjuk részleteit külön észben tartani. Térképről és az épületek nevét látva azonban mindenre emlékezhetünk. Láttuk az egész Münchent, rengeteg szépet, érdekeset és hatalmasat, de a végén már mulatságos volt hallani, hogy ez és ez az épület ennek meg ennek a római, berlini vagy egyéb momentumnak a kópiája. De azért ennek a kopírozásnak is lehet valami értelme, hiszen olyan sok az eredeti is és oly sok errefelé a pénz, tehetség és az ember!

A körutazás után visszamentünk a Frauenkirchébe és azokba az utcákba, ahol már az autózás előtt jártunk. Néztük a boltokat, az utca életét, az otthonitól eltérő árukat, berendezéseket, rémüldöztünk a sokféle Bräurei láttára, aztán kerestük sokáig a Hofbräuhausot. Szörnyű nagy pinceszerű, földszinti csarnoktömeg, fapadok, asztalok, páholyszerűen, minden sötétbarna, az embert nem nagyon sietnek kiszolgálni, vagy talán mi nem ismertük a szokásokat, elég az hozzá, hogy alig bírtuk megkapni régóta kívánt fehér virslinket. Úriemberek és egészen nyomorúságos alakok ültek mindenfelé, és másfél arasz magasságú szürke cserépkorsóból itták a Hofbiert. – Nem volt nagy lárma és különösebb tolongás, hiszen délelőtt voltunk, és az élet este, munka után kezdődik. Ahogy ott a termek közt ténferegtünk, az egyik pulton óriási söröskorsó állt, nagyított mása az asztali korsónak, szürke cserépből, akkora, mint két egymásra tett hordó. Érdekes volt a retekszeletelő gép, amelyből igen vékony forgács-szalaggá vágva jött ki a retek fehér bele, összetekerve és körbe nyomva, mint egy rózsa. A Weisswurstel mellé mi csak fél-fél korsó sört mertünk rendelni. A Wurstelt alig bírtuk megnyúzni, a sörből még hagytunk is, egyik se ízlett igazán.

A Hofbräu meglátogatása előtt a Marienplatzon rettentő forgalom, összetorlódott autók, villamosok, a járdán és járdaszigeteken összegyűlt kíváncsiak között vártuk és megnéztük a tizenegy órai harangjátékot az új Rathaus tetején és homlokzatán. Sokféle táncoló figura, bolondság az egész, s noha a Glockenspiel szép (most hallottunk először ilyet életünkben), az ember nem érti, hogyan kerül az ilyesmi egy modern világvárosba.

Kék villamosok, szép sötétzöld taxik. Rendkívüli tisztaság.

Nagyon elkésve indultunk a pályaudvarra, taxin. Kint nagyon könnyen boldogultunk, mert az óriási pályaudvar, amely egyúttal fantasztikus áruháza is mindannak, amire utazónak szüksége lehet, nagyszerűen eligazít mindenkit a maga helyére.

D-vonaton indultunk Stuttgart felé.

 

 

Ulm

 

A vonaton Lőrinc nagyon élvezte a billegő üveggömbből kicsöppenő folyékony szappant. Sokáig beszélgetett egy düsseldorfi púpos kereskedővel. Magyarországról, Horthyról és az elszakított területekről. Itt a vonatokon az étkezőkocsi pincérei sorra járják a vagonokat, hozzák a teát, kávét, sört, sőt akármit lehet rendelni. Minthogy azonban mi semmit sem rendeltünk, még mindig nem tudtuk meg, milyen rettenetes a német kávé.

Szép, kellemes hegyvidék. Sokáig mentünk a Duna mellett, amely egyre kisebbedett, gyerekesedett, visszafiatalodott olyan szerény folyócskává, hogy nem is ismerhet rá pesti ember.

Találomra – Augsburg helyett – Ulmban szálltunk ki. Volt 2-3 óra szabad időnk, a D-vonat és az utána jövő Eilzug közt.

Holminkat a ruhatárba, csak az esernyő jött velünk.

Az állomás előtt szép, kedves tér, balra a posta, négy irányba rengeteg dróthuzal kötelekkel a tetején, jobbra a Rusischer-Hof.

A rendőr eligazított a Münster felé. Villamoson be a főtérre.

Húsz pfennigért meg lehet nézni a Münster belsejét, egymárkás belépőjeggyel a toronyba is fel lehet menni. Nem tudtuk, mire vállalkozunk, és leszúrtuk az egy-egy márkát.

Valami nyolcadfélszáz lépcsőfok volt előttünk. Körbe-körbe, hogy beleszédül az ember szeme, feje és gyomra. A torony kis ablakain egyre jobban tágul a Münsterplatz négyszögletes képe. Mire az első stációig elértünk, minden ember és autó kis hangya és bogár volt odalent, és egyre jobban bent voltunk a vékony, hegyes kőszilánkok labirintusában.

Nem tudom, milyen magasságban, oldalt tettünk pár lépést a templom külső folyosóján. Már innen szédülni lehetett. A folyosó másik végén újra fölfelé. Kifulladva érkeztünk a toronyőr csengőjéhez. Már láttuk a harangokat, és oly fáradtak voltunk, különösen én, Klára, hogy azt hittük, fent vagyunk.

Jött a toronyőr, kedves, öreg bácsi, aki már évtizedek óta itt lakik, és megvigasztalt bennünket, hogy még csak a felénél tartunk ennek az égbe kapaszkodó lutheránus templomnak. Én nem akartam tovább menni, de Lőrinc ment, s én is mentem.

Egyre keskenyebb volt a torony, egyre szélesebb a kilátás, egyre ijesztőbb a mélység. A kis ablakokon keresztül mindenféle groteszk kőfigurák. Megint elértünk egy emeletféle helyre, ahol folyosó futott körbe, minden oldalról szétnéztünk, bámultunk, émelyegtünk. A toronyőr ide már nem jött velünk, de már lent, mikor a torony felénél jártunk és kihajoltunk, féltett engem – úgy látszik –, mert a kőkorlátnál megölelt, tettyegetett, egyszóval vigyázott rám, hogy le ne essem.

Lőrinc már kevésbé vigyázott rám, sőt egyáltalán nem.

Ezen az újabb platformfélén, ahol leültünk pihenni a kőre, Lőrinccel majdnem összevesztünk, mert ő tovább akart menni, és tovább is ment, engem egyedül hagyva az esernyővel. A nevünket azonban fölírta, mint a többi csavargósiheder, valahol a falra. Sose fogjuk megkeresni ezt a följegyzést még egyszer.

Innen már középen kanyargott fölfelé a lépcsőtorony, melyet oldalt egyre összébb hajló, vékony kőívek kísértek felfelé. Erről nagyon szép fényképfelvétel van abban a könyvben, amelyet Lőrinc vett az ulmi Münsterről, és amely minden tudományos és szakszerű tudnivalót oly kitűnően elmond a templomról, hogy mi meg se próbálunk másfél órás kalandunk alapján belekontárkodni a mondókájába. Én csak alulról láttam, a kövön ülve, hogy Lőrinc ki-kinéz egy-egy ablakon, aztán eltűnik. Egészen fölment, csak az utolsó 18 métert nem tette meg. Ezt a végső toronyrészt különben is csak kívülről lehet megmászni.

Neki nagyon tetszett a nagy magasság, a kilátás, az egész város abból a repülőgépnek való magasságból, de ha tudta volna, hogy én – indokolatlanul – mennyire féltettem, és mennyire a magam kívánsága ellenére jöttem fel eddig is, biztosan nem ment volna feljebb. Ezt mondom én, és ő most is hozzáteszi, hogy de bizony fölment volna. A toronyőr és a nyomtatványok azt mondják, hogy ez a torony a világ legmagasabb kőtemplomtornya, 161 méter.

Visszajövet a toronyőr szobáiban, szerény középmagasságban, pihentünk egy kicsit, beírtuk nevünket az emlékkönyvbe, vettünk pár képeslapot (egyet később elküldtünk a kis Klárának Stuttgartból, megjelölve a különböző pontokat, ameddig fölmentünk), megnéztük az ott berámázva lógó képeit a világ egyéb nagy dómjainak, aztán lefelé indultunk.

Lefelé is szédelgős volt az út, de sokkal kevésbé fárasztó, mint vártam.

Bementünk a Münster belsejébe is, leültem egy padba pihenni. Az egyik falon volt vagy húsz rézpajzs az elesett würtembergi katonák emlékére. Bejártuk a templomot, de ami ott van, azt jobban elmondja a könyv. Nekem, mint katolikusnak, feltűnt, hogy a padok a középső szószék, és nem az oltár felé igazodtak és lépcsőzetesen emelkedtek. Szép üvegablakok, sok történelmi szobor, apostolok, Gusztáv Adolf stb.

Rogyadozó lábakkal indultunk sétára az óvárosba.

Három–hétszáz éves, kedves, érdekes, zegzugos házak, itt-ott bástyarészek, fantasztikus idegenség, meseszerűség. Egy kis térkép vezetett. A városháza tele freskókkal. Gyönyörű szökőkútra emlékszem, aztán a városi múzeumra. Az egyes házak nevét külön nem tudom, annál kevésbé, mert azóta már sok városban láttam középkori városrészeket, és együttesen érzem hangulatukat és szépségüket. Ulm mindenesetre olyan város, ahová mindig szívesen visszajönnénk. Igaz, hogy csöndes, mozdulatlan hely, aligha alkalmas ambíciók keltésére. Itt inkább csak álmodozni lehet.

Egy patikában ajakzsírt kellett vetetnem Lőrinccel, mert a szél kifújta a számat. Egy szép tiszta üzletben szőlőt és nagyszerű körtét is vettünk, és egy városbeli péknél kenyeret.

Ezután a Blau folyó egyes részeit néztük meg, láttuk a zsilipet és azt a városrészt, amelyet Kis Velencének neveznek az itteni festők, aztán egy öreg bácsi a régi várfalra épített sétányig kalauzolt bennünket, és megmutatta, hogy a Duna partján hol épül az új sétány. A várfal-korzón kertek között és a villanegyeden át mentünk vissza a vasúthoz, közben rémséges uzsonnát ettünk egy cukrászdában. Ez volt első és sajnos nem utolsó kávéuzsonnánk Németországban.

Ruhatár, Eilzug, melyen semmi hasznát nem vettük zuschlagunknak. Alaposan bevacsoráztunk az uzsonna mellé, Lőrinc vizet szerzett még Pestről magunkkal hozott kristályvizes üvegünkbe. Aztán néztük a sváb hegyeket, gyönyörű vidéket, sok-sok-sok szép kis várost, melyek közül nagyon soknak végződik -nigennel a neve, az egyre sűrűbb és nagyobb ipartelepeket, a kisvárosok nagy pályaudvarait, az egészen impozáns Cannstadt éjszakai fényeit, és elszörnyülködtünk, mikor úgy nyolc óra tájban befutottunk Stuttgart új, óriási pályaudvarába.

Ulmhoz: A régi városban csodálatosan szép volt a freskókkal díszített városháza s a mellett egy komplikált kis szökőkút.

(Rothenburg)

 

 

Stuttgart

 

A stuttgarti pályaudvar egészen modern, pár esztendős épület, rettentő magos és tágas, piros téglából épült, kívülről szürke kő. Az egyik felén nagy, négyszögletes torony áll, ahová lift visz föl. Rendkívül nagy arányok, nagy, egyenes vonalak, az ember, ha ilyet még nem látott, csak csodálkozni tud, és azonnal érzi, hogy valami rendkívüliség fogja meglepni az egész városban.

Példátlan tisztaság és rend.

A pályaudvari Fremden-Bureau-ban a Frank Hotelbe telefonáltak és szobát foglaltak. Előzőleg kérésünkre csaknem egy Christliches Hospitzba kalauzoltak, amelyek különben egészen rendes, kitűnő, a normálisnál olcsóbb szállodák.

A pályaudvar óriási, leegyszerűsített formákban épült frontja és egyetlen körívben két-három emelet magasságnyira felnyúló bejárata megint ijesztő és sokat ígérő modern látvány. Előtte magas, lapos épület, széles frontban, csupa derékszög, erősen kivilágítva függőlegesen és vízszintesen futó lámpasorokkal és fénycsövekkel. Ez a Hindesburgbau és a Planetarium. Nagy kávéházak, áruházak, minden hihetetlenül kivilágítva.

A Friedrich-strassen volt a szállodánk. Rendes és tiszta. Mellette nagy portáléval a Victoria szálló. Azt hittük, veszedelmesen elegáns és drága hely, de később észrevettük az apróbetűs hirdetést, Christliches Hospitz. Elhatároztuk, hogy valamelyik városban föltétlenül megtapasztaljuk ezeket a keresztény helyeket, azonban valahogy ez mindig elmaradt.

Megmosdottunk, s miután már a vonaton megvacsoráztunk, azonnal beindultunk a városba.

Óriási modern épületek leptek meg mindenfelé, vízszintes és függőleges fényreklámokkal a sötét éjszakában. Az Ufa-Palast is ilyen épület. Szétnéztünk a hallban, az egyik plakát vasárnapra a Rajnáról hirdetett nagy tanítófilmet, bemutatva a folyót a forrásától a torkolatáig. Sajnáltuk, hogy rajnai utunk előtt előre még nem láthatjuk azokat a vidékeket, amelyeken át fogunk utazni.

Ferdén szemben ismét óriási épület és fények: még egy Ufa-mozi. Ennek az oszloptornácos épületnek a fő frontja már a főutcára, a Kaiser-strasséra esik, az épület maga a Königsbau. Szemközt vele nagy park, s mint térképről tudtuk, a régi meg az új vár. Ez a Kaiser-strasse már teljesen modern út, olyan forgalmas, olyan ragyogó, amilyen Pesten egyetlen sincs. Fény, fény, fény, tükörszerű csillogás mindenfelé, reklámok, szikrázó kirakatok, tompított fényű lámpák tömegéből eredő, rejtett, modern megvilágítások, rengeteg ragyogó tiszta, kivilágított fehér villamos. Ha hátrafelé néz az ember, az utca elején szürke fénytorony, mint később rájöttünk, a Bahnhofsturm, amelyet éjszakára kívülről megvilágítanak. Az utcán mindenféle jelzés, irányítás, tábla, mind különböző fényjelekkel.

Egészen felvillanyozott az a sok villany, és bármilyen fáradtak voltunk, szédelegve mászkáltunk Stuttgart utcáin. Az a két ügynök, aki Bécsig velünk utazott, szép, kedves, jelentéktelen városnak írta le Stuttgartot, mi is ilyesmit vártunk, annál nagyobb volt tehát meglepetésünk e sok modernség láttán, mely egészen világvárosinak mutatta Stuttgartot, olyan városnak, amely valahogy messze előreugrott az időben, és ötven évvel megelőzte Pestet.

A Kaiser-strassén láttuk az első felhőkarcolónak szánt épületet, a nyolc-kilenc emeletes Mittnachtsbaut. Ez már semmi kétséget nem hagyott az iránt, hogy Stuttgart bedőlt a Bauhaus-féle építészeti stílusnak. Óriási áruház ez a Mittnachtsbau, irodák is lehetnek benne. Szép, modern árúk, mindenféle óriási tömegek, leegyszerűsített kubista rendezésű kirakatok, nagy üvegtáblák, rengeteg fény és elegancia. Itt a nők is sokkal rendesebbek, mint Münchenben. A modernség az egyik helyen művészi szép, a másik helyen sivár és lélektelen. Maga a Mittnachtsbau – a neve villannyal föl van írva a tetejébe – éjszaka szebb és impozánsabb, mint nappal.

Stuttgartban láttuk az első nagy Tietz-áruházat.

Egy palota tetején épp akkor, amikor fölfelé mentünk a Kaiser-strassén, vetítette egy villanyújság, hogy Hugo Stinnest szabadon bocsátották.

A sok szédítő fény végül beszédített egy moziba is, a Kammer-lichtspieltheaterbe, ahol egy jó, modern kalandorfilmet láttunk (der Unüberwundliche).

Tizenegy-fél tizenkettő táján jöttünk ki a moziból, kis kitérőkkel mentünk visszafelé ezen a fénylő utcán. Kitérőink néha már a régi városrészbe is elkalandoztak, és egyszer vaktában egy csodálatos térre jutottunk, a Marktplatzra, a városháza elé.

Talán egypercnyire sincs ez a tér a Kaiser-strasse modern fényeitől. Meglehetősen sötét mellékutcákon értünk oda – itt van a [üresen hagyta] is –, és egyszerre egy másik mesevilágba kerültünk. Körös-körül azok a háromszög homlokú, magas, fagerendás, emeletenkint egyre előrébb hajló, régi német házak állanak, amelyeket eddig csak képről ismertünk és itt egyáltalán nem vártunk. Leírhatatlan szép volt a hatás, leírhatatlan szép a kontraszt is, amely egyáltalán nem bántott, hanem inkább e város életének változatosságát, gazdagságát mutatta. Ezen a téren most, éjféltájban, inkább csak sejteni lehetett a formákat, de a régiesnek épített új városháza, amely a tér egyik oldalát teljesen elfoglalja, ragyogott a fényben: két oszlopra erősítve hat nagy reflektor világította meg.

Alig bírtunk hazaindulni, annyira lefogott a kép, oly sok részletet lehetett mindenfelé felfedezni. Szállásunkra kis kerülővel a kastélypark mellett, aztán a Kaiser-strassén át a pályaudvarhoz lekanyarodva mentünk vissza. A fejünk és szemünk friss volt, és kíváncsi, de már mozogni is alig bírtunk a fáradtságtól.

Másnap, szombaton, megreggeliztünk a szállodában. A reggeli 1,40-be került személyenkint, dühöngtünk a kávé miatt, amit különben többé egyetlenegyszer sem rendeltünk Németországban, de a többi, vaj és dzsemmek nagyon kitűnő és bőséges volt, s ebédnek is beillett.

Ismét séta, térkép alapján. A már ismert úton indultunk a Neues Schlossig. Szörnyű nagy forgalom és rend. A nagy modern házak kevésbé hatásosak a józan nappali világosságban.

Park, szökőkutak, vár, belül gyönyörű kert fehér szobrokkal, a másik oldalon kiállítás: Stuttgart székkiállítást tartott éppen. Mi csak egy ablakon át kukkantottunk be, megnéztük a Neckar-strassén a színházat s az előtte lévő szép nagy kutat és szobrait, a környéken lévő palotákat, aztán villamoson ki akartunk menni a Villa Berg-hez, egy szép kirándulóhelyre.

Csak a Stadthalléig jutottunk el, amely megint egy nagy, piros-fehér kubista épület. Motorversenyt hirdettek benne vasárnapra. Lehet, hogy céljának nagyszerűen megfelel, de bizony, kívülről nekem egyáltalán nem tetszett, s Lőrincet is inkább csak az érdekessége és újszerűsége foglalkoztatta. A villamossal próbáltunk ugyan továbbjutni, de valami rejtélyes torlódás támadhatott a kanyarodón túl, mert egyszer csak megálltunk, megállt minden forgalom, autók, autóbuszok, teherautók, villamosok, biciklisták tömege ácsorgott egymás mögött végtelen sorban és példás rendben a Neckar-strassén és a mellékutcákon, s mi nem mehettünk sem előre, sem hátra. A Liszt-Denkmalnál befordultunk a nagy Gartenanlagék felé, hogy talán ott kapunk visszafelé induló taxit, de sehol semmi. Csak privát autók serege befelé a városba és álldogáló járművek kifelé. Gyalog rohantunk vagy egy kilométert, aztán még jó darabot ismét a Neckar-strassén, míg végre jól fönt egy elágazásnál a 4-es villamost elfoghattuk.

Ezen mentünk be az Altstadtba, ismét megnéztük ezeket a csodálatos házakat, néhány vénséges templomot, a Leonhardskirchét, a városházát. A villamos először tulajdonképp tovább vitt, mint akartuk, de ennek csak örülhettünk, mert különben nem láttuk volna a Tagblattbaut, az újságtornyot. Ez már igazán felhőkarcoló, úgy emlékszem, tizenhat emelete van, keskeny, fehér épület, fekete kockaablakokkal, nagy üvegtáblákkal, kubista erkélyekkel. Szép, érdekes, egyáltalán nem ijesztő. A környékén is épült éppen egy áruház ilyenfajta stílusban, félkör alakú sarokkal az utcára.

Még mászkáltunk a régi városban, elsiettünk a tegnap megnézett házak, templomok és a régi Schloss mellett, s rohantunk a szállodánkba, onnan a vasútra. Sajnáltuk, hogy nem tölthetünk jó néhány napot ebben a régi és extramodern városban, amely oly nagy meglepetés volt számunkra. Szerettük volna látni még, legalább futólag, a nevezetes Weissenhof-telepet is, ahol a lakáskiállítás alkalmával egész kis városrészt építettek az északi pályaudvaron túl modern építészeti stílusban, de erre már nem volt idő. Különben is, az eddigiek, főleg a Mittnachtsbau és az újságtorony alapján, körülbelül elképzelhettük már, milyenek lehetnek a weissenhofi házak. Egészen váratlanul aztán a vonatról, nem is nagyon messziről, megláttuk ezt a telepet is. Fényképen jobban hatnak ezek a házak, mint a valóságban.

Negyedórát még nézelődhettünk a nagyszerű stuttgarti mintapályaudvaron, majdnem föllifteltünk az előcsarnokból a Bahnhofsturmba, Lőrinc a postára ment, egy ulmi levelezőlapot feladtunk a kis Klárának, aztán beszálltunk a heidelberg–frankfurti D-Zugba. A pályaudvarból, bentről, 15 sínpár fut ki; minden utas az előcsarnokból csak a maga vonatjához indulhat, szóval 15 portás és ellenőr irányítja helyére a közönséget. Óriási számok és táblák adnak útmutatást.

 

 

Heidelberg

 

Stuttgartban a nemdohányzó szakaszban, ahol még lehetett helyet kapnunk, az utasokkal kötött hallgatólagos megállapodás alapján vígan lehetett cigarettázni. Megebédeltünk a kis kofferból, aztán néztük a vidéket, Schwarzwald északi nyúlványait, rengeteg gyártelepet, falu nagyságú kis városkákat, amelyekben csak két- és háromemeletes házak vannak. Alagúton is mentünk át, és egy magas viadukton, amelynek csak az alattunk lévő rétre vetítődött árnyékát láttuk – érdekes kép volt. Egyszer felfedeztük a Salamander cipőgyár telepét, s mindjárt az út elején láttuk a vasúttól balra a weissenhofi telepet, és láttunk egy piros tetős új városrészt is a domboldalon, ez azonban már normális házakból állott.

Mehettünk volna nyugat felé egész a Rajnáig, Karlsruhéig, azonban egy másik vonalat választottunk, hogy megnézhessük Heidelberget. Jegyünket a kalauz egy ceruzavonással érvényesítette arra a vonalra – hogyne, hiszen így nyert rajtunk a vasút. Mi viszont időt nyertünk.

(Utólag följegyezhetem még, hogy Stuttgartból rengeteg sín fut ki kettesével-hármasával különböző irányban hajolva szét, különböző magasságban egymás fölött és alatt, úgy nyílva szét, mint egy fekete vaslegyező. Szép volt, szép kép az a sok sín; Kölnig nem is láttunk hozzá hasonlót.)

Három óra tájban érkeztünk a heidelbergi pályaudvarra. Nem nagy város, körülbelül [üresen hagyta] lakosa van, de az állomása a mi felfogásunk szerint óriási. Egyáltalán a német pályaudvarok igen impozánsak, gazdagok, majdnem mindenütt a föld alatt kell folyosókon menni különböző Bahnsteigokra a sínek közé, és a legnagyobb helyeken is azonnal magától eligazítódik minden idegen, oly okosak és sűrűk az útmutató feliratok. Akármilyen kis helyre ér is az ember, meglepi a nagy forgalom. A nagy menetrendtáblán Heidelbergben pl. azt olvastuk, hogy innen a szomszédos Mannheimbe naponta 50-60 vonat indul, pedig ez csak egy irány.

Csomagjaink megint a ruhatárba, á 20 pfennig, a Verkehrsbureauban megmondták, mit nézzünk meg, s mikor indulhatunk tovább, aztán indultunk. Villamoson be a városba, szűk, de élénk, csupa-bolt utcák mindenütt, igen sok a conditorei, sok természetesen a régi szép ház is, de ezeket külön nem volt időnk nézegetni, s különben is láttunk már elég ilyet ahhoz, hogy ne lepjen meg akármi.

A Stefanskirchén túl a Kornplatzon leszálltunk. Innen pár lépésnyire van a Schwebebahn induló állomása. A várba lehet felmenni, s még magasabban levő kirándulóhelyekre. Az előcsarnokban sok emléktárgybolt.

Balra és fölkanyarodva gyalog indultunk a hegynek, mert a viteldíjat sokalltuk. Útközben fotográfus kínálkozik. Meredek út, öreg falak közt fölfelé, aztán omladozó, boltíves kapuk és kapumaradványokon át terasz, szép kilátással. Szemközt és jobbra hegy, mögöttünk a vár és a várhegy, a völgyben a város és a Neckar folyó. Elhatároztuk, hogy lemegyünk az Alte Brückéhez, de a szemközti hegyen levő Philosophen-weg végigsétálásáról, amit a kilátás miatt ajánlottak, le kellett mondanunk.

A várterasz egyik kőpadján megpihentünk, nézegettük a kőkorlát mellől a tájat, aztán újabb kapun át bementünk az udvarra. Meglehetősen sok látogatója lehet ennek a várnak. Mindig – idegenek, helybeliek, diákok és diáklányok.

Az udvarról most már belülről láttuk az egyik épületszárny háromemeletes belső oldalfalát, ablakokkal és szobrokkal, amely mögül hiányzott a megfelelő kastélyrész. A többi oldal részben vagy egészben megmaradt, azon a pár levelezőlapon, amit vettünk, lehet látni nagyjából mindezt. Az épen maradt részekre egymárkás belépődíjjal engedik csak be az embert.

A kasszánál, az udvari épület egyik sarkán, amelynél egy mély kút is van és körötte a falakon sok száz éves térképek a régi „Heidelbergá”-ról, megváltottuk a jegyet, tíz perc alatt egész csoport gyűlt körénk, s jelentkezett a Führer, aki sorra fölnyitotta a lezárt várrészek kapuit, vezetett föl és be az emeleteken, szűk lépcsőkön, teraszokon, csak alapjaikban megmaradt szobákon, régi szobrokkal tele termeken, a régi várkonyhán, majd a franciák által félig felrobbantott lőportorony maradványain keresztül. Mindenütt kiadósan magyarázta a történelmi vonatkozásokat, de az ilyesmit nem elég egyszer hallani. A romba dőlt részek után az épen maradt szárny termeit, berendezését, képeit, bútorait, kályháit, ajtait és a kápolnát néztük meg. Ismét sok magyarázat, amiből csak a hangulat maradt meg bennem. Már én is eléggé jól értettem a német előadást. Kis időre közben megeredt az eső.

Mielőtt ebbe az utolsó épületrészbe mentünk, az udvaron az egész csoportot lefényképezték, szokás szerint azzal, hogy mire visszatérünk, meglesz a kép. Meg is volt, vettünk belőle.

A körút befejezéséül a pincébe vezettek be bennünket, ahová egyébként 20 pfennigért külön is be lehet menni. Itt volt a vár borraktára. Van egy sok száz éves kis hordó és egy csaknem két emelet magos és megfelelően széles iszonyú nagy hordó, amelybe több mint kétszázezer liter fér, a kicsire azt mondtuk, hogy ilyet Budafokon is láttunk a mezőgazdák pincéjében, de a nagy hordó előtt mégis tisztelettel álltunk meg. Természetesen be van építve alul és oldalt. Minden pánt a dongáin egész gerenda. Oldalán lépcsőn kapaszkodnak fel egy négyszögletes, korlátos platformhoz, amelyen táncolhat egyszerre vagy tíz pár. Lőrinc bolondozott és dobogott lábával a nagy hordó fejetetején, aztán megint lejöttünk, és megnéztük egy Perhet nevű régi törpe udvari bolond faszobrát a hordó előtt. Van a szobor mellett a falon egy szekrény is, ha ennek a fogantyúját alul meghúzzák, az ajtaja kinyílik, és kiugrik belőle egy mókusfark, és megszólal egy csengő. Ilyenkor az asszonyok ijedten sikoltoznak és nevetnek. Lőrinc, persze, meghúzta a fogantyút.

Megint elüldögéltünk a teraszon, nézelődtünk, majd indultunk lefelé, zsebünkben a kész fényképpel (1 márka), amelyhez útközben vettünk néhány képeslapot. A bolt, ahol a lapokat kiválasztottuk, üres volt, és tulajdonosa, egy öreg néni, sehogy sem akart előkerülni, hogy átvegye a pénzt. Kár, hogy nem vettünk rendes fényképsorozatot. (Stuttgartról egyáltalán semmi képünk nincs!)

Lent megnéztünk egy kettős hársfasorral körülvett négyszögletes teret, melynek közepén szökőkút volt, aztán a templom mellett mentünk a folyóhoz. Hatalmas, vén, toronyszerű kőoszlopok, s fölöttük ívkapu áll a hídfőnél.

Felmentünk a híd közepéig, nézegettünk fel a várra, és végig a folyón. Mindenfelé élénk élet, építkezés, fejünk fölött egy repülőgép keringett.

Gyalog és villamoson vissza az állomás mellé, meg egy kis séta különböző boltok előtt, aztán mentünk a vasútra.

Személyvonaton tovább Mannheimba, ott átszállás. Hét sínpár fut itt egymás mellett, olyan nagy a forgalom. Mannheimből csak a pályaudvart láttuk. Már sötétedett, mikor átrobogtunk a Rajna-hídon Ludwigshafenba, ahol kocsinkat Eilzughoz csatolták.

Ludwigshafen rettentő nagy ipartelep lehet, eszünk ágában sem lett volna megnézni, még ha lett volna is rá időnk. Itt kezdődött a franciák által megszállott terület, itt láttuk az első kék ruhás francia katonákat, francia katonai feliratokat.

Kupénk egészen megtelt, útitársaink szörnyen füstölték a komisz német dohányt. Átmentünk Wormson, de már oly sötét volt, hogy a dómot messziről sem láthattuk. Az itt-ott előcsillanó Rajna az ablakhoz csalogatta az utasokat és bennünket is. Utazás a sötétben. Nierstein állomás nevét később eszünkbe idézte és megjegyeztette velünk az itteni jó bor. Fél kilenc tájban befutottunk Mainzba.

(Nürnberg, Hotel A. Dürer)

 

 

Mainz

 

Pályaudvar, régi épület, francia katonák és tisztek. A Verkehrsbureau már csukva; a portás nem nagyon tud szállodát ajánlani. Az egyik aranyzsinóros-sapkás hotelszolga nagyon ajánlja a Hotel Weisst, egész a közelben. 3,50 M személyenként.

Megyünk. A szállodát renoválták, ma nyílt meg az új tulajdonos vezetése alatt. Tűrhető szoba. Mint tegnap, megmosakszunk, és indulunk sétára.

Ezzel a várossal kissé mostohán bántunk, de nem érdemelt volna sokkal többet (?). Régiség akad itt is, hogyne, Dóm, Stefanskirche, családi házak, talán egyéb is, de nekünk Mainz csak szállásnak kellett.

Gyalog mentünk be a város közepébe. Építkezések. „Cercle des officiers.” Az épülő és javítás alatt levő házakat itt (és egész Németországban) egészen körüldeszkázzák és körülponyvázzák, úgy, hogy ebből a sokszor négy emelet magasságú pólyából nem hull ki semmi törmelék és por az utcára. Nincs is itt piszok sehol.

Boltok csukva. Kirakatok, mint másutt. Vidéki város, alighanem unalmas. Milyen olcsók errefelé az esernyők!

A Dómot is javították.

A színház előtt Gutenberg szobra.

Bent pedig éppen Georg Kaiser Papiermühlé-jének harmadik felvonását játszották. Kár, hogy lekéstük. De Heidelberget futólag is látni mégiscsak többet ér, mint egy színdarab.

Mászkáltunk vagy egy órát, kerestük a gyengén megvilágított éjszakában a Rajnát. Végre egy úr eligazított – épp mellette jártunk. A parton jó szállodák, bor- és sörházak, szép Stadthalle, bent koncert és nagy szabad térség, majd az ún. Tor-ok, régi kapumaradványok. Megnéztünk néhány kikötő-stéget, megkerestük a Köln-Düsseldorfer állomását, kinéztük a menetrendből időbeli és pénzbeli tudnivalóinkat, és indultunk vissza.

Meglehetős hideg volt már, Klára fázott. Kb. 11 óra éjjel. Terveztük, hogy a nagy, lámpafényes hídon átmegyünk még a túlsó oldalra, csalogattak a sötétben ragyogó, hídmászó villamosok, de fáradtságunk győzött. Villamos azonban nem jött. Szerencsére. Mert így gyalog indultunk vissza a Hotel Weissba, s betévedhettünk egy igen érdekes helyre.

Az éjszakai halott városban zene szólt. Megkerestük: „Bräuhaus zum Roten Ochs”. Bementünk, hadd lássuk a hétvéget ünneplő németeket igazi otthonukban.

Rémes füst, zsúfolt terem, a belső is tele piros, egészséges, hangos, nevető, röhögő férfiakkal és nőkkel, kispolgári alakokkal. Itt-ott francia egyenruhák. Hely sehol sincs, mozdulni se lehet. Mégis leültettek egy már körülült asztalhoz. Sört, kaviárral belegtes Brotot és Schinkenbrotot rendeltünk. Jó volt. Martinbräu.

A terem egyik oldalán kabarézenészek és kabarészínészek pódiuma. Öt zenész, de a zene hangos, döngő, jazz-erejű ritmusa túlharsogta a 2-300 ember zsivaját. Kuplékat, népdalokat játszottak (férfiak, nők), és előadtak egy vad féltékenységi rémdráma-komédiát, melynek folyamán a férj egy ártatlanul gyanúsított szerelmest szörnyű üvöltözés közben végigkergetett a zsúfolt lokál asztalai között, ahol a kiszolgáló pincérlányoknak (női Herkulesek) is alig lehetett már mozogniuk. Mindegy: annál nagyobb a közvetlenség. „Kontaktus a közönséggel.” Óriási siker. Egy kövér komikus, népies figura, vadásztollas kalapban, derék, jámbor mamlasz, minden szavával megnevettette a két termet. És közben rémes zsivaj, nyüzsgés, ki és be, állandó torlódás, füst, evés, ivás, röhögés, taszigálódás, színészek ordítása, zene harsogása, dobok és cintányér – végeredményében igen robusztus és szelíd mulatság. Nagyon érdekes és kedves.

A falon Wagner Richard arcképe.

Fél egyre járt az idő, amikor fizettünk és hazaténferegtünk, egészen felvidulva a mások vidámságán.

Mainzból tulajdonképp ezt a víg szombat estét őrizzük csak. Ilyesmit másutt nem sikerült – biztosan csak véletlenül – látnunk és hallanunk.

És reggel, jó későn ébredve, villamoson siettünk a köln–düsseldorfi hajójához.

Jegyváltás. A Vaterland ½ 11-kor (vasárnap, szept. 23.) indult velünk Koblenz felé. Ez volt a nyári hajózás utolsó napja a Rajnán.

(Nürnberg)

 

 

A Rajnán
(Mainztól Koblenzig)

 

Késő ébredés, csomagolás, a Bahnhoftól gyalog, majd villamoson a Rajna-partra, miközben még egyszer láttuk a múlt éjszakai keveset Mainzból, jegyváltás és beszállás a köln-düsseldorfi hajóhídján.

A Vaterlandon utaztunk, nagy fehér, háború után épült hajón, amelyre kétezernél több utas felfér.

Csomagunk a ruhatárba, helyet keresünk, többféle szalonban, a fedélzet üvegablaksorral védett első részén, de az idő hűvös, így nagy gyáván bebátorkodtunk a drágának látszó hatalmas étterembe.

Megreggeliztünk, majd rajnai bort rendeltünk (Niersteiner Dom 1925).

Elmentünk az óriási wiesbadeni vasúti híd alatt, jó ideig sík vagy csak hullámos volt a táj, úgyhogy a nagy víziforgalmon kívül más érdekesség egyelőre nem volt. Nagy vontatógőzösök föl és alá, német, holland, francia hajók, amelyek hosszú drótkötélen egymás mögé akasztva szörnyen elnyúló sorban hét vagy még több uszályhajót is húztak maguk mögött. A Stinnes felirat igen sokon szerepelt.

Jobbra és balra szép faluk, tornyok, falak, amelyeket pontosan elmondanak térképeink és a Griebens-féle „Rhein”-füzet.

Wiesbaden, Biebrich, Schwalbach-fürdő, Eltville (Zangenbad), Hattenheim, Freiweinheim, Oestrich, Geisenheim, Rüdesheim, az Ehrenfels-rommal, aztán Bingen, ahol Stefan George született. Nagyon szép, élénk város, régi templomokkal, itt ömlik a Rajnába a Nahe folyó, fölötte híd köti össze Bingent Bingerbrückkel.

Itt kezdődik a hegyes része a partoknak. Jobbra és balra erdős hegyek, lépcsőzetes szőlőültetvények, a folyó folyton kanyarog, szűkül és tágul.

Mindenütt óriási forgalom, a Duna egészen halott a Rajnához képest.

Bingerbrück után egy kis szigeten balra tőlünk elmaradt az egértorony (Mäuseturm), jobbra a szép Assmannshausen, vele szemközt a Rheinstein-vár.

Ezután már egymást érték a romba dőlt s néhol újjáépített középkori nevezetes várak, egyszeri látás alapján csak arra lehet külön emlékezni, amelyről valami fényképünk van.

Schloss Falkenburg, Schloss Sooneck, aztán Niederheimbach-fürdő, igen szép hely a Heimburggal, utána Lorch-fürdő, a Stahleck-rom, és megint balra Bacharach, vele szemközt a Gutenfels-vár és mellette a vízben a kis erődféle Pfalz a szigeten.

Úgyszólván csak fölsorolni lehet a többit is: Kaub, a Schönburg-rom, a szép Oberwesel, majd egy erős kanyarban, ahol a Rajna teljesen összeszorul, a Heine-féle Loreley-szikla, utána a gyönyörű Sankt Goar, szemközt St. Goarhausen, a Ruine Katz, balra a Ruine Rheinfels, megint jobbra a Ruine Maus, és kétoldalt a romantikus hegyvidék, erősen benn az őszben, s a partokon a jobb és bal oldali Rajna-vasút, ahol minden tíz percben robognak a vonatok.

Három alagút bal felé, bejáratuk várszerűen kiépítve.

Az étterem lassanként teljesen megtelt, a mi asztalunkhoz egy idősebb úr ült le a feleségével. Igen kedves, mosolygós, egészséges bácsi volt, fehér hajú és szakállú; Lőrinc azt mondta rá, hogy teljesen Verlaine-feje van. Rengeteget ittak a drága borokból. Az egész étteremben nagy mozgolódást keltett a csupa Mitropa-étkező- és hálókocsikból álló Rheingold nevű luxus-expressz megjelenése, amelynek mindenki örült, hogy legalább láthatja. Ez a Rheingold a leggyorsabb összeköttetés az Északi-tenger és Svájc–Olaszország között.

(Bécsben írtam hazafelé jövet egy kávéház teraszán 1928. szeptember.)

 

Balra van még Hirzenach és Bad Salzig, jobbra a Ruine Sterrenberg és Liebenstein, a Bornhofen Kolostor, aztán Kamp, kissé odább balra Boppard, ahol a hajóról is igen sok középkori és régi római falmaradvány látszik. Kelta eredetű ez a város, innen Simmern felé megy egy sokat emlegetett hegyi vasút, öt alagúttal és hét hegyi híddal, megint nagy kanyar, jobbra elmarad a hegyen a Sloss Liebeneck, aztán itt van a Marksburg – régi lovagvár –, a bal oldalon Niederspay, szemközt vele Braubach. Itt már egymást érik a kis nagyvárosok, Rhens a Königsstühllel, Oberlahnstein, a Stolzenfels-vár, a Lahneck-vár, Niederlahnstein, előzőleg még a koblenziek kirándulóhelye, Kapellen-St. Martinfels, végül a mi hajóutunk végpontja Koblenz, a Rajna és a Mosel szögletében. Ezeket a felsorolt kis helyeket egyenkint kell megnézni.

 

 

Koblenz

 

A Vaterland ½ 4 tájban kötött ki a Rajna-promenádon. A part gyönyörű, és hatalmas palota- és szállodasor. Szemközt Ehrenbreitstein, régi várral. Villamoson mentünk be a városba, érintve egy részét a nagyon szép régi városrésznek is. A Rhein-strasse és Firmungs-strasse találkozásánál szép kis teret bámultunk meg, utólag tudtuk meg, hogy ez a Graben Platz, ahonnan az első Baedeker útnak indult. Villamosról nem sokat láthattunk a városból, az Um Planon régi kút, a háttérben kéttornyú templom, régi házak, aztán mentünk az állomásra. Közben megeredt az eső.

Ruhatár a szokott módon. Itt váltottunk először vasúti jegyet Németországban, hogy vonaton menjünk tovább a Rajna bal partján, Köln felé. A vonatindulásig volt még egy óránk. A Kaiser Wilhelm Ringen villamoson bementünk a tüzérségi emlékműhöz, a városi Festhalle és a kaszárnya meg a várkastély mellett a pfaffendorfi hídig. Ott a várparkon csöndes esőben gyalog siettünk a Sloss és a kormányzóság palotái előtt a Schiffbrücke felé. Egy magasabb pontról jól láttuk azt is, hogy hogyan nyílik és záródik ez a híd. A híd rengeteg egymáshoz kötött vas csónakvázból áll, amelyek belül biztosan üresek, és két mozgatható végük mindannyiszor kifordul, valahányszor hajó közeledik. Ez persze napjában rengetegszer előfordul és ezalatt a híd mindkét felén rengeteg ember gyűl össze. A parton mindenféle hajóállomások, különböző kirándulóhelyekre, helyi hajók, motorcsónakok stb.

Lőrinc a parton egy tejpropagáló bódéban ivott egy pohár meleg tejet, én nem.

Újból végignéztük a hotelfrontot, kívülről a Rajna-múzeumot, aztán rettenetesen sietve a Moselig mentünk le, ahol a nevezetes Deutsches-Eck van, első Vilmos roppant lovas szobra, amint farkasszemet néz a messzi Franciaországgal. Fotográfusok.

Fölfelé a Mosel-parton. Féltünk, hogy lekéssük a vonatot. A régi hídnál egy mellékutcába tértünk, felkanyarodva a villamos felé. Itt-ott egy-egy pillanatra néztünk épületeket és tornyokat, és térképről utánanézve talán még tudnánk is, melyik mi volt. Az említett Graben Platznál értünk ki már ismert helyre, és villamoson az előbb megtett úton rohantunk a vasútra, versenyt futva a lekéséssel. Az eső lassan elállt.

Vonaton vacsoráztunk, néztük a tájat, ameddig lehetett, de már kezdett sötétedni. Balra egy tűzhányóvidék volt, az Eifel. Aránylag keveset mentünk közvetlenül a parton. Eléggé emlékezetünkben maradt az, amit Bonnból, Beethoven városából láthattunk. Nagy város, hatalmas palotasorok, egészen különleges tisztaság és nyugalom. Mintha a panzionált jólét vonult volna vissza ide öregkorára. Innen megy Kölnbe a Rajna-parti villamosvasút. Bonnban rengetegen szálltak be, Schnellzugunk fülkéje úgy megtelt álló emberekkel, mint egy zsúfolt pesti villamos. Nyolc óra tájban kilométereken át gyárak és raktárak jelezték előre, hogy óriási pályaudvarra és egy világvárosba érkezünk: Kölnbe.

 

 

1928. október 9. este

Rettenetes fásult vagyok már. Egyszer-egyszer jön rám valami borzalmas fájdalom. Összeszorul a szívem, lélegezni nem tudok pillanatokra, s úgy érzem ilyenkor, most, most rögtön meg fogok halni. Persze nem halok meg, élek tovább. Még mindig élek, még mindig bírom, még mindig elég, hogy rám mosolyogjon Lőrinc, és én megvakuljak tőle, és tudjam elnyomni a szörnyű valóságot. Mindig felébredek újra ezekből az öncsalásokból, és mindig újra tudomásul kell vennem, hogy Lőrinc tud olyan szerelmese is lenni nőnek, amilyenre én vágytam mindig. Ha ez van a fejemben, akkor az élet nem élet többé nekem. Lőrinc mindig azt magyarázza nekem, hogy csak úgy szabad öngyilkosnak lennem, ha tőle előbb elválok, három évig élek még, s azután halok meg. Azt nem hiszi ő, hogy ha az ember öngyilkos lesz, azt azért teszi, mert nem tud tovább élni? Amíg én arra tudok gondolni, hogy mi lesz vele és a gyerekkel, addig tudok élni is. Lőrinc önzőnek, gonosznak tart, azt hiszi, én nem akarom látni az ő szenvedését, csak a magaméval törődöm. Én mondhatnám ezt fordítva, de nem mondom. Nem akarom ma már azt hinni, hogy ő velem nem törődik, azt gondolom csak, hogy az ő szenvedése is olyan nagy, hogy nem tud velem törődni. Nem tudja meglátni, hogy mennyire vagyok összetörve, és hogy mindenhez, amit teszek – amit ő semminek szokott nevezni –, milyen nagy erőre van szükségem. Ma reggel is azt mondogatta nekem, hogy ne akarjam az ő érzését Bözsi iránt lebecsülni, kisebbíteni, számoljak csak mint nagy érzéssel vele. Igen, ez mind nem volna baj, ha engem ki tudna kapcsolni az érzéseiből. Én úgyis le akarok Lőrincről mondani egészen. Mostanában gyakran érzem már azt, hogy nem is szeretem olyan nagyon, mint augusztusban. Talán jó is, hogy Lőrinc akkor nem tudott nekem segíteni felszabadulni, ma még nagyobb lenne bennem ez a szerencsétlen szerelem. Nem kell nekem! Vasárnap éjjel, miután előzőleg már jól kisírtam magam itt bent, kimentem Lőrinchez megkérdezni, miért is nem jó hozzám, dacára annak, hogy délután újra megállapodtunk abban, hogy újra kezdünk még egyszer kiszabadulni ebből a szörnyűségből. Lőrinc jó volt hozzám, magánál is tartott. Nem akartam vele maradni, mert előzőleg magamban azt határoztam, hogy nem fogok többé vele élni. Nem kell a szerelmeskedése, ha nem tud hozzá szerelmet is adni. Mióta tudom, hogy mást tudott simogatni, csókolgatni, azóta szégyellek minden együttlétet, mert úgy érzem, velem vagy azért van, mert azt hiszi, nekem kell, vagy azért, mert éppen kéznél vagyok. Ilyesmiket makogtam is neki, megmondtam, hogy erről írtam egy levelet is, de eldobtam stb. stb. Lőrinc valahogy félreértett teljesen. Azt értette a beszédemből, hogy én a szabadságát adtam neki vissza abban a levélben. Ennek a hitében olyan meleg szerelemmel volt velem ezen az éjjelen, ahogy még soha. Sajnos, vagy talán szerencsére, nem tudtam hinni a szerelem valódiságában, s ez tette, hogy nem lehetett mégse teljes egybeolvadás ez az együttlét se. A vége felé értettem csak meg Lőrincet, hogy miket értett ő, és nagyon sajnáltam szegényt, mikor kénytelen voltam kiábrándítani. Hiszen legyen ő szabad, csak engem hagyjon akkor ki. Nem akarom én őt magamhoz kötni, de az osztozkodásban nem tudok részt venni. Arra is képes tudnék lenni, azt hiszem, hogy azért maradjak vele, legyek továbbra is jó barátja, segítője – már amennyire tudok, ha szerelem nélkül maradok vele együtt. Tisztázódna már valahogy minden, jó volna. Összedőlt bennem az egész világ, amit építgettem olyan hosszú évek óta. Új világot nem tudok már építeni magamnak. Nincs semmi önbizalmam, vége. Az erős Klári összecsuklott, összeesett, mire feltápászkodtam, már csak egy rokkant ember botorkált a régi erős, bizakodó helyett. Teljesen összezavarodtam. Nemcsak Lőrinc és Bözsi a problémám, hanem – talán elsősorban – saját magam. Az emberek állandóan szidtak, szidnak. Lőrinc állandóan lebecsül, hibákat lát minden szavamban, minden cselekedetemben; amikor én azt hiszem, helyes, amit teszek, jó vagyok pl. Bözsihez, akkor jön Lőrinc, és megmagyarázza, hogy minden hibás elejétől végig, engem nem a szeretetem vezet, nem a jóságom, hanem az önzésem, a hiúságom. Eleinte tiltakoztam, kétségbeestem azon, hogy mennyire nem ért meg Lőrinc, ma nem tiltakozom, hanem mind jobban és jobban elhiszem, hogy igaza van. Ma még csak azt nem értem, hogy ha én tényleg ilyen semmi, senki vagyok, ilyen üres, hiú, önző, gonosz lény, akkor miért van rám neki mégis szüksége? Ha szerelmes volna belém, nem csodálkoznék, hiszen az ember nem érdem szerint szerelmes. Nem értem, itt valahol van még valami hiány az én meglátásomban. Talán tisztázódik ez is idővel. Nem értem, miért mondogatja Lőrinc folyton azt, hogy én Bözsivel nem bántam helyesen. Lefelé beszéltem vele, lepiszkoltam, kis féregként kezeltem stb. Itt még nem tudom azt látni, hogy neki volna igaza. Nagyon is úgy érzem, hogy igen-igen jó voltam Bözsihöz, és túlbecsülő. Nagyon is félre tudtam tenni ebben az esetben a saját kis porszem személyemet. Nem is akarok gondolkozni Bözsin most, nem akarok írni az ő személyéről. Sajnálom őt ma, pláne, hogy nem érkezett meg idejében, ahogy írta. Még aggódom is érte. Inkább én haljak meg, mint ő. Lőrinc biztosan úgy érezné, ha Bözsinek valami baja lenne, hogy én kívántam neki a rosszat, hogy én vagyok az oka. Ha már így is, úgy is gonosznak lát, legalább legyen valami értelme az én számomra is, és legalább haljak meg. Ha a halálomért fog gonosznak érezni, abból én már nem fogok semmit se érezni. Szegény gyerekem, nem lett volna szabad ilyen könnyelműnek lennem. Nem lett volna szabad a világra hoznom őt, hiszen már akkor tudtam, hogy Lőrinc nincs velem teljes lélekkel. Gyereket pedig csak akkor szüljön az ember, ha mind a két fél kívánja, ha összetartozóknak érzik magukat. Hogy van jogom nekem vagy neki a gyerek életét rontani, ha már megszületett? Nem azt tesszük-e pedig mind a ketten? Nem borzalmas bűn az, hogy Klára állandóan azt figyeli, apu jókedvű-e, nem fog-e rögtön kiabálni, anyu miért sír folyton. Nincs neki pajtása; szomorú, hogy én nem bírok játszani, sétálni, beszélgetni vele, még a ruháival se bírok úgy törődni, mint ahogy kellene. Kedves, édes gyerekem, meg fogsz-e bocsátani nekem valaha? Mindenért én volnék a felelős, nem tudom teljesíteni a kötelességem. Lassan, hacsak igen gyorsan végem nem lesz – teljesen érzéketlen leszek. Mennyire tud, főleg tudott fájni Lőrinc nagy hidegsége. Mindig én bújok hozzá, mindig én dörgölőztem hozzá, ő legfeljebb hagyta magát szeretgetni. Néha még ki is csúfolt, mondván, hogy nem sóhajtozni kell, és csókolózni, hanem cselekedni! Maga pedig semmit nem tett értem soha! Ezt mind mondta, sokszor mondta. Ha így látta, így érezte, akkor az ő számára ez az igazság. Nincs is tovább. Én rosszul csináltam mindent. Mindennek én vagyok az oka! Minden úgy van jól, ahogy van, én mindent megérdemeltem. Ha csak az jut az eszembe, hogy az én szerelmes leveleimet kint hagyta nyitva heverni az íróasztalán, ugyanakkor a legnagyobb kímélettel kezelt mindenki mást, a legnagyobb gyöngédséget, megértést várta tőlem. Istenem, segíts, és ne engedd, hogy most mindennek a végén még gonoszabb legyek! Tudjak jó lenni hozzájuk, ha már az életemnek úgyis vége van. Csak féltem Lőrincet, mert ha én már gonosz vagyok, aki pedig csak a javát akartam mindig, mit fog szenvedni, ha majd olyan nő mellett fog élni, aki a saját énjét helyezi előre elsősorban. Én hibázhattam, sok gonoszat cselekedhettem, de a szándékom Lőrinc felé mindig jó volt, mindig azt akartam elsősorban, hogy neki legyen jó. Ez így igaz, ezt csak én tudhatom. Az első és utolsó önzésem, amiről tudok tudatosan, most volt, amikor a szerelmem olyan kicsi tudott csak lenni, hogy magamnak akartam őt egészen, és nem tudtam örülni, hogy más volt az, aki egészen „különleges” módon hatott rá, aki mellett jó tudott lenni, akinek hálával tartozik. Nem tudtam örülni, hogy az én szerelmem semmit se tudott nyújtani neki akkor se, amikor én teljes szívvel-lélekkel voltam mellette és érte. Miért voltam olyan gyenge, hogy ha már be tudtam venni a mérget, miért mentem búcsúzni, miért akartam egy jó órát szerezni még magamnak, túl volnék rég mindenen. Nem kellene szenvednem se Lőrinc más iránti érzései miatt, se a magam iránti utálat miatt. Most is úgy zúg a fülem, fejem, úgy ver a szívem, olyan istentelen rosszul érzem magam. Ha azt kérdem, ki törődik velem, ki jön énhozzám szeretettel, akkor Lőrinc azt feleli, hát én nem szenvedek, hát hozzám jön valaki, hát velem törődik valaki? Hiába mondanám, hogy nincs igaza, mert amíg én a magam gyenge módján vagyok vele, és nem azt mondom neki, hogy légy szabad, s azért én is szeretlek, addig én önző vagyok, addig a segítségem nem segítés, a szerelmem is csak olyan közönséges szerelem, amilyen lépten-nyomon akad akárhány. Neki is igaza van; én nem vitatom el. Jön majd az idő, és elrendez, megold mindent, csak nagyon lassan. Istenem, már írni se tudok, ülni se, olyan rosszul vagyok. Lőrinc nincs itthon, dolgozik valahol. Haza fog jönni, és nem fog hozzám jönni szeretettel, nem lehet azt erőltetni, én hiába vágytam utána. Pedig könyörögtem is érte, mert ez erőt tudott volna adni. Minden hiába, én elvesztem!

 

 

ugyanaznap éjjel ½ 3-kor

Hazajött Lőrinc ½ 2-kor. Dolgozott a Barossban tizenegyig, azután Ödönnel ült. Bözsiről beszéltek stb. Hozzám jött az ágyba Lőrinc, mellém feküdt, mint egy kő. Minek, minek? Sugárzik belőle a hidegség. Nem a szerelmeskedés az, ami hiányzik, hanem ennek elmaradása amit jelent Lőrincnél, az a szomorú. Azért élek csak itt mellette, hogy megutáljon. Minden bajának bennem keresi az okát. Meg is találja! Ezért éltem eddig, ezért szerettem, ezért tűrtem el mindent, minden ezért volt. Ez az eredmény! Gyűlölöm magam! Nem ért semmit az egész életem. Nem adtam neki semmit, nem segítettem neki semmit, és még csak a magam hasznára se értem el semmit. Se az önzésem, se az önfeláldozásom nem volt eredményes. Nem tudtam angyal lenni, és nem tudok bestia se lenni. Nem tudok meghalni se, mert még mindig sajnálom Lőrincet és a gyereket. Az eszem menne már el teljesen, hogy ne tudnék gondolkozni. Biztos, hogy nincs isten, lehetetlen, hogy ha volna, az nézni tudná ezt a sok gyötrődést, és ne oldaná meg valahogy. Nem bírom már. Nincs is kívánságom már semmi más, csak nem érezni. Nem érezni Lőrinc szenvedését, és nem szenvedni még emiatt is. Érezni, hogy Lőrinc szemében én vagyok a „büntetés”, a „bosszú”, én vagyok minden rossznak, ami őt érte, az oka. Bennem csalódott egyedül. Minden nő adott örömöt, mindegyik tudott jó emlékké válni, csak én vagyok a gyötrődéseinek kútja. Miattam van minden baja. Megszabadítani és megszabadulni! Pokol itt minden! Reszketek a reggeltől, reszketek az estétől. Rémes, ha nincs velem, és rémes, ha itthon van. Félek minden arcrándulásától. Minden mozdulata az én gonoszságom, önzésem következménye. Pokolra való szörny vagyok. Ó, hogy utálom magam! Miért nem tudok legalább most, a végén lemondani már róla egészen? Az én számomra úgysincs már Lőrinc. Minden újabb pillanatig tartó hitem öncsalás csak. Vége, mindennek vége az én számomra. Nemcsak azért, mert Lőrinc nem szeret úgy, ahogy az nekem kellene, hanem mert nem hiszek magamban többé, elvesztettem az önbizalmam teljesen. Nincsen semmi vágyam egy új élet vagy egy új szerelem után. Nem érdekel többé engem semmi. Nincsen semmi vágyam. Az emberektől borzadok. Úgy félek tőlük. Jobban, mint kis Klára a sötéttől. Ő csak az ismeretlentől fél még, én már az ismerttől. Ők az életrevalók, nekik jó, én hadd menjek valahová a fenébe. Nem kellek én senkinek, ma nekem se kell már senki. Nem érdekel, nem érint senki szeretete, senki gyűlölete. Még Lőrinc tud valamennyire hatni rám; de ez is úgy megcsappant. Az érzékiségem is elnyugodott nagyon, nem kínoz most már állandóan, sőt csak ritkán. Elmúlik tőlem lassan minden. Vége lesz minden fájdalmamnak is egyszer csak. Aludni volna jó mindig. Ezt se tudok már hónapok óta. Ha elalszom, úgy ébredek, mint aki a halálra nyitotta ki a szemét. Irtózva, félve, mit hoz a nap? Szegény Lőrinc, az a nagy sajnálat, amit majdnem a mai napig éreztem iránta, az is csökkent. Ma is sajnálom még – hiszen ez az egy dolog tartja bennem még a lelket, de ez már nem is hasonlít a régi érzéseimhez. Egy érzésem sincs már, ami úgy megvolna teljességében, mint még csak egy-két héttel ezelőtt is. Bomlik bennem lassan minden. Nem érdemes visszatartani bennem semmit, a célok, amik tudtak erőt adni, olyan elérhetetlenekké váltak, hogy olyan messzeség nem csalhat engem se meg, nem tudom elérhetőknek látni őket. Az írás se tud megnyugtatni már, nem érzek megkönnyebbülést. Nem tudom viselni az egyedüllétet, itt a szobámban becsukva lenni is borzalmas. Menekülni, ordítani szeretnék. Ha bemegyek Lőrinchöz, akkor alig várom, hogy kikerüljek tőle, annyira megaláz a viselkedése. Ő szegény azt mondja – ma éjjel is azt mondta –, hogy nagyon rendesen volt velem. Nem igaz, hogy nem érzi azt, hogy másképp van velem, mint ahogy azzal van az ember, akit szeret. Még csak nem is használom azt a szót, hogy mint akibe szerelmes. Minek minden? Már azt hiszem, csak a félelem tartja mellettem. Fél, hogy ha elhagyna, öngyilkos lennék. Nem a szeretete akar megtartani az életnek, saját magának, hanem meg akar szabadulni az újabb lelkiismeret-furdalástól. Pedig nem ő az oka annak, hogy én nem bírom az életet. Beteg vagyok. Határozottan hiszem magamról, hogy legalább félig meg vagyok őrülve. Ez az oka, hogy minden erőm elveszett. Nem tudom összeszedni magam többé. Talán ha Lőrinc az egész szívével tudna csak engem szeretni, még ez se tudna már megmenteni. Végem van, csak az időt nem tudom, mikor fejeződik be a világ számára is az én kis nyomorult életem. Ez a semmi, ez a förtelem, ami én vagyok. Meg akarok szabadulni magamtól. Ha lehetne leszedni magamról a húsom, és eldobálni, kicserélni a szívem, a lelkem, a gondolkozásom, ha ezt lehetne, akkor volna jövőm még. Így, ilyen önutálattal, lehetetlen bírni az életet. Undorodom magamhoz érni. Ma szinte megértem Lőrincet, ha nem szeret. Nincs énrajtam semmi kívánnivaló, se kívül, se belül. Nem is volt olyan nagy dolog egy nőnek se elém kerülni. Nálam különbnek lenni bármilyen téren nem vicc. Pocsék rondaság vagyok, hogy bírjam ki saját magamat?

 

 

1928. október 11. délelőtt

Tegnap de. itt volt Ödön Bözsi levelét megmutatni. Ödön előtt Lőrinc megint olyan goromba volt. Ma már ezt se bánom. Írtam Bözsinek tegnap egy hosszú levelet. Újra én! Hízott 7 kilót, az enyém adtam pontosan neki. Rendben van. Jól fog kinézni, mikor hazajön, én pedig ronda lettem. Minden fegyvert kiadtam már a kezemből.

Lőrincnek is írtam tegnap. Elmondtam neki sok mindent, és felkínáltam azt a megoldást, hogy ő éljen szabadon, de velem ne. Én azért maradok vele barátnak. Este, miután újra feldobálta a pénzkeresést miattam, a megkötöttségét, ami szintén csak miattam van, hozzáírtam a levélhez, hogy ne is az első megoldást válassza, hanem váljunk el. – Este, illetve éjjel, mikor hazajött, mellém feküdt, jól beszélgettünk, egy meleg mozdulata nem volt számomra. Beszélgetésünk végén újra tartott egy előadást a költő szabadságának fontossága mellett. Ez a beszéde döntötte el bennem végleg, hogy át is tudtam adni a levelem. Vártam, hogy ha elolvasta, bejön, s legalább megsimogat érte, ha másért nem, sajnálatból. Ez se volt. Reggel, mikor keltettem, magához vont, velem akart lenni. Tiltakoztam. Nem kellett túlságosan. Elment tőlem. Azt mondta: nagyon rendes a szándéka, amit írt, és gyakorlatilag is kivihetőnek látszik. Ennyi volt az egész, amit felelt, amivel elintézett. Hogy most már mi lesz velünk, nem tudom. Én meg akarom tartani azt a megoldást. Éljen Bözsivel, éljen, akivel akar. Bözsit majd lassan leszoktatom magamról. Én úgyse akarok senkihez se menni, senkivel se lenni, vele is csak addig leszek, amíg nagyon muszáj. Azt csak nem akarja Lőrinc tőlem majd, hogy ha ővele él újra, hogy én akkor is szeressem? Különben egyáltalán nem hiszem, hogy sor kerülhet szakításra. Olyan sokáig nem fogok én élni. Még ma is – pedig úgy leszámoltam mostanában mindennel –, még ma is rettenetesen érzem magam azért, hogy igaz, most már egészen bizonyosan igaz, hogy nem szeret engem. Minden szeretője többet kapott tőle. Ó, milyen rettenetesen el vagyok keseredve. […] Én úgy szeressem, hogy segítsem őt máshoz, élvezzem az ő szerelmét más iránt, és fogadjam el a morzsákat, amik megmaradnak. Nem kell semmi már! Nagyon rövid időm van még. Az erőm teljesen elhagyott, csak vonszolom magam az egyik napból át a másikba. Én vagyok az önző, a gonosz, és tőlem kívánnak mégis mindent. Miért nem tudok elmenni, és élni ezért a szegény gyerekért? Miért kínzom itt magam Lőrinc mellett, miért akarok én Bözsinek segíteni? Mim van mindezért nekem? Bőghetek magamban, kicsúfolnak, összeszidnak, ha szenvedek. Most biztosan nagyon igazságtalanul gondolkozom, mert rettentő kínjaim vannak. Milyen jó volna kiinni azt a mérget, ami már elkészítve vár vasárnap óta. Mire Lőrinc hazakerülne, én már túl volnék mindenen. Még mindig sajnálom őt, még mindig hiszem, hogy mégis rám van szüksége. Még nem mondta ki elég világosan most se, hogy nem vagyok olyan fontos, mint én hittem? Teljesen javíthatatlan vagyok. Csillanó, csöpp kis reményeket felfújok, és bízom újra, még akkor is, mikor már az eszem olyan világosan lát mindent. Hogy menekülhetnék meg valahogy? Élni nem bírok, meghalni nehéz, mert sajnálom őket. Nem akarom már szeretni Lőrincet, hogy el bírjak menni, hogy ne kössön az élethez a sajnálat. Tudjak már nem törődni vele. Miért vagyok én köteles viselni a kötelességeimet? Miért tartozom én figyelemmel lenni bárki iránt is? Úgyis vacak vagyok, miért ne legyek teljesen az? Kell nekem a megbecsülésük? Nem kell, semmi nem kell már más, csak a nyugalom. Szegény kislányom!

 

 

4 óra

Mostanig olvastam Lőrincnek „Jóság-Gonoszság” leveleket. Megfájdult nagyon a fejem. Mit akarok írni, nem is tudom. Beszélnem kellene már valakivel. Kellene, hogy legyen valaki mellettem szeretettel. De micsoda marhaság ez! Nem kell. Csak Lőrinc az, akinek a szeretete megmenthetett volna. Ma már? Ez se segítene. Nem is tudnám elhinni, még ha ő jönne magától szerelemmel felém. Elromlott az életem, teljesen elromlott minden. Úgy érzem, csak órák vannak már hátra az életemből. Olyan nehezen várom, hogy vége lehessen mindennek. Csak lelkiismeret-furdalásom ne volna. Ha a gyerekre gondolok, borzasztóan érzem magam. Gonoszságom még nagyobbnak látom. Egyedül vele szemben érzem, hogy vétkezem. A szegény nem tehet semmiről. Hogy szereti az apját szegényke, hogy mondta hányszor nekem: anyukám, az én apukám miért rosszkedvű mindig, miért haragszik folyton? Milyen boldog az ő kis szíve, ha kicsal az apjából egy-egy nevetést. Hogy szeret mind a kettőnket. Szegény, édes kislányom. Meg fogsz-e bocsátani nekem valaha azért, hogy a világra hoztalak? El fogod-e hinni, hogy nagyon szerettelek mindig, nincs erőm, édes gyerekem, érted se tudok már semmit se tenni. Talán nem is a gonoszságom a nagyobb, hanem a gyöngeségem. Nem védeni akarom magam, csak fáj, hogy te is, kicsi Klárám, a rossz anyát fogod látni bennem. Bocsáss meg nekem, szegény anyád nagyon szerencsétlen volt mindig, és ha mindent tudnál rólam, nem is csodálkoznál azon, hogy nem volt tovább erőm. Lőrinc talán tud erősebb lenni, mint én, és tud majd Klára mellett állni. Ha eszembe jut, hogy mostohája lesz, hogy az hogy fog vele bánni esetleg. Istenem, istenem, de szerencsétlen ember is vagyok. Nem tudom, hogy menthetném meg az ő életét legalább. Lőrincnek meg kell nyugodnia hamar. Be fogja látni, hogy nagyon önző lény voltam tényleg, aki nem kíméltem őt meg fájdalmaktól. Rá fog jönni idővel arra is, hogy nekem jó, s ez is talán segítség lesz. Ha még annyi erőm volna, hogy addig éljek, míg ő talál magának valakit – Bözsit vagy mást –, talán könnyítené neki a fájdalmait ez is.

 

 

1928. október 12. péntek este 8 után

Tegnap este Lőrinc nem engedett el magától, akárhogy tiltakoztam, kényszerített, hogy vele legyek. Ezt csak azért írom le, mert egy tény, nem mintha nagyon fontos lenne. Már egész nap uralkodtam magamon, még ide se akartam írni, hogy nyugodt tudjak maradni, és valamennyire jókedvű. Meg is tudtam csinálni. Lőrinc nem értett, végül arra akarta magyarázni, hogy én engedélyezem a hármast. Még mindig ugyanezzel jön, és eszében sincs a végleges lemondás. Ma szeretném ezt hallani még szóval is tőle, hogy legyen már vége az én számomra mindennek. Hiú vagyok, igen, és nem viselem el, hogy Bözsi tudjon fölém kerülni. Ha ide eljuthattam, viseljem a következményét, és tűnjek el a világból. Magamat többé úgyse találhatom meg. Elvesztem, rég tudom, csak kitolom folyton a véget. Szeretném, ha Lőrinc minél gonoszabbnak tudna látni, hogy találjon vigasztalást így valahol. Csókoltam, öleltem, kívánt ő is, és közben azt mondta: tudja, hogy én nem csak magát szeretem! Minek szeret? Nem kell nekem fél szerelem, nem kell semmilyen se. Találjon ő magának majd másnál kárpótlást azért a kevésért, amit bennem veszít. Egyetlen bűnöm a gyerek. Azt a nagy bűnt, hogy itt akarom hagyni magára, mikor még ilyen csepp, drága kis jószág, soha nem bocsáthatja ő meg nekem. Megérdemlem majd, hogy szidjon elkeseredve, amiért nélkülem kell felnőnie. Istenem, úgyse tudok rajta segíteni. Ilyen félőrült állapotban, mint amilyenben élek hónapok óta, úgyse veszi semmi hasznomat. Félek pedig attól nagyon, hogy Lőrinc utánam igen gyorsan meg fog újra nősülni, és szegény kislányom isten tudja, miféle anyát kap majd helyettem. Lőrinc nagyon szereti a gyereket, talán meg fogja tudni védeni, ha nem is annyi mindentől, mint egy édesanya, de talán többtől, mint sok más apa. Kedves jó Lőrinc, ha elolvassa valaha ezt az írást, hallgassa meg azt az egyetlenegy kérésem, hogy a gyerekünkre nagyon nagy szeretettel vigyázzon. Legyen maga jobb apa, mint amilyen anya tudtam én lenni. Legyen erős; édes szívem, ne ítéljen el jobban, mint ahogy megérdemlem, s ahogy magamat én is elítélem. Nem akarok búcsúzni, megvédeni szeretném csak a kisgyerekem, még maga ellen is. Ne haragudjon rá az én bűnömért. Ne gyűlölje azért, mert én a világra hoztam. Nem is tudná, tudom, hiszen látom, milyen nagyon szereti maga őt. Higgye el, meg vagyok őrülve, a szívem körül olyan hidegség van, annyira nem fáj semmi. Aludni akarok, pihenni. Ne haragudjanak rám. Ha tud még hinni nekem, ha ad rám valamennyit, egyik nőt se veszi el azok közül, akikről én tudok. Lőrinc, a maga javát nézem most, nem magamra gondolok. Legyen okos, óvatos; vigyázzon, maga miatt és a gyereke miatt is.

 

 

1928. október 13. délelőtt

Rettenetes éjjel volt, leírhatatlan. Lőrinc azt mondja, én vagyok az oka mindennek. Biztosan igaza van. Szegény Lőrinc, szegény kicsi Klárám!

 

 

1928. október 15.

A tegnapi nap elég jól múlt el. Reggel Lőrinccel elkeseredetten beszéltünk mindenféléről. Én megsajnáltam őt végül, megcsókoltam. Csókoljon meg maga is, mondtam. „Nem akarom.” Később odajött, de istenem, az már úgyse kellett nekem. Este hozzám jött, elaludt, majd átment. Reggel keserűen ébredt, tönkre fog menni – mondta –, ez biztos. Kiabált egész reggel velem. Mikor elment, odatartotta az arcát, csókoljam meg. Megcsókoltam, de felnevettem. Erre kezet csókolt, s azt mondta, az a fontos, hogy maga szeressen, én ebben nem vagyok sohase biztos. Elment, utánanéztem, integetett. Egészen keserű a szájam ettől az élettől, de majd csak lesz valahogy. Bözsi eddig nem felelt, illetve nem kaptam választ még. Nem törődöm ezzel se. Majd csak elmúlik tőlem valahogy minden. Szegény Lőrinc, őt szeretném rendben látni már. Egyáltalán nem bánom ma már, ha úgy is dőlne el a sorsunk, hogy ő nélkülem tud élni. Nyugodjon már meg, ez a fontos csak, és dolgozzon. Magammal nem akarok már törődni, nem akarok semmit se elérni Lőrincnél. Kár, hogy el fog múlni ez a nagy szerelem is. Még ennél az elmúlásnál is Lőrincet sajnálom, mert hol fog ő találni még egy nőt, aki úgy tud mellette állni, mint én álltam, és állok még ma is?

 

 

1928. október 25. délelőtt

Azóta, hogy ide írtam, nagyon sok minden történt. Nem fogom leírni. Ma már csak hálni jár belém a lélek, és az őrület határán vagyok. Lőrinc úgy odavan, hogy beszélni nem lehet már vele. Vége van mindennek, úgy látszik. Ő gyógyulna meg legalább, értem igazán nem kár. Mi voltam én ebben a világban? Kinek használtam? Voltam tegnap Miskolczy Dezsőnél (idegorvos), ma Lőrinc végre elmegy hozzá. Talán, ha már az én életemnek vége is van, legalább meg tudom menteni az övét. Éljen ő legalább a gyerekért. Nekem adjon az isten még annyi erőt az életre, hogy ki bírjam várni, míg Lőrinc hisz az orvos erejében. Nem kell már nekem semmi. Miért nem tud jönni valami nagy betegség most, ami elvinne, hogy ne nekem kellene eldobnom magamtól mindent. Szegény Lőrinc, hogy mit csinál velem, az őrjítő. Megvakult a szerencsétlen egészen. Hogy mutathattam volna meg neki jobban, hogy minden cselekedetem érte van. Nem bírom már ezt az életet, nem bírok semmit. Nem tudom nézni, hogy kínlódik, és ugyanakkor őrjöngeni tudnék az okért, ami belőle kiváltotta a szenvedést. Rettenetes minden, legyen már vége; véget akarok, mert megbolondulok. Szegény kis gyerekem, utálni fogsz te is, mert nem tudok melletted maradni. Kislányom, úgysincs hasznod egy őrült anyából. Tönkrementem én is. Lőrinc gyógyuljon csak meg, neki élni kell, egészségesen, dolgozni saját magáért és a gyerekért. Egy ilyen vacakért, mint amilyen én vagyok, úgyse kár. Pusztuljak, de tudjak addig élni, míg Lőrinc megkapja, visszakapja az életerejét.

 

 

1928. október 29.

Harmadik napja fekszem itt a Siestában, sajnos, mert nem sikerült meghalnom. Alig várom, hogy kikerüljek, most már sikerülni fog. Édes jó szívem – ne haragudjon a megszólításért –, maga gyűlöl engem, én még mindig nem. Sajnálom magát, mert még mindig azt hiszem – én buta –, csak én vagyok maga mellé való. Ha egyszer nem leszek, elolvashat itt is mindent, és ha elmúlt sok év, és nyugodt lesz, biztosan jobban fog látni engem, tisztábban, akkor nem hiszem, hogy olyan nagyon önzőnek és gonosznak fog tartani, mint ma. Kedvesem, nem győzöm mondani, hogy szeresse, nagyon szeresse azt a szegény kis gyereket! Semmiről se tehet, ő az én vétkem, bocsássa meg nekem. Rettenetes, hogy meggyűlölt maga engem, nagyon fáj nekem. Nem tehetek semmiről. Itt azt hiszik, hogy bolond vagyok, ha tudnák, mennyi szenvedés kellett ahhoz, hogy ide jussak. Csak maga gyógyulna meg. Ne szeressen most már engem, éljen szabadon és külön; talán boldogabb lesz. Mit tudtam én magáért tenni? Sírok ma is, egész nap. Nem jelent semmit. Nem használok vele senkinek, nem is ártok. Szegény papa, meg van ijedve. Kiad sok pénzt hiába, mert én úgysem akarok élni. Kitolják csak a halálomat. Most kaptam altatót. Olyan jó kábult vagyok máris. Nemsokára gondolkozni – tehát sírni se fogok tudni. Mindig azt mondom: aludni akarok, pihenni. A halálnál tökéletesebb alvást, pihenést nem lehet elképzelni. A jó isten – ha van – segítse meg magát, édeském, és a gyereket, engem pedig engedjen meghalni.

 

 

1928. október 30. délután 6

Nemsokára itt lesz maga. Az arcát akarom látni. Abból mindent tudni fogok. Vége mindennek. Boldog maga legalább most, nélkülem? Erre nem fogok feleletet kapni soha. Kár értünk, Lőrinc, higgye el, jobb lett volna, ha tudunk együtt maradni örökre, és együtt dolgozni ketten azért a szegény kis gyerekért. Ma bent volt nálam. Azt mondta: annyit imádkoztam érted a villamoson és az autóbuszon, hogy meg ne halj. Ölelt, csókolt. Minden ujjam külön, arcom, nyakam, kezem. Azt is mondta: apucit és téged egyformán szeretlek, hogy meg ne sértődjön egyikőtök se. Szeresse nagyon, legyen jó a gyerekéhez, Lőrinc. Ne haragudjon rá azért, mert én vagyok az anyja. Látja, most, hogy tudom, magának jobb nélk [itt megszakad]

 

 

1928. október 31. reggel

Tegnap abbahagytam az írást, mert jött az orvos mondani, hogy nem engedte be magát. Ó, nyögtem, az tartotta bennem a lelket, hogy látni fogom magát. Most nem eszem egy falatot sem addig, míg magát be nem engedik. Látni se láthassam? Ha már élni nem élünk együtt? Maga is azt hiszi, hogy bolond vagyok. […] Tönkrementem egészen. Nem maga miatt, hanem magam miatt. Utálom magam, a gyengeségem, az igazmondásom, a tisztaságom. Mindezt hülyeségnek tartom, és nem erénynek. Látom, magának is mi és ki tetszik és tetszett mindig. Olyanfajta, mint én vagyok, nem volt. Még ma is, mikor én itt fekszem betegen, akkor se engem néz meg, hanem elmegy hozzájuk. Nem haragszom érte, nem tehet maga semmiről. Szegény Lőrinc, megutálni, meggyűlölni engem kár volt. Ezt nem érdemeltem. Pontosan tudom, mi lesz velem; ne féljen, magát nem kapcsoltam be terveimbe. Tudja, hogy még a lemondása se kellett, annál kevésbé kellene az, hogy éljen velem sajnálatból. Most már legyen csak szabad maga. Élvezze mindazt, amit a „börtönőr”, az ellenség letiltott. Tudom, hogy saját szempontomból, politikából rossz, amit mondok, de én mégis azt mondom – mindegy, hogy most is szeretem magát, és nagyon sajnálom. Semmi mást nem akarok magától, mint hogy szeresse a gyereket, és vigyázzon rá. – Ha lehet, adja be az óvodába félnapra. Néha látogasson meg. Nem kell szerelmet, sőt szeretetet se mutatnia. Csak az arcát akarom látni. Semmi mást nem kívánok. Ez se fog nagyon soká tartani, nem fogom kínozni ezzel se soká. Kedves jó Lőrinc, a Miskolczyt el ne hagyja, nagyon bízom benne. Át fogja segíteni magát ezen a nehéz időn. Miattam se tegyen magának szemrehányást, nem maga az oka semminek, hanem én, aki nem való vagyok erre a világra, s erre világosan rájöttem végre. A mi életünkben volt azért sok szép, mert sok minden összefűzött, ami más házasokat nem. Ezt maga is tudja. Nyugodtan írhatom akkor én is magának, hogy: „köszönöm, hogy szerettelek”. Járjon sokat emberek közé most, rám ne gondoljon. Másra se! Simon Klári nagyon szívesen van magával, ők jó emberek, tiszták, legyen velük sokat. Menjenek együtt moziba, menjen el hozzájuk. Az isten áldja és védje meg magát; most már helyettem is csak ő vigyázhat magára. Még azt, ne higgye, hogy a macskánál is rosszabb anya vagyok, csak akkor is magát féltettem jobban. Isten vele, Lőrinc, ne haragudjon rám semmiért. Szeretném megóvni magát és a gyereket előre minden bajtól, nehézségtől, de azt úgyse lehet. Nagyon szomorú vagyok, és nagyon sajnálom, hogy vége mindennek. Majd egyszer, kérem, hogy minden írásom égesse el. Ne maradjon meg ez a sok keserűség a gyereknek, és azt se szeretném, ha idegen kézbe jutna. Azért se haragudjon rám, hogy hét évét elraboltam, és nem kapott érte tőlem semmit. Jót akartam én, mert szerettem, azt hittem, tudok is jót tenni magának. Nagyon nagynak hittem a szerelmem: megváltónak, tisztítónak! Nagyon buta voltam. Soha nem fog engem tisztán látni, mert hogy láthasson olyannak, amilyen vagyok, előbb ilyen hülyévé kellene válnia, mint amilyen én vagyok. Hibáztam, elejétől végig, a büntetés elsősorban engem sújt. Viselem. Még egyszer kérem, ne haragudjon rám, isten vele, Lőrinc!

 

 

Délután

Biró megengedte, hogy bejöjjön. Úgy félek, hogy kioktatták magát, és én hiába fogok az arcába nézni. Pedig már nem akarok magától semmit. Tudom, hogy szerelem nincs, nem is volt, a szeretete elmúlt, gyűlöl, utál. Szegény, szegény Lőrinc! Egyetlen igaz, hű embere én voltam, engem lökött el éppen. Szeretném, ha azért, mert elváltunk, nem nézne rám idegenül, és jönne hozzám ugyanolyan bizalommal, mint azelőtt. A legtisztább szívvel, önzetlenül is maga mellett vagyok ma is. Ne hallgasson senkire, ha szeretne látni, jöjjön be, Biró bármit mond is. Jöjjön csak egyenesen a szobámba. Én boldog vagyok, ha láthatom magát, ma is. Már igazán nem akarok mást, csak látni, a hangját hallani. Talán maga is kibír engem egyszer-egyszer. Elmúlik minden, és én se fogom soká kívánni, hogy láthassam. Nem akarom kínozni, pedig lehet, hogy ezzel a kívánságommal azt teszem. Istenem, honnan vette azt a rengeteg hidegséget, gyűlöletet, amit irántam érzett az utolsó napokban? Bár volna bennem is! Úgy kezelnek, mint egy bolondot. Őriznek. Alig várom, hogy kint legyek innen. Senkim sincs. Mindenki hazudik. Szembe nyugtatnak, a hátam mögött mást csinálnak. Szegény kicsi Klárám, Manci elment érte. Csak őt óvja meg minden bajtól, kíntól. Édes Lőrinc, nem szabad engedni, hogy a szerelmet olyan nagy dolognak érezze, mint én is, és tönkremehessen esetleg bele. Legyen színésznő, ott kiábrándulhat sok mindenből, és könnyebben le tud majd rázni magáról mindent. Isten vele még egyszer. Olyan rossz nem beszélni tovább.

 

 

A napló folytatása az 1921–1924-esnek. A sok helyen terjengős, önmagát ismétlő szöveget megrövidítve közöljük. Közben 1928. szeptember 20. és 29. között Szabó Lőrinc és felesége a Duna és a Rajna mentén utaznak Kölnig, ennek az útnak az állomásait egy pepita füzetben rögzítették (a kurzív szöveg Szabó Lőrinc kézírása), hazatérésük után folytatódnak a feloldatlan problémák.

A napló kiegészítő dokumentumaiként közöljük Szabó Lőrincnének a Miklós Andorhoz írott levelét, valamint Szabó Lőrincnek valószínűleg Magyar Eleknek tervezett levélvázlatát és a Babitshoz intézett számonkérő levelét, amelyben visszautasítja Babitsné feleségét vigasztaló szövegét; váljon csak el, Lőrinc sohasem szerette őt, csak érdekből vette el.

 

 

Miklós Andor

főszerkesztő úrnak

1928. szeptember 5.

 

Kedves Főszerkesztő úr,

ne haragudjon, hogy másodszor is magához fordulok. Mire ezt a levelem elolvassa, nem élek, bár tudom, hogy csúnya, önző dolog, amit teszek. Nincs erőm az élethez tovább.

Meg akarom kérni, nagyon komolyan, hogy Lőrincet ne hagyja magára; ne engedje, hogy teljes letargiába essen. Ha tudnék tovább élni, akkor Lőrincet mindenáron idegorvoshoz vinném, mert nagyon komoly betegnek tartom őt ma. Nem látom azonban olyan súlyosnak az állapotát, hogy ne gyógyulhatna meg teljesen, ha idejében kezelteti magát. Még azt is kérem, hogy amennyiben Lőrinc fizetéséből az orvost nem tudná fizetni, tegye lehetővé, Főszerkesztő úr, hogy legalább előleg formájában megkaphassa azt a pénzt, ami a kezeltetésére kell, s ha egészséges lesz, vonják le majd neki lassan. Olyan reménytelennek lát ma Lőrinc mindent, olyan erős fásultság uralkodik rajta, hogy már jóformán semmi sem tudja érdekelni. Kár volna Lőrincért; neki még igen sok hozzáfűzött reményt kellene beváltania. Tudom, Főszerkesztő úr is sokra tartja őt, azért merem remélni, hogy kicsit szemmel fogja tartani, ha már én nem tudok vele törődni. Nagyon szégyenlem magamat, hogy nem tudok élve maradni Lőrincért és a kis gyermekemért. Nagyon sokat ártok nekik halálommal, tudom, de az, ami mégis a halált követeli számomra, erősebb minden jóakaratomnál, szeretetemnél. Fáradt vagyok, ennyi az egész pedig. Nem akarom terhelni magyarázkodásommal, csak meg akarom mondani, hogy lelkiismeret-furdalásom van s magamat is akarom nyugtatni kicsit, legalább azzal, hogy azt hiszem, jó helyre fordulok kéréseimmel, s hogy halálom után is lesz valaki, aki legalább kicsit törődik szegény férjemmel.

Hálás köszönettel gondol önre

 

Szabó Lőrincné

 

 

Kedves és igen tisztelt főszerkesztő úr,

talán másfél hónappal ezelőtt egy beszélgetés folyamán futólag érintettem, hogy legszemélyesebb magánéletemben súlyos zavar lépett fel. Az azóta történt dolgok azt az álláspontot igazolták, amit ön gyakorlatilag egyedül helyesnek mondott, s amelyet én nem foglaltam el, illetve már előzetesen elrontottam.

A helyzet időközben még jobban megromlott, s az elmúlt hetek alatt lassan tisztázódott bennem, hogy mit akarok és mit kell tennem. Ami történt, az feleségemtől érzelmileg teljesen eltávolított, úgyhogy most már nemcsak a bennem levő, mindig ismert és fájdalmasan viselt alkalmatlanságok győznek meg házasságom végleges rosszaságáról, hanem meggyőzött erről az ő viselkedése is. El akarok válni. Ezt az elhatározásomat természetesen megmondtam már Mikes dr.-nak is.

Főszerkesztő úr természetesnek találja, hogy emberek, amíg családi kapcsolat van köztük, jobban átérzik egymás bajait és jobban segítik egymást, mint az idegenek. Mikesnek én mindenképpen sokkal tartozom, igazán sajnálom, hogy lányától való válásom neki is kellemetlenséget és fájdalmat okoz. Sokkal tapasztaltabb és igazságosabb embernek ismertem őt mindig, s ilyennek láttam mostanában is, semhogy azt hihetném, hogy ezután ellenem fordul; saját magamat mégsem tudom megnyugtatni, lelkiismeretem belső függetlenségét nem tudom addig visszaszerezni, amíg oly helyzetben vagyok, amelynek megteremtésében része lehetett az eddigi rokoni tekinteteknek is.

Minden oldalról jöhető minden esetleges feszélyezettségnek szeretnék félreállni az útjából előre. Ezért tisztelettel bejelentem, hogy az ön mellett viselt állásomról, amelyet most már igazán tudok értékelni, lemondok.

Fölösleges hozzátennem, mennyire örülnék, ha az ön bizalma és pártfogása – most már kizárólag az én munkaképességem és személyem miatt – éppúgy kitüntetne, mint eddig.

Ha főszerkesztő úr szükségesnek tartja, kérem mutassa meg levelemet Sebestyén igazgató úrnak is.

Igaz tisztelettel,

Szabó Lőrinc

Bp. 1928. nov. 12.

 

 

Budapest, 1929 eleje

Kedves Barátom,

kénytelen vagyok ismét hozzád fordulni abban az ügyben, amely miatt novemberben a Siesta telefonján már tárgyaltunk, s amely még mindig nincs lezárva. Maga az elintézetlenség is alkalmas volna arra, hogy feszélyezzen, az ügy érdeme pedig egyenesen függőben tartja minden veled kapcsolatos gondolatomat és érzésemet.

Az ügyünket én, talán kissé naivan, befejezettnek hittem azzal az említett szanatóriumi késő esti telefonbeszélgetéssel, amelynek során te megismételted, amit Mikesnek eredetileg mondtál, később látogatásomkor, aki az emlékezetes pletykák miatt felkerestelek, precizíroztál, majd Mikesnek telefonon ismét tudomására hoztál, hogy e leszögezéssel magadat, szavaidat tisztázd. A szavak tartalmában nagyjában egyetértettünk, holtértelmük ellen kifogásom nem volt. Eszerint az általam kifogásolt sérelmek más számlára estek; ezeket én azóta hajlandó voltam a Mikesnél átmenetileg megnövekedett ingerültség mérges költői tevékenységének tulajdonítani, s a kifejezett legsúlyosabb minősítés ellenére minden további nélkül megbocsátani. Ezzel az előzménynek vége.

Nincs azonban még lezárva az ügy, jobban mondva: a folytatás, tifelétek, tefeléd, noha először épp e részről látszott az elintézés a legegyszerűbbnek és legtisztábbnak. Ilonka az én nálad tett látogatásom céljáról és beszélgetésünkről a valóságnak, a lényegnek, hogy úgy mondjam teljesen meg nem felelő közlést tett telefonon Klára előtt, s midőn emiatt veletek, most már négyesben, beszéltünk; te, Mihály, ismét úgy nyilatkoztál, úgy igazítottad helyre feleséged szavait, ahogyan egy igaz emberhez illik, s Ilonka is visszakozott, mondván, hogy Klára félreértette őt. Minthogy Ilonka a mi beszélgetésünkről csak tőled kaphatott információt, visszakozása még akkor is kielégítő lett volna, mint elégtétel, ha Klárával folytatott előbbi beszélgetésekor igenis mondotta volna azt, ami nem igaz. Mert, ugye, ebben az esetben te magad vagy az, aki a négyes telefonálás folyamán feleséged valóságnak meg nem felelő és általa is megtagadott szavait az igazságtartalom lehetőségétől megfosztotta. Ilonka a szavait meg nem történteknek mondotta – magától értetődik tehát, hogy cáfolatod az ő rovására nem jelentett és nem jelent leleplezést, megszégyenítést mindaddig, amíg mi hisszük, hogy szavai valóban nem hangzottak el. Én, minthogy Klára akkoriban betegeskedett, e ponton nem nagyon tudtam tisztába jönni, te szintúgy nem hallottad, mit telefonált Ilonka a Siestába; Klára fenntartotta, hogy ő igenis jól értette feleséged közlését; miután azonban a te illetékes cáfolatod elhangzott, s az valóság esetére is érvényes és kielégítő volt, az ügy felétek is elcsöndesedett. Gondoltam, alkalmilag egyszer majd szóvá teszem, még mint érdekes félreértést, de nem akartam feszegetni, hogy van-e és hol van valami nyitja a hazugságoknak.

Január elején nálatok járt Klára, s én, hívására, felmentem érte. Ilonka ekkor kijelentette Klára előtt, akit különben látható szeretettel üdvözölt, hogy félreértés nem volt, a négyes tisztázáskor ő csak azért vonta vissza kifogásolt értesítését, hogy a beteg Klárát ne izgassa fel még jobban, és Lőrinc nem azért járt Mihálynál, hogy a hazudozó kilétét a kétoldalú közlés birtokában megállapítsa, hanem azért, hogy Mihályt egy módosított, tehát hazug tényállás felvételére és Mikessel való közlésére megkérje. Mindez igen röviden történt, s tovább nem lehetett a dologról beszélni, mert jött az anyósod, azután érkeztem, mit sem sejtve, én, te betegen feküdtél, s hamarosan mennünk kellett.

Azóta nem találkoztunk, pedig mindig reméltem valami véletlen együttlétet, mert szerettem volna, ha tisztázódik, megtévesztetted-e te magadat vagy Ilonkát. Szerettem volna, ha tisztázódik, sajnálattal és szeretettel kell-e néznem itt valakinek megvallott emberi gyöngeségét, torzító, rágalmazó dühét, vagy tekintsem-e ezt a hazug és rút kis pletykát olyan ügynek, amelynek részeseit egyszerre és azonnal eltávolítja tőlem a megvetés. Kimondhatatlanul fájt, hosszú éveken át, sok türelmesen viselt méltánytalanság, amiről te nem is tudsz, valami régi emlék sok-sok kiábrándító cáfolat ellenére folyton igyekezett megtartani bennem, kedves Mihályom, annak a képét, aki te lenni szeretnél, s részben vagy is – de most már elég.

A fenti ügyről ítélj te magad, és értesíts. Nem várok sok jót. De talán még mindig kiderülhet, hogy nem vagy az az ember, akinek szájában silány semmiség az igazság, s akit nekem meg kellene tagadnom.

Kijelentem, hogy énfelém semmi tekintettel nem kell lenned, bár nem hiszem, hogy ilyen impressziót keltett volna benned viselkedésem. S azt is, hogy válaszodat, ha bármilyenfajta titkos rezerváció kíséri a te vagy a ti részetekről, erkölcsileg semmisnek tekintem; ilyen esetleges elhallgatásról persze én nem tudhatok majd, ezért előre megírom, hogy ha bármi kibúvóval élnél; érezd magadban örökké azt, hogy annak tartalak, akinek megtévesztésem nélkül most szemtől szembe mondanálak.

Nagyon szeretném, ha nem volna okod szégyenkezésre, vagy legalább nem szégyellnél őszintén jönni én elém, aki barátja és híve voltam, jól tudod, egy Babits Mihálynak. Válaszoddal vagy hallgatásoddal te állapítod meg, ki legyen ezután számodra

Szabó Lőrinc

 

Levelek

121.

Budapest, 1928. szeptember 12.

 

Kedvesem,

ne haragudjon rám semmiért, amit nem helyesen csináltam. Azért se haragudjon, hogy most mégis elmegyek. Kis Klárát, azt hiszem, leghelyesebb fekete Klárihoz adnia. Beszéljenek meg együtt mindent. Papát szeresse. Maradjon vele jóban, sőt legyen vele bizalmasabb viszonyban, mint eddig volt. Nagyon szomorú vagyok azért, hogy nem tudtam jobb ember lenni, erősebb, kötelességtudóbb. Aljasnak érzem magam kis Klára miatt. Nem érdemeltem meg a születését, ha most el tudom hagyni. Legyen neki anyja is, Lőrinc, amennyire már ez lehet. Lehetőleg kíméljék őt meg attól, hogy már most megértse, mi történt velem. Később, ha majd nagy lesz, mondja meg neki, hogy nagyon szerettem őt, és nagyon szégyelltem magam utolsó perceimben is, hogy nem tudok élve maradni érte és magáért. Nyugodjanak meg hamar mindnyájan, és bocsássák meg, hogy ilyen kevés erőm volt.

Isten vele, kedves Lőrinc

Klára

 

 

122.

Budapest, 1928. október 6. éjjel

 

Szeresse ezt a szegény kis gyereket nagyon. Legyen maga jobb, mint én, és erősebb nálam. Isten velük.

Klára

 

 

123.

Budapest, 1928. október 12. éjjel

 

A gyerek meg van hűlve. Szörnyű, hogy húz magához. Szegény kislányom, komisz anyád van, önző, gonosz.

 

*

 

Egyetlen szívem, nagyon szeretem magát ma is, ne haragudjon rám. Éppen azért a szerencsétlen kislányért. Legyen erős, okos, szeresse őt helyettem is.

 

 

124.

Budapest, 1928. október 26. délután 3-kor

 

Kedves Lőrinc,

ha ezt a levelem fogja olvasni, akkor én már nem élek. Most már nem leszek szentimentális, nem megyek magához búcsúzni, nem csinálok magamnak egy utolsó szép órát. Annyi a régi énemből még mindig van bennem, hogy magyarázni szeretnék magának sok mindent. Biztosan nem fog sikerülni ez sem, mint ahogy nem sikerült nekem magánál semmi. Nem baj. Lőrinc, semmi, semmi baj nincs felém. Hibás vagyok, hibámon kívül. Maga csak azt a „földöntúli jóságot” tudta volna nagyon szeretni, aki mindent boldogan enged, akinek hitt engem egy éjjel. Csalódott bennem – szegény Lőrinc –, erről én nem tehetek. Egyszer, majd talán sok év múlva, mikor már meggyógyult, mikor nem fog többé ellenségének látni azért, mert szerettem, nem fog gonosznak látni, mert meghalok, akkor talán meg is fog érteni. Talán egyszer még a életben meg fogja látni, hogy mindig jót akartam magának. Igenis, Lőrinc, emberfeletti erővel győztem le a megalázottságom, és mentem újra és újra maga felé, azért, egyedül azért, mert hittem, hogy a maga számára az egyetlen lehetséges valaki én vagyok. Ne mondja erre, hogy önzésből tettem. Tagadom! Tudom, hogy ha az lett volna a hitem, hogy maga mellé inkább való Bözsi vagy akárki más helyettem, félreálltam volna. Azt az egyet azóta, hogy magam előtt teljesen világos lett, mennyire szeretem magát, azt, hogy bele tudjak nyugodni abba, hogy maga másokkal is él, de nemcsak ebbe, hanem abba, hogy hazudik nekem – képtelen vagyok. Rettenetes dolgokat viseltem el, Lőrinc, maga mellett. Nem azért mondom most, hogy ez magának lelkiismeret-furdalást okozzon. Magamat szeretném csak egy kicsit magyarázni. Hiába, rosszul esik, hogy az egész maga mellett eltöltött időm annyit ért csak, hogy maga önzésnek bélyegzi minden mozdulatom, hogy lehetett ezt úgy látnia, mint amire „akármilyen vacak nő” is képes lett volna. Zsarolni sem akartam soha semmit. Az, hogy megmondtam dolgokat, amikre maga mondhatta a zsaroló szót, csak azért volt, mert figyelmeztetni akartam, hogy elkerülhető legyen ez meg az. Nem vagyok az az ember, akinek bármi kellene úgy, hogy azt kizsarolja a másikból. Azért nem kell, kedves Lőrinc, a lemondása se. Ha tőlem függne, visszacsinálnék mindent aug. 1. előttre, hogy ne érezze maga azt, hogy maga rontott el mindent. Sokszor mondtam, hogy úgyis végére jártam volna én mindennek, mert éppen eleget láttam meg. Nekem is kényelmesebb lett volna talán úgy, mert akkor nem tartoztam volna tekintettel lenni senkire. Így kaptam magától egyszer őszinteséget, ez nagyon jó volt – hálás vagyok érte –, de olyan árat kellett fizetnem, ami talán mégis több, mint amennyit ez jelenthetett. Ezt csak ma mondom így, mert nagyon kegyetlenül, ridegen bánik velem mostanában. Ez a rettenetes szeretetlenség, ami árad magából felém, s amit bírtam hét évig, de nem bírok ma, ez érthetetlen nekem, és elviselhetetlen. Érthetetlen, hogy miért ragaszkodott hozzám, miért nem tudott ellökni magától egészen, mikor minden cselekedete felém olyan volt, amilyennel csak afelé lehetünk, akit nem szeretünk, sőt még csak nem is becsülünk. Soha nem éreztem az aggodalmát, a féltését, soha nem éreztem a becézését, soha nem hallottam, hogy örül annak, hogy maga tarthat el, sok, sok sohát tudnék még mondani, de nem bántani akarom, csak magamat magyarázni. Én is nő voltam, csak nő, bizony én is vágytam a csókra – nem a félrefordított fej volt, ami örömöt adott –, én is szerettem volna, ha figyelmes hozzám, ha aggódik, ha, ha stb. Nagyon megérthetné, hogy ha semmi, de semmi vágyam nem teljesült, sehol nem láttam kielégülésre módot, én se tudhattam egészen természetes lenni magához. Ez a gát is sokat rontott köztünk. Augusztusban azt hittem, most legalább szabadság lesz egymás felé. Ezt se lehetett elérni. Sőt! Maga most jobban bezárkózott előttem, mint a hét év alatt tette. Most már biztos, hogy hiába minden cselekedetem, minden mozdulatom. Agyon vagyok törve. A teljes gyűlöletét nem fogom megvárni, Lőrinc. Istenem, mennyi mondanivalóm volt – legalább így éreztem –, s most semmi se jut az eszembe. Jó volna, ha meg tudnám értetni magával, hogy milyen szomorú dolog az én számomra az a tény, hogy teljesen más vagyok, mint a többi ember. Félre ne értsen, nem hiszem, hogy különb vagyok náluk. Ha jobban tudtunk volna beszélgetni egymással mostanában, sok mindent beszéltem volna ezekről is. Életképtelen vagyok. Harcra nem születtem. Egy gyerek becsaphat, ha akar, mert mindig a jót akartam látni csak mindenkiben. Magában is. A rosszat mindig megmagyaráztam, illetve kimagyaráztam magamból. Most, mikor körülöttem látom, hogy mi van, micsoda förtelem van mindenfelé – nem gondolok most csak a maga dolgaira –, látom, hogy én ezt nem tudnám soha csinálni, nem tudnám megvédeni magam attól, hogy látnom kelljen, mert mindenhol ez van; nem tudok hazudni, szörnyű átok ez rajtam. Képtelen vagyok az életre, ez teljesen világossá lett előttem. Szegény kisgyereket se tudnám helyesen védeni, mert nem látnám meg valószínűleg a veszélyt. Maga ezt jobban fogja tudni csinálni, mert sok mindenről tudja, hogy van, amit én mindenek dacára még mindig kétségbe vonok, magyarázok, védek, szépítek. Magának sincs jobb védője nálam, Lőrinc. Hiába hitte mindig azt, hogy én nem értem magát, biztosan szebbnek, jobbnak láttam és látom ma is, mint maga saját magát. Még ma is azt érzem, hogy kár értünk, s hogy jobb lett volna, ha tudja a szeretetét felém fordítani, összekapaszkodni, és menni előre, dolgozni hármunkért. Nem lehetett. Gyöngék voltunk. Maga is, én is. Szegény kislányom, egyetlen vétkem, neki kell megszenvednie mindent. Nem tudok érte se élni, ma már a maga életéért se. Nem vagyok elkeseredve se maga ellen, se az élet ellen, tudom, hogy mindent megérdemeltem, ami az életben történt velem – nemcsak, ami maga mellett történt. Gyámoltalan, hülye vagyok. És gyenge ma már, nagyon gyenge. Az erős, a fegyelmezett Klári rég meghalt. Én már csak árnyék vagyok, kísértet a múltból a magam számára. Mindennek vége, nem tudom azt mondani, hogy nem sajnálom. Jó lett volna élni, ha nem is teljesen boldogan, de legalább ezt megközelíteni. Jönnek, nem írhatok tovább.

 

 

26-án éjjel

 

Most már nem mondok semmit. Gyűlöl engem, én most is szeretem magát. A gyerekre vigyázzon, Lőrinc. Az isten áldja meg, és adjon erőt mindenhez.

Klára

 

 

125.

Budapest, 1928. november 11–12.

 

Kedves jó Lőrinc,

nem sírok már. Bevettem két luminált, nemsokára nagy butaságban fogok aludni. Most csak azért írok, mert nagyon is tele vagyok még magával. Holnap fogom folytatni ezt a levelet, akkor nyugodtabb leszek. Nagyon szeretem magát, változatlanul, de nem fogok az útjába állni. Hét évig fojtottam vissza magamba mindent, azért, mert azt hittem: felszabadulhatok egyszer én is. Sejtelme sincs arról, Lőrinc, magának, ami velem történt. Most már? Úgy látszik, késő van mindenhez. El akar válni tőlem; legyen. Nem fogok magába csimpaszkodni. Szeretnék pedig, bevallom, mert ma is az a hitem, így félőrülten is, hogy összetartozunk, hogy a gyereknek kettőnk mellett kellett volna felnőnie. Szegény, jó kisgyerek! Igyekszem majd – nem is tudom, mire, nála –, hogy megvédjem, maga helyett is. Talán lesz erőm élni. Akarok! Majd holnap a szörnyű dolgokról, ma meg akarom mondani, most már nem szégyellek semmit, hogy talán soha ilyen jó nem volt magával lennem. Igaz, hogy búcsúztam, ez tudott szabaddá tenni. Lőrinc, soha többé! Nem fogom megcsókolni, nem fog megcsókolni. Nem fogom simogatni, maga se. Rettenetes, elgondolni se tudtam volna azelőtt, hogy én egyszer búcsúzni fogok magától. És így; maga dob ki engem. Különben ez nem fontos. Ezt a napot fogom őrizgetni magamban sokáig, mert hiába beszélt nekem, ma mégis szeretett. Éreztem az ölelésén, a simogatásán, a csókján. Nagyon ritkán kaptam csak hasonlót is hét év alatt. Nem szemrehányás ez, kedves Lőrinc. Engem először dob ki férfi, maga már sok nőt lerakott életében, míg idáig jutott. Talán ez is megkönnyíti magának. Én talán szentimentálisabb is vagyok, mint maga, talán – biztosan – ragaszkodóbb is. Ma még nagyon fáj! Nem panaszkodom. Az az érzés, hogy én szeretem magát, hihetetlenné teszi azt, hogy lehet, hogy nem maga az egyetlen, akihez tartozom, akinek panaszkodnom lehetne stb. stb. Szegény kis Klára, folyton ő tolakszik az agyamba. Alszik már, Irmától kilenckor képeskönyvet kért az ágyba, hogy anyuci megengedte, hogy ő olvasson. Irma nagyon okosan azt felelte, hogy ha hétkor lefekszel, olvashatsz, de kilenckor már nem. Nagyon nehezen tudok írni, ne haragudjon, hogy ilyen különleges csúnyán írok, most már abbahagyom, holnap folytatom, nagyon, rettenetesen szeretem magát, most is, csak aludni kellene mindig. Nemsokára fogok. Borzasztó dolgot álmodtam ma magáról. Irtózatos éjjeleim vannak. Ne vegye panasznak, ez is csak tény. Kedves és jó volt, mikor visszajött ma este. Még egyszer megcsókolhattam. Milyen keveset csókoltam én magát. Ez mind, és még sok minden, visszahozhatatlan. Maga azt se tudja, talán én is csak sejtem, hogy ki vagyok, és ki lehettem volna. Erről már nem akarok beszélni se, írni még kevésbé, abba kell hagyjam az írást, mert hat már a luminál. Isten vele, kedvesem, mindenem maga volt ebben az életben már, ma vissza kellett adnom. Mit tudja maga! Lőrinc, most érezni akarom magát, úgy fogok elaludni. Behunyom a szemem, ide képzelem magam mellé, ruha nélkül, azt hazudom magamnak, hogy most szeret engem, s akkor, addig, míg egészen el nem butultam, talán jó lesz nekem –

Reggel ½ 7. Nem aludtam semmit. Gondolkozni se tudtam rendesen, annyira hatott a luminál. Maga talán alszik. Egyedül! Én soha többé nem megyek magához reggel ébreszteni, soha, soha, mindig a soha következik most már az én számomra. Egészen hihetetlen ma is, pedig milyen világosan mondott meg mindent. Hihetetlen, hogy ha hét évem azért élem, hogy elérjek egy szerelmet, akkor az ellenkezőjét kapom végül. Értelmetlenség, hogy beszélek magához, de én szeretem, ha maga nem is. Nem kell felelnie, úgyse szoktatott ehhez. Kérem azonban, hogy tegye vagy dobja el a levelem, és ne mutassa, ne mondja senkinek. Lehet, hogy még egyszer-kétszer beszélek magához. Semmi célja nem lesz, csak senkim nincs. Itt még kevesebbet fogok beszélni. Milyen rettenetesen szenvedek, magának fogalma se lehet róla. Nemcsak magam miatt, hanem hármunk miatt. Még azt a kapcsot is széttépte, ami nem tisztán szerelmi volt, még a versét se mutatta meg. Hogy hová jutottam, az szörnyű! Csak magának legalább így jó lenne, csak rá ne jöjjön egyszer arra, hogy jobb lett volna minden úgy, ahogy én akartam. Dolgozzon most már, legyen erős, velem ne törődjön. Be se kell jönnie. Nem letiltom, örülök, ha látom, de kérem, hogy akkor jöjjön csak, ha érdeklem annyira magát. Az isten áldja meg, és adjon erőt ahhoz, hogy egész ember tudjon lenni. Én most is, ma is nagyon szeretem magát, de nem fogok erőszakoskodni magával. Isten vele, Lőrinc

Klára

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]