Szabó Lőrincné naplója
(1921–1924)

1921. március 23.

Szeretném valahogy elmondani magamnak mindazt, amit ha kérdez, vagy meg kellene mondanom – nem tudnék. Azt hiszem, így sem fog sikerülni, mert én valahogy mindig úgy vagyok, hogy a gondolataim, érzéseim nem tudnak szavakká válni. Mikor kimondásra kerülne a sor, kifejezni nem tudom, vagy sokszor nem akarom magam. Azt szeretném legjobban, ha nem kellene beszélnem, hanem valahogy szó nélkül értenének meg. De talán mégis jobb így. Így legalább kevésbé vagyok hozzáférhető, több marad a lelkemből nekem. Sokszor mosolygok azon, mikor akár maga, akár más csodálkozik valamin, amit teszek vagy mondok. – Persze mert nem látják a miértet. Én pedig vagy nem akarom, vagy lusta vagyok, vagy sokszor nem is tudom szavakkal megmagyarázni. Ilyenkor mosolygok. Valahogy úgy, mintha nagyon messziről, kívülről, mint harmadik nézném a dolgokat, és kicsit sajnálom magukat, akik félreértenek, vagy nem értenek meg. Tulajdonképp most sem az a célom, hogy magamra világítsak, és magamat érthetővé tegyem, hanem csak az, hogy lerögzítsem a tegnap hangulatát, s ezzel mintegy megfoghatóvá, érzékelhetővé tegyem a magam számára. Sok mindenről beszéltünk tegnap: nem fogom most folytatni, nem fogok filozofálni. Az egész este változó hangulatából mára erősen egy érzés maradt meg. Hogy ez az egy mi? Most megint meg kell állnom, és gondolkoznom azon, hogy melyik szavát tudnám helyesen nevén nevezni?! Nem is tudom; mert az érzés egy ugyan, de nem egyszerű, van benne csodálkozás, harag, düh, szégyen, megalázottság, kíváncsiság és valahol mélyen ilyesmi is, hogy – no megállj.

 

 

1921. március 25.

Most, hogy egypár nap múlt el ismét, és én gondolkoztam, ezek közül az érzéshullámok közül megállapíthatom, hogy legerősebben maradt meg bennem a csodálkozás. Magamon csodálkozom. Szinte kénytelen vagyok megfogni magam, hogy érezzem, hogy igenis, én még mindig én vagyok. Fájok, érzek és csodálkozom. – Hiszen én magam akartam megváltozni. Tulajdonképp nem is volna szabad bámuló szemmel állnom. Kicsit nagyon is villámcsapásszerűen jött maga az életembe. Nincs időm arra, hogy megállapítsam, vajon a régi Klári meghalt-e igazán, vagy csak alszik, és az új Klári él-e igazán, vagy csak álmodja ezt is a régi? Ha a régi nem halt meg, akkor nagyon fogok szenvedni, ha felébredek. Nem akarom, hogy éljen régi énem! Nem akarok szenvedni többé! –

Nem akarok szenvedni? És bizony ma délután és most is ugyan mi mást teszek? De nem akarok. Ha valahogy az lehetséges volna, hogy nem gondolkoznám mindenen oly sokat, és nem akarnék mindent részeire bontani, megvizsgálni, érteni. Főleg miért akarom magam érteni? De hiszen nem filozofálgatni akartam, hanem valahogy érthetővé tenni magamnak azt a kapcsot, ami minket ma egymáshoz köt. Ma; mert hogy mi lesz holnap, nem érdekel ma. De a mát szeretném világosan látni, hogy élvezhessem. Amíg bizonytalanságok, kételyek vannak bennem, addig nem élvezhetem a jelent.

 

 

1921. július 24.

Egy már bizonyos, hogy a régi Klári nem halt meg. Nem változhat meg az ember lényegileg, legfeljebb tapasztalatai alapján többet lát meg az életből, és helyesebben tud esetleg cselekedni. Ugyan ezt is kevés ember tudja, azt hiszem. Én biztos, hogy szenvedésre születtem. És lám, egészen világosan láttam, mit kellene tennem, hogy megmeneküljek egy csomó kíntól, és nem tettem meg. Sőt addig hagytam és hagytam fejlődni mindent, míg most végre annyira benne vagyok, hogy ebből szenvedés, baj, kínlódás nélkül kimászni nem lehet. Sőt nem is akarok szabadulni most már! Két ember harcol bennem egymással. Az egyik az eszem, a másik az érzésem. És mint minden cselekedetemben, most is az érzésem az erősebb. Azt sem tudom pedig, szeretem-e Lőrincet tényleg szerelemmel. Ezt pedig, mikor szerelmes voltam, világosan éreztem. Most miért nincs így? Ő szeret-e komolyan, ezt sem tudom. Sőt majdnem biztos, hogy az ő szerelme főleg érzékiség, és testi kívánásban merül ki. Igaz, hogy úgy érzem, most komolyodik az ő érzése is, de istenem, fiatal gyerek még, és még hány nő következik az életében utánam? Ez borzasztó érzés, hogy én csak egy vagyok a sok közül. Állomás, ahonnan, ha elment, esetleg soha, esetleg néha visszagondol, de nem megy vissza. Nem akarom, hogy így legyen! Erős akarok lenni; és meg akarom növelni, és meg akarom tartani a szeretetét magamnak olyan hosszú időre, amilyen hosszú ideig én fogom szeretni.

 

 

1921. július 30. reggel

Olyan szomorú dolog, hogy nekünk, akik pedig teljesen összetartozunk, külön kell élnünk. Együtt töltünk egypár órát, s azután, mikor a legtermészetesebb az volna, hogy itt maradjon velem, el kell mennie; mert mit szólnának az emberek az ilyesmihez? És mi lesz most, ha hazamegyek lakni? Ott nem lehetünk ilyen teljesen együtt. Talán a sors akarja, hogy befejeződjék? Én nem tudom akarni, mert boldognak akarom őt látni. Mindent meg tudnék tenni azért, hogy örülni lássam, hogy nagy ember létére gyermeki örömöt tudjak az arcára varázsolni. Istenem, milyen pompás, nagyszerű gyermekünk lehetne. Én ezt már oly sokszor elképzeltem. Kettőnk összeolvadásából gyönyörű, okos emberkének kellene megszületni. Édes kicsi fiam, te, akit én borzasztóan, szinte szerelemmel szeretek, te sohasem fogsz megszülethetni. Nem jössz el hozzám, mert nem szabad. Mert az anyádat megvetnék miattad, és főleg mert nem adhatnám néked az apád nevét. Ugye, nem szabad, hogy belehozzalak az életbe apa, név nélkül?

 

 

1921. augusztus 3.

Ma szerda van, hétfőn ismerkedtem meg az édesanyáddal és a kishúgoddal. Az „Anyukád” egy nagyon aranyos, jó, kedves asszony, és nagyon szeretem őt. Mikor láttam azt a rajongó szeretetet, amivel rajtatok csüng, az én szegény kicsi anyám jutott eszembe. Ő is éppen így szeretett minket. A húgod is szeretem. Szeretném szegénykét egy kicsit kiráncigálni abból az áloméletből, amibe teljesen bele van feledkezve. Szeretném meggyógyítani Hajnalkát, hogy ő is örülhessen az életnek még, és hogy téged is lássalak, mikor örülsz annak, hogy a húgod jól érzi magát. Ilyen érzékeny, szelíd, szerény leány nincs is még egy. Kimondhatatlanul sajnálom, hogy beteg, és hogy nem tudunk valahogy jobb, kényelmesebb életet biztosítani neki. Istenem, de hátha te is beteg vagy, kicsi fiam? Milyen jól kellene táplálkoznod neked is, hiszen a legveszedelmesebb korban vagy. Ha én most gazdag lehetnék, és adhatnék nektek, milyen boldog volnék. Így is ma, hogy érzem szerelmedben a szeretetet is, majdnem boldog vagyok. De ez még mindig kevés nekem. Úgy kell szeretned, hogy ne tudj nélkülem élni, hogy én legyek néked az egyetlen asszony. Vagy váljunk el most, hiszen a sors talán ezt is akarja, azért rendezi úgy az ügyeim, hogy találkozásunk szinte lehetetlenné van téve? Vajon hogy nyugodnál meg abban, hogy ezentúl csak mások előtt találkozunk? Mért, hogyan jutottam én veled ilyen messzire? Veled, akiről azt sem tudom, komolyan szeretlek-e. Hogy lehet az, hogy a jövőre egyáltalán nem gondolok, hogy boldogság nékem az, mikor látom, néked jó, tudok adni néked, és te örülsz? Miért nem félek attól az időtől nagyon, mikor már vége lesz mindennek, s engem lelkiismeret-furdalásnak kell majd bántani? Ez mind azért volna, mert nem akarom sötét oldalát látni az egész jövőmnek? Vagy bízom? De miben? Így nem tarthat egy életen keresztül? Más megoldás? Nincs. Talán nem is volna jó. Neked talán jó lenne, de nekem? Mindegy most minden nekem. Te örülj, tudj boldog lenni, akkor én is mindig örülök, boldog vagyok. Hiszem, hogy szeretni fogsz még sokkal, sokkal jobban is engem. De istenem, mi lesz akkor? Hiszen azt már majd el se bírjuk viselni. Abba bele kell őrülni. De én akarom, akarom.

 

 

1921. augusztus 5.

Itthon lakom egypár napja már. Azóta csak munka közben vagy mások jelenlétében találkozunk. Ma az egész napom rémes volt. Itthon folyton bajok vannak miattam, ez nagyon keserít. Délután pedig? Istenem, mi volt ez? Miért? Az egész diktálás alatt éreztem, hogy gyűlöl, szinte utál. Mikor elmentünk együtt munka után, ő magától mondta meg, hogy egész délután ellenséges érzéssel volt irántam. Okát nem tudtad magad sem. Kis fiam, így lesz ez mindig, örökös harc? Ez a szerelem? Vagy mi ez? Én is tudlak gyűlölni. Ó, mikor nagyon fájsz nekem, akkor nagyon gyűlöllek. Tudlak szeretni is nagyon, de hogy mi az, amit állandóan érzek irántad, ezt szeretném biztosan tudni. Miért voltál az ellenségem ma? Én voltam az oka?

 

 

1921. augusztus 8.

Rettenetes napjaim vannak most. Mindenki bánt folyton. Még te is. Tudom, hogy nem akarsz bántani, de nem ismersz. Csak volna elég erőm a meghaláshoz! Vagy történne velem már valami, ami kiragad ebből a cél nélküli életből. Adhat célt a mi szerelmünk? Szerelem egyáltalán? Nem is tudom, szeretlek-e, hiszen hányszor gyűlöllek? Mikor fájdalmat okozol, az egy borzasztó furcsa fájdalom. Mástól is fájt már sok minden, de így még senkitől. Fáj is, gyűlöllek is, marcangolni tudnék; téged, vagy magam, vagy mindkettőnket. Nagyon kegyetlen vagy sokszor. Öntudatlanul, de ez a fájdalmasabb, mert ez te vagy. Ha kigondolva volnál ilyen, az kevésbé esnék rosszul, mert tudnám, hogy csak csinálod, s hinném, hogy ugyanakkor néked is fáj. Látom, hogy mi még sokat fogunk szenvedni. Igen, te is, nem csak én. És én mégis csinálom tovább ezt az őrületet? Csak vége volna már az életnek; meg volna oldva minden problémám. Nem volna, akit érdekelne, nem volna probléma többé.

 

 

1921. augusztus 13.

Tegnap az estém nagyon elrontottad. Áldozatra igazán nem vagy képes. Hiszen csacsiság, de nekem mégis rosszul esett, hogy nevem napján is képes vagy elsősorban magaddal, hangulatoddal törődni. Nem törődtél azzal, hogy ha te nem jössz, az én kedvem rontod el. Nagyon szomorú ez így. Annyi szeretetet se tudok kiváltani belőled, hogy ilyen apró figyelmességet szívesen tégy értem?

 

 

1921. szeptember 6. este 8 óra

Ma délután egy év előtti, sőt nem is egészen egy év előtti írásaim olvasgattam. Kénytelen vagyok bevallani, hogy nagyon rossz kedvre hangolt. Láttam újra, hogy milyen bolondmód hittem, akartam hinni egy emberben, aki tulajdonképp nem szeretett. Egy kis szégyenteljes utálatot éreztem az iránt a könyv iránt, amibe mindezt olvashatom, amibe megörökítettem egy csomó kínlódásom egy ember miatt, aki ma már senkim, aki tulajdonképp sohase volt valakim. Annyit azonban elért nálam, hogy nem merek, nem tudok hinni a szerelemben. Nem hiszek főleg a saját érzésemben. Hátha ez is elmúlhat; hátha most is csak azért adom magam, hogy szenvedhessek; hátha vége lesz ennek is egykettőre; és még igen sok hátha tolakodik elém. Nem tudom zavartalanul adni magam, és épp így nem tudom elfogadni se zavartalanul a szerelmet. Folyton gondolkoznom kell, akkor is, mikor tele vagyok odaadó szeretettel. Nem merem teljes érzésem szabadjára engedni.

 

 

1921. szeptember 9.

A kedvem rettenetesen rossz mostanában. Nem tudom okát adni. Talán a jövőt érzem öntudatlanul sötétnek, súlyosnak? Most, most igazán nem panaszkodhatom. Az életem egész normális mederben folyik. Van lakásom, ennivalóm, ruhám is meglehetősen. Az anyagi része az életemnek, ha nem is elsőrangú, de egészen jó. Az egészségem nincs rendben, de ennek azt hiszem, fő oka kedvem egészen rossz voltában rejlik. Pedig a szerelem is egészen rendben van most az életemben, és mégis, mégis várok még valamit. Ez még mindig nem az, amiért én vagyok. Lehet, hogy [ez] az ember az, akiért én élek, akinek szükséges vagyok; de az egymáshoz való viszonyunk így nem beteljesülés. Most szeret, csak engem szeret, ezt érzem, tudom, de nekem ez még mindig kevés. Néha pedig oly intenzíven sugározza át szerelmét, s én oly rettenetesen érzem, hogy minden idegszálam az őrületig feszül; majd szétpattan. Hogy az én szerelmem milyen, mennyire van, vagy mennyire nincs – nem tudom. Hogy nélküle maradjak egy napig is, szinte elképzelhetetlen ma számomra. Ma – de mi lesz holnap? Szüksége lesz rám holnap is, szeretni fog holnap is? – Lehet, hogy ennek az örök bizonytalan holnapnak a súlya nehezedik rám. Nem akarok törődni mással, csak a mával. Adni akarom egész magamat, mert ezzel boldoggá tudom tenni legalább neki a jelenét. Nekem pedig juthat-e ennél valaha is több, nagyobb dolog, mint tudni azt, hogy adhattam annak, akit boldoggá tudtam tenni vele, ha csak rövid időre is. – Biztosan szeretem, de olyan másképp van most minden, mint eddig volt, hogy én nem merek semmit se biztosan hinni. Sokszor behunyom a szemem, mikor egyedül vagyok, gondolkozom, és talán nem is kívánok mást magamnak, mint hogy így legyen mindig. Így szeressen mindig. Én érzem, hogy jó asszonya tudok maradni, sőt nem akarom elhinni, hogy nálam valaki jobban tudja, mikor hogy kell bánni vele. – Van ennél még nagyobb boldogság is – együtt élni. Ezt mégse kívánom. Érezze ő függetlennek magát, és én soha ne legyek kerékkötője! Azt akarom, hogy mindig csak azt érezhesse, hogy jó, hogy egymást megtaláltuk, de az soha az eszébe ne juthasson, hogy miattam, értem kellene bármit is tennie. Legyen egészen szabad, tudjon dolgozni magáért a munkáért, és ne muszájból, főleg pedig ne értem.

 

 

1921. szeptember 11. este 9 óra

Előttem van rossz kis fényképe. Néz rám gyermekszemével. Milyen furcsa, hogy itt van, rám néz, és ő ugyanakkor nem tudja, hogy itt van velem, és beszélek hozzá. Amily megfoghatatlan a valóság számára, mint ember ez a fénykép, hiszen csak papír, és csak síkban mutatja az embert, éppoly megfoghatatlan vagy te is nekem az életemben. És én várom, egyre várom, mikor ér hozzám a vég; mikor kell lemondanom egészen. – Ezeket én kimondom, leírom, de nem igaz az, hogy hiszem is ezt a véget. Nem is akarom hinni, nem is akarom előre látni. Ha jön, elég lesz akkor szenvednem. Most tulajdonképp szép az élet. Szeretjük egymást, és tudom, hogy minden együtt töltött napban van valami megnyugtató a számunkra. Akár komoly dolgozó délután, akár vad, őrületes nap után vagyunk, tudom, hogy jó visszaemlékezni, hogy jó érezni az együvé tartozásunk.

 

 

1921. szeptember 15. délután

Napok óta nem alszom rendesen, idegesen dobálom magam, és folyton Lőrincre kell gondolnom. Tegnap én nem akartam, hogy feljöjjön, de alig bírtam ki. Ma neki van dolga, s ezért csak rövid időt tölthettünk együtt. Nagyon szép bőrmappát kaptam ma tőle, de nem tudok igazán örülni neki, mert úgy érzem, viszonzásul kaptam. Az nagyon jólesett, mikor arra kért, ne adjam tovább. Nagyon szomorú vagyok ma, és torkom összeszorítja a sírás, reszketek. Miért? Nem tudom okát adni. Nagyon szenvedek. Ha még fokozódhat szerelmem, meg kell halnom, mert akkor lehetetlen lesz elviselnem azt az életet, amely vár rám. Minek találkoztunk, ha nem egymásért lettünk, vagy miért kezdted el ezt a végzetes játékot? Hiszen te se szerettél még ekkor. Én pedig?… Nagyon messze voltam hosszú ideig attól, amit ma érzek. Hiszen nem sajnálok semmit, most már tudom, hogy neked, érted van minden érzésem, gondolatom, cselekedetem. De mi lesz ebből? Meddig bírom erővel? Meddig szeretsz? Rettenetes, hogy már ott tartok, nem bírom elviselni, hogy ne légy velem mindennap. Fel fog emészteni ez a szerelem, s akkor csúf leszek, szomorú, s ezért nem fogsz szeretni tudni. Miért vagy fiatalabb nálam, és miért nincs pénzünk? Miért nincs erőm ahhoz, hogy végét tudjam szakítani az egésznek? Te még meglehetős könnyen el tudnál felejteni most és vigasztalódni. Most tele vagy fiatalsággal, munkakedvvel, vannak céljaid. Ha én most lépnék ki az életedből, még maradna sok minden a számodra, amiért érdemes élni. És nő is mennyi van még rajtam kívül. Szebb, okosabb, ügyesebb. Csak azt nem hiszem, hogy olyan volna, aki nálam jobban, igazabban, őszintébben szeretne, és teljesebben tudna a tiéd lenni. De ezt tán észre sem vennéd. De nem bírok, nem tudom végét szakítani. Ezért a rövid jelenért kell adnom hosszú, hosszú szenvedéseket. Rövidnek mondom, mert nem merek hinni a férfiszerelem hosszú életében. Nem fogok soha utadba állni, amint észreveszem, hogy már nem szeretsz teljes szívvel, lesz erőm félreállni. Velem addig szabad maradnod, míg minden érzéseddel tudsz szeretni. Legalább te ne gondolkoznál ugyanilyenekről, legalább téged tudnálak most nagyon boldognak. Ha már ilyen szerencsétlenül egymásba szerettünk, legalább te ne szenvednél emiatt soha.

 

 

1921. szeptember 17. reggel 9 óra

Mintha előre éreztem volna a tegnapi rettenetes napot. Tegnap kimondta Lőrinc, hogy soha egy percig boldoggá nem tettem. Mintha a derűs égből sújtott volna le rám a villám. Én pedig hittem, hogy tudok boldogságot adni neki. Estére valahogy tisztázódott minden. Hittem neki, hogy dacból mondta, hogy nem akarta ezt a banális polgári szót elfogadni. Lehetetlen is, hogy mikor szeret, és én nyújtom neki szerelmem, hogy ez ne tudjon neki legalább rövid időre boldogságot adni. Te örömnek nevezed. Mindegy. – A másik iszonyú dolog az, hogy elvihetnek katonának. Fogalmam sincs ma még róla, hogy lehetne megoldani, hogy itt maradhass, de tudom, hogy nem szabad elmenned. Nem lehet elmenned, mert neked még a gondolata is rémes, elviselhetetlen, és nem szabad elmenned, mert nem veszthetlek még el. Borzadok a jövőtől. Egyedül maradjak? Várjam újra a semmit? Hiszen átmenetekről van csak szó folyton az életemben. Valami nagy fájdalmas szomorúság van ebben, szeretni így, hogy kénytelen vagyok folyton számolni azzal, hogy tudjuk mind a ketten, hogy vége lesz. Miért mentem ebbe bele, mikor az első percben, amint komolyan gondolkoztam magunkról, tudtam, hogy én adom meg az árát, mert én leszek az, aki szenvedni fogok. Mégis belementem. Nem szabadna ennyit gondolkoznom, folyton ugyanegyről. Ma még szeretsz, és én nagyon akarom, hogy soká szeress. – Valami van még, amitől félek; ami egy hete kínoz már; aminek nem szabad bekövetkezni. Hacsak lehet, egyedül akarom átkínlódni ezt; ne ess te is kétségbe még emiatt is. Más asszony ugyanezért örülhet, nekem félnem kell. Szenvednél miatta te, az apám, Manci, és miattatok én. Talán még nincs baj; nem szabad, hogy legyen. – Vadabbnál vadabb gondolatok kínoznak. Szeretlek, kívánlak, és minden csak fél beteljesülést ád. Te is szenvedsz, én is. Én még fokozva azzal, hogy nagyon sajnállak, mikor kisgyermek módjára jajgatsz, kínlódsz. Te persze nem tudod, hogy ugyanakkor én is kínlódom. És félnem kell mégis? Akkor miért?… Bennem már nem gyűlhet soká a visszafojtott sok érzés, vágy. Nagyon foglak szeretni; úgy leszel az enyém, hogy soha nem fogsz tudni szabadulni az én szerelmemtől. Ettől én félek legjobban, mert ez oly őrületes lesz, hogy tán én pusztulok el benne. Minden gondolatom te vagy, minden csepp vérem feléd hajt. Inkább vagy nekem én, mint saját magam. Minden perc, amit nélküled töltök, elveszett idő. De micsoda őrültségeket írtam én itt össze. Ha elolvasnád, megmosolyognál biztosan. Most az enyém vagy, ez biztos, ennek örülök, és nem engedlek még.

 

 

1921. szeptember 22. reggel 8 óra

Úgy látszik, baj van. Nagyon szomorú vagyok emiatt. Sokat gondolkozom ezen, de csak arra az egy eredményre jutok mindig, hogy nem szabad így hagynom, meg kell akadályoznom, hogy így maradjon. Ez a sors iróniája, hogy amikor lehetett volna, nem lett, most pedig, mikor folyton az eszemmel kormányzom az érzéseim emiatt, most – igen. Nem születtem boldogságra, ez biztos. Nem akarom, hogy te tudd, hogy én szenvedek emiatt. Csúnya ez az egész dolog, és te még mindig nem szeretsz eléggé engem.

 

 

1921. szeptember 26. reggel

Most már hetek óta kínlódom. Amitől féltem, bekövetkezett. Szegényem, te is kétségbe vagy esve. Sőt végső szükségben el is vennél, kimondtad. Így menjek hozzád feleségül? Nem, ezt nem fogom megtenni. Szegénykém, te, aki meg se fogsz születni, és az anyádnak így is mennyi kínjába kerülsz. A legjobb megoldás az én számomra igazán a halál volna. Szeretlek, veled együtt nem élhetek, gyermekem nem lehet. Mit ér az élet így? Nagyszerű dolog az is, hogy neked örömöt tudok szerezni, de az mind csak pillanatokra szól. Magad mondtad tegnap, hogy ha bekövetkezik megoldhatatlanul a baj, akkor nem érte meg neked szerelmünk ideje a kínt, amit ez neked okoz. Nagyon egyedül vagyok, és nagyon szerencsétlennek érzem magam. Hiába, férfitól nem fogom sohase megkapni azt a mindent adó nagy érzést, amit én adok neked. Én örömmel, boldogan szenvedek, mert neked adtam örömet, te pedig kötelességből fel tudnád áldozni magad, de az érzésed nem kívánja az együttélésünk. Ez nem lesz megoldás. Ugye, kicsi fiam, nem szabad elfogadnunk. Ne lássalak soha inkább, pedig nagyon kívánlak, semhogy egy életen érezzem, hogy a te születésed kötött csak össze, és az apád feláldozta magát értünk.

 

 

1921. szeptember 27. reggel

Szegényem, iszonyúan el vagy keseredve. Nem tudok segíteni rajtad. Pedig mindent, mindent megtennék, csak jól érezd magad, megelégedett légy. Persze nagy baj ez a mi bajunk, de talán kilábalunk valahogy belőle. És ha nem? Mi lesz akkor? Erre nem tudok felelni. Minden mindegy, csak ne veszítselek el. Hiszen nekem is jogom van az élethez. Én is akarok élni. Vagy pedig halnék meg – ez is jó volna, de vegetálni csak, vagy ismét szenvedni, nélküled lenni nem akarok.

 

 

1921. szeptember 30. este

Holnap megteszem azt, amire sohase hittem volna magam képesnek. Szegény, kicsi, jó anyám – de másképp csináltad mindezt. Te voltál az erősebb, aki felemelt fejjel néztél a világ szemébe, és elfogadtad az apám is, vagy én, aki holnap?… Sokat gondolkoztam ezen, hogy mi is az, amiért meg tudom tenni? Csak az az egy ok az igazi, hogy azt akarom elérni, te ne érezhesd lekötve magad hozzám egy percig se. Én ilyen eszközökkel nem akarlak, nem bírlak magamhoz láncolni. Te pedig – aki vagy, de sohase leszel – bocsáss meg nekem. Talán örülhetnél is – ha tudnál – annak, hogy nem fogsz szenvedni annyit, mint az anyád. Az élet nagyon szomorú, és minden örömnek, gyönyörnek igen nagy az ára. Ki tudja, sokáig bírom-e a fizetést teljesíteni? Fáradt vagyok. Aludni örökre de jó is volna. Mi is lenne, ha most meghalnék? Akkor csak az az egy vágyam volna, hogy tudd, egy csepp haragot, szemrehányást nem éreztem irántad. Nem vagy oka semminek, és én szeretlek ma is. –

Most 10 óra körül van. Holnap este talán még velem leszel ilyenkor. Mi lesz holnap ilyenkor? Ó, hogy megvetem magam. Gyönge vagyok.

 

 

1921. október 1. délután 6 óra

Túl vagyok ezen is. Kibírtam. Nem a fizikai fájdalmat, mert azt természetes, hogy kibírtam. Mikor már a fájdalom, a sok visszatartott kín összetört, utána nagyon sírtam. Ezt szégyenlem is, de megtörtént. Milyen nagyon is szerethetlek én téged, hogy meg tudtam ezt így csinálni? Szeretlek, de mi értelme van mindennek? Most te is szeretsz, de meddig? Édes egyetlenem, hogy szenvedtél velem, milyen piros, milyen forró voltál, nagyon sajnáltalak. Legalább te ne kínlódj, ha már nekem muszáj. Kell hogy érezd, mennyire szeretlek. Kell hogy ez meg tudjon tartani nekem. Nem akarom, hogy mást szeress. Azt akarom, hogy az enyém maradj.

 

 

1921. október 7. délután 5 óra

Ilyen nagyon boldog talán még sohase voltam. Érzem, hogy nagyon szeretsz, és ez valami olyan, szinte földöntúli gyönyör nekem. Kedves vagy, drága, gyermek és férfi egyszerre. Nagyon, nagyon szeretlek én is. Sohase tudtam elképzelni se, hogy ilyen öröm lehessen nekem az, ha valakinek gyönyört tudok nyújtani. Mindent meg tudnék tenni azért, hogy örülni lássalak, boldognak tudjalak. Úgy szeretném széppé tenni az egész életed. Miért nem juthat nekem még ez is, hogy együtt éljek veled nyíltan, hogy neked dolgozhassam, hogy meleggé tegyem a lakásod, hogy minden félelem nélkül, nyíltan szerethesselek? Most már te is gondolsz erre. Lassan te is kívánod mindezt. Én egy szóval sem akarlak efelé hajtani. Ha ez bekövetkezik, neked kell így akarni. Pedig biztos nagyon boldogok lennénk együtt. Csak egy szobánk ha lenne. Istenem, még gondolnom se szabad erre tulajdonképp. De hiába nem szabad – muszáj! Nagyon szeretlek, és lassan, lassan minden, ami kötött, féken tartott, lehull rólam, és én szabadon, a saját akaratomból szeretlek, kívánlak, és meg tudnék halni a gyönyörtől szívesen, mikor érzem a szerelmed. Nem engedlek most már, érted, veled akarok élni, és nem engedem, hogy a sors mást akarjon. Enyém vagy most egészen, és maradsz is az enyém. Én oly teljesen adtam magam neked, hogy én nem vehetem magam vissza. Nem is akarom. Szeretni és érezni, hogy szeretnek, ennél nincs nagyobb öröm a földön. Mindent pótol; de ezt – semmi. Most megvan mindenem, de ezt úgy fogom őrizni, hogy nincs az a hatalom, amelyik el tudná venni tőlem.

 

 

1921. október 10. este 10 óra

Egyik nap nagyon boldog, a másik nap nagyon szerencsétlen vagyok. A mai délutánt nehéz volt elviselnem. Nem mondtál, nem tettél semmi mást, mint amit már oly sokszor. Megmondtad, hogy szeretsz, megmondtad, hogy félsz, megmondtad, hogy soha feleségül nem vennél, hiszen én mindezt oly régóta tudom, és ma mégis kitört belőlem az elkeseredés és a megalázottságom. Sírtam és sírok. Mit segít ez rajtam? Utolsó ember vagyok, aki el tudom viselni ezt a szerelmet, ahol állandóan érzem a félést. Tudom, hogy szeretsz, de milyen rettenetes hallani egymás után először azt, hogy nagyon szeretsz, nem bánsz semmit, azután jön a lehűlés, a megbánás, a félelem, a fogadkozás, hogy soha többé, mert annyira nem szeretsz, hogy józanul is tudd azt mondani, hogy nem bánsz semmit. Gyáva vagy. Igen ez a szó fejez ki legjobban téged. Szeretsz, de nem mersz elindulni velem nyíltan. Pedig ha az van megírva, hogy egyszer vége lesz ennek is, akkor nem állok az utadba se mint feleséged, se így. Tőlem félsz, az együttéléstől; az anyagi gondtól; a tehetséged elvesztésétől; mitől? Gyáva vagy, igen. Nem mered magad teljesen adni, s így kínzod magad is, engem is. – Pedig, istenem, milyen rettentő boldogan élhetnénk. És ha tényleg vége volna is hamar? El lehet válni mindig, és legalább együtt töltöttünk olyan időt is, amire biztosan mindig szeretettel gondolnánk vissza; és legalább lehetne gyermekem, és ezen keresztül maradnál meg legalább a számomra. Így én nem bírom a kínlódást már. Hiszen lassan pusztulok is. Most kezdjem elölről, csináljam ismét ugyanazt majd előbb-utóbb, amit 1-jén? Ezt nemcsak fizikailag nem bírom, hanem lelkileg se. Ezt meg tudtam tenni most, hogy lásd egész határozottan, hogy nem akartalak, nem is akarlak megfogni, hogy szeretlek annyira, hogy életem legnagyobb vágyát teljesülés nélkül hagyjam, lemondtam róla. Nincs bennem talán semmi, ami hosszabb időre le tudna kötni? Hiszen gondolkozhatom ezen még eleget, időm van rá bőven. Más következtetést azonban úgysem tudok levonni, mint hogy még mindig nem szeretsz eléggé. Még el tudod képzelni, hogy én másé is lehetek rajtad kívül. Jaj, már nem is bírok gondolkozni. Amint kimondom az egyik felét, nyomban előtolakszik az ellenérv, és agyonüti az elsőt. Megőrülök! Iszonyúan szenvedek, és nem hiszem, hogy el tudnám viselni az elválást. Csak bátrabb volnék, hogy meg tudnék halni. Meg volna minden oldva. Búsulnál most egy ideig, lelkiismeret-furdalásod is volna (alaptalanul), de azután?… Élnél tovább, és rendben volna minden. Nekem pedig sokkal jobb lenne most meghalni, amikor még érzem, hogy szeretsz, mint majd akkor esetleg, ha már vége lesz mindennek. De hiszen én élni akarok, néked akarok élni. Hiszen minden gondolatom, érzésem, minden percem a tiéd. Ez már nem is szerelem. Ezt már nem tudom szóval kifejezni. Sohase fogom tudni mégse csinálni, hogy feleséged legyek. Ha benned nem lesz meg ennek az akarása, én inkább meghalok, semhogy egy szóval is előmozdítsam. Ma te is szenvedsz biztosan, de így nem. Nem is akarom, hogy egyszer is érezd azt, amit én hónapok óta magamba fojtva kínlódok.

 

 

1921. október 12.

Ma megmondtam neki, hogy a felesége kívánok lenni. Szegényem, megrémültél. Pedig egészen bizonyos, hogy nem járnál te rosszul. Én szerencsétlen leszek így is, úgy is, de előbb boldog akarok lenni. Ha már nem lehet a földön az, hogy egy egész életet nyugodtan, boldogan élhessek le, legalább rövid időre akarok boldog lenni. Legalább gyerekem lehetne tőled, hogy az tölthetné be azután azt az időt, amit majd egyedül kell eltöltenem. Miért is találkoztunk, ha nem lehetünk teljesen egymáséi? Nagyon, nagyon szeretlek, kívánlak, és nem tudok mit kitalálni, hogy örömöd legyen, hogy legalább pillanatokra boldognak lássalak. Egészen biztos, hogy szó nélkül tudnék meghalni is érted, ha ez valamiképp hasznodra lehetne. Most talán félsz, hogy behálózlak, és elvétetem magam véled. Igazán félre tudnék állni mellőled, ha tudnám, hogy valamiképp is károdra vagyok, vagy hátráltatlak. De ez nem igaz! Ezt én biztosan tudom! Tudom, hogy neked sokkal jobb lenne az életed akkor, ha velem indulnál el. Tudom, hogy meg tudnám könnyíteni számodra az élet sok nehézségét, és meleggé tudnám tenni a mindennapi rideg életed. Együtt dolgoznánk, együtt örülnénk, együtt viselnénk a gondokat, és így minden könnyebb volna, jobb. De nem akarod, félsz, gyáva vagy! Nem mered kockára tenni a biztos jelenért a bizonytalan jövőt. Csacsim, te, pedig nagyon szeretsz. Ezt nagyon határozottan érzem. Talán, talán mégis jobb lenne, ha nem volnék? Őrjítő kínokat szenvedek, és állok tehetetlenül. Élni, élni akarok. Veled, érted! Sajnállak a mai délutánért. Kisgyermek, te. Kapkodtál egyik érvtől a másikhoz, egyik gondolatod a másikért dobtad el. Próbáltál kegyetlen lenni; kemény, rideg. Megpróbáltál szép szóval, szeretettel lebeszélni. Nem kényszerítlek; nem is tudlak; de nem is akarlak. Dehogy bírnám elviselni azt a tudatot, hogy azért vettél el, mert én akartam. Nem, teljesen szabad vagy; nem kívánok én tőled semmit a világon. Egyetlenegy bűnöm van: szeretlek. Magamba szeretnélek temetni, hogy mindig velem légy, mindig érezzelek, soha mást meg ne láthass, soha ne szerethess rajtam kívül senkit. Nincs már józan eszem, hiszen őrületet írok le folyton; és ha leírnám mindazt, amit érzek, gondolok, kívánok? Lőrinc, Lőrinc, mi történt velem? Biztosan elpusztulok ebben a szerelemben. Nem is kívánom túlélni az elmúlását. Istenem, teljesen megzavarodtam máris. Meg foglak nyugtatni holnap. Nem kell félned tőlem. Nem is fogok beszélni többé erről veled. Ha kínlódnom kell, legyen a kín egészen az enyém; te pedig örülj nekem addig, amíg lehet. Amíg élek, amíg szeretjük egymást. Igen, meg kell alkudnom a sors akaratában. Nem jut egész öröm nekem, miért is jutna? Szeress, egyetlenem, soká. Hadd írjam még le egy örömöm is. Nagyon szép verseket írtál; rólam is. Nagyon örültem nekik. Örültem, mert azt érzem, megvan most már verseidben az is, ami eddig hiányzott. Most már tele lesz mind érzéssel, mert te is tele vagy vele. Egyetlenem, örültem, mert én is hatottam rád annyira, hogy írást váltottam ki belőled. És örültem, mert örülni láttalak. Hiszen tulajdonképp boldognak kellene lennem? Telhetetlen vagyok, de csak azért, mert nagyon, nagyon szeretlek. Érzed te, hogy mennyire?

 

 

1921. október 21. éjjel 12 óra

Megint kábulatban élek. Bizonytalanságban. Önző vagy; gyerek vagy. Magad is kínzod, s engem is. Összevissza szaladgál a gondolatom mindenfelé. Tegnap nem találkoztunk, ma találkoztunk ugyan, de nem beszélgettünk. Egy csomó kérdeznivaló belém szorult. Sokszor okozol fájdalmat, s én nem értem, miért teszed. Ilyenkor mindig előtolakszik az a kérdés: nem szeretsz már? – de rögtön felelek is, szeretsz. Érzem, tudom, akarom. Pedig szenvedni fogok még sokat miattad, érted. Ma nagyon szomorú lettem. Elmentél, nem maradtál velem, pedig két napja nem voltunk együtt. Le akarsz szokni rólam? Azt hiszed, jó lesz neked egyedül nélkülem? Azt hiszed, engedlek? De hát mit is akarok veled? – Semmit. Szeretlek. [Szabó Lőrinc írása:] (Én is.)

 

 

1921. október 26. este 12 óra

Mi minden történt öt nap alatt? Haragudtál rám, mert tegeződni kezdtem Királlyal, szakítani akartam végleg, majd lemondtam teljesen arról, hogy akarjak a feleséged lenni – és mindezek után tegnap te jelentetted ki, hogy el akarsz venni. Nem értem az egészet. Nem tudok örülni úgy, ahogy kellene. Furcsa minden; az egész élet; csodálkozom. A legjobban annak a kijelentésednek örültem, hogy meggondoltad alaposan az egész házasságot, és nem akarod, hogy azt higgyem, az én akaratom diadalmaskodott fölötted. Így jó, és én is így akartam. Saját elhatározásod legyen ez, te is így akarjad. Azt akarod, úgy esküdjünk meg, hogy senki se tudjon róla. Jól van így. Akarom, hogy minden jól legyen. Boldoggá akarlak tenni, és úgy érzem, úgy akarom, hogy legyen erőm hozzá. Merészség, amit csinálok most már hónapok óta, de mire való az erőm, az akaratom? Ha szeretsz, mindent meg fogok tudni tenni könnyen ahhoz, hogy boldognak, megelégedettnek lássalak. Ha te boldog leszel, én is az leszek. Én pedig minden erőmből boldog akarok lenni.

 

 

1921. november 7.

Napok óta ideges vagyok, fáradt. Sokat szenvedek én miattad, Lőrinc. Rossz vagy hozzám sokszor. Nem bántasz, ezt nem teszed; de azért fájdalmat tudsz okozni nagyon. Sokszor kételkedem benned. Ma is, pedig behívtak katonának; féltelek, izgulok miattad, és ma is azt gondolom, hátha nem volna szabad mégsem hozzád mennem. Hiszen félsz az emberek véleményétől, szégyenled magad amiatt, hogy meg akarsz nősülni. Én pedig csináljak végig még egy október 1-ét. Most nem fogom olyan jól bírni, sokkal gyengébb vagyok. Már nagyon kimerültem. Miattad leszek csúnya, pedig neked akarok szép lenni. Hogy lehet megcsinálni a felmentésed? Istenem! Rettenetes, milyen nehéz az élet, és milyen szörnyen egyedül vagyok. Milyen gyarló a szó, mennyire nem tudom kifejezni magam senkinek. Még magamnak sem tudom szavakba öntve megmondani, miért is vagyok elkeseredve. Te sem akarsz megérteni; te sem akarsz jó lenni hozzám; én ismét csak adjam magam, és ne is legyek érték neked? Hát így lesz ez örökké? Valami mindig be kell hogy sötétítse az életem? Nem látod, hogy az én szerelmem nem rombol, az éltet, miért félsz? Lehet, hogy bolond vagyok, túlságosan érzékeny, és te tulajdonképp nagyon szeretsz. Férfi vagy, önző, aki a pillanatnyi jó érzésért talán el tudnál ejteni szerelmet, boldogságot, mindent. Szeretném, ha elég volna az erőm erre az életre, amit el akarok veled kezdeni, és tudnék neked oly sokat segíteni, amennyit én szeretnék. Édes, egyetlen szívem, nagyon szeretlek. Nem hagyom letörni magam miattad se, mert neked is szükséged van rám.

 

 

1921. november 10.

Voltam ma orvosnál. Nincs baj, úgy látszik. Ma szólt Lőrinc apának is. Sőt elmondott neki mindent. Ez borzasztó nekem. Hogy fogok apám szemébe nézni most már? Pedig nem szégyenlem magam. Nem bánok semmit. Ha nem lettem volna a felesége, akkor se bánnám. De ez kettőnk dolga volt, és a papa is férfi mégiscsak, és én nagyon szégyenlem magam. Szeretnék már túl lenni az esküvőn, hogy rendes, nyugalmas életet élhetnénk. Kell hogy boldog légy, hogy meg tudjak adni neked minden örömöt. Szegénykém, csak sikerülne a katonaságot valahogy elintézni. Én bízom a sikerben. Nagyon jó érzés az, hogy nagyon szeretsz. Teljesen biztos vagyok ebben. Csak túl volnánk már mindenen!

 

 

1921. november 13. este

Ma az egész napot együtt töltöttük el. Mintha már tényleg férj-feleség volnánk. Ma először mondtad ki, hogy te is vágyódsz az után, hogy együtt lakjunk minél előbb. Mikor lesz ez már?

Apával ma beszéltem először az egész dologról. Nagyon kemény dolgokat mondott nekem. Hát rossz vagyok tényleg? Nem érzem magam annak. Inkább bolond vagyok. Sokszor vagyok nagyon szomorú, elkeseredett. Boldog leszek? De mi lesz a gyerekkel? Nem akarod, hogy legyen. Addig nem szabad, hogy én akarjam. De akard te is. Sokat meséltél ma az elmúltakról. Istenem, mi lesz velem? Hogy mi volt, az nem bánt ma, de félek a jövőtől. Nem bírnám elviselni, hogy úgy élj mellettem valaha is. Hogy én csak egy legyek a sok között. Tudom, hogy nagyon szeretsz, azt is tudom, hogy meg tudlak tartani, és mégis kell arra is gondolnom, hogy hátha megunsz egy nap, vagy szükséged lesz változatosságra, vagy nem tudom, mire. Nem bírnám elviselni. Magam utálom ma nagyon, mert nem tudom, hogy rossz vagyok-e. Szörnyű.

 

 

1921. december 9. délután ½ 5.

Betegen fekszem, nagyon fáradt vagyok. Mancitól tudom, Lőrincnek sikerült szabadságot kapnia a katonaságtól. Szegénykém, sok izgalmon mentél keresztül most egy hónap alatt. Jó lenne már az esküvőn is túl lenni, hogy ne lenne már semmi félig elintézett ügyünk. Szeretném, ha már rendes kerékvágásban menne minden. Csak egészséges lennék, hogy bírjam azt a munkát, gondot, ami vár rám, s amit én a lehető legjobban akarok végezni. Még végig kell csinálnom újra azt, amit október 1-én. Istenem, ettől nagyon félek. Borzasztó, hogy meg kell fizetnem érted. Ugye, jó leszel hozzám, szeretni fogsz? Ha szeretni fogsz, mindenhez dupla erőm és kedvem lesz. Olyan jó lenne egy kis nyugalom, béke, megelégedettség. Úgy vágyom a nyugalmas csend után.

 

 

1921. december 19. délben

Még mindig beteg vagyok, de már nem fekszem. Annyi erőre volna szükségem, és jóformán semmivel se rendelkezem. Hogy bírok dolgozni, jókedvű lenni, ha beteg vagyok? Pedig hogy boldog lehessek, nagy részben tőlem függ. Az orvostól nagyon félek. Ha erre gondolok, nyomban szeretnék meghalni inkább, semhogy még egyszer végigcsináljam. És hiába, ha szükség van rá, meg kell csinálnom, mert megígértem. Már nem is vágyom úgy gyerek után, mert eddig is annyit szenvedtem már miatta. Talán nem is bírnék világra hozni gyereket. Úgy látszik, gyengébb vagyok, mint ahogy képzeltem. Nap nap után rosszul vagyok, azt hiszem, ettől kínlódok már második hónapja, és a végeredmény egy nagy kínlódás lesz, és – semmi. Fogy az erőm, és magam se tudom, miért.

 

 

1921. december ? [sic!]

Egész életembe egy kívánságom volt; folytatásom legyen, élet legyen, enyém. Véremből való vér, húsomból való hús. Érezzem benne magam és valakit, akit szeretek. Másodszor állok a beteljesülés előtt, és másodszor kell eldobnom magamtól. Mégse elég erős életem egyetlen nagy kívánsága? Mégis erősebb bennem a szerelem? Vagy az ész? Kimondhatatlanul kínlódok, mert félek. Ha gondolkozom, a halálveríték üt ki rajtam, oly erős a félelmem. És mégis meg fogom tenni. Az előérzetem pedig rossz. Az én megérzéseim pedig nem csalnak. Minden úgy történt eddig, ahogy megéreztem. Lehet, hogy meghalok?! Akkor vége. Kimegyek az életből anélkül, hogy vágyam elértem volna. Pedig itt van, csak nem kellene elengednem. És mi lesz veled? Mi lesz? Semmi. Szomorkodni fogsz, hiányozni is fogok, azután jön az élet, s én megmaradok emléknek. Te élni fogsz, szeretni fogsz újra. De kell is, hogy élj, mert rád szüksége van az emberiségnek. Nem szabad, hogy én akár élve, akár holtan húzzalak a porba, nyűg legyek az életeden. De miért gondolok halálra? Még annyi egyéb rossz is érhet, miért a halál volna az, amit érzek?

 

 

1921. december 29.

Túl vagyok ismét a kínon. Szegénykém, velem szenvedtél te is. Nekem megnyugtató volt, hogy bent voltál a szobában. A magam fájdalmán keresztül is sajnáltalak, mert tudtam, hogy velem szenvedsz. Utána én sírtam, és te rám borultál zokogva, olyan boldog voltam, mert éreztem, mennyire szeretsz. Édes egyetlenem, adni szerettél volna a fájdalmaimért cserébe valamit; ígérted, hogy nem titkolod tovább senki előtt a házasságunk, ígérted, hogy soha nem engeded, hogy nekem végig kelljen szenvednem ugyanezt, mindent ígértél. Én kicsi fiam, én szerelmem, ne adj mást, mint a szerelmed, és én szívesen teszek meg mindent, szívesen szenvedek érted bármit. Ugye, boldogok lehetünk, hiszen nagyon szeretjük egymást? Mikor a karomban tartalak, és látom a szemed szerelemtől felém csillogni, úgy szeretném, ha az örökkévalóságig érezhetném ugyanazt a boldogságot, amit akkor, és soha nem kellene elengednem a fejed a mellemről. Enyém vagy, és én olyan nagynak, erősnek, biztosnak érzem magam az élet előtt állva ebben a tudatban. Van valakim, aki az enyém, mert nekem adta magát, és én az övé vagyok. Van kiért élnem, tudom, kiért dolgozzam. Istenem, engedd, hogy ez így maradhasson. Engedd, hogy egyszer mégis lehessen egy kicsi meleg fiam, fiunk. Ha ez mind beteljesülhetne, akkor olyan sokat adott az élet, hogy én alázattal kell hogy fejet hajtsak.

 

 

1922. február 28.

Férjnél vagyok; elértem, hogy nyíltan is együtt lehetek Lőrinccel. Azt hiszem, boldognak is mondhatom magam. Én teljesen boldog sohase lehetek, mert amint egyvalamit elértem, máris vágyom valami másra. December óta féltem magam. Minden ok nélkül fáradt, kimerült vagyok folyton. Ezért mondok le végre a gyerekről is. Szegény Lőrincet csak nem hagyhatnám itt gyerekkel. Mit is csinálna vele? Egyetlen, évek óta tartó hatalmas vágyam ezzel oda van. Pedig milyen erős, hatalmas érzés bennem az anyai. Minden porcikám gyerek után kiált. Hányszor elképzeltem magamnak a fiam, Lőrinc fiát. Erős, okos kis barna szemű lurkót. Nem lehet. Lőrinc se akarja, de most már magamra nem merek számítani, felnevelni pedig kell, ha szegénykét a világra hozom. Talán a sors keze rendezi úgy a dolgokat, hogy magamnak és Lőrincnek maradhassak, amíg élek, mert tudja, ha gyerekem volna, az lenne a legfontosabb számomra.

 

 

1924. június 5. délután

Május huszonkettedike óta tudom – mert Lőrinc is megmondta –, hogy mióta már a felesége vagyok, rajtam kívül sok nő volt az életében. Sejtettem ezt már régen, és kínlódtam is emiatt eleget. Hogy mit éreztem, amikor ezt megtudtam, azt leírni nem is tudom. Megállt bennem az élet, szinte halottnak éreztem magam. Hát ezt is lehetett? Nem számított a szeretet, a jóság, a türelem. Neki kellett, mert ő más, neki kellett. Kellett a hatalmát éreznie, hogy győz, hogy eléri a célját. Erre kell az akarat és az erő? Rég megmondtam, hogy ha ezt megteszi, elmegyek. Tudta, hogy ezt nem csak úgy mondom, a levegőbe, és mégis. Mikor beszéltünk erről, azt mondta, hogy örül, hogy már nem kell tovább hazudni, hogy felszabadult, hogy most már egészen itthon van, mert eddig fél lábbal mindig kint volt, másnál. Akarja, hogy maradjak vele továbbra is, mert szüksége van rám, s mert most már tudja, hogy a más az semmi, hogy nem érdemes próbálni. Mondta, hogy szeret, szerelmes, elég leszek neki mindig, többé meg nem csal, és sírt ő is. Ez már a harmadik napon volt. Tudja, hogy neki én vagyok az egyetlen embere, hiszen olyan egyedül áll az életben. Ezt tudom én is. Sajnálom szegényt, és maradtam. Maradtam, megaláztam magam önmagam előtt. Elvesztettem magam teljesen. Hogy mit szenvedek itt magamban, egyedül ha vagyok, azt senki se tudja, nem is fogja tudni. Elhatároztam, hogy lehetőleg kerülöm a beszédet arról, ami elmúlt, mert csak kínozzuk egymást. Lőrinc engem meg nem fog érteni soha, se én őt, olyan nagy a különbség. Ő most már kiszenvedte magát egypár nap alatt. Nem bánt meg semmit, hiszen szép volt, és főleg jó, de sajnált engem, látva a kínlódásom, és ez fájt neki. Hát ne lássa, és ne sajnáljon engem ő se. Legalább ne lenne goromba és kíméletlen; talán akkor kibírnám az életet vele tovább is, talán szeretni is tudnám. Így nem lesz jó vége. Nem fogom bírni a harcot magam ellenére. Természetem ellen tettem, mikor maradtam, és elviseltem azt a tudatot, hogy osztoztak velem mások is. Sokan, mondta Lőrinc. Undorító! Ez a férfi, a különb ember, és mi nők, és én is, csak állatok vagyunk?! Tulajdonképp ez igaz is, hiszen hagyjuk, hogy tapossanak rajtunk, ezzel el is ismertük a fölényüket, hatalmukat. Mert most már tudok legalább, ha velem van, valaki másra is gondolni, ha magam vagyok, akkor nem. A legkülönbözőbb dolgokra kell gondolnom, a legkülönbözőbb helyzetekre. Olyan jó volna szabadjára engednem magam, és ordítani, őrjöngeni, botrányt botrányra halmozni, hogy kiéljem a kínlódásom, hogy enyhítsem a fájdalmam. De nem szabad, hiszen vissza nem lehet semmit se csinálni – Lőrinc nem is csinálná, ha lehetne se, mert neki kellett –, ó, istenem! El lehet ezt felejteni, le lehet ezt mosni, meg lehet ettől szabadulni? Tud valaki elégtételt adni nekem? Talán lehetne is? Ha szeretne úgy Lőrinc, hogy én állandóan érezném a melegségét, a szeretetét. Nagyon fiatal ő még, nem tud így szeretni. Kegyetlen tud lenni még annak az árán is, hogy fáj neki is ugyanakkor. Miért kell nekünk folyton harcolnunk egymással? Azt mondta Lőrinc, tekintsük úgy, mintha most házasodtunk volna össze, és kezdjünk új életet. Ez egy új házasság, amiben még az a pár jó hét is hiányzik, ami a kezdetén megvolt. Nem lesz nekem elég erőm az élethez. Még csodálkoznak az emberek, ha rosszul nézek ki? Hát lehet ez másképp? Nem ok nélkül fogytam egész télen éppúgy, ahogy a Tátrában szerzett pár kilóm se ok nélkül adogatom lassan le. Valahogy csak lesz, én nagyon fáradt vagyok. Igyekszem a kötelességem lehetőleg jól végezni, sőt minél többet dolgozni, hogy minél kevesebb időm maradjon a gondolkozásra. Szegény, kicsi, jó anyám, mennyit gondolok most rád. Te se bírtad az életet, mért bírná a lányod? A gyereket szerencsére az apja nagyon szereti, ha anyja nem is marad majd, az apja szeretettel fogja gondját viselni.

 

 

Szabó Lőrincné naplója előzményeinek megértéséhez közöljük Szabó Lőrincné élete utolsó éveiben elmondott emlékezését.

 

Szabó Lőrincné visszaemlékezései – tollba mondta 1976–1977-ben Garainé Varga Irénnek.

Papa 1872-ben született, anyám, Prandtner Ilona, 1873-ban. Papa édesapja az első díszmagyarszabó volt Magyarországon. Gyönyörűen rajzolt, de analfabéta volt. A nagymama, Nemeskéry Terézia kisnemesi családból származott, első férje tanító volt, de otthagyta, és feljött Pestre dajkának. Eljárt táncolni a Ligetbe a Kéményseprőbe. Valószínűleg ott ismerkedett meg a nagypapával. Három gyermekük volt. Zoltán fiuk húszéves korában meghalt. Ő is szerelmes volt a mamámba.

A mamának két élő gyereke született, a többi meghalt a hasában. A mama nagyon rosszul élt a papa mellett, mert papa nagyon költekező volt. Egyszer elvitte a szekrényből a fehérneműt, zálogba tette, és a pénzt Palágyi Menyhértnek adta, aki akkor éppen itthon volt Berlinből látogatóban.

Mama őrült féltékeny volt – minden oka megvolt rá –, és sokat veszekedtek. Pénz nem volt soha. Pedig papa rengeteget keresett.

Nem volt rossz gyermekkorom. Először Pesten laktunk, 2-3 szobás rendes lakásunk volt, de egyszer elárvereztek volna bennünket, ha a papa hirtelen nem ad el mindent. Ekkor Kispestre költöztünk. Nagylány koromban aztán már ismét visszaköltöztünk Pestre. Mi kint laktunk, papa meg rendszerint bent aludt a szerkesztőségben egy díványon, s úgy járt haza időnként.

Az Elemér utca sarkán laktunk egy emeletes házban. Az Aréna úti iskolába jártunk. Jó tanuló voltam, és okos. Egyszer az igazgató behívott valakit, hogy figyelje, hogy én hogy felelek. Manci, a húgom temperamentumosabb volt, s ott verekedett a fiúkkal, táskájával ütötte őket. A magyart szerettem a legjobban. Nagyon szépen szavaltam. (Anyámnak gyönyörű hangja volt. A pozsonyi színigazgató azonnal szerződtetni akarta, amikor meghallotta egyszer takarítás közben énekelni.) „Bár lettem volna színésznő!” De apám azt mondta: „Mi vagy te, házmesterlány?” Pedig akkor nem lennék ilyen prűd. Korcsolyázni is jártunk, de nem nagyon szerettem. Kispesten még inkább, olyan 12 éves koromtól 15-ig.

Magánpolgáriba jártam, még Kispesten. Aztán a Csalogány utcai képzőbe kerültem. Ott bennlakó voltam. Állandóan bőgtem a mama után. Volt egy almazöld kendőm, abba voltam beburkolózva, és bőgtem. Utáltam a képzőt. Tanítani nem szeretek. Nem voltam rossz tanuló ott sem, nem voltam tiszta kitűnő, de majdnem. A magyart Palágyi Lajos tanította. Dolgozataimat mindig felolvasták. Okos ember volt. Szeretett engem. Papának jó barátja volt. Kaptam egy tüdőcsúcshurutot, és az iskolaorvos ezt nagyon komolyan vette, mert a felesége is abban halt meg. Ekkor a papa elvitt Pozsonyba a szanatóriumba. Ott ismertem meg az első férjem.

 

*

 

Báró Babarczy Zoltán volt az első szerelmem. – Ezt a fiút szerettem a legjobban! – Kispesten egymás melletti házban laktunk. Négy évvel idősebb volt nálam. De még egy puszi sem volt. A másik szomszéd Eperjesiék voltak. Jóban voltunk velük is. Babarczyéknál volt egy lány is, Brigitta.

Mikor már özvegy voltam. B. Z. a Fővárosnál volt valami nagy úr, s egyszer valamilyen ügyben be kellett mennem hozzá, tárgyalni vele. Csak a szemére emlékeztem. Akkor próbált udvarolni, próbált közeledni, hazakísért, de én nem voltam hajlandó. Nem tudom, volt-e akkor már felesége, gyereke. De aztán nem érintkeztünk tovább. Ez a hülye nevelés, ami akkor volt, hogy nem szabad megcsókolni, csak a vőlegényt! De én, mint jó gyerek, szót fogadtam. Amit a mama mondott. Pedig ő, Babarczy is szeretett. Ő mást vett el, én máshoz mentem, méghozzá ehhez a 40 évvel öregebbhez. Ez persze már megcsókolt. Mert ő már rafinált volt. Én meg 18 éves sem voltam. Mellette tanultam meg gépelni meg az egész irodát vezetni, mert ő beteg volt. Már 18 éves korában vérbajt kapott, de azt mondta, hogy kigyógyult. Nem értettem, hogy miért nincs gyerekem. Hát mert nem is érintkeztünk. Hiába olvastam én könyvet, egy fia csecsemőt sem láttam. Megkérdeztem tőle, hogy miért nincs gyerekem. Dr. Rudnay Sándornak hívták. Képviselő, Tisza István embere volt. Malackán, Pozsony mellett volt közjegyző. Esterházy-birtok volt talán. Ma város. Ott volt egy háza, és a legkisebb gyereke velünk élt. Külön élt a feleségétől. Miattam elvált, hogy elvehessen. Megkérdeztem papát, mit szólna hozzá, ha egy 40 évvel idősebbhez mennék. „Megmagyaráznám neked, hogy mi az, de ha te ragaszkodnál hozzá, én beleegyeznék.”

Ő általában egész héten a szanatóriumban volt, s csak hét végén ment haza rendet csinálni az irodában. Herczog professzorhoz járt. De a Salvarzant nem szedte be. Mikor jött, mindig hozott egy csokoládét. Mialatt ő udvarolt, akire rábízta az irodát, az teljesen kifosztotta, úgyhogy oda kellett adnom minden ékszeremet – volt ott brill, smaragd, igazgyöngy, minden –, hogy ki tudja fizetni az adósságokat. Mindenünk elment, ahelyett hogy a papának szóltam volna. Papa biztos kitalált volna valamit. Vagy másképp adta volna el a dolgokat. Már harmadéves koromban férjhez mentem. Úgy volt, hogy a papa szerez itt a közelben neki egy irodát, de erre már nem került sor. A Kommün alatt Malackán maradt mindenem. A férjem előbb bevittem Pozsonyba az első feleséghez. Egyedül cipeltem a csomagokat. Aztán feljöttünk a papához Pestre. A hideg vonaton vesemedence-gyulladást kapott, s abba belehalt.

Akkor mentem én hivatalba. 1919-ben volt talán. A papa a Népjóléti Központba tett be. Csergő Hugó volt az igazgatója. Berinkey papa osztálytársa volt. Itt ruhaneműt osztottak a szegényeknek. Az egyik intézet portása jött az adományokért, és mondta, hogy ő pozsonyi ember. Nemsokára megy Pozsonyba. Adjak egy meghatalmazást, s ő elhozza az ott maradt holmijaimat. Adtam. Összeszedte, és soha többet nem láttam.

 

*

 

Mama 1918-ban halt meg. Rudnay nem is jött föl a temetésre. A papa akkor már ismerte Irmát. Én Mancit hazavittem Malackára.

A papa elvette Szász Piroska írónőt. Ez erdélyi asszony, költőnő; első férje vaskereskedő, tőle két gyereke volt. Hazament egyszer Erdélybe, és a vonaton öngyilkos lett.

Aztán vette el a papa Irmát. Irma kiváló tanár volta Én jóban voltam mindig vele. A papa 1930-ban halt meg. Bécsbe ment a családért. Ott lett rosszul ebéd közben, s szívtrombózisban meghalt. Lóci akkor 40°-os lázban feküdt. Én nem tudtam Bécsbe menni, csak Lőrinc. Hazahozták. Csak én néztem meg. Rémes volt.

 

*

 

Már özvegy voltam, mikor Babitsék összeházasodtak. 1921 elején találkozóra hívták néhány író barátjukat a Víg Agglegénybe. Papát is. Papa engem is elvitt. Azt mondta: „Ott meg fogsz ismerkedni az ország legnagyobb költőjével.” Karinthyék voltak ott, erre biztosan emlékszem, talán Király György, Tóth Árpádék, már nem is tudom. És Lőrinc. (Papa felvette Lőrincet meg Tóth Árpádot az Est-lapokhoz gyorsírónak.) De Babitsék nem jöttek el. Nekem csöppet sem volt kellemes benyomásom Lőrincről. Túl nagynak találtam a száját.

Én akkor egy barátnőmmel, Kövér Ilonával – akivel a képzőben ismerkedtem meg, 3 évvel ugyan felettem járt – együtt laktam egy közös barátnőnk kétszobás lakásában, albérletben, a Horánszky utcában. A papáék az Aréna úton laktak. Papa megkérte Lőrincet, kísérjen haza, úgyis arra lakik, a Reviczky utcában Babitséknál. Lőrinc csöppet sem imponált nekem a Gráf bácsitól kapott lompos felöltőjében. Útközben megcsókolta a télikabátom vállát. Aztán megkérdezte, feljöhet-e majd beszélgetni, olvasni kicsit együtt. Nemsokára fel is jött. Felolvasta verseit, a Föld, Erdő, Isten előttieket, fordításait, főként Georgét. Nagyon tetszettek. Örökké éhes volt. Én akkor a Fővárosi Könyvtárban dolgoztam. Folyton etettem. Aztán olvastunk – és csókolóztunk. Engem megdöbbentett ez a hevesség. Én azelőtt nem csókolóztam. Más volt az elképzelésem az életről. Konszolidált, nyugodt, polgári életre vágytam. Kétszer ki is dobtam, de azért elsétáltam a Centrál ablaka előtt, s remegve néztem be, hogy ott van-e. Aztán amikor másodjára is visszajött, utána már nemsokára össze is házasodtunk.

Még házasságunk előtt egyszer nagyon megharagudtam rá, mert elhozta nekem „Herceg, hátha megjön a tél is” dedikált példányát, és én nagyon fel voltam háborodva, hogy miért hoz nekem olyan valakitől valamit, akit nem is ismerek. Aztán Babitsék eljöttek hozzám, de hogy én mikor és milyen körülmények között mentem el hozzájuk, már nem is tudom. Mindenesetre én megszerettem Ilonkát. Mivel nem értett a háztartáshoz, sokszor adtam neki gyakorlati tanácsokat. Tulajdonképpen Lőrinc akarta elvenni Ilonkát. Meg is kérte a házassági engedélyt. De aztán lemondott Babits javára. Milyen szerelem lehetett ez?

Egyszer Babitsné azt mondta nekem, hogy Lőrinc engem csak érdekből vett el. Mikor én Lőrincet megkérdeztem efelől, azt felelte, hogy „ha ebben valami érdek volt, akkor az csak az én abszolút megbízhatóságom, becsületességem, emberségem, jóságom volt”.

Különben Lőrincnek kezdettől fogva számtalan kapcsolata volt. Január 2-án mint új házasok beköltöztünk az új lakásba, s még aznap elment egyik barátnőjéhez, hogy demonstrálja: nem vesztette el függetlenségét. Gyerekes dolog. – De vacsorára már otthon volt.

Első albérleti lakásunk az Üllői út 31-ben volt Julcsa néninél (Braun Arnoldné). Előző „szerelmem”, Horváth László mamája ajánlotta nekünk. Jól járt velünk Julcsa néni, mi is vele. Egy szoba volt az övé, kettő a mienk. Horváth az Elöljáróságon volt vezető tisztviselő. Különben ő és Pajzs Ödön újságíró volt a tanúnk. Ő segített december 31-én megszerezni a diszpenzációt is. Odamentünk az Elöljáróságra a diszpenzációért, s ott mindjárt össze is esküdtünk. Valamelyik leszaladt virágért, s mire jött az anyakönyvvezető, már volt egy kis virágom.

Papáék elájultak este, mikor megtudták, mert odamentünk szilveszterezni. Ez 1921-ben volt.

Babitsékkal sokat jártunk össze. Minden karácsonyestét náluk töltöttünk.

Kisklára mellett volt egy öreg cselédlány. Meg ott volt Julcsa néni is, aki imádta Kisklárát. Kisklára 1923. április 8-án született. Lőrinc nem akart gyereket. Én akár tízet is.

Mikor szültem, benn maradt a méhlepény. És vesemedence-gyulladásom is lett. 40°-os lázzal feküdtem. De Lőrinc közben elutazott 3 napra Kaposvárra Rippl-Rónaihoz, mert éppen akkor ült neki modellt. Egy hét múlva megszültem a lepényt, óriási fájdalommal. Talán két hétig feküdtem a kórházban. Általában mindig egyedül mentem, vagy a húgom kísért kórházba vagy operációra.

 

*

 

A Népjóléti Központból a Kommün alatt Csergő áthelyeztetett a Fővárosi Könyvtárba. Ott Pogány Margit tanított be, s 2 hónap alatt helyettese lettem. Könyvek beszerzésével foglalkoztam.

A Vegyészeti Gyárak Egyesületénél is dolgoztam. Ronda hely volt, és főleg a munka nem nekem való. Irma unokatestvére, Kormos Aladár akart rajtam segíteni. Egy vegyészeti gyárban el tudnak helyezni – mondták. De én ezt a stílust nem bírtam. Halmi Gyula volt az igazgató, rossz modorú ember. Aztán meg számokat egymás alá kellett írni. Ez nem nekem való munka volt.

13 évig dolgoztam a Pesti Hírlapnál. Azt szívesen csináltam. Itt cikkeket írtam divatról, szépségápolásról, nevelésről, ilyesmiket.

Nálunk a pénzért Lőrinccel mindig veszekedés volt, úgyhogy én ezt nem bírtam, hogy Lőrinc tart el. És akkor Szegi Paliék rábeszéltek, hogy írjak cikkeket. 200 pengőt kerestem ezzel havonta. A képes mellékletbe dolgoztam a húszas években. A divatcikkeimet Szegi Bözsi illusztrálta. Addig dolgozott, míg én. Szegi Pali rendes volt Lőrinccel is, velem is. A Pesti Hírlap képes lapjának a szerkesztője volt.

 

*

 

Legjobb barátnőm Rudas Klára volt. Lőrinc barátjától, Simon György János festőművésztől tanult festeni. Ő hozta el hozzánk, így ismertem meg. Később feleségül ment hozzá, de Simon link fráter volt, elváltak, majd Frey Andráshoz ment feleségül. Később disszidáltak. Fülöp Zoltántól is tanult díszlettervezést. Adtak is egy színdarabot, amelyiknek a díszleteit ő tervezte.

 

*

 

Volt egy négyes női társaságunk: Ritoók Éva, Gerlóczy Lívia, a későbbi Illés Endréné, Rudas Klára és én. Minden héten összejöttünk, felváltva, hol egyiknél, hol másiknál. Háború után ez megszűnt. Ritoók Éva nagynénjével, Ritoók Emmával is jóban voltam haláláig. Én tanítottam őt be a könyvtárban. Nagyon művelt, okos nő volt. Nagyon szerettem. Gerlóczy Zsigmond, a Lívia apja volt a régi Kútvölgyi Kórház főorvosa.

 

*

 

Mikor a Népjólétinél dolgoztam, Bözsi is ott volt mint tisztviselő. Olyan 18 éves kislány lehetett. Apja szabó volt. A Mária utcában laktak. Együtt jártunk haza. Ő mindig hazakísért a Horánszky utcába, úgy ment aztán haza. Én tanítottam meg a legelemibb dolgokra: öltözködni, viselkedni. Úgyszólván én neveltem. Fűvel-fával csókolózott.

 

*

 

Háromszor is megkíséreltem öngyilkosságot. Emlékszem, egyszer mikor az epeműtétem után felébredtem, felkiáltottam: Jézus Mária, még mindig élek? Az orvos csodálkozott, hogy egy fiatal asszony hogy mondhat ilyet. Olyan 30 éves lehettem akkor.

1928-ban Lőrinc elment tőlem. Már úgy volt, hogy el is válunk. Mikesné Irma aludt akkor ott velem. Ő az egyik szobában, én a másikban. Beszélgettünk. S én közben szárazon, hogy ne hallja, hogy nyelek, nyeldestem az otthon lévő különféle gyógyszereket. És közben beszélgettünk. Aztán áthívott, hogy menjek oda hozzá aludni inkább, s én még ott is tovább folytattam az aszpirinek nyeldesését, de közben beszélgettünk. Éjjel aztán elkezdtem hányni. Utána három hónapig feküdtem a Siestában.

 

*

 

Még mielőtt Lőrinchez mentem volna, tudtam róla, hogy számos női kapcsolata van, de mindig azt hittem, hogy ha majd elvesz engem, úgy szeret, hogy ezt majd nem csinálja. Ilyen hülyeséget hinni!

Vékes az Árvai cégnél volt segéd. Ott lakott abban a házban, ahol Bözsi. Bözsi szimpatikus volt nekem, s segíteni akartam rajta. Feljött hozzám a Horánszky utcába. Aztán az Üllői útra is. Itt ismerte meg Lőrincet. Akkor már Vékesné volt. 1925-től tartott aztán. De én észre sem vettem, hogy valami szövődik köztük. Nem is lettem volna képes ilyet feltételezni.

Tulajdonképpen kezdettől fogva nem értettük meg egymást Lőrinccel. Sokat veszekedtünk. Nem adott pénzt a háztartáshoz. Féltékeny voltam. Azt szerettem volna, hogy mindig csak velem foglalkozzék. Ez persze lehetetlen volt. Nagyon elfoglalt volt. Sokat voltam egyedül. Nappal dolgozott, délután centrálozott, írt, és ha elmászkált, csak én nem tudtam, hogy hova.

Valahol legbelül talán mégis tudtam. Pap Károlyné jött egyszer mondani, hogy látta csókolózni Bözsivel.

 

*

 

Üllői út 31. földszint, albérlet. De az egész lakást béreltük, és a nénit eltartottuk ezért. Cselédünk is volt. Julcsa néni kitűnően főzött, és nem volt jó neki az, amit Anna néni, „a boszorkány” főzött.

Aztán a Gólya utcába költöztünk: 50. II. emelet 32., erkélyes. Anna néni is jött velünk, de akkorára már Julcsa néni megtanította főzni. De jó lélek is volt! A lakás ráépítés volt. Az én szobám, Lőrincé, gyerekszoba. Bútorunk is alig volt még. Julcsa néni bútorait használtuk. Itt minden olyan miniatűr volt. Itt kaptuk meg az első telefont. Ott sült ki számomra Bözsi. A Melletted mindig jó vagyok című versére én is felfigyeltem. Rém féltékeny voltam! Ha olvasott, még arra is. Ma már nem vagyok féltékeny senkire.

 

 

AZ EMLÉKEZÉS SZEREPLŐI: Garai Lászlóné Varga Irén: tanárnő, Szabó Lőrinc Püskiéknél ismerkedett meg vele, a felszabadulás után 1949-ig Bernben élt, Szabó Lőrincné élete utolsó éveinek egyik bizalmas barátnője. – Király György: (1887–1922) irodalomtörténész, lásd: Szabó Lőrinc: Önéletrajztöredékek című cikkét a Könyvek és emberek az életemben című kötetben. – Palágyi Menyhért: (1859–1929) filozófus, irodalomtörténész, egyetemi tanár. – Elemér utca: most Marek József utca. – Aréna út: most Dózsa György út. – Palágyi Lajos: (1866–1933) költő. – Csergő Hugó: (1877–1944) író, újságíró, 1914 és 1921 között a Népjóléti Központ igazgatója. – Berinkey Dénes: (1871–1948) polgári radikális politikus, a Károlyi-forradalom alatt egy ideig miniszterelnök. – Horánszky utca: egy ideig Makarenkó utca. – Gráf bácsi: Gráf Ferenc bornagykereskedő a forradalmak idején magához vette Podmaniczky (egy ideig Rudas László) utca 31. alatti lakására a fiatal egyetemista Szabó Lőrincet (lásd: Tücsökzene 236–237);1945 után külföldre távozott, São Paolóban élt, élete végéig atyai pártfogója maradt a költőnek. – Stefan George: (1868–1933) német költő, Szabó Lőrinc több versét fordította, szellemi mesterének tekintette. – Babitsné: (1895–1955) Tanner Ilonka (írói nevén: Török Sophie). – Paizs Ödön: (Pajzs Ödönnek is írja) az Est-lapok újságírója, egy időben a rendőrségi rovatot vezette. – Diszpenzáció: házassági engedély. – Szegi Pál: (1902–1958) kritikus, költő, éveken át szerkesztette a Pesti Hírlap Vasárnapját, a felszabadulás után a Fényszóró című lapot, 1948-ban a Színház és Mozi segédszerkesztője lett, majd a Szabad Művészet főszerkesztője, utóbb a Kisdobos szerkesztőségében is dolgozott; Szabó Lőrinc legbensőbb baráti köréhez tartozott; első felesége Markos Erzsébet festő. – Fülöp Zoltán: (1907–1975) az Operaház díszlettervezője 1928 és 1968 között. – Rudas Klára tervezte egy darab díszleteit: 1934-ben A szegény ördög című operettét a Király Színházban. – Ritoók Emma: (1868–1945) költő, író, műfordító, a Fővárosi Könyvtár könyvtárosa, irodalmi szalonjáról lásd Illés Endre emlékezését: Három szoba a Baross utcában, a Gellérthegyi éjszakák című kötetben. – Bözsi: Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet (1902. június 25.–1950. február 12.) A huszonhatodik év hősnője – lásd: Kortárs, 1980. 5. számban Szabó Lőrinc emlékezését kapcsolatukról. – Vékes Ödön: (1899–1957) Korzáti Erzsébet férje. – Pap Károlyné: (1897–1979) Pap Károly (1897–1945) író felesége, író.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]