Szeretném valahogy elmondani magamnak mindazt, amit ha kérdez, vagy meg kellene mondanom – nem tudnék. Azt hiszem, így sem fog sikerülni, mert én valahogy mindig úgy vagyok, hogy a gondolataim, érzéseim nem tudnak szavakká válni. Mikor kimondásra kerülne a sor, kifejezni nem tudom, vagy sokszor nem akarom magam. Azt szeretném legjobban, ha nem kellene beszélnem, hanem valahogy szó nélkül értenének meg. De talán mégis jobb így. Így legalább kevésbé vagyok hozzáférhető, több marad a lelkemből nekem. Sokszor mosolygok azon, mikor akár maga, akár más csodálkozik valamin, amit teszek vagy mondok. – Persze mert nem látják a miértet. Én pedig vagy nem akarom, vagy lusta vagyok, vagy sokszor nem is tudom szavakkal megmagyarázni. Ilyenkor mosolygok. Valahogy úgy, mintha nagyon messziről, kívülről, mint harmadik nézném a dolgokat, és kicsit sajnálom magukat, akik félreértenek, vagy nem értenek meg. Tulajdonképp most sem az a célom, hogy magamra világítsak, és magamat érthetővé tegyem, hanem csak az, hogy lerögzítsem a tegnap hangulatát, s ezzel mintegy megfoghatóvá, érzékelhetővé tegyem a magam számára. Sok mindenről beszéltünk tegnap: nem fogom most folytatni, nem fogok filozofálni. Az egész este változó hangulatából mára erősen egy érzés maradt meg. Hogy ez az egy mi? Most megint meg kell állnom, és gondolkoznom azon, hogy melyik szavát tudnám helyesen nevén nevezni?! Nem is tudom; mert az érzés egy ugyan, de nem egyszerű, van benne csodálkozás, harag, düh, szégyen, megalázottság, kíváncsiság és valahol mélyen ilyesmi is, hogy – no megállj.

Most, hogy egypár nap múlt el ismét, és én gondolkoztam, ezek közül az érzéshullámok közül megállapíthatom, hogy legerősebben maradt meg bennem a csodálkozás. Magamon csodálkozom. Szinte kénytelen vagyok megfogni magam, hogy érezzem, hogy igenis, én még mindig én vagyok. Fájok, érzek és csodálkozom. – Hiszen én magam akartam megváltozni. Tulajdonképp nem is volna szabad bámuló szemmel állnom. Kicsit nagyon is villámcsapásszerűen jött maga az életembe. Nincs időm arra, hogy megállapítsam, vajon a régi Klári meghalt-e igazán, vagy csak alszik, és az új Klári él-e igazán, vagy csak álmodja ezt is a régi? Ha a régi nem halt meg, akkor nagyon fogok szenvedni, ha felébredek. Nem akarom, hogy éljen régi énem! Nem akarok szenvedni többé! –

Nem akarok szenvedni? És bizony ma délután és most is ugyan mi mást teszek? De nem akarok. Ha valahogy az lehetséges volna, hogy nem gondolkoznám mindenen oly sokat, és nem akarnék mindent részeire bontani, megvizsgálni, érteni. Főleg miért akarom magam érteni? De hiszen nem filozofálgatni akartam, hanem valahogy érthetővé tenni magamnak azt a kapcsot, ami minket ma egymáshoz köt. Ma; mert hogy mi lesz holnap, nem érdekel ma. De a mát szeretném világosan látni, hogy élvezhessem. Amíg bizonytalanságok, kételyek vannak bennem, addig nem élvezhetem a jelent.

Egy már bizonyos, hogy a régi Klári nem halt meg. Nem változhat meg az ember lényegileg, legfeljebb tapasztalatai alapján többet lát meg az életből, és helyesebben tud esetleg cselekedni. Ugyan ezt is kevés ember tudja, azt hiszem. Én biztos, hogy szenvedésre születtem. És lám, egészen világosan láttam, mit kellene tennem, hogy megmeneküljek egy csomó kíntól, és nem tettem meg. Sőt addig hagytam és hagytam fejlődni mindent, míg most végre annyira benne vagyok, hogy ebből szenvedés, baj, kínlódás nélkül kimászni nem lehet. Sőt nem is akarok szabadulni most már! Két ember harcol bennem egymással. Az egyik az eszem, a másik az érzésem. És mint minden cselekedetemben, most is az érzésem az erősebb. Azt sem tudom pedig, szeretem-e Lőrincet tényleg szerelemmel. Ezt pedig, mikor szerelmes voltam, világosan éreztem. Most miért nincs így? Ő szeret-e komolyan, ezt sem tudom. Sőt majdnem biztos, hogy az ő szerelme főleg érzékiség, és testi kívánásban merül ki. Igaz, hogy úgy érzem, most komolyodik az ő érzése is, de istenem, fiatal gyerek még, és még hány nő következik az életében utánam? Ez borzasztó érzés, hogy én csak egy vagyok a sok közül. Állomás, ahonnan, ha elment, esetleg soha, esetleg néha visszagondol, de nem megy vissza. Nem akarom, hogy így legyen! Erős akarok lenni; és meg akarom növelni, és meg akarom tartani a szeretetét magamnak olyan hosszú időre, amilyen hosszú ideig én fogom szeretni.

Olyan szomorú dolog, hogy nekünk, akik pedig teljesen összetartozunk, külön kell élnünk. Együtt töltünk egypár órát, s azután, mikor a legtermészetesebb az volna, hogy itt maradjon velem, el kell mennie; mert mit szólnának az emberek az ilyesmihez? És mi lesz most, ha hazamegyek lakni? Ott nem lehetünk ilyen teljesen együtt. Talán a sors akarja, hogy befejeződjék? Én nem tudom akarni, mert boldognak akarom őt látni. Mindent meg tudnék tenni azért, hogy örülni lássam, hogy nagy ember létére gyermeki örömöt tudjak az arcára varázsolni. Istenem, milyen pompás, nagyszerű gyermekünk lehetne. Én ezt már oly sokszor elképzeltem. Kettőnk összeolvadásából gyönyörű, okos emberkének kellene megszületni. Édes kicsi fiam, te, akit én borzasztóan, szinte szerelemmel szeretek, te sohasem fogsz megszülethetni. Nem jössz el hozzám, mert nem szabad. Mert az anyádat megvetnék miattad, és főleg mert nem adhatnám néked az apád nevét. Ugye, nem szabad, hogy belehozzalak az életbe apa, név nélkül?

Ma szerda van, hétfőn ismerkedtem meg az édesanyáddal és a kishúgoddal. Az „Anyukád” egy nagyon aranyos, jó, kedves asszony, és nagyon szeretem őt. Mikor láttam azt a rajongó szeretetet, amivel rajtatok csüng, az én szegény kicsi anyám jutott eszembe. Ő is éppen így szeretett minket. A húgod is szeretem. Szeretném szegénykét egy kicsit kiráncigálni abból az áloméletből, amibe teljesen bele van feledkezve. Szeretném meggyógyítani Hajnalkát, hogy ő is örülhessen az életnek még, és hogy téged is lássalak, mikor örülsz annak, hogy a húgod jól érzi magát. Ilyen érzékeny, szelíd, szerény leány nincs is még egy. Kimondhatatlanul sajnálom, hogy beteg, és hogy nem tudunk valahogy jobb, kényelmesebb életet biztosítani neki. Istenem, de hátha te is beteg vagy, kicsi fiam? Milyen jól kellene táplálkoznod neked is, hiszen a legveszedelmesebb korban vagy. Ha én most gazdag lehetnék, és adhatnék nektek, milyen boldog volnék. Így is ma, hogy érzem szerelmedben a szeretetet is, majdnem boldog vagyok. De ez még mindig kevés nekem. Úgy kell szeretned, hogy ne tudj nélkülem élni, hogy én legyek néked az egyetlen asszony. Vagy váljunk el most, hiszen a sors talán ezt is akarja, azért rendezi úgy az ügyeim, hogy találkozásunk szinte lehetetlenné van téve? Vajon hogy nyugodnál meg abban, hogy ezentúl csak mások előtt találkozunk? Mért, hogyan jutottam én veled ilyen messzire? Veled, akiről azt sem tudom, komolyan szeretlek-e. Hogy lehet az, hogy a jövőre egyáltalán nem gondolok, hogy boldogság nékem az, mikor látom, néked jó, tudok adni néked, és te örülsz? Miért nem félek attól az időtől nagyon, mikor már vége lesz mindennek, s engem lelkiismeret-furdalásnak kell majd bántani? Ez mind azért volna, mert nem akarom sötét oldalát látni az egész jövőmnek? Vagy bízom? De miben? Így nem tarthat egy életen keresztül? Más megoldás? Nincs. Talán nem is volna jó. Neked talán jó lenne, de nekem? Mindegy most minden nekem. Te örülj, tudj boldog lenni, akkor én is mindig örülök, boldog vagyok. Hiszem, hogy szeretni fogsz még sokkal, sokkal jobban is engem. De istenem, mi lesz akkor? Hiszen azt már majd el se bírjuk viselni. Abba bele kell őrülni. De én akarom, akarom.

Itthon lakom egypár napja már. Azóta csak munka közben vagy mások jelenlétében találkozunk. Ma az egész napom rémes volt. Itthon folyton bajok vannak miattam, ez nagyon keserít. Délután pedig? Istenem, mi volt ez? Miért? Az egész diktálás alatt éreztem, hogy gyűlöl, szinte utál. Mikor elmentünk együtt munka után, ő magától mondta meg, hogy egész délután ellenséges érzéssel volt irántam. Okát nem tudtad magad sem. Kis fiam, így lesz ez mindig, örökös harc? Ez a szerelem? Vagy mi ez? Én is tudlak gyűlölni. Ó, mikor nagyon fájsz nekem, akkor nagyon gyűlöllek. Tudlak szeretni is nagyon, de hogy mi az, amit állandóan érzek irántad, ezt szeretném biztosan tudni. Miért voltál az ellenségem ma? Én voltam az oka?

Rettenetes napjaim vannak most. Mindenki bánt folyton. Még te is. Tudom, hogy nem akarsz bántani, de nem ismersz. Csak volna elég erőm a meghaláshoz! Vagy történne velem már valami, ami kiragad ebből a cél nélküli életből. Adhat célt a mi szerelmünk? Szerelem egyáltalán? Nem is tudom, szeretlek-e, hiszen hányszor gyűlöllek? Mikor fájdalmat okozol, az egy borzasztó furcsa fájdalom. Mástól is fájt már sok minden, de így még senkitől. Fáj is, gyűlöllek is, marcangolni tudnék; téged, vagy magam, vagy mindkettőnket. Nagyon kegyetlen vagy sokszor. Öntudatlanul, de ez a fájdalmasabb, mert ez te vagy. Ha kigondolva volnál ilyen, az kevésbé esnék rosszul, mert tudnám, hogy csak csinálod, s hinném, hogy ugyanakkor néked is fáj. Látom, hogy mi még sokat fogunk szenvedni. Igen, te is, nem csak én. És én mégis csinálom tovább ezt az őrületet? Csak vége volna már az életnek; meg volna oldva minden problémám. Nem volna, akit érdekelne, nem volna probléma többé.

Tegnap az estém nagyon elrontottad. Áldozatra igazán nem vagy képes. Hiszen csacsiság, de nekem mégis rosszul esett, hogy nevem napján is képes vagy elsősorban magaddal, hangulatoddal törődni. Nem törődtél azzal, hogy ha te nem jössz, az én kedvem rontod el. Nagyon szomorú ez így. Annyi szeretetet se tudok kiváltani belőled, hogy ilyen apró figyelmességet szívesen tégy értem?

Ma délután egy év előtti, sőt nem is egészen egy év előtti írásaim olvasgattam. Kénytelen vagyok bevallani, hogy nagyon rossz kedvre hangolt. Láttam újra, hogy milyen bolondmód hittem, akartam hinni egy emberben, aki tulajdonképp nem szeretett. Egy kis szégyenteljes utálatot éreztem az iránt a könyv iránt, amibe mindezt olvashatom, amibe megörökítettem egy csomó kínlódásom egy ember miatt, aki ma már senkim, aki tulajdonképp sohase volt valakim. Annyit azonban elért nálam, hogy nem merek, nem tudok hinni a szerelemben. Nem hiszek főleg a saját érzésemben. Hátha ez is elmúlhat; hátha most is csak azért adom magam, hogy szenvedhessek; hátha vége lesz ennek is egykettőre; és még igen sok hátha tolakodik elém. Nem tudom zavartalanul adni magam, és épp így nem tudom elfogadni se zavartalanul a szerelmet. Folyton gondolkoznom kell, akkor is, mikor tele vagyok odaadó szeretettel. Nem merem teljes érzésem szabadjára engedni.

A kedvem rettenetesen rossz mostanában. Nem tudom okát adni. Talán a jövőt érzem öntudatlanul sötétnek, súlyosnak? Most, most igazán nem panaszkodhatom. Az életem egész normális mederben folyik. Van lakásom, ennivalóm, ruhám is meglehetősen. Az anyagi része az életemnek, ha nem is elsőrangú, de egészen jó. Az egészségem nincs rendben, de ennek azt hiszem, fő oka kedvem egészen rossz voltában rejlik. Pedig a szerelem is egészen rendben van most az életemben, és mégis, mégis várok még valamit. Ez még mindig nem az, amiért én vagyok. Lehet, hogy [ez] az ember az, akiért én élek, akinek szükséges vagyok; de az egymáshoz való viszonyunk így nem beteljesülés. Most szeret, csak engem szeret, ezt érzem, tudom, de nekem ez még mindig kevés. Néha pedig oly intenzíven sugározza át szerelmét, s én oly rettenetesen érzem, hogy minden idegszálam az őrületig feszül; majd szétpattan. Hogy az én szerelmem milyen, mennyire van, vagy mennyire nincs – nem tudom. Hogy nélküle maradjak egy napig is, szinte elképzelhetetlen ma számomra. Ma – de mi lesz holnap? Szüksége lesz rám holnap is, szeretni fog holnap is? – Lehet, hogy ennek az örök bizonytalan holnapnak a súlya nehezedik rám. Nem akarok törődni mással, csak a mával. Adni akarom egész magamat, mert ezzel boldoggá tudom tenni legalább neki a jelenét. Nekem pedig juthat-e ennél valaha is több, nagyobb dolog, mint tudni azt, hogy adhattam annak, akit boldoggá tudtam tenni vele, ha csak rövid időre is. – Biztosan szeretem, de olyan másképp van most minden, mint eddig volt, hogy én nem merek semmit se biztosan hinni. Sokszor behunyom a szemem, mikor egyedül vagyok, gondolkozom, és talán nem is kívánok mást magamnak, mint hogy így legyen mindig. Így szeressen mindig. Én érzem, hogy jó asszonya tudok maradni, sőt nem akarom elhinni, hogy nálam valaki jobban tudja, mikor hogy kell bánni vele. – Van ennél még nagyobb boldogság is – együtt élni. Ezt mégse kívánom. Érezze ő függetlennek magát, és én soha ne legyek kerékkötője! Azt akarom, hogy mindig csak azt érezhesse, hogy jó, hogy egymást megtaláltuk, de az soha az eszébe ne juthasson, hogy miattam, értem kellene bármit is tennie. Legyen egészen szabad, tudjon dolgozni magáért a munkáért, és ne muszájból, főleg pedig ne értem.

Előttem van rossz kis fényképe. Néz rám gyermekszemével. Milyen furcsa, hogy itt van, rám néz, és ő ugyanakkor nem tudja, hogy itt van velem, és beszélek hozzá. Amily megfoghatatlan a valóság számára, mint ember ez a fénykép, hiszen csak papír, és csak síkban mutatja az embert, éppoly megfoghatatlan vagy te is nekem az életemben. És én várom, egyre várom, mikor ér hozzám a vég; mikor kell lemondanom egészen. – Ezeket én kimondom, leírom, de nem igaz az, hogy hiszem is ezt a véget. Nem is akarom hinni, nem is akarom előre látni. Ha jön, elég lesz akkor szenvednem. Most tulajdonképp szép az élet. Szeretjük egymást, és tudom, hogy minden együtt töltött napban van valami megnyugtató a számunkra. Akár komoly dolgozó délután, akár vad, őrületes nap után vagyunk, tudom, hogy jó visszaemlékezni, hogy jó érezni az együvé tartozásunk.

Napok óta nem alszom rendesen, idegesen dobálom magam, és folyton Lőrincre kell gondolnom. Tegnap én nem akartam, hogy feljöjjön, de alig bírtam ki. Ma neki van dolga, s ezért csak rövid időt tölthettünk együtt. Nagyon szép bőrmappát kaptam ma tőle, de nem tudok igazán örülni neki, mert úgy érzem, viszonzásul kaptam. Az nagyon jólesett, mikor arra kért, ne adjam tovább. Nagyon szomorú vagyok ma, és torkom összeszorítja a sírás, reszketek. Miért? Nem tudom okát adni. Nagyon szenvedek. Ha még fokozódhat szerelmem, meg kell halnom, mert akkor lehetetlen lesz elviselnem azt az életet, amely vár rám. Minek találkoztunk, ha nem egymásért lettünk, vagy miért kezdted el ezt a végzetes játékot? Hiszen te se szerettél még ekkor. Én pedig?… Nagyon messze voltam hosszú ideig attól, amit ma érzek. Hiszen nem sajnálok semmit, most már tudom, hogy neked, érted van minden érzésem, gondolatom, cselekedetem. De mi lesz ebből? Meddig bírom erővel? Meddig szeretsz? Rettenetes, hogy már ott tartok, nem bírom elviselni, hogy ne légy velem mindennap. Fel fog emészteni ez a szerelem, s akkor csúf leszek, szomorú, s ezért nem fogsz szeretni tudni. Miért vagy fiatalabb nálam, és miért nincs pénzünk? Miért nincs erőm ahhoz, hogy végét tudjam szakítani az egésznek? Te még meglehetős könnyen el tudnál felejteni most és vigasztalódni. Most tele vagy fiatalsággal, munkakedvvel, vannak céljaid. Ha én most lépnék ki az életedből, még maradna sok minden a számodra, amiért érdemes élni. És nő is mennyi van még rajtam kívül. Szebb, okosabb, ügyesebb. Csak azt nem hiszem, hogy olyan volna, aki nálam jobban, igazabban, őszintébben szeretne, és teljesebben tudna a tiéd lenni. De ezt tán észre sem vennéd. De nem bírok, nem tudom végét szakítani. Ezért a rövid jelenért kell adnom hosszú, hosszú szenvedéseket. Rövidnek mondom, mert nem merek hinni a férfiszerelem hosszú életében. Nem fogok soha utadba állni, amint észreveszem, hogy már nem szeretsz teljes szívvel, lesz erőm félreállni. Velem addig szabad maradnod, míg minden érzéseddel tudsz szeretni. Legalább te ne gondolkoznál ugyanilyenekről, legalább téged tudnálak most nagyon boldognak. Ha már ilyen szerencsétlenül egymásba szerettünk, legalább te ne szenvednél emiatt soha.

Mintha előre éreztem volna a tegnapi rettenetes napot. Tegnap kimondta Lőrinc, hogy soha egy percig boldoggá nem tettem. Mintha a derűs égből sújtott volna le rám a villám. Én pedig hittem, hogy tudok boldogságot adni neki. Estére valahogy tisztázódott minden. Hittem neki, hogy dacból mondta, hogy nem akarta ezt a banális polgári szót elfogadni. Lehetetlen is, hogy mikor szeret, és én nyújtom neki szerelmem, hogy ez ne tudjon neki legalább rövid időre boldogságot adni. Te örömnek nevezed. Mindegy. – A másik iszonyú dolog az, hogy elvihetnek katonának. Fogalmam sincs ma még róla, hogy lehetne megoldani, hogy itt maradhass, de tudom, hogy nem szabad elmenned. Nem lehet elmenned, mert neked még a gondolata is rémes, elviselhetetlen, és nem szabad elmenned, mert nem veszthetlek még el. Borzadok a jövőtől. Egyedül maradjak? Várjam újra a semmit? Hiszen átmenetekről van csak szó folyton az életemben. Valami nagy fájdalmas szomorúság van ebben, szeretni így, hogy kénytelen vagyok folyton számolni azzal, hogy tudjuk mind a ketten, hogy vége lesz. Miért mentem ebbe bele, mikor az első percben, amint komolyan gondolkoztam magunkról, tudtam, hogy én adom meg az árát, mert én leszek az, aki szenvedni fogok. Mégis belementem. Nem szabadna ennyit gondolkoznom, folyton ugyanegyről. Ma még szeretsz, és én nagyon akarom, hogy soká szeress. – Valami van még, amitől félek; ami egy hete kínoz már; aminek nem szabad bekövetkezni. Hacsak lehet, egyedül akarom átkínlódni ezt; ne ess te is kétségbe még emiatt is. Más asszony ugyanezért örülhet, nekem félnem kell. Szenvednél miatta te, az apám, Manci, és miattatok én. Talán még nincs baj; nem szabad, hogy legyen. – Vadabbnál vadabb gondolatok kínoznak. Szeretlek, kívánlak, és minden csak fél beteljesülést ád. Te is szenvedsz, én is. Én még fokozva azzal, hogy nagyon sajnállak, mikor kisgyermek módjára jajgatsz, kínlódsz. Te persze nem tudod, hogy ugyanakkor én is kínlódom. És félnem kell mégis? Akkor miért?… Bennem már nem gyűlhet soká a visszafojtott sok érzés, vágy. Nagyon foglak szeretni; úgy leszel az enyém, hogy soha nem fogsz tudni szabadulni az én szerelmemtől. Ettől én félek legjobban, mert ez oly őrületes lesz, hogy tán én pusztulok el benne. Minden gondolatom te vagy, minden csepp vérem feléd hajt. Inkább vagy nekem én, mint saját magam. Minden perc, amit nélküled töltök, elveszett idő. De micsoda őrültségeket írtam én itt össze. Ha elolvasnád, megmosolyognál biztosan. Most az enyém vagy, ez biztos, ennek örülök, és nem engedlek még.

Úgy látszik, baj van. Nagyon szomorú vagyok emiatt. Sokat gondolkozom ezen, de csak arra az egy eredményre jutok mindig, hogy nem szabad így hagynom, meg kell akadályoznom, hogy így maradjon. Ez a sors iróniája, hogy amikor lehetett volna, nem lett, most pedig, mikor folyton az eszemmel kormányzom az érzéseim emiatt, most – igen. Nem születtem boldogságra, ez biztos. Nem akarom, hogy te tudd, hogy én szenvedek emiatt. Csúnya ez az egész dolog, és te még mindig nem szeretsz eléggé engem.

Most már hetek óta kínlódom. Amitől féltem, bekövetkezett. Szegényem, te is kétségbe vagy esve. Sőt végső szükségben el is vennél, kimondtad. Így menjek hozzád feleségül? Nem, ezt nem fogom megtenni. Szegénykém, te, aki meg se fogsz születni, és az anyádnak így is mennyi kínjába kerülsz. A legjobb megoldás az én számomra igazán a halál volna. Szeretlek, veled együtt nem élhetek, gyermekem nem lehet. Mit ér az élet így? Nagyszerű dolog az is, hogy neked örömöt tudok szerezni, de az mind csak pillanatokra szól. Magad mondtad tegnap, hogy ha bekövetkezik megoldhatatlanul a baj, akkor nem érte meg neked szerelmünk ideje a kínt, amit ez neked okoz. Nagyon egyedül vagyok, és nagyon szerencsétlennek érzem magam. Hiába, férfitól nem fogom sohase megkapni azt a mindent adó nagy érzést, amit én adok neked. Én örömmel, boldogan szenvedek, mert neked adtam örömet, te pedig kötelességből fel tudnád áldozni magad, de az érzésed nem kívánja az együttélésünk. Ez nem lesz megoldás. Ugye, kicsi fiam, nem szabad elfogadnunk. Ne lássalak soha inkább, pedig nagyon kívánlak, semhogy egy életen érezzem, hogy a te születésed kötött csak össze, és az apád feláldozta magát értünk.

Szegényem, iszonyúan el vagy keseredve. Nem tudok segíteni rajtad. Pedig mindent, mindent megtennék, csak jól érezd magad, megelégedett légy. Persze nagy baj ez a mi bajunk, de talán kilábalunk valahogy belőle. És ha nem? Mi lesz akkor? Erre nem tudok felelni. Minden mindegy, csak ne veszítselek el. Hiszen nekem is jogom van az élethez. Én is akarok élni. Vagy pedig halnék meg – ez is jó volna, de vegetálni csak, vagy ismét szenvedni, nélküled lenni nem akarok.

Holnap megteszem azt, amire sohase hittem volna magam képesnek. Szegény, kicsi, jó anyám – de másképp csináltad mindezt. Te voltál az erősebb, aki felemelt fejjel néztél a világ szemébe, és elfogadtad az apám is, vagy én, aki holnap?… Sokat gondolkoztam ezen, hogy mi is az, amiért meg tudom tenni? Csak az az egy ok az igazi, hogy azt akarom elérni, te ne érezhesd lekötve magad hozzám egy percig se. Én ilyen eszközökkel nem akarlak, nem bírlak magamhoz láncolni. Te pedig – aki vagy, de sohase leszel – bocsáss meg nekem. Talán örülhetnél is – ha tudnál – annak, hogy nem fogsz szenvedni annyit, mint az anyád. Az élet nagyon szomorú, és minden örömnek, gyönyörnek igen nagy az ára. Ki tudja, sokáig bírom-e a fizetést teljesíteni? Fáradt vagyok. Aludni örökre de jó is volna. Mi is lenne, ha most meghalnék? Akkor csak az az egy vágyam volna, hogy tudd, egy csepp haragot, szemrehányást nem éreztem irántad. Nem vagy oka semminek, és én szeretlek ma is. –

Most 10 óra körül van. Holnap este talán még velem leszel ilyenkor. Mi lesz holnap ilyenkor? Ó, hogy megvetem magam. Gyönge vagyok.

Túl vagyok ezen is. Kibírtam. Nem a fizikai fájdalmat, mert azt természetes, hogy kibírtam. Mikor már a fájdalom, a sok visszatartott kín összetört, utána nagyon sírtam. Ezt szégyenlem is, de megtörtént. Milyen nagyon is szerethetlek én téged, hogy meg tudtam ezt így csinálni? Szeretlek, de mi értelme van mindennek? Most te is szeretsz, de meddig? Édes egyetlenem, hogy szenvedtél velem, milyen piros, milyen forró voltál, nagyon sajnáltalak. Legalább te ne kínlódj, ha már nekem muszáj. Kell hogy érezd, mennyire szeretlek. Kell hogy ez meg tudjon tartani nekem. Nem akarom, hogy mást szeress. Azt akarom, hogy az enyém maradj.

Ilyen nagyon boldog talán még sohase voltam. Érzem, hogy nagyon szeretsz, és ez valami olyan, szinte földöntúli gyönyör nekem. Kedves vagy, drága, gyermek és férfi egyszerre. Nagyon, nagyon szeretlek én is. Sohase tudtam elképzelni se, hogy ilyen öröm lehessen nekem az, ha valakinek gyönyört tudok nyújtani. Mindent meg tudnék tenni azért, hogy örülni lássalak, boldognak tudjalak. Úgy szeretném széppé tenni az egész életed. Miért nem juthat nekem még ez is, hogy együtt éljek veled nyíltan, hogy neked dolgozhassam, hogy meleggé tegyem a lakásod, hogy minden félelem nélkül, nyíltan szerethesselek? Most már te is gondolsz erre. Lassan te is kívánod mindezt. Én egy szóval sem akarlak efelé hajtani. Ha ez bekövetkezik, neked kell így akarni. Pedig biztos nagyon boldogok lennénk együtt. Csak egy szobánk ha lenne. Istenem, még gondolnom se szabad erre tulajdonképp. De hiába nem szabad – muszáj! Nagyon szeretlek, és lassan, lassan minden, ami kötött, féken tartott, lehull rólam, és én szabadon, a saját akaratomból szeretlek, kívánlak, és meg tudnék halni a gyönyörtől szívesen, mikor érzem a szerelmed. Nem engedlek most már, érted, veled akarok élni, és nem engedem, hogy a sors mást akarjon. Enyém vagy most egészen, és maradsz is az enyém. Én oly teljesen adtam magam neked, hogy én nem vehetem magam vissza. Nem is akarom. Szeretni és érezni, hogy szeretnek, ennél nincs nagyobb öröm a földön. Mindent pótol; de ezt – semmi. Most megvan mindenem, de ezt úgy fogom őrizni, hogy nincs az a hatalom, amelyik el tudná venni tőlem.

Egyik nap nagyon boldog, a másik nap nagyon szerencsétlen vagyok. A mai délutánt nehéz volt elviselnem. Nem mondtál, nem tettél semmi mást, mint amit már oly sokszor. Megmondtad, hogy szeretsz, megmondtad, hogy félsz, megmondtad, hogy soha feleségül nem vennél, hiszen én mindezt oly régóta tudom, és ma mégis kitört belőlem az elkeseredés és a megalázottságom. Sírtam és sírok. Mit segít ez rajtam? Utolsó ember vagyok, aki el tudom viselni ezt a szerelmet, ahol állandóan érzem a félést. Tudom, hogy szeretsz, de milyen rettenetes hallani egymás után először azt, hogy nagyon szeretsz, nem bánsz semmit, azután jön a lehűlés, a megbánás, a félelem, a fogadkozás, hogy soha többé, mert annyira nem szeretsz, hogy józanul is tudd azt mondani, hogy nem bánsz semmit. Gyáva vagy. Igen ez a szó fejez ki legjobban téged. Szeretsz, de nem mersz elindulni velem nyíltan. Pedig ha az van megírva, hogy egyszer vége lesz ennek is, akkor nem állok az utadba se mint feleséged, se így. Tőlem félsz, az együttéléstől; az anyagi gondtól; a tehetséged elvesztésétől; mitől? Gyáva vagy, igen. Nem mered magad teljesen adni, s így kínzod magad is, engem is. – Pedig, istenem, milyen rettentő boldogan élhetnénk. És ha tényleg vége volna is hamar? El lehet válni mindig, és legalább együtt töltöttünk olyan időt is, amire biztosan mindig szeretettel gondolnánk vissza; és legalább lehetne gyermekem, és ezen keresztül maradnál meg legalább a számomra. Így én nem bírom a kínlódást már. Hiszen lassan pusztulok is. Most kezdjem elölről, csináljam ismét ugyanazt majd előbb-utóbb, amit 1-jén? Ezt nemcsak fizikailag nem bírom, hanem lelkileg se. Ezt meg tudtam tenni most, hogy lásd egész határozottan, hogy nem akartalak, nem is akarlak megfogni, hogy szeretlek annyira, hogy életem legnagyobb vágyát teljesülés nélkül hagyjam, lemondtam róla. Nincs bennem talán semmi, ami hosszabb időre le tudna kötni? Hiszen gondolkozhatom ezen még eleget, időm van rá bőven. Más következtetést azonban úgysem tudok levonni, mint hogy még mindig nem szeretsz eléggé. Még el tudod képzelni, hogy én másé is lehetek rajtad kívül. Jaj, már nem is bírok gondolkozni. Amint kimondom az egyik felét, nyomban előtolakszik az ellenérv, és agyonüti az elsőt. Megőrülök! Iszonyúan szenvedek, és nem hiszem, hogy el tudnám viselni az elválást. Csak bátrabb volnék, hogy meg tudnék halni. Meg volna minden oldva. Búsulnál most egy ideig, lelkiismeret-furdalásod is volna (alaptalanul), de azután?… Élnél tovább, és rendben volna minden. Nekem pedig sokkal jobb lenne most meghalni, amikor még érzem, hogy szeretsz, mint majd akkor esetleg, ha már vége lesz mindennek. De hiszen én élni akarok, néked akarok élni. Hiszen minden gondolatom, érzésem, minden percem a tiéd. Ez már nem is szerelem. Ezt már nem tudom szóval kifejezni. Sohase fogom tudni mégse csinálni, hogy feleséged legyek. Ha benned nem lesz meg ennek az akarása, én inkább meghalok, semhogy egy szóval is előmozdítsam. Ma te is szenvedsz biztosan, de így nem. Nem is akarom, hogy egyszer is érezd azt, amit én hónapok óta magamba fojtva kínlódok.

Ma megmondtam neki, hogy a felesége kívánok lenni. Szegényem, megrémültél. Pedig egészen bizonyos, hogy nem járnál te rosszul. Én szerencsétlen leszek így is, úgy is, de előbb boldog akarok lenni. Ha már nem lehet a földön az, hogy egy egész életet nyugodtan, boldogan élhessek le, legalább rövid időre akarok boldog lenni. Legalább gyerekem lehetne tőled, hogy az tölthetné be azután azt az időt, amit majd egyedül kell eltöltenem. Miért is találkoztunk, ha nem lehetünk teljesen egymáséi? Nagyon, nagyon szeretlek, kívánlak, és nem tudok mit kitalálni, hogy örömöd legyen, hogy legalább pillanatokra boldognak lássalak. Egészen biztos, hogy szó nélkül tudnék meghalni is érted, ha ez valamiképp hasznodra lehetne. Most talán félsz, hogy behálózlak, és elvétetem magam véled. Igazán félre tudnék állni mellőled, ha tudnám, hogy valamiképp is károdra vagyok, vagy hátráltatlak. De ez nem igaz! Ezt én biztosan tudom! Tudom, hogy neked sokkal jobb lenne az életed akkor, ha velem indulnál el. Tudom, hogy meg tudnám könnyíteni számodra az élet sok nehézségét, és meleggé tudnám tenni a mindennapi rideg életed. Együtt dolgoznánk, együtt örülnénk, együtt viselnénk a gondokat, és így minden könnyebb volna, jobb. De nem akarod, félsz, gyáva vagy! Nem mered kockára tenni a biztos jelenért a bizonytalan jövőt. Csacsim, te, pedig nagyon szeretsz. Ezt nagyon határozottan érzem. Talán, talán mégis jobb lenne, ha nem volnék? Őrjítő kínokat szenvedek, és állok tehetetlenül. Élni, élni akarok. Veled, érted! Sajnállak a mai délutánért. Kisgyermek, te. Kapkodtál egyik érvtől a másikhoz, egyik gondolatod a másikért dobtad el. Próbáltál kegyetlen lenni; kemény, rideg. Megpróbáltál szép szóval, szeretettel lebeszélni. Nem kényszerítlek; nem is tudlak; de nem is akarlak. Dehogy bírnám elviselni azt a tudatot, hogy azért vettél el, mert én akartam. Nem, teljesen szabad vagy; nem kívánok én tőled semmit a világon. Egyetlenegy bűnöm van: szeretlek. Magamba szeretnélek temetni, hogy mindig velem légy, mindig érezzelek, soha mást meg ne láthass, soha ne szerethess rajtam kívül senkit. Nincs már józan eszem, hiszen őrületet írok le folyton; és ha leírnám mindazt, amit érzek, gondolok, kívánok? Lőrinc, Lőrinc, mi történt velem? Biztosan elpusztulok ebben a szerelemben. Nem is kívánom túlélni az elmúlását. Istenem, teljesen megzavarodtam máris. Meg foglak nyugtatni holnap. Nem kell félned tőlem. Nem is fogok beszélni többé erről veled. Ha kínlódnom kell, legyen a kín egészen az enyém; te pedig örülj nekem addig, amíg lehet. Amíg élek, amíg szeretjük egymást. Igen, meg kell alkudnom a sors akaratában. Nem jut egész öröm nekem, miért is jutna? Szeress, egyetlenem, soká. Hadd írjam még le egy örömöm is. Nagyon szép verseket írtál; rólam is. Nagyon örültem nekik. Örültem, mert azt érzem, megvan most már verseidben az is, ami eddig hiányzott. Most már tele lesz mind érzéssel, mert te is tele vagy vele. Egyetlenem, örültem, mert én is hatottam rád annyira, hogy írást váltottam ki belőled. És örültem, mert örülni láttalak. Hiszen tulajdonképp boldognak kellene lennem? Telhetetlen vagyok, de csak azért, mert nagyon, nagyon szeretlek. Érzed te, hogy mennyire?

Megint kábulatban élek. Bizonytalanságban. Önző vagy; gyerek vagy. Magad is kínzod, s engem is. Összevissza szaladgál a gondolatom mindenfelé. Tegnap nem találkoztunk, ma találkoztunk ugyan, de nem beszélgettünk. Egy csomó kérdeznivaló belém szorult. Sokszor okozol fájdalmat, s én nem értem, miért teszed. Ilyenkor mindig előtolakszik az a kérdés: nem szeretsz már? – de rögtön felelek is, szeretsz. Érzem, tudom, akarom. Pedig szenvedni fogok még sokat miattad, érted. Ma nagyon szomorú lettem. Elmentél, nem maradtál velem, pedig két napja nem voltunk együtt. Le akarsz szokni rólam? Azt hiszed, jó lesz neked egyedül nélkülem? Azt hiszed, engedlek? De hát mit is akarok veled? – Semmit. Szeretlek. [Szabó Lőrinc írása:] (Én is.)

Mi minden történt öt nap alatt? Haragudtál rám, mert tegeződni kezdtem Királlyal, szakítani akartam végleg, majd lemondtam teljesen arról, hogy akarjak a feleséged lenni – és mindezek után tegnap te jelentetted ki, hogy el akarsz venni. Nem értem az egészet. Nem tudok örülni úgy, ahogy kellene. Furcsa minden; az egész élet; csodálkozom. A legjobban annak a kijelentésednek örültem, hogy meggondoltad alaposan az egész házasságot, és nem akarod, hogy azt higgyem, az én akaratom diadalmaskodott fölötted. Így jó, és én is így akartam. Saját elhatározásod legyen ez, te is így akarjad. Azt akarod, úgy esküdjünk meg, hogy senki se tudjon róla. Jól van így. Akarom, hogy minden jól legyen. Boldoggá akarlak tenni, és úgy érzem, úgy akarom, hogy legyen erőm hozzá. Merészség, amit csinálok most már hónapok óta, de mire való az erőm, az akaratom? Ha szeretsz, mindent meg fogok tudni tenni könnyen ahhoz, hogy boldognak, megelégedettnek lássalak. Ha te boldog leszel, én is az leszek. Én pedig minden erőmből boldog akarok lenni.

Napok óta ideges vagyok, fáradt. Sokat szenvedek én miattad, Lőrinc. Rossz vagy hozzám sokszor. Nem bántasz, ezt nem teszed; de azért fájdalmat tudsz okozni nagyon. Sokszor kételkedem benned. Ma is, pedig behívtak katonának; féltelek, izgulok miattad, és ma is azt gondolom, hátha nem volna szabad mégsem hozzád mennem. Hiszen félsz az emberek véleményétől, szégyenled magad amiatt, hogy meg akarsz nősülni. Én pedig csináljak végig még egy október 1-ét. Most nem fogom olyan jól bírni, sokkal gyengébb vagyok. Már nagyon kimerültem. Miattad leszek csúnya, pedig neked akarok szép lenni. Hogy lehet megcsinálni a felmentésed? Istenem! Rettenetes, milyen nehéz az élet, és milyen szörnyen egyedül vagyok. Milyen gyarló a szó, mennyire nem tudom kifejezni magam senkinek. Még magamnak sem tudom szavakba öntve megmondani, miért is vagyok elkeseredve. Te sem akarsz megérteni; te sem akarsz jó lenni hozzám; én ismét csak adjam magam, és ne is legyek érték neked? Hát így lesz ez örökké? Valami mindig be kell hogy sötétítse az életem? Nem látod, hogy az én szerelmem nem rombol, az éltet, miért félsz? Lehet, hogy bolond vagyok, túlságosan érzékeny, és te tulajdonképp nagyon szeretsz. Férfi vagy, önző, aki a pillanatnyi jó érzésért talán el tudnál ejteni szerelmet, boldogságot, mindent. Szeretném, ha elég volna az erőm erre az életre, amit el akarok veled kezdeni, és tudnék neked oly sokat segíteni, amennyit én szeretnék. Édes, egyetlen szívem, nagyon szeretlek. Nem hagyom letörni magam miattad se, mert neked is szükséged van rám.

Voltam ma orvosnál. Nincs baj, úgy látszik. Ma szólt Lőrinc apának is. Sőt elmondott neki mindent. Ez borzasztó nekem. Hogy fogok apám szemébe nézni most már? Pedig nem szégyenlem magam. Nem bánok semmit. Ha nem lettem volna a felesége, akkor se bánnám. De ez kettőnk dolga volt, és a papa is férfi mégiscsak, és én nagyon szégyenlem magam. Szeretnék már túl lenni az esküvőn, hogy rendes, nyugalmas életet élhetnénk. Kell hogy boldog légy, hogy meg tudjak adni neked minden örömöt. Szegénykém, csak sikerülne a katonaságot valahogy elintézni. Én bízom a sikerben. Nagyon jó érzés az, hogy nagyon szeretsz. Teljesen biztos vagyok ebben. Csak túl volnánk már mindenen!

Ma az egész napot együtt töltöttük el. Mintha már tényleg férj-feleség volnánk. Ma először mondtad ki, hogy te is vágyódsz az után, hogy együtt lakjunk minél előbb. Mikor lesz ez már?

Apával ma beszéltem először az egész dologról. Nagyon kemény dolgokat mondott nekem. Hát rossz vagyok tényleg? Nem érzem magam annak. Inkább bolond vagyok. Sokszor vagyok nagyon szomorú, elkeseredett. Boldog leszek? De mi lesz a gyerekkel? Nem akarod, hogy legyen. Addig nem szabad, hogy én akarjam. De akard te is. Sokat meséltél ma az elmúltakról. Istenem, mi lesz velem? Hogy mi volt, az nem bánt ma, de félek a jövőtől. Nem bírnám elviselni, hogy úgy élj mellettem valaha is. Hogy én csak egy legyek a sok között. Tudom, hogy nagyon szeretsz, azt is tudom, hogy meg tudlak tartani, és mégis kell arra is gondolnom, hogy hátha megunsz egy nap, vagy szükséged lesz változatosságra, vagy nem tudom, mire. Nem bírnám elviselni. Magam utálom ma nagyon, mert nem tudom, hogy rossz vagyok-e. Szörnyű.

Betegen fekszem, nagyon fáradt vagyok. Mancitól tudom, Lőrincnek sikerült szabadságot kapnia a katonaságtól. Szegénykém, sok izgalmon mentél keresztül most egy hónap alatt. Jó lenne már az esküvőn is túl lenni, hogy ne lenne már semmi félig elintézett ügyünk. Szeretném, ha már rendes kerékvágásban menne minden. Csak egészséges lennék, hogy bírjam azt a munkát, gondot, ami vár rám, s amit én a lehető legjobban akarok végezni. Még végig kell csinálnom újra azt, amit október 1-én. Istenem, ettől nagyon félek. Borzasztó, hogy meg kell fizetnem érted. Ugye, jó leszel hozzám, szeretni fogsz? Ha szeretni fogsz, mindenhez dupla erőm és kedvem lesz. Olyan jó lenne egy kis nyugalom, béke, megelégedettség. Úgy vágyom a nyugalmas csend után.

Még mindig beteg vagyok, de már nem fekszem. Annyi erőre volna szükségem, és jóformán semmivel se rendelkezem. Hogy bírok dolgozni, jókedvű lenni, ha beteg vagyok? Pedig hogy boldog lehessek, nagy részben tőlem függ. Az orvostól nagyon félek. Ha erre gondolok, nyomban szeretnék meghalni inkább, semhogy még egyszer végigcsináljam. És hiába, ha szükség van rá, meg kell csinálnom, mert megígértem. Már nem is vágyom úgy gyerek után, mert eddig is annyit szenvedtem már miatta. Talán nem is bírnék világra hozni gyereket. Úgy látszik, gyengébb vagyok, mint ahogy képzeltem. Nap nap után rosszul vagyok, azt hiszem, ettől kínlódok már második hónapja, és a végeredmény egy nagy kínlódás lesz, és – semmi. Fogy az erőm, és magam se tudom, miért.

Egész életembe egy kívánságom volt; folytatásom legyen, élet legyen, enyém. Véremből való vér, húsomból való hús. Érezzem benne magam és valakit, akit szeretek. Másodszor állok a beteljesülés előtt, és másodszor kell eldobnom magamtól. Mégse elég erős életem egyetlen nagy kívánsága? Mégis erősebb bennem a szerelem? Vagy az ész? Kimondhatatlanul kínlódok, mert félek. Ha gondolkozom, a halálveríték üt ki rajtam, oly erős a félelmem. És mégis meg fogom tenni. Az előérzetem pedig rossz. Az én megérzéseim pedig nem csalnak. Minden úgy történt eddig, ahogy megéreztem. Lehet, hogy meghalok?! Akkor vége. Kimegyek az életből anélkül, hogy vágyam elértem volna. Pedig itt van, csak nem kellene elengednem. És mi lesz veled? Mi lesz? Semmi. Szomorkodni fogsz, hiányozni is fogok, azután jön az élet, s én megmaradok emléknek. Te élni fogsz, szeretni fogsz újra. De kell is, hogy élj, mert rád szüksége van az emberiségnek. Nem szabad, hogy én akár élve, akár holtan húzzalak a porba, nyűg legyek az életeden. De miért gondolok halálra? Még annyi egyéb rossz is érhet, miért a halál volna az, amit érzek?

Túl vagyok ismét a kínon. Szegénykém, velem szenvedtél te is. Nekem megnyugtató volt, hogy bent voltál a szobában. A magam fájdalmán keresztül is sajnáltalak, mert tudtam, hogy velem szenvedsz. Utána én sírtam, és te rám borultál zokogva, olyan boldog voltam, mert éreztem, mennyire szeretsz. Édes egyetlenem, adni szerettél volna a fájdalmaimért cserébe valamit; ígérted, hogy nem titkolod tovább senki előtt a házasságunk, ígérted, hogy soha nem engeded, hogy nekem végig kelljen szenvednem ugyanezt, mindent ígértél. Én kicsi fiam, én szerelmem, ne adj mást, mint a szerelmed, és én szívesen teszek meg mindent, szívesen szenvedek érted bármit. Ugye, boldogok lehetünk, hiszen nagyon szeretjük egymást? Mikor a karomban tartalak, és látom a szemed szerelemtől felém csillogni, úgy szeretném, ha az örökkévalóságig érezhetném ugyanazt a boldogságot, amit akkor, és soha nem kellene elengednem a fejed a mellemről. Enyém vagy, és én olyan nagynak, erősnek, biztosnak érzem magam az élet előtt állva ebben a tudatban. Van valakim, aki az enyém, mert nekem adta magát, és én az övé vagyok. Van kiért élnem, tudom, kiért dolgozzam. Istenem, engedd, hogy ez így maradhasson. Engedd, hogy egyszer mégis lehessen egy kicsi meleg fiam, fiunk. Ha ez mind beteljesülhetne, akkor olyan sokat adott az élet, hogy én alázattal kell hogy fejet hajtsak.

Férjnél vagyok; elértem, hogy nyíltan is együtt lehetek Lőrinccel. Azt hiszem, boldognak is mondhatom magam. Én teljesen boldog sohase lehetek, mert amint egyvalamit elértem, máris vágyom valami másra. December óta féltem magam. Minden ok nélkül fáradt, kimerült vagyok folyton. Ezért mondok le végre a gyerekről is. Szegény Lőrincet csak nem hagyhatnám itt gyerekkel. Mit is csinálna vele? Egyetlen, évek óta tartó hatalmas vágyam ezzel oda van. Pedig milyen erős, hatalmas érzés bennem az anyai. Minden porcikám gyerek után kiált. Hányszor elképzeltem magamnak a fiam, Lőrinc fiát. Erős, okos kis barna szemű lurkót. Nem lehet. Lőrinc se akarja, de most már magamra nem merek számítani, felnevelni pedig kell, ha szegénykét a világra hozom. Talán a sors keze rendezi úgy a dolgokat, hogy magamnak és Lőrincnek maradhassak, amíg élek, mert tudja, ha gyerekem volna, az lenne a legfontosabb számomra.

Május huszonkettedike óta tudom – mert Lőrinc is megmondta –, hogy mióta már a felesége vagyok, rajtam kívül sok nő volt az életében. Sejtettem ezt már régen, és kínlódtam is emiatt eleget. Hogy mit éreztem, amikor ezt megtudtam, azt leírni nem is tudom. Megállt bennem az élet, szinte halottnak éreztem magam. Hát ezt is lehetett? Nem számított a szeretet, a jóság, a türelem. Neki kellett, mert ő más, neki kellett. Kellett a hatalmát éreznie, hogy győz, hogy eléri a célját. Erre kell az akarat és az erő? Rég megmondtam, hogy ha ezt megteszi, elmegyek. Tudta, hogy ezt nem csak úgy mondom, a levegőbe, és mégis. Mikor beszéltünk erről, azt mondta, hogy örül, hogy már nem kell tovább hazudni, hogy felszabadult, hogy most már egészen itthon van, mert eddig fél lábbal mindig kint volt, másnál. Akarja, hogy maradjak vele továbbra is, mert szüksége van rám, s mert most már tudja, hogy a más az semmi, hogy nem érdemes próbálni. Mondta, hogy szeret, szerelmes, elég leszek neki mindig, többé meg nem csal, és sírt ő is. Ez már a harmadik napon volt. Tudja, hogy neki én vagyok az egyetlen embere, hiszen olyan egyedül áll az életben. Ezt tudom én is. Sajnálom szegényt, és maradtam. Maradtam, megaláztam magam önmagam előtt. Elvesztettem magam teljesen. Hogy mit szenvedek itt magamban, egyedül ha vagyok, azt senki se tudja, nem is fogja tudni. Elhatároztam, hogy lehetőleg kerülöm a beszédet arról, ami elmúlt, mert csak kínozzuk egymást. Lőrinc engem meg nem fog érteni soha, se én őt, olyan nagy a különbség. Ő most már kiszenvedte magát egypár nap alatt. Nem bánt meg semmit, hiszen szép volt, és főleg jó, de sajnált engem, látva a kínlódásom, és ez fájt neki. Hát ne lássa, és ne sajnáljon engem ő se. Legalább ne lenne goromba és kíméletlen; talán akkor kibírnám az életet vele tovább is, talán szeretni is tudnám. Így nem lesz jó vége. Nem fogom bírni a harcot magam ellenére. Természetem ellen tettem, mikor maradtam, és elviseltem azt a tudatot, hogy osztoztak velem mások is. Sokan, mondta Lőrinc. Undorító! Ez a férfi, a különb ember, és mi nők, és én is, csak állatok vagyunk?! Tulajdonképp ez igaz is, hiszen hagyjuk, hogy tapossanak rajtunk, ezzel el is ismertük a fölényüket, hatalmukat. Mert most már tudok legalább, ha velem van, valaki másra is gondolni, ha magam vagyok, akkor nem. A legkülönbözőbb dolgokra kell gondolnom, a legkülönbözőbb helyzetekre. Olyan jó volna szabadjára engednem magam, és ordítani, őrjöngeni, botrányt botrányra halmozni, hogy kiéljem a kínlódásom, hogy enyhítsem a fájdalmam. De nem szabad, hiszen vissza nem lehet semmit se csinálni – Lőrinc nem is csinálná, ha lehetne se, mert neki kellett –, ó, istenem! El lehet ezt felejteni, le lehet ezt mosni, meg lehet ettől szabadulni? Tud valaki elégtételt adni nekem? Talán lehetne is? Ha szeretne úgy Lőrinc, hogy én állandóan érezném a melegségét, a szeretetét. Nagyon fiatal ő még, nem tud így szeretni. Kegyetlen tud lenni még annak az árán is, hogy fáj neki is ugyanakkor. Miért kell nekünk folyton harcolnunk egymással? Azt mondta Lőrinc, tekintsük úgy, mintha most házasodtunk volna össze, és kezdjünk új életet. Ez egy új házasság, amiben még az a pár jó hét is hiányzik, ami a kezdetén megvolt. Nem lesz nekem elég erőm az élethez. Még csodálkoznak az emberek, ha rosszul nézek ki? Hát lehet ez másképp? Nem ok nélkül fogytam egész télen éppúgy, ahogy a Tátrában szerzett pár kilóm se ok nélkül adogatom lassan le. Valahogy csak lesz, én nagyon fáradt vagyok. Igyekszem a kötelességem lehetőleg jól végezni, sőt minél többet dolgozni, hogy minél kevesebb időm maradjon a gondolkozásra. Szegény, kicsi, jó anyám, mennyit gondolok most rád. Te se bírtad az életet, mért bírná a lányod? A gyereket szerencsére az apja nagyon szereti, ha anyja nem is marad majd, az apja szeretettel fogja gondját viselni.

1.

Kedves Klára!

Bocsásson meg, hogy nem jöhetek el vacsora után. A dolog úgy alakult, hogy Babitsékkal közösen kell vacsoráznom, Komjáthyval együtt; épp ezért jöttem hamarább, de sajnos hiába.

A múlt pénteki terv megvalósult, megcsináltuk dr. Varróval a szerződést a Babits-könyvre vonatkozólag. Egész kis előleget kértem, majd még kérek valahogy, az a pénz meg csak hadd maradjon ott; karácsonykor jobban fog esni. Ennek a munkácskának különösmód örülök. –

Engedje meg, hogy csütörtökön de. 10 körül felkeressem a könyvtárban.

Kezét csókolja

Sz. Lőrinc

2.

K. Lőrinc!

Miután magánál alakulhat úgy, hogy „kell” velem megbeszélt programján változtatnia – én nem várom többé. Természetesen meg vagyok győződve arról, hogy a mai vacsora magára nézve életbevágóan fontos volt. Kell is, ha az ember mindig a rá nézve fontosabbat tudja csinálni. Örülök, ha Varróval sikerült egy szerződést megkötnie. Annak pedig különösképpen örülök, ha olyan munkán dolgozhat, amit kedvvel csinál. Csak látnám most már, hogy teljes erővel, jókedvvel, sokat dolgozik.

Klára

3.

Kedves Klárika,

a Táltos adott 1350 K-t, hogy kifizessem a két könyvespolcot. Szóval egyelőre nem siránkozok. Ennek örömére visszahoztam a könyveket és még valamit.

Viszontlátásig üdvözli (holnapig)

Lőrinc

4.

Király és Manci voltak itt ½ 7-kor. Én a kávéházba mentem Gyurival, Manci haza. Semmi újság nincs. K. cs.

Lőrinc

5.

Kedves Kája néni!

Itt fekszem szépen az ágyikóban, és mindjárt véglegesen le fogok tentikélni. Csak még olvasok egy kicsit. Úgy, mint régen. Jaj, milyen jó pihenni! Különösen ez után a hosszú-hosszú utazás után.

Úgy volt, hogy nagyon jó ülőhelyet fogtam magamnak, és már Ebesnél elaludtam: a kalauz költött fel, hogy hát aszondja, hol a jegy. Odaadtam, kifúrta, visszaadta, s azzal én tovább aludtam egész Szolnokig. Cegléden jutott a kezembe az április 27-i jelzésű Magyarország és Est, onnan értesültem a szomorú eseményről. Borzasztóan lesújtott. Most is egészen elkomorít, hogy eszembe jött újra. Útközben négyszer is elsírtam magamat, és hangosan bőgtem az üres kocsifolyosón és később a szerkesztőségben. Egész nap szegényke vett körül, annyi sok minden jutott lassanként az eszembe, hogy nincs annak se vége, se hossza.

Jaj, Klárika, mit is írjak? Sírni kéne. Holnap temetjük szegény Gyurit du. 3-kor. Természetesen kimegyek én is. Babits és Benedek fognak a sírnál beszélni (Babits nem akarta vállalni, mert ő is beteg, meghűlt). Az édesapjára meg Tóthra dühös vagyok, oly szemtelenül cinikusak. Azt mondták, egyéb hasonlók közt, hogy például: „Minek elmenni a lakására? Hiszen már büdös!” Minden lap nagyon szépen írt róla. (A mi 3 lapunkat ma délben átírattam Debrecenbe.) Szegény jó öreg barátunk! Nem megy ki a fejemből, hogy a múlt csütörtöki elbúcsúzás után még kétszer felvitt hozzá bennünket valami. Kérem, ne felejtsenek el anyukával szellemezni. Hívják a Király György szellemét, és ha hazugság is az egész, nem baj, én beszélni akarok vele. Kényszerítem magamat elhinni, hogy ő az, aki mozgatja az asztalt. A Manci is nagyon levert volt. Rendesen, tisztességesen viselkedett velem szemben, mintha semmi se történt volna. Mondta, hogy Zoli mód nélkül felháborodott a nagymama és Jolánka komiszságán, és azon, hogy elengedték magát. Na, ha az ő felesége ment volna le, azt biztosan ott tartotta volna az a vén dög. Én és az enyém nem kellünk neki.

Reggel 9-kor mentem a kis kofferrel a szerkesztőségbe. A Jánosi-féle cikk nagyon is kellett. Rendkívül fáradt voltam egész nap. Estefelé Babitsékhoz mentem át. Ott hallottam, hogy tegnap este a Centrálban nagyképűség-megünnepélyesítő gyászkongresszust tartottak Király Gyuri barátai (Osvát és Fenyő stb. is), és voltak vagy 25-en. Ott beszélték meg a temetést és a munkáinak a kiadását.

A papája nagyot nézett azon, hogy végre mégis D.-be ment; de hát nincs mit tenni. Mancinak sincs valami nagy kedve odautazni. Zoltánt szombatra kiírták szigorlatozni (ő a jövő hétre számított), és a még hátralevő napon rettenetes gőzzel tanul. A Knertől megkaptam – mit? A rendes heti levelet. De azt írja benne, hogy ma (április 27.) feladja a példányokat. Szóval hamarosan meglesz a könyv. Mivel május 1. ünnep, és nincs lap, esetleg én megyek a cselédért szombaton este.

Érezze magát jól, kedveském, egyék, igyék stb. Legyen jókedvű, és írjon meg mindent.

Sokszor csókolja

Lőrinc

Alisznak Halmos dr.-ra van szüksége. Vagy más ilyenre. Mikor és honnan tudta meg a halálhírt? Nehogy sírjon! Julcsa néni a rendes.

6.

Kedvesem,

ma ismét reggel írok neked. Ilyenkor, mikor kinyitom a szemem és nem látlak magam mellett, nagyon rosszul érzem magam. Egész furcsa nem, hogy egy idegen emberrel úgy össze tudjunk nőni egypár hónap alatt, hogy ha külön kell lennünk, csak rövid ideig is, ilyen nagyon rosszul érezzük magunk? Miért nem hiányzik nekem ilyen nagyon az apám vagy Manci? Most sokat foglalkozom ezzel, de hiába, nem értem, miért a legerősebb érzés bennem most az, mit veled kapcsolatban érzek. Vagy csak a megszokott életem hiányzik, és nem szerelem ez? Most tudom, mosolyogsz rajtam, és megelégedetten állapítod meg, hogy én csacsi vagyok, és te biztosan tudod, hogy én szeretlek téged. Ugye? Tegnap este itt volt K. Pali. Szegény azt hiszi, hogy neki kötelessége mindennap meglátogatni engem? Itthon senki se szereti őt, úgy vettem észre. Hajnalka különösen nem. Oly féltékeny a kis csacsi, hogy ha megjelenik Pali, H.-t elönti a vér, úgy haragszik. Egész nap feküdtem tegnap, és majdnem egész nap aludtam. Nagyon fájt a fejem és a hátam. Mindkettő fáj ma is, talán nem oly nagyon, mint tegnap. – Írtam pár sort K. Gyurinak, ha ráér, menjen el egyszer-egyszer szegényhez. Nagyon kíváncsi vagyok arra, mit csinál most otthon egész nap az én kis kölköm. Hiányzom egy kicsit, vagy jól érzi magát, hogy nincs, aki mondja, ne olvasson már, hanem jöjjön ide? – Most volt itt a postás, és hozta Az Est-et és a Magyarország-ot. Adorjánházáról küldték ide. Érdekes, ahelyett hogy megtartották volna, ugye? – A levélírást abbahagytam, mert Tóthné jött be hozzám. Elsírta bánatát az ura és kislánya után. Magam is könnyeztem, mikor mesélt, de közbe-közbe folyton rád gondoltam, hogy vajon mesélne-e nekem úgy, ha tudná – hogy én tudom?! Nagyon nyílt eszű, helyes asszony. Most szeretnélek egy kicsit megpofozni téged. Ennyi élmény – és mind a tied. – Nekem semmi, de semmi. No de ami késik, nem múlik, lehet még nekem is, mire megöregszem, ugye? Majd igyekszem. Ma nagyon szép idő van, süt a nap, és jó meleg is. Kimegyek majd az udvarra. Szívecském, nagyon várom leveled már, de még sokkal jobban várlak téged. Nagyon kívánlak megölelni, megcsókolni, hozzád bújni. Te is, ugye? Írj mindenről, mindenkiről. Ma Julcsa néninek is írok. Isten veled

Klára

7.

Kedvesem,

maga még nincs is otthon, s én már írok. Nem azért írok, hogy maga levelet kapjon hamar; hanem azért, mert beszélni vágyom magával. Rémes, hogy egyáltalán nem tudok uralkodni a könnyeimen, és K. Pali előtt elkezdtek folyni könnyeim. Pedig olyan nagyokat nyeltem, és azért nem akartam magára se nézni. Kinevet most ezért Pali engem? Tulajdonképp bánom is én! – Egész könnyen hazataláltam. Pali a Bika előtt leszállt, mert ebédre kellett hazasietnie. Itthon apa és anyuka közt szóváltás volt amiatt, hogy miért szólt anyuka délben apára, hogy egyék stb. Nem is evett apa a húsból egy falatot se. Panaszkodott, hogy összesen 600 kor.-ja marad egész hónapra az evésre. 900 kor. cipőjavítás, tejkifizetés stb. Ezt mind anyuka mesélte el. Rémes rossz élet ez az övék, szegényeké. Milyen borzasztó lenne, ha így szeretném magát, ahogy szeretem, és maga az apja természetét örökölte volna egészen. Azt a kicsit is, ami van benned belőle, szeretném kiirtani gyökerestül, hogy jó légy nagyon, és szeress engem úgy, ahogy én szeretlek. – Még 7 óra előtt lefeküdtem ágyba, mert fáradt vagyok. Most vacsora előtti idő van, ablak nyitva, egyedül vagyok a szobában, és most éppen elkezdett az eső esni. Olyan nagy nyugalom van az ilyen csendes esőben. Azon gondolkoztam most, hogy milyen elégedetlen, hálátlan teremtés is vagyok én. Itt vannak anyukáék, akik szeretnek, dolgoznak nekem, és én mégis olyan teljesen elhagyatottnak, olyan egyedül érzem magam itt. Néha éreztem ezt Pesten is, de ott csak rövid ideig, mikor el-elkeseredtem. – A vacsora és K. Pali megzavartak az írásban. Nem csacsi ez a fiú, hogy mindennap eljön? Miért jön, sajnál? Nem merem mondani neki, hogy nem kívánom, hogy jöjjön rendszeresen, mert akkor esetleg azt hiszi, terhemre van. Szívecském, nemsokára otthon leszel, és bebújsz az ágyacskába – egyedül –, ugye, eszedbe jutok majd, és hiányzom, és ugye, szívesen tennéd le a könyvet, ha hirtelen ott teremhetnék a másik ágyban, és hívnálak? Ma nem írok többet, reggel még egypár sort írok majd. Mára isten veled, kedvesem.

Jó reggelt kívánok; gyönyörű idő van ma, szívem. Én nagyon fáradt vagyok, mert rosszul aludtam. Folyton üldöztek álmomban, most reggel pedig táncoltam. Majd napközben alszom még talán. Tegnap du. is aludtam egy kicsit. Írj majd arról, Julcsa néni mit szólt a cselédhez, hogy fogadott benneteket stb. B. Ilonkának írok ma. – Anyuka mozdulatlanul szeretne fektetni, mert vért köptem. Ma a legtöbbet, mióta itt vagyok. Minden köhögés és minden irritálás nélkül reggel, mikor felültem, feljött szépen. Nem vagyok megijedve, csak nem jó azért mégsem. Hogy pihenek most, eszem, alszom, és mégis. Lehet az is, hogy orrból jött, mert az orromból is szivárog a vér. Azért mégis meg kell gyógyulnom, mert én még boldog akarok lenni veled, kedvesem, sokáig, és mi lesz a gyerekemmel akkor, ha nem leszek egészséges? Ez az egy pedig okvetlenül kell még az élettől nekem. Kell hogy fiam legyen tőled, és lássam, hogy okos-e; van-e olyan, mint az apja? – Zoli nem jön el valamelyik nap? Manci írjon! Próbálj dolgozni valamit, szívecském, nyisd ki az ablakot, ülj le és írj. Folyton úgy látlak most, ahogy vitt el a vonat tőlem. Szomorú volt a te arcod is. Mintha az énem egy részét szakította volna ki belőlem a vonat, és aztán egy félnek hagyott volna itt kegyetlenül az érzéketlen vasszörnyeteg. Micsoda csacsiság is volt tőlem, hogy beleegyeztem abba, hogy külön leszek tőled egy hónapig. Hiszen még ha biztos volna, hogy használ, de hátha csak elpazarlom az időt nélküled? Apával a hivatali szabadságról beszélj. Palitól megkérdeztem az orvost, dr. Gesztit ajánlja, a szani igazgató főorvosa, tüdőspecialista. Megtudja majd, hogy vasárnap lehet-e vele beszélni, s akkor majd veled megyek hozzá. Jó? Megjött Knertől a csomag? Írd majd meg, kiknek adtál. Ha ír valamelyik lap róla, tedd félre, és hozd majd el nekem elolvasni. Palinak küldj minél előbb – hogy itt is hadd írjanak róla, és hadd vegyék. – Anyuka siet el hazulról, ezért hát befejezem levelem. Írj, szívem, minél előbb, légy jó, szeress nagyon. Ölel

Klárád

8.

Kedves Klárika!

Még korán van, és újból az ágyban írok. Ma volt az első nap, hogy olvastam valamit. (Azazhogy tegnap este.) Itt vannak jobbra-balra Lucretius és Juvenalis és Horatius, ma újra szeretem őket. A Debrecenben vett 3 könyv között van egy Claudianus, ez a legutolsó latin költők egyike (annak a hírös-neves Rutilius-nak kortársa), akire már régóta fáj a fogam. De hagyjuk ezt, mert még megharagszik az én kis szófogadó, jókedvű és sokat evő csacsikám.

Hosszú levelét megkaptam. Az orvoshoz majd elmegyünk ketten, ha lehet; ha nem, maga egyedül. Szombaton este ½ 9-kor elindulok a Nyugatiról.

A könyvek, mint tegnap jelentettem, már megjöttek. Összeírtam, kiknek kell adni: 70 embernek! Kihúztam belőle tízet (tudniillik a listából) – így is túl sok, de éppen 60-at küldött Kner. Kérem, kedveském, a maga édesapja egész meg van főzve. A könyvet végig felolvasta otthon, és összevissza a legképtelenebb dicséretekkel halmoz el. Azt mondja, hogy egyenként „nem látta, hogy…” stb., Tóth Árpád is „nagyon szép versek”-nek címezte a kötetet. Különben nekem mindegy, akármit mondanak rá. Kardosnak majd szombaton viszek magammal. Esetleg adja oda maga addig az otthoni példányt, ha máris írni akar róla. De ez nem olyan sürgős. A könyvkereskedőkhöz, a debreceniekhez, még úgy sincsenek szétküldve.

Voltam Kató-éknál, az esernyőt elhoztam. Írja meg, hazavigyem-e. Nem, ezt ne is írja, az világos, hogy el kell vinni. – Babits-nak kihúzták 3 fogát egyszerre. – Czakó tegnap este 11-kor elutazott Londonba egy hónapra vagy hat hétre. Ottani „vallásfilozófus” barátai küldtek neki 20 fontot, abból fedezi a kiadásait. Irigylésemet viszi magával átok gyanánt.

Ma du. lesz Király Gyuri könyvtárának az elárverezése. Lehet, hogy egyben megveszi valami Kálmán Ubul 100 000 koronáért, de lehet, hogy barátai közt szétárverezik; drága, de mégis olcsó áron. Mit gondol, vegyek-e én is valami komolyabb, emléknek is, könyvnek is megfelelő dolgot? Csak az a baj, hogy készpénzben kell fizetni!

Kedves Klárikám, gyógyuljon meg, vagy legalább igyekezzék meggyógyulni! Ilonka várja a levelet, és panaszkodik, hogy nincs senkije, akivel beszélhetne. – Írja meg, hogy jár-e már az újság! És azt is, hogy tudja-e, mi az a: nyakkendőzsír és a: függönyrepesztő és a: kutyaprés? – Megmondom előre, hogy mik: Horvát Henrik legújabb találmányai, bolondságok.

Itt van még egy tegnap de. érkezett levlap is; jobb, ha maga válaszol rá. A cseléd elég jó, Julcsa néni is kedves. – Ezek után csak jókedv! Jó gyomor! Isten vele. Csókolja kezét és száját

Lőrinc

9.

Kedves Kicsikém!

Most már a szerkesztőségben vagyok; sietek, hogy még idejében feladhassam a mai levelet, mert az utcán lent álldogáló piros hasú ládán az a felirat áll, hogy „délelőtt 10 órakor”.

Még mindig a Királlyal kezdem. Tegnap volt az árverés a könyveire. Lantos, az a leütni való gazember, Gyuri kiadója, „barátja” stb. – ígért az egész könyvtárért 50 000 koronát. Mikes azonban sokféle próba után kiárult az ismerősök között már tegnap du. 90 000 korona árú könyvet. Még bejön 10–20 000. – Én félig-meddig ingyen jutottam könyvekhez, de adtam 1000 koronát a fejfájára. Összesen 25 darabot hoztam el, latin, görög, angol, francia és német, kisebb-nagyobb köteteket, becslésem szerint (mert többeknek én állapítottam meg az árat) kitesz ez a 25 könyv (olyan engedményekkel, amilyet ott mindenki kapott) 1600–1800 koronát. Szóval még jól is jártam.

Király mamája átadott a maga számára egy kis vas- vagy bronzszobrot emlékül. Nekem egy fa hamutartót és egy bőr vagy gumi cigarettatárcát adtak.

Ma délután újból folyik a vásár, de már kevés értékes könyv van ott. – Nagyon helyes, hogy írt az édesanyjának, éppen írni akartam erről. A Királyról szóló kis cikket is elkezdtem írni, ma befejezem, szombaton reggel elviszik.

Tegnap du., mikor nem voltam otthon, felkeresett Czellár Ferenc, a Kató férje. (Írjon ide is, leveleznie úgyse kell, mert 8-10 nap múlva Kató hazamegy; Bimbó u. 15. II.) Nem tudom, milyen ügyben. És egy másik ember magát kereste (özv. Rudnaynét), és bevasalt rajtam 50 K adósságot azon a címen, hogy maga tagja a nyelvtudományi vagy valamilyen más társaságnak.

A könyvem, úgy látszik, sikert fog aratni. Épp most telefonált Az Est könyvesboltjának a vezetője, hogy milyen reklámot csapjanak. Semmilyent!

Kedveském, még dukál nekem két levél magától: a tegnap megírt és a ma megírt. Tegnap csak délután kaptam, 4 órakor, a levelét, és már azt hittem, baj van, vagy megunta a firkálást. Leveleinek nagyon örülök, és mindig nagy zavarban vagyok, mikor olvasom őket. – Levélpapírt viszek. – (Petzl Frigyesné, Bp. Podmaniczky u. 31. III. 16.)

Sokszor csókolja „férje”,

Lőrinc

10.

Édes egyetlenem,

leveled csak délután kaptam meg. Aludtam. A postás hangja ébresztett fel. Elolvastam leveled, és újra aludtam boldogabban egyet. Egész nap ágyban voltam; csak ebédhez keltem fel. – Írtam Halminak egy lapot, Zemplényinének szintén, Tóth Mancinak levelet, melyben megkérdeztem, lehetséges volna-e Tatán egy hónapra szobát és kosztot kapni kettőnknek. Olyan jó volna – azt hiszem, legalább – együtt lennünk egy egész hónapig úgy, hogy nem kell mindennap a hivatalra gondolni. Ez volna a mi nászutunk, ugye? Reszketek arra a gondolatra is, hogy ismét együtt lehetünk majd reggeltől estig és estétől reggelig. Jaj, Lőrinc, hogy ez milyen nagyszerű lesz! Kis buksi fejem, hogy én hogy agyon foglak szeretgetni, hogy akarlak szeretni, hogy soha más asszonynál ne találj örömet a szerelemben; hogy mindig engem kívánj. Elhiszed, hogy tudlak úgy szeretni? Úgy befonlak a gondolataimmal, érzéseimmel, karommal, csókommal, szerelmemmel, hogy sohase tudj kiszabadulni, de nem is fogsz akarni. Ugye, nem vagyok rossz asszonyod; ugye, te is nagyon szeretsz? Nem is azért kérdem, hogy felelj rá, hiszen úgyis tudom, de jó mondani, jó kérdezni és olyan nagyon jó hallani is. – Ma Hajnalka ideadta régi dolgozataid, fordításod, holnap ezeket fogom olvasni. – Wedekindtől olvasok ma, nekem nagyon tetszik. Palival beszéltem róla, neki nem tetszett. Hát neked? Ma keveset olvastam, mert nagyon fáradt vagyok. Megtanultam egy versét, a „Félek atyám”-at. Minél többször olvasom őket, annál jobban tetszenek, és annál több szépet találok bennök. Amit Pali mondott a verseiről tegnap, azt én egész laikus kritikának tartom, és azt hiszem, az ismertetése nem lesz jó. Béberéről ezek után azt hiszem, hogy egész rossz lesz. No de ez nem baj. Mindenesetre dicsérni fogják. Kis csacsikám aludt-e ma délután? Vagy Babitséknál volt? Istenem, Lőrinc, még csak hétfő van, mikor lesz már vasárnap reggel 5 óra? Akkor jössz, és hozzám bújsz majd. Az a pillanat ér legtöbbet a mostani életemben. Mikor végre hozzád simulhatok, és érzem a te szereteted is, akkor mindig újra azt érzem, hogy érdemes élnem. Jó éjszakát, Lőrinc, reggel majd írok még. – Postás nem jött még, de anyuka megy már bevásárolni, tehát sietnem kell. Ma különben úgyse várok levelet magától. Szívem, kipihente magát? Oly szép idő van ma is, és mikor maga itt van, akkor esik. Nagyon jó volna pedig kimenni az erdőre már egyszer. Nagyon szép most ott kint. – Királynénak csak ma írtam, bizony. Elég későn, ugye, de ilyen levelet nagyon nehezen tudok megírni. – Szívecském, rendesen, szorgalmasan írj nekem, tudod, mennyire várom a postát.

Szeretettel sokszor csókol

Klárád.

11.

Kedveském!

Megkapta a levelemet? Mikor? Írja meg, nem volt-e jó ötlet – nem jó, hanem hogy is mondjam csak: vigasztaló ötlet még aznap este írni?

Bizony, Klárika, nagyon beteg voltam. A kimerültség bacilusai nagyon elszaporodtak a testemben. Hát már hogyne, hiszen szombat reggeltől hétfő estig csak azt a négy órát pihentem (nem is pihentem), amit maga mellett töltöttem az ágyban. 24+24+12 óra, kivonva belőle 4 óra = 56 óra.

Tegnap délután kint voltam Mancival a Hűvösvölgyben megnézni azt a nyári kis szobát, amelyről írt a levelében magának. Jó volna, de a szezonra huszonötezer K, előre fizetve. – Erre aztán visszaindultunk. Bementünk az édesapjához is. Mind nagyon kérdezgették, hogy néz ki a Klára, hízott-e, és én elmagyaráztam mindenkinek külön, hogy hogyan él maga Debrecenben.

Ugyancsak tegnap du. ismét felkeresett Czellár Ferenc; nem voltam otthon. Névjegyet hagyott ott, és meghívott.

Mikes bácsitól vettem két nagyszerű francia könyvet; már előbb is ismertem (Poètes d’aujourd’hui – „Mai költők”), és mindig fájt rá a fogam.

A Bethlen-féle cikket még a vonaton megírtam, jó destruktív modorban. A vonaton nem volt éppen kitűnő helyem, de talán aludtam is. – Reggel 5-től 8-ig gyönyörű napfényben nyargaltunk virágos réteken, földeken és kerítések között Pest felé, meleg volt, jó meleg, és én végig a folyosón állottam. Jaj de szép, jaj de szép volt az a hajnal. – Csak maga ne sírt volna oly sokat az este; nagyon fáj nekem a maga szomorúsága. Nem szabad sírni, picikém. Legyen jókedvű, s igyekezzék enni, amennyit csak bír. Ne haragudjék, hogy úgy szeretném tömni, nem olyan nagyon rossz és nehéz az. A libát is tömik: nem örül neki, de azért meghízik. Lebegjen maga előtt ez a példa!

A Nyugat-nál is voltam. Osvát először aggodalmaskodott a cikkem miatt („túlságosan intim, talán indiszkrét is”), de jobb meggondolás után nyomdába adta.

– Ezek történtek azóta, hogy eljöttem magától. A leveleimben naplót kap tőlem, ugye? Csak a vasárnapjainkról nem kell nekünk napló!

Kezét és száját csókolom.

Lőrinc

12.

Kedves kis pockom!

Mindenekelőtt hadd mondjak egypár elintéznivalót. Zemplényi dr.-hoz kellene átmenni, kifizetni és íratni vele esetleg egy jó kézkenőcsöt. Ez utóbbi már nem nagyon fontos (újságíró-receptkönyvön persze). Tibi elhozta azt a pár kiló krumplit, ami ott maradt még az iskolában? Apának meg kell adni a 40 kg árát, Tibinek pedig nem kell újra fizetni. Julcsa néni okvetlen süttessen otthon rendes kenyeret, ha elfogy a liszt, majd veszünk, a vett kenyér árán inkább lehet lisztet venni. Semmi esetre se akarom, és nem engedem, hogy azt a lehetetlenül rossz kenyeret egye. Édes kis szívem, arra pedig nagyon kérem, hogy egyék rendesen. Most pedig előállok terveimmel. Vasárnap talán mégis legjobb lesz, ha hazamegyek magával. A jövő héten elvisz szépen Scharlhoz. Ha nagyon komoly a bajom, akkor a hivatalnak fuccs úgyis, és akkor valószínűleg mehetünk 1 hóra Tatára, ha nem nagyon komoly, és nem kapnék még 1 hónap szabadságot, akkor veled akarok legalább egypár napot tölteni. Ha hazamegyek, ugyanígy fogok élni ott is, rengeteget fogok enni, feküdni, nagyon jó leszek. Nem akarok külön lenni magától. Nagyon szenvedek így, és igazán hisztériás leszek, ha soká kell így maradnom. A legkomolyabban mondom, hogy bármi történjék is, soha többé nem megyek el külön magától – hacsak el nem válunk? – Papa stb. dühösek lesznek rám; bolondnak fognak nevezni, de én nem bánok már semmit. Egyedül téged akarlak; ha te nem vagy velem, az majdnem annyi, mint a halál számomra. Minden nappal jobban vágyom utánad, és rosszabb egyedül lennem. Ugye, nevetséges, hogy egy nő ne tudjon meglenni a férje nélkül, ahelyett hogy fordítva volna? Ez nem szemrehányás akar lenni, mert én tudom, hogy szeretsz, és hogy neked is rossz nélkülem, de te okosabb vagy nálam. Nevetséges vagyok már magam előtt is, hogy semmi egyébre nem tudok gondolni egész álló nap, csak rád. – Ma jött Miskolcról levél, melyben megírják anyukának, hogy nénjét nem engedik ide, mert ő most már nem varr idegennek. Azt mondja anyuka, hogy biztosan azt hitték, én akartam vele varratni magamnak. Szegény anyukának nagyon rosszul esik ez az ügy. Szegény örült a segítségnek, persze sok dolga van nagyon. Szégyenlem is, hogy mennyire kiszolgál engem, de mit tegyek? A debreceni tudósítás jól volt megírva, de azt hiszem, még jobban is ki lehetett volna élezni. Apa fejét ma telebeszélte valaki, hogy Lengyel Zoltánra kell szavazni, mert az segíti a szegény embert. Én persze azt mondtam, hogy csakis szocialistára kell szavazni. Ma különben nagyon puskaporos volt a levegő itthon, de robbanásra nem került a sor, mindketten szégyellnék. Én persze mindent látok. Szegények, hogy úgy élnek, ahelyett hogy nagyon szeretnék egymást. Mennyivel jobb szeretetben élni. Képzelje, 8 óra este van, és K. Pali nem jött el. Nagyon örülök ennek. Pali telehíreszteli Debrecent velem, agyondicsér mindenfelé. Anyukának mesélik vissza. Most másképp élek, mint az elmúlt héten. Felkelek délfelé, mosdom, azután kimegyek a napra kicsit járni; ebédelek, ebéd után pedig levetkőzöm, és nem is kelek fel az ágyból. Minden du. alszom egyet. Ezen a héten okvetlenül akarok még 1 kilót hízni. Hiszen oly erősen akarok meggyógyulni, hogy kell hogy sikerüljön. Muszáj meggyógyulnom, mert mi lesz a gyerekünkkel? Kell hogy belőlünk legyen gyerek. Addig meg nem halok, míg ezt el nem érem. Ne ijedj meg, szívem, ez nem jelenti azt, hogy most rögtön akarom elérni. – Holnap kapok már levelet tőled, milyen jó lesz. Istenke áldjon; szeretettel ölel, csókol

Klárád

Kedden írt levelét megkaptam. Igen, „vigasztaló ötlet” volt még vasárnap este írnia. Nagyon örültem neki. – Hajnalka beteg; ágyban maradt. Talán a gyomrát rontotta el tegnap. Ma én se érzem jól magam. Szintén émelyeg a gyomrom, de azért eszem, ne féljen. Ezen a héten még kell híznom. Az volna a legjobb, ha maga megkaphatná a hétfőt most, hogy ne kelljen éjjel utaznunk. Majdnem biztos, hogy én is megyek. – Rosszulesik, hogy magának csak az én fájdalmam fáj, és úgy látszik, egészen jól él nélkülem is? – Miért nem feküdt le hétfőn du., ugye, hogy kértem, hogy pihenje ki magát?

Örülök, hogy Gyuriról írott cikkét közlik. Nagyon meleg, szép írás, kár lett volna, ha nem hozzák. Nem tudom, mi az, ami abban indiszkrét lehetne? A libáról írt példája elsőrangú! Az az egy nagy baj áll elő, mikor követni akarom a példát, hogy nekem van akaratom, és gondolkozom is egy keveset. Neki muszáj elfogadni a tömést, mert tehetetlen, de én még nem vagyok az. Ennek dacára eszem, mert hízni akarok. – Czellárékhoz mikor megy? És ők mikor jönnek ide? Czellárt tisztelem a jó gusztusáért, hogy magával olyan nagyon akar jóba lenni. Igaz, hogy ő volt a győztes; hát nem kell mitől se tartania?! Istenem, hogy milyen buta! Ne higgye, hogy most házasságtörésre vagy hasonló nagyszerű bűnökre gondoltam; ó, nem. Elég annyi, hogy Kató szívébe befészkelődjék az elégedetlenség, és kezdjen összehasonlítgatni. Én nem bánom; se nem féltem magát, se nem sajnálom őket. Engem se Kató, se más nem fog tudni pótolni magánál; ezt már mondtam; ezt így hiszem, így is van és lesz. Persze maga most azt hiszi megint, hogy szegény Klári milyen féltékeny. Pedig ha tudná, hogy milyen messze van az most tőlem. Okvetlen menjen el Czellárékhoz; én is akarom a legkomolyabban. Isten vele, szívem, szeretettel csókolja

Klára

A hűvösvölgyi szobáért kár, de mit tehetünk?

13.

Kedves Klárika!

Nagyon rövid volt legutóbbi levele, mindössze 2 oldal. Nem haragszom, ne féljen; csak éppen megemlítem.

Tegnap délután voltam egy fényképésznél, hogy vasúti igazolványhoz arcképet csináltassak. Nem volt otthon, ezért ma délben még egyszer elmegyek. Biztosan tudja már, mire kell az arckép: a Déli Vasút Az Est munkatársainak II. osztályú gyorsvonatra is érvényes szabadjegyet ad. Állítólag az urak esetleg létező nejei részére is, ami nagyon jó volna, hiszen egy-egy ünnepnapon lerándulhatnánk ketten a Balatonra.

Aztán voltam Rákosi Jenőnél, aki barátságosan fogadott (útravalónak egy szivart akart adni, a bolond!), de a kötetemtől megijedt. „Föld, Erdő, Isten – félelmetes cím!” – mondotta. Nem várok tőle, ha egyáltalán ír a lapjában rólam, valami sok jót, hiszen a „prózai versek” és a „hazafiatlanság” (mindkettő eléggé szerepel a kötetben) sohasem tetszettek neki.

Azután Dienes Katóékhoz mentem. Ott volt az egyik bátyja is, Kálmán. Kimentünk a Hűvösvölgybe, és mindenáron ott fogtak vacsorára maguknál. Rakott krumpli volt, nagyon szegényes és elég rossz. Borzasztó rosszul élnek ezek! Kató csütörtökön reggel indul D.-be, persze kénytelen III. osztályon utazni, mert a különbséget (200 K) nem bírják megfizetni. Mondta, hogy felkeresi magát, talán szombaton.

Most már gyorsan szétküldöm a lapoknak a könyvem recenziós példányait. Nagyon mafla az a Kner; sehol se látom kirakatban a könyvet. Dehogy fog az hamarosan elkelni, mint maga képzelte! – Egyébként elkezdtem írni egy új verset, amiből már egy sor meg is van.

Olvasok. Van egy pompás könyvem a Királytól vettek között: Die griechische und lateinische Sprache und Literatur – abba vagyok nyakig belemerülve.

A mai Szózat dörgő cikket ír a keddi Az Estben megjelent derecskei cikk miatt. Azt mondja, hogy hazugság az egész; Bethlenék látták Az Est tudósítóját ½ órával a gyűlés lezajlása után „arcába húzott kalappal botorkálni a gyűlés színhelye felé”. Oda Túri volt leküldve. Most az a kérdés, ki hazudik: a Szózat vagy Túri? Ez a szerkesztőség belső napi szenzációja.

Sokszor csókolja ma is, mint tegnap

Lőrinc

A papírt csak azért teszem a levélbe, mert a boríték áttetsző.

14.

Kedves Klárika,

megint sorra szedem a tegnapi „eseményeket”, hogy lásson maga előtt járni-kelni.

1. Délben Salusinszky közvetítésével Miklós Andor kiutalt 1000 korona „útiköltség”-et a debreceni útért. Igazán illett, hiszen már istentelenül sokszor hoztam onnan riportot. (Tegnapelőtt az édesapja azt ajánlotta, hogy ne kérjek semmit. Ügyes ember ő; de én is az vagyok – néha!)

2. Délután nálam járt Sárközi György, hozott egy gyűjtőívet a Phoenix-évkönyvre. Nem fogom megerőltetni magam a gyűjtéssel, mert, mint tudja, nem tetszik nekem. […]

3. Elmentem a fényképészhez. 3 db képet csinál, összesen 50 K-ért. Ha jó a kép, még veszek egynéhányat, darabonként 20 K-ért.

4. Voltam a szűcsnél is; a lábzsákot 100 K-ért kitisztította; biztosította is 8000 koronára (kb. annyit ér) 280-ért. Most aztán csak azt kívánom, hogy lopják el tőle.

5. Szerda lévén, bementem a Centrálba. Ott volt Déry Tibor felesége is, aki Bécsből utazott le a férje könyvét elhelyezni. A Déry-kötet (Ló, búza, ember) megjelent; nagyon bolond, félig Ma-ista. 48 oldal, ára 132 K.

6. A Táltos könyvesboltban mondották, hogy az én kötetemből hétfőtől szerdáig 7 megrendelt darabból 6-ot eladtak. Ennek persze módfelett megörültem.

7. Elvittem a recenziós példányt a Világ-hoz, ahol 3 embernek kellett adni: Feleky Gézának, Bálint Lajosnak és Zsolt Bélának. Egye meg a fene mind a hármat. Nagy marhaságokat mondott mind a három. Semmi jó reményem nincs.

8. Az Újság-hoz is felmentem, Elek Artúrhoz. Nem volt ott. Beszéltem egy segédszerkesztővel, így üdvözölt: Á, Szabó Lőrinc, a kitűnő műfordító és pornográf költő?! – képzeli, milyen jól éreztem magam.

9. Az Est-nél Miklós tegnap délben azt mondta, hogy elolvasta (?) a verseket, és nagyon szépek. Szólt Tóthnak is, hogy írjon róla. A Napló-nál és különösen a Magyarország-nál nagyon tetszik a könyv.

10. Este 9-kor vacsoráztam, és az ágyban olvastam. Most Az Est-nél vagyok egy Horatius-kötettel.

Ebből áll a napi pletyka. Elég tarka, ugye? Legyen türelmes és vidám, kicsikém! Sokszor csókolja

Lőrinc

15.

Kedveském,

nagyon sietek, mert mindjárt 10 óra, és lekésem a délelőtti postát.

Holnap reggel bemegyek Zempléni dr.-hoz, és egyéb megbízásait is elintézem.

Ellenben abból maga nem eszik, hogy vasárnap hazajöjjön! Mi az ördög? Hiszen csak két hete, hogy ott van! Legalább a jövő vasárnapig húzza még ki, és akkor megegyezünk. Képzelje, az öreg Mikes is beszélt róla, hogy meglátogatja magát. Aztán lemondott a tervéről (mert ő nem fáraszthatja ki úgy magát hétfőre, mint én) – de azért szép tőle.

Tegnap írtam a Napló-ba egy újságírói szemmel nézve érdekes cikket: Súlyos vádak Lloyd George ellen. Sehol másutt nem jött a reggeli magyar lapokban. Nekem egy félbolond, Téglás Béla, mutatta a francia újságokat, viszont a honorárium felét neki kell adnom. Ő nem tudom, hogyan, hamarabb jut hozzá a külföldi újságokhoz, mert a külügyminisztériumhoz közel van.

Ezenkívül a Napló-nál azt a jó hírt hallottam, hogy el vannak ragadtatva, igazán, a verseimtől. Kárpátinak adtam kötetet, az odaadta Zilahy Lajosnak szombaton, hogy írjon róla már vasárnapra. De Zilahynak annyira megtetszett a kötet, hogy másnap, mikor bejött a szerkesztőségbe, szavalt belőle, agyba-főbe dicsérte (milyen erős, pogány, egyéni), Babitsot lehúzta az én eleven görög hatású verseimmel szemben, és bevitte Miklós Andorhoz és a nagyfejűekhez, és ott is felolvastak belőle. (A bikát is külön emlegették.) Így aztán meglehet, hogy Miklós otthon csakugyan belenézett. Az Est-nél Tóthnak már külön és többször hangsúlyozottan mondták, hogy vasárnapra írjon. – A Napló-ban Zilahy első cikket akar írni a könyvről. –

Így mondta el nekem az ügyet Kárpáti Aurél. Hogy mi igaz belőle, majd meglátjuk. Remélem, örül neki? – A Katóról írt soraiban nem látok féltékenységet és nevetségességet. Ne féltsen maga engem. Majd szóval többet.

Mikor ezt a levelet olvassa, bizonyára szombat de. lesz. Várjon nyugodtan, mert én már nem vagyok nyugodt, mikor közeledik a magához való utazás ideje. És maradjon még egy hetet! Csókolja

Lőrinc

16.

Kedves Klárika,

nagyon szép utat tettem meg Győrig; Komáromban találkoztam az állomáson Zsolt Bélával, aki ott nyaralt. ¾ 12-kor indul innen egy kis vicinális Pannonhalmára, 1 órára ott leszek. Innen pusztán csak köszönteni akartam. Csókolja

Lőrinc

17.

Kedveském,

előírás szerint érkeztem Pannonhalmára. Az út a vasúttól idáig, a hegy tetejéig iszonyatos volt. Ezerszer elátkoztam a felöltőt meg a kézitáskát; arcomról ömlött a verejték, az ingem úgy árnedvesedett, mintha ruhástól ugrottam volna a Dunába. Mikor felértem, a csuhások épp ebédeltek, rengeteg vendégük volt, úgyhogy nem lehetett a házgondnokkal beszélni. A kapus házában vártam tehát, és öt perc alatt tisztában voltam vele, hogy itt fene jó világ van. Különben az a kapus (Nándor bácsi) istentelenül jó alak; sose láttam még ilyet. Rendkívül élveztem, de szörnyű hosszú volna leírni, hogy miért. Három órakor megnéztem a könyvtárt, és felkereshettem a főtisztelendő gondnok urat is. Először nem akart szállást adni, de mikor megemlítettem, hogy Dedek prelátus kanonok levélben kérte, hogy számomra foglaljanak le vendégszobát, rögtön igen szíves és barátságos lett. Be is telepedtem azonnal a kijelölt 13-as szobába. A papnak igaza volt: minden szoba tele van győri és soproni vendégeikkel, de ezt nekem tartották fenn.

Azután szétnéztem a kertben. Nem is kert az, hanem… az ördög tudja, mi… egy óriás park-erdő-gyümölcsös-szőlő keverék. Az apátság jó magas helyen épült, gyönyörű kilátást nyújt minden irányban. Egészen várkastélyszerű, olyan, mint amilyet eddig csak mozivásznon láttam. A bejárat: mint a városligeti Vajda-Hunyad vára; nagy, fehér komondorok, ugatós, de jámbor jószágok, óriás udvar, óriás, fehér falak, mindenütt repkény, az épület közepén egy hatalmas, négyszögletes torony, tetején oszlopok kör alakban, ezekre aztán egy nagy zöld kupola borul. Nagyon vicces az épület, mert ha felmegyek a harmadik emeletre, még mindig a földszinten vagyok, és ha kinézek az ablakon, rengeteg lépcsőjárás után, a pincéből – hát csak úgy tátong alattam az üresség. Persze ezt ne vegye szó szerint; csak azt akarom vele mondani, hogy az építkezés a hegy szeszélyes púpjait követi, és az egész vár különössége folyton becsapja az embert. Már bejártam mindent, de alig tudnám lerajzolni az apátsági épület alaprajzát.

Világosak, napfényesek és mégis hűvösek a folyosók; mindenütt villany és gőzfűtés és tűzszekrény. Rengeteg a kisebb-nagyobb belső udvar. Egész bolondja vagyok már a sok útvesztőnek. Pedig biztosan nagyon egyszerű az egész, csak nincs, aki vezessen.

Legszebb a templom. Ilyet még életemben nem láttam. A pesti bazilikában persze több van, de ez a kis, elnyújtott, fölfelé emelő templom (csupa terméskő és márvány) rendkívül szuggesztív hatást kelt, erősebbet, mint egy nagy templom.

Éppen most szólalt meg az orgona, idehallik. Lemegyek, mert biztosan valami vasárnap esti szertartás folyik. Azután majd folytatom. –

Nem, nem volt semmi, valaki gyakorlatozott. A sok pap épp most ment vacsorázni. Ez a terem, az ebédlő-vacsorázó, itt van ezen a folyosón, óriási térség, igazán óriási és díszes! Olyan sok kép és iparművészeti termék van benne, hogy hat templomnak is elég volna. Több asztalnál esznek, kor, illetőleg rang szerint elosztva. Szerettem volna én is velük étkezni, de annyira vendégnek tekintenek, hogy az inas külön hozza szobámba az ételt. Azt csinálhatok, ami nekem tetszik; de én jobban szeretnék egy kicsit velük lenni. Van itt vagy 100-120 pap és kispap, és 40-50 főnyi cselédség, de eddig senki se szólt hozzám.

Most hozták a vacsorát: hideg borjúhús, párisi, nyári szalámi, félbarna kenyér, négy szelet sütemény (olyan piskótaféle, a tetején valami piros-barna jegeccel) és bor, kitűnő. Alaposan jóllaktam. – Már délután jól megmosdottam, és igen jól érzem magamat. Az ablakon át behallatszik a kutyaugatás és a verkliszó a faluból, meg a tücsökzene. Egész napom jól telt el, kivéve a Győrtől idáig megtett utat: a vicinális – képzelheti – rettenetes volt a bécsi gyors után! És piszkos, fülledt! És még II. osztály se volt rajta. De ott is kárpótoltam magamat, mert sokat beszélgettem a parasztokkal. Roppant gyűlölik ezeket a papokat. Érthető, hiszen errefelé majd minden birtok az övék.

Vettem két kis katolikus füzetet: a Vörös kommunizmus és Komoly szó a munkásokhoz a címük. Öt-öt korona. Rémesek! Eltettem őket, el kell olvasnia. A templom ajtajában árulják őket.

Egész vidám és friss vagyok, de egyúttal fáradt is. Az ágyam már meg van vetve. Friss huzat. Remélem, poloskával nem ismerős. Mikor elalszom, majd magára gondolok. Nagyon élvezte volna az eddigi utat, de biztos, hogy nem bírta volna ki.

Mindjárt lefekszem, és elkezdem teljesen stílszerűtlenül Georg Kaiser-t olvasni e százados és méter vastag falak között. – Nem tudom, az itteni lajhár posta mikorra viszi magához ezt a levelet, ezért jó reggelt is és jó éjszakát is kívánok. Főleg jó kedvet! Ne szomorkodjék, kedvesem. Holnap du. átmegyek Zircre, és meglehet, hogy már kedden éjfélkor vagy szerdán hajnalban otthon leszek. A bakonybéli gyalogútról ugyanis már lemondtam.

Kezét (és még mását is) csókolom.

Lőrinc

Klárika, ne legyen ideges!

Ugye, jó hosszú levél?

Kedves Klárika,

még mindig ezt a levelet folytatom. Hétfő dél van, l óra. Idáig két-három pappal töltöttem a délelőttöt; egy művészettörténeti, egy latin-görög és egy modern irodalmi tanárral. Roppant érdekes emberek, derék, őszinte emberek. Sokat vitatkoztunk politikáról, modern festőkről, vallásról, zsidókérdésről, szocializmusról, irodalomról (Adyról – Babitsról). A két utóbbi sajnos csak későn jött be, ezekkel nem melegedtem úgy össze, de az elsővel nagyon jól megértettük egymást. Az irodalomtanár temperamentumos pap, engem is ismert, és örömmel üdvözölt mint Shakespeare-fordítót. Különben, mint megtudtam, beszélt nekik rólam Thienemann is, az a professzor, akivel elutazásom előtt beszélni akartam. – Az egész délelőtt rém gyorsan elröpült. –

Visszatérek még a tegnap éjjelre. Gyönyörű volt! Nem akarok áradozni, most nem is tudnék. Ablakom keletre nyílik, és e 280 m magasságból 30-40 kilométernyi félkört látok be. Most süt a nap, és ragyogó sárga az egész táj nagy, hosszú, zöld foltokkal. Sajnálom, hogy el kell menni, hogy itt kell hagyni a reggeli madárdalébresztőt. És ezt a zavartalan életet, amelyet ugyan csak egy napig élveztem, de ez alatt a kis idő alatt is teljesen átéreztem. És irigylem azokat, akik itt élhetnek. Mennyit dolgozhatnék én, ha teljesen a magamé lehetnék! Ha nem kellene Az Est-hez járni, és sehová! Ezek a papok itt úgy élnek, hogy közepes számítással egyhavi ilyen egyszerű, de pompásan elkészített kosztra Pesten 20 000 koronát kellene kiadni. A cselédségnek még jobb dolga van, már ami a hasat illeti, mert akár öt ebéd is jut egynek-egynek. És ugyanazt eszik ők is, ugyanazt a bort, nagyszerű bort isszák, de mennyit!

Reggelire kaptam kávét és tejet, mint a kávéházakban szokás, apró kis korsóban, 4 és ½ kockacukrot, két darab kenyeret és egy jó darab szalonnát. Tízórai nincs. Az ebédet most fogyasztottam el: volt gombócleves, tökfőzelék, rengeteg vastag tejföllel és egy jó darab borjúhússal, aztán egy nagy tányér túrós csusza, kb. ½ kiló fehér cseresznye és a rendes másfél deci bor. A cseresznyéből már alig bírtam enni 20 szemet, a többi ott maradt. – Az irodalomtanár épp most bejött, le akar kísérni a vasúthoz, amit nagyon jól tesz. Most még egy félóra, és indulok Zircre. Hat órára ott leszek. Holnap este továbbindulok, és aszerint, hogy lesz-e csatlakozás, kedden éjszaka vagy szerdán hajnalban otthon leszek. Georg Kaiser-t kiolvastam ma hajnalban. Isten vele!

Lőrinc

18.

Üdvözlet és kézcsók, habár kissé elkésve.

Lőrinc

[Hátán Pannonhalma látképe és nyíllal jelölve:] Itt laktam Pannonhalmán.

19.

Kedves Klárika,

abbahagyom e sápadt tintával való írást, és ceruzával folytatom. Tegnap du. értem ide gyönyörű út után. A Bakony egyik legszebb részén át futott a vonat, a Cuha-völgyön keresztül. – Kár, hogy nem volt velem, mert rendkívül élvezte volna ezeket a girbegurba, tölgyes-fenyős hegyeket, alagutakat és keresztvölgyeket. Zirc maga fennsíkon van, körötte nincs ugyan hegy, de a közelben csoda szépnek mondott kirándulóhelyek vannak. El is mennék ide is, oda is, de ma már nincs rá időm; este ugyanis tovább akarok utazni, haza. A papok ugyan rendkívül marasztalnak, de én már otthon akarok lenni. Okultam, és máskor nem halasztok ilyen utazást a szabadság legutolsó napjaira. Idegesít az az átkozott július 7-e.

Tegnap a házgondnok felvitt azonnal a subpriorhoz (az apátot ma délre várják haza, és a prior se volt itthon), aki megölelt, és boldogan mosolygott, kalauzolt, és 62 éves ember létére ő maga mutogatott meg minden látnivalót. Azonnal szobát adott, aztán lementünk a parkba. Ez az óriás park 36 holdat borít; tele van a legkülönösebb botanikai ritkaságokkal. Szinte zúgott a fejem a sok sose hallott névtől. Pusztán fenyő 120-fajta van a kertben. Gyönyörű, művésziesen elrendezett és művésziesen vad ez a park, a közepén tó, sok tisztás, a tóban rákok, átfolyik rajta a Cuha patak, százados tölgyek, ezeknek olyan fajtái, hogy az ember mindennek inkább nézné, mint tölgynek, vérbükkök, tulipánfa és a többi és a többi. (14 páva él itt szabadon, éjszaka a fákon alszanak. Olyan kezesek, hogy ha hívom, rögtön hozzám futnak.) Itt mindenki botanikus. A priorral találkoztunk a kertben, rendkívül szívélyesen fogadott. Aztán együtt voltunk a subpriorral, jártunk, beszélgettünk, politizáltunk, felmentem a szobámba, és megmosakodtam. Vacsora: a közös étkezőbe vittek, és összeismertettek vagy 30 cisztercitával. Ezek sokkal kedélyesebbek, mint a pannonhalmai bencések, de nem olyan komolyak és (az a benyomásom) nem is tudósok. A vacsoránál én és egy másik vendég pap ültünk az asztalfőn. Minket szolgáltak ki először a szolgák. A guta majd megütött, de csakhamar svungba jöttem, és szeretetteljes, közvetlen viselkedésük folytán zavartalanul beszéltünk. Szenzációs volt a közös ima a vacsora megkezdése előtt. Balra ült tőlem a subprior, jobbra a vendég pap, azután a prior, ilyenformán: [rajz] Hosszú, nagy asztal, díszesen terítve. Itt nem élnek a szerzetesek olyan jól, mint Pannonhalmán, de azért kitűnő a koszt. Volt marhasült paradicsommártással, fejes és ugorkasalátával, Kaiserschmarn és bor, badacsonyi és somlói keverék, nagyon jó, erős. Vacsora közben ilyesmik történtek: a prior felállt, és mosolyogva, bókolva felemelte poharát: „Ürítsük poharainkat kedves vendégeink egészségére!” – És ittak mind. Utána a társalgóba mentünk, ott pipáztak, olvastak, beszélgettek és kártyáztak. Este tízkor lefeküdtem. Reggel megborotválkoztam, megnéztem a templomot, a könyvtárt, a képtárt, a múzeumot, japán és egyiptomi gyűjteményt. Egy múmiának (14 éves lány volt, 2300 évvel ezelőtt balzsamozták be) kihúztam pár szál haját. Most lemegyek a parkba, du. megnézem a falut, és talán kimegyek a Tündérmajorba. Este ½ 6-kor indul a vonat Veszprémbe, ott csatlakozás van Alsóörs felé, és ha a vicinális nem kési le a balatoni gyorsat, éjfélkor otthon leszek magánál, szóval megelőzöm ezt a levelet is.

Isten veled, Káji néni! Csókolja

Lőrinc

20.

Kedves Klárika,

a korona 10-re esett. A zsír délutánra, mire Az Est megjelenik, 3000 K lesz. Ezen a 7500 K-án vegyenek azonnal annyi zsírt vagy hájat, amennyit lehet.

Csókolja

Lőrinc

21.

Kedves Klárika,

elfelejtettem megtelefonálni, hogy a nyaksálam megkerült. Kérem, köszönje meg ezt a nevemben Péchy Blankának (akinél maradt, és aki azt felküldte), és egyúttal mondja meg neki, hogy ha majd visszajövök, jelentkezem nála telefonon. Őt felhívhatja József 68-29 alatt, de csak ½ 10–10 között; hétfőn a legjobb.

Vettem 15 deka paprikás szalonnát,

    10 deka száraz kolbászt

    10 deka ementálit

    20 deka császárhúst.

Ez csak elég?

Csókolja Lőrinc

22.

Kedves Klárika!

Szörnyen cifra napokat élek itt át. Az utazás igen kényelmes volt, az útlevéllel se történt semmi baj, mindössze az, hogy elfelejtettem aláírni a nagy sietségben. A határrendőrség figyelmeztetésére aztán szereztem a vasúton egy töltőtollat, és minden rendbe jött.

Holnap este indulok haza. Első éjszakámat az Ullstein-iroda egyik munkatársának szép szobájában töltöttem; vasárnap reggel pedig telefonon felhívtam Hatvanyt, aki mindjárt örömmel fogadott, ismert, és meghívott magához. Erre kimentem a lakására Schönbrunnba. Módfölött örült a jövetelemnek, nemcsak udvariasságból, hanem – úgy látszik – őszintén, hiszen sok jóval ellátott. Nála megfürödtem, tízóraiztam, a borbélya megborotvált, aztán beszélgettünk mindenféle dologról. Délben a Kremer kávéházban találkozóm volt Ruttkayval, a bécsi szerkesztőnkkel; vele ebédeltem az Atlantisban, és délután is együtt voltunk. Később sétálni mentem, majd az utcán találkoztam a báróval, akivel moziba mentünk megnézni Anita Berbert egy szép, de rossz és unalmas darabban. Este a Schöner c. színészvilág látogatta vendéglőben vacsoráztunk, igen jól (120 000 K), aztán hazamentünk. Hatvany a Habsburgok egyik schönbrunni kis kastélyában lakik, gyönyörű helyen, Karl Vollmoeller osztrák költő lakásában; sok pompás terme, telefonja, inasa, szakácsnője van. Reggel 10 óráig aludtam egy kitűnő díványon, akkor megfürödtem, és beautóztuk a Hietzinget. Ebéd otthon. Du. derék házigazdám beautóztatott az Atlantisba, ahol Ruttkay és dr. Boross, a magyar követség sajtófőnöke vártak. Most itt vagyok, és később szét fogok nézni a Ringen. Este hétkor értem jön Hatvany; lehet, hogy kimegyünk (persze az autón, aminek külön örülök) estére Lesznai Annáékhoz, aki valahol Bécs környékén lakik. De megeshetik, hogy ez az út holnapra marad.

Holnap megyek haza, 11 órakor, éjjel. Itt azt mondják az urak, hogy levelemet még kedden du. megkapja. Szerdán reggel ½ 7-kor otthon leszek, és viszek magának narancsot. Semmi baj nincs, nagyon élvezek mindent, és vigyázok magamra.

Sokszor csókolja

Lőrinc

23.

A címért eljöttek hozzám. Feladok a maga címére egy miskolci Reggeli Hírlap-ot, amelyben a vezércikk és a törvényszéki tudósítás érdekelheti. H. A.-ról van benne szó, akit Debrecenből ismer. Na, látja, ugye, mondtam én, hogy ki-mi ez az úr. Kezét csókolja

Lőrinc

24.

Kedvesem!

Mindenféle kérnivalóm van, azért írok. Legyen szíves Biróval felíratni bórvízhez sót és a könyvben lévő ergotinnal együtt megcsináltatni. Ismét vérzésem van, tehát jó lesz, ha kéznél van. Ma nagyon rosszul érzem magam. Amint vérzek, szédülök, fáj a fejem, s nagyon gyenge vagyok. Kis pockunk nagyon jó. Kint van az udvaron, szopott az előbb, most megelégedetten nézeget. Tegnap tényleg féltem hazajönni, pedig egy lélekkel se találkoztam. Vagy talán épp ezért. A vasúti őr utánam kiabált valamit, hogy „kisasszony…”, a többit nem értettem. Biztosan azt hitte, hogy a babám kísértem ki. Azt el se tudják képzelni, hogy az ember a férje után is nézhet még. Ma írtam már anyukának és Júliának is. Júliát biztattam, hogy nézze meg Simon kiállítását. Júliával kapcsolatban jut eszembe, hogy elfelejtette-e a fodrászt. Szívem, ha Manci címét tudja, írja majd meg. Ma nekem való idő van, mert nem esik, de meleg sincs. Ma jó lenne járkálni, de ma nem bírok. Julcsa néninek mondja meg, hogy kezét csókolom. Hogy utazott tegnap; volt helye; vacsorát kapott otthon? Ne koplaljon: követelje a maga részét. Istenem, csak lakásunk lenne már. Hogy irigylek mindenkit, aki a sajátjában lakik. Katóék nem jelentkeztek még? Nekik is kell majd írnom pár sort. – Mikor jön vers magától? Kellett volna már a Magyarország-ban jönni egynek, nem? Miért maradt az el? Zsaluval beszélt már? Kíváncsi volnék, ki beszélt magára neki. Ezt azonban biztosan nem fogja magának elmondani. – A szenet, fát már hazavitték? Fürödjön meg okvetlen. Tisztát pedig vegyen, Lőrinc, kétszer egy héten, most a melegben. Ha mellény nélkül jár, a zefíringeit hordja elsősorban. Kár, hogy nincs több belőle. Utli még mindig nem szállította le a cipőket? A magáét próbálja meg, s ha nem jó, el ne fogadja. Szegénykém, honnan fog pénzt szerezni? Ebben a hónapban igazán nem tudom elképzelni sem, hogy honnan fog potyogni egy-egy kis pénz számunkra! Valahonnan majd csak, ugye? Hiszen eddig még minden hónapban így volt. Csak ne szomorkodjon, mert valahogy csak lesz majd. Ha ráér, írjon, szívem, pár sort addig is, míg eljön. Ha nehezére esik, vagy nincs ideje, nem muszáj. Isten vele, szeretettel gondol magára

Klára

25.

Kedvesem!

Ismét kérek magától. T. Mancinak van 10-én a névnapja, szeretném, ha hozna neki valamit. Én azt gondoltam, hogy egy tábla főzőcsokoládét lehetne. Együtt láttunk a múltkor a Kecskeméti utcában 800 K-ért Seitz-félét. Talán ez jó volna? Ha maga tud okosabbat, akkor vegye azt. Itt egész héten születésnap van; 6-án Árpádnak, 7-én Gáborkának, 10-én Mancinak. A mi Mancinknak is 10-én van, és én nem tudok írni neki, mert nem tudom a címét. Arra is kérem, hogy egy lepedőt is hozzon nekem, mert ez véres. Nem érzem jól magam, nem tudok aludni sem. Ha elalszom, olyan rémeseket álmodok, hogy izzadva, félve, fáradtan ébredek fel. Kicsi kis kölköm nagyon jó. Mintha tudná, hogy a mamáját kímélni kell, éjjel is hallom, hogy beszélget, játszik, de nem sír. Mióta maga elment, még nem is sírt úgy igaziból. Ma itt szeles, hideg idő van. Én szeretem ezt az időt; jó, friss. Ma Sárközi napja van; maga biztosan megfeledkezik róla. Ha jön verse valamelyik lapban, azt a lapot hozza el nekem. A Nyugat-ba most sohase ír? Miért? Nem hiszem, hogy okos dolog volna teljesen kimaradni onnan. Kossuth leveleit olvasom most. Nagyon szépek, kedvesek, naivak. A nő azonban nagyon antipatikus. Kossuth többször kérte, égesse el leveleit, hogy más soha ne olvashassa, ő erre azt felelte, hogy elégeti, pedig megtartotta őket. Ezt én nagyon csúnya, közönséges dolognak tartom. Biztos, hogy nem volt olyan ez a nő, amilyennek K. látta őt. Hatvany előszavában úgy állítja be, hogy a nő tudta, hogy ez nemzeti kincs, és kötelessége megmentenie a haza számára. Én csúnyábbnak látom. Szeretném tudni, mit csinál egész nap. Dolgozik valamit? Azt mondta, hogy ha nem leszek otthon, fog tudni dolgozni. Kíváncsi vagyok. Piroska mindennap kérdi tőlem, hogy mikor jön a Lőrinc bácsi, és ha jön, csak úgy jönne, hogy itt aludna, mert akkor ő az úriszobában alhat, és ennek nagyon örül. Én jobb szeretem, ha úgy jön, hogy este elutazik, mert nem akarom, hogy hajnalban kelljen felkelnie. Elég fáradság az utazgatás így is. Ma írok papáéknak is. Ma vesz Vali állkendőre valót a gyereknek, és én majd kicakkozom. Másra még nem költöttem pénzt. Isten vele, szívem, gondol rám egy kicsit néha?

Klára

26.

Látja, Klárika, milyen kedves tud maga lenni, milyen jó és kedves levélíró, csak távol legyen egy kicsit tőlem! Rögtön meglátja, hogy mégse vagyok én olyan nagy gazember, mint amilyen vagyok.

Igen-igen örültem két levelének. Mégis, majdnem válasz nélkül hagytam őket. Tudniillik itt abszolúte semmi olyas nem történik, ami érdekelheti, hacsak napi robotomról nem írok hosszú-hosszú siralmas énekeket. Ez azonban ünneprontás volna hétköznap is.

A siralmas ének helyett tehát azt írom meg, hogy írtam egy újabb verset. Majd megmutatom, ha kimegyek. Nagyon szép, jó, másoknak is nagyon tetszik (Sárközi, Gellért Oszkár). A Nyugat legközelebbi számába épp tegnap kértek valamit, odaadtam ezt a verset. Ez a szám Osvát-szám lesz; mindenki ír, amit akar (nem kell Osvátról írni) – s amit ír, az elé odabiggyeszti, hogy O. E.-nek ajánlja. Én is így tettem. Mást még nem írtam, de hamarosan fogok még többet írni e hetekben.

Más. – Úgy gondolom, ez a levél, ha holnap (csütörtök) reggel feladom, péntek délelőttre még eljuthat magához. Tehát hamarább, mint én, egynéhány órával. Ezért sietek nagybecsű tudomására hozni, hogy megbízásait elintéztem. Biró felírta a bórsót (bórsavat?); az ergotinnal együtt holnap váltom ki a patikusnál. A suszternél még nem voltam, de Zoli úgy mondja, hogy a maga két cipője és az én lakkom már kész van. Holnap elmegyek érte, és a maga cipőit kiviszem Tóvárosba. Julcsa néninek megmondtam, hogy kezét csókolja, Júliának pedig, hogy nézze meg Simon kiállítását. (Nagy siker! Rónai – kérésemre – elment; Vaszary János is; el vannak ragadtatva.) Nem koplalok. Na, mi van még? T. Mancinak elviszem a csokoládét, vagy ha jobbat találok, azt. A mi Mancinkat majd meggratulálom a maga nevében is.

Más. – Vasárnap a Balatonra utazunk, mint már tudja. Zoliék jönnek, Czellárék – talán. És Simon is, talán. Az utóbbiak előbb pénzt akarnak szerezni.

Más. – Julcsa néni nagytakarítással szomorította ma Anna öreg szívét. – Nem talált.

Más. – Magához pénteken megyek. Lehet, hogy a 12.15-kor induló személlyel megyek, lehet, hogy a 17.15-ös gyorssal. Az első esetben még este visszajövök, a másodikban csak hajnalban. Semmi esetre se várjon, különösen hogy bizonytalan a vonat, és maga beteg.

Más. – Manci címét nem tudom, majd megszerzem. Mikesék kimentek Gizella-telepre, minden rendben van. Alisz telefonált, érdeklődött maga iránt. A Katicabogár nagyon gyenge regény. Nézegettem. Mikes holnap bejön egy napra. Salusinszky elragadtatva beszél a kis Ilonkáról.

Más. – Holnap a Vén Diófában baráti vacsorát rendeznek Osvát tiszteletére (kissé sokáig tisztelik derék rabbinerünket, nem?). Én is kaptam meghívót, kettőt, de nem tudom, menjek-e. Illenék, jó is volna, de biztosan 1500-2000 korona kiadást jelent. Ha Mikes eljönne, mennék, így nem biztos.

Más. – Nagyon örülök, hogy az a ronda dög (a kis Klárikáról beszélek, ha nem tudná) jó, és jól érzi magát. Ez nagyon fontos. Legyen ő is olyan, mint én; szeresse, kedvelje a falut, a vidéket. Legyen egészséges, különösen lélekben, de testben is. Nem tudom elképzelni, mitől vérzik maga. Attól a kis ugrástól és lépéstől a tóparton? Vigyázzon magára.

Más. – Hány katonatiszttel kezdett már ki az Eszterházyban?

Más. – Hány csuhással kezdett már ki az Eszterházyban?

Más. – Ne olvassa a Molnár-Tóth-féle gyilkosságot. Már megöregedett az az ügy, azonkívül meg nagyon izgató. Ó, nem olyan izgató!

Más. – A Magyar Írás című folyóiratot, a Tehetségtelen Fiatalok Válogatott Asztaltársasága havi lapját ősztől kezdve rám akarja bízni a lap eddigi szerkesztője, az a rémes hülye Raith Tivadar, mert ő szeptemberben Párizsba megy egy évre. Mondtam, hogy lehetetlen, mert én a lap főembereinek ⅞-át azonnal elejteném.

Más. – Gondoljon rám továbbra is szeretettel; a kölköt csókolja meg helyettem is. Kezét csókolja

Lőrinc

Ártinger és Rózsa Lilian május 29-én házasságot kötöttek.

27.

Édes kedvesem!

Még ki se érhettél az állomásra, és én írok. Most úgy tele van a lelkem, hogy muszáj írnom. Szomorú vagyok, elkeseredett, elégedetlen, tehetetlen. Tele van a szívem szeretettel, és mégis, azok is, akiknek adni akartam, elmentek mellette. Hogy ezt nem érzik meg az emberek! Nem elég, úgy látszik, maga az érzés, adni kell tudni, megmutatni is kell tudni. A szeretet megnyilvánulásai a gyöngédség, figyelem, az úgynevezett önfeláldozás. Mi egymás előtt is szégyelljük az érzéseinket; pedig mennyi keserű érzést spórolhatnánk meg, ha nem így viselkednénk. Miért tudok a gyerekemmel elfogulatlanul meleg lenni; vagy ha értelmes lesz, vele se leszek ilyen? Maga pedig mindig csak vár. Nézi, hogy én hogy adok, mennyit adok, s ehhez méri a magáét. Hogy én sokat kaphassak magától, nekem mérhetetlenül sokat kell adnom. Én adom is, szívesen is adom szívem egész szeretetét, de nem tudom eléggé mutatni is. Ha írok, még csak könnyebb, mert nem látom az arcát. Érezze, próbálja legalább meg-megérezni a ki nem mondottakat, sokszor az elkeseredett szavak mögé rejtetteket. Látja, most már közben is az jutott eszembe, hogy ki fog nevetni, amikor olvassa a levelem. Szentimentálisnak fog gondolni. Pedig nem vagyok az, csak nagyon vágyom melegség, szeretet után. Ahogy oda tudok simulni magához az egész testemmel és megölelni, úgy szeretnék a lelkemmel is. Olyan jó adni, adni, örömöt okozni, gyönyörűséget. Milyen nagyszerű volna magába olvadni úgy, hogy érezzen, megértsen, hogy gyönyörűsége teljék bennem. Ne nevessen, Lőrinc! Olyan halálos komolyan írom és gondolom is mindezt. Nagyon szomorú volt nekem ma az elmenése. Úgy éreztem, hogy ami egész héten felgyülemlett bennem elmondásra, annak még csak egy kis részét se tudtam elmondani, s maga máris kiment az ajtón, és nem jön vissza. Nagyon szomorú az élet. Úgy látszik, mindent magunkban kell kiélnünk. Osztozkodni nem lehet. Fázom! A testem is, a lelkem is. Mennyi, mennyi melegségre volna most szükségem! Nincs. Egyedül vagyok. A párnába fúrhatom a fejem, s ha kedvem van hozzá, fekhetem nyugodtan, s akkor lassan a saját melegem megmelegíti a testem. A lelkemet így melegíteni már nehezebb. A lelkem elégedjék meg azzal, hogy írhat levelet. Olyan furcsa, most ½ 6 óra lehet, a katonáéknak fújják a Zapfenstreichot, Juli súrol, Manci tör valamit a konyhában, és egy kutya ugat. Ezek mind elégedettek, mind jól érzik magukat, tudják a kötelességüket vígan teljesíteni? Vagy ez mind csak kényszerűség vagy álarc, s nem csak én vagyok lázadó? De be is fejeztem már. – Ezután elaludtam még, és most már nappal van, és én is józanabb vagyok. Elküldöm azért ezt a levelet, mert most, józanul is igaznak látom. – Szívem, legyen olyan jó, vegyen majd nekem és küldje is el – egy nagy motring 20-as D. M. C. pamutot, fehéret. Ez körülbelül 5 dkg lehet, talán 5-800 K-ba fog kerülni. Minél előbb küldje el, mert nem tudok dolgozni. Kicsikém itt a kocsiban borzasztó mód erőlködik, ülni akar a szegénykém, és nem tud. Egy szál mintát küldök a pamutból, hogy fogalma legyen róla, mi az, de a minta nagyon vékony. Isten vele, szívem, versét egypárszor elolvastam már, nagyon tetszik. Szeretettel öleli

Klára

28.

Beteg vagyok, Klárika, beteg és embergyűlölő. Ne ijedjen meg, nem komoly a baj. De azért éppen elég kellemetlen. Meghűltem a múlt hét valamelyik napján (sőt meglehet, hogy a hűlés régebbi keletű) – valószínűleg akkor, amikor Tatáról hazajöttem. Nagyon hideg volt az éjszaka, illetőleg a reggel, az út hosszú, éreztem, hogy fáj, fázik a mellem sietés közben. És még maga is ki akart jönni az állomásra!

Szóval beteg vagyok. Vasárnap tört ki, aznap, amikor a Balatonra rándultunk. Szép volt az az út, hogyne; reggel ¼ 8-kor indultunk (véletlenül a maga aranyos Horváth Lacija is azon a vonaton utazott), 11 előtt pedig már Füredre értünk. Zoltán az utolsó pillanatban otthon maradt, mert halaszthatatlan dolga volt. Czellár, Kató meg Manci még sose látták ezt a gyönyörű vizet (most maga is beleszeretett volna ezen a parton!), teljesen átengedték magukat a látvány élvezésének, és mi, Laci meg én, úgy élveztük a meghatott lelkesedésüket, mint ahogy két öreg roué élvezheti a kislányok első tilos borzongásait.

Délben találkoztunk Nagy Zoltánnal; sőt Kőnig Györgyöt is láttam, de nem szólítottam meg, mert társaságban volt szegény vak ember… Nagy Zoltán szombaton érkezett oda az apjával, akinek szüksége van a füredi fürdőre, és nem maradhat egyedül. Maga iránt részletesen érdeklődött, kezeit csókolja. Megebédeltünk egy szép cukrászda kerthelyiségében, amely szép és elegáns tejcsarnokot is „képez”, azután megint találkoztunk Nagy Z.-nal, kimentünk a partra sétálni, hajóra szálltunk ½ 4-kor, ½ 5-re átmentünk Siófokra. A hajókázás leírhatatlanul szép volt; a színeit percek alatt változtatgató víz, a füred-almádi hegyes, erdős, villákkal teleszórt part. Tihany mellett Keszthely irányában a parttalan tengerszerű kilátás, az elnyúló, hosszú, barázdás, tarajos hullámok… és hozzá ez a három naiv derék emberke! Manci (a költő) élvezte legjobban az utat, de azért a hajón elaludt. Nagyon kimerült… De nem sokáig, mert felcibáltuk, és vitatkozni kezdtem vele afölött, hogy ott lent az alsó födélzeten nagy-e vagy kicsi a lába annak az elegáns dámának… Két perc alatt kiment az álom a szeméből, és oly mozgékony ördögmotolla lett belőle, hogy majdnem felpofozott.

Siófokon megnéztük a híres strandot. […] ½ 6-kor indult vissza a Déli Vasút gyorsvonata. Álltunk mindvégig, persze. Ez a vonal rövidebb, a vonat is gyorsabb: ½ 8-ra beértünk Pestre. És mire beértünk, teljesen berekedtem.

Másnap itthon maradtam, és ma is itthon vagyok. Holnap, csütörtökön, már valószínűleg bemegyek a redakcióba. Gégehurutom volt, de már tegnapra megenyhült, és mára elmúlt, úgyhogy tudok beszélni. Inhaláltam sokszor, izzadtam, mindent megtettem, amit Julcsa néni tanácsolt. (Priznic.) Most még csak a meghűlés van hátra. Fáj a mellem, kicsit köhögök, a mandulám is viszket, a bal oldali, igaz, hogy már csak keveset, mert gargarizálok sós-ecetes vízzel. Zúg a fejem, türelmetlen vagyok, nem tudok semmivel sem foglalkozni, törődni. Holnap jön Mikes. Egye meg a fene, ő is a vénekkel tart. Nem csoda, ő is vén. Nincs nekem senkim. Most volt itt Kálmán Debrecenből. Feljött egy napra, bement Az Est-hez, hallotta, hogy beteg vagyok, erre benézett hozzám. A Manci boája meglett: D.-ben hagyta anyukáéknál, Kálmán magával hozta. Van most öröm Izráelben!

Elsírtam sok bajomat. Mire megkapja a levelet, már valószínűleg alig marad belőle valami. Holnap újra munkába állok. Minthogy fáradtságom miatt nincs kedvem vasárnap valahová utazni, természetesen átteszem a hétköznapi kirándulást vasárnapra. Tehát nem pénteken megyek magához, hanem vasárnap reggel (¾ 9-kor ér oda a gyors). Azért nem megyek szombaton este, hogy megspóroljuk Manciéknak a kellemetlenséget. Isten vele, kedvesem. Csókolja Lőrinc. Ne aggódjon.

29.

Édes szívem!

Egész héten azt mondom Mancinak, hogy érzem, valami baj ér. Az, hogy folyton magát vártam, mutatja, hogy folyton magával foglalkoztam. Nagyon aggódom, és haragszom is magára. Túlzásba visz mindent. Sok ez az utazás így: péntek, szombat, vasárnap. Persze azt nem írta meg, ugye, hogy Maglódon milyen versenyfutást rendezett. Istenem, Lőrinc, milyen nagy gyerek is maga! Szeretném, ha megnézetné magát orvossal. Tudom, ezt hiába is kérem magától. Lázát persze nem tudta megmérni, mert nálam van a hőmérő? Julcsa néni ugyan kölcsönadhatja, vagy vehet egyet maga is! Legszívesebben utaznék magához, hogy lássam a saját szememmel, hogy hogy van. Így is tegnap majdnem elutaztam. Kedden a kis csöpp kölök egész nap sírt; folyt a nyála nagyon; sápadt volt. Megijedtem, azt hittem, ővele lesz valami baj. Szerdán azonban már jó volt egész nap, csak sokat nyálaz. Fogzáskor szoktak a gyerekek nyálazni, de persze egy kicsit korán jönne most a foga. Nekem ugyan három hónapos koromban anyám szerint már hat fogam volt. Szóval majdnem Pestre kerültem tegnap. Bár mentem volna! Nem tudom elképzelni se, miért van úgy elkeseredte az emberekkel szemben. A papa egész biztosan szereti magát nagyon. Ezt merem állítani. Én is vagyok valaki, ha nem is számítok sokat. De az egész elkeseredése biztosan csak múló hangulat, mert beteg. Az én hetem is ilyen volt. Kis kölköm, úgy látszik, ma megint sírós lesz. Most, hogy magának írok, kénytelen vagyok egyik lábammal a kocsiját huzigálni, hogy hallgasson. Ma hideg van, és ő minden ilyen napon rossz kislány. Nem tudom, micsoda csacsiság az magától, hogy nem akar szombat este jönni. Tóthék szívesen látják, és az egész kellemetlenség, amit okoz, annyi, hogy egy díványt kell egyik szobából a másikba vinni. Én szombaton este várni fogom kint az állomáson. Ha azonban valami terve van szombat estére, s ezért nem akar jönni; akkor csak jöjjön nyugodtan vasárnap reggel, én majd visszasétálok. Ez nem lesz baj. Vasárnapig igyekezzék meggyógyulni. Lőrinc, maga még abban a korban van, amikor a tüdőre vigyázni kell. A meghűléseket komolyan kell venni. Látja, ezért nem szeretek én külön lenni. Így folyton csak aggódnom kell. – Mancitól ma kaptam végre levelet. Más eddig még nem írt, pedig én nagyon sok embernek írtam. Még papáéktól se kaptam egy sort se. Manci nem írt arról semmit, hogy hogy érzi magát Maglódon, hogy Bözsi ott van-e, jól vannak-e együtt stb. Kis picim végre elaludt, ideje, mert a lábam már megfájdult. Ha vasárnap itt lesz, megnézzük az angolkertet. Persze ha szép idő lesz. Nem hiszem, hogy itt útközben hűlt meg, hiszen volt felöltője. Persze többször nem szabad majd reggel mennie, menjen majd csak szépen mindig este haza. Maga hamar hűl meg. Befejezem a levelem, mert Juli megy el, hogy feladhassa. Isten vele, szívem, legyen okos, hogy egészséges legyen mielőbb.

Szeretettel csókolja

Klára és a kisleánya

30.

Édes szívem!

Ma elolvastam az utolsó kötet Jean Christophe-ot is. Nagyon szép volt. Majdnem sírtam. Tele van szeretettel, s ezt oly jó volt olvasni. A többi nem jelent még meg? – Írtam Júliának még hétfőn, de nem úgy, ahogy szerettem volna. Nem tudtam. Nagyon nehéz lesz nekem elmenni még Bajára is, mert már ezt is alig bírom. Nagyon bolondos vagyok én. Vasárnap úgy sírtam visszafelé, hogy az emberek mind csodálkozva bámultak meg. De mit törődtem én valaha is velük? Manciék kinevettek vörös arcom látva. Hiszen szamárság is, és én magam se értem, miért vagyok ilyen. Hiszen meg se tudnám mondani mi az, ami szomorít. Mert az csak nem, hogy maga kétórányira van tőlem? Nagyon rossz volt látnom magán, hogy sajnált engem. Nagyon szégyenlem magam. Sohase volna szabad úgy elhagynom magam, hogy maga sajnálhasson. Ilyenkor a sajnálatot látni meg az arcán nagyon fáj. De hagyjuk ezt. – Egész borzasztó, hogy mi van velem, amint elalszom. Olyan rémeseket, undorítóakat álmodom mindig. Ez nagyon kifáraszt, s persze, ha felébredek, fáj a fejem, s fáradt, álmos vagyok. Szinte félek már elaludni. Csak nem valami komoly idegbaj lesz ebből? A gyerekem is itt sír mellettem a kocsiban. Zöld a széke már második napja. Istenem, csak bélhurutot ne kapjon. Pici gyereknél ez a legveszedelmesebb betegség. Azt hiszem, meghűlt, szegénykém. Igazán nem volna csoda, hiszen oly hideg, csúnya idő van nap nap után. Ez a júniusi nyaralás bizony eléggé elromlott. Ma is alig volt kint a gyerekem levegőn, mert hol esik, hol eláll az eső. Utálatos már. Ott is így van? – Szeretném látni az Orléans-i szűz-et. Kár, hogy nem voltam Pesten, elmehettem volna a főpróbára. Maga nem látta? A Világ nagyon dicséri. – Anyukáéknak is írtam tegnap. – A Nyugat-ot hozza el majd magával, nagyon kíváncsi vagyok erre a számra. – Kató írt egy lapot semmiségekről. Azt is írja, hogy megy Debrecenbe Ágáért. Biztosan felkeresik előbb magát. – Most Árpádnak fogok cigarettát tölteni, holnap Pestre megy. Milyen jó neki. Bár nekem is volna valamilyen kedvezményes jegyem, hogy utazhatnék. Jaj, Lőrinc, olyan nagyon egyedül érzem magam. Mennyivel jobb is férfinak lenni. Vagy legalább a Manci (mienk) természete lenne az enyém, vagy valami belőle. A télen sokat akarok szórakozni, hogy ne legyek mindig szomorú. Muszáj felráznom magam, és egy kicsit felületesebbnek lennem. Ezt a levelet folytonos megszakítások között írom. Szegény gyerekem folyton sír, a kis szeme héja már egész vörös. Az arca sápadt. Borzasztó nézni, hogy valami baja van, és én nem tudok segíteni rajta. Istenem, csak ne legyen beteg. Mit csinálok akkor vele? A mai éjszakától félek, úgy villámlik, dörög máris, és esik az eső. Ha ehhez még rosszat fogok álmodni, a gyerekem pedig sírni fog, az rémes lesz. Máris félek. Mit csinálhat most maga? Biztosan nincs otthon, és vidámabban tölti ezt a szomorú időt, mint én. Remélem, nem ártott meg magának a vasárnapi eső és sár? Vigyázzon, szívem, magára, mert nagyon leromlott az utóbbi időben. Vegyen fel hosszú alsónadrágot, ha nem is fázik, és vegye a másik ruháját. Ha tud venni a kicsinek fülkötőt, hozza magával, Lőrinc, hátha javít a fülén. Ha ugyan fogja tűrni. Isten vele, holnap írok még pár sort ehhez, s csak azután adom fel. Szeretem nagyon, ölelem

Klára

Az éjszaka jó volt, a gyerek is. Levelet ma is hiába vártam. Isten vele.

31.

Signorina,

maga a legkedvesebb nő a világon. Szeretem és sajnálom magát, hogy így kínlódik a magányban. Ennyi szenvedéssel más egészen jó lírai költő lehetne, jobb, legalábbis érzelmesebb (kedves apjának inkább tetsző), mint a maga férje, aki, ugyebár, hideg és elvont? Ki tudja, nem ír-e maga ott Tóvároson nagy titokban!

Az idő, ez a csepegős június, remélhetőleg szépen végződik. Tegnap meg ma nálunk jó erősen sütött a nap. Jó vagy jobb kedvem van, mint vasárnap volt. De nem azért, mert nem vagyok magával. Azért, mert javul a betegségem. Már alig van valami belőle.

Tegnap voltak itt Czellárék. Soha még ily tehetetlennek nem éreztem őket. Lehet, hogy megveszek tőlük 12 dollárt. Júlia ma telefonált: nem lehet Bajára menni. Pontosabb, részletesebb híradást majd később kapok tőle. Marad a Maglód.

Julcsa nénink (üdvözli és csókolja mindkettőjüket) ma befőzött 1 ½ kg cseresznyét és talán 2-3 kiló ribizlit lekvárnak. Cseresznye 4 üveg lett csak. Négy üveg! Rettenetes drágaság, drágulás van minden téren. Végső romlás. Pénz nincs.

Azazhogy van valami, de azt másból vonom el. Az Athenaeummal végre megegyeztem; ők is sírtak-nyögtek, én is. Kaptam most 300 000 koronát (tegnap), s a honorárium második részét a könyvek első 1000 példányának elfogyásakor kapom. Ez még 2 ½ percentet fog kitenni a teljes példányszám után (1-2000?). Az egy héttel ezelőtti ajánlattal szemben tehát ez lényeges javulás, mert egyrészt 50 000-rel több a készpénz, másrészt a 2 ½ percent akkor majd igen-igen jelentős összeg lesz. Ma, én úgy számítom, kb. 60-80 000 K-t jelent kötetenként. És az sem utolsó dolog, hogy a mai rettenetesen rossz üzleti világban két verseskönyvet megvettek, holott nekem még nem volt közönségsikerem. – Majd elfelejtem megírni, hogy nem is 300 000 a tulajdonképpeni honorárium, hanem 380 000, mert sok sírásra, veszekedésre Miklós Andor a maga számlájára adott még 80 000-ret. Képzelheti, hogy örültem neki. Miklóssal azért veszekedtem, mert épp tegnap, a pénz megkapása napján jelent meg a Devizaközpontnak egy új rendelete, amely a külföldre utazók számára 25% „luxusadót”csatol a hivatalos árjegyzéshez. Rettenetesen buta rendelet, és épp azon a napon, amikor én!… Erre adta ő az „útiköltséget”, aminek fejében majd írok egy-két cikket.

Most igyekszem dollárokat szerezni, de nagyon nehéz; mindenki ül a pénzén, vagy zugbörzei árakat kér. Tudja meg, nem adhatnának-e szokolt, ha keveset is, Tóthék? Most már kell utaznom. Csak nem tudom, mikor. Szmrecsányi Anna már csinálja az olasz vízumot. El kell mennem, ha egy hétre is, muszáj.

H.-nak még nem írtam Bécsbe. Esetleg azt írom neki, jöjjön ő is Itáliába. Manciék jól vannak, Mikesék is. Az öreg ma bejött, este náluk vacsorázom. Akkor majd beszélek vele. Nem hagyja magát „presszionálni”, hogy annyit adjon nekem, mind Pádinak. Ez az ember most már igazán rémeseket ír. A Nyugat-ot elviszem. Vasárnap megyek, azazhogy szombat este 7-kor leszek Tóvároson. A gyerekért aggódom én is. Nagyon kellemetlen érzés. Nincs pénz. Sok kell. Nagy fizetésemelés lesz. Ne sírjon, ne féljen, ne szomorkodjon. Szeressen. És legyen okos, józan. Több Jean Christophe még nem jelent meg. Mást viszek. Sokszor csókolja

Lőrinc

Holnap is írok.

Vettem egy nagyon szép és jó új inget 10 000 K-ért. Alkalmi vétel, nem lehetett elszalasztani.

32.

Kedves Klára!

Emlékszem, hogy tegnap megígértem ezt a mai levelet. De nincs semmi írnivalóm sem. Nagyon fáradt vagyok. Este Mikeséknél aludtam. Ma egész nap dollár után jártam, az a nyomorult Pajzs nem adott, se Seress, pedig mindegyiknek van elég! Pajzsnak sok száz, mert Amerikába dolgozik. Azt mondta, hogy nem adhatja ide, mert ma, ugye, 12 000 (!), de holnap több lesz, s ő nem fizethet rá. A hivatalos kurzus 8300. Mindössze Czellárék adták el a magukét, 9100 körül. Most tehát van 12 dollárom. Ezzel ugyan nem megyek messzire!

Ma írtam Hatvanynak. Mondtam, jöjjön ő is Olaszországba.

Mikes a jövő kedden bejön végleg. Irmáék és Babitsék csak szombat este. Képzelje, Babits Gizella-telepen is őrjöngött nyilvánosan. Szegény ember. Mikes nem tudta mire vélni.

Várjon türelemmel. Bajára nem megyünk, mert a Júlia anyja férjhez megy.

Fáradt vagyok, s csak azért írtam ennyit is, hogy beszélgessünk egy kicsikét.

Szombat este tehát látom. Csókolja

L.

Szmrecsányi Anna ma csinálja az olasz vízumot. Elkérte a vasúti bérletet is, mert ilyenfajta komoly igazolvány esetén esetleg ingyenes lesz a vízum. (9000 K.)

33.

Kedvesem,

csak pár sort. Tegnapelőtt este fájni kezdett a rossz fogam. Egész éjjel. Tegnap délelőtt elmentem dr. Császárhoz, az egyik újságíró fogorvoshoz, aki váratott egy napig (mert gennyesedett a gyökér), s ma ½ 11-kor kétszerre könnyen kivette azt a nyavalyás, hároméves, rossz zápfogat.

Egész délután majd megőrültem. Vettem be 6 aszpirint és 3 trigemint, amitől tíz ló is meggyógyulna – nem használt. Éjjel az egész állkapocsra kiterjedt a gyulladás, a fog a torkomtól halántékomig lüktetett. Most aztán kint van. Nagyszerű orvos ez a Császár!

A fogam között most egy nagy darab spirituszos vatta van, ez állítgatja úgy-ahogy a vérzést. Még sajog az egész fejem, de oly jólesik megint élni! A fájás egyre csökken. El fogok aludni. Az orvostól visszajövet nem mentem haza, hanem ide a szerkesztőségbe, hogy írjak magának.

A 3000-et Debrecenbe feladtam. Maglódból anyukáék számára valószínűleg semmi se lesz szobahiány és drágaság miatt. Holnap megyek. Simon minden valószínűség szerint szintén jön; ha a 7 órai gyorssal nem érkezünk, várjon meg, mert takarékosságból esetleg az innen ½ 5-kor induló s oda 7 óra 38-kor érkező személyvonattal megyünk. Hozzon magával könyvet, és olvasson. Tudniillik ez a félórás várakozás 1500 K-t jelent. Nincs kedvem és erőm többet írni. Sokszor csókolja

Lőrinc

(Még eszembe jutott:

Nem kell külön főzni úri módra Simon miatt. Hisz talán nem is jön. Ha rossz idő lesz, akkor nem. Egyébként is egyszerű, diákos ember. Szegény. Ellenben suba alatt tájékoztassa Tóthékat, hogy egy kis művészi rajz ma 15-30 000 K-ba, egy festmény pedig 100 000-ekbe kerül. Csak úgy, mellékesen

[a zárójeles bekezdés áthúzva és aláírva:] tárgytalan)

Legújabb: Simon most telefonált, hogy nem jön. Ez a végleges. Én a gyorssal megyek.

Mikes ma bejött végleg. Még nem láttam, mert a Paizs szobájában fekszem a díványon, de hallom a hangját.

34.

Lőrinc,

amit maga velem most megint hetek óta művel, az kibírhatatlan. Igazságtalan, kegyetlen, kíméletlen, gyöngédtelen. Nem beszélve arról, hogy mikor feküdnöm kellett volna állandóan, maga nyugodtan ment el hazulról minden délután, és engedte, hogy egyedül legyek, és ugráljak. Nemcsak éjjel és hajnalban a borogatott lábammal, hanem nappal is. Sőt képes volt veszekedni cipőzsinórért akkor, mikor az ember elvárná, hogy kíméljék egy kicsit. Nem tudom elképzelni se, hogy mi baja van. Maga valószínűleg tudja. Lehet, hogy ismét érdekli valaki, s ezért haragszik rám, lehet, hogy más oka van ingerlékenységének. Arra semmi esetre sincs oka, hogy rám dühösködjön. Nem nagyon nemes dolog a mérgét kitölteni valakin, aki nem oka a méregnek, csak egyszerűen ki van szolgáltatva magának. Én nem akarom a maga életét tönkretenni, de én a magamét se akarom hagyni. Igaz, hogy az enyém csak olyan kis vacak élet, de nekem nincs másom, tehát úgy is fontos és drága. Maga az okosabb, az erősebb, próbáljon valami megoldást találni. Gondoljon elsősorban saját magára, de egy kicsit gondoljon a gyerekre és rám is. Az nem helyes áldozat, ha velünk marad, mert, úgy látszik, így a saját életét elprédálja, s az enyémet tönkreteszi. Valahogy csak meg lehetne oldani? Elviselhetetlen látvány, ahogy undorodó arcával jár itthon, haragosdit játszik, s úgy néz ki, mintha keresztre feszítették volna. Most már ott tartunk, hogy ha hazajön, nem is köszön, nem beszélve arról, hogy kézcsók vagy csók úgyse volt. Addig, míg itt vagyok, mégiscsak én vagyok az asszony ebben a házban, és megillet valami tisztelet. Sok tiszteletben úgysem volt részem maga mellett. Megaláztatásban azután annál többen. Nem akarok fenyegetőzni, úgyis nevetne csak rajtam, de kérem magát nagyon, hogy vegyen komolyan. Vagy váljunk el, vagy próbáljuk valahogy rendezni az életünket másképp, de ne hagyjuk így. Olyan természettel, mint az enyém, ennek így csak nagyon rossz vége lehetne. – Különben itt volt Ascher. Hozta a jegyet, amit tegyen el. Jövő héten fog telefonálni magának, és eljön. – A szén újabb 174 000 korona, a bundámnál szemtelenkedtek, s csak a jövő héten csinálják meg. Mihályfiné volt itt. – Pénzt tegyen ki, mert nekem nincs már. Mindezt azért írtam fel, mert beszélni nem nagyon hajlandó, így megkímélem legalább. No meg valószínűleg alszom is már, mire hazajön.

Ne hagyja ezt kint!

35.

Kedvesem,

el fogok menni egyszer, hogy egészen szabad lehessen újra. Nem kívánom még azt se, hogy emlékezzen rám. Úgy látszik, nem tudjuk kiismerni egymást, és itt van a mi bajunk oka. Hányszor tettem olyat, ami ellen minden női eszem tiltakozott, hányszor éreztem magam teljesen megalázva, és mentem magához mégis, és próbáltam elkezdeni mindent újra és újra csak azért, hogy egypár óra múlva még jobban szégyelljem magam magam előtt, amiért engedtem magam ily sokszor megalázni. Senki velem soha olyan kegyetlen, olyan nyers nem volt, mint maga. Sokszor sajnálom is magát – mert nem tudom megérteni, hogy egészséges lelkű ember létére ellenségének érezzen engem, aki igazán, őszintén mindig maga mellett állok, aki azt szeretném, ha minden cselekedetemmel a maga előrejutását segíthetném. Hányszor bánt velem úgy, ahogy csak azzal bánhat az ember, akinél meg van győződve arról, hogy ellensége, hogy rosszat akar. Lőrinc, nem tudja, mit cselekszik, mikor bánt engem. Nem tudja, hogy van út, amit az életben csak egyszer járhat meg az ember. Ha lök el magától, az nálam végleges távolodást jelent. Soha ugyanolyan közel, mint voltam magához, már nem lehetek. Milyen jó volna, ha ezt komolyan venné – hiszen mondtam ezt már sokszor –, ma, amikor még tudom szeretni, amikor még itt vagyok. – Az, hogy én nem haragszom soká, és intézem tovább a dolgaimat, nem jelenti azt, hogy rendbe jött minden. Lehet, hogy nagyon fiatal maga még ahhoz, hogy házasember legyen, lehet, hogy mindig nyűgnek fogja érezni a családját – nem tudom. Én nem bírom már sokáig hallani újra és újra, hogy teher vagyok gyerekemmel együtt, hogy magának milyen jó dolga lehetne, ha mi nem volnánk, hogy nem tud dolgozni miattunk. Nem tudja elképzelni, hogy megalázás ez az én számomra? Nem érez maga, nem látja, hogy én is adok, nemcsak maga? Igaz, hogy amit én adok, azt nem lehet beírni a háztartási könyvbe – tehát nem is számít, úgy látszik. Hogy magának én mennyit érek, mennyire vagyok fontos, azt nem én és a cselekedeteim döntik el, hanem maga. Én úgy látom, vagyis nem is csak látom, hiszen nyíltan mondja, hogy csak malomkötő vagyok az életén. Hiszen így is jól van. Én még próbálok egy kis ideig élni magával. Én tudniillik azt hiszem, hogy ha elmegyek majd, nem lesz boldog nélkülünk, és akkor rájön arra, hogy nem ártottam – ha ugyan nem használtam – magának. Az is lehet, hogy nem szeret már, és nem is igaz, hogy nem akar elválni, csak azt hiszi, hogy én szenvednék. Nem, Lőrinc, így élni együtt sokkal nagyobb kín, mint egyedül lenni. Az is lehet, hogy mielőtt elmennék, meghalok. Ahogy én érzem, sok erőm nincs. Nehogy most mosolyogjon, és szentimentálisnak higgyen. Nem akarok meghalni, hanem egyszerűen csak azt hiszem, hogy betegebb vagyok, mint ahogy maguk hiszik. Szegény kis gyerekem, vele mi lenne? Nem elég nagy baja az még, hogy lánynak született, még anya nélkül is nőjön fel? Sok volna. Talán ha elmegyek, majd több erőm lesz, mert akkor már nem fogok búsulni, hanem megpróbálok majd élni azért a kis pocokért, akinek a születéséért egyedül én vagyok felelős. Talán sikerül. Magára nem fogok haragudni, ettől megóvja az, hogy hiszek a tehetségében. Hiszen ha ez nem volna, én már rég nem volnék itt. A tehetsége az egyetlen mentsége. Tehetsége ha nem volna, akkor egyformák volnánk, s nekem ugyanannyi jogom volna az élethez, mint magának, és nem követelhetne a maga számára semmivel se többet az élettől. Így én is azt hiszem, hogy többhöz van joga, mint nekem, habár azon már sokat gondolkoztam, hogy nem ér-e többet, ha tehetségtelen valaki, de tud élni. Maga nem tud, mert hiszen sokszor, mikor engem búsít, maga is kínlódik. –

36.

Kedvesem,

látja, végre ki merte maga is mondani a válást. Nem gondolja, hogy ezt már előbb kellett volna? Nem volt kár élni egymás mellett így? Megérdemeltem én azt a sok-sok szidást, amit magából csakis a szeretetlensége irántam váltott ki? Erről pedig én igazán nem tehetek. Az én lelkiismeretem teljesen nyugodt. Ami az én kevés kis erőmtől tellett, azt én becsületesen megtettem. Lehet, hogy ez kevés volt magának, hiszen az, hogy én gyenge vagyok, nem teszi a cselekedeteimet hasznosabbá vagy nagyobbá. Nem vádolom magát, gyermekének se fogom. Inkább azt szeretném, ha a válásunk papa, a család és az emberek előtt nem lenne csúnya. Higgye el, ezt se magam miatt akarom. Próbálja belátni – talán majd ha külön leszünk, belátja végre –, hogy nem vagyok az ellensége, és javát akarom. A gyerektartásért magának kell pénzt felajánlania. Ezt én el is fogom fogadni addig, míg tudok annyit keresni, hogy magam tarthassam el. Higgye el, ez lesz életem egyik legnagyobb öröme, hogy ezt elérem. Énrám az első perctől kezdve egy krajcárt se kérek. A Tátrába elmegyek még a maga pénzén, de ezt már igyekezni fogok magának megtéríteni. Mától kezdve, amit költ rám, nagyon-nagyon igyekszem majd visszajuttatni. Maga tudja, hogy nekem mindig nagyon rémes volt, hogy eltartott. Azt már nem tudom, hogy valaha is vissza tudnám adni magának, de hogy nagyon szeretném, azt elhiheti. Különben ez mind nem fontos most, és részletkérdés. Azt kérem, hogy beszéljünk erről együtt nagyon komolyan, hogy én az életem be tudjam mielőbb rendezni. Remélem, nem veszi játéknak ezt a dolgot. A gyerek miatt ne aggódjon, mert egészen rendesen fogom tudni nevelni. Egész este és már nagyon hosszú idő óta gondolkozom a váláson, hisz tudja, de nem mertem maga miatt egyedül elhatározni magam. Legyen erős, Lőrinc, ne engedje magát a pillanat hatásától befolyásolni, és tartson ki amellett, hogy válni akar, hisz magára nézve károsnak érzi az együttélésünk. Lekötni én sohase akartam magát, sőt azt képzeltem, hogy mint oly sok más művészember felesége tette előttem, én is tudom segíteni az uram a munkájában. Magának a megkötöttség nem való, én pedig nem bírom el, hogy ne tudjak használni, hogy ne nélkülözhetetlen valakije legyek annak, akivel együtt élek, hanem tehernek érezzen. Ugye, mindkettőnkről van szó mindig? Megpróbálja majd újra valakivel, vagy él egyedül, talán jobb lesz. Én is igyekszem majd lehetőleg jól élni. Mi pedig jó barátok leszünk, sőt talán még jobbak, mint így, ugye?

Klára

37.

Kedvesem. A mai nap eltelt valahogy. Mikor maga elutazott, felmentem a szobámba, és kifeküdtem. Tizenkettőre a rendelőbe mentem és onnan vissza. Ebédre Vágék áthívattak magukhoz. Vágot ágyba küldték ma az orvosok. Amikor majd felkel, fogok az ebédlőben étkezni, addig náluk. Ebéd után rögtön átjöttem és feküdtem, sőt aludtam is. Ez az álom nagyon nem volt jótékony, mert bár majdnem egész du. szundikáltam, nagyon fáradt vagyok. A szívem is rossz, szemem körül mély karikákkal. Majdnem rosszabbul érzem ma magam, mint otthon. Lehet, hogy ehhez ma a maga elutazása juttatott, mert mégis izgatott egy kicsit az, hogy itt maradok egyedül. Hiszen tudja? Oly kíváncsian várom már, mit ír a gyerekről. Remélem, hogy őszintén fog írni, hogy elhihetek mindent, amit ír. Mi újság otthon? Milyen jó is volna azt a kis kölköt látni. Holnap már megy maga a szerkesztőségbe. Istenem, én pedig itt fogyasztom a pénzt. Higgye el, ha meg tudnék tényleg gyógyulni, igazán megérné. Itt olyan rémesnek látom a betegségem. Hatkor bejött két orvos (az új cseh bemutatkozott). Kérdezték, hogy vagyok, mondtam nekik, hogy jól. Erre megkérdezték a lázam, és csodálkoztak, hogy még van pár tized. Utálom magam. Igazán pontosan meg akarok mindent tartani, amit mond az orvos, hogy egészséges lehessek. Ma este megmosom a hajam, nem maradok vacsora után odaát. Nem akarom zavarni őket most, hogy fekszik a diri. Különben legszívesebben máris ágyba bújnék. Ugye, szívem, ír hamar, hogy tudjak minél előbb a gyerekemről. Holnap majd írok még ehhez a levélhez, s csak azután adom fel. Elég aprón írtam; bírja olvasni? Isten vele

924. ápr. 3. du. ½ 7

Klára

Tegnap este bizony 10 óra után jöttem haza Vágéktól. (4 du.)

Nem tudtam írni tegnap, ezért csak ma folytatom. Anica nagyon kedves hozzám, sokszor jön át értem sétálni vinni. Bizalmasan elmondott sok mindent az életéből. Tegnap még náluk ettem. Lehet, hogy ma már az ebédlőben fogok. Attól függ, felkel-e Vág ma. Tegnap délben és este is zene volt az ebédlőben. Pontosan betartok mindent, és megeszek mindent, amit hoznak. Napközben még tudnék is néha enni. Olyan kíváncsi vagyok az első mérésre. Nemsokára hordják szét a leveleket, kíváncsi vagyok, jön-e már hír Pestről. Majdnem egy egész hét elmúlt már anélkül, hogy tudnék valamit a gyerekemről. Cipőt ne felejtsen el venni neki, szívem. Nyolcadikán már egyéves, és én nem vagyok ott az első születésnapján. Ma viszik ki a Mancihoz? Manci írjon nekem nagyon gyakran. A naplót is vezesse ő rendszeresen, hogy minden új dolog benne legyen. Ha nem lett meg a görcs elleni orvosság receptje, akkor a csukamájolajat kell neki rögtön megcsináltatni és 3 hónapon keresztül naponta háromszor kávéskanálnyit beadni. Tegnap szép idő volt, különösen délelőtt. Erősen sütött a nap. Ma be van borulva, nem esik, de barátságtalan az idő. Ennek dacára egész szépen látszanak a hegyek. Még ugyanabban a szobában lakom. Anica adott egy kötött kabátot, és most két kötött kabátban fekszem kint, mert a bundáért kár bizony. Kellett volna valami plédet is hoznom magammal. Most az ágy pokrócát használom, amit nem volna szabad tulajdonképp. Most is kint fekszem már, délelőtt 10 óra van, és itt írok. A maga által választott könyvek közül már kettőt kiolvastam, most a harmadikat olvasom. Abbahagyom az írást, mert meg akarom nézni a postát, azután folytatom. Julcsa néni levelét megkaptam ma. Köszönöm neki, hogy írt, kezét csókolom. Nem is tudom elhinni, hogy hívott engem az a kis kölök. De nagyon szeretném látni. Ugye, nagyon édes; örült magának, mikor meglátta? Írjanak róla sokat, mindent, amit csinál. – Ma megmondtam az orvosnak, hogy a szívem nagyon ver folyton. Azt mondta, hogy ez azért van, mert nagyon magasan vagyunk. Meg kell szoknom az éghajlatot. Ma nagyon fázom. Olyan nedvesen hideg az idő. Írja majd meg, mikor kapta meg ezt a levelem, most délben adom fel, hogy tudjuk, mennyi idő alatt ér oda. (5-e van ma.) Mit csinál egész nap? Tud valamit dolgozni? Milyen volt a főpróba? Ma van a bemutató, kíváncsi vagyok, milyen siker lesz, mit írnak a lapok. Mindenről pontosan be kell számolnia. Nagyon sajnálom, hogy a kis Gyurit nem hoztam magammal. Ha az orvosa megfelelőnek tartaná az ő számára ezt a levegőt, s én a májust is itt töltöm, maga húsvétkor felhozhatná magával. Gyurival már nincs sok baj, idegen helyen ő különben is jó, és papának se kerülne ez nagyon sokba itt velem. Beszéljék meg. Én örülnék neki, s nagyon szívesen vigyáznék rá. Két nap óta egészen simán fésülködöm. Fénykép nincs még? Most már Isten vele, megyek a rendelőbe, feladom a levelet, és aztán ebédelünk is már. Juj de hideg van itt. Ott milyen idők járnak mostanában? Kicsi gyerekem csókolja meg helyettem sokszor. Simon nincs még Pesten?

Szervusz, Lőrinc

Klára

924. ápr. 5. délben

[Szabó Lőrinc kézírásával:] érk. 7-én du.

38.

Kedves Klára,

– nincs tisztességes levélpapír. Nem baj!

*

Este, mikor megjöttem, aludtak. Julcsa néni kinézett: maga az, Lőrinc? – Igen. – És: maga így meg úgy. – És: a kislány nagyszerűen viselkedett, csak ma (azazhogy tegnap, csütörtökön) fázott meg egy kicsit. Tüsszög. Nem komoly. (– Nem is lett komoly, mára elmúlt; reggel volt 37,9 láza, délutánra semmi, úgyhogy kimehetett sétálni.)

Ez a gyerek nem ismert meg! Meghíztam talán? (Mindenki azt mondja, hogy ez a két nap is nagyon jót tett.) A villanyfényre felébredt az ágyában, beszélgetett, motyorékolt, de nem ismert rám. Csak reggel, amikor a konyhában a székében ült, odakötözve egy összesodort pelenkával. Hű, hogy kurjongatott, rúgkapált! Fel kellett venni és lovagoltatni. Mostanában az lett a szokása, hogy hússzor is elkiabálja: ná, ná, ná, ná, ná! – ha ölbe kéredzkedik. Jól bántak vele, és nagyon szép, víg. Úgy aludt a nagy csöndes éjszakában, mint a bunda.

Júlia, mint megtudtam, volt itt egyszer; a gyerek már aludt. Manciékat holnapra várom, de a kicsit nem adom ki nekik, talán – csak kedden. Julcsa néni úgyis csak a jövő csütörtökön indul Bécsbe. Ha nagyon akarják, elviszik, de én jobb szeretném, ha várnánk néhány napot. Most ugyanis kicsit hűvösebb az idő, mint eddig volt. Nappal 8-10 fok. Ma délután (a kislány meghűlése miatt) a kályhának is megmutattuk a szenet meg a fát. Ez, mint kiderült, később feleslegesnek mutatkozott, mert még sétálni is elmehetett a pötty.

Egyébként levágtam a haját is neki. Csak elöl, mert folyton a szemébe lógott, és a füle táján. Most nagyon jól néz ki, épp emiatt. Gömbölyű! És hogy örült, mikor meghopphoppoltattam!

*

Tegnap ötnegyed órát kellett Poprádon várni a prága-kassai gyorsra. Kellemetlen volt, képzelheti. De most nem késtük le Kassán a csatlakozást; azonnal átszálltam (másképp ott kellett volna leácsorogni az ötnegyed órát) és – haza! Jól, kényelmesen utaztunk. III. osztály: nagyszerű, tiszta!

Miskolctól kezdve aludtam. Egy csomó ember szállt fel, egy fiatal házaspár meg egy öreg bácsi rokonuk. Az öregúr folyton az üdítő álomról beszélt, hogy ő milyen jól fog mindjárt horkolni, és… és végül én is elaludtam. Akkor ébredtem fel, mikor a Keletin megállt a vonat; álmosan cihelődtem fel, fáradtan, s úgy imbolyogtam a lármás pesti fényben, mint a cserebogár a lámpák körül. És aztán jól aludtam. Ennivaló volt bőven: egész biztos, hogy a konyhában dupla útravalót készíttetett a lány tévedésből. Nem haragszom érte. Két narancsomat (az is volt a csomagban) a határon megtalálták, és megétették velem.

*

Ma nem voltam még a szerkesztőségben. Holnap se megyek fel dolgozni, sőt lehet, hogy elvakációzom a hátralévő időt egészen. Még nem döntöttem, hétfőig gondolkozom. Ha szép idő volna – már nem kellene gondolkozni.

De azért benéztem a kiadóba. Ott épp elkészítették az Ambrus–Szabó L.–Zilahy-díszkirakatot, és fényképet kértek tőlem is. Nincs. Végre szereztek egyet, jót és szépet, a Hármaskönyv fényképészétől. Előfizettem Hajnalkának (és Dienesnének, aki megkért rá) a Pesti Napló-ra. Három hónap, 20% engedménnyel 72-72 000 K! Sok!

A Kaiser-bemutatót egy héttel elhalasztották. Erről már útközben értesültem az újságból. (Meghalt Bayros, az a híres illusztrátor, aki az Erato rajzait készítette, 55 éves korában.)

Találkoztam délben Az Est-nél, ahová épp fel akartam nézni, Tóthtal és Mikessel. Röviden elmondtam mindent. (A sál itt van.) Sárközinek is megadtam a maga címét, de az azt mondja, hogy nem tud egy sornál hosszabb levelet írni.

Itthon várt egy hosszabb levél Kardos Palitól, aki névnapunkra írt. Ma meg Simontól érkezett írás, szintén névnapi alkalomból. A maga levelét feladtam neki. Simon címe: Jean Georges Simon – artiste peintre – Paris XI. – 97. rue St. Maur. Nem jön, nem jöhet az a fiú most haza, nem is szabad hívni. Nincs pénze és ideje rá, pedig nagyon szeretne.

Az újságban már régóta folyik egy szenzációs gyilkosság nyomozásának napi riportja. Hármat elküldök, abból mindent megtud. – És máskor is küldök híradót, ilyesmit is, különösen ha érdemesebb valami akad.

*

A nagytakarítással készen vannak. Anna kapott 10 000 K-t.

*

Írja meg néhányszor, mikori keletű levelemet mikor kapja meg. Én is…

*

Olvasson, feküdjön, egyen és hízzon szorgalmasan és kitartóan. Vágéknak üdvözlet, pár nap múlva oda is írok.

Ne sírjon!! Hopphopp! Nevetni, mint a kislány!…

Sokszor csókolja

Lőrinc

39.

Hát, Klárika, elment a gyerek. Becsomagoltuk őt is, a holmiját is, sok zajjal-bajjal, és elvitte a Manci néni. Az Anna néni pedig megsiratta. Egész vörös volt szegénynek az orra meg a szeme a sírástól.

Manci délben bejött (szombaton), és előszedtük a takarókat, fehérneműt, mindent. Még a Jancsit is. Én átmentem a Zsoldos Jánosért, az hozott egy kéziszekeret, és ¾ 4-kor elindultunk. Késő! Nagyon kellett sietni, mert hiszen az ágyat, a kocsit és a gyerekszéket fel kellett adni gyorsárunak. Hozzá még Zoli nem jöhetett valami udvari próba (?) miatt, s egyedül voltunk.

A kislányt becsomagoltuk a barna plédbe, ráadtuk a fehér kabátot, a sapkát, és konflisba ültünk. Közben Mancinek eszébe jutott, hogy ½ 5-kor megy a vonat, nem 5-kor, mint előbb mondotta. Már azt hittem, külön megy ki a feladott csomag meg a gyerek Ligetre; Zsoldos is nehezen bírta a kocsit (beteg az az ember, a teher nem volt nagy) – és 10 perc volt már csak hátra az indulásig, mire ő is kiért.

Most aztán a feladás. A címező. A mázsáló! A vényező!! A pénztáros!!! Sorba kellett borravalózni mindet, hogy még feladják a 3 darabot a ½ 5-ös vonatra. Végre elment minden, én pedig rohantam vissza a pályaudvar másik végébe a váróterembe, ahol a kézicsomagokkal Manci várakozott. Négy perc.

Épp hogy beülhetett. Én nem mehettem ki Ligetre, mert találkozóm van 7-kor Az Est-nél, s délután még azt hittem, hogy Zoli is segít a nagy hurcolkodásban. Manci félt, hogy az I. osztályból leszállítják, mert nincs jegye csak II. osztályra szóló, és nem akarta elhinni, hogy dupla pénzért fenn maradhat (6400! K). Egy néni, aki ugyanoda való, rögtön minden segítséget megígért a leszállásnál. Mancinak adtam 100 000 koronát, fogadjon hordárt vagy egy fiút, és vitesse haza a kézipoggyászt. A többit, a kiváltást bízza Zolira. (Zolival persze csak ½ 6-kor találkoztam otthon. Ő ½ 7-kor megy ki, már el is ment.) Zsoldosnak pedig adtam 25 000 K-t, amitől majd hanyatt esett.

Hát ez volt a váz, a történések kerete.

A gyereket azonban nem lehet leírni. Hogy tud ez örülni, visongani! A kocsiban hogy bámult, a Tisza Kálmán téren hogy integetett az ott futballozó csibésznövendékeknek! A váróteremben is rendesen viselkedett, a vagonban azonban már álmosnak látszott. De a nyílt pályán biztosan újra meresztgette a szemét a sok forgó, szaladó, furcsa csodára.

Mikor hazajöttem, Anna még mindig szipogott. A kis Ilonka, aki délután segédkezett, már elment. – Jaj, még elfelejtem megírni a legfontosabbat: végleges távozása előtt a kis Klári a Julcsa nénitől áldást, puszit, keresztvetést és szenteltvizet is kapott! Az ám! És: „Jézus nevében járj szerencsével!” – Ezek után a legjobb remények tölthetik el keresztény katolikus keblünket.

– Rém fáradt vagyok. A sok szaladgálásba és csomagcipelésbe belezsibbadt a kezem-lábam.

– És magával mi van? Én a legjobb híreket terjesztem a maga kedélyállapotáról, s szeretném, ha a valóság nem cáfolna rám. Mit evett tegnapelőtt és tegnap és ma? Igen, egész jó gondolat: írja meg a menüt, délben és este. Nem foglal sok helyet a papíron, s engem igazán érdekel. Vágékkal van együtt? Voltak valahol? Ne nagyon menjen, ha lehetne is. Mit olvasott? A hőmérő?

Látja, igazán szorgalmas vagyok. Tegnap írtam, mert megérkeztem, és ma is írok. Pedig ezt nem ígértem meg. De hát nem akartam halogatni a kislány utazásáról szóló tudósítást.

Hétfőn valószínűleg bemegyek Az Est-hez. Valószínűleg, mert az idő is valószínűleg ronda marad. Igaz, hogy ma nem esett. (Klárikát is ezért engedtük el ma; hétfőn, kedden ki tudja, nem ázott volna-e agyon a matrac?)

Most már maga is írhat. Ha keveset ír, vegyen levlapot (nem képeset, hanem olyat, mint amilyet békében lehetett kapni 5 fillérért). Most azt hiszem, 50 f az ára.

Szeretettel csókolja, és jókedvet kíván

Lőrinc

40.

Kedves Klárika!

Itt vagyok a Gellért-szállóban; a szabónak fizettem 500 000 K-t (565-öt), és feljöttem ide az első emeletre, ahol a foyer fölött körben és jobbra néhány nagy nyílt teremben – hiszen tudja – afféle five o’ clock tea (vagy kávé) van. – Zene szól, ronda – és emberek, nők, sok kokott, rondák, pedig szépek (tudom, mit gondol az én „szép”-eimről!) –, aztán fény és füst. De nem törődök semmivel, egy sarokban ülök, olvasok; az aktatáskába még otthon beraktam néhány könyvet, és a készlet még tart. ½ 4-kor jöttem ide, és most 7 óra van. E levél után megyek a Centrálba, hogy Pádinak átadjam az Annus által már nagyon sürgetett sált. –

Tegnap kint voltam a gyereknél. Manci mesélte:

– Tudja, ez a gyerek!… Nagyon félt a lakástól, nem akart az ágyra ülni az istennek sem, meg a díványra se tehettem le, mikor szombat este megjöttünk. Egyúttal azonban szörnyen érdeklődött minden iránt; különösen a lámpa üvegdísze tetszett neki, amely ragyogott a villanykörte fényében, megmarkolta, majdhogy le nem tépte. Amikor aztán egy negyedóra múlva megjött az ágya, azt megismerte és beleült. Máshova nem! Zolit papának szólította, és egyáltalán nagyon hangos volt. Irtóztató sokat rikkantgatott, fáj tőle szinte a fejem. Elaludt, rendesen, de reggel korán ébredt, ½ 6-kor, amikor mi felkeltünk. Először nagyon félt az ablakon át behangzó madárcsicsergéstől. Ilyet még sose hallott.

Engem, mikor bementem, még nagykabátban, megismert, és rögtön hozzám nyújtózott. Hogy örült! (De Mancinál is szívesen van.)

Elmentünk sétálni. Először a kertbe. Ott tyúkok voltak. Mondtuk neki: Nézd, Klárika, pipi! – És ő visszamondta: pipi, és folytatta, gesztikulálva, kipirulva, kihajolva a kocsiból: pipi, pipi, dádá, hobloga bogya bogya! Sétáltunk vagy másfél órát, a jó erős levegőn hamar elaludt, s csak akkor ébredt fel, mikor már mennem kellett a vasútra. Siettem, készültem, hogy ne lásson meg, és ne sírjon… De mindezt ám nem azért írom meg, hogy maga kezdjen pityeregni, hanem azért, hogy informálva legyen a gyerekről, és jobban el tudja képzelni onnan a hegyek aljából a kislány mostani élete sorát!

*

Spenglert olvastam most rendszeresen, és végig fogom olvasni az egészet. Kísértetiesen hasonlít igen sok helyen az én érzéseimhez és gondolataimhoz. Különösen mikor a városról és a földről ír – lásd az „Átkozd meg a várost és menekülj!” című cikkelyt. Most már jobban értem, és még többre értékelem ezeket a verseimet.

*

E levélhez teszek két képet. Czellár hozta; rendeltem még ötöt-ötöt mindegyikből. Más kettőt legközelebb adok postára; nem akarom, hogy esetleg mind a négy elvesszen egyszerre.

Elküldtem egy külön levélben az Oreskovicsné-féle gyilkosságról szóló riportokat. Hármat eddig. Még egy van. Érdekelheti. Írjon!

Sokszor csókolja

Lőrinc

Este ma, 7-én du. megjött 5-én délben feladott levele. Hamar!

Emy itt volt, nem találkoztunk. Piskótát hozott a kislánynak. Holnapután jön.

41.

Igen tisztelt Lőrinc úr! (Kedves Klára!)

Örömmel tudatom önnel, hogy ezen a héten rekordot értem el hízás terén. Két és fél kilót híztam. Az orvos is megdicsért, Vágék is nagyon örülnek, én pedig a bőrömből majdhogy ki nem bújok. Anica egész héten mondogatta, hogy nem lesz két kiló se. Én pedig azt váltig, hogy nagyon akarom, nagyon akarom. És lám, csak akarni kell! Jobban is nézek ki, hanem azért még mindig zsokésúlyom van. 50 és ½ kg. No, mire maga jön, már egészen szép asszony lesz belőlem. No, akkor azután jaj a maga szegény fejének. Ma du. érkezik meg a sokat emlegetett Steinfest dr. Az is velünk lesz most, azt hiszem. Anicát ma nagy zavarba hoztam az ura előtt. Tudniillik Anicának én egyszer megmondtam, hogy maga írt hozzá egy verset (ezt ő sejtette különben), ma ebéd közben céloztam rá, nem gondolva arra, hogy Vág nem tudja. Anicának még a nyaka is vörös lett, de nem árulta el az urának, hogy melyik az a vers. Vág persze nevetett. Látja, „csak egy férj tud ilyen marha lenni”. A feleség (én), ugye, rögtön kitaláltam, hogy van itt valami bibi a vers és a nő körül? Vigyázni, vigyázni! Egészséges leszek! Különben ha majd itt lesz, mesélek sok mindent, ami fogja érdekelni, azt hiszem. – Ma egyéves a gyerekünk. Remélem, nem felejtette el? Szívem, csókolja-e helyettem is ma? Úgy vágyom egy csókja után annak a drága kis pocoknak. Itt ha nézem a Hekszit, mikor fiait nyalogatja, eteti, majd meghasad a szívem. Milyen jó is neki, gondolom. Anica most küldött fel 2 db krémes lepényt az uzsonnámhoz. Délben Vág mondta neki. Most költöztem át az Európába, I. em. 215. Délre néző szoba, szép balkonnal, de sokkal kevesebb kényelemmel a szobában. Például nincs fésülködőasztal, tehát tükör csak a falon van egy darabka. Persze én nem hoztam magammal. Azért nem baj, egészen jól van így. Viszont van vízvezeték a szobában, ami odaát nem volt. Sándor bácsinak – egy nagy melák szolga –, aki naponta ötször legalább bejött hozzám betakargatni, és nagyon kedves volt, adtam 10 K-t. Vágék Mancijának is hétfőn adtam ugyanennyit. Ma vettem harisnyakötő gumit és csokoládét, 11 K. Szóval körülbelül a felét költöttem el annak, amit nálam hagyott. – Reinitz címét írja meg. Különben egyáltalán írjon, mert nagyon unalmas itt. Ha ír Anicának, nehogy írjon azokról, amiket én elmondogatok magának. Képzelje, még nem manikűröztettem eddig, hogy spóroljak, de most már muszáj lesz. Van-e mérgelődés azért, hogy Az Est-kirakatban maga mindjárt az első héten van kitéve? Hall erről valamit? Minden pletykát meg kell írni, Lőrinc. A Fészekbe is el kellene magának menni és befizetni, ugye? Julcsa néninek mondja meg, hogy híztam, és meséljen egy kicsit neki rólam. Mondja, hogy azért nem írok neki külön, mert nagyon drága a bélyeg. Tegnap tanultam egy kicsit németül. Egyedül rossz. Különben mindenféleképp rossz. A gyerekem után vágyom, öleli

Klára

42.

Kedves Klári,

nem tudom, írtam-e már, hogy első, szombaton délben feladott levelét hétfőn du. megkaptam. Azóta nem jött másik.

Mint látja, szereztem Az Est-től újra levélpapírt.

Egyebet most úgyse lehet szerezni, csinálni. Az egész üzem stillgelegt, sztrájk van, az egész városban hétfő dél óta nincs lap. A sztrájkot bérmozgalom idézte elő, épp nálunk, déli 12-kor. Gondolhatja, milyen izgalom! Rögtön tárgyalások a többi lappal, mert a munkaadók kartellban vannak, s szerződésszegés címén minden lap kizárta összes munkásait. A szakszervezet a munkások ellen foglalt állást (kedden a Népszava se jelent meg), mert a „harcmodort” a vezetőség helytelenítette, erre a vezetőséget leszavazták háromszor is, és most nagyon elmérgesedett, még jobban kiterjedt az ügy. Mára a Népszava is a sztrájkolók mellé állt, a tárgyalások teljesen befagytak – azt se lehet tudni, akár egy hét múlva lesz-e lap. Viszont húsvét előtt lévén – óriási veszteségek (hirdetés) kényszerével állnak szemben a kiadók, az éhséggel a nyomdászok, úgyhogy talán holnaputánra összebékülhetnek… Fene tudja, fene bánja… Milyen jó, hogy hétfőn bementem a laphoz: most nem kell a magam vakációját vakációznom!

Tegnapelőtt itt volt Júlia és Emy. Együtt jöttek gratulálni a kicsinek. Én nem voltam itthon, s csak pár sor írásból és ajándékokból láttam ittjártukat. Emy piskótát hozott, Júlia pedig egy olyan fura babát, amelynek a szerkezete a régi Jancsiét utánozza, de selyemmel van tarkabarkán bebugyolálva, és csak úgy csörög-zörög a sok csörgettyűtől. Nagyon szép baba.

Kedden kivittem Rákosligetre az ajándékokat. Sárközinek is szóltam, csatlakozott a kiránduláshoz. Ott kint minden rendben van, a gyerek nagyon jól néz ki, sokat eszik, és – ami legjobban mutatja új helyzete megfelelő voltát – rengeteget alszik. A babának roppantul megörült, a piskótából engem is, a bácsit is visszakínálta. Nagyon rossz és lármás egyébként, és Mancit, aki különben sem olyan egészen ügyes gyerekdolgokban, mint maga – szegénykét nagyon kifárasztja, épp ügyetlensége miatt.

Julcsa néni holnap reggel megy Bécsbe, onnan máshová – 24-én lesz itthon, vagy tán kevéssel előbb. Most vett tőlem érzékeny búcsút, és csókolja magát. Megy feladni egy levelet, mert holnapután itt újra drágul a posta. (Vidékre 1500, magához 3000 K lesz.) – A gyereknek megcsináltattam új recept alapján, a görcsellenit; csukamájolajat majd akkor szed, ha ezt az üveget beszedegette.

Ma este Gráffal fogok vacsorázni. Hozzájuk megyek fel ½ 8-ra, de remélem, továbbmegyünk, mert az öreggel szeretnék egy afféle agglegényes vacsorát és estét eltölteni. Nővére a jövő hét elején indul B. Földvárra, ő pedig holnapután Olaszországba két hétre pihenni.

Az Asszonyáldozat bemutatóját pénteken este tartják. Főpróba – nem tudom, lesz-e. Nincs újság, úgyse írnak róla. (Elég rosszkor jött e tekintetben a sztrájk.) Utólag bizonyosan lesz valami rekapituláció, de valószínűleg egész kurtán. Baj, baj. Kaiser nem jön, táviratozott.

Két fényképet már elküldtem. Most elküldöm a másik kettőt. Homályosak, de többet érnek a semminél.

A kis Gyuri felvitelét elmondtam Mikesnek. Először hallani sem akart róla. Ma aztán, magától, beszélni kezdett róla, hogy jó volna, csak pontosan szeretné tudni a költségeket is… 1000 szokolt rászánhatna még. – Ezért kérem, amikor az első számlát megkapja az első hét végén (vagy szombaton?), írja fel a tételeket. És tudakolja meg, mibe kerülne a gyerek panziója. Szoba, azt hiszem, ugyanannyi lenne, azazhogy egy ágyneművel több, mert a kiskölök elalhatna a díványon. Írjon arról is, hogy milyen ruhát célszerű beszerezni vagy vinni neki. És okvetlen tegye szóvá a dolgot az orvos előtt – hátha neki még nem jó az az éles levegő? (Az idő erre állandóan borús, esős, hideg.)

Vettem hitelbe egy hatkötetes magyar Shakespeare-t. Szörnyű volt, hogy eddig hiányzott. Ha hazajön, megint lesz mit olvasni. Megjelent a Jean Christophe III. és IX–X. kötete; ezeket holnap átviszem Bözsiéknek.

Lehet, hogy holnap vagy holnapután de. lesz mégis főpróba. Azt hiszem, ott lehetek, hiszen nincs újság és rabság. Emyékhez is fel akarok szaladni beszámolni.

No, mi van még?

Az Anna rettenetesen reklamálja a gyereket! Látja!! Jó öregasszony ez. Azt, ugye, megírtam, hogy sírt, mikor elvitték?

Nincs pénzem, persze hogy nincs. És nem tudok szerezni. Az irodalmi rovat is szünetel. Mikes beszüntette három nap óta a fogadásokat és a vásárlást. Különben sem írtam semmit, csak tervezgetek.

Tegnap még beteg is voltam. Az influenza maradványaként az arc-, helyesebben pofacsontom (a jobb) rémesen fájt, sajgott; zúgott tőle a fejem, fülem, a két fél fogsorom. Este aztán jött a meleg bor, a lefekvés, a gőzölés és az aszpirin, és sokat segített. Nem múlt el, de nem fáj. Csak az volt a rossz, hogy 9 órakor bejött, betolakodott az a mulya dr. Molnár, és azzal kellett beszélgetnem. Én az ágyban, izzadva, ő a széken. De ő is izzadott a kíntól, hogy mit mondjon.

Várom már újabb levelét.

Ma elküldöm az utolsó Oreskovicsnét is egy külön levélben.

Annus megkapta a sált, nagyon örül neki.

Voltam Budán, ott is beszámoltam magáról. Isten vele. Csókolja

Lőrinc

43.

Kedvesem, örülök, hogy a gyerek útjáról értesített mindjárt – köszönöm. Remélem, nem lesz baja Mancinál. Ma nagyon-nagyon rossz kedvem van. Borzasztó szentimentális hangulatban vagyok. Egész délelőtt lógott az eső, ebéd alatt jól esett, most sár van, de különben tűrhető. Fekszem kint, mint rendesen. Olvastam mostanáig, négy óra van most. Aludni nem tudok, az olvasás is elég már, fáj a fejem – tehát írok. Köszönöm, hogy témát adott az íráshoz. Tényleg, mi beszélnivalónk is volna azon kívül, hogy mit eszem délben, mit este? Egészen jó gondolat. Tegnap este volt: karfiol vajjal, disznóhús borsóval, narancs, fekete. Ma délben: krumplipüréleves, savanyú tojás, marhasült, spenót, krumpli, túrós lepény, narancs, fekete. Próbálok karikát fújni, de nem tudok. Rettenetesen undorodom, állandóan mosdom és kölnivizezem magam. Sehol se érzem jól magam, csak Vágék lakásában. Most nagyon szeretnék veszekedni magával. Annyi minden jut az eszembe. Ha ilyen ideges maradok, nem megy majd a hízás jól. Babits nem dühös azért a kis hírért, hogy megint mint fordítót emelték ki? Nagyon örültem az újságlapnak. Odaadtam Anikáéknak, most ők élvezik. Mindig küldhetne egy-egy oldalt. Sárközi gyerekverse még nem jött? Ha Mancihoz kimegy, kérje meg nevemben, hogy ültesse sokat a kiskölköt. Manci fogadja segítségül a Szeredynét, mert nem fogja győzni a munkát. Kicsit izgulok, hogy hogy ment ki Manci a gyerekkel egyedül. Hogy is merte kiengedni? Manci gyakorlatlan is még, de meg különben is. Ma írtam a papának és az Emminek is. – Mit csinál egész nap? A levelei nagyon furcsák. Van benne minden: jó híradás, szórakoztató – maga meg is lehet elégedve velük –, csak egy nincs bennük!… – Megint szamárság, hogy erről írok, de nem tudok nem őszinte lenni. Ha elhallgatom, az is hazugság. Hogy utálom azt az igazi hideg férfi mivoltát! Úgy látom, ahogy lerázza, összecsapja a levélírást. Nem lehet nem írni, mert az nem illene, és tudja, hogy idegesítene vele, ez pedig árt a hízásnak, a hízás pedig pénzbe kerül – a maga pénzébe. Ó, Lőrinc, milyen rossz látni, hogy más férj hogy bánik az asszonyával. Rossznak kell lennem igazán? Így unalmas maguknak a nő. Ez egy állandó biztonság, ami nem izgat. Csakhogy nekem is unalmas ám, én is vágyom valamire, amit nem kaptam még meg. Sohase tudja egy férfi se, maga se (de sokszor még a nő maga se), hogy mi van bennünk szelíd(?), jó(?) nőkben, akik tudunk hallgatni soká, évekig. Én érzem magamban, hogy valami lesz velem, mert már telítve vagyok elkeseredéssel. Nekem is jár az élettől valami. Lehet, hogy őrültséget fogok elkövetni egy meggondolatlan percben, mit tudom én ma? Így valahogy nincs jól. Sok mindenen gondolkoztam most, hogy egyedül vagyok. Túlságosan sokszor alázott már meg maga engem. Nem is tudja. Én tudom, ezt egy asszony se tudja elfelejteni. A szerelemtől a gyűlöletig tényleg csak egy kis lépés a távolság. Tudom, ha majd elolvassa a levelem, ki fog nevetni, és viszi a tűzre megint, ismételve, hogy marhaság. Ez a tragédiám. Ami nekem egy élet kínja, magának csak marhaság. De mindegy, semmit se kell csinálni, minden megoldódik, mert a dolgok mindig magukban hordják a kifejlést is. Most mást nem is akarok, mint hízni, gyógyulni. Ehhez legyen erőm. Ha egészséges leszek? Akkor – akkor majd meglátjuk. Most biztosan azt gondolta: „Kinek köszönheti, ha meggyógyul?” Igen, igaza van, magának. Nekem mindent maga ad, de én magának? – semmit. Isten vele

Klára

44.

Kedves Klárika,

pár nap óta nem írtam, hogy egyszerre számoljak be a főpróbáról és a premierről. Tegnap megvolt mindkettő. Újságtalan időben (még ma, szombaton sincs kilátás megegyezésre), a szokásos tolakodó reklámok és hírecskék nélkül, de jó hangulatban. Szó volt arról is, hogy elhalasztják a bemutatót, ahogy a Főv. Operettszínház is elhalasztotta az Apukám premierjét, de ettől Bárdos elállt. És jól tette.

Délelőtt ¼ 11-kor zárt a főpróba. Nagy fejű, nagyképű, buta kritikusok, újságírók. 50-60 ember. A darab nem tetszett. Nem tetszik ezeknek semmi grandiózus, nagyszerű, emberfölötti szenvedély. Oly kicsiny lelkek, mint a sarki kofa vagy a grájzleros – értelmetlenül állnak szemben a naggyal. És azt mondják rá, hogy lehetetlen, hogy buta az, akit elvakít egy szenvedély, egy ilyen Lavalette-féle szenvedély. Aztán a slágvortok: nem színszerű! Nem dráma, hanem epika! Színfalhasogatás! – Holott mindennek az ellenkezője igaz.

Az előadás nagyon jó volt, és érdekes is. Simonyi Mária igen szép, erős, igazi – ó, nagyon igazi színésznő. Hol marad ekkora szenvedés mögött Gombaszögi! Táray is kitűnő, egzaltált. Makláryt ismeri.

Szóval igen gyenge auspiciumok mellett jött el az este. Szerencsére véletlenül aznap megjelent a Magyar Színpad és benne egy kis cikk az Asszonyáldozat-ról. Ezt látta, de elküldöm. Délben még sok jegy volt eladatlan (az emberek nem tudtak a bemutatóról), estére azonban zsúfolt ház lett. (Ugyanakkor a Vígben Lengyel Menyhért Antónia című nagyszabású cigányzenés kabarédarabjának nyilvános esti főpróbája.) Nekem volt egy páholyom (jobb erkély 6. sz.) – kívülem még csak Júlia és Erdélyi József voltak ott, mert nem tudtam értesíteni másokat, Czellárékat például, írókat pedig nem akartam hívni. A földszinten sok ismerős.

Az első felvonás nagyon tetszett, sok kihívás és vastaps. A második, a nagyjelenettel, még jobban – új vastaps. Szóval nagy siker – így mondták a színházi rókák, Marton és mások. Persze ilyen darabnál még így is legfeljebb 15 előadásra lehet számítani, mint a Csodaszarvas-nál.

(Az előbb a Magyar Színpad-nál elfelejtettem megírni a másik szerencsét: az utolsó Színházi Élet korábban készült el a kelleténél, és ezért az is részletesen hozott mindenféle szöveget és képet a darabról. Ha ez nem lett volna!…)

A mai reggeli lapok? A Népszava nagyon megdicsérte a darabot, (sz. á. = Szakasits Árpád). A Szózat (ez is megjelenik, meg A Nép is két nap óta, mert kilépett a főnökegyesületből) – szintén, még jobban. Ellenben a többi lap közös orgánumaként ma megjelentetett Magyar Sajtó tisztességesen levágta, szennynek, blöffnek, vacaknak nevezte az egészet. Ezt a kritikát Marjay Ödön írta, úgy hallottam. Mások szerint Milotay. Úgy látszik, a szélsőségek – a Népszava és a Szózat – megértették a drámát, és kezet fogtak, míg a polgári középutas szellem nem bírta bevenni. Egész biztos, hogy ha lett volna több polgári lap is – mind levágta volna. A kritikákat nem vágtam ki, azazhogy nem vettem meg az újságokat, csak elolvastam a szerkesztőségben – mert nem érdemes elküldeni se a jót, se a rosszat. Hiszen úgyis csak hírek a mai pár oldalas világban!

Ellenben elküldöm a Színházi Élet képeit. A szöveg csupa szamárság, de a képek mutatnak valamit a színészekről. És lerajzolom a színpadot is. [rajz] Bárdosnak épp egy héttel ezelőtt jött egy különös reflektora Berlinből, mellyel egész különleges, éles, sétáló fényköröket és sugarakat lehet vetíteni. Ezzel a géppel nagyon jól operáltak. Rendesen csak „szóró fény” világította meg a színpadot, úgyhogy amit az előbb lerajzoltam, az nem látszott így, tisztán – csak elmosódva, derengve, egyszerre az egész. A függönyök nagyon jól hatottak, fönt belevesztek az állandó árnyékba. És a dialógusoknál, ahol ki kellett emelni a férfit és a nőt (sokszor), „körfénybe” vették őket. Akkor ilyenforma volt a látvány: [rajz és mellette:] Csak annyit lehetett látni a könyvtárszobából, amennyit a fény visszaverődése itt-ott megcsillogtatott. De míg a visszaverődő fényt is nagyrészt elnyelték a sötét függönyök, és pompás élességben állt, mozgott a két figura, akit én semmi módon nem tudok jól iderajzolni. A fényszóró aztán kísérgette is őket.

Ez a fényszóró olyan precízen működik, hogy egy arcot, sőt egy szemet is külön lehet vele ragyogtatni a teljes sötétben. A II. felvonás végén Simonyi lejön a lépcsőn fehér selyemingben, kis piros selyemkendővel, és jobbra megy, ahol zárva találja a férje ajtaját. Mikor fent megjelenik az ajtóban, szórófény fogadja; ahogy jön lassan, a fény egyre erősebben körbefogja, kíséri jobbra; ott benne áll, aztán kissé hátrál, leül (azt suttogja, hogy: várlak!), és mozdulatlan elragadtatásban néz felfelé; a fény egyre szűkül körötte, már csak az alakját önti el, aztán a fél testét, a fejét, aztán csak az arcát – minden sötét –, csak az az arc világít, ragyog – és az a kis sugár is meghal. Függöny. Ehhez mozi kéne, nem tudom lerajzolni. Mindenki el volt ragadtatva ettől a másfél perces fényjátéktól.

*

Mit írhatok még? Lesz-e siker, vagy csak három előadásra van közönség, nem lehet tudni. A premiernek, a leghatározottabban állítják, igen nagy sikere volt. De a zárt főpróba megbukott.

Simonyi és Táray sose voltak még ilyen jók.

*

Most egyebet.

Emyéknél voltam kétszer. Először csak Aladár volt otthon egy csomó idegennel és gyerekkel: mozielőadást tartottak. Aladár vett egy igazi (kisebbfajta) mozigépet (alkalmi vétel: 2 000 000 K), és aznap este volt a „premier”. Az ebédlőből az ajtó mellől vetítenek a hálószoba falán kifeszített lepedőre. Mindent játszhatnak; aznapra éppen Zigotó- vagy Ő-filmet kölcsönöztek ki a kölcsönzőből. (Azt mondja Aladár, hogy mostanában potom pénzért lehet kéz alatt venni nagyszerű dolgokat tönkrement tőzsdésektől. Autót, szőnyeget, bundát stb.)

Nincs semmi baj náluk. A férfi fáradt, apatikus. Emy pedig jár a Júlia orvosához. Tegnapra találkozót beszéltünk meg, hogy „elbeszélgessünk mindenféléről”. Voltam is náluk, ott vacsoráztam, hideget, aztán mentem a Renaissance-ba. Ők ma nézik meg az Asszonyáldozat-ot.

Artingerék rendesen, jól vannak. A báró itthon, rengeteg munka. Hétfőn újra elutazik, akkor lógás. Húsvétra Bajára mennek.

*

Rémes hideg van errefelé. Mindenütt fűtenek. Tegnap veszett zápor volt, én is megáztam. Nem lehet itthon lenni, ülni, olvasni. Csak aludni. Vagy kávéházakban lógni.

A Fészekbe befizettem a belépési díjat (100 000) és a tagsági díj felét (150 000).

A kis Klári Ligeten pompásan érzi magát. Holnap megint kimegyek hozzá. Tegnap Zoli volt itt, mosnivalót hozott; ma a szerkesztőségben (ahová minden de. be kell nézni) Telekes Bélával találkoztam. Mondta, hogy a kislány tegnap náluk volt vizitben, s mindenkit elbűvölt-bájolt barátságos magaviseletével. Nagyon sokat alszik, Zolit papának, Mancit mamának hívja, a „papán” mászkál és stb. stb.

Húsvétkor egy napra kiviszem hozzá az Annát. Nem hiszem, hogy ebben a hónapban elmehetnék magához.

*

A képeket nem merem ehhez a levélhez csatolni, mert hátha elvész, épp vastagsága miatt. Külön levélben adom fel, ezzel egyidejűleg, s kérem, hogy a mellékelt kollektív verset adja át tiszteletem jeléül Anicának. Egy Centrál-este szülötte ő.

*

Mindent visszafelé csinálok, s majd elfelejtem, amit legelőbb akartam szóvá tenni: nagyon örülök mind a 2 ½ kilónak. Ezután minden héten valószínűleg kevesebb lesz, de látja – érdemes a Tátrában szenvedni, ha ilyesmi a jutalom.

Szervusz!

Lőrinc

45.

Kedves Klári,

gyorsan írok még, mert azt hiszem, hogy ez lesz húsvétig az utolsó levelem, és ezt még meg kell kapnia. Ha megyek, ha nem, még írok természetesen.

Az elmenetel nem biztos. Attól függ, lesz-e idő, és lesz-e pénz. Egyik se biztos. Az azonban körülbelül biztos, hogy semmit sem vásárolhatunk.

Az újságok ma reggel (kedd) óta ismét megjelennek. De nagyon nehéz pénzt szerezni.

Gyuri hogy jön-e, még nincs végleg eldöntve. Útlevelembe már bevezették. Négyéves fiam van, mit szól hozzá?

Örülök, hogy jól érzi magát. Szeretném is már látni. Nem szabad haragudnia vagy szomorkodnia, ha nem mehetek, hisz még két hete sincs, hogy elváltunk.

A kisgyerek jól érzi magát; csak szegény Mancinak sok terhet és gondot okoz. Nincs kizárva, hogy esetleg haza is kell hozni valamivel hamarabb, mint eredetileg terveztük. Eddig is nagyon jót tett neki a vidéki levegő. Annyit alszik és eszik, mint még soha. Már meg is barnult.

Egyelőre tehát ne reménykedjék, de tartsa számon, hogy talán látni fog. Ha megyek, vasárnap indulok reggel, esetleg szombaton. Előbb megtáviratozom, akár megyek, akár nem. Most nagyon nehéz a helyzet mindenképpen; szabadságot is nehéz kapni, hiszen igen keményen dolgozunk az elmulasztott nyolc nap pótlására.

Gyurit úgy viszem, ha viszem, hogy esetleg csak kirándulás lesz az utazása, és már velem visszajön. De csak abban az esetben, ha túl nagy terhet jelentene, és hátrányos volna ottléte a maga gyógyulására.

A darab gyengén megy. Lelkes publikuma volt és van, de – kevés. Hiába, hiába… A Hárem azonban változatlanul vonzza a népet.

Levelét – mert Gyuriról, ruhákról stb. szólt – odaadtam Irmának. Mindent úgy intézek, mintha mennék, hogy mehessek, ha lehet.

Utolsó nap távirat. Vágéknak is üdvözlet. Most pár napig nem írok, maga se írjon. Aztán vagy találkozunk, vagy újrakezdjük. Ebben az utóbbi esetben megint szerzek Az Est-től rendes levélpapírt.

Csókolja

Lőrinc

Elküldöm Babits Ilonka mai tárcáját. Hallatlanul buta, rossz. Minek ezt megírni? Így van szó szerint a Bibliában is. Nagyon rossz. És a Magyarország mai számának ismertetését a Kaiser-darabról. Csak visszatért a 4 bemutatóra. Ebből láthatja a kritikusokat! Azt hiszem, Földi Mihály írta.

46.

TÁVIRAT

Semmi aggodalom, vasárnap este Gyurival érkezem, cipőt kislánynak vettem, örült neki, régit földhöz vágta

Lőrinc

47.

Kedves Klárika,

szerencsésen megjöttem. Útközbeni és pozsonyi viselt dolgainkról és a kalucsniesetről Vág doktor biztosan beszámolt már. Remélem, kiadták neki az elveszett fekete csónakokat.

Itthon épp Júlia volt nálunk, mikor megjöttem. Két napot Pápán töltött, jól van, üdvözli magát. A Tátrába nem akar felmenni azon az alapon, ahogy maga írta az ajánlatot, mert nem fizeti ki neki magát.

A kislány ragyogó. Szép, egészséges, piros-barna, jókedvű. Tegnap lenyírtuk a haját, és vettem neki új guminadrágot, felkapcsolósat és egy jambósapkát, hogy meg ne fázzon kopasz fejecskéje. A sapka zöld, selyemféle anyag, az alján fehér keresztcsíkkal, tetején fehér bojttal. Ára 42 000 korona. [Lerajzolva.] Rengeteget járkál, ugrál, táncol, persze mindig tartani kell a karjánál fogva.

Tegnap délelőtt itt volt az apám. Valami vasúti ügyben utazott Pestre, ¾ 12-kor kiment Zoliékhoz (velük még nem találkoztam), addig nálunk üldögélt. Találkoztunk csöndesen, rezerváltan. Régi nehéz ügyeket hallgatással mellőztünk.

Este Mikeséknél vacsoráztam, akik mindenről kivallattak. Meséltem, meséltem – kint meg iszonyúan zuhogott az eső, órákon át – már kedvem se volt hazamenni… De kellett, és én bőrig áztam.

Errefelé igazi áprilisi tavasz van: néha egész nyáriasan meleg, néha hűvös. Mindenütt friss zöld a fákon, és virág, mint már Pozsonyban is: barackfák, cseresznye, mandula… Orgonát még nem láttam; még három-négy meleg nap, és lesz az is. De ez a három-négy nap sem nagyon jön egyfolytában: ma reggel esett. De gyönyörű meleg fény, most (2 óra) ismét sötét beborulás… szeszély…

Az Est-nél írok most. Még mindig tart a sztrájk, és ki tudja, meddig tart ezután is. A B-listáról elterjedt híreket hivatalosan megcáfolták (Mikes mondta, tehát a cáfolat is megbízhatatlan) és ma kiadták a havi fizetést. Őrült izgalommal várja mindenki a lakásrendeletet, aminek ma du. kell a hivatalos lap rendkívüli kiadásában megjelennie, s amelyről én még egy mákszemnyit se tudok.

Délelőtt elkezdtem nézegetni Shakespeare-t, a nézegetésnek aztán az lett a vége, hogy egyfolytában elolvastam a VI. Henrik I–II–III. részt és a III. Richárd-ot, négy drámát. Délben még otthon voltam, megebédeltem, s csak 1-tájban jöttem be a redakcióba. Mikes még itt van, várja Sebestyént, aki a mai tárgyalásokról beszámol, és helyzetjelentést ad ki a nagyfejűek számára. Mindennap így van ez, és ellentmondó hírek özöne, bizonytalanság és kimondhatatlan nyomorúság, pénztelenség, Miklós Andor jön, Miklós Andor nem jön, ne is jöjjön, Salusinszky ma elébe utazott Bécsbe, hogy ne jöjjön haza, míg a sztrájk tart, mert itt most nagyon szidják… és ilyesmi. Nem lehet felhasználni a sok szabad időt semmire, ezt panaszolja Laczkó is, Kárpáti is, Földi is, mindenki.

Itthon találtam egy kártyát Gráftól Brioniból. Azt írja, hogy irtozatos unalmát az én Spenglerem enyhítette csak, akinek a műve őt hallatlanul lebilincselte. Ugyanis nemrég ajánlottam neki az Untergang des Abendlandes-t, s ő, úgy látszik, megvette. Egyébként Vágnak is ajánlottam figyelmébe ezt az óriási könyvet, de ő elfelejtett Pozsonyban utánanézni. Gráffal majd a napokban együtt leszek.

Azonkívül írt a Simon bátyja is. Délután telefonon beszéltem vele, estére pedig eljött, és elhozott vagy 30 párizsi rajzot az öccsétől. Nagyjában olyanok, mint a legjobb régiek; nagyobb részük csak vázlat. Egy csomó azonban igazán nagyszerű kép! – Ez a Simon (Mihály Pál) azóta, hogy láttuk, megnősült. Néhai Rákosi Viktornak (a Jenő öccsének) a lányát, Katát vette el, és albérletben lakik. „Tiszteletteljes kézcsókomat légy kegyes átadni kedves feleséged őnagyságának!” – Ezennel átadom írásban, letagadhatatlanul.

Mi újság még? Semmi, Emyékhez ma már le akarok szaladni, hogy egészen meg ne vénüljön zsebemben a maga levele. Kardos Palinak e levéllel egyidejűleg írok, Simonnak hasonlóképp.

A Hermus 1200 koronáját és levelét tegnap átadtam Orosznak. –

Megint visszatérek a gyerekre: nagyon szép. Már egy új szót is tud, azt, hogy tűz. Ezt akkor mondja, ha az utcán felgyúl vagy ha a szobában felgyújtjuk a villanyt. Úgy mondja, hogy: tsz, t-sz (és közben hallik az ü). A víz (v-sz) helyett mostanában biz-et mond. Anna szerint egy újabb foga van jövőfélben.

A cipőnek még mindig nagyon örül. Azt már írtam, hogy mennyire szeret benne járkálni. Táncol is, vagyis ugrál benne, egyszerre két lábbal. Mindennap elviszik sétálni, elég sokat. Irma se tud betelni a dicséretével, sőt – mint a Bors utcában mondták – még Mikes is ragyogott az elragadtatástól, mikor tegnapelőtt, hétfőn, tőlünk hazament, és a kislányról beszélt.

Gyurkára vigyázzon. Úgy értem, hogy ne engedje nagyra nőni a szarvait. Pihenjen, hízzon, egyék. Kérdje meg Vágékat, nem lehetne-e az Anica útlevelébe bevezettetni Gyurit, hogy nekem két hét múlva ne kelljen egész a Tátráig maguk elé menni. Ez nagyon jó volna. Úgy bevezettetni, mint négyéves Mikes Györgyöt, akinek az apja nem mehet, ezért ismerősökkel jön. A magáéba biztosan nem lehet, mert útlevelekbe adatszerű pótlást csak az államhatóság vezethet be a maga által kiadott útlevelekbe. – Most hallom, hogy a helyzet ma megint szörnyen kiélesedett; talán feloszlatják a nyomdászszakszervezetet; az összes munkaadók, más téren is, összefogtak, mert ha ezek megkapják, a többi munkásság is aranyparitást követel. Ma este és holnap délelőtt krízis.

Még egyszer kérem, igyekezzék jól fölhasználni hátralevő kevés idejét. Vágéknak kézcsók és üdvözlet. Csókolja

Lőrinc

48.

Kedves Klárika,

még mindig nincs újság, és nincs pénz, és egyre újabb meg újabb bajok születnek a világra. Most nem ránk gondolok; mi csak ne beszéljünk, de mások, a többiek! Szegény Kodolányi van most itt, annak a rettenetes nyomorúsága jár az eszemben. Elköltözött Vajszlóról (– elüldözték –) Püspökladányba, az ország másik végébe, és – nem tudja kiváltani a bútorait a MÁV-tól. Ott fekszik a vagonja az állomáson, mindennap kell fizetnie fekbért, és egy vasa sincs. A letelepedési engedélyével is baj van, huzavona – most szállodában lakik két gyerekével és feleségével. És feljött Pestre, hogy 3 000 000-t kaparjon össze.

Mindenki csak nevet rajta. Nincs segítség. –

Ártingernével beszéltem ma telefonon; betegeskedik a gyomra miatt. Náluk is egymást éri a baj. A legnagyobb: betörtek hozzájuk a földszinten éjszaka, míg aludtak, és elvitték minden ezüstjüket meg néhány kabátot. Imre most tavaszi kabát nélkül jár-kél a városban, a hegyen; pedig igen csepergős az idő, és néha még hűvös is. Holnap, vasárnap délutánra megígértem, hogy kimegyek.

Emynek átadtam a levelét. Ott személyi baj nincs, de a pénz, a pénz! Aladár már vissza akarja adni a tőzsdeigazolványát: annyi adót kell fizetnie mint ügynöknek, hogy külön veszteség nélkül is ráfizet. Állást keres, rendeset, vissza akar menni a Vegyészekhez. A balatoni tartózkodásról is beszélgettünk: Emy mindenesetre lefoglaltat két kétágyas szobát (illetőleg nem mindenesetre, csak ha megfelelőt kap, ő tavalyról ismeri a helyiségeket), és az egyikről hajlandó lemondani úgy négy hétre a maga javára. Oda aztán természetesen jön, jöhet Anica is.

Mikeséknél semmi változás. Nálunk? A kislánynak tegnapelőtt vettem egy szép nagy piros léggömböt. Őrülten tetszett neki. Tegnap aztán a Múzeumkertben elszakította a zsineget, és a csecse labda elszállt. Más: a kislánynak kijött a hetedik foga [rajz] (az ábra mutatja melyik), sőt a vénasszonyok úgy vélik, hogy a nyolcadik is kidugta a fejét a másik oldalon. A felső két középső fog közti hézag már egész kicsi. A gyerek a fogzás miatt nyugtalanabbul aludt az utóbbi két éjszaka, de csak épp nyöszörgött, oldalt fordult, és újra rendben volt minden.

Én nagyon sokat olvastam, Chamberlain Kant-jából és Goethe Dichtung und Wahrheit-jából. Ma majdnem írtam is valamit reggel az ágyban.

Manci tegnap bent volt Zolival. El van ragadtatva a r. ligeti tavasz szépségeitől, de szomorkodik, hogy nem telt a pénze „malacokat és fajtyúkokat venni.” – Mi lesz a Gyuri hazahozatalával? Beírható a kölök az Anica útlevelébe? Erről írjon, hogy szükség esetén még idejében igyekezzem megszerezni a cseh vízumot.

Markovits hajlandó volt részletfizetésre csinálni egy szép, könnyű, egészen világos börberi nyári ruhát. Persze megrendeltem. Szegény feje, mikor jut a pénzéhez, hiszen még hónapokig eltart a régebbi adósság.

Szeretném már látni. És nagyon irigylem magát. Érdekes, ez az érzés, még legenyhébb formájában is, eddig sose ébredt föl bennem. Most azonban határozottan szeretnék ott lenni, pihenni. Azt hiszem, dolgozni is tudnék. Csak egyék, egyék, hízzék, Klárika! Gyurit csókolom, ha jó – ha rossz, táviratilag ütleget küldök neki. Vágéknak üdvözlet. Csókolja

Lőrinc

Megvan a kalucsni?

49.

Kedves Klárika,

búcsúzni kell, búcsúzni írok: búcsúzom a sztrájk adta szabadságtól. Ma este mondták a Centrálban, két úr is, hogy megtörtént végre a megegyezés, és holnap már megjelenik a lap. És azt is tudta, tudni vélte, mindkettő más-más társaságból-forrásból, hogy Miklós Andor megvette a Magyarság-ot, Légrádyék az Esti Kurír-t.

Persze nem tudom, igazak-e ezek a hírek. Az első, a megegyezés, lehetséges (holnap tehát korán be kell menni); a másodikat nem bírom elhinni. A Magyarság! Minek az Miklósnak? Mindenki paff lett az asztalnál. Hisz arról szólongott mostanában az ének, hogy Miklósék így meg úgy nyögnek, és – ez a válasz? Még egy lap? Méghozzá kemény keresztény? Talán belebukott az az újság a sztrájk veszteségeibe? Fényes, szerencsés, ügyes, zseniális ember az a Miklós – ha ugyan igaz a hír.

Holnap majd megtudom. Ma már késő van telefonálgatni. (Miklós egyébként ma érkezett haza Párizsból, illetőleg a Semmeringről.)

*

A Centrálba vacsorázni mentem. Kodolányival ugyanis ma délután Ártingeréknél voltunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Imréék tolvajai nincsenek még meg, de a detektív, mind az öt, hiány nélkül megvan. Lakásukat már meglehetősen rendbe hozták, de anyagilag ők is gyengécskén állanak. Lilien megint betegeskedik, ágyban fekszik; kikérdezett maga felől, és általában igen kedves volt. Miskolczy is megjelent később, meg Rózsáné, meg még két soron kívüli látogató Bajáról, és Lajoska, az elmaradhatatlan hűségű hallgató. Üdvözletek.

Mi, férfiak, nagyobbrészt lent töltöttük a délutánt az alsó szobában; ittunk, uzsonnáztunk, könyveket nézdegéltünk. Kodolányi előzőleg nálunk ebédelt váratlanul, de megelégedett az én ebédem felével. Ő nem tud felbicegni a hegyre, ezért egy taxit fogadtunk közösen, de nem hagytam, hogy ő fizessen most, mikor olyan bajban van. (Holnap, ha van újság és nyomda, talán rendbe jöhet a dolga.)

Ártingeréktől későn jöttünk el, mert jókora vihar kerekedett. Fél kilenckor indultunk el gyalog, mert autót csak a Gizella térről lehetett volna felhívatni telefonon (vasárnap du. van, sok kiránduló, a Gellértnél képtelenség kocsit kapni) – az meg nagyon drága, mert a feljövetelt is fizetni kell; szóval gyalog indultunk, félig más, rövidebb úton, a villamoshoz, és egy darabig a lépcsőkön a karomba kellett emelni szegény fiút, mert nem bírtam nézni a kínlódását.

Aztán a Centrálban vacsoráztam, mint mondtam, és ott hallottam az örvendetes rémhírt.

*

Tegnap a színházban voltam, a Renaissance-ban, amely A zöld lift címmel most mutatta be egy vacak amerikai bohózatíró szörnyszülöttjét. Rettenetes alkotás. Leírhatatlanul groteszk. Persze minden irodalmi vagy erkölcsi cél nélkül írt szórakoztató mű; és az is szörnyű, hogy az amerikai bohózatszellem, a burleszk mennyire kezd tért hódítani. Nem nagyon hiszem, hogy ennek nagy sikere lenne, de még egy fél év, egy év, és csakis ilyesmit játszanak. (A második felvonás arról szól, hogy egy ártatlan, mamlasz férfi, akinek a felesége egyik veszélyes udvarlójával az operába ment, hogyan rúg be akarata ellenére egy ismerős ártatlan, mamlasz asszonnyal együtt, akinek meg a férje ment ugyanakkor „ülésezni”. Az egész felvonás részeg támolygás, italok, keverés, kurjongatás, lerészegedés; a nő pizsamába búvik, a férfi elalszik a díványon, a nő a szőnyeg alatt: úgy találnak rájuk, s azt hiszik, hogy ők is…) Jaj, erről a darabról még írni is kell holnapra! Vacak volt, de másfél felvonáson át érdekes.

Az Ernst-múzeumban szép kiállítás nyílt meg ma; Rippl és Vaszary vezetésével fiatal festők. Ezt még maga és Anica is valószínűleg látni fogja.

*

Tegnap du. kaptam a kártyát és a 70 dekát. Kevés, de az igazat megvallva, még ezt se vártam a sok mozgás és kirándulás miatt attól a héttől. Mikes nagyon örült a Gyuri javulásának. Én is örülök neki, de most is kérem: elsősorban magával törődjék!

*

Nem tudom, írtam-e, hogy Simon küldött 30 vázlatot Párizsból. Írt, és Imrének is írta, hogy hazajön május végén.

*

Azt pedig már előző levelemből kifelejtettem, hogy a narancsízt sértetlen állapotban átadtam Szerénnek.

Szeretnék kérdéseket tenni, de ezeket már feltettem, s maga már valószínűleg válaszolt is; ez harmadik levelem azóta, hogy hazajöttem, s magától még csak egy lapot kaptam. (Nem szemrehányás!) A fő kérdés a Gyuri hazahozatala: kell-e mennem? Nagyon jó volna, ha nem.

Hogy érzi magát Anica? Nagyon hálás vagyok nekik a sok szívességükért, és nagyon bántana, ha még mindig betegeskedne a kedvünkért megtett csorbai kirándulás miatt. És Vágnak is nagyon hálás vagyok, hogy lecsalt Pozsonyba.

*

Még a gyerekről írok. Tegnap kicsit meghűlhetett, tüsszög, és nyűgös még mindig a fogzás miatt – de nem komolyan. Már két órája, hogy itt fekszem az ágyban (ágyban írok), ég a villany, és még csak meg se moccan, oly szépen alszik. Jókedvű, szemtelen, és, tudja, egészen igaz, amit a Julcsa néni írt: csakugyan „hívja” magát. Persze ez a „hívás” csak azt jelenti, hogy időnkint el-elkiáltja magát: mámám! mamám!, és, ha mondjuk, hozzáteszi: gyegye! (Gyere!) Csakhogy nem tudja, miről van szó. Mostanában új módszert találtunk ki, hogyan lehet tőlem eltávolítani: nálam van, hívják, nem megy, búvik, ölel; erre elkezdem ütni az Anna fejét, Anna sír hangosan, a szemeit eltakarja, zokog; a kislány néz rá, rám, aztán kinyújtja a két kezét, átmegy hozzá, megöleli a nyakát, és simogatja, vigasztalja; én pedig meglépek a közeléből.

Kodolányi azt mondta, hogy írni fog magának.

És ezek után nincs más hátra, mint hogy jókedvet és jó étvágyat kívánjak, magamnak pedig jó éccakát.

Csókolja szeretettel

Lőrinc

50.

Fű, de pocsék meleg van!…

A világosszürke ruha rajtam, a régi apró kockás, de az ingem, azt hiszem, csupa víz. Hogy tapad! És egészen elálmosít, eltunyít ez a meleg. A meteorológiai vacak azt ígérte, hogy nyugatról eső jön, hősüllyedés; délután még dühös voltam ezért, most meg epekedve várok egy alapos záport. Az ablakot se merem kinyitni, az utca kész pokol.

Látja, Klári, ezt kell írnom, ezeket, erről, forróságról, nyárról… Rémes! Aztán meg nem is nagyon merek belekezdeni a tulajdonképpeni válaszba. Ma kaptam ugyanis levelét, melyben arról ír, hogy Anicával megszakította az asztalközösséget. Nem tudok, nem merek beleszólni ebbe a dologba. Magának az ilyesmiben jó érzéke van, biztosan úgy volt a legjobb. Nekem is eszembe jutott már korábban is; de csak eszembe jutott. A gondolat már nem jutott ki onnan. Viszont intem: ne képzelődjön. Bizonyára terhére voltak Vágéknak, legalább terhére is, és fordított esetben ők is terhünkre lettek volna. Ezzel ismét nem akarom azt mondani, hogy én nem viseltem volna szívesen ezt a terhet. Az utóbbi hetekben, míg én ott voltam: hárman, később maga és Gyuri ketten: ez sok. Nem kell hozzá semmi rosszakarat, ellenségesség, még csak idegenkedés se; a testvér is terhes ilyen soká. Ennek magában még nem szabad haragot jelentenie.

Mindenesetre mindent el kell követnünk a jövőben, hogy szívességeiket valahogyan viszonozhassuk. Egyelőre nem bírok ugyan sokat elképzelni, de – bízzunk. Leszünk mi még valakik! Csak jókedv és semmi csüggedés!

(Le kellett vetnem a kabátot meg a gallért, úgy fűt ez a május…)

Gyurira – írjam, hogy vigyázzon? Úgyis vigyáz. És kérdés és tanács elkésik, míg odaér és visszajő… Inkább visszatérek egy régebbi témájára: hogy Anica szerint nem elég jók a maga ruhái. Szerintem Anica téved. Hiba mindenütt akad, de Júlia kitűnően dolgozik. Nekem tetszenek a ruhái. Ő – más ízlés. Láttunk mi a télen elég elegáns ruhát, százszor drágábbat, díszesebbet, de nem nagyon lehet mondani, hogy… És nagyobb baj ennél, hogy most szűk lett minden ruha. Ki lehet ezeket engedni?

Júlia ma itt járt. Irma is, aki Operába ment (Salome, Strauss R.), és bejött a jegyért. Irma szörnyen hízik, Gyuriról annyit mondtam neki, hogy kicsit meghűlt. Anicának is írtam már, épp ma délután, egy száz évvel ezelőtti levelet. Elmondtam benne, kikkel voltam tegnap este vacsorán: egy Rosen nevű osztrák billionärrel és másokkal. Egye meg a fene, ahány van belőle!

Kodolányi megkapta nagyon-nagyon nehezen a 3 milliót Miklóséktól. Az irodalmi rovatot megszűkítik, de ez engem nem érint, se barátainkat. Ártingeréknél voltam vasárnap. Emyhez is el kell nézni még egyszer. A könyvkötő járt itt, elvitte 12 könyvemet, majd a jövő elsején fizetek neki. Simon csaknem biztosan megjön még májusban. Kardos Pali írt; 23-án feljön.

Most már nagyon ideje megírnia, miben állapodnak meg az utazást illetően. Természetesen felmegyek magáért, de nem lehet ott töltenem egyetlenegy napot sem. Tehát ne is marasztaljon. Állapítsák meg a végleges napot; előtte való este érkezem, és másnap vissza. Nem lehet másként. Erről mielőbb írjon (előbb pontos megbeszélés!), szükség esetén táviratozzon. Anica számára a tartozás kiegyenlítése biztosítva van. Tudja, hogy a szokol megint emelkedett? Ma 2495–2565 a hivatalos kulcs.

Elkésve, most, mikor már nem is adják, jelent meg Ambrus Zoltántól a P. N.-ben egy cikk Lavalette grófról és az Asszonyáldozat-ról. Egész nagy tárca. Érdekes, de abszolút téves következtetések és megállapítások. Például a végén: ma ilyen kell a közönségnek. – A közönségnek, bebizonyult, nem ilyen kell. A közönségnek Antónia kell, és Zöld lift és Hárem. A cikket elküldöm.

Miklóssal elég jóban vagyok. Mint régen. De nagyon letört a veszteségek és a tőzsde miatt. Nem hiszem, hogy adna valamit. A hír, hogy a Magyarság-ot megvette, abszolút nem igaz.

Ma 7-e van. 8-án elindul ez a levél, csütörtökön, s úgy hiszem, szombat du. megkaphatja. Legkésőbb hétfőn délelőtt. Az május 12. Már talán nem is válaszolhat rendes levélben. Átlagban negyedik napra jöttek meg a levelei. Az utazásuk napját, mondom, táviratilag közölje, ha már nem lenne idő, s ha eddig meg nem tette volna.

Töltse jól az utolsó pár napot. Engem nemsoká már izgatni kezd az új változás, pedig épp most szoktam bele – elég sokára – az elsőbe. Isten vele. Szeretettel csókolja

Lőrinc

Ma a Révai Lexikon kérte írásban pár soros „életrajzomat”.

51.

Kedves Klára,

nagyon-nagyon örülök neki, hogy olyan jót hízott az elmúlt héten. Már hét kiló – ez valami. Gyurit sajnálom; vajon mi lehet az oka, hogy beteg. Én Irmának mindössze annyit mondtam, hogy Gyuri meghűlt egy kicsit. Másnap kérdezősködött, akkor maga nem írt – hát azt mondtam, hogy bizonyára elmúlt a baj. Most aztán maga részletesen beszámolt; így is kell.

A mi gyerekünk nagyon szép, kövér, erős, néha tüsszög, mert nagyon változó az időjárás, és könnyű náthát fogni; de beteg vagy sovány? – mért álmodik ilyet? És szörnyen kedves a kis gazember; sok új szót tud. Ha mondjuk: csücsülj le, leül. Érti, mert mindig megteszi. A hoppá-ra meg feláll. Az egyik ujját a kocsiban megkarcolta, s ha kérdezzük: hol a bibi? – mindig megmutatja, És fúj rá, hogy meggyógyuljon. Engem reggel nem akar elengedni, délben meg már a szobából kiáltozza a papát-t, ha a nyitott ajtón át meglát az előszobában. Egy hét múlva már maga is látni fogja!

Tegnap este felmentem Szerénhez vacsora után, s meglehetős soká ott voltam, mert közben olyan felhőszakadás támadt, hogy!… Egész éjszaka eltartott; esőben mentem haza. Mára aztán lehűlt a levegő. Szerén levelet kér, vár Anicától; én elmondtam, amit tudtam, de az nem sok. Természetesen mondtam azt is, hogy 17-én jönnek, hozzátéve, hogy ha változás történnék, értesítem.

Ma este a Tannhäuser-be megyek, melyben Elisabethet Németh Mária énekli, először! Irtózatos kapkodás a jegyek után. Két héttel ezelőtt elfogyott minden darab. Én Az Est jegyével megyek, amelyet – minthogy három-négy hete egyszer se vettem igénybe – sikerült megszereznem.

Ma délben Kormos Aladár bent volt Az Est-nél. Emy hazament a szüleihez egy-két hétre, ameddig jólesik neki. Egyébként érdekes, fontos hírt hozott Aladár Miklósnak: a vámtörvényjavaslat, melyet most támadnak és védenek botrányos dühvel a lapok, nagyon jó a gyárosoknak, s (A. szerint, aki fültanútól hallotta) a gyáriparosok egy igazgatósági ülésén egy vezérember kijelentette, hogy Az Est lapjainak támogatását több száz millióért megígérte nekik a lap egyik főközgazdásza, s a három lap most azért támadja a tarifajavaslatot, mert a pénzt az illető munkatárs nem kapta meg. Ez valószínűleg hazugság, de akár igaz, akár nem, Miklósnak igen kellemetlen, s fontos, hogy utánajárhasson a valóságnak. Mikes azt mondta, ne ártsuk bele magunkat ilyesmibe; én azonban azt hiszem, az ilyesmit – hogy legalább a hazugságról tudjon és védekezhessen – nekem tudomására kell hoznom Miklósnak. Hiszen olyan sokat köszönhetek neki. Aladár el is mondta finoman és óvatosan a dolgot, nevek nélkül, s most meglátjuk, mi lesz. – Különben, ez nem nagyon érdekelhet bennünket; csak azért írom meg, mert most történt frissiben…

A ruhákat Markovits jól rendbe hozta. És képzelje: hajlandó volt egy új nyári-tavaszi raglánt készíteni. Én eredetileg a régit akartam kiigazíttatni, amit érdemes is lett volna, de így – Zoltánnak csináltattam át. Nekem most van új, szép, kitűnő, egész világos, Zoli pedig, azt hiszem, nagyon jól jár. Tegnap itt voltak, ő és Manci, és vasárnap Mikeséknél ebédelnek.

Az utóbbi napokban dolgoztam valamit, írtam egy verset, és lefordítottam hármat Verlaine-től. De nem megy a munka igazán; sok a gondom. A gyerekkabátot most nem tudom megcsináltatni, és jobb ezt akkorra halasztani, ha már maga itthon lesz. Akkor aztán a lakásban is lehet hozzákezdeni egy és más csinosítgatáshoz, ahogy lehet.

A jövő hét elején megszerzem a vízumot. Az eddigiek szerint 16-án megyek. Nem tölthetek ott egyetlenegy napot sem. Holnap még írok, aztán már nem, mert úgyse kapná meg. Gondolom, maga is így tesz. A hazatérése időpontját illetően remélhetőleg nem lesz már változás. Persze jobb volna, ha tovább maradhatna; de napok már úgyse használnak. És szeretném is, ha itthon lenne. Amennyiben a jövő héten olyan levelet kapok magától, amelyben más időpont szerepel, természetesen aszerint indulok.

Mit írjak még?

Tatára vasárnap elmehetek. Ha szép idő lesz, szívesen és csaknem biztosan; ha rossz, akkor nem.

*

Rettenetes, hogy ez a Julcsa néni örökké a nyakamon van. Ő vagy a gyerekkel. Kedveskedni akar!

Nagyon rosszkedvű vagyok, s már megint izgat a változás; jó volna, ha már túl lennénk rajta.

Mi van Anicával? Még mindig beteg? És komoly? Az utazását csak nem kell elhalasztani? Mind kérdés, kérdés, amelyre már persze nem válaszolhat.

Hű de mérges lettem az utolsó két perc alatt! És olyan rosszkedvű, hogy nevetne, ha látná a grimaszaimat.

Elküldöm, ma jelent meg, Babits versét a bazilikához. (A „hoc erat in votis” latin idézet azt jelenti, hogy: „Erre vágyódtam.”) – Vágéknak kézcsók, illetőleg üdvözlet. Még mindig hízhat egy kilót! Siessen!

Öleli

Lőrinc

52.

Kedves Klárika,

még ezt az utolsó levelet. Tegnap nem írtam, mert későn jöttem haza Tatáról – talán még megkapja. Különben nincs is sok írnivaló; csak a régieket ismétlem.

Tatán egy szép kis táskája volt magának és két kép. A képek – mit tegyünk velük? – ott maradtak. Majd egyszer, később, ha el lehet helyezni, elhozzuk őket. A bőrtáskát azonban elhoztam. Ott volt a Manci mamája is; jól vannak, gyerekeik nőnek, mint a gomba, nagy a drágaság; az utolsó kislány, Flóra, most hét hónapos. Mind nagy szeretettel fogadtak, és csókolják és üdvözlik magát. A nyáron, minél előbb, ránduljunk ki hozzájuk. Majd egy vasárnap.

Itthon semmi újság. A kislány változatlanul jókedvű és egészséges. Nagyot néz majd, ha meglátja! Engem már ajtón keresztül megismer. E percben kicsit sétál Annával, mert háromnapi szakadatlan eső után kisütött a nap. (Tegnap is esett az eső, alaposan megáztam.)

Amit írt Hermus ruhájára vonatkozólag, majd elintézem. Most már itthon kell lennie. Türelmetlen vagyok. Holnap kezdek vízum után futkosni.

A csipkéről ma írt. Jól van, jól. De magának sejtelme sincs az itteni helyzetről.

Simontól levelet kaptam; ő is tele van keserűséggel; most azt mondja, hogy esetleg kint marad, mert nincs pénze hazajönni se. Nagyon nyomorog, s olyan tervei vannak, várakozásai, mintha megbolondult volna: azt hiszi, akad valaki, mecénás, aki eltartja őt őszi kiállításáig ennyi meg ennyi képért! Magyarországon ma nincs ilyen ember. Senkinek sincs egy vasa sem.

Pénteken megyek, s ha kapok valakitől kölcsön, viszek egy koffert, hogy kevés legyen a csomagunk, hisz a holmi erősen megszaporodott Gyurival. Gyuri maradásáról szó sem lehet. A B. H. tegnap szép, nagy kritikát írt a Kalibán-ról. Egy megjelent verset és egy cikket elküldök.

Csókolja a viszontlátásig

Lőrinc

[Szabó Lőrincné kézírása:] Nem küldte el, itthon vettem át.

53.

TÁVIRAT

Csak szombat estére érkezem, vasárnap vissza

Lőrinc

54.

Kedvesem,

a vonaton írok, mert nem hiszem, hogy a félperces fonyódi álldogálás alatt mondhatnék valamit.

Utazom Velencébe. Hogy onnan hová és mikor, nem is sejtem. Minden stációmról lapot küldök.

Hétfőn este Mikeséknél vacsoráltam. Vasárnap (hacsak valami nagyobb baj nem támad) az öreg és Irma lejönnek magához Siófokról. Valószínűleg az első gyorssal.

Miklós magától adott egymilliót. Ebből 200 000 K-t Julcsa néni kap (ennyi volt a fa és szén), a többi Mikesnél marad. Nálam van elég pénz, az utalványt a néni adja át Mikesnek.

Csomagom kettő van: a kis táska és az az irattáska, amit maga vásárolt karácsonyra. – Otthon minden rendben.

Drechslernével alkalmilag beszéljen, és mondja meg, hogy drágáljuk a penziót. Másutt – az újságokból láthatja – olcsóbb. Igyekezzék ezen a réven több kényelmet szerezni. De természetesen itt marad maga Fonyódon.

Sok mindent szeretnék kérdezni, szomorú-e, mi van a gyerekkel, a maga fogával stb. – de úgyse kaphatok választ, hát elhagyom.

Jó hír: Rómából Vészi Margit (Montica bárónő) írt nekem levelet, és bejelenti, hogy a Kodolányi-cikk nagyon megrázta, s egy csomó honoráriumot (Mikes szerint 2 000 000 vagy több) cipőre, vagy írógépre, vagy más szükségletre felajánl. Ez szép, reális eredmény.

Összeszedtem néhány könyvet, lehetőleg többfélét. Kosárynétól is kettőt – hadd ismerje meg, mit tud. Én nem olvastam. A Benedek irod. tört. most jelent meg.

Aspirint és gyertyát is tettem abba a csomagba, amit majd leadok magának Fonyódon.

Ha visszajövök, két hét múlva, azonnal meglátogatom. Igen szeretném látni a kis pockot. Zsadányi, úgy látszik, himnuszokat zengett róla.

Legyen türelemmel, és legyen jókedvű: ha egyedül van is, hasznos az ottléte a kicsinek, és talán magánál is ellensúlyozza a fáradozást a szabad levegő.

– Most Székesfehérváron vagyunk. Persze majd lekéstem. Viszek magammal ⅓ kg szalámit és 40 deka csokoládét. Meg 10 deka savanyú cukrot, habár – azt hiszem – egyéb okom is lesz elsavanyodni. Azazhogy nem is… 500 lírám van és 10 dollár, nálam a Gráf 400 000 o. koronája, meg a mi 110 szokolunk: egész vagyon! Szinte magam sem akarom elhinni. Csak az út lesz éjszaka rémes. A harmadik osztályba átmegyek a határon, de zsúfolva van trieszti utasokkal, nemigen lesz hely.

Reggel ½ 10: Trieszt, onnan hajón megyek tovább, habár Braun Róbert szerint biztosra vehetem a tengeribetegséget. Az út hajón, úgy hiszem, eltart 5 óráig.

Most jut eszembe, hogy az órát is megcsináltattam, és elhoztam magának. Az üvegje betört egy sarokban: vigyázzon rá. Lehetőleg tartsa a szekrényben. Napközben úgyis tájékoztatja, ha kint van, a gyorsvonatok járása.

Mikes megígérte, hogy bármi adódik, elintézi távollétemben. Zoli, hallottam, már „egész rendben van”. Ha az újság nem jár rendesen, írjon az apjának.

Most már kezdem készíteni a csomagot. Isten vele, Klárika.

Sokszor csókolja a kicsivel együtt

Lőrinc

Egy ruhát viszek, felöltőt, sapkát. Vékesnél ing nem volt kész, Anna eleget mosott.

Simonnak írtam, s a levélben elküldtem neki a dr. Biró-féle 3 dollárt.

A Városi Könyvtárt elintéztem. Anyukának 200 000 elment. A Napló-t is előfizettem nekik.

[Mellékelve egy névjegy:] Szabó Lőrincné úrnőnek, Fonyód, Drechsler-szálló. Hordárnak tízezer koronát. Lőrinc.

55.

Kedves Klárika,

most indul a hajó Triesztből Velencébe, reggel 9 órakor. Tegnap érkeztem nagy késéssel, s vonaton nem akartam továbbmenni. Vártam így egy napot, lejártam a lábaimat, megnéztem Miramarét, és amit csak lehetett. – Ezt a kártyát a hajón írom, s már csak Velencében adhatom fel. Ha megkapja, azt is tudhatja tehát, hogy nem süllyedtünk el. A tenger egészen nyugodt, nem lesz baj. Nagyon jól érzem magamat, csak rettenetesen fáraszt ez a csavargóélet. Sokszor gondolok magukra. Szeretettel csókolja a kis Klárival együtt

Lőrinc

56.

Pont huszonnégy órája, hogy áthozott a hajó. Trieszt csodaszép volt, de most már azt mondom, hogy kár egy órát is vesztegetni ott, ha Velencébe jön az ember. Ez itt a kikötő s a dózsepalota. Egész napon és a fél éjszakán át mászkáltam. Jó volna, ha maga is itt lenne. Nem is olyan nagy vicc, csak nem tudja az ember, ha még nem járt errefelé. Délután megfürdöm a Lidón. Sejtelmem sincs róla, hogy innen hová megyek. A kislány, remélem, meggyógyult. Még egyetlenegy ismerőssel, sőt magyarral sem találkoztam. Isten vele, Klárika. Sokszor csókolja

Lőrinc

57.

Kedves Klárika,

most itt vagyok az Alpok között. Holnap felmegyek a szemközt emelkedni kezdő hegyre (nem látszik a képen, csak a lába), és egy alpesi legelőn, fenyvesek és szakadékok közt épült albergóban töltök néhány napot. Oda drótkötélpálya visz fel, Merán városától 1150 m magasságban, 6 perc alatt. Őrült élvezet két ívben fölrepülni ilyen magasba. Mintha repülne gépen, jobban mondva, léghajón az ember! Ne szomorkodjék, elhozom magát is ide egyszer nemsokára! – Ez még Olaszország. Bolzanóba is elmegyek (Bozen), s ha lehet, ott is próbálok éldegélni egy kicsit. Rettenetesen szép errefelé minden. Csókolja sokszor

Lőrinc

58.

Kedves Klárika,

most tudtam meg, hogy eddig rosszul frankíroztam a lapjaimat. Ne haragudjék. Avelengóban két napot töltöttem a hegyen. Nagyon jó és szép volt. Tegnap egész éjjel egy égiháborúzó fellegben lapultunk. Mikes címére küldtem egy verset. Már kezdek véglegesen kifáradni. Sokat gondolok magukra. Jövőre már elég nagy lesz a kislány ahhoz, hogy mindhárman errefelé járkáljunk. Megpróbálok innen átmenni a dolomithegyek közepébe a x/-gal jelzett irányba. Csókolom mindkettőjüket.

Lőrinc

59.

Ez a nagy hegy a Marmoláta, de természetben jelentősen nagyobb. Most jöttem ide autón a Dolomit úton, melynek pont a közepén fekszik Canazei. Holnap reggel 9-kor továbbmegyek Cortina felé. Az egész út (Bolzano-Cortina) 111 kilométer, és képzelheti, milyen nagyszerű, ha folyton Magas-Tátrák derekán nyargal a gép. Egész kirándulásom alatt ennek örültem a legjobban. Kiszámítom, futja-e még, és ha lehet, egy napot Cortinában töltök. Onnan még írok… Most jó éjszakát, vagy jó reggelt, vagy jó napot kívánok. Csókolja

Lőrinc

60.

Kedves Klárika,

a cortinai levelezőlap elmaradt, hazulról írok. Kedd éjszaka érkeztem Pestre, szerdán Mikessel ebédeltem, és délután kimentem Rákosligetre anyukáékhoz, ahol ½ 11-ig kint voltam. Mondták, milyen fárasztó volt magának a gyerekkel lenni eleinte, és hogy a foga és az árak, és Manci és Ilu – szóval mindenről tájékoztatva vagyok.

Én nem tudtam, mit tegyek. Először úgy volt, úgy terveztem még a vonaton, hogy lemegyek magáért azonnal – mondjuk, ma, csütörtökön –, és hazajövünk. Mikor aztán megtudtam, hogy a jövő hét elejére tervezték a hazajövetelt, úgy határoztam, hogy nem indulok azonnal, csak vasárnap. Mert szeretném ugyan magukat már látni, de csütörtök oda, péntek vissza – aztán hétfőn megint le és kedden végleg vissza: ugye, ez felesleges idő- és pénzpazarlás volna. Lent ugyanis nem akartam maradni. Mikes is azt mondta, hogy jól vannak, menjek tehát egy-két nappal közvetlen a visszaindulás előtt.

Most tehát úgy áll a helyzet, hogy vasárnap délelőtt Fonyódon leszek. Nagyon-nagyon vágyom már a kisgyerek után. Folyton rossz sejtelmeim voltak az utolsó napokban, míg aztán Mikesék megnyugtattak. Zoltánnal úgy egyeztem meg, hogy ő is jön velem együtt. Mármost kérdés: lesz-e szoba? Ha én lent maradok, nem férünk el öten egy szobában, tehát Mancinak külön kell költöznie. Ha külön megy, Zoltán is ott maradhat vasárnap éjszakára (feltéve, hogy megkapja a hétfői szabadságot). Ha azonban sehol sem lehet aludni, esetleg vasárnap hazajön mindenki. Én ezt nem szeretném. Legalább hétfőn még ott kéne lennünk. Gondoltunk arra is Zolival, hogy végső szükségben éjszaka beülünk egy vonatba, és – ingyen – átnyargaljuk, átalusszuk az éjszakát oly módon, hogy hétfőn reggelre megint Fonyódon legyünk. Ez is megoldás.

Mint látja, nagyon nehéz így itt tervezni, a körülmények ismerete nélkül. De majd megleszünk valahogy. És épp ezért maga ne is csináljon semmit. Kivéve, hogy a szoba után néz. Nem gondolja, hogy egy éjszakára Kosáryék?… Ne kérje, de említse meg a nehéz helyzetet, hátha maguktól felajánlhatnak egy szobát.

Ha a Drechslerben akad hely, mi kedden reggel vagy du. indulunk vissza, Zoli hétfőn du. ½ 5-kor.

Én holnap bemegyek a szerkesztőségbe, mert Salu elutazik, s Mikesnek nincs embere. Kért, hogy a pénteket, szombatot, szerdát és csütörtököt már töltsem munkában (vasárnap, hétfő, kedd a magáé), s ennek ellenében majd később vegyek ki öt nap szabadságot. Ebbe az ajánlatba szívesen belementem: jó lesz az az öt nap karácsonykor.

*

Én összesen két hétig voltam távol. Triesztben töltöttem egy napot, ott láttam meg a tengert. Motorcsónakon bejártam az egész roppant kikötőt, elhajóztam Grignanóba és Miramaréba, a szomszédságba, ahol fürödtem is.

Másnap hajón Velencébe. Ezeket tudja, a stációkat, a lapjaimból. Gyönyörű volt az út, még gyönyörűbb a megérkezés. Erről nem lehet írni… Velencében három és fél napig voltam, és igyekeztem tízet csinálni a három és félből. Mindenütt voltam, örökké mászkáltam, a legfényesebb és legnyomorúságosabb helyeken, gyalog, hajón, gondolán. Kimentem a Lidóra, fürödtem kétszer a tengerben, néztem és néztem és néztem, és úgy megteltem, hogy „csurog” belőlem az emlékezés. A Merceriáról, Velence legragyogóbb kereskedőutcájából hoztam magának valamit. Egy echt velencei bőrtárcát, amilyen épp magának kell. De aztán megbecsülje ajándékomat! Két, párnának való díszesfajta ottani hímzést is vásároltam. Meg egy kis márvány bonbonnière-t. Szörnyű elgondolnom, mily zsúfoltak voltak a napjaim Velencében. Nem is próbálok meg beszélni a…

Velencéből hazaindultam a Brenneren át. Bolzanóban (Bozen) azonban leszálltam, oly gyönyörű volt az a város. És átmentem a szomszéd Meránba. Ez mind olyan hely, amelyről órákig lehetne mesélni. Meránban egy napig voltam, a legfejedelmibb szállodában szálltam meg, a Meranerhofban (csak a szoba 46 líra előszezonban, egyemegafene!); onnan Haflingba repültem föl (most Avelengo) a Schwebebahnon, egy kis, gyönyörű olasz faluba, ahol rengeteget ettem, literszám ittam az alpesi tejet, összebarátkoztam egy angol globetrotterral, és két és fél napért összesen 42 lírát fizettem, koszt, lakás, kiszolgálás stb. alles eingerechnet. Erről az Avelengóról is mesélek majd.

Aztán le Meránba, ezer méterrel lejjebb a völgybe, onnan Bozenba. Egy nap. Aztán autóra ültem, és nekivágtam a világhíres Dolomitenwegnek. Ez a táj a legszebb, legbizarrabb az egész Alpesek közt. Leírhatatlan. 115 kilométert futottunk be két napig. Az első éjszakát Canazeiban töltöttem. (Minden helyről képeim vannak, ezer és ezer prospektus). Reggel tovább Cortinába, onnan vasúton Toblachba, Innicheuba és a határon át egyenest Bécsbe. A Dolomit úton három hágón rohantunk át rettentő magasan. Fáztam! – Ez volt a legnekemvalóbb részlete egész utamnak, s ide okvetlen elviszem magát is.

– Jaj de rossz rágondolni az elmúlt szép napokra… Pedig ez csak silány vázlata, kerete az útnak: a tartalom nem érezhető meg benne! Ó, azok a rettentő, vad hegyek!… Avelengóban írtam egy verset, elküldtem Mikesnek, aki nagyon szépnek találta. Bécsben, ahová most vasárnap érkeztem, s ahonnan kedden este jöttem el, Hatvanynál írtam egy másikat, a vonaton egy harmadikat. És még sokat fogok írni, úgy hiszem.

Itthon semmi érdemleges nem történt. Mikes azt mondja, hogy Miklósnál nagyon erősen és állandóan folyik a rohamozás énellenem. A múlt vasárnapi verssel is baj volt: ilyen szörnyűség! A Lőrinc nagyon tehetséges ember, de ne adjon le tőle mindent! – Mikes Osvát–Heltaira gyanakszik. A Szózat is megeresztett egynéhány újabb cikket az irodalmi rovatról: nem veszélyesek. Érdekes különben, hogy az öreg Mikes, mióta látja az igazi helyzetet, mintha mellettem állna. Jobban, mint eddig. A beszédéből és a „tetszéséből” ilyesmit veszek ki.

Pesten még senkivel se találkoztam. Tegnap is, ma is délig aludtam, mert nagyon kellett a pihenés. Egyébként teljesen frissnek és erősnek érzem magamat.

Anyukáéknak – illetve Zoltánnak – adtam 200 000 koronát. Ugyanennyit indulásom előtt postán küldtem Hajnalkának.

Ők igen jól élnek Ligeten; Zoltán mondotta, hogy teljesen felébresztik benne a régi otthoni hangulatot.

Levél, érdemes levél, nem várt itthon. Julcsa néniék megcsinálták a nagytakarítást. Anna hat napig az unokáinál volt, vasárnap is odamegy, mert a nénit meghívták a fiai. Péntek du. megy ki Budafokra, és hétfőn este jön meg.

Most majd igyekszem összeszedni a pénzt, amivel kiválthatom magát és a kislányt. Ne aggódjék a pénz miatt.

*

Vasárnap tehát az első gyorssal Fonyódra érkezünk, s a többit ott beszéljük meg.

Isten vele.

Sokszor csókolja szeretettel

Lőrinc

61.

G. Szabó Lőrincnének

Drága Anyukám! A te és apa névnapjára mindkettőtöknek a legjobbakat kívánom. Éljetek boldogul, egymást szeretve még nagyon sokáig. Nemsokára otthon leszünk, addig mindnyájatokat csókolunk szeretettel.

Klára

Szörnyű nagy hegyeket megmásztunk, 2758 m magasban is jártunk, a Stilfser-hágón, aztán a tengerhez jöttünk le. Itt azonban rémes a meleg, a pénzünk is elfogyott, hát megyünk haza. Csókol mindnyájatokat

L.

62.

Szegénykém,

sajnáltam magát ma reggel nagyon, mikor elment. Remélem, Poprádon reggelizett? Most fél hét van, még ágyban fekszem (délután). Délelőtt voltam az orvosnál. Angyalossy vizsgált meg. Mikor kérdeztem, milyen állapotban van a tüdőm, azt felelte nagyképűen, hogy az utolsó percben jöttem el Pestről. „Kapuzárás” előtt, mondta ő. Ezt én nem hiszem, maga se higgye, és ne aggódjon. Arzéninjekciót fogok kapni, reggelenként hideg lemosást, és feküdnöm kell délelőtt tizenkét óráig, délután pedig hatig. Ma Vágéknál feketéztünk, azután hazajöttünk, felbontottuk az ágyat, és nyitott ablaknál kúráztunk. Most fogunk csak felkelni. A szolga a patikából egy csomó vacakot hozott is már. A lemosáshoz valami spirituszt, arzént, étert, alkoholt, vattát. Ez is kiadás megint. Nagyon jó leszek, nagyon igyekszem hízni, enni és gyógyulni. Ötven kiló vagyok ruhában. Ruha nélkül voltam decemberben ötvenegy és fél, a paratífusz tehát körülbelül két kilót vitt le rólam hirtelen. Azért is nézek olyan rosszul ki. Bözsi negyvenhat kiló. Ma ő is jobban evett már. Én sokat! Nagyon várom a levelet, hogy halljak már valamit a kiskölkömről. Megfeledkezett-e már anyuról teljesen? Szegénykém, milyen fáradt lehet most már maga? Három óra múlva Pesten van. Papáék, Manci hogy vannak? Vigyázzon magára és a gyerekre, egyen rendesen!

Isten vele

Klára

63.

Kedves Klára,

már itthon vagyok. Minden a legjobban sikerült. A gyerek kifogástalanul egészséges. Én az ágyban fekszem, és írok, hogy reggel feladhassam; ő meg alszik zavartalanul és zavarhatatlanul.

Fel se ébredt, mikor megjöttem. Előzőleg pipilt. Azóta a bal keze a mellén, a jobb előre kinyújtva. Mellette az Évi baba. Julcsa néni megvárt, és vacsora közben referáltunk egymásnak. Amit én mondtam, tudja. Amit ő, itt következik:

– Pénteken, ahogy elmentünk, a kislány arról kezdett mesélni, hogy a mama elment a Tátrába, de a papa visszajön. Délelőtt jókedvű volt, sokat evett; délben, amikor az Ödön jött, épp ugrált a díványon. (– A távirat véletlenül az én zsebemben maradt!) Este jól vacsorázott, Anna bent aludt, de éjféltájt a gyerek kikéredzkedett hozzá a díványra. Julcsa néni meg Anna haditanácsot tartottak. De nem bírtak vele. Reggel persze ½ 5-kor vissza kellett fektetni. Ez nehezen ment, de az a jelszó, hogy a mama csak akkor gyógyul meg, ha ő jól viselkedik, meg egy kis verés segített, és ő – minden átmenet nélkül – engedelmesen elaludt. (Délután itt járt Mikes is.)

– A szombat ugyanígy folyt le. Pénteken vagy szombaton beöntést kapott és aszalt szilvát is főzve, ami igen jót tett neki, s ettől kezdve folyton evett. Éhes vagyok, éhes vagyok – ez volt minden második szava. Külön és korán kért már tízórait. A konyhában leültették a zsámolyra, és adtak neki egy almát. – Rendkívül sokat emlegette, hogy én hozok neki egy sparherdot, a főzőedényeket már összerakta egy csomóba. És folyton Tátrát játszott a babáival: „Jók legyetek, mert én beteg vagyok, és ha sírtok, nem jövök vissza” – azzal elutazik a szoba másik sarkába, a Tátrába. Ezen az estén már nyugodtan egyedül maradt, sőt mikor Julcsa néni benézett hozzá, azzal fogadta félénken, gyanakodva, hogy: Te mért vagy itt? Mit akarsz? – Az előző éjszakai kis verésre gondolt. És nyugodtan aludt egész éjjel.

– Ma is vidám volt. Látom, milyen jól néz ki. Délután nála volt az Irma. És a Bözsi mamája is átjött Bandival, hogy elvigye valami gyerekszínházba vagy babakiállításra. Nem engedték, mert nagyon nagy volt a hideg. Majd ha én itthon leszek! És azt már írtam, milyen csöndben alszik most a maga dunyhájának melegében.

Ezt a gyerekről. Holnap reggel megveszem neki a játékát. – Mikes bácsit azonban nem hagyja el a balszerencse: Gyuri már felgyógyult, a kis Klára meg sem betegedett, ellenben Manci igen. Irma referált Julcsa néninek, s úgy veszem ki a szavaiból, hogy pihenésre, üdülésre, kúrára van szükség. Be is ment már 3 hétre a Fasor Szanatóriumba. (Ha írna neki, csak címezze haza; én beviszem.) Nem operációról vagy ilyesmiről van szó, hanem „kezelésre”. Képzelhetjük, szegény Mikes milyen hősnek érzi magát! Ő erőszakolta, hogy Manci menjen a szaniba. Zoltán is nagyon le van sújtva.

Az Est-éktől most már igazán kell kapni valami pénzt. Utóvégre ennyit egyszerre nem viselhet el senki. Manci esetleg jogcím lesz arra is, hogy magához is „hozzájáruljanak” valamicske előleghez.

Magát várta egy levél, Ritoók Emmáé. Hogy vasárnap (ma) menjünk már el, különben hétfőn bejön veszekedni. És hogy hogy áll a betegség. Majd nagyot néz.

Anna kétségbe van esve, mert elvesztett 50 000 koronát. Julcsa néni nagyon ügyesen és okosan behajtja rajta. Kérjen vissza a lányától ennyi pénzt, hiszen egész keresetét nekik adja a bolond! Én nem tudok és lehetőleg nem fogok tudni az esetről. Már bosszantó, mennyire elpotyogtat mindent ez a vén nő. Ezentúl biztosan jobban fog vigyázni.

Az én utam? Bizony rossz volt elválni. A hegyi villamos fele útját kint töltöttem a hátsó peronon, nézegetve a nagy, óriás csúcsokat. Egész elfelejtettem, milyen sok csúcs van ott, és hogy Poprád tájáról már 7-8 olyan föld- és hóhullám látszik, mint amilyen Füreden csak három. – Aztán elzsibbadtam, eltompultam, belefáradtam a rám váró 14 óra elgondolásába, és Igló és Margitfalva közt még láttam a maguk tanyáját (értem ezalatt a Tátrát, nem a Palace-t). III. osztály nem dohányzóban utaztam. Kassán ődöngtem 3 órát, ¼ 12–½ 3, néztem a korzót és a színház karzatáról a kiplakátozott Lenin-ünnepély második felét. Épp akkor „játszották”. Nagy színház, tele elvtársakkal. Jegy nem volt, de egy kis csibész, aki, úgy látszik, megunta a komédiát, 3 koronáért átadta a bejárónál a magáét. Megérte, noha iszonyú primitív és buta lelkesedés fűtötte az embereket. Inkább elszomorító volt, olyanféle, mint az iskolák március 15-i ünnepélye nálunk. Ebéd után az Európa kávéházban olvastam ki 25 újságot. Pocsék hely. A Szlávia, ahol mi voltunk, gyönyörű helyiség, tiszta igazán. Itt, Pesten, nézegettem, vár-e Ödön. Nem volt ott. Lehet, hogy megkésett, mert hiszen mi azt mondtuk, hogy ¾ 10-re fut be a gyors, pedig 9.20 az érkezési idő. Ellenben ott volt az az úr, aki előzőleg segített mindhármunknak az elutazásnál, s akit azelőtt sose láttam. A Gönczi ismerőse. Várt valakit. Azután hazajöttem, s folytatódik a dolog ott, ahol a levelem kezdődik.

…Reggel írom még ezt hozzá. A gyerek ¾ 9-kor ébredt; hangomat hallva tudakozódott, hogy ki van itt, aztán: mért nincs az ágyban a mama? Hja úgy, a Tátrában! És kivitték, én meg megyek feladni a levelet és dolgozni.

Kedves Klára, ne haragudjon, ha megismétlem – anélkül hogy leírnám – összes jó tanácsaimat és kéréseimet. Legyen okos minden irányban, és nyugodt. Itthon igazán minden olyan szépen rendben van, hogy szebben nem is lehetne. Bözsit is kérem még egyszer mindarra, amit elválásunkkor kértem.

Érdekes, hogy tegnap sokat gondoltam magukra, de mindig tévesen. Csak Gödöllő táján este ½ 9-kor vettem észre ezt a tévedést. Ugyanis a maguk helyzete úgy rögződött meg előttem, ahogy utoljára láttam magukat a folyosón a villamosról. Délben is, délután is azt láttam. Csak este jutott eszembe, hogy most az étteremben vannak, tehát változott óráról órára a kép.

Kíváncsi vagyok a vizsgálat megállapításaira. És félek, nem tud majd elég takarót szerezni. Jó mulatást! Gyarapodjanak, de ne szaporodjanak! Szerdán megint feladok egy levelet a magáé megvárása nélkül. Csókolja

Lőrinc

Ödönt telefonon felhívom, hogy délben jöjjön át.

64.

Kedves Klára,

kíváncsi vagyok már nagyon, mit mondott az orvos. Gondolom, mára jöhetne is levél; igaz, hogy a maga állapotában még nem történhetett változás, javulás, és az is igaz, hogy a tény a fontos, nem az, hogy idejében tudok-e róla vagy nem.

Itthon csöndesen folyik az élet, bár a kislány néha alaposan zajong. Még nem tudtam visszadöccenni a régi kerékvágásba, vagyis beledöccenni az újba; Julcsa nénit annyira igénybe veszi a gyerek, hogy illik őt úgy-ahogy tehermentesítenem, amikor csak tehetem.

Találja ki, szeretnék-e én is a Palace-ban lenni! Hát bizony szeretnék. Úgy képzelem, az ötödik-hatodik naptól kezdve lehet hasznos, megnyugtató szanatóriumban élni. Ennyi idő kell ahhoz, hogy normálisra tompuljanak a változás, túlélés szenzációi. Csak már beállana maguknál is az az áldott jó renyheség! Különben aggaszt, hogy megoldhatták-e a takarók kérdését.

– Képzelje, Kassán tövig kivágták azt a bizonyos fát…

Most sorra veszem az embereket.

Manci nem a Fasor, hanem a Park Szanatóriumban fekszik, csendes kúrának örvend. Címe: VI. Aréna út 84/b. II. emelet 115. Azt hiszem, jobb, ha nem írnak most egymásnak; a helyzetről úgyis referálunk. Bevitte a maga kék ruháját – nem tudom, mit jelent ez a mondat; maga biztosan érti. Egy slafrokra is volt szüksége; Mikestől kapott. Az állapotáról mi, laikusok, nem tudunk komolyat; idő kell hozzá, hogy az orvos tisztán lássa: eloszlatható-e az epekő vagy nem. Valaki ismerős, Basch(?) orvos, és egy másik is, van a Park Sz.ban. Zoli korcsmában kosztol, nagyon meg van ijedve, Mikestől kapott pénzt. Sajnos vele nem bírtam még találkozni. Meg akarom mondani neki, hogy akármikor aludhat és kosztolhat nálunk, legfeljebb hozzájárul az étkezéshez. De aligha fogja igénybe venni a pesti lakást, mert sok a fúrni-faragnivalója az üres lakásban.

A Mikes családnál nincs újabb rossz. Gyuri oltás után 11 nappal szokás szerint tele van vörös foltokkal.

Mikor még nem voltam itthon, Júlia járt nálunk érdeklődni a gyerek után. Ma du. voltam nála. Új lakása (Váci u. 20. III. 3.) lépcsőházában találkoztunk. Most érkeztek Bajáról a bútorai. A lakásban csak kb. egy hét múlva alhat, de hétfőtől kezdve előreláthatóan ott dolgozik. A tüllt, ajánlott levélben, megígérte, hogy holnap, csütörtökön feladja. És a ruhát is megcsinálja hamarosan. Csak akadjon, aki elvigye.

Károly Ervinnek referáltam telefonon. Zavarba hozott, mert én tagadtam, ő meg a felesége leveléből tudta már, hogy az asszony találkozásunk napján ágyban feküdt.

Az újpesti délelőttöt rendezési ügyetlenségek miatt egy héttel kérték, hogy halasszuk el. Ascher miatt aztán két hétre halasztottuk. Ő február első vasárnapján Szolnokon van. Magának kezét csókolja.

Ödön ma este átjön. Ártingerrel még telefonon sem beszélhettem.

Tegnap estére Bartos Alisz meghívott, hogy referáljak neki. Vacsorára, de én csak teára mentem. Minden jót kíván stb. Felháborodva beszélt a Világ-ról, holott… én nem is háborodtam fel, holott… megtehettem volna. Erről még később. – Mondta, hogy karácsonykor és azóta 63 000 000-t keresett a boltban, s kifizetett 59 000 000-t az adósságából. A kutyafáját! Egyébként akaratom ellenére megsértettem talán. Ugyanis egyszer láttam, hogy a falra néz. Én is odanéztem. És egy fél percig dermedten, kővé-jéggé dermedve néztük a falat. A falon valamit. Ő ezalatt visszanyerte hidegvérét, s a vörös vendéget máglyára küldte, a kályhába. „Istenem, nem tehetek róla, egy se volt…” – De a másik vendég, én, nem tudtam titkolni kényelmetlen érzéseimet, sokat feszengtem, aztán elköszöntem. Pedig biztos, hogy csak véletlen volt.

Holnap estére jegyem van a Tannhäuser-be. Szeretnék elmenni, s bármennyire lusta vagyok is, elmegyek. Ha most itt volna, maga is hallaná. Kicsit jobb, mint a maguk vacsorai, ötkoronás zenészei.

Egyáltalán, az estéim tele vannak: pedig nem akarok messze lenni a kicsitől, mikor alszik. Péntekre is meghívtak: Antonio Vidmar Mikessel beszélt telefonon, úgy akadtunk össze. Üdvözletek stb. Na jó, de akkor nem jutott eszembe, hogy ugyancsak péntekre bemondta magát Ascher Oszkár is. Hát majd felviszem őt is hozzájuk vacsora utánra.

Ki van még? Julcsa néni – kifogástalan. Anna is jó lélek. Holnapra a kislányt át kell vinni a kis Bandihoz egész napra, mert Julcsa néni délelőtt kimegy Budafokra. Ezt most beszéltem meg Ödönnel. – A koszt jó, és csodálatosképpen nem is kerül sokba. A néni sokat megtesz a dicsőségért. Villanyszámla 310 000 volt; a szén két-három nap múlva elfogy.

(Mondja, nem vagyok lelkiismeretes krónikás?)

Magamról. Utálom nagyon a redakciót. A frank-ügy örökké hullámzik; ha a rendőrségen elalszik, felébred az ügyészségen, a külpolitikában. Most kormányválság van Rakovszky miatt – szóval élénk munka, „izgalmas”, várakozásteljes. Mikor vasárnap este megérkeztem, negyedóra kellett hozzá, hogy újból megszokjam Pestet: milyen nagy, szép, impozáns. De a negyedóra elég volt a kiábránduláshoz is. A levegőről beszéltünk odafent a Tátrában. Hát a téli Pest levegője a Tátráéhoz képest olyan, mint amilyen förtelmes a nyári génuai kikötőé a téli Pestéhez képest. Meleg van, kisebbfajta sár, 6-7 °C.

Tegnap este írtam két verset, kétszer-kétszer öt-öt sort. Borzalmasan ronda nyelven és istentelenül keserűen. Ha ilyeneket fogok írni, várnom kell, míg összegyűl egy tucat, hogy megítélhessem, mit érnek, s lehet-e menni ebben az irányban. Nem is küldöm el őket, gondolni se szeretek rájuk. És tervezgetek, olvasgatok. A Franklinhoz megérkezett egy angol antológiám (1920–1922 közti, szóval friss dolgok), de úgy látom: keveset ér.

Itt írok a Világ közleményéről is. Nem tudom, ez-e az, amiről előre beszéltek. Nem hittem volna, hogy ennyire nem értenek meg, s nem látnak. Mindössze „bizonyos megbecsülés” jele az egész. És mintha már a Kalibán-nál is ez lett volna a többségi vélemény, pedig azóta igen nagy utat tettem meg, és új formát teremtettem magamnak. (Látta különben azt az írást? Kedden reggel jelent meg.) Balassa József úr kissé megkésett. Ő volt az is, aki a Kodolányiról írt cikket elsikkasztotta, hogy leadja a maga lekicsinylő művét. Buta, piszok banda, annyira buta, hogy nem érdekelhet; pedig árt a könyv kelendőségének. Ebből a kritikából az olvasó igazán nem is sejtheti, milyen tárgyról, milyen szellemben, milyen formában stb. stb. szól az a könyv. Az Est-nél persze nem ez volt a vélemény; Mikes is azt mondta: „Mit akar? Hát nem tudja, hogy ez az öregek véleménye magáról? Tulajdonképpen Laczkó is ilyesmit írt.” Földi a Napló megemlékezését azonban még ma is visszatartja. Nem bánom.

Délben mondták, hogy adjak két fényképet Láng titkárnak az új vasúti szabadjegyhez. Emiatt meg a Mikes fényképei miatt (ő is vett magának 1000 kilométeres jegyet) délután felmentem Balogh Rudolfhoz. Egyúttal megrendeltem a kislány négy fényképéből is 2, 2, 10 és 10 nagyított darabot. A jövő hét vége felé már magánál is lesz; mert, úgy emlékszem, azokat a próbalevonatokat, amelyeket elvitt, nem szereti maga. Pedig nem hiszem, hogy ezek szebbek lehetnének. Most aztán az a fontos, hogy a levél befejezése után el ne felejtsem összeállítani a magam és Mikes számára az ezer kilométeres vonaltervezetet, amit holnap délelőtt szintén be kell adni.

Persze sokszor gondolok magára; nyugodt aggódással, hiszen tudom, hogy nem eshetik baja. Szeretném megnyugtatni, hogy… (most volt itt Ödön, ¼ 11-kor ment el egy kávéházba, engem is hívott, de fáradt vagyok; inkább folytatom a levelet)… szóval szeretném megnyugtatni, hogy itthon egyáltalán semmiféle baj nem lehet, s körülbelül túl vagyunk a rossz meglepetéseken is. Elsejéig bőven van pénz, akkor majd bedugom egy-egy falattal sokféle hitelezőink száját, s fogunk úgy élni, mint általában éltünk. Azalatt pedig jöhet szerencse, s lehet még a szanatóriumpénzre is gyűjteni egy kis előleget. És még Miklós Andorral se beszéltem.

Írjon anyukáéknak (lapot), a napokban én is felelek a Hajnalka levelére. (Veres u. 22.)

Ritoók Emma címe: Baross u. 75. Vasárnap, ha Kodolányi ki nem csal magához, elmegyek hozzájuk; Illés Endre útján is kérdezősködtek utánunk, hogy miért maradtunk el az irodalmi szalonból. (Erről a szóról jut eszembe, hogy találtam – éppen ma – jó szót Júlia számára a divatszalon helyett. Ez a szó: női divat-atelier, magyarul: női divatműterem. Az atelier-ben dolgoznak is, kiállítanak is; az atelier a festő műhelye és művészeti „szalonja”. Mindez illik a szabóművészre is. Júlia elfogadta a szót, a franciát. Különben ő is talált megoldást: „Salon des modes.”

Most a kis Kláráról írok, gondolva, hogy érdekelni fogja, habár jól emlékszik rá, a mozgására, kifejezéseire. De „újakat is mondott”. Ezeket gondosan feljegyeztem.

Tegnap reggel valamit csinált, ami Julcsa néninek nem tetszett. Összevesztek.

– Haragszom rád – mondta a kislány, komoran.

– Én is haragszom rád…

– Akkor egyformák vagyunk – felelt Klára, Julcsa néni meg elfordult, hogy nyugodtan nevethessen. Ő mondta el nekem a történetet, s azt állítja, hogy nagyszerű volt a jelenet. Elhiszem. Csakugyan jól hangozhatott a szájából: – Akkoj edfojmák vadunk!

Megvettem neki a tátrai sparherdet, amit ő kályhának hív; szörnyen boldog, jobban szereti a babáinál. Kérdeztem, tudja-e, minek van rajta kürtő.

– Azért, hogy kürtöljön.

Sokat mulattunk egy eredeti szaván. Mondtuk, ne rosszalkodjék, mert akkor a mama sír a Tátrában. Erre így szólt:

– Hát amikor jólkalkodom?

Arról is szó volt, hogy ki öregebb, Julcsa néni vagy Anna. Én mondtam, hogy az Anna öregebb. Ő is megjegyzi:

– Geb.

– Mi az a geb?

– Geb.

– Mi?

– Az Anna öjegebb!

Azt hitte, lehet spórolni a melléknévfokozásnál.

Ma délután játszás közben így szólt:

– Most panyókára vetem a kabátomat.

És csakugyan úgy hordta a piros-fekete kiskabátot egy darabig.

Sokat énekel, de csak ha más is énekel. Én akarattal tévedek a szövegben, meg el is felejtem. Mindig kiigazít. Legszívesebben az Októbej hó elsején-t fújja – és a végén integet.

Elutazásunk napján Julcsa néni meg akarta nézni a torkát. Nem hagyta. Sok könyörgés után megígérte, hogy ha engedi, ő is megnézheti a néniét. Erre egész nap mondogatta a néninek:

– Hadd nézzem meg a torkodat, mondd: ááá… Nincs semmi bajod, mehetsz sétálni.

És hússzor megvizitálta a beteget. –

Egy délelőtti séta közben megáll egy kirakat előtt, amelyben gyönyörű, selyemruhás nagy divatbaba áll. És:

– Nézz ide, ez egy színésznő… Ha nagy leszek, én is színésznő leszek, és ideállok a kirakatba.

Természetesen a maga emlékezőtehetségére bízom, hogy ezeket a haszontalanságokat hússal-vérrel kitömje. Ha nincs gramofon, amely megőrizze és reprodukálja a hangot, maga a szöveg édeskeveset ér. De az anyuka biztosan képes annyira, mint egy gramofonlemez.

A kislány nagyon jókedvű, sokat emlegeti és utánozza magát. Félek, egészen agyongyötri a nénit. Annának nincs előtte semmi tekintélye. Azt is kegynek érezteti, ha hozzám jön. Csak akkor játszik velem, ha a néni nincs itthon.

Ebéd után ma olvasom az újságot, az ajtó nyitva, ő ott játszik a néni szobájában Évi babával meg a tevével.

– Huuuuu – hallom, hogy kiáltja, ijedezve –, kihűlt a palacsinta! Huuu! – És maszatol. Felállok, nézem. Julcsa néni a dívány sarkán ül; mellette a kis zöld szék, azon a „kályha”, fő rajta vagy hatféle étel.

Aztán törölget. Egymás után adja fel az edényeket – az újakat még jobban szereti – a néni ölébe.

– Ez még nem fényes. Ezt is töröld meg.

Megtörli. De kár volt a felszólítás, mert számtalanszor megkérdi:

– Hát ez? Hát ez? Hát ez?… – és sorba az orrunk alá dugja minden fazekát és fedőjét.

Közben a babakocsit is tologatja. Én kimegyek. Julcsa néni küldi:

– Menj apukához.

– Nem megyek. – Csönd. Aztán: – Kimegyek, de mindjárt visszajöhetek hozzád?…

És nem jön ki. Hanem két kézzel kavarja a néni ölében az edényeket. Zörögnek veszettül. Nevet hozzá. A néni megcsókolja. Erre kuncog, liheg, pukkadozik a boldogságtól, skálázik minden elképzelhető és utánozhatatlan hangon. Elszalad a szoba másik sarkába. A lila csíkos ruha van rajta, fehér szalag a fején. Bal „mellényzsebében” a Bözsi néni piros kis táskája. Benne pénz.

Aztán hallom, hogy megint felrakja az edényeket a „kályhára”.

– Jönnek a vendégek. Ez nem kell. A tányért add ide.

Közben folyton topog, mászkál:

– Te is fogsz enni, ne sírj!

Julcsa néni elneveti magát:

– Ki sír? A babád?

– Te! Máskor is fogunk ebédet főzni. Nincs itt már apuka?

– Nézd meg, én nem tudom.

A kislány erre kinéz, de rögtön visszamegy.

– De itt van.

– Szomorú az apuka – mondja a néni –, hogy nem mégy hozzá.

Hallgatás. Ez a téma nem tetszik neki. Aztán felkapja a tevét:

– Ninini, ez meg akarja enni a mamát! – (Ő a mama.)

– Vigyázz, te púpos teve – fenyegetőzik a néni –, majd adok én neked!

– Na, adjál neki!

Nevetnek, és verik közösen az ártatlan tevét. Istállót rendeznek be neki az ágy mellett.

– Így, ni, itt van az istálló. Most kap zabot-szénát. Mindjárt hozok neki egy szép kis edénykével.

A néni kijön, mondja nekem, hogy tegnap az utcán láttak egy szénásszekeret, s a kis Klára roppant jót nevetett azon, hogy ilyen sok széna is van a világon. Meg hogy a bácsi fent ült a széna legtetején. Ő ezalatt a tevéhez vitte az üres kis fazekat, és lelkendezve beszél:

– Itt van, ni. Az istállóban itt van a szép lovacska, ide nézz. Zabot-szénát is adjunk neki. Milyen szép lábai vannak!

A néni a vízről beszél, hogy a teve már szomjas is, meg a sivatagról, az arab bácsikról. Ő csöndben figyel, aztán megszólal:

– Itt van a zabot-széna.

Szóval most derült ki, hogy nincs tisztában a szóval. Erre a néninek eszébe jut, hogy tegnap, mikor azt a szénásszekeret látták, megkérdezte, mi az, s arra a válaszra, hogy széna, rögtön tovább kérdezett, hogy: hát a zab hol van?… – Klára már a tevénél áll:

– Nesze, kis vizecske is, ad neked az anyuka.

Megitatják a tevét. A néni szól:

– De azért nem kell ficánkolni, fel ne rúgd a tányért, te teve!

Azzal felborítja a tányért. Rettentő riadalom, mint mindig, ha örvendetes rendetlenség történik:

– Huu, hu, hu!! – és rikkant, vigyorog, nevet, kezeit dobálja, örül a kislány, körsétára indul a tevével. Egyszerre eszébe jut, hogy ha a tányér felborult, kiömlött a víz.

– Gyere – mondja –, töröljük fel a vizet, piszkos lett az istálló.

Törölget. Aztán a Julcsa nénit akarja megitatni:

– Nesze, igyál.

– Én már ittam.

– Én még nem. – Csönd. És átmenet nélkül: – Úgy fáj a mamának a térde!

– Mi baja?

– Benyomta a gyerek.

Erre megverik az Évi babát. Utána hozzám jön, elkéri a villanyzseblámpát, bevilágít a gyereke torkába.

– Mondd: ááá… Semmi baj van – és enni kezd levegőt. – Egyél te is… – Körbejárja az asztalt. – Mennyi dolga van ennek a kis anyunak. Gyere, Lenci, most kapsz ebédet, anyuka csinált pogácsát. Szépen egyél.

Aztán szanatóriumot játszik: – Most ligézek – mondja, és lefekszik a díványra, és betakarja magát párnákkal. Anna a szobalány. Ki kell szolgálni, mert beteg. Tegnap meséltem neki a mamáról, hogy hogyan kell ligézni, mi az stb. És ma már csak ligézve, betegen hajlandó a szobalánytól elfogadni az uzsonnatejet. Magának sok puszit küld.

*

A gyereknapló helyett magának jegyeztem le ezt a négy oldalt. Máskor is megteszem majd. Azt hiszem, örül neki. Vigyázzon, legyen jókedvű, okos, egészséges. Csókolja Lőrinc. Vasárnap este írok újra. Pá!

Bözsike, vigyázzon Klárára! Kezét csókolja

Lőrinc

Üdvözlet a Vág és Tóth családnak!

65.

Kedves Klárika,

már két levelet kaptam magától. Az elsőt csütörtökön, a másodikat szombaton. Én is szörnyen csodálkozom, hogy hétfőn reggel kilenckor az Üllői út sarkon bedobott levelemet kedden délután megkapta. Utazni se lehet gyorsabban. Legalább hamarabb tudott mindenről valamit. A szerda éjjel írt levelemet reggel kivittem a vasútra, s elment a 9.20-as személyvonattal. Gondolom, szombaton megkapta, esetleg pénteken délután.

Megint sorra veszem a dolgokat:

Pénteken jött öt mázsa porosz szén. A Lloyd Bank-tartozásra megállapodás szerint csak félmilliót vontak le.

A kislány csütörtökön Bandiéknál volt. Délután Annával nem akart hazajönni, olyan jól játszottak; este ½ 7-kor hozta vissza Ödön. Én akkor mentem a Tannhäuser-be. Ez volt a legförtelmesebb előadás, amelyet az operában láttam. Nem a zenekar persze, hanem a szereplők (Medek és Kálmán kivételével). Pilinszky sovány gézengúzt játszott; nem tud énekelni nagy szerepet; ripacs. Az első szünetben megfogott egy nő. Az az öreg, nagyon csúnya, nagyon kedves, lelkes és fürge asszony, akit a Fészekből ismerünk, de csak annyit tudunk róla, hogy bíró a férje. Máskor is szokott „rajongani” és beszélgetni, de most!… Azt mondja: olvasott valamelyik lapban a könyvemről, és rögtön rohant megvenni. Irtózatosan el van ragadtatva. Olyan patáliát csapott köröttem, hogy a lépcsőn, dohányzóban, mindenütt minket néztek. A második szünetben is. Éppannyira örültem, amennyire rosszul éreztem magamat. Igazán: ilyen „hódolat” még sose övezett. Csak az a kár, hogy nem egy szép és fiatal nő ujjongott ott a világ szeme láttára. – A ruhatárban meg egy férfi csíp el; nem tudom, hogy hívják, de ismer, és két éve nem látott. Bemutatott a nővérének meg egy másik lánynak. Ezek is ájuldoztak. Két normális zsidó lány, entellektüel. Akárhogy tiltakoztam, csak „mester” maradt a címem. A férfi egész hazáig elkísért, és nem tudtam – pedig ravaszkodtam – kivenni belőle a nevét.

Pénteken Sárközi beszélt a könyvemről szerkesztőségi munka után. – Nagyon érdekes, kitűnő könyv – mondta –, ilyen gazdagsággal, erővel és ilyen biztonsággal senki sem tudja kifejezni magát a fiatalok közül. De egyhangúvá teszi, hogy csak a követelő vágy variációit tartalmazza. – Aztán kifejtette, hogy előző köteteim témaköre tágabb volt. Bizonyos érzéseket nem használok most fel. Szégyellem a nyugodtabb, finomabb és kedvesebb lelkiállapotokat.

Ebben van igazság. Nem a szégyenlésben, hanem a „variáció”-ban. Én azonban örültem neki, mert félreérthetetlen elismerése volt annak, hogy én vagyok az első. Egyáltalán sokat használt nekem ez a könyv, ezt minden oldalról látom. Bejött ekkor Kárpáti Aurél a szobába; ő meg a finomabb és kedvesebb hangulatokat emelte ki, a Parsifál-t meg a H-MAC A-t és még egypárat. Még nem írta meg a kritikáját, ellentétben a Földi terhére elterjesztett hírekkel. – Most már látják, vagy látni kezdik az emberek, hogy jogos volt bennem az az „erőszakosság”, „prepotencia” stb., amellyel én már évekkel ezelőtt oly sok régi jó írónál különbnek tekintettem magamat. No, legfeljebb előlegeztem magamnak egy kis önbecsülést. Én tudtam már akkor, hogy többet érek, mint azok, akik ténylegesen többet értek nálam. Tudtam, hogy ha bírom az iramot, és „kihozom magamat”, olyan jót produkálok, mint senki. Sokat kellett gondolnom régebbi viszonyokra és helyzetekre, kínlódásokra, mellőzésekre, mert ezek a beszélgetések rákényszerítettek, hogy emlékezzem egészen kezdő korombeli fájdalmaimra. Milyen rosszul esett nekem, hogy nem akartak meglátni, pedig (mondjuk, 1920-ban) nem láthatott volna meg senki; csak Babits. Ő – maga tudja – látott és sejtett is, és ez volt a baj. Most nevetek magamon, ha elgondolom, hogy én 1920–1921-ben azt mondtam neki: ugye, én különb vagyok, mint Kosztolányi vagy X. vagy Y… Milyen jogon? Ő azt mondta, hogy nem, még nem – ez volt a legjobb eset. Milyen jogon fájt nekem a lekicsinylés? Hol volt ebben lekicsinylés?… Csak bennem, mert éreztem, hogy én mélyebben, komolyabban örülök és szenvedek, mint ők; és tudtam, hogy ezerszer becsületesebb vagyok magamhoz és a magam módján az egész világhoz.

Pénteken délután Mancinál voltunk: Irma, Szirmainé a telepről, Kató, Julcsa néni meg a kis Klára és én. Sokkal jobban néz ki; injekciót kap. Újabb roham, mint kiderült, nem kínozta azóta, hogy nálunk rosszul lett, s Biró még a csütörtöki, illetőleg a pénteki, de a csütörtökivel azonos eredményű vizsgálat alapján ajánlotta az étkúrát. Szóval nem kell aggódnia új rémlátások miatt; igaz, hogy a régi is éppen elég, mert nem tudni, mikor jön új görcs. Minthogy a szanatórium nagyon drága, s a koszt másutt is elkészíthető – náluk nem –, Manci, így határoztak Zolival és Mikessel együtt, anyukáéknál lesz Debrecenben. Birónak van ott ismerőse az egyetemi doktorok közt, az majd kezeli. Anyukáéknak meg adnak – egymilliót. Én azt mondtam, hogy másfelet. Már írtak; kaptak választ. Holnap, hétfőn este, Mikes idehozza hozzánk az asszonykát, kedden reggel Zoli vagy apa elviszi a gyorssal Debrecenbe. Valószínűleg ott marad az egész hátralevő időn át.

A szanatóriumból Ascherékhoz mentem. A fiú meghűlt, s délelőtt telefonáltatott, hogy nem mozdulhat, menjek én. Katót elkísértem a Lipót körútig, ő orkesztikára ment (vasárnap tartják, ma, azt a bizonyos nyilvános előadást), a kolozsvári dolgokról beszélt, és meghívott vasárnapra ebédre. Nem fogadtam el, hanem majd szerda este megyek át hozzájuk, vacsora után. Czellár most se dolgozik, az anyjuk pénzén élnek. Igazán rémes, hogy valakinek költség legyen a 3000 koronás villamosjegy! Ascherék ott tartottak vacsorára; sokat beszéltünk, jól. Készül Bajára – jaj, oda is írni kell már! –; elmondotta, hogy nő már körötte is az irigység: színész előadók nem hajlandók vele egy pódiumon szerepelni. Legutóbb egy konkrét esetben testületileg foglaltak ellene állást! Nem baj, ez az erő és érték jele! Panaszkodott, hogy Karinthy ostoba feledékenysége elveszíttetett vele 20 játékosan megszerezhető milliót. A Nyugati mellett ugyanis megnyílt most egy új mozi: UFA-színház. Roppant nagy és elegáns. Szinte országos ünnepség volt a megnyitása, Horthyval. A megnyitó beszédet Karinthy írta 5 millióért. Írás közben folyton Ascher számára, szájába formálta a mondatait. És mikor kérdik tőle, kit ajánl az elmondásra – elmegy az esze. Nem tudja, kit ajánljon. – A színház egy ismeretlen, közepes színészt kért föl a szavalásra esti 2 millióért. Tíz estén át. Karinthy – meg a híres, gondos titkár – a haját tépte, és le van sújtva. Állítólag. Mindenesetre jele ez is annak, hogy mennyire nem lehet számítani rá, akkor se, amikor a legjobb akarat vezeti. Mert Aschert igazán roppantul szereti, becsüli. – A vacsora megkésett, s mire – ezt már írtam – Vidmárékhoz értem, ½ 9 helyett ¾ 10 volt. Öt perccel előbb mentek el hazulról. Valószínűleg mérgesen. Mit csináljak, névjegyet hagytam ott, s majd telefonálok. (Ascher címe: Lipót körút 20. III. 3.)

Ezen az éjszakán a gyerek 12 tájban felébredt. Én még olvastam. Nyöszörgött… nem, ez még csütörtökön volt… Szóval felébredt, nyafogott, sírt, ha meséltem, hallgatott, ha nem, ő beszélt, s már féltem, hogy felizgatja magát, és nem alszik el újra. Mondom neki a varázsigét, hogy anyuka a Tátrában sír, ha te rossz vagy – nem használ semmit. Pedig máskor használ. Mentő ötletem támad:

– Ma kaptam levelet anyukától. Sok puszit küld neked. Itt a levélben.

Erre elhallgat meghatottan. Egy perc. Már azt hittem, alszik, De megszólal kedves bizalmatlansággal:

– Mutasd meg azt a levelet.

Ki kell ugrani az ágyból. Előszedem a levelet a Palace rajzával a borítékon, odaviszem, itt van.

– Ez a Tátja! – mondja. Ráismert, mert sokszor mutogattam neki a hirdetésképet Az Est-ben. A maga levelét addig nem látta. És megnyugodott; a kép bizonyíték volt, hogy csakugyan maga írt. És tudja, mit csinált? Megpuszilta a levelet, oldalt fordult, és elaludt.

Hát nem aranyos, okos kisgyerek? Még most is érzem a szívem mozgását, ahogy leírtam ezt a jelenetet.

Tovább írom pesti vándorlásaimat. Mert, igazán, annyifelé hívnak, mint soha. Sajnálják a szegény szalmaözvegyet. Szombaton délben Móricz Zsigmond érdeklődik telefonon, elutazott-e, és hogy van maga, mit csinálok este. Menjek el vacsorára. Mikesék lesznek ott. Ott is voltak, és volt még vagy húsz vendég. Nagyon komoly vendéglátás volt, Virág és Gyöngyi kész háziasszony. Tea, sonka, pástétom, tojás, pulyka, bor, sör, likőr, sütemény, krém, gyümölcs – rengeteg. A vendégkoszorú jó polgári elemekből állítódott össze egy gráci asszony tiszteletére, akinél a gyerekek kosztban voltak tavaly nyáron vagy az idén. És nem is volt rossz a hangulat. […] Egyesek naivan és szörnyen dicsérték Herczeg Ferenc A híd-ját. „Három nap lemondanék a délutáni kávémról – idézték egy távol lévő, egyébként a jelenlevőkhöz hasonló néni mondását –, ha még egyszer láthatnám!” De ne gondolja, hogy dühöngött a butaság. Nem! Csak egészen más emberek, gondolatok, stílus, érdeklődés, mint a miénk. Irma siránkozott, hogy barna selyemruhához kénytelen volt magas barna cipőt felvenni, mert két éve nem jut pénz új cipőre. Kár volt panaszkodnia – senki ezt a hibát észre nem vette! Zsiga bácsi megkapta a könyvemet, amelyet előzőleg már reklamált Mikesnél, azt mondta, rögtön ágyba viszi magával; tüntetően gondos és kedves volt hozzám, rögtön per tu szólított – minek a számlájára írjam mindezt a barátságot, mikor eddig olyan óvatos volt velem szemben, hogy mindig feszélyezett a jelenléte?! Éjfél után két órakor még kötéllel akarták visszatartani az elkészülő társaságot.

…Most maga azt hiszi, hogy milyen jól mulatok én itt Pesten maga nélkül. Ne gondolja. Inkább érdekesnek, mint jónak találom ezt a velem szemben minden oldalról megnyilvánuló, még teljesen föl nem derített hangulatváltozást. Örülnék, ha a munkámnak szólna. – Dolgozni kell, ez az egyetlen remény és út és erő… Úgyis rém sokan gyűlölnek. Sárközi barátilag beszélt róla, mennyire gyűlölnek engem felületes ismerősök, sőt olyanok is, akik sose láttak. Az ő körében is. Türelmetlenségemet és erőszakosságomat – szellemileg érti, tette hozzá – okolja emiatt. Hogy én nem értem meg a másikat. Például Bókay (tudja, ki ez) az Athenaeumnál a verseimen át nagyon veszedelmesnek gondolt, és gyűlölt, látatlanban. Mióta párszor találkoztunk – beszélni talán sose beszéltünk –, jelentősen kevésbé gyűlöl. Érti maga ezt? Azt mondja Sárközi, hogy én éppen olyan barátságtalannak hatok, mint amilyen „barátságtalanok”, kényelmetlenek és kellemetlenek a verseim témái, stílusa stb. – Emlékeztettem rá, hogy Shaw a színdarabjai egy részét barátságtalan színdarabok címmel illette… Nekem nagyon fáj, hogy nem szeretnek; mert én sok embert szeretek, azokat száz percentig védem és segítem; de az igazságomért jogosnak érzem a legnagyobb elfogultságot is. Ez az erőm; befelé úgyis túl sokat töprengek és aggódok és mérlegelek.

Nagyon érzem, mennyire hozzám tartozik maga. Most csak férfiak vannak körülöttem, pedig a férfiérintkezés mindig üzleti vagy eszmei, elméleti dolog. Hivatal, elintéznivaló; vagy barátság, beszélgetés, vita. Csak nővel lenni: élet, tapasztalás. Sokszor kell az, hogy az ember egyesülhessen valakivel, s elaltassa, egybeolvassza a „vita” – házasságban esetleg veszekedés – ellentéteit. Férfival nem lehet egyesülni, ésszel kiegyenlítődni…

Este megyek Ritoók Emmához.

…A kislány a néninél van. Julcsa néni úgy bánik vele, mintha a nagyanyja volna, vagy még jobban. Most pótolhatatlan és megfizethetetlen. A gyerek is jobban szereti, vagy legalább kevésbé zsenírozza magát előtte, mint előttem. Most, vasárnap du. tündért játszik, szaval, énekel, fecseg, lebegve jár-kel, szaladgál az asztal körül; megveri a babát, mert rossz; görbén jár, mert ő a Manci néni, akinek „kövei” vannak a hasában, itt; emlékszik rá, hogy Szirmai néni vitt jácintot Manci néninek; emlegeti az antennát; ötéves kisfia van; annak kurjongat, dalol; mindent dicsér. – Átszellemült arccal mondja, hogy most leültették a legszebb színésznőt, azzal leül, összeteszi a karjait: Allah, segíts! – és meghal. Főzéssel folytatja, a sparherdben egy száraz kenyérdarab van, nem szabad kivenni, mert az a sütemény, és még nem sült meg; nézegeti a Napló képes mellékletét: ennek a néninek pizsamája van, mondja egy moziszínésznőre, mindent észrevesz; az asztal mellé áll, és állát felteszi az asztal szélére, úgy néz rám, és szép világoskék a szeme fehérje; egy másik képen – apácaszobor – a Jézuskát, az Istenkét látja, mert olyan, mint a mi kis réz- vagy bronz-Jézuskánk; a harmadik nőnél az érdekli, hogy kinek a mamája; és nem fogy ki a szuszból, szóból, erőből, mozgásból; a hatos-on utazik (villamoson); összevissza beszél: ez az akta, ez a szakta, ez a pukta – és énekelve folytatja –: kaja, bója, szentely, tiszti piszti bimbó – ilyesformát; egyszerre tízfélét játszik, most – hallom –: „Ide tessék nézni, mit főzök az anyukámnak meg a Manci néninek!” – Este meg úgy kezdi a vetkőzést, hogy behunyatja Julcsa néni szemeit, aztán számol: egy, kettő, három, négy, – négyre a díványra fut, szemeket ki szabad nyitni, s már nyújtogatja is a cipőit. A néninek meg csodálkoznia kell, hogy ő olyan hirtelen a díványon termett, holott az előbb még a kályhánál álldogált.

Isten magával. Vigyázzon, egyék, legyen nyugodt. Sokszor csókolom.

Lőrinc

Ezt a levelet vasárnap este 6 órakor dobom levélszekrénybe.

66.

Kedvesem,

ma jó jelenet játszódott le az Anicáéknál. Ott voltak: Offner, egy francia, kiküldött direktor, revizor, a Tóth Árpádék és mi. Arról beszéltem, hogy jó volna, ha maga legalább pár napra megint jöhetne, s ezzel kapcsolatban azt mondtam, hogy ezentúl úgy fogom beosztani kúrázásaim, hogy maga akkor veszi ki a szabadságát, mikor nekem el kell mennem, s együtt jövünk. Erre Annus: „Nem jó mindig jelen lenni a feleségnek annál, amit a férj csinál”. Nem emlékszem már pontosan az apropóra, amire ezt mondta, én azt feleltem, hogy én szeretnék mindennél jelen lenni. A jó most következik. A Pádi az én hátam mögött ült Bözsivel szemben. Annusnak ez előbbi mondására elkezdett integetni neki a fejével, hogy ne folytassa. Ezt Bözsi utólag mesélte el nekem. Persze későn integetett, a célozgatás már akkor megtörtént. Annus ilyesmit jól tud elhelyezni, jó társaságbeli nő. Ezek után tovább beszélgettünk nagy vígan. Úgy veszem észre, Pádi írt cikket valahová a Tátráról s a tátraiakról. Maga nem csinálhatna valamit ezeknek a mi lapjainknál? Nem fontos, de ha lehetne, talán jó volna. Ugyan, nem is volna jó! Mit fontos az nekünk, hogy nekik maga ennyivel is jobban imponáljon? Írjon a Pádi olyan verseket, mint maga! Ezt próbálja megcsinálni. Igaz? Holnap reggel utazik haza Annus, ma búcsúzóul Vágéknál leszünk este. –

Baskircsev Mária naplóját fogom olvasni. Erre már régen fájt a fogam. Könyv nélkül lehetetlen volna itt eltölteni a napot. Így is rettenetes hosszú.

– Itt tegnap abbahagytam az írást. Júliának írtam tegnap, Miklós Andornak küldtem egy lapot. Anicáéknál tegnap jól mulattunk. Offner nagyon udvarol a Bözsinek (Ödönnek semmit se kell elmondani soha, amit én Bözsiről esetleg írok). Azt hiszem, szeretne célt érni nála. Bözsi, kis ügyetlen, nem tudja távol tartani magától a férfiakat. Nekem persze nem udvarolnak. Dr. Hellerrel, az ó-füredi orvossal beszélgetek legszívesebben. Ott volt a Grande-ban ő is. – Nagyon örülök, hogy olyan magabízóan beszélt a munkájáról. Lassan az emberek is megismerik magát, az értékét. Idő kell mindenhez! Lehet sietni, de bizonyos dolgoknak meg kell érni. Maga is, én is nagyon mohón akarjuk az életet. Mindent akarunk, és rögtön is akarjuk. Nem tudom, mi az, mintha valaki varázslatot követett volna el körülöttünk. Sokkal jobban közelednek hozzánk az emberek, jobban dörgölődznek, mint eddig. – Bajára írjon, mégpedig hamarosan. Nem kell elhanyagolni ezt az ügyet. Különben Baján, úgy hiszem, ott leszek én is. Erről még ráérünk beszélni. Móricz közeledésének nagyon örülök. Hogy miért, nem is tudom. – Baskircsev Mária naplója is nagyon tetszik. Szinte nem is jó olvasni. A bennem elnyomott, agyonfegyelmezett kívánságokat akarja felszínre hozni ez a könyv. Talán nem volna baj, ha felszabadulnék, de lehet, hogy nagy bajokat okoznék magam körül. Sokat gondolkozom magamról itt, és furcsa dolgokat kezdek felfedezni magamban. Nem tudom elmondani őket. Sokkal bizalmasabbaknak kellene lennünk egymáshoz nekünk kettőnknek, azt hiszem. Lehet azonban, hogy maga nem bírna mindent megérteni – vagy nem is tudom! – Tudom, hogy összetartozunk nagyon, de valami korlát van még mindig közöttünk. Ennek a korlátnak a lehullását se tudjuk siettetni, pedig olyan kínzó a jelenléte. Ma úgy félek, minden ok nélkül, attól, hogy maga elveszít engem. Ez is egy furcsa érzés, mert én szoktam félni attól, hogy magát vesztem el. Legyen jó hozzám, Lőrinc, és erős, ne engedjen el.

Elolvastam a levelem, és most szégyenlem magam, ne nevessen ki, de talán ne is vegyen komolyan. Nem tudom, mi van velem ma. Talán a könyv az oka, vagy az, hogy Hellerrel analízisről beszélgettem tegnap? Elmúlik majd. – Verseit nem küldi el? Nagyon szeretném olvasni. Nem mutatom itt meg senkinek.

Klára levelének nagyon örültem. Nagyon jó az is, ahogy maga el tudja mondani a kiskölök viselt dolgait. Olyan boldoggá tesz az, ahogy maga szereti a gyereket. Ezt az egy embert egész biztosan nagyon szereti. Most már nyugodtabban halnék meg, ha kellene, mint két évvel ezelőtt. – Nagyon sajnálom magát a gondjai miatt, Lőrinc. Ennek mikor lesz már egyszer vége? Egypár dolog eszembe jutott. Triznyának az utolsó részlet jár most. Ez nem tesz ki egész félmilliót. Ödönnek okvetlen kell pár százezer koronát fizetni, ugye? Mi lett az adóüggyel? Lloyd Banknak mennyit kell összesen fizetnie? A szén gyorsan fogyott el? Elfelejtettem már, mikor kaptuk. Hideg van Pesten? Szegény Mancit nagyon sajnálom. A gyereket kihordhatja? Az egész kilenc hónapot Debrecenben fogja tölteni? Mi lesz a Zolival? Anyuka megvarrta a kis Klára fehérneműjét? Jók? Ha nem varrta volna meg, legalább 1-2 kis mellényt kell venni annak a kis pocinak.

Nekem is kell küldenie pénzt, Lőrinc, mert most már pár koronám van csak. Ne haragudjon. Ha Júlia a tüllt nem vette meg, ne is vegye már meg. Félek, hogy elvész útközben. Ma Offner akart egy szánpartit rendezni, ő Bözsivel egy szánban, én valakivel és Békeffyné valakivel. Hágiba mennénk vacsora után. Ott meleg bort innánk, és vissza. Nagyon szép volna, de ez is legalább 30 K. Nem hiszem, hogy lesz belőle valami. Ma fürödtem először. Nagyon jó volt. Mosásba is ma adtam először. Harisnyát, ilyesmit, amit vasalás nélkül fel lehet venni, én mostam ki. Papáék jól vannak? Simon és a Nagyék címét kérem. Több címet kértem már. Julcsa néni kezét csókolom. Kicsimnek mondja meg, hogy anyuja nagyon sokat gondol rá, sok puszit küld neki, és nagyon szereti őt. A nagy óriás apunak is küldök, és őt is szeretem

Klára

67.

Kedves Klára,

már talán harmadszor kapok levelet magától úgy, hogy közben én nem írok. Gondolhatja, hogy örülök neki, de egyúttal szégyenkezem is. Pedig a dolog úgy áll, hogy maga ott egyedül jobban ráér, hiszen nem veszi igénybe az élet, azonkívül nem is egy emberre gondol, hanem többre, tehát variálható az írnivalója.

Én csak azt mondhatom, amit fent mondtam s már írtam is: ne aggódjék a pénz miatt, ne legyen felesleges igénye, fontos az evés, hízás, erősödés, a társadalmi érintkezés ötödrangú; örüljön neki, hogy nem kell konyhával és itthoni szeméttel foglalkoznia néhány hétig, tehát emiatt legyen, mert lehet, jókedvű.

Ezt ismételgethetném újra meg újra, és kérhetném, alkalmazkodjék ezekhez olyan mértékben, ahogy az az eredményre legelőnyösebb. De hát maga ezt megteszi úgyis, látom az első heti 2,20 kiló hízásból. Nagyon meg lehet elégedve. A számla sem olyan horribilis. Egyedüli törölhető tétele az én egyik 80 koronás tételem volna. Én tudniillik csak egy nap ettem, előzőleg teát adtak vacsorára, vasárnap pedig reggelit sem kaptam már. No jó, de hát „kedvezmény, úgyis két szobánk volt, két éjszaka, így szokás” stb. – Ha a 970 K-ból levonom az én 2x80=160 koronámat és a csak első héten lévő orvosi 100 koronát, vagyis összesen 260-at, marad a maga 7 napjára 700 korona. Elég sok, de igazán nem ijesztő!

A portást ki kell fizetni. Nekem azt mondta két ember is a porta körül, hogy az a szanatórium számlájára megy! Különben nem hagytam volna kifizetetlenül a villamost, és az a nyurga szőke fiú az „előlegezett” összeg 10%-át is megkapta volna borravalónak.

Júlia a tüllt feladta ajánlott levélben, de ráírta, hogy minta érték nélkül. Belül pár sor, hogy „itt küldöm itthon maradt holmidat…” Tóthnétól, aki ma, szerdán vette fel az ura fizetését, hallom, hogy hétfőn még nem kapta meg. Nem tudom, mi az oka; talán felbontották, s most hosszadalmas vámügyi eljárás következik?

Mikes is megkapta a kártyáját, és örült a hízásnak. Gyuri jól van, Ilu ma kapott mandulagyulladást. A mi kislányunk csodálatosan jó egészségnek örvend, aminek viszont mi örvendünk. Mindennap sétál; most itt áll mellettem, menyasszonyt játszik a nagy fátyolkendővel, és kalácsot morzsolgat. Tegnap Julcsa néninél ugyanis kávé-néni-zsúr volt, s a maradékból a kislány is kapott. Én is; jó csokoládétortát.

A rózsaszín ruhát Júlia el fogja készíteni, s majd csak eljuttatjuk magához. Írni is fog; Irma is írt már, csak nem adta föl a levelét.

Mancit tegnap du. vitte Debrecenbe Zoli. Egy hónapra. Érdeklődött az állapota felől. – Hát ne aggódjék egy csöppet sem. Az én egészen objektív véleményem az, hogy a Park Szanatórium-komédia teljesen felesleges volt. Mikesnek, mint mindig, most is tetszett az, hogy „egyik baj a másik után éri”: ezért terhelte meg magát ezzel a költséggel. Már „benne volt a szanatóriumozásban”; kéjelgett abban az érzésben, hogy „ő mennyit elbír” stb. Maga ismeri az ő furcsa lelkét, s messziről is sejti, hogy igazam van. Mindegy. Mancinak mindenesetre jót tett a pihenés; a jó kosztot rossz étvágya miatt ugyan nem élvezhette ki, de rendbe jött. Persze ilyen roham – utóvégre – jöhet bármikor. Egyszóval ne aggódjék maga őmiatta, csak maga miatt.

Vasárnap este voltam Ritoókéknál. Kedves, jelentéktelen este volt. Hétfőn jött Manci; hétfőn találkoztam Ártingerrel, megadtam a 2 milliót; jól beszélgettünk. Kedden ment Manci, délután; én meg az estét Kodolányival töltöttem a Centrálban. Kodolányi két napra jött be (békességben a feleségével) azért, hogy felfrissüljön. Már ő se bírja a falut meg a négy falat.

Előzőleg az Otthonban voltam borotválkozni. Ott találkoztam Kárpáti Auréllal, akinek a kritikája reggel jelent meg a Napló-ban. Rendkívül közvetlenül, barátságosan s egyáltalán nem sértő hangon, de „durva formában” mondtam meg neki, hogy csupa tévedés, szamárság, lényegtelenség, amit írt, s aminek így is nagyon örülök. Ő beismerte, hogy nem értette a könyvet, s elégedetlen magával és az írásával. Ennek az új költészetnek – mondotta – nincs még meg az esztétikája; ő teljesen bizonytalan, s hiába, már öregszik, 42 éves. Igen becsületesen, természetesen fogadta szavaimat, s kitűnő barátságban maradtunk, amin még ma is csodálkozom. Igaz ugyan, hogy őt én sose tartottam gazembernek, csak éppen – néptanítónak. A cikk – kéthasábos címmel – okvetlenül hasznos abból a szempontból, hogy nyilvánosságot, nyilvánosság előtti megtárgyalást jelent, tekintet nélkül a fecsegő tartalomra. Mondtam azt is, hogy mért nem vágott le bátran; azt felelte, hogy esze ágában sem volt, csak nem tudott hozzáférkőzni a könyvemhez, azért olyan rossz az ismertetése. Ezt is négy és fél óra hosszat írta! (A kritikát mellékelem.)

Fiatalemberek (Illés) nevetve bosszankodtak a kritika üressége fölött. – Kérem, ne gondolja, hogy szomorú vagyok emiatt vagy a Világ miatt. Ó, dehogy!

Ellenben rosszul érzem magamat, mert meghűltem. Hol, mikor, nem tudom. Ágyban kellett volna feküdnöm, de erre csak végső szükségben vetemedem. Tegnap délután gyalázatosan rosszul voltam; ekkor mentem az Otthonba, s az a másfél órás szenvedélyes vita Kárpátival nagyon jólesett, felfrissített; éjszaka és reggel is jól voltam. Már napok óta inhalálok kora délutánonként. Lázam nincs, keveset köhögök, de mélyről. Azazhogy köhögtem, mert, úgy látszik, tegnap volt a kritikus nap; ma már zavartalanul cigarettázhatok, és nem vagyok morózusabb, mint általában lenni szoktam.

Pestről tud valamit? Magyar dolgokról? Olvassa a Világ-ot? Engem nagyon érdekelne. Átlapozhatná az olvasóban, legalább a címek tudomásulvétele erejéig. A Belvárosi és a Renaissance bukásáról biztosan szó esett. A Rivierá-ba bukott bele Bárdos, hál’istennek, éppen ebbe. Most a színészeké a színház, mint az Unió volt, de ez csak maszlag, amit a hitelezők nem fognak bevenni.

Miklós Andor a minap délben hazagördített az autóján, azonban biztosra veszem, hogy csak azért volt barátságos hozzám, mert előre kijelentettem neki a nap folyamán – félpercnyi dolgom volt vele, s ő „érdeklődött” –, szóval előre jeleztem, hogy nem kell félnie, nem kérek pénzt. – De most majd, a napokban majd kell félnie. Istenem, hogy neki nem jut eszébe, hogy magától adjon valamit. Hiszen rettentő szenvedés elébe állni és kérni, ha ezerszer muszáj is. Igazán szenvedek őmiatta is, akit csak nyúznak, nyúznak az emberek, körüludvarolnak hazugságaikkal és elragadtatott mosolyukkal… ej, nem is gondolok rá. Elég lesz majd akkor megcsinálni.

Orosznál megsürgettem a verseskönyv elküldését. Újra küld, mert az első szállítmány könyv sorsa bizonytalan.

Most látom, hogy megint túlmegyek az előírt terjedelmen. Arra gondoltam ugyanis, hogy csak négy oldalt írok ezentúl, de minden második nap.

Még eszembe jutottak a következők: a bajai kirándulásra ne is gondoljon. Tiszta őrültség volna hazajönnie. Ne is beszéljen róla, ne is gondoljon rá. Különösen azért, mert azt hiszem, elmarad az egész. Ártinger mondta, hogy Kollár Kálmán megválik a várostól, s egy barátjával egyesülve március elsején könyvkereskedést nyit Pécsett. Többet nem tud. És megismételte, amit a derék fiú megbízhatatlan tervezgetéseiről egyszer már elmondott. Sehol nem bírja tovább egy-másfél esztendőnél. Baján pedig januárban letelt a másfél év. – Este, ahogy hazajövök a Centrálból, itt találom a névjegyét. Hát írok neki még ma, értesítsen idejében, nehogy még nagyobb meglepetést okozzon zsenírozottsága. Most Bécsbe ment 3 napra. Szegény Ascher meg már bevágott vagy nyolc verset, és tanul még négyet!

No, látja! Orkesztika! Emberek – jaj, micsoda hülye, aki beugrik! Üsse fejbe magát, Klára, ébredjen fel, és nevessen nagyot, egészségeset, nevesse ki magamagát!

Takarót, ha csak napidíj ellenében kapna kölcsön, vásárolni kell. Így, mikor hazajövünk, „ingyen” lesz takarónk. Hermustól nyugodtan kérjen pénzt. A hat hét leteltekor megkapnak mindent.

Tóthné referált délben Az Est-nél. Éppúgy referált, ahogyan én őróluk. „Barátságosan.” Mondta, hogy maga milyen kitűnően mulat, és hogy Bözsi, a kis könnyelmű asszony, hogy udvaroltat magának. És hogy milyen jó volna mindig ott élni – förtelmes egy perszóna! Valósággal vonzalmat érzek hozzá, hogy megfőzzem, kifürkésszem és leleplezzem.

Egyáltalán, hogy vannak Bözsivel? Sose ír róla; csak nincsenek terhére egymásnak? Ő is írhatna! Legközelebb én is írok neki, igaz, hogy ezt már egyszer megígértem. Ödön egy hete már nem nézett felénk. Azt mondotta, l 700–1 800 000 koronára rúg az én tartozásom vele szemben az Árvai-féle 700 000 nélkül. Az ing és a többi. Nem sok. Vagy sok?

Kedves Klára, holnap küldök – azt már ajánlva – pár száz koronát, ezt a levelet azonban már ma feladom. Ne higgye tehát, hogy ez a 60 Kč az egész; mindössze nem lehetett most, délután, vásárolni, ennyi pedig a zsebemben van készen. – A levelei se aggasszák. És nem értem, mit nélkülöz az én leveleimben. Istenem, hát nem történik velem semmi fontos. Ami meg történik, azt mind vázolom. S hogy miképpen gondolkozhatok és érezhetek, élhetek, viselkedhetek közben, azt maga tán csak el tudja képzelni. Nem rejtegetek én semmit, és azt is megírtam, hogy meghűltem. Mindez nem fontos. A két versemet azonban nem küldöm el; nem kész vagy kész, de problematikus dolgok, esetleg értéktelenek… Várok, mint már oly régóta, tovább. Legközelebb, megígérem, a fentiek ellenére behatóan fogok írni céltalan, értelmetlen, érdektelen, reménytelen, alvó napjaimról, életemről, lelkiállapotomról. – Eddig is azt tettem, ha más emberekről vagy dolgokról volt is szó. Azt akartam érinteni, ami foglalkoztatott, komolyan vagy komolytalanul… Most majd legalább kénytelen leszek megerőltetni magamat a kifejezésig. Anicának is küldök alkalmas társaságból majd egy lapot. Maga meg igyekezzék, hogy a második héthez is gratulálhassunk! Csókolja az Emberevő.

Lőrinc

A kislány, látva, hogy írok (tudva, hogy magának írok), mellém állt, firkálni kezdett, s azt akarja, hogy küldjem el a levelét. Állítása szerint ez a sok firka azt jelenti, hogy „Kedves Anyuka”. – De egyes töredékei magukban véve is ugyanazt jelentik.

68.

Kedves Klárika!

Tegnap este feladtam magának egy közönséges levélben 60 koronát. Most délután kapok a bankból 400-at (Mikestől kaptam rá pénzt), ezt beleteszem ebbe a levélbe, és feladom ajánlva. Délben későn akartam venni, azért nincs a zsebemben.

Tegnap óta persze semmi se történt, s adós maradok az ígért „lelki beszámolóval” is, mert most nincs rá időm. Fél háromkor jöttem haza, fél négy-fél öt közt kell a bankba mennem.

Sokkal jobban érzem magamat mindenképpen. Már nem is köhögök. A pici Klára is kitűnően van, ma pláne ünnepi hangulatban érzi magát, mert reggel bejött hozzá Évike, és estig együtt játszanak. Olyan szörnyű elmélyedéssel, hogy lehetetlen kicsalni a néni szobájából. Köszönni se dugta ki az orrát, mert mint tündér rendkívül fáradt volt az előadásai után, s a díványon kellett pihennie, betakarózva, kényeskedve. Csak nagy nehezen vehettük rá, hogy bemutassa legújabb kompozícióját, a tündértáncot. Így se lett sok haszon belőle, mert zsenírozza magát, megrövidíti, egyszerűsíti és merevíti a produkciót.

De a néni nagyszerűen mulat ezeken az új táncokon. És kedden délután a többi öreg néni is jól mulatott rajtuk. Julcsa néni előadásából ismerem csak, miket játszhat újabban, mert férfi előtt az istennek sem hajlandó szerepelni. Azt mondják, hogy lépkedve és lábujjhegyen szökdécselve körüllebegi az asztalt, karjaival – szárnyak! – csapdossa a levegőt, forog, megáll és énekel hosszú percekig. Teljesen értelmetlen szöveget, amelybe verseket sző bele. Igen gyakran az esti fény-lámpafény-t. Vagy csak egyes szavakat a monológ végére. Ének közben elragadtatva néz a magasba, teljesen komoly, látszik, hogy „szívéből” érzi a szerepét. Rendesen meghal a végén. Ilyenkor kezd hulladozni, hanyatlani szárnyaival és egész testével, visszatántorog a szoba közepétől egészen a kályháig, és ott összerogy ezekkel a szavakkal: Így halt meg a szép kis tündér; Allah, segíts! – Egy kétségbeesett, utolsó felszökés, karvisszaejtés – és megdördül a taps, a hogy volt! Előadás után mindig, kivétel nélkül, visszavonul a díványra, betakarózik, és ápoltatja magát. És nyilatkozik is magáról, szóval primadonnaösztöneit teljesen szabadjára hagyja.

Amikor nekem is mutatott valamit, a szekrény mellől lebegett elő, és széttárt karokkal énekelt, jó ideig értelmetlenül:

– Mondi hojsza rábla hajja, ojszi bojszi, angyalom – aztán jött a nóta: – Légy enyém, ó, lámpafény, csillogó, villogó tündéri fény.

Hát ez kevés, semmi. Csalódás. A néni szól:

– Ez nem volt olyan szép, mint mikor olyan mélyen belemerülsz. Még egyszer kérjük! Hogy volt! (Taps.)

– Neeem – vontatottan.

– Nem fogsz többet énekelni?

– Neeem…

– Akkor nem fizetjük meg a tündérnek a pénzt, a belépődíjat.

– Nem is kaptam pénzt.

Azzal lefekszik a díványra, feszeng, helyezkedik, nyög:

– Hozzál röntgengépet.

Én beviszem a zsebvillanylámpát:

– Hol fáj valamije a tündérnek?

– A derekam, itt.

Odavilágítok, aztán a nyakához tartom az égő lámpát, bevilágítok a torkába: „semmi baj” – végül a kezét világítom át. Maga ismeri ezt a látványt: a kis rózsaszín ujjak parazsló narancsszínét, az éles sárga fényt az ujjak között és az erek fekete vonalát. Szinte ijesztő látvány ez az „izzásig hevített”, mégis langyos gyerekhús. Mintha igazán tüzelne! Olyan, mint a tátrai nap kora reggel a maga balkonjának üveg spanyolfalán!

…Most a gyerekek rajzolnak, és barátilag veszekednek rajta, hogy kié legyen a kék meg a piros ceruza.

Csöngetnek. Zoli jött meg. Délben már találkoztunk. Mancit rendben leszállította; otthon nagyon kedvesen, örömmel és – így mondta – diszkréten fogadták. Az Est-től Júliához ment, közben két nagy könyvet vettünk neki a könyvesboltban. De Júliánál nem végzett semmit. A villanybevezetést vállalta, illetve csak a felszerelést, de még előzőleg sok egyéb munkára van szükség, amit ő nem végezhet el. Júliával nem is beszélt.

Most kijött a gyerek, és játék után kotorászott. Ahogy elmegy mellettem, rám néz, hozzám lép, és szó nélkül kezet csókol. És szalad az Évihez. Valószínűleg eszébe jutott, hogy dél óta adósom a köszönéssel. Ezen nagyon jót nevettünk.

Hopp! Azt mondtam, semmi se történt. Pedig tegnap este Triznyánál vettem két pár nagyszerű félcipőt, feketét és barnát, készen. 850 helyett 700-ért. A másik kilyukadt két helyen is. Triznyának maga már csak 250 000-rel tartozott, ennyit adtam neki elsején. Márciustól kezdve megint 500-as részletek. És képzelje: a derék ember verseskönyvet kért tőlem, véleményemet kérdezte Adyról, Az ember tragédiájá-ról. Megvan neki a Világ végén és a Börtön! Micsoda meglepetés! Azt mondja, hogy ő csak olvasni szeret és színházba járni jó darabokba. Irodalmi suszter. Ha megöregszik, Hans Sachs lehet még belőle! Nagyon tetszett nekem mindaz, amit józan eszével és szívével mondott.

Holnap szeretném Zolit elvinni az operába, első sorba. Megint a Tannhäuser-t adják. Ifjúsági előadás: du. 5–½ 9-ig. De jegy nincs, mert az iskoláknak osztják ki 10–20 000 koronás áron. Ha a Német Mária öccse szerez Radnaitól ingyen vagy pénzért, megyünk. Vajon hogy reagál a mérnök úr? Épp itt ül, narancsot eszik, nem tudja, hogy róla írok, és kezét csókolja magának. Én is. Bözsinek adja meg a 100 koronát. Isten vele, minden jót!

Lőrinc

69.

Kedves Klárika,

csütörtökön du. adtam fel legutolsó levelemet 400 koronával, ajánlva; gondolom, szombaton du. már talán meg is kaphatta. Legkésőbb hétfőn. Hát azóta mi történt? Influenzám, melytől – mint írtam – már szabadnak éreztem magamat, átment a mellemből az arcomba. Az egész jobb pofacsont, a fél képem úgy fájt, mint egy óriási fogfájás. Egy napig. Most már nyoma sincs. Nem is sejtem, hogy tűnhetett el ilyen hamar, hiszen az én téli torok- és csontfájdalmaim igen makacsok szoktak lenni.

A kislány változatlanul jól érzi magát; nyugodtan alszik, és kitűnő az étvágya. Folyton Julcsa nénit nyúzza.

Pénteken de. 10-kor Mikes telefonértesítést kap hazulról, hogy a kis Ilu, akinek mandulagyulladása volt, s már egész láztalannak, gyógyultnak látszott, difteritiszbeteg. A bakteriológiai intézet pozitívnak találta a beküldött váladékot. Pedig ekkor már egész rózsaszínű volt a torka. Úgy látszik, egészen könnyű difteritisze lehetett, s az „anyagot” is csak „túlzott lelkiismeretességből”, szinte utólag küldték be megvizsgálni, s akkor értesültek a bajról, amikor úgyszólván túl voltak rajta. Mikest azonnal elkergette Salusinszky a redakcióból; most be se jár. Szombaton különben elköltözött hazulról a Metropole-ba, de legfeljebb hétfőtől, holnaptól kezdve tekintheti magát dezinficiáltnak és redakcióképesnek. Csak levélben és telefonon érintkeztünk. Így kaptam életem első levelét Mikestől… Ne aggódjék tehát; veszély egyáltalán nincs. De ez az eset is keservesen igazolja, hogy a baj nem jár egyedül. Szegény Mikes!

Pénteken Zolival a Tannhäuser-t mégis sikerült megnézni. Igen tetszett neki; azt mondta, sose látott ilyet, ebben a zenében van logika, az egész „igen szimpatikus”. Délután 5-től ¾ 9-ig tartott az előadás. Akkor felmentünk Bartos Aliszékhoz, de senki se volt otthon. Erre Zoltán nálunk üldögélt másfél órát, és hazament rádióműhelyébe.

Mostanában nem járok sehová; nem úgy, mint az „első időkben”. Látja, nem is igaz, amit mondok. Hiszen tegnap Ödönnel voltam együtt náluk; hallgattuk a Tájfun bemutatóját a rádión, és pénzről stb. beszélgettünk. Ödön érdeklődött egy irodalmi lap kereskedelmi kilátásai iránt. Tényleg, ha adódik lehetőség, rá is lehetne gondolni mint kiadóra, gazdasági elintézőre. Ő, amilyen ügyes, egy hét alatt tisztán láthatja a nyomdai és egyéb anyagi kérdéseket. Persze ez csak a jövő zenéje.

Sárközi könyvét végre már szedik.

Az elmúlt szerdán este Czelláréknál voltam. Érdektelen panaszok; érdekesebb beszélgetés Kárpáti cikke fölött; ők kezdték szidni; végül maguknak a legérdekesebb: azt mondja Kató, hogy az „előadás”, igen, hát egész jó volt, mindenki sajnálta, hogy maga nem vett benne részt. És minden órán melegen érdeklődnek mindkettőjük iránt.

Délután, tegnap, megnyírattuk a kis Klárát. Aztán sétáltam vele, elmentünk egy mozi előcsarnokába és az Iparművészeti Múzeum folyosóira. Ott szobrokat látott. Ma aztán megkezdte a szoborjátékot: mereven megáll, nem beszél, fél percig tartja a fölvett pózt, és ha nem figyelünk rá, figyelmeztet, hogy: – Nézzétek, milyen szép szobor áll itt. Kőből van a hasa is meg a gyomra is!

Nálunk járt a napokban Ritoók Évi. A kisgyerekhez jött játszani, mamát pótolni. Erre ma, vasárnap, ½ 12-kor séta közben felkanyarodtam hozzájuk (Baross u. 75.) a kis Klárával. Meglehetős komoly, de barátságos volt a gyerek, játszott a két nénivel, meg eltáncolta és elénekelte a Gyere pajtás-t és az Egy, kettő, három, négy-et is. Háromnegyed egykor alig lehetett hazahozni. Hazajövet mandarint kapott. Nagyon félt egy fehér kutyától, amely egy autóban ült az utcán, és szörnyen ugatott. Természetesen az itthoni játékok közé rögtön beillesztette a kutyaugatást. Az előbb még a néninél volt. Szörnyű zajongás hallatszott ki a zárt szobából. Klára dirigált.

– A két kutya most veszekedjen!

És ugat vékony madárhangon. A néni mélyen, vastagon kontrázik. Nemsokára hallom Klára hangját.

– Most én leszek a nagy kutya.

És ő hörög, vonít rémesen, erőltetett hurutos hangon: – U-u-u-ú! – Julcsa néni meg cérnavékonyan vinnyog. Gyönyörű játék, a kutyafáját. De a kicsi nagyon boldog. És egyszer csak felkiált:

– Ide nézz, te kis kutya, most bekaplak!

Hamm. A kis kutya eltűnt; nem lehet tovább játszani. Erre főznek, szobrot játszanak, tátráznak, tündéreznek, szavalnak a kályhának nagy-nagy lelkesedéssel, Manci néniznek, szőke néniznek (a szanatóriumban az egyik idegen beteg), Oli bácsiznak. És utaznak: Klára összetol három-négy széket az ebédlőben, és utazik. Mindig mondja, hol jár, melyik állomáson, kiszáll, érdeklődik, összes ismerőseinket végiglátogatja, s mindenki megtalálható Julcsa néniben, minden lakás, utca, város a Julcsa néni karosszékében. Az egész lakás egyetlenegy, tökéletes, csodálatos forgószínpad; s fantáziája a szereplők egész légióját helyettesíti.

Magának azt üzeni, hogy puszit küld, és hogy jöjjön haza.

Julcsa néni mesélte, hogy tegnap séta közben egy férfidivat-kereskedés kirakatában láttak egy műfejet, amely boton állt; kalap volt rajta, gallér és divatos nyakkendő. Hát a Klára ötször visszament a kirakathoz, és folyton kérdezte, hogy: – Hol van ennek a bácsinak a teste? – A konyhában délben kifutott a húsleves. A fazék szélén nagy hab duzzad föl, emelgeti a fedőt, és körös-körül lecsurog. Klára éppen a bilin ült. Ekkor feláll, és így szól:

– Mondd csak, hogy került ki a fazékból az a leves a sparherdra?

A néni azt mondja, hogy halálra nevette magát a kislány arcán, csodálkozó hangján és azon, hogy megfeledkezett a biliről.

Ebben a percben beteget játszik a gyerek. Manci után így érdeklődik (mint vendég):

– Mondd csak, hova ment az Oli nagysága?

Egyébként az Oli nagysága epeköveit ő állandóan a piros kabátja zsebeiben hordja. Most azt mondja:

– Injekciót kell nekem adni.

És ad is: a fésű nyelét „beleszúrja” a jobb oldalába.

*

Ma már, másodszor, nem megyek el Ritoókékhoz. Nem tudom, mit csináljak délután és este. Nincs igazi kedvem semmihez. Sok minden hiányzik.

Nem tudom, nem haragszik-e meg, mégis írok arról az alaptalan gyanúmról, hogy maga kissé könnyelműen viselkedik a Tátrában. Nem tudok semmit; leveleiből látom, hogy sokat gondol ránk; a 2 kiló 20 deka is „komolyságot” mutat – mégis azt hiszem, hogy nem fontos dolgoknak is fontosságot tulajdonít. Ruha – istenem: az csak természetes, hogy Anicával elsősorban a Tátrában nem versenyezhet, hiszen neki az az otthona, a raktára! Nem örülhet maga se ennek, hogy ilyesmik miatt időnként rossz lehet, rosszá válhat a kedélyállapota. Nem szabad így érezni. – Júlia a piros degradét elkészítette, és ha lehet, eljuttatjuk. Egyelőre nincs rá kilátás. A tüllt megkapta már? És írjon a pénzről is. Természetesen nagyon érdekel a második heti eredmény. Az első heti jelentésre mindenki összecsapta a kezét.

Tóthról már írtam, hogy cikket írt a Palace-ról Az Est-be. Én ilyet nem tehetek, bár szeretnék. Ezt is Mikes járta ki Miklósnál, s mondhatom magának, hogy sok harcba került az elhelyezése. Napokig mászkált a kézirat Miklós és Salu közt, míg kiforszírozta Mikes a nyomdát. (Tudniillik hiába volt szép cikk, ha kimondottan reklámcélú.) Tóth egy hónapi ellátást kap érte – úgy tudom. 7–8 000 000-t. Miklós azt mondta, hogy 800 millióért se adná le. Ez ugyan nem igaz, de… No jó! – Erről talán jobb, ha csak meggondoltan vagy sehogy se beszél.

Sokszor csókolom, Klára. Vigyázzon és gyógyuljon.

Lőrinc

70.

Kedves Klára,

most csak azért írok, mert szeretném, hogy eggyel több levelet kapjon. Tegnaptól máig mi az ördög is történhetnék, ami megérdemli a beszámoló nevet?

Ma délután írtam egy verset. Ez már jó, el is küldöm mellékletül.

Este Júliához mentem el. Nem volt otthon. Az utcán aztán mégis találkoztunk; visszamentünk. Még igen rendetlen és üres a lakása (nem is akart beengedni), de jó tágas, és mindenképpen sokkal jobb, mint hittük. A tüll, úgy látszik, elveszett, vagy „adminisztrációba” került. Jugoszláviába is küldött valakinek minta érték nélkül című küldeményt, de ma visszakapta, és 42 000 koronára megbüntették, mert levelet írt bele. A magáéba is írt pár sort, tehát esetleg már a magyar hatóság visszahozza. A maga ruhájára, a piros degradéra Júlia hímzést csináltatott (1 millió); csütörtökre-péntekre készen lesz. Vagy elviszi valaki, vagy a postán érdeklődöm, és elküldöm. Kissé majd bepúderezzük a hátát, egy kis kölni – mintha használt volna; és talán varr is bele Júlia valami régi, felesleges, kiveendő darabot. Szóval tervezzük a maga ilyen irányú boldogítását is.

Júliától a Metropole-ba jöttem, most is itt vagyok Mikessel, aki itt lakik, unatkozik. A redakcióba bejár, a kislánya is egészen jól van, csak a tisztiorvos okvetetlenkedik – helyesen – a piros és sárga cédulával és következményeivel.

A kis Klára ma olyan fürge és aranyos volt, mint még soha. Nem kezdhetek apróságokba, azok különben is mind hasonlítanak egymáshoz; tehát – képzelődjék, álmodozzék. Úgyse tud róla olyan szépet összeálmodozni, mint a valóság! Meg lehet eresztenie a fantáziája fékeit!

Fodor Lászlónak a Dr. Szabó Juci-val leírhatatlan sikere van. Mindenki egymilliárdra becsüli. No jó, legalább ez legyen meg; olyan kedves fiú.

Baskircsev Máriát egye meg a fene. Különben őt – részben – én is a Tátrában olvastam először.

Mikes már megy aludni. Én is. Várom a mai mérés eredményét. Minden jót kívánok mindkettőjüknek. Csókolom.

Lőrinc

Anicáéknak üdvözlet.

[Mikes Lajos írása:]

Kedves Klárikám!

Nagyon örülök, hogy jól érzed magad és szépen súlyosodol. Csókollak. Papád. Mondd meg Tóth Pádinak, hogy arra kérem, küldjön verset, és egyébként minden jót kívánok neki is. Bözsi őnagyságának kezét csókolom. Vágékat is melegen üdvözlöm. Köszönöm, hogy barátságosan vigyáznak rád.

71.

Kedvesem,

maga nagyon jó most hozzám, talán meg sem érdemlem. Ma vasárnap van, holnap reggel mérés. Azért írok most, hogy reggel csak hozzá kelljen írnom az eredményt, és mehessen is rögtön a levél. Ezen a héten már nem olyan észrevehető rajtam a hízás, mint a múlt héten volt. Ez természetes is, mindig az első hét eredménye a legszemmelláthatóbb. Tegnap este voltunk a Grandban. Nem mulattam jól. Annak dacára, hogy volt elég táncos. Nagyon ideges, nyugtalan vagyok. Valami változáson megyek át, úgy érzem. Anita nem vitt el szívesen, de én épp ezért akartam elmenni, s ezt ki is forszíroztam. Bözsi nem tetszik A.-nak, de én is útban vagyok néha-néha. Nem akarok ezzel törődni! Minden este átmegyek, hol egyedül, hol Bözsivel együtt. Nekem nagy szükségem van itt egy kis szórakozásra, nem bírnám ki a mostani idegességemmel egész nap a négy falat. A betegeket utálom, először azért, mert betegek, másodszor mert nincs is köztük Pádin kívül, azt hiszem, egy értelmes ember se. Bözsinek udvarolnak nagyban. Persze olyan hangon folyik ez az udvarlás, hogy én sokszor szidom Bözsit. Persze ezt kár csinálni, mert a természetén nem tudok változtatni. Anica is, Bözsi is adhatnának a könnyű fajsúlyukból nekem legalább egy kicsikét. Én sokszor úgy megmerevedem társaságban, hogy a szájam se tudom kinyitni. Ez különösen akkor történik meg, ha éppen jókedvű akarok lenni, és szeretnék tetszeni. Úgy bámulom az embereket, és olyan rosszul érzem magam azért, hogy nem tudok hasonlítani sokkal jobban hozzájuk. Az a kis érték, amit én jelentek, úgyse számít, és úgyse kell senkinek; én pedig biztosan boldogabb lehetnék. Úgyse ért meg, ugye, Lőrinc? Hiszen ki se tudom fejezni magam. Én se értem, mi bajom van, hogy érthetné meg maga? Most nagyon kellene, hogy segítsen valaki. Hogy miben, nem tudom. Nem lehet senkivel komolyan beszélgetni itt. Ez is hiányzik már nagyon. Rettenetes nekem ez a tónus. Ilyenkor hirtelen eszembe jut, hiszen Lőrincnek is tetszik vagy tetszett az Anica is, Bözsi is, hogyne tetszene akkor azoknak a férfiaknak, akikben semmi érték nincs. Olyan természetes ilyenkor az is, hogy én nem tetszem. Pedig egész biztos, hogy a három nő közt én vagyok a legkülönb ember. De mi hasznom van ebből? Ez rettenetes szomorú ám! Ne higgye, hogy könnyelműség az, amit beszélek, vagy amire vágyom. Majd otthon sok apróságot fogok elmesélni magának, amiket levélben nem akarok. – Anica adott a kis Klára részére egy méter selymet, meg is csináltatom majd itt (olcsó lesz), hogy örüljön a kis pocok neki. Júlia úgyse varrja meg, még azt se, ami nála van. Bözsi valószínűleg szintén vesz anyagot itt, és meg is csináltatja. Már én is gondolkoztam ezen, de sajnálom magát. Nem kerülne sokba, mert nagyon olcsón megvarrják. A barna ruhám mellbe szétfoszlott, úgyhogy azt hamarosan használaton kívül helyezhetem. De nem bánom már ezt se. Nem is igaz! Nem tudok semmit, egész bolond vagyok. Legyen szíves, Lőrinc, papának nehogy megmutassa ezt a levelem, se ne beszéljen az idegességemről. Egész biztosan meg fogok nyugodni előbb-utóbb. Magának elmondtam ennyit, mert maga egész közel áll hozzám. – Mi van Bajával? Újpest? Jövő vasárnap lesz, ugye? Mit csinál ott? – Lázam, mióta itt vagyok, nincs semmi. Bözsinek majdnem mindig magasabb a hője. Jó szó, mi? Julcsa néni kezét csókolom, levelét megkaptam, majd írok. Babitsné írt egy lapot. Irma lapját is megkaptam. Most Isten vele, reggel még hozzáírom az eredményt. Kiskölköm és magát csókolom

926. II. 7.

Klára

Ma megint megvizsgált az Angyalossy, a fő [egy szó olvashatatlan]. „Jól van, nagyságos asszonyom, csak így tovább, a folyamat most áll, de nem szabad többé így legyöngülnie, mert abból baj lehet” stb. Szószolás! A fontos az, hogy ezen a héten egy és fél kilót híztam megint, illetve 1,60-at. Most 53,80 vagyok. Az orvos nagyon meg van elégedve velem. Én is igen boldog vagyok. A tegnap írt levelem hangulata majdnem elpárolgott már. Igyekszem is legyőzni magamban a kesergéseket. Tegnap megint sok hó esett, talán lehet szánkózni menni. Azt hiszem, én még sohase ültem szánon életemben. Édes szívem, írjon hamarosan megint. Kisgyerekemre vigyázzon. Öleli szeretettel magukat

926. II. 8. reggel.

Klára

72.

Kedves Klára,

végtelenül örültem a második heti 160 dekának, s szeretnék mindent elkövetni, hogy ezután is jó eredményt érjen el. De nem tudok ehhez mivel hozzájárulni, mert – bár itthon mindent szinte isteni szerencse intéz, s ezt állandóan meg is írom – maga aggódik és idegeskedik. Úgy veszem észre, nemcsak a tőlem és a gyerektől való elszakadása idegesíti, hanem valami határozatlan más is, aminek erejét és tartalmát maga se látja tisztán. Máskor meg azt írja, hogy már el is múlt. Kényelmetlen érzéseinek egy részét még meg lehetne magyarázni azzal, hogy toalettjét a legnagyobb jóindulattal sem ítéli teljesen megfelelőnek – ezen iparkodtunk segíteni, előre, még itthon, igazán nem örvendetes, újabb adósságcsinálás árán is, és azt is tudja, hogy ha lehet és mihelyt lehet, elküldjük az olaszországi selyemruhát is; de hát itt nem magyarázat, hanem segítség kellene. Ez pedig nehéz lesz.

Azt hiszem, mégis segíthetne maga saját magán: gondolkozzék egy kicsit komolyan és főleg összefoglalóbban, általánosabban, mint eddig tette. Most van ideje rá, egész kis rendszert kiépíthet magának, s megállapíthatja, mi nem fontos, mi fontos, fontosabb, legfontosabb; s ha nagyon erősen elgondolja a gondolatait, kapni fog valami érzelmi támaszt is a megnyugvásra. Érezve gondolkozó embernek nehezebb rendbe jönni magával, mint annak, aki csak úgy könnyelműen „érez”, s ez már kimeríti felelősségérzetét, vagy annak, aki elvont világban csak gondolatgombolyítással foglalkozik.

Jaj, Klára, de bolond zűrzavar ez az élet! Mennyit beszéltünk róla! Gondoljon csak rá megint, hogy van-e Igazság, Méltányosság, Jog? Kell vagy kellene-e hogy legyen, ha nincs? Egyenlőség vagy csak egyenlő indulás? Milyen lehetne a legjobb világ? Igazán agyunkban, szívünkben, vérünkben, ösztöneinkben van etikus alapja annak az igazságérzetnek, amely jobb világot követel általunk? Ha van – szerintem van –, akkor van-e értelme annak, és van-e remény arra, hogy ha így vagy úgy gondolkozunk és cselekszünk, közelebb hozzuk ezt a jobb világot? Szerintem nincs, mert magunkat is nagyon nehéz féken tartanunk, s más fölött igazán nem rendelkezünk. Még az állami erők is csak valamilyen külső rend szabályozására alkalmasak; az ember természetét azonban nem változtathatja meg semmi fordulat, hiszen a nagyobb kevés számú különb ember nem ültetheti be zsandárnak mindenki lelkébe a maga lelkiismeretét.

(Nagyon érzem, hogy elmélkedem, de mindegy; vegye úgy, hogy beszélgetünk, s én meg akarom nyugtatni magát.)

Az igazságos világot tehát, világos, csak magunk számára készíthetjük, gyárthatjuk meg; legalábbis először. És még ez a világ se lesz sose zavartalan, mindig igazságos és tiszta, itt is folyton jelentkeznek a kívülről belénk törő hiányok, új tapasztalatok, elkeseredés a hitványság jó sorsa fölött, elkedvetlenedés szándékaink visszhangtalansága miatt; de érzéseink és ítéleteink többnyire mégis megmaradnak egységesnek, nézőpontjaink szilárdaknak, s lesz a lelkünkben valami határozott, nyugodt erő, olyan valami, mint ami a testben az egészség, az egészséges közérzet.

Klára, magának végre már tisztába kell jönnie azzal, hogy a maga testi-lelki-szellemi összetétele folytán milyen belső világban kell élnie (hiszen élete legnagyobb részét, az egészet, a maga társaságában tölti, tehát magának is a magával való harmónia a legfontosabb). Aki ilyet nem tesz és nem is próbál, az – hacsak nem paraszt, ősember, állat –, ugye, az ilyen ember a pillanatoknak él, nincs semmi gerince. Julcsa néninek van; ő Istennek hívja az igazságát. Nekem és magának az Isten nem elég reális, és különben is nagyon rossz kezek irányításában van a keresztény Isten. Ha maga valamilyen igazságisten nélkül él, akkor „impresszionista” teljesen. Persze én is az vagyok, és mindenki részben; de úgyszólván csak fizikailag és nem szellemileg. Ismeri ennek a szónak az esztétikában uralkodó jelentését. Én most jellemre vonatkoztatom. Az impresszionista törvénye a perc, s egyénisége valahol magán kívül van. Azt is lehetne mondani, hogy az impresszionistának az az egyénisége, hogy ő határozottan egyénietlenebb, mint a többi (a legtöbb) ember. Én nem hiszem, hogy maga impresszionista belül és állandóan. Mert az impresszionista szót egész nyugodtan lehetne helyettesíteni ilyenfajta szavakkal: csélcsap, bizonytalan, gyenge (de nem a kereső, küzdő ember módján), jellemtelen (de nem gonosz!), léha (de nem vidám) stb. Maga pedig igen határozott amellett, hogy igen bizonytalan. – Hogy az impresszionistasággal rendesen együtt jár az érzékenység, finomság stb., az nem elsőrangú jellemző, mert ezek a tulajdonságok mindenki más, nem mindig impresszionista jellemben is megvannak. Ha az impresszionista művész, akkor még rendben van a dolog; de mire tartsuk azt az örök impresszionizmust, amely az életben mint vivőrség nyilvánul meg, s amelynek erkölcsi eredménye legfeljebb a szkeptikusság lehet? – Pedig ilyen a legtöbb ember, ha nem vallásos, és nem szeret gondolkozni. Talán boldogok az ilyenek; de nem hiszem mégsem, hogy azok volnának. Az bizonyos, hogy építeni, gondolkozni, jót akarni és cselekedni helyettük is a többinek kell.

Maga tudja, hogy én utálom a vivőrséget, de talán azért, mert nagyon fel tudom fogni az élet örvendetességét, azonban igazságos vagyok, s mindenki számára jogosnak tartom az örömöt. Mindenki számára: vagyis egy szót se szólnék földi paradicsomok tejjel-mézzel folyó, pompázó, dologtalan, gondtalan élete ellen. De ha csak egyesek, nagyon kevesek juthatnak hozzá? S még csak nem is szükségképpen a legérdemesebbek, hanem sokkal könnyebben a csalók, rablók, gazemberek? S ezek is a többi süllyedése, kifosztása árán? Természetes, hogy gonoszaknak, kártékonyaknak, becstelennek, fekélynek tartom őket vagy a rendszert, amely kitermeli őket, vagy talán az életet, amely csak ilyen rendszert engedélyez. Őket, de nem az egészséges örömet, amely az élet egyetlen érdemes értelme volna. Őket, akik dúskálásukkal a létezhető összes élvezet óriási részét lekötik és biztosítják a maguk számára, s ezenkívül még csábító, romboló példát mutatnak a többi embernek, és elterelik a figyelmet a dolgok lényegéről. Ha nagyon elkeseredek, akkor – tudja – azt szeretném, hogy ezzel a leplezett rablóerkölccsel szemben erőszakkal lehessen fellépni, és hogy rablóerkölcsre nevelje mindenki a gyerekét. (Utóvégre ekkor is csak az egyenlőség híve vagyok.)

De én se hiszem, maga se hiszi, hogy azért jöttem a földre, hogy másokat üdvözítsek. Untig elég bajom van magammal. Untig elég kínba kerül a magam üdvözítése, ami sohase sikerül. Mert ha én örülök, aki nem vagyok ellensége az örömnek, sohase örülök, se társaságban, se kettesben, sem egyedül. Legalábbis nem úgy, hogy közben ne lássam-tudjam az egész életet, magamét, másokét, régit és újat, azt az egészet, aminek része vagyok csak, s e résznek is csak része az a boldog perc.

Klára, maga sokszor hangoztatta, hogy szocialista. Ez a szó azonban csak szó marad magában mindaddig, amíg minden pillanatban, még teljesen elvonult, embergyűlölő magányában is, nem érzi az összetartozást mindenkivel. Ez nem részvét, keresztényi szeretet, hanem olyasmi, mint az esőcsepp rokonsága a tengerrel. Élhetjük egyéni életünket – nem, egyelőre még visszatérek az egyes számhoz –, élhetem teljesen egyéni életemet, küldhetek pénzt magának (és nem egy idegennek, aki még jobban rászorul), és a gyakorlatban fontosabb lehet számomra a kis Klára, mint minden más gyerek – ez a természetes! –: mégis körülvesz a közösség érzése, valami közös életöröm és életfájdalom egyetemes érzése, valami felelősségérzet mindenért, ami a világban van, történik, és ez az érzés, legalább elvileg, szellemileg, még azokban a bizonyos impresszionista pillanatokban sem hagy el. Nem akarom azonban túlbecsülni ennek az érzésnek az igazi értékét: ez az érzés nem ellensége az egyéninek. Az élet, ha teljes egységet akart volna, nem teremtett volna emberegyedeket, hanem egyetlen óriás húsmasszává gyúrta volna az összes élő embert, elkente volna lepénynek a földön, s adott volna neki valami számunkra őrülten groteszk, gombaszerű életlehetőséget. De nem tette ezt, ezért természetes az egyéni élet. De a természet törvénye az is, hogy az egyik vízcsöpp ugyanabból az anyagból van, mint a másik. Mi is el vagyunk különülve, de egyenlők vagyunk. Ma már mindenki szükségét érzi, hogy hangoztassa szociális érzékét (annál jobban, minél kevesebb van benne) – de csaknem mindenki a lehető legaljasabban hazudik és csalja magát is, mikor erről beszél. Ezzel szemben elismerem, hogy a valóságban közvetlenül nálam többet használhat az igazságnak még egy hazug szocialista pártember, képviselő vagy katona is, aki esetleg kevesebb vagy helytelenebb meggyőződéssel, sőt esetleg piszkos érdekből beszél és cselekszik a közösségért.

Várjon csak, van értelme annak, hogy mindezt előadom!

Ez az én meggyőződésem annyira valóság bennem, mint ahogy én vagyok. Egyszerre élem a magam életét és mindenkiét, az egész világ benne van abban a kíséretben, amelyet minden tettemnél és gondolatomnál magam körül érzek; az életem szinte párhuzamosan fut az egész élettel, s a magam kis életének rám nézve oly nagy egyéni fontosságából (ez az, amit, akik csak felületesen tudnak megismerni, önzésnek látnak) látom a végtelen sok hasonló egyéni fontosság óriási végösszegét. Ez nemcsak költészet; ez állandó erkölcsi magatartás a világgal szemben, s következménye annak, hogy egyáltalán van bennem igazságérzet.

Klára! Magamról beszélek, de nem magamnak. Igazán azért teszem ezt, hogy segítsek magán, s ha esetleg így érzett, és nem tudta kifejezni magát, esetleg ezzel is hozzásegítsem a tisztázódáshoz. Folytatom.

Ez a kis összegezés, vagy kiindulási alap, vagy mi – nem fed, biztos, egyetlen szocialista rendszert sem. Nemigen tudnám elgondolni, kigondolni, hogyan lehetne mindezt szemmel tartva igazságos változtatásokat teremteni praktikusan. Ezt mások se tudták, de majd megjön mindennek az ideje. Egyelőre csak rám vonatkozik, s külön-külön mindenkire, aki valami hasonló alapból kiindulva hasonló érzésbeli általános eredményre jutott. Az azonban biztos, hogy nagy, emberi, természetes érzés, és bizonyos az is, hogy van benne valami Istent helyettesítő. Sőt még az is biztos, hogy minden keserűségem, mérgem, reménytelenségem, ziláltságom és rabságom fájdalmát enyhíteni is tudja ez a nagy, közösségre gondolás! Én valahogy egy óriási elvont személyhez apellálok a panaszaimmal, ahhoz az emberiséghez, amelyiknek szintén csak fájdalma van. Szeretem a világot és a világ örömlehetőségeit, és megvetem a rablót, a silányat – s erre ez a fenti érzéscsoport ad jogot. Nem hiszem, hogy tévedek: ha én a verseimben olyan megalomániás kitételeket használtam, mint például isten fia vagyok, akkor, egész biztos, tudat alatt ez a komplexum dolgozott bennem.

Nézze, Klára, maga most ott van a Tátrában, előkelő szanatóriumban, úri kényelemben, gazdag emberek között – és idegeskedik, boldogtalan, deprimált. Ennek egyik fő oka kétségtelenül az, hogy maga szegény; erre az okra mutat, a ruhakérdésről nem is szólva, sok minden. Én ismerem magát, s tudom, hogy ez a zavartság, idegesség, elégedetlenség – ez az egyéni fájdalom – nem csak egyéni fájdalom; és nagyon komplikált! Végső fölfejtésére csak maga képes és jogosult, mégis beszélek róla. Azt mondom róla, hogy ez nagyon üdvös, megkomolyító szocialista fájdalom az egyéni köntösben. Érezhette ezt itthon is, érezte is; de itt lekötötték az apróbb tennivalók. Ott ráér fájni tompán, zavarosan; ott a „jólétben”, a szegénység mellett azt is érzi, hogy miért maga van fent, miért nem más, például én, aki most magához képest kétségtelenül pokoli életet élek. Most maga kétfelé érez, s lehetetlen, hogy öntudatlanul ne zajlás és érés történjék magában, komoly tisztázódás, még akkor is, ha nem gondolja el; látja és kívánja a fényűző életet, fáj, hogy nem lehet a magáé, és emlékszik az itthoni, sokkal rosszabb életre, ami szintén fáj. Hogy mi váltja ki ezt a folyamatot, gondolkozás-e vagy az a feszélyezettség, hogy nincs kimondott estélyi ruhája, majdnem mindegy. Egészen biztosra veszem, hogy – noha a hiányérzés okozta fájdalom később is épp ily élesen megmarad – előbb-utóbb kifejlődik magában ott az idegen környezetben, csupa ráérő időben valami új vagy eddig gyengének ismert erkölcsi erő, amiben enyhülést, hűvösséget talál. Sőt azt gondolom, hogy ha jól meggondolja, máris megtalálja ezt az érzést. Rokona ez az érzés annak, ami, tudom, régen is megvolt magában: emlékeztetem arra az éjszakára, amikor Rózsa Miklóssal voltunk együtt. A pénzzel szemben is lehet undort érezni ugyanakkor, amikor tudjuk a fontosságát.

Változnia, módosulnia, tisztázódnia kell, Klára. Vizsgálódnia csöndben, nem is forszírozottan, keresni a fontosat és megmérni a könnyűt. Legyen nyugodt, magában is vannak tulajdonságok, amelyek érnek annyit, mint bárki más hasonló tulajdonságai, és ezek között a tulajdonságok között is vannak, amelyek abszolúte véve többet érnek, mint a többi. Egész életén át tapasztalta, most igyekezzék eldönteni, hogy a nemesebb és jobb érzései a fontosabbak, ennélfogva azokat kell megerősíteni. Más érzések fájdalma másodrangú ezekéhez képest. Magának – minduntalan tudomására adódik – van komolysága, súlya (nem kilóban sajnos) és tekintélye. Vesse a hangsúlyt ezekre, s mindjárt nagyobb békében él önmagával. S azt hiszi, hogy ha magának fáj egy ruha hiánya, azoknak a nőknek, akikből a maga legértékesebb tulajdonságai hiányoznak, nem fájhat az ezekre való hasztalan irigykedés? Maga nagyon könnyen eljuthat ahhoz, aminek a maga apja a nagymestere, s amit én is jó ideje gyakorlok: túltenni magunkat bizonyos dolgokon. Meg kell látnia, hogy ez nem lemondás – ez erő!

Ehhez az szükséges azonban, hogy az ember minden ízében magában hordozza az emelkedettebb, szélesebb, alaposabb, szociálisabb látást. Nem azt prédikálom én, amit szülők szoktak mondani elégedetlenkedő gyerekeiknek, hogy tudniillik „másnak még annyi sincs”. Elég disznóság, hogy még annyi sincs! – ezt nem felejtem el. De tudom – s magának is tudnia kell –, hogy vannak abszolút értékek, hasznosságok, fontosságok, vannak önmagukban káros, romlott dolgok és lelkek. Nem minden relatív. Maga érezheti magát rosszul amiatt, mert nincs teljesen kifogástalanul felöltözve, de ha szociális szemlélete van, akkor e mellett az egyéni fájdalom mellett (nem is érdemli meg ezt a szót ez az eset) éreznie kell még erősebben, hogy az ember abszolúte véve mégiscsak fontosabb és értékesebb. (Bár vannak nők, akik nem érik meg a rajtuk lévő ruhát – de ez ismét más eset.)

Emlékeztetem arra a közösségérzésre, amelyről jóval előbb szóltam, s amely nekem oly nagy erőforrásom. Nem tréfálok, Klára, de valóban azt hiszem, hogy az ember tisztul, nemesedik, ha hegyek között jár. Messzebb látunk, s jobban érezzük a magunk arányait. Így van ez a gondolattal is. Ha maga szocialista – akármilyen –, akkor gondolkozása nem állhat meg az orra hegyénél, s ítéletei szélesebb alapokon nyugszanak, mint az egyéni érdek. Nem feledkezik meg magáról, de egyszerre többet lát, s egyszerre mér. Ezért mondtam, hogy a maga fájdalma nemcsak egyéni fájdalom; nem olyan, amely kimerül magán belül. Gondolkozzék csak egyszerűen, komolyan, kétségbeesés, hevülés és keserűség nélkül. Tisztázza érzései gyökerét, ahogy tudja, de ne úgy, hogy folyton benne ragadjon magában. Lássa és hallja a maga panaszait úgy, mint mondjuk, egy okos, tapasztalt és nemes szívű anya látná. Emelkedjék egy kicsit feljebb gondolatban a nagyszalóki csúcs fölé, úgy, hogy – mintegy térkép fölé hajolva – lássa maga alatt a vidéket egyre tágabban, még, még, egész Budapestig dél felé, lásson túl néhány határon, elég közel vannak, keletre Kassáig, aztán másfelé, mindenfelé. Képzelje, hogy látja millióit és millióit az embereknek, országokat, bonyolult, nehézkes és finom szervezettségükben, ezeket a nagy, élő földdarabokat, városokat és azt a rengeteg falut, tele gazemberekkel és igazakkal, ügyesekkel és ügyetlenekkel, szenvedőkkel, csalókkal, dorbézolókkal, pénzharácsolókkal és pénzszórókkal, lássa a sok-sok apró életet, amelyet száma tesz fontossá, és azt a néhány nagyobb kilengésű életet is, amely véletlenné zsugorodik a magasságból, gondolja, hogy maga az isten, magának kell igazságot tennie, magának kell kielégíteni az igényeket és meghallgatni a panaszokat – aztán nézzen vissza képzeletben a Tátrára, keresse ki Újfüredet, a Palace fehér kis pontját a hegyoldalon, nézzen be az ablakon a III. emelet egyik szobájába, és nézze meg magát, és mérje meg a bánatát!…

Klára, én nem mondom, nincs oka panaszkodni.

Csak azt mondom, hogy látni kell a világot, lélekben kilépve egyéni kereteinkből, hogy megérthessük, hogy megérthessük magunkat is, és hogy megmérhessük az értékét egy flitteres ruhának, és hogy igazán túl tudjuk tenni magunkat azon, ami fáj. Fájni fog azután is, de az már büszke fájás lesz.

És ha közelebbről nézem a dolgokat? Látom, hogy igazságtalanságok vannak, bennem pedig az igazság vágya él. Ezzel kezdtem. Nem megyek extrém összehasonlításokba. Elég a Tátra is. Látom, hogy Vág, ha kidolgozza a lelkét, sokkal többet keres, mint én, ha kidolgozom a lelkemet. Van asszony, akinek sokkal jobb dolga van, mint magának, pedig a jobb dolgot egyformán megérdemlik, vagy egyformán nem érdemlik meg. Van szegény, magunkfajta helyzetű asszony, aki öt hétig a Palace-ban habzsolja az üdülést egészségesen, idegen pénzből. Elég.

Nem érzi, hogy ezek más emberek? Érzi biztosan. Írta is. Pedig a legjobbakat idéztem; a többi már becsületsértésért pörölhetné be, ha véleményt mondanék róla. Nem érzi, hogy az a „démoni” élet, az a mondén hangulat- és gondolatkör, amely például a Grand Hotelben uralkodik, milyen sterilis, amorális, üres és beteg? Azt hiszi, hogy ezeken az embereken átfut még valaha egy egészséges érzés öröme? Nem vette észre, milyen borzalmasan unott minden kokott arca és nézése, milyen halálra vált és vámpírszerű? És hogy az amatőr kokottok egyetlen lelke-vágya, hogy ők is olyanok lehessenek? Azt hiszi, hogy ha maga úgy élne, mint ők, mint a többi nő, visszavonult elgondolkozásai idején magába nézve több harmóniát találna magában, mint most? Tudna egyáltalán úgy élni, mint ezek a dekadens, kártékony, kárhozott lelkek? Tudna úgy érezni, viselkedni, gondolkozni? Nem érzi, hogy a szellem, amely az ilyen társaságokban uralkodik, az a szellem, amely ellen mint ösztönös szocialista küzd; tehát hogy ennek a társaságnak igazi tagja akkor se lehetne, ha volna hozzá elég pénze és ruhája?

Ugye, hogy idegen, feszélyezett maradna köztük?

Én megértem, hogy az ember gyönge és kíváncsi, és vonzza a mások viháncoló öröme; talán gyötrelmeinket reméljük – hasztalan! – ezzel elaltatni. De ha megértem is, nem helyeslem. Vegye tudomásul, hogy az olyan emberek, mint mi, nem azért születtek, hogy örüljenek, s különösen nem azért, hogy ilyesmiben örömüket lelhessék. Mert bennünk él igazság-, kötelesség- és felelősségérzet.

Ebből az következnék, hogy nagyon rossz, ha valakiben megvan ez az igazság. Én nem tudom. Lehet, hogy istentelenül rossz, mégse cserélnék mással. Valószínű, hogy nem gondolkozni s azt természetes állapotnak érezni, becstelennek, könnyűnek és könnyelműnek lenni jó és kellemes – annak, aki erre született. Meglehet, hogy az ilyen is szeretne a másik, kis táborba tartozni. És vannak keveredések is, elkorcsosulások és színeződések – hagyjuk. A fontos az, hogy maga nem ilyennek született, s ezt a végzetes hibát végre meg kell állapítania visszavonhatatlanul! Magába az apja beleoltotta az igazságérzetet. Hiába, maga értékes és becsületes ember. És ha ennek úgy tudatára ébred, mint még soha – vagyis szociálisan –, akkor tapasztalni fogja, hogy ez az igazságérzet, amely az egyéni fájdalmakat nagyon megerősíti és kiszélesíti, jogot ad magának arra, hogy ítéletet mondjon olyanok fölött, akiknek nem bírája. Ez az érzés szuverén hatalmat ad, felemel, megszentel, úrrá tesz és fölmagasztal. Nélküle az ember szemtelenségnek érezné a szavait; nem – ki se mondaná őket. Érthetetlen erő ez az igazságérzet; tudja, mire képesíti az anarchistákat. És valahol van itt egy pont, ahol a szociálistában az igazságérzet a fájdalmat, a legnagyobbat is, optimizmussal kezdi fölcserélni, reménnyel. (Ez felel meg annak, hogy Julcsa néni hisz a túlvilágban, a feltámadásban.) Bennem versírás közben sokszor olyan rettentő volt az elkeseredés, hogy egy rejtett optimizmus álarcában jelent meg: mert hát nem optimizmus remélni, hogy én vagy azok, akiknek a nevében beszélek, egyszer olyan hatalmasak lesznek, hogy – ha változtatni nem is tudnak a világon – feltámadnak ellene, szemben állnak vele és összetörik?! (A vallásban ez az utolsó ítélet.)

Ehhez az optimizmushoz forduljon, és nyelje le fájdalmait. Minél nagyobb a szenvedés, annál nagyobb büszkeség és biztosság lép a helyébe. (A gyakorlatban jelentkező kis bizonytalanságokat pedig át kell lépni.) Gondoljon az igazságra – amelyet mindeddig nem neveztem néven, mint istenüket a zsidók –, gondolkozzék magasból; ha nem jut el az igazsághoz, nem baj, hiszen az igazságkeresés éppoly szükségérzés kielégítése, mint a felismert igazság megtartása. Az keresi, aki fontosnak érzi, hogy egyszer meglegyen.

Ha végiggondolja mindazt, amit mondtam, s el is fogadja – biztos, hogy ugyanakkor, amikor hiányérzete jelentkezik valami miatt, nagy ellensúlyozó erőt fog találni szocialista szemléletében. Ezen az úton érhet el önmaga helyes megítéléséig, egyéni volta általánosabb, komolyabb szemléletéhez. És ne higgye, hogy ezek az érzések és gondolatok csak pótlék és helyettesítés, pótléka a „gazdag élet” örömeinek; hiszen, ismétlem, magát nem elégítené ki az, amit a léhűtő, csillogó viháncolás adhat. Tehetségtelen rá, mert különb.

Kíváncsi vagyok rá, mit szól mindehhez. Sőt én is kíváncsi vagyok rá, mit szólok hozzá, ha majd borítékba zárás előtt elolvasom. Most már éjfél van, nem adhatom fel a levelet, csak reggel; ha korán ébredek, kiviszem a gyorshoz; ha nem, akkor csak szombaton kapja meg. Én is két nap alatt kapom a maga leveleit…

Ami kedvetlenségét más oldalról illetheti: az isten szerelméért, ne legyen olyan csacsi, hogy a szanatóriumi költségek miatt gyötörje magát! Efelől nyugodtan táncra perdülhet – no, arra mégse. Inkább gyújtson dalra, vagy fütyüljön! Ha egészségesebb lesz, ha hízik annyit, amennyit csak lehet, akkor nagyon könnyen „visszafizetheti” észrevétlenül azt a pénzt, amit majd csak megszerzünk Mikessel. És hogy jut eszébe, hogy nekem kellene a Tátrában élnem, magának meg itthon? Mert én vagyok a fontos, a vonatban én vagyok a mozdony? Hát kérem: a mozdony hibátlanul dolgozik, a kocsi azonban megsérült, s az egész vonat érdeke, hogy az újtátrafüredi főműhelyben kijavíttassék. (Látszik, hogy ma beszéltem Zolival.)

Rettentő sokat írtam, de nem bánom. Egyáltalán nem gondoltam, hogy ezzel a hosszú beszélgetéssel megtalálom a maga deprimáltsága okait. De az egyik okhoz legalább hozzászóltam. És úgyis megígértem, hogy küldök egy hosszú beszámolót magamról. Többet azonban már nem írok ilyen levelet, csak négyoldalasokat és lapot, mert ez a levél 6 óra hosszat íródott egyfolytában, s rettentően kimerített.

Azt is írja maga, hogy biztosan nem értem a levelét, és haragszom egyes részletekért. Amit nem lehet érteni, azt nem értem; kombinálni meg nem érdemes. De egyáltalán nem haragszom, hogy panaszkodik. A tánc – istenem, jól van. Én is szeretnék már magával lenni; rendkívül rosszul érzem magamat, hogy egyedül alszom. Rémes, hogy milyen anyás természet vagyok.

Nem látom helyesnek innen, hogy forszíroz olyasmit, mint például a vasárnapi Grandba menés volt. Szórakozzék mérsékelten, csöndben, este Anicáéknál; ez elég. Hogy a tónus rettenetes… Képzelem! Tudom! Más emberek azok; elhiszem, hogy rosszul érzi magát köztük. De ők is rosszul érzik magukat olyan légkörben, ahol mi vagyunk otthon.

Ami keveset és határozatlant Bözsiről írt, meglepett. Szeretnék tisztán látni. A dolog rendkívül bosszant. Az is, hogy Anicának „nem tetszik” (ki tetszik neki? Tóthné?); és az is, hogy nem tud alkalmazkodni – nem a társasághoz, hanem magához. Neki úgy kell viselkednie, diszkréten, ahogy magáról képzelem, hogy viselkedik. Egyáltalán nem haragszom rá, de kérem, írja meg, okoz-e magának – bármily kis mértékben is – kifejezett kényelmetlenséget. Fogok neki írni nagyon komolyan és barátságosan. Anicának is írok a napokban levelet. Még nem tudom, mit.

Mozit, szánkózást csak engedélyezzen magának egyszer-egyszer. Üdvözlöm Vágékat. És Tóth Pádit is. Biztos, hogy ő az egyetlen boci a két telepen, aki ér valamit. A többi kész ökör.

Újpesten vasárnap tartunk felolvasást, én verseket, Kodolányi novellát. Ascher szaval. Bajára írtam, a választ – lemondást – várom.

A kislányról megismételhetem mindazt, amit írtam, s megtoldhatom a tudósítást mégannyi jóval. Táncol, ugrál, szaval, játszik, énekel, ölembe mászik, sétál, és rengeteget eszik, Többet, mint én. Délben, ma, evett egy jó nagy tányér gulyást és két nagy darab… jaj, hogy is hívják… olyan kelt-tészta-süteményt, lekvárosat, nagyot. Én egy kicsit ettem. Délután a tejhez megint bevágott kettőt. Kezd már tündérkedni énelőttem is. A néni mondja, hogy tegnap panaszkodott a gyereknek, hogy: – Látod, fáj a szám, a doktor bácsi kivette a fogaimat. – Klára erre: – Adok én neked, nekem sok van! Egy, kettő! – és „átrakta” két fogát a néni szájába.

Egy verset küldtem magának. Vasárnap jön a P. N.-ban. Babits lefordította Poe Edgár A holló-ját; szép, nagyobb munka, szörnyű nehéz; az is akkor jelenik meg. Majd elküldöm. A holló-t pár évvel ezelőtt Tóth is lefordította.

Most isten vele. Csókolja

Lőrinc

Mikeséknél jól áll a helyzet, de az öreg még szállodában lakik. Esténként együtt szoktunk lenni.

Ez a levél olyan sűrűn van írva, hogy a 12 oldal 24-nek felel meg.

73.

Édes szívem!

Tegnap este kaptam meg azt a nagyszerű, hosszú levelét. Bizonyos fokig félreértett engem, ennek azonban biztosan az én rosszul megírt levelem az oka, és nem maga – de azért jót tett velem így is az a levél. Elszégyelltem legalább magam. Én azon panaszkodtam inkább a múltkor, hogy nem tudok a többi emberhez hasonlóan viselkedni, nem tudok érvényesülni az emberek között, nem tudok tetszeni. Ennek nem a ruhahiány az oka, nem is az, hogy nem vagyok elég szép, hanem az egyéniségem. Nem vagyok könnyed, ami a legfőbb jó tulajdonság társaságban. Az pedig, ami bennem esetleg különb a többinél, az oly kevés, olyan csekélység, hogy ezzel nem lehet használni senkinek, ez még nekem se tud használni. Tudja, hogy én hiú vagyok, nő vagyok, velem született az a vágy, hogy tessem. Ezt pedig, mióta a maga felesége lettem, nem látom a férfiak szemében. Ennek az okát kutatgattam már, és mindig arra jövök rá, hogy bennem van a hiba, nem is a külsőmben pedig. Ha én tényleg különb ember volnék, nem hiányzana ilyesmi nekem, hanem boldog volnék, hogy maga a férjem, s hogy van egy olyan drága gyerekem. Lehet, hogy boldog is lennék így, ha biztos volnék abban, hogy magának én vagyok a legfontosabb minden nők között. Annyira nem értem a férfiakat sem. Olyan csúnya, vacak nők tetszenek nekik. Csak nézem itt is, a Fészekben is már sokszor. Emellett látom még azt is, hogy mindent érdek vezet, még azt is, hogy tetszik-e valaki nekik. No de ebből talán elég is ennyi. Sokkal nyugodtabb vagyok már, nem akarok törődni az emberekkel. Ne higgye, Lőrinc, hogy a ruhahiány olyan lényegesen fáj nekem. Az ember mindig momentán érzi rosszul tőle magát, sőt esetleg egy-egy estére meg is bénítja, de ez nem fájdalom. Fájni a magam kicsisége, jelentéktelensége szokott. Mert lehetne az is, hogy én a legrosszabbul legyek felöltözve, s mégis velem foglalkozzék mindenki. Ezt persze sohase fogom elérni. Ami az én szocializmusomat illeti, nem hiszem, hogy szocialista vagyok, inkább csak szociálisan gondolkozom. Kívánom, hogy minden embernek jó dolga legyen, de nem szégyellném magam, ha nekem külön lenne jó dolgom. Ellenben felháborít az szörnyen, mikor értéktelen, tehetségtelen, vacak embereknek van elsősorban minden földi jóban részük. Nem is merek beszélni azokról, mikről maga írt, hiszen úgysem tudom kifejezni magam rendesen. Gondolkozom majd inkább, ezt megígérem. Bözsivel nincs semmi baj. Most különben is sokszor itthon marad, s én csak egyedül megyek át. Ami az ő viselkedésében kifogásolnivaló, azt én megmondtam neki, de nem tehet róla, csacsiságból teszi azt, amit tesz, s ami nekem nem tetszik. Ilyesmit maga ne érintsen levelében, ha ír neki. Így is megsérthettem már egypárszor. Az, hogy ő Anicának nem tetszik, nem fontos és nem komoly dolog. Primitívnek tartja, s úgy ő, mint itt a legtöbben nem akarták elhinni, hogy a legtöbb kétértelműséget naivságból mondja. Ehhez én hozzáteszem magának, hogy viszont ösztönösen mondja, vagyis a nemiség körül forog minden gondolata. Erről ő nem tehet. És neki van igaza, mert hiszen magának is nagyon tetszik ő, és nem látja, és nem is tartja fontosnak az embert. Látja, ilyesmi váltja azután ki belőlem azt a vágyat, hogy hasonlítsak ehhez a fajtához, hiszen az én értékes, komoly emberemnek is ez tetszik. Anica, Bözsi stb. stb.! Ugye, elhiszi, Lőrinc, hogy minden féltékenykedés nélkül beszélek erről. Érteni szeretném ezeket a dolgokat. Azt hiszem azonban, legokosabb volna, ha nem törődném vele. Majd az öregség meghozza a közönyt is. Mikor megyek haza? Pádi elsején utazik el innen. Ezt talán ne mondja bent, mert márciusban még szabadsága van, s nem akar bemenni. A hat hét ötödikén jár le. Kihúzzuk egész odáig? Én szeretnék már otthon lenni, de ha muszáj, maradok. Kint fekszem az erkélyen most is, nagyszerűen süt a nap. Bizony mostanában rettenetes csúnya idők jártak. Locs-pocs, sár. Hó nincs is semmi itt lent. Azt mondják, fent a Tarajkán van friss hó. Huszadika után sporthét lesz, arra ismét összegyűl egypár ember a Grandba. Most kevesen vannak, azt mondják. E heti számla 701 K, ez megint sok. A tüllről kaptam egy hivatalos írást Kassáról, hogy küldjem le a számlát, meg akarják vámolni. Hermus vállalta, hogy elintézi a vámhivatalnál, de azért is felszámítottak 15 K-t. Mennyibe került ez a tüll? Dühös vagyok magamra, hogy minek is kértem. Remélem, a ruhákat nem adják fel mégse postán. Azzal is csak bajok lennének. Nagyné vagy más majd csak elhozza, vagy ha nem, hát nem. Maga egészen meggyógyult már? Itt a szaniban is influenzajárvány van, én is náthás vagyok, s köhögök is egy kicsit. Ez a jó napos idő s egypár piramidon majd meggyógyít. Különben se komoly baj ez. Egy kis nátha nem a világ. Gyerek egészséges, ugye? Vigyáznak rá? Meg fog engem ismerni? Mióta Klára a világon van, még nem volt vágyam másik gyerek után. Tegnap reggel egyszerre rám jött. Nem bánnám, ha volna még egy kisfiam is. Klárának jó lenne. Persze azért ma még nem mernék vállalkozni erre a nagy műveletre. Egyszer, majd. Különben ez csak egy hangulat volt. Látja, nem jó nekem egyedül lennem. Őrült sok bolondság szaladgál keresztül a fejemen. Holnap Újpesten lesznek! Írjon majd róla. Ritoók Emma írt egy négyoldalas nagyon kedves levelet, melyben mindenről beszámol. Én még nem feleltem. Talán ma. Júlia most nem ír, a nyomorult? Anicáéknál van most próbán egy négylámpás rádió. Fogtak már vele különféle állomást, de tisztán nem sikerül. Én szeretnék egy nyolclámpást, és szeretnék egy jó gramofont is. Hallottam Moissitól A szel-et szavalni. Nagyon szépen csinálta ő is. Sugáréknál volt már? Vigyen oda könyvet is. Én írtam Micinek. Őrült meleg van most. Írjon, szívem! Szeretettel csókolom magát és Klárát

Klára

Károlynétól kaptam egy cserép szép virágot. Nagyon örültem neki. Ezt azért küldte biztosan, mert a ruháját elhoztam. Most, hogy itt ilyen pokoli meleg van, eszembe jut, hogy a gyereknek is melege lehet már télikabátban. Az én régi tavaszi kabátomat nézze meg Júlia (előszobaszekrényben van). Julcsa néni, ha megkérjük, ügyel a kimosására, s csináljon Júlia a kiskölöknek belőle rendes kiskabátot és egy kis puhakalapot is. A télikabát most már Pesten biztosan sok. Nem? Kivasaltatta a barna ruháját? Melyikben olvas fel vasárnap? Megint ruha, ugye?

Isten vele, édes szívem. Emynek is írtam egy lapot, de nem felelt. – Bizony jó volna, ha ide tudna repülni, legalább egy kis időre. Olyan rossz már egyedül lennem.

Klára

Hamar befejeztem, nehogy túl sokat mondjak.

74.

Kedves Klárika,

ma tartjuk Mikes bácsi estjét. Ne gondoljon züllésre: összesen 2-2 deci vörös bor az egész mennyországunk. Megérkezett Nagy Gy-né? Írjon, hogy tetszik a dolog! Csókolja

Lőrinc

Csókol apád. Bözsit üdvözlöm.

Ha soká ott marad: meglátogatja

kézcsók

Móricz Zs.

[képeslap hátán a Metropole Szálloda címe (Budapest, Rákóczi út 58.) és Szabó Lőrinc jelölése:] Itt vacsoráztunk. Itt lakik (lakott) Mikes.

75.

Kedves Klárika,

most nem tud érdekelni a levélírás, mert két levelet várok magától; egyiket a szerda esti istentelenül hosszú elmélkedésre, a másikat a ruhára válaszul. Amíg ezeket meg nem kapom, kicsit biztosan idegeskedni fogok a várakozás miatt. A ruhához hogy mit szól, és hogy jó-e azon kívül, hogy szép, természetesen ez a legaktuálisabb téma kedd délig, amikor már itt lehet a levele.

Most a Spolaritsban vagyok Ártinger Imrével, akivel Ritoókéknál voltunk. Imre remekelt minden tekintetben; nagyon szeretem őt. Itt a coffeeban a cigánybanda Tannhäuser-potpourrit játszik, aminek, bár sok helyütt groteszkül komisz, nagyon örülök.

Délelőtt voltunk Újpesten. Igen szép és lelkes kis matiné volt; Ascher öt versemet szavalta, én is ötöt olvastam fel az új könyvből. Azt hiszem, igen jól olvastam őket, jobban, mint bármikor. Erről most nem tudok írni, de majd még beszélünk. Magának még sose olvastam fel így. – A matiné után a szociálpolitikai intézetet néztük meg, igen érdekes volt; és ott ebédeltünk. Előző éjszaka Kodolányi nálunk aludt; a felesége reggel jött be, és nagyon boldog volt. – Bajáról még mindig nem kaptam választ.

Péntek este Mikessel és Móriczcal voltam együtt; egy kártyát küldtünk magának. Móricz kijelentette, hogy nem érti a könyvemet, idegenkedik tőle, nem ezt várta és várja; egyenként „nagy és mély hatást” tett rá sok vers, de így, összegyűjtve, túlzásnak, színészkedésnek érzi. Ő különben – folytatta – nem érti és nem szereti Ady verseit sem; csak a Vér és arany-at ismeri, a többi könyvét egyáltalán nem. Csak Ady személye volt rá óriási hatással; évenként kétszer, mert többször csömörlött volna vele találkozni. Sokat beszélt Ady „kurva”-ságáról minden irányban.

Én mondtam neki, hogy nagyon sajnálom, hogy nem sikerült őt megnyernem, de én biztos vagyok a dolgomban; én őt megérthetem, de ő engem nem. Ezt is elismerte. Hozzátette, hogy nem is tudja, milyen volna az a vers, ami neki tetszik, mert például Erdélyit sem szereti. De még ma este újraolvassa a fél kötetet; s tovább is olvassa, mert a könyv felénél megállt. – Az egész beszélgetés igen nyugodtan és kedvesen folyt le; egy csepp bántódást sem éreztem; legfeljebb egy kis meglepetést. Móricz lekötelezően kedves újabban irántam. Persze a maga módján; hiszen neki senki és semmi sem fontos saját magán kívül. Olvastam (és megszereztem nagy kínnal az Athenaeumtól) néhány kötetét, és nagy örömömet találtam bennük.

Ez az este sok minden leírhatatlant is hozott, amikről, apróságokról, nem fontos, de érdekes apróságokról, még beszélünk szóval.

Szombaton fertőtlenítettek Mikeséknél, simán, fél óra alatt; az öregúr már otthon lakik.

Véletlenül megmozgalmasodtak a legutolsó napok; legalábbis a találkozások tekintetében. Pár régi emberrel, ritka ismerőssel jöttem össze utcán, kávéházban; ez jólesett, bár semmit se hozott.

Ma Júlia volt nálunk ebéden. Délután elmentünk a Teréz körúti Színpad gyermekelőadására a kislánnyal, de nagyon drága jegyek voltak már csak, ezért beültünk 10 percre az üdvhadsereg termébe; aztán, mert Klára nagyon követelte, elmentünk egy moziba. Kíváncsi vagyok, megmarad-e a fejében valami belőle úgy, mint a színházból.

A gyerek most engem is sokat nyúz; minden du. kell játszanom színházat. Négy „színdarabom” van, amit végig kell mindig játszanom. Rendőr vagyok a Körút sarkán, és beviszek a börtönbe egy medvét, aki a hegyekből a városba tévedt. Aztán „zongorás tündér”, s ilyenkor énekelnem kell vadul és pocsékan, zongorakísérettel. Harmadszor: madár ül a fán (széken), énekel, jön egy kisfiú, hallja az éneket, csalogatja, s erőszakkal meg akarja fogni a madarat, de az repülni kezd az asztal körül, fogságba esik, s egy új énekkel kiszabadítja magát. A negyedik: Ahmed királyfi Szulamittal a Jégországban, ahogy a színházban láttuk. Ezt ketten játsszuk; a többit hol én, hol ő. Aki nem szerepel, körberakott székekből álló nézőterünkön ül, csenget, tapsol stb.

Babits A holló-fordítása ma megjelent, ezt el fogom küldeni; és talán egyéb apróságokat is. Könyvemről tudomásom szerint sehol sem írtak újabban.

Van néhány új könyv, aminek örülni fog. Anicának és Bözsinek írni fogok most már hamarosan. Maga csak hízzék szorgalmasan, legyen jókedvű és nyugodt. Sokszor csókolja

Lőrinc

A kávéházban Imre is írt ezalatt egy kis mellékletet. Csatolom a Júliáéhoz és a kislányéhoz.

76.

Kedves Klárika,

nagy meglepetés – elmúlt rossz – ért ma bennünket. A gyereket Szántóék magukkal vitték, este én mentem érte, s mikor hazajövünk, Zoli pár soros levele vár az asztalon. Manci – írja benne Zoltán – vasárnap hazajött, és már túl van a – méhkaparáson, és jól érzi magát. Debrecenben abortusza volt, úgy látszik, még a hét végén; csak nem írtak róla, nem akarván riadalmat csinálni utólag, fölöslegesen. Zoltán szombat du. ment hozzá a gyorssal látogatóba; ha vasárnap Manci vele együtt jöhetett vissza, az abortusznak pár nappal előbb kellett történnie. Ez az én kombinációm. Még az áll itt a levélben, hogy most már elég jól érzi magát, délután is csak 37° láza volt. Holnap majd telefonon fogok érdeklődni pontosabb részletek iránt.

Egyúttal elhozta Zoltán a debreceni nagymama karácsonyi ajándékát, három nagyon szép, hímzett, monogramos, csipkés kis inget és három mellénykét a kislánynak.

Szántóéknál a gyerek nagyszerűen érezte magát. Délelőtt itthon a konyhában folyton izgult, hogy jaj, már nem is jön el a Stefi néni. De eljött, és hozott egy uborkásüvegben két szép piros aranyhalat. A kis Klára egész nap boldogan hancúrozott az idegen lakásban, csak az előszobába kizárt kutyától félt egy kicsit, amikor ugatott vagy vinnyogott a hidegben szegény „Giulio”. Én öt óra tájban mentem érte. Első szava az volt hozzám, hogy ugye, még nem megyünk haza? Ruhákat varrtak még egy babának, sok gyöngyös holmit, az egész szoba tele volt selyemrongyokkal, gyöngyfüzérrel, aztán ettünk narancsot, mogyorót, Klára kapott két kis gyöngy karkötőt és gyöngyös nyakláncot, és nagy nehezen fél hétkor hajlandó volt hazaindulni. Rudi bácsi már nem volt otthon. A gyereket máskor is el akarják vinni, s őrülten szeretik. Legalábbis az asszony, azt láttam. A jövő héten gyerekzsúr lesz náluk, majd akkor megint kölcsönadjuk. (Márvány u. 50. III. 2.)

Úgy látszik, lehet szeretni a gyereket. S a Manci esetéből azt is gondolhatná az ember, hogy nem is olyan nagyon könnyű gyerekhez jutni. Az istennek néha van esze, és nem engedi, hogy megszülessék. Persze én azért sajnálom Mancit, szegényt, hiszen már mégis beleringatta magát a vágyba, ha kissé erőltetve is.

Énvelem mi történt?

Hát semmi. Nagyon sokat olvasok; olyasmit is, amit muszáj. Írnom kell mostanában néhány könyvről, Curtius-éról (Az új Franciaország irodalmi úttörői), Pintér irodalomtörténetéről, egy olasz regényről, s ördög tudja még, mi egyébről. Nem nagy ügyek. A Curtius-könyvről, melyet évek óta németül ismerek, sokat beszéltem már; maga sok haszonnal fogja forgatni.

Elolvastam tegnap este Móricz Fáklyá-ját, s utána, késő éjjel, az újonnan megjelent, átdolgozott Kivilágos kivirradtig-ot. Nem bírtam letenni, olyan jók; a második különösen remekmű, olyan, mint a Mesterdalnokok-é, az íze, humora, bölcsessége, ezt fogom megírni; annyira tetszett, hogy önként vállalkoztam a recenzióírásra. Mindez észrevétlenül sok apró időt ellop tőlem; meg a gyerek is, hiszen Julcsa nénit – bármennyire képtelen vagyok is rá – illik úgy-ahogy tehermentesíteni délutánonként. Vegye hozzá állandó nyugtalanságomat, változó szeszélyeimet és annak a szükségérzetét, hogy emberek közt kell lennem – így aztán nem sok időm marad a magam számára. Azonban annak ellenére, hogy alig írtam valamit, úgy érzem, hogy visszazökkentem a régi, dolgozós kerékvágásba. A versem vasárnap megjelent. Mikes szerint a felsőbbség egyhangú és kellemetlen megrökönyödéssel fogadta („őrült, nagyzási hóbort, meg kell vizsgáltatni, örüljön, hogy 26 éves korában ilyen szép állása van, anarchista”). Ezt természetesen kellő kétkedéssel kell tudomásul venni. Nekem senki sem szólt; illetve csak nagyon jót mondtak rá többen. Mikes mostanában azt ismételgeti rólam, amit Móricz összezagyvált azon a „búcsúestén”, én azonban sose voltam olyan nyugodt és biztos, mint most, tennivalóm és módszereim tekintetében.

Kérdezte, hát megírom, hogy a barna ruhámat, igenis, kivasaltattam, hajamat megnyírattam, sőt távolléte alatt már több ízben borotválkoztam is…

A politikai förtelmek is zavarnak. Ennek a frankügynek nincs vége, feneke; örök botrányforrás, vitaanyag. Ma Vázsonyi ellen követtek el merényletet. Képzelheti, hogy ez a redakcióban fokozottabb és idegesebb munkát jelent. Utálatos minden, ami itt történik, és gondolataim, bármennyire anyagiasak és reálisak, a mostani helyzetben szörnyű utópiát jelentenek.

Útlevelembe három hét alatt sem sikerült megszerezni az állandó vízumot. Megígérték ugyan, de nem adták ki. Még lehet nyugodtan várni; az egyszeri vízum gyerekjáték. Esetleg más közvetítéssel is megpróbálkozom, mert szeretnék ebben az esztendőben néhány várost, amelyik közel esik a határhoz, meglátogatni és megismerni.

Könyvem felől hiába kérdezősködik; nem írnak róla sehol az istennek sem. A Nyugat-ba sem.

Szerénhez, mikor megjöttem, fel akartam nézni. És a csomagot csak hat nap múltán vittem fel; ő akkor se volt otthon. Nem tudom, hogyan, de azóta úgy megfeledkeztem róla, hogy már három hét is elmúlt, s szegény még mindig várhatja referálásomat. Most jutott csak eszembe este, mikor a Baross–Szentkirályi utcasarkon leszálltam a villamosról. Talán panaszkodott is Anicáéknak. Most felnéznék hozzá, de levelet írok, s utána Sugárékhoz ígérkeztem. Így halasztódik nap nap után a kelletlen kötelesség teljesítése.

Amit Bözsiről újabban írt, kissé megnyugtatott. Most már talán nem is írok neki. Tartsanak össze, s maga tartsa őt féken, tartsa vissza. És nehogy esztelen és fölösleges hátrányos helyzetekbe juttassa magát amiatt, mert őt magával vitte! Ezekből a hátrányokból untig elég annyi, amennyit baráti szóval és megértéssel sem lehet kiküszöböltetni.

– Julcsa néni épp most jött ki a szobájából. Február 1-től 17-ig 800 000 koronát adott ki tisztán háztartásra; nagyon büszke rá. Én is örülök a spórolásának. S amellett egész rendesen élünk. Ha a néni egyedül élne, talán 100 000-ből megélt volna a két és fél héten át. De nem akarok most semmit sem írni a terhére; nagyon derék nő. Szántóné is lelkendező, csodálkozó meglepetéssel magyarázta el, milyen körültekintő, hasznos, komoly és világos tanácsokkal és utasításokkal látta őt el délelőtt, mikor a gyerekért nálunk járt. Nincs olyan rokon vagy másfél milliós fizetéses schwester, aki megközelítően is ilyen jól bánna a kislánnyal.

Bógyi néni a jövő szerdán viszi ki a kis Évikéhez Klárát egész napra.

Gondolom, holnap kaphatok olyan levelet, amelyben a harmadik heti hízás eredményéről értesít. Valószínűleg jóval felül lesz, egybefogva a három hetet, a négy kilón. Igyekezzék csak hízni kitartással és türelemmel. Tetszeni meg ne akarjon olyan nagyon a férfiaknak. Istenem, istenem! Hiszen annak ára van! S ahhoz olyan lelki adottság kell, amilyen magának nincs! És azért, mert a mai nők – gazdagok – nagy része átvette a k.-któl azokat a sajátságokat, amelyeket a férfi a k.-tól kíván meg, ne higgye, hogy értékét vesztette a többi asszonyi tulajdonság. A k. nagyszerűen érthet a nemiséghez, ebben a tekintetben kap is elismerést, többet, mint a „privát nő”, mégis boldogtalan és sivár az élete, és mégse rajtuk épül fel a társadalom lényege. Aki k., az nem lehet igazi anya. És az amatőr k.-król pedig csak beszéljünk úgy, mint az elkorcsosult, tökéletlen egyedekről szokás beszélni: egy kis bosszúsággal, egy kis lenézéssel, egy kis sajnálkozással, egy kis mosollyal és sok megértéssel. Mint az amatőr művészekről. Igaz, hogy ezek kevésbé károsak. Amazok viszont szükségesebbek, mert sok feszültséget lecsapolnak a férfiakból. Ej, mindegy, összezavartam a dolgokat, abbahagyom. A lényeg az, hogy tessék meglátni a boldogságot a tisztességben is. Maga nincs olyan helyzetben, hogy igazi panaszra oka lehetne. Igazán nincs, Klárika.

Mindennél lényegesebb azonban, hogy jó és felvehető-e a ruha. Erről még semmit se tudok. Talán holnap.

Sokszor csókolom

Lőrinc

77.

Kedves Klára,

nagy kár volt meghűlnie. Hogy nem tudott vigyázni! És milyen mértékű az a „kis” nátha? A hetvendekás harmadik heti hízásnak van köze hozzá, vagy meghűlés nélkül is le akar maradni Bözsivel szemben a verseny végére?

Én nem vagyok beteg már régóta. Kodolányi csak visszagondolt jó néhány nappal, talán egy héttel is betegségem legkomiszabb estéjére, mikor levelében rólam is megemlékezett. Kifogástalanul vagyok én is, a gyerek is, Mikesék is, sőt Manci is.

Tegnap voltam náluk. Hát a kombináció rossz volt, mert nem Debrecenben történt az abortusz, hanem Pestre jövet vasárnap, a gyorsvonaton kezdődtek, és egy bölcs bábaasszony közbeléptével hétfőn este zajlott le sok kínnal, de – már biztos – minden utólagos zavar nélkül. Hazulról azért jöttek el hamarább, mint tervezték, mert Manci fizikailag kitűnően érezte magát, és lelkileg nem bírta az otthoni levegőt. Képzelheti, az apámnak semmi dolga a világon! Ráér kínozni a többieket! És nélküle is kétségbeejtően szűk a világ arrafelé.

Debrecenben lett különben az az őrült nő úgynevezett bicsérdysta. Bicsérdy, az egy professzor (mondaná vagy fogja mondani Lakatos László), az egy tehén, aki füvet eszik, és szószékről biztatja az emberiséget a fűevésre. Hogy könyve komoly-e (csak elfogult, túlzó-e) vagy félművelt hülyeség, nem tudom, semmit se hallottam róla szakértő szájból. De van az országban pár száz vagy pár ezer híve. És ezek beszélnek olyan csodákról, mint amilyeneket a spiritiszták is tudnak és hisznek. Mármost gondolhatja, hogy egy ilyen fokozott vegetáriánus, aszkéta, krisztusi elv a Manci lelkében milyen vad, torz valósággá válhat. Rémes egyszerűen. Nem főz egyáltalán semmit (most nem is főzhetne), és nem is melegít semmit. Hagymát esznek mézzel, főtt krumplit (a zsír állati szenny!), vajat, túrót, tejet, sajtot, gyümölcsöt, csírájától megfosztott tojást, néha kenyeret. Mindent hidegen. Szegény Zolinak mindegy, ő fütyül az evésre. A nő meg örül, hogy nem kell dolgoznia, mosogatni, olcsóbban is élnek, és irgalmatlanul tetszik neki ez a koszt. Most tisztulási folyamatban van, „kicserélődik” a szervezete, soha meg nem fog hűlni, ragály nem fogja, 200 évig él, kifekhet meztelenül a Duna jegére két óra hosszat, és semmi baja se lesz stb. Nem értem, hogy lehet így beugrani. Utóvégre találkozott ő már életében máskor is – álmoskönyvekkel! Úgy nézett rám, mint kicsapongó, elveszett, érzéki bűnös emberre, mert azt mondtam, hogy nekem nem olyan fontos az étel, mint neki, mert én nem törődöm azzal, hogy mit eszem. Mindenáron vitát folytatott egyoldalúan; és olyan heves hittérítő szónoklatot tartott az ágya mélyéről, hogy már féltem: láza lesz a fölhevüléstől. De azért kegyelemben elbocsátott.

Most rossz következik. Várom én, várom, hogy írjon már a ruháról, és sose jön levél, és ami jön, abban nincs szó róla. Pedig úgy kiterveltem, hogy mikor vette, vehette föl először stb. Hát kérem, ma délelőtt felhív egy nő, nem tudom, ki, Nagy Gyuláné megbízásából: a méltóságos asszony nem utazhatott, és egyelőre nem is utazhatik el, mert bronchitisze van, majd a jövő hét végén, tehát a ruhát vitessük el. Kértem, hogy ha egyéb tekintetben nem változott a helyzet, hadd maradjon minden nála, mert egyelőre semmi más módot az eljuttatáshoz nem tudunk; ha közben menne valaki, elkérjük stb. Rendben van.

Pedig nagyon is nincs rendben a dolog. Most már, ha egyáltalán megkapják, alig vehetik hasznát a szép új ruhájuknak. Amilyen szépen indult, olyan csúnyán végződött ez a buta ügy. Ödön még nem is tudja. Ma hozzá akartam átmenni este, de a levélírás után nem nagyon jut már rá időm, mert Szerénhez is föl kell néznem; ezt a látogatást pedig nem akarom tovább halogatni.

Bajáról levelet kaptam: Kollár Pécsre megy, elnézést kér, ott majd sokkal jobb kilátások közt megcsinálja a matinét. Szörnyen sajnálom Ascher Oszkárt, aki különben holnap, pénteken jön hozzám, de már tud az elmaradásról. Az újpesti délelőttről ma kaptam egy recenziót az Újpesti Hírek-től; elküldöm. Kicsit kevesebb többet ért volna a rajongásból.

Írtam megint egy verset, el fogom küldeni. Mikes nem adja, nem adhatja le; és nagyon rossznak tartja, míg én, gondolhatja, az ellenkezőt hiszem. Minthogy lehet várni vele, még változtatok rajta valami apróságot. Múlt vasárnapi versemet azonban most küldöm.

A redakciós munka, mint már írtam, igen komisz és idegtépő mostanában. Semmi se történik, és nem is lesz változás, de úgy fortyog a boszorkányüst, mint még soha. Ma Gyárfást és Csánk Endrét (akivel a tengerparton táncolt, s akit talán Bözsi és Anica is ismer) őrizetbe vették, s talán le is tartóztatták. Két interjú miatt, amelyet Vázsonyi támadóinak a hozzátartozóival csináltak. „Tanúk vannak rá”, hogy detektívnek adták ki magukat, s így jutottak a lakásba. Ők visszautasították a vádat. Semmi esetre sem lehetett volna őket a rendőrségen tartani, még ha meg is indul ellenük az eljárás. De ez az ügy nem egyszerű ügy, hanem az ébredőhatalom jele, és nem is írok róla többet. Nézze át mindennap a Világ-ot, akkor fölösleges ilyesmiről írnom.

Mikesnek tegnap délben és este igen nehéz harcai voltak a vállalatnál az igazgatóval, Miklóssal és Földivel. De győzött, s az irodalmi rovat egyelőre marad a régiben. Azt hiszem, igen jó viszonyban vagyok most az öregúrral. Nagyon konok, de nagyon bizonytalan ember ő.

Ne vegye nagyon szívére a ruha elkésését vagy elmaradását. Persze most kétszeresen fájhat a veszteség, hiszen készen van, az eljuttatás is beígértetett; mégis azt ajánlom, hogy számoljon a ténnyel, és gondoljon a lényegre.

Anicának holnap, ha törik, ha szakad, írni fogok. Ebéd után mielőtt Ascher megjönne. Írni fogok! De azért ne jelentse be neki; hátha elmarad.

Kézcsókokat küldök, és mindenkit köszöntök. Isten áldja magát!

Csókolja

Lőrinc

Julcsa néni már harmadszor mondja most, hogy csókolja magát, és hogy a gyereknek milyen isteni jókedve volt ma.

Itt hideg van, és nyirkos a levegő. Ez a mai az első nap, elutazásunk napját nem számítva, hogy a gyerek nem ment ki sétálni: a néni fél, hogy meghűlhet. Másnak sem akarja odaadni, míg meg nem enyhül az idő. Pedig kérik. Legutóbb Sugárné, akiknél fent voltam egyik este. Igen kedvesek voltak, panaszkodnak, hogy egyáltalán semmi pénzük nincs. Higgye el, ha akarja. Érdemes, hiszen a hit állítólag üdvözít. Sugárné megkérte a maga címét.

Holnap van egy hónapja, hogy elutaztunk Pestről. Borzasztó gyorsan lepergett ez a négy hét.

Laczkó Gézának kisregénye folyik a Napló-ban. Először el akartam küldeni, néhány folytatás az egész, de aztán elhomokosodott az érdekes írásmű (egy sikkasztó útja Felső-Olaszországon át Párizsba: szóval ismerős vidékekről is szól). – Még két hét, Klára! Használja ki jól. A gyerek most már sokat emlegeti, intenzívebb emlékezéssel, mint eddig. Kezét csókolom

L.

78.

Kedves Klárika,

a változatosság kedvéért most a Fészekből írok. Ide vetődtem be. Este ugyanis Ártingeréknél voltam 6-tól 9-ig, jobban mondva Rózsa Miklós (Andrássy út 102. II.) nagyon érdekes lakásán. Imre volt csak otthon, az öregek ½ 9-kor jöttek haza. S minthogy levélírás esedékes, útközben feljöttem a Fészekbe. Ami már a levélpapíron is meglátszik: trafik.

Nagyszerű volt ez a mai nap. Reggel, redakcióba menés előtt mondom a kis Klárának, hogy ma ebéd után színházba megyünk. Homályosan, dátumtalanul, úgyis régóta kap efféle ígéreteket. Szegényke mintha nem is hinné el, fuldokolva kérdezősködött, de sietnem kellett, s csak annyit tettem még hozzá, hogy Babszem Jankó-t fogjuk látni. Egész délelőtt a Jankóval nyúzta aztán a nénit. Délben siettem haza; ő készen van, fésülve, mosdatva, tiszta ruhája a varrógépre kikészítve. És mikor meghallja a hangomat, majd felborul, úgy zuhan ki a néni ajtaján: „Apukám, ugye, most megyünk színházba?” Leírhatatlan izgalom rázta, remegett, nevetett, görcsösen ölelte a lábamat, ameddig csak fölért, kérdezősködött, és főként rettenetesen sürgetett. Míg kezet mosni átmentem a hálóba, utánam jött, hogy el ne késsünk, és talán hogy ellenőrizze, nem szököm-e meg valahogyan.

Útközben is! Valósággal hipnotizálva ült a karomon a villamosban. Nem szólt, nem látott. A Városi Színházba mentünk. Mennyi gyerek gyűlt össze, leírhatatlan! Előző este Ödönnel voltunk egy kávéházban, ott megbeszéltük, hogy színházat kapnak a gyerekek, de mi késtünk, úgyhogy Bandi nagymamája már vett magának meg a kicsinek jegyet, mire odaértünk. Mi különben is Láng Jánoséknak egy ingyenpáholyában kaptunk, középerkély, váratlanul helyet, ami nagyon jól jött, 60-70 000 korona és a ruhatár. Öt éve nem láttam ezt a színházat belülről; emlékemben pedig igazán sokkal de sokkal pocsékabb volt, mint amilyen. De lett volna bármilyen – Klárának csodaszép volt. A nézőtér háromnegyed része tele. Sok-sok szék, páholyok, színes lámpák, jó meleg, zenekar, függöny, minden új és óriási. A gyereknép persze feszélyezetlenebb, mint a felnőtt, és zajosabb, a zaj mégis egész kedves susogás volt, ezer kis csilingeléstöredék zenéje; és a taps – olyan viharos, lelkes taps, mint a jerikói kürtök – úgy hangzott, mintha óriási selyempapírokat zizegtettek, gyűrtek volna. Persze a sok gyenge kis kéz, egyik se csattog öblösen; azt hiszem, minden felnőtt kísérő külön-külön izgult az összes gyerekért, és szinte felelősséget érzett, hogy itt most mindennek sikerülnie kell: ez a délután fontosabb, mint a legkomolyabb bemutatók. Soha ilyen meleg érzés színházban nem fogott el; minden más nézőteret felrobbantani szeretnék. Vagy a legtöbbet.

Az előadás igen tisztességes volt, nem is hasonlítható a városligeti tündérjátékhoz. Viszont tánc, ének, tündérmese itt is nagyon jó lett volna. Babszem Jankót adták elő, aki Argirus királyfi csatlósa, és megszerzi ura számára Gyémántország királylányának, Gyöngyikének a kezét. A drámai feszültség és a fantasztikum tetőpontja a medvejelenet: egy komoly, fürge mackó meg akarja enni őket, de Jankó hegedűjével táncra perdíti az öreg dörmögőt, sőt mikor az meg akar tanulni hegedülni, a mancsait hozzászegezi egy asztalhoz, úgyhogy ők nyugodtan aludhatnak a szalmazsákon másnap reggelig, amikor aztán jön a menyasszonyság és a lakodalom.

Nézett, nézett a gyerek. Nem bírt szólni félóráig egy szót se. A páholy messze van a színpadtól, hát nem is értette jól a szavakat. Mindegy volt ez különben neki! Közben folyton szólt az orkeszter. Szünet közben előrementünk, később ő ott maradt a néni ölében, sőt a végén én is odamentem. A páholyban igen komisz gyerekek voltak, nem annyira a Lángé, mint egy harmadik. Nem érdekelte őket a darab, álmos is lett az az idegen kisfiú, cukorért sírt. De Klára egészen piros és forró volt. Egy szó nem jött ki a száján. Tapsolt őrülten; majd megvakult, úgy nézett, nézett. Később, mikor előrement az 5. sorba, megjött a szava, kurjongatott, magyarázott, lelkesedett, félt, nekibátorodott. A karmestert is iszonyúan megbámulta, a zenészeket is, furcsa szerszámaikat. Nagyon komolyan vette az egészet. A második kép után – ötből állt a darab – kivittem dolgát végezni. Azonnal megvolt. A büfében és a folyosókon is, képzelheti, hogy örült mindennek, a nagy zsibongásnak, a sok kortársnak.

Mikor a páholyban előadás után öltözködtünk, sírva fakadt. Nem megyek, maradjunk itt. Lángné csitítgatta, én is; ígértünk neki fűt-fát, nem használt. Nem öltözik. Vagy menjünk más színházba. Nem haza. Öt percig tartott a megnyugtatási küzdelem; végül arra csöndesedett le, hogy Bandi várja a bejárónál, majd együtt játszanak. Ezt persze nem akartam, mert kellett az a másfél óra lefekvésig az izgalom levezetésére; ezért konflisba ültünk, és a Mária utcában letettük a nénit meg a Bandit. Klára, hogy még egy kicsit a kocsiban maradhasson, szívesen lemondott a vizitelésről.

Otthon első szava az volt, hogy a medve meg akarta enni a Babszem Jankót, és hogy látta a menyasszonyt.

Én rögtön elmentem hazulról, mert Ártinger ½ 5-től várt. Így is jól elkéstem. A gramofonját hallgattam meg. Igazán nagyszerű dolog. Sok kitűnő, drága lemeze van, főleg klasszikusok. Így aztán lehet zenét tanulni, megismerni, élvezni. Kezdtük – hogy a gépet és a reprodukciót jobban ellenőrizhessem – Wagnerral. A Tannhäuser nyitánya az ismétlések kivételével, teljesen. Második a Mesterdalnokok nyitánya, teljes darab. Aztán a Siegfried-gyászinduló. Ez már úgy megfogott, ahogy kell. Utána Berlioztól (Faust) egy kis manótánc; Richard Strauss: Don Juan, teljesen, Beethovennek egy zongora-hangversenye, egy szonátája – aztán, mert már nagyon futott az idő – a 9. szimfónia befejező kórusa. A szép nagy gépben csalódtam is meg nem is: helyesebbé vált az elképzelésem. Mindenesetre óriási dolog házunkban bármikor lejátszani halványan is ezeket a csodálatos és úgyszólván elzárt nagyszerűségeket. Ötször, ha kell; és nem estélyi ruhában, székbe szorítva, feszengve hallgatni. Hanem úgy, ahogy könyvet olvasunk. Imrének nagyon sok lemeze van, talán 200; még a pénzes időkből. Kellene egy ilyen nekünk is, hiszen magunkfajta ember csak így tehet szert komoly zenei kultúrára. A koncert nagyon ünnepélyes alkalom, és csak ötletszerűen adja hol ezt, hol azt a zeneirodalomból. Az opera pedig, ahova mi járunk, csak részlet. Olyan, mint az irodalomban a drámaírás. Koncertre járni nekem nincs igazi kedvem, mert (egyebektől, mint pénztelenség, fáradság, eltekintve) nincs belőle komoly hasznom. Wagnert megismertem ugyan alaposan, de ez speciális eset: ő, mint olyan, és én, mint ilyen, az oka, hogy összekerültünk. Beethoven például biztosan sokkal többet jelenthetne számomra, mégse fogom tisztességesen megismerni, hacsak egyszer gramofonom nem lesz.

Mikor Rózsa hazajött, érdeklődött a Móricz-regény után, amelyről ma írtam a Mg.-ba. Azt is mondta, hogy egy festőnél volt (nem ismerem), és az egész délután az új könyvemről és könyvemből szavalt neki üvöltő rajongással. Na, lássa. Akadnak még váratlan meglepetések. Csak olyan meglepetés nem ér, hogy írna róla valamelyik lap. – A „KÚT” tervezi, hogy 2 hét múlva megjelenteti művészeti folyóiratát.

Délben Bányai Kornél tárgyalt velem. Antológiát akar csinálni, együttes dokumentáció, fiatalság, bekapcsolódás. Zagyva ember ez nagyon; és milyen tapasztalatlan, éretlen. Komolytalan, műveletlen mindenki köröttem. (Kivéve Sárközit és Kodolányit, aki, mintha zsidó esze volna, rögtön megszagol és megérez sok mindent, amivel nem is foglalkozik.) Sereg nevet mondott. A cél nagyon helyes, módszere teljesen hibás. Sok sikert kívántam neki, de nem veszek részt az akcióban. Úgyis megfeneklik az egész. Nagyon kényelmetlen látni, hogy a mai fiatalság nevében milyen zöldségek és milyen rossz művészek (Bányai nem az, ő csak…) akarnak hetvenkedni. De így volt ez mindig.

A Móricz-cikket mellékelem; tegnap firkáltam le. Rengeteg benne a sajtóhiba, jobban mondva a gépírókisasszony félrehallása, amit nem vettem észre én se, a korrektor se. Az a regény olyan nagyszerű, hogy tegnap este a Spolaritsban két óra hosszat olvastam fel belőle Ödönnek. Rögtön megvette; azt mondta, tíz példányt megvétet belőle az ismerőseivel. Szeretném, ha már maga is olvasná. Én ilyen világban éltem – mikor nem otthon voltam, hanem vendégségben, Mihály bácsinál nyaralásban vagy legációban. És most is megírom, hogy reformátusnak kell lennie!

Kezét csókolom Anicának, Bözsinek. A levélírás persze megint elmaradt. De holnap okvetlen! Szerénnél fent jártam csütörtök este. Manci felgyógyult, Mikeséknél sincs semmi baj. Mikesnek valamelyik antikváriussal együtt óriási könyvárverése van ódon dolgokból. 200 kötettel szerepel a katalógusban; az első nap után ítélve, nagyon valószínűtlen, hogy ne gyűlne be valami komoly pénz. A ruha miatt most már ne szomorkodjék; vigyázzon jobban az egészségére. Ez az ízületi csúz nagyon kellemetlen. Írjon részletesen a betegségéről; ne féljen, nem ijedünk meg, és csak jobb, ha tisztán látunk. Még két hét. Sokszor csókolom szeretettel

Lőrinc

Pestet nem hallják a rádión?

Két kollégám szerencsésen kiszabadult; eljárás folyik ellenük. Kis Klárának küldött levelét a gyerek igen komolyan, meghatottan fogadta, nagyon örült neki.

79.

Kedves Klárika,

nagyon komiszul fáj a fejem, nem tudom, miért; meghűlve nem vagyok. Ne haragudjék hát, hogy csak futólag írok pár sort; inkább tekintse gyakori magára gondolásom jelének: nem akarom ma sem egyedül hagyni.

Röviden beszámolok tegnapról és máról:

Vasárnap délelőtt a Zeneakadémián voltam; Imre kényszerített, s utólag persze én is nagyon örültem a muzsikának (egy Haydn-, egy Beethoven-szimfónia; 6 Mozart-táncdarab). Délután a kis Klárát kivittem Zoliékhoz. Manci már fent jár; egészen jól van, csak gyenge még. Nagyon kellemetlenek a szomszédasszonyai, akik versenyt ülnek a nyakán, hogy bizonygassák egymásnak, hogy milyen kedvesek és jóságosak a beteggel szemben. Manci bicsérdyzmusa (elvben) csökkent, hál’ istennek.

Az ötórai vonattal jöttünk haza; a kupéban Klára egy perc alatt meghódított, és kezes báránnyá tett két mogorva bácsit. Én este elmentem megint Ritoókékhoz – úgyse megyek hozzájuk a következő vasárnapon (Siegfried-et adják az Operában) és az azután következőn se, mert valószínűleg akkor leszünk már útban hazafelé közösen. Sok nép volt, Ritoókék estéi igen sikerültek; Babits szellemeket idézett, de az asztal nem mozdult; Ilonkának etonfrizurája van; Ascher szavalt.

Ma Móricz Zsigmond szörnyen el volt ragadtatva a szombati cikktől. Külön telefonált Miklóstól (aki szintén „nagyon büszke” volt rá) Mikesnek. Nem értem, mit látnak benne. Én csak úgy írtam, mellékesen. Nem is nagy ügy, vacakság. De Móricz sokat beszélt róla. Délután, ma, nála voltam, a kislányt is elvittem Virágnak és Gyöngyinek, akik Klárát Fonyódon látták utoljára tavalyelőtt. Énekeltek, táncoltak, főzőcskéltek, hancúroztak – olyan jól érezte magát a kicsi, hogy tíz percig kellett csöndesíteni eljövetelkor. Sírt, sírt, hogy ne menjünk. „Akkor megyek csak haza, hogyha anyuka megjön a Tátrából.” Zsiga bácsitól kapott az utcán egy kis rézmozsarat és mozsártörőt. Most kettő van.

Estefelé Zoli járt itt, mondta, hogy Manci végleg rendbe jött.

Aztán Ascher jött. Nekem nagyon fájt már a fejem, a díványon feküdtem, ő meg a fotelban ült, s a gyerek kettőnk közt szaladgált folyton. Hej, de sokat emlegeti már magát! És tudja, hogy a mamának „tüdő-csucsu-ruttya van”. Énekeltünk szép nótákat, Klára is; aztán a népköltési gyűjteményt élveztük, és népballadákat. Ascher próbál válogatni erről a területről.

Kár, hogy nincs aszpirin nálam. Most mennem kell a patikába, pedig semmi kedvem kimozdulni. – Hogy van maga? Az istenit annak a csúznak! Csak újra meg ne hűljön! Ma méredzkedett negyedszer. Vigyázzon, Klárika! Ugye, érzi, hogy már kifelé áll a szekere rúdja?

Sokszor csókolom.

Lőrinc

80.

Kedves Klára,

ma, szerdán, a kislány Bógyi néniéknél volt, nagyon jól érezte magát. Sírt, amikor hazaindultak. És már előbb is szomorúan leült egy sarokba egy zsámolyra, és azt mondta, hogy: Jaj, már sötét lesz, de azért, ugye, nem megyünk haza? – Táncoltak, bálban voltak, ő volt a kis Babszem Jankó. Kimeríthetetlen leleményessége és fantáziája van a gyereknek; tele apró reális, okos megfigyelésekkel. Ének közben benéztek hozzájuk a nagyok. „Te, Bógyi néni – kiáltott rájuk Klára –, menj stoppolni, Gyula bácsi, te meg fordulj el!”– Most jöttek haza, a kislány vacsorázik. Útközben hazajövet azt mondotta, hogy „az anyuka talán már otthon is van”. „Jaj de örülnék neki!”

Tegnap Sugárné volt nálunk csütörtökre elkérni a gyereket. Klára éppen uzsonnázott, én meg levelet írtam Anicának. Észrevette, hogy kotyognak a kortyok a torkában, és így szólt: Hallod, hogy nyög ez a kávé?

Stefi néni megint elviszi a kicsit szombaton. Ő mondta, hogy Klára félt a nagy farkaskutyától. „Tudod, ha ilyen pici fehér kutyus volna – mondta, és két ujjával jelzett vagy egy araszt –, akkor talán bejöhetne a sarokba, de most nagy meg fekete, nem jöhet be a szobába.”

Sokat nőtt a gyerek, kitűnően néz ki. Szörnyű meglepetésünkre a minap – kinyitotta kilinccsel a Julcsa néni szobájának ajtaját! Eléri! De nem mindig, csak ha egy kicsit „fityeg” a kilincs.

Magáról most elég kiadósan írt. Kell is, mert aggódtam a betegségei miatt. Teljesen fölösleges, hogy emberundora legyen. És már csak kibírja türelemmel is. Én úgy gondolom, hogy március 5-én, pénteken megyek föl magáért. Vasárnap vissza, remélem, megkapom megint a két napot. Többről nem lehet szó. Arról sem, hogy én szmokingot vigyek magammal. Nem volna rossz, de a strapát, hurcolást tekintve teljesen őrültség.

Pénzt e pillanatban nem tudok küldeni, de a napokban kap valamit. Írja meg majd a jövő hét elején, úgyhogy csütörtökön megkaphassam, mennyi lesz kb. a tartozásunk. Nagy részét kifizetem, a többit a következő elsején.

(A gyereket most vitték ágyba; minden lefekvéskor puszit küld a maga képének az ágya fölött. Ma nagyon kifáradt, nyűgös volt. De máris alszik.)

Irma bent járt ma a redakcióban, együtt ebédeltünk hárman; itthon ugyanis ma nem volt főzés, Anna vasalt egész nap. Du. ment Várkonyihoz, megkéri a Klára utalványát is, holnap Mikes átadja. Náluk e percben nincs betegség, csak a kislánynak van valami bőridegessége, a difteritisz maradványa.

Anicának zenei dolgokról írtam, olyanfélét, mint „színházi” levelemben magának, csak rendszeresebben, és elmondtam Ártinger ügyes, praktikus megoldásait is. Egész zenetanulás-módszeri értekezés volt a levelem, a kis Klára is írt bele magának egy blokklapot. Megkapta?

Írtam egy új verset is. Azt, amelyről régebben már beszéltem, még nem javítottam ki végleg, ezért nem is küldöm el; az újat, amely vasárnapra jelenik meg Az Est-ben, mellékelem. Ilyesmit én még, úgy érzem, nem írtam. A Móricz-barátkozást ne vegye túl komolyan; az effajta dolog leírva többnek látszik a valóságnál.

Újpesti kis szereplésünknek lett eredménye, ami igen kellemesen érintett: valami dr. Kiss nevű (?) ottani ügyvéd, akit nem ismerek, de aki (hír szerint) igen érdeklődik régóta a munkáim iránt, összes ismerőseivel megvétette a Fény-t; beszedte a pénzt, s megbízott egy fiatalembert, hogy vegyen a Franklinnál összesen 27 verseskönyvet egyszerre. Az a fiú Berda volt, ő maga mesélte el. Biztosan ez a legnagyobb tétel, ami eddig elkelt. Adná Isten, hogy vegyék; legalább lenne egy kis becsületem a kiadónál.

Ellenben az a kellemetlenség ért, hogy nem lesz többé vasúti szabadjegyem. Sebestyén és Miklós mindenkiét lefújta. Csak négy riporter kap 1000 kilométereset. Vagy aki készpénzben leszúrja ma az árát. Viszont egyes utazásokra kapunk most már a MÁV-tól szabadjegyet (feleség semmilyen kedvezményt sem); már kértem is egyet Hidasnémetiig, hogy ezzel is spóroljak egy félmilliót.

Mikes tegnap Babitsékkal volt a Centrálban. Ilonka nagy bosszúsággal, sőt felháborodással beszélt bizonyos ismerősünkről, asszonyról, aki kétszer is járt a Tátrában, költekezik, mulat, aranyórát és ruhákat szerez a barátai rovására; pedig a barátokat nagyon megterhelik, mint ők maguk mondták, a férj költségei is. Ahá! Ahá! Ezt szigorúan bizalmas jelzéssel látták el Babitsék és Mikes is. – A gyalázatosak! Lassan mindenki meglátja, mégis-mégis, csúszó-mászó kedveskedésük erkölcstelenségét!

Mit írjak még. Hát hiszen ilyen írnivaló van elég, attól függ, milyen részletesen akarok beszélni róluk. Egyáltalán, nem gondolja, hogy nagyon részletes voltam, nagyon sok levelet írtam? Szívesen tettem. Írni fogok még szombaton, azt megkapja hétfőn; írok hétfőn, az odaér szerdán; és amit végleges tervnek szerdán megírok, arról pénteken de. értesül. És este már élőszóval folytathatom. Nem hiszem, hogy az időpontban változás történnék. Csak maga vigyázzon, és legyen egészséges, hogy lehessen utazni.

Vágékról pár napja hallgat. Ne nézze őket hamis szemüvegen át! Meg kell érteni őket, jót tesznek velünk; az sem csoda, ha néha-néha terhesnek érzi is az asszony a maga jelenlétét. Ezt el kell viselni nekünk is, neki is.

Én is borzasztó mód örülök a negyedik heti 1,20 kilónak. De nem értem a dolgot: összesen 5,20 az eredmény? Hiszen tudtommal a hetek így sorakoznak föl tételeikkel:

első . . . . . . . . . . . . 2,20 kg

második . . . . . . . . .1,60 kg

harmadik  . . . . . . . .0,70 kg

negyedik  . . . . . . . . 1,20 kg

    összesen  . . . . . . 5,70 kg

Ez a számla 5,70-et mutat, maga pedig kétszer is 5,20-ról ír, bár szintén kétszer említi a legutolsó 1,20-as eredményt. Azt hiszem, az én számításom a helyes. – Nagyon szép eredmény ez; szerencse, hogy nem fogyott legutóbb! Én is megmérettem magamat: kalap és télikabát nélkül 75,90 kiló vagyok. Több, mint hittem. A kislány mérését elhalasztom akkorra, mikor maga itthon lesz; de szinte szemmel lehet mérni rajta nap nap után a millimétereket és dekákat. Azt már írtam, hogy a maga külön sorait teljesen megértette, s mennyire örült neki, hogy ő is kapott levelet. Reklamálta, hogy a Bözsi néni mért nem üzent neki azon a papíron.

A ruha sorsa már teljesen a Nagyné utazásához kötődött. Nem tehetünk semmit. Ha egyszer fölveheti, örüljön. Ha nem, ne sajnálja.

Ma Ascherral moziban voltam (Chaplin és Tempó, Biberó! – butaság). Szombaton este, vacsora után – ejnye, hogy is hívják őket… nem jut eszembe, pedig már két perce töröm a fejemet… a Csanády utcába megyek vele és Komlós Aladárral, oda, ahol szilveszterkor voltunk. Polgárékhoz! Az ördögbe, szégyellem, hogy így megakad néha a fejem. Pénteken esetleg Ártinger. Írjon neki egy kártyát (Andrássy út 102. II. Rózsa Miklós úr címén). Telefonált, hogy óriási a Móricz-regény. Az is. Bartos Aliszt meg Kodolányi (egyik gyereke rosszul volt a minap) Börtön-e verte a falhoz, egészen kétségbe ejtette, megkínozta. Hej, a kutyafáját, de sok szépet, jót, nagyot kell még írni! – Júliáról nem tudok újabbat; holnap felkeresem. Most már legyen nyugodt – egy hét a világ!

Sokszor csókolja

Lőrinc

Azt hiszem, 200–250 Kč-t fogok küldeni.

A villanyszámla: 162 000 volt.

Maga kedden de. adja föl utolsó levelét! Azt rendes körülmények közt csütörtökre meg kell kapnom.

81.

Kedves Klára,

nagyon nehezen telnek biztosan az utolsó napjai. Csak baj ne legyen belőle, ti. az, hogy az előzetes utazási láz izgalmában elfelejtkezik tovább hízni. Mindenki érthető tisztelettel beszél az első hónapi eredményről, és én szeretném, ha az 5,70-et fel lehetne tornázni, mondjuk, 7 kilóra, mire hazajövünk.

Most már biztosan jól néz ki; sokkal jobban, mint karácsony előtt, pedig már akkor kezdett valamit javulni a kondíciója. Nyugodt lehet, megvizitálom, mikor találkozunk.

Békeffyvel küldött levelét pénteken reggel kaptam meg, egy riporter hozta be attól az úrtól. Ismerte maga régebben? Én nem is tudom, hol kezdődött az ismeretségünk – talán Miklós előszobájában. Derék ember, a felesége is kedves asszony. Legutóbb – van vagy két éve – a Parisien Grill egyik páholyában voltam vele, amikor Anicáékkal a mulatóba is elvetődtünk; azóta nem is voltam a Grill-ben. (Fodor László új regénye, a P. N.-ban, ott játszódik le, vagy legalább ott kezdődik.)

Ma fizetést kaptunk. Tóthné is bent járt. Mondja, hogy Pádi a hét elején jön, s vagy két hetet még itthon pihen. Mindenképpen le akarta szögezni, hogy mulatságból megyek föl magáért, s kissé mintha elszontyolodott volna, mikor a maga rosszullétéről, szombati elintéznivalókról stb. beszéltem; ugyanis a saját maga igazolására kellett volna neki, önmaga előtt, az a tudat, hogy más is fölmegy a Tátrába, csak úgy bolondjába, élvezni, mint ő. Nagyon kedves volt különben. És említette, hogy milyen jóba van maga Pádival, mennyit beszélgetnek.

Ma egyáltalán elég sokat tudtam meg magáról itt Pesten. Tóthné beszélt, aztán Kodolányi mondta, hogy milyen odaadóan referál magának, kétszer is írt nagy levelet. Biztosan örült neki. Itthon meg, mikor ebédeltem, jön a Bözsi mamája a kisfiúval, hogy ma kaptak levelet: maguk nagyszerűen mulatnak, ródliznak! Ezt az utóbbit nem is tudom elhinni; rá mert ülni, igazán, a kis szánkóra? Még akkor is nehéz elképzelni, ha elmúlt vagy megenyhült a csúz a csontjaiban. De semmi kifogásom ellene, sőt! Csak ki ne törje a nyakát!

Ma elég cifra nap ez az itthoni is. Reggel a gyereket elvitte Stefi néni; este hazahozza. De lehet, hogy érte megyek, s akkor benézek Katóékhoz is, aki valamelyik de. itt járt, de a gyereket nem találta itthon. Kató valamelyik iskolában tanít most, vagy tanulja a tanítást. Őrült rumli lehetett nálunk ma délelőtt, mert Julcsa néni örömmel kihasználta a kislány távollétét, és nagytakarítást rendezett. Én nem akartam itthon ebédelni, aztán mégis hazajöttem. Vettem a bankban (elkéstem, de ismerős lévén, az udvar felől is beeresztettek az olasz-magyar bank Rákóczi út sarki fiókjába) 250 cseh koronát, ezt beleteszem a levélbe megjelent versemmel és Kodolányi novellájával együtt. Hétfőn kapja meg, úgy hiszem. Nem lehetett hamarabb pénzhez jutni. Ez persze csak a zsebpénz. Még egyszer kérem, írja meg – legkésőbb kedden de. feladva az utolsó levelét –, hogy mennyit tesznek ki az eddigi számlák, s körülbelül mi kell még. Visszafelé maga 60%-os vasúti kedvezményt kaphat, ezt különben majd megkérdezem én Hermustól szombaton.

Most már szóltam az egyszeri vízumért, talán kész is van. Ha nincs vasúti jegyem, úgyse kell állandó vízum. Nagyon sajnálom, hogy ettől is megfosztanak, noha tudom, hogy az én ilyen útikedvteléseimet nem respektálhatja egy vállalat!

Este, mint írtam már, Ascherral Polgárékhoz megyek föl. Jó is meg rossz is, hogy éppen ma, mert ez a házi mulatság összeesik azzal a zárt körű Est-vacsorával, amelyet Salusinszky 25 éves újságíróskodása örömére (?) rendeznek a „fiúk” (Falus persze) a New Yorkban. (Reggel nagy riadalom volt ott, ártatlan kéménytűz okozta.) És mikor mondtam, hogy én csak 12 tájban mehetek el, olyan megértéssel vették tudomásul bejelentésemet, hogy annak némasága… á, szamárság! Természetes, hogy szerették volna, ha mindenki kezdettől fogva jelen van; de úgyis csak éjfélre szokott összemelegedni az ilyen heterogén társaság. Ne féljen, nem fogok inni. Különben is mire ezt olvassa, már túl vagyok mindenen, sőt a vasárnap esti Siegfried-en is, ami magán kívül e percben a legfontosabb.

Manci, Zoltántól tudom, egészen fölgyógyult, s már csak ¼ részben bicsérdysta. Mikeséknél nincs baj, az öregúr meg a felesége tegnap megnézték a Szabó Juci-t, s igen jól mulattak. Még Molnár Ferenc területén is különbek a fiatalok, mint az öregek. – Hallom ma, hogy Kodolányi Fodorral (László) beszél a folyosón baráti kedvességgel, gesztikulálva:

– Kérem, én őszintén respektálom és nagyra becsülöm az ön biztosságát életben és színpadon, az ön kultúráját, a regényéről is azt hiszem, hogy komolyabb lesz, de meg kell mondanom azt is, hogy… na… hogy politikusan fejezzem ki magamat, hogy… hogy bizonyos vonatkozásokban én önt megvetem. Azt, hogy annyira nem érzi az embertársai fájdalmát. Azt az irodalmat, amely…

– Hát igen, igen – mondta zavartan a kitűnő szerző, és igazat adott Kodolányinak. Szívében bizonyára azzal a vággyal, hogy mégiscsak jó volna a másik táborba tartozhatni…

Ahogy idáig értem a levélírásban, jön Ritoók Évi, hogy a gyereket elvigye. Majd kedden délután. Egy sereg könyvet vitt vissza Sassy Attilához, ahhoz a festőhöz, akinek annyira tetszett a könyvem (Rózsa M. mondta). Ki tudja, igaz-e.

Már elég késő van, ¾ 4, aztán meg hideg is, mert ma nem fűttettünk be, a gyerek lefekvés előtt a néninél lesz; átöltözöm a kék ruhába; talán; mert mindkét helyre utcai a kötelező, aztán fogok gondolkozni azon, hogy megborotválkozzam-e, vagy elég mára is a tegnap esti szőrtelenítés, és elmegyek a postára, onnan… hová menjek? Mikeshez beszélgetni? A gyerekért? Hisz hazahozzák, s onnan talán már el is indul Szántóné, mire kiérek. Kávéházba, egy üres szerkesztőségi szobába, írni valami cikket, mert hisz két könyvről is tartozom recenzióval? Menjek ide-oda, fizetni részletet? Tudja, eleinte azt hittem, hogy sok szabad időm lesz; és kiderült, hogy sokkal több az elfoglaltságom, mint amikor maga itthon van. Mert maga mégis elintézte a teendők egy részét. – Isten vele, Klárika. Gráfnak majd közösen küldünk egy kártyát; ne felejtse el! Használja ki jól a hátralévő kis időt; praxisból tudhatja, hogy egyszer a legunalmasabb napok is csak eltelnek. Csókolja

Lőrinc

82.

Kedves Klárika,

tegnap Polgáréknál voltunk, igen kellemesen telt el az idő, Komlós Aladár is ott volt. Mondták, hogy a március 1-i Nyugat írt a könyvemről. Mikor elmentünk Polgáréktól, megvettük a lapot, s most azért írok, hogy a cikket eljuttassam magához az én megjegyzéseimmel együtt.

A cikk íróját, Ignotus Pált, Ignotusnak, az öregnek a fiát, maga nem ismeri. Én találkoztam vele néhányszor. Nagyon meglepett, hogy ilyen komolyan és biztosan tud nehéz kérdéseket boncolgatni. Biztosan értékes ember, hogy úgy mondjam: hézagpótló. De a szelleme persze nem a miénk, vagy még nem az.

Érdekes – meglepetés! –, hogy a Nyugat vele íratott kritikát. Szeretném tudni, van-e valami mögötte. Lehet, hogy van óvatosság, s kihasználása annak, hogy Ignotus Pali – nemcsak az apja révén – respektussal van irántuk. Ő független név, véleménye a Nyugat-ot nem kötelezi, noha szerencsére olyan lett ez a vélemény, hogy a Nyugat is aláírhatja, s még tüntethet is elfogulatlanságával. Úgy érzem, jó, hogy megjelent ez a cikk, mert érdekes, érdeklődéskeltő, s annak ellenére, hogy méltó pendant-ja Babits régi, Nyugat-beli kritikájának, a fönntartásokban, tisztességes hangú. Közönség és kiadó úgysem igen érti a tartalmat, inkább a csillogó csomagolást látja.

Ignotus Palival és Komlóssal a héten találkoznom kell egy (másik, komoly) almanach ügyében. (Ez titok egyelőre.) De addig is levelet írok neki. Ezt már megírtam, s kivonatolom most a maga számára. Természetesen a közönség-kritika most csak ebből a szempontból érdekel, annyira nem tudnak az emberek a lényeghez hozzáférni – nem látja, ismétlem, azokat a dolgokat, amelyekre reflektálok, olyan tisztán, mint én.

Ezt írom neki:

Örülök a cikknek, mert az analízis elsőrangú eszközeinek birtokában látom az íróját, de a cikk hibás. Pali valami szuggesztió hatása alatt áll: Nyugat-ék emlegették mindig, hogy én tudatosan írok így meg úgy. Pedig én nem tudom, mit írok; homályos érzéskavargásokat akarok objektiválni a legjelentéktelenebb prózában is. Alapösztöneim „attitűdválasztás” és „orientálódás” nélkül fejlődtek a F[öld], E[rdő], I[sten]-től a Fény, fény, fény-ig. Ott is széles, önünneplő és „lármás” voltam. A Nyugat-nál akarták rám erőszakolni az idillek attitűdjét. Természetes fejlődés aszerint, hogy mennyire kerültem kapcsolatba az élettel. (Torzonborz fekete állat – Az erdő birkózik velem.)

Az erő, amit én „kimondok”: a kötet özönével mutatja az erő konkrét bizonyítékait. Az irodalmi „erő” persze nem tényleges bokszbajnok, hanem szó: kifejezés. Ignotus Pál nyelvtani finomságok borotvaélén jár bravúrtáncot. Ha a kifejezés mély és erős, akkor erős a költő. (Nem az ember.) Gyengeség, finomság, tétovaság és összetörtség számtalan példája van a könyvben (Az erdő birkózik, Ízenkint porlok el, Tízezer éhes nyíl stb.). De itt megtéveszti őt az új kifejezésmód; amikor legfájdalmasabb képeit adom a rezignáltságnak és tehetetlenségnek, akkor összetéveszti a programszerű erőfilozofálást az újfajta költői kifejező erő sajátosságaival. Különben is számtalanszor a föld, az isten, a világ vagy a proletariátus beszél, nem én, ezeknek pedig joguk van közönségesen túli arányokra.

A gondolatjel- és felkiáltójel-kérdés: egyik lélegzetvételt, szünetet, a másik rövid, esetleg egyszavas mondatok önállóságát jelzi; mindkettő a képzelt előadást irányítja. Mellékes dolgot nem kell így vesézni.

Élni! – szeretnék. Ez tény. Szociális együttérzés mindazokkal, akik börtönbe vannak zárva. Neki más a vére filozófiája, mert úri módon élt gyerekkorában.

Az Újsághírben-t másfél éve írtam.

Az egész kritika nem meríti ki a témát, csak az írója jegyzeteit. Az új lélekről egy szó sincs benne. Az egész vélt vagy igazi hibák bizonyítgatása, amely nagyra becsülő, megvédő nohá-k és ámbár-ok hangoztatásával leplezi, hogy nem beszél a lényegről, a benne mégiscsak meglévő pozitív értékekről. Ha nem volnának, miért ennyit írni a könyvről? Még tisztán esztétikailag sincs komoly szó a versekről, szépségekről; szociális oldalról nézve a hiány 100%. Az élő irodalmi fejlődésvonal nincs megrajzolva; Ady után 10 évig nem volt új forma az öregek sajnálkozó örömére, most itt az enyém, fejlődés eredménye, és nem rombolás: ennek ilyen érintőleges letárgyalása legalábbis felületes és elnagyolt. A cikk tehát csak gombostűkkel foglalkozik, és sok oldalról kiegészítést kíván.

Hát ezt írtam kb. ugyanezekkel a szavakkal, de részletesebben. Ignotus Pál derék fiú, jó emberem, s lehet vele úgy beszélni, mintha nem is irodalmi kritikáját hiperkritizálnám, hanem valamely cselekedetemről elmondott véleményével szemben mondanám el a magam felfogását. Végül arra kértem, hogy találkozzunk, ami úgyis esedékes, és „cseréljünk eszmét” a fiatalok helyzetéről.

Maga erre a levelemre már nem válaszol. Majd szóval elmondja, hogy helyesen látom-e a dolgot. Nem hinném, hogy hiúság vezet; sokkal inkább valami korrigálási hajlam, főleg az, hogy egy értékes embert megnyerjek magunknak.

Tegnap küldtem ajánlva 250 Kč-t, biztosan megkapta. Mi lett a ruhával?

Az Est-bankettre elkésve értem, Komlós elkísért. ½ 1 volt. Miklós és Sebestyén már távozott; a többiek, Mikes is, szokás szerint átmentek a Tabarinba. Leírhatatlan, mennyire unatkoztam. Ittam egy fél pohár pezsgőt, egy pohár szódát, a tombolán nem nyertünk semmit. ½ 3-ig kellett ott lenni, akkor eljöttem én is Mikessel.

Ártingerrel nem voltunk együtt az elmúlt héten, csak telefonált, hogy meghűlt, és sok dolga van, és – bizonytalan időpontban – utaznia kell Párizsba.

Vajon mi lesz a hétfői hízás? Fölmegyünk 7 kilóra?

Kis Klára, látva, hogy írok, jelentkezik a maga levelével. „Ide – mondja – azt írtam, hogy puszit küldök, ide meg azt, hogy jöjjön haza az anyuka.” Kicsit egyhangúak a kislányka levelei, ugye? De egyformán kedves, ahogy írja és mondja őket.

Én ma délig aludtam; sajnálom a napomat. Semmi kedvem ilyen mulatságokra járni. De most már nemsokára megyek el hazulról, 6 órakor kezdődik a Siegfried. Érdekes, egész világos van, eddig nem kellett villanyt se gyújtani. Szegény rádiónk régóta hallgat. Egyedül nem nagyon van kedvem fülembe húzatni a távoli cigánymuzsikát. Ha kedden reggel nem jön el Újfüredről a levele, az utolsó, akkor már nem kapom meg! Nagyon szeretnék már magával lenni, hát hogyne! Csókolom sokszor.

Lőrinc

Még kedden este és szerdán este adok fel valami levelet magának.

83.

Kedves Klára,

csak futtában, a peronon állva, egy könyvön írok. Én is kijöttem Bözsi és Pádi elé. Tőlük biztosan megtudok részleteket.

Otthon semmi rossz. Pénteken megyek, már nagyon akarok. A kép rossz, de maga jól néz ki rajta – látszik a 6 kiló. A kislány megismerte, de folyton összecserélgette kettőjüket.

Kb. 2500–3000 Kč-t fogok most fizetni, a hátralévőt elsején.

Két levelét kaptam ma, örültem neki. De ne sokat bolondozzon szerelmes levelekkel.

Már nem kérdezgetek, úgyse jön válasz. Esemény meg nincs.

Júliánál voltam ma, mondtam a ruhát. Bécsben járt a Messén. Nagyon nagy forgalma, pompás műhelye van, mégis ráfizet. Társult egy nővel.

Mikes csókolja. Manci is, aki ma bent járt nálunk. Ignotus Pálnak nem küldtem el a levelet. Egye meg a fene, nem érdemli meg. Már jön a vonat, Isten vele, ezt még itt be akarom dobni. Csókolom.

Lőrinc

Bözsivel talán ideíratok még egy szót. Hoz levelet?

Kézcsók

Ödön

Klárikám, megérkeztem, rendben. Ödön, Lőrinc vártak. Csókolja

Bözsi

84.

Kedves Klára,

no, most már mindent tudok a maguk életéről. Sajnáltam, hogy nem küldött Bözsivel levelet, de utóbb, mikor hallottam a sok elbeszélést, természetesnek találtam, hogy most nem írt. – Elég alapos meglepetés volt, hogy Tóth nem jött. A redakcióban is várták. Erről persze ne szóljon neki.

Ödönnel én is kimentem az állomásra, s ott egy targoncán sietve firkantottam magának néhány sort; s csak a vonat befutása után dobtuk be a postaládába. Biztosan megkapta, s abból tudja, hogy mégse írtam privát választ Ignotus Palinak. Még azt is módosítanám, amit magának írtam; ti. később pontosabban elolvastam a kritikát, s valami tévedést vettem észre. Én tévedtem egy helyen, ott, ahol a fejlődésről beszél ő is, a 2. oldal elején. Ezt először valahogy átugrottam. Majd ha magával beszéltem, még lehet esetleg írni vagy nyilvánosan felelni. Mikes, úgy gondolom, örül a cikknek; nevetségesnek tartja, hogy attitűdnek – függetlenül attól, hogy a jelen esetben van-e, nincs-e, és milyen mértékben – ilyen fontosságot tulajdonítsanak.

A Tóthtalan találkozás után tegnap este együtt voltam Ödönékkel, míg a családnak kipakolt eggyel-mással a kis-asszony; ma aztán részletesen kikérdeztem. Elsősorban persze azok felől a dolgok felől, amelyek a maga levelében szándékosan, bizonytalan formában szerepeltek (érintkezés, barátkozás, kedvesség, háziasszony) – tudja, mire gondolok –; aztán általában az élet, hangulat és eredmények felől is, amelyeket, mint „régi” Tátra-járónak, jólesett újra hallanom ilyen lelkes szájból. Anicáékkal kb. tisztában vagyok. Megemlítem még, hogy Bözsi úgy látja, hogy rosszul nézek ki. Isten tudja… De ne higgye, hogy ez a kritika a „soványságomról” vagy „rossz színemről” jelent valami komolyat, mert hiszen Bözsi éppúgy szörnyülködött a férje, testvére, gyereke színén és kinézésén. Hogy micsoda emberek élnek itt, és hogy fulladozik az ember a kiszellőztetett lakásban! Szinte látom, mit fog mondani és csinálni maga, ha hazajön. Persze ott hozzászoktak a jó barna-piros, Herkules-képű emberekhez, elfelejtik, hogy azok legnagyobb része mégis beteg, s az itthoni nyavalyások egészségesek. Nyavalyások helyett anyuka tetűszínűt mondana.

De ne féljen, egész rendesen éltünk egész hónapban.

Hanem az a baj meglesz, hogy maga – nem fogja megismerni a gyerekét. A gyerek még csak ráismer magára, de maga nem. Valószínű, hogy sokat változott, ezt én itt kevésbé látom. Hogy nőtt, azt annál inkább. Bizonyítja a kilincs. De Bözsi se akarta elhinni, hogy olyan az ő gyereke, amilyen, tehát, úgy látszik, ez a természetes. Olaszország után énbennem is csak valami homályos, szinte elvont kép élt már a kis Kláráról.

Vasárnap a Siegfried-ben voltam, ez az este fenekestől felforgatott. Kicsit féltem tőle minden Wagner-tiszteletem és szeretetem ellenére, mint valami monstrumtól. Vártam, hogy megint találok unalmas részleteket benne, mint régebben a Walkür I. felvonásában is találtam. Szó sincs róla! Az első percben már boldog voltam, mindenről elfelejtkező: a zenekar örült és szenvedett helyettem, különbül, mint ember tud. Finomságaiban és viharaiban egyaránt, olyan ez a zene – a zene –, mint a szerelem. És éppen olyan testi, ez a furcsa! Legelöl ültem, megsemmisülve, belevágva a zsöllyébe, mint egy rongybaba, oly erőtlenül s mégis úgy föllelkesülve, hogy égett az arcom, s fájt a mellem. Átéltem a meghalás gyönyörűségét: néha úgy éreztem, hogy egy csapat láthatatlanul rohamozó huszár kaszabol össze láthatatlan karjaival, s én élek és látom ezt, s a kardok csak átsuhannak a testemen, mint ablakon a fény. Sírtam, úgy örültem.

De nem részletezek itt tovább – bocsásson meg ezért a kitérőért. A fontos az, hogy mikor majd tavasszal az egész Ring-et adják, veszünk 4x2 jó jegyet, ha nem lesz is mit enni.

Siegfried után Tóth Aladárral, Jemnitz Sándorral és Péterfi Pistával együtt maradtunk ½ 2-ig az Erdélyi Borozóban. Ez is egész jó volt.

Ma délben aszongya Sárközi, hogy aszongya: a Napkelet (Tormay Cecil keresztény nemzeti Nyugat-ja vagy inkább Kelet-je) írt a könyvemről; tud róla, de ő még nem látta a cikket. Hát itt küldöm, talán már át is futotta a levelem előtt. (– Itt közbevetem: mi „illik”? Az íróurától távol levő feleség az ura munkásságáról, lényegéről írt kritikát olvassa el először, vagy az ura privát levelét? Mikor jobb élettárs? De valahogy meg ne bolonduljon ezen a haszontalan problémán! –)

Ez a kritika – ugye, mennyivel egyszerűbb, mint a Nyugat-é? A Nyugat-é egy baloldali, rosszakaratú, megbecsülésre kényszerült kulturírás. Ez egy jobboldali, jóindulatú, megbecsülésre törekvő cikk […] Természetesen egyik sem érint komolyan, nem törődöm velük. Én sokkal jobban értek ezekhez a dolgokhoz, mint akár Rédey, akár I. P. Az én szavam a poézis terén szentírás, diktatúra. Irtózatos, milyen hitem van az ítéletemben. Úgy elgondolkoztam a szavaimon, ahogy leírtam meggondolatlanul, hogy: diktatúra – és mégse vonom vissza, mikor már mérlegeltem. Igazam van nekem mindenben, csak nincs hatalmam, hogy az egész vonalon valóságot, tényt csináljak az igazamból.

Klárika, mindannak ellenére, amivel itt igazoltam vagy körülírtam diktatorikus jogérzésemet, megengedem, hogy egy kicsit nevessen. Híve vagyok a parlamentarizmusnak is; csupán nem mindenfajta ellenzéket becsülök meg.

Szeressen engem, és igyekezzék építeni az életemet azon az oldalon, amelyen maga áll. Annyi küszködés van, annyifelé kell verekedni (magammal is), hogy nagyon rám fér egy oldalról békét tudni…

Nagyon örültem, hogy a ruha olyan szép, s annak még inkább, hogy valamennyire már maga is rendbe hozhatta. A másik, a kék, Bözsi szerint istenien áll magán. Igaz? Jó volna megtartani – ezt megbeszéljük.

Csak pénteken utazhatom. Sok a munka. Szóltam még egy napért, csütörtökért vagy hétfőért, de ezt minden komoly súly nélkül tettem, annyira érzem, hogy disznóság a többieket terhelni a munkával. Ez teljesen elég. Fő, hogy az idő szép, tiszta legyen. Itt Pesten pár napja komoly hideg van; biztosan csak átmeneti, hiszen március már tavaszt jelent. Isten vele. Már csak kibírjuk péntekig. Csókolom.

Lőrinc

Pletyka (Anicának, ha akarja): Kiss Feri elveszi Papp Jolit. Ki ez? Nem tudom. Itt mindenki ismeri. „Volt felesége Neumann lány, okos, kedves, csinos asszony. Régóta válnak. Az asszony, ha a férje kidobta, mindig küldetett neki 2-3 öltözet ruhát. Akkor a férj visszavette. Derék egy strici.”

Bajor Gizinek szerelmes levelet küldött egy diák névtelenül; a levelet diszkréten kezeli a rendőrség, ahová továbbították, mert az áll benne, hogy ha nem…, akkor borotvával összekaszabolja a fiú az imádott nő mennyei -ját és -jét. Negyvenszer van benne kiírva a valami. Szadista kéjelgés az elképzelésben. Egy riporter ellopta a rendőrségen az aktát; onnan tudják az ügyet. Sokat nevetnek rajta.

Még többet Móricz Zsigmondon, aki egészen elképedt, mikor meghallotta, hogy már a veréb is csiripeli, hogy ő kétmilliót adott egy kávéházban egy közönséges k.-nak. A dolog igaz. Nevetni csak azon nevetnek, hogy 100 000 helyett kétmilliót. –

Ugye, tudnék én érdekes levelet is írni Anicának, amiben „van valami”?!

85.

Kedves Klára,

ez az utolsó levél. Mély megilletődéssel gondolok szorgalmamra. „Partra szállottam, bevonom vitorlám.” Tízszer tíz az száz. Vége. Befejeztetett.

Mire e sorokat olvassa, én már – hát, kérem, attól függ, hány órakor kapja meg pénteken délelőtt. Ha kilenckor: Gödöllőn járok. Ha tízkor, Hatvanon túl; ha tizenegykor, Füzesabony előtt; ha ebéd közben: Miskolcon. Ha késik a levél, és csak délután látja meg a Tátrát, akkor a határon vagy Kassán – ezt már tudja.

Nem írok, mint látja, semmit, csak tréfálgatok a papírral.

Anna most tette asztalomra a vacsorát, egy jó tányér rakott krumplit. Zoltán az imént ment haza. Visz egy paplant. Tegnapelőtt vették; meg két párnát, de a boltos kicserélte hazaszállításnál a csomagot, szóval a párnákkal még nincsenek rendben.

Meséli Zoltán, hogy mikor bediktálták az én címemet a kereskedőnek, az nyájas, mosolygós érdeklődéssel fordult hozzá:

– Az író úrnak tetszik lenni?

– Nem… Az író az öcsém.

Képzelem, mit képzel most rólam az a tollas zsidó. Az öcsök ti. gyatrábbak szoktak lenni – mert később kezdik az életet – a bátyoknál. Ellenben, más oldalról nézve, nem nagyszerű bizonyítéka az, hogy a tollas zsidó tud rólam, és ismeri – mondta – a verseimet, annak, hogy ez a fajta magasabb rendű?! Az istenfáját, hát tudna Vékes Ödön Sárköziről vagy Kodolányiról, ha nem volna ismerősünk? Ezek az emberek, a zsidók, rögtön figyelnek, fölfognak, érdeklődnek, számon tartanak; tudnak dolgokról – dolgok létezéséről –, amelyhez éppoly kevés igazi közük van, mint hasonló átlagkeresztényeknek. Nem akarok ebből általános következtetéseket levonni – de egy kicsit elgondolkoztam, talán meg is döbbentem. Biztos, hogy a zsidó tisztábban lát, mint a szűk fejű keresztény; s tisztában van vele, hogy mi az a parlamenti bizottság meg Smith főbiztos VIII. jelentése, meg frankügy, tudja, ki Briand, s mit akar, mit tehet, tudja, ki Vázsonyi… előtte térkép van, amint megy élete az összesség életében, és ha felületes is nagyon az a térkép, mégis vezet, irányít, jobban, mint a semmi, ebben a szörnyű magyar dzsungelben.

Klárika, legyünk mi is éberek, okosak, egy kicsit zsidók. Ami az a tollas zsidó – nem akarom megbántani – kicsiben, az Miklós Andor nagyban. Le a kalappal! Még akkor is, ha utálatosak.

Miklós pl. nagyon utálatos volt ma. Olyan kísérőzenével adott egy 3 000 000-ról szóló utalványt április elsejei fizetésemre, hogy mikor Mikes neki adott igazat, hirtelen dühömben összetéptem, összegyűrtem, és kályhába dobtam azt a vacak papírt, ami legrosszabb esetben is kamatmentes kölcsönt jelent. Majd elmondom részletesen a dolgot. Nem nagy ügy, nem kell törődni vele.

Hogy a pénznél maradjak: 3000 cseh koronát viszek most magammal. Borravalót, úgy gondolom, senkinek sem adunk, hiszen a 12 %-ot már az iroda levonja erre. Hozni nem lehet senkinek sem semmit. Nem is kell. A kislány majd kap egy konyhát itthon a körútról; azt talán előre megveszem. Úgy hiszem, 200 K elég az útra visszafelé a magyar határig bőven. Tehát 2800-at, az adósság nagyobbik felét kifizetem. Talán még magánál is marad pénz a hétfőn kapott 250-ből.

Ezek az elvek, lehetőleg ne térjünk el tőlük.

A milliós adót (1925) tegnap kifizettem. Magára vonatkozólag úgy állapodtunk meg Mikessel, hogy felezünk; ha nem lesz pénzem, kifizeti elsején a rám eső többi tartozást is, de én ezzel tartozni fogok neki. Az eddigi terheket is kb. felezve viseltük. Egyéb tartozásokat stb. most nem érdemes már részletezni, legtöbbjének rendezésére úgy sincs most reális tervem; pedig hol van a terv a végrehajtástól! De meg fogunk élni, s kilábolunk minden bajból.

Bözsi azt mondta, hogy a kis Klára igen szép, és nagyon jól néz ki, de egészen más, mint messziről képzelte. Tegnap itt volt Ritoók Évi, játszott vele sokat. Ma meg engem meséltetett az üveghegyről és a hétfejű sárkányról. A Babits–Simon Aranygaras képeit is végignéztük; a meséket még nem érti ebből a könyvből. Julcsa néni reggel azt hitte, hogy egy kis náthája van a gyereknek, de délutánra már nyoma sem volt. Én csak a hírről értesültem utólag.

A tátrai ismerősről, Vasadiról Szász Zoltán ma tájékoztatott. Jaj, jaj, jaj, jaj!… De semmi rosszat vagy pláne kompromittálót nem mondott róla; annyira nem is érdeklődik iránta. A fontos az, hogy a fényképek jók legyenek. – Útlevelem rendben van, a jegyet holnapra ígérték. Mindenesetre megyek pénteken, viszek egy középnagy kölcsönbőröndöt s esetleg a kék ruhát. Károly Ervinnek levelet írtam. Könyvet nem viszek; van eszemben! Most Isten magával, holnapután (vagyis ma) este már együtt leszünk. Sajnálom, hogy kevesebbet hízott, mint számoltuk. Szervusz. Csókolja

Lőrinc

86.

Kedves Klára,

teljes felfordulásban élek, szétrángatva, dologtalanul, pénztelenül, kedvetlenül. Most jött levél Bajáról, Keszthelyről, Pozsonyból (Gergely S.), a Tátrából meg a Munkásbiztosítótól. A Tátra csak egy nyugta; azt nem küldöm el. Gergely szlovák könyve is megjött, a szerdai Est írt róla pár sort. Hogy felbontottam a leveleit – ne haragudjon. A keszthelyit nem tudtam kitalálni, ki küldheti, a másikról pedig tudni illik nekem is, Mikesnek is.

Írjon annak a szegény asszonynak (Bekecs utca). Bajára vonatkozólag: ahogy akar. Minthogy nimolista csirkefogó, én vagy semmit sem írnék, vagy néhány soros hűvösen kedves udvarias fölmentést fáradozásai alól.

Zoltánnak ma végre telefonálhattam: jól van; a műhelyben ebédel, 2 liter tejet járat; nem tudja, bejön-e Pestre és mikor; azt sem, hogy kimegy-e Mancihoz vasárnap; du. 3-tól reggel 8-ig mindig otthon van; a kalaposadósságról úgy tudja, hogy annak kifizetését Manci vállalta. Pénze nincs, vagyis valami nagyon kevés van; majd egyszer megegyezünk.

Júliához még nem mehettem el. A Literatúrá-t küldöm; a piros cseresznyés asztalközepet is.

Ma este Ártingeréknél leszek; a könyveit rendben leszállította a könyvkötő.

Itthon Julcsa néni kierőszakolta a kályhajavítást, valamelyik nap kezdik a nagytakarítással együtt. Fizetés: elsején. Hétfőn és kedden a konyhát meszelik, házon kívül kell enni; Anna a díványon fog aludni. A nagy szőnyeget 15 000-ért kiporolja valami koldus.

Tegnap itt volt Ritoók Emma és Évi. A nők kultúrszövetségének szerdai első előzetes gyűlésének az ügyében kereste magát; itt voltak ½ 11-ig; jó volt. Írjon neki egy lapot – majd egyszer később – a könyvtárba. Kremmer nagybeteg.

…Mikesékkel és Saluékkal visszafelé nagyon unatkoztam vasárnap; végre megdühödtem, s lementem a hajó lenti közös nagytermébe, és ott aludtam Visegrádtól Pestig. Közben gramofonzenére táncoltak és marháskodtak az emberek. Undorodom a hajóúttól; nem megyek ki vasárnap sem. Pénz sincs rá. Most Mikes fizetett. Ő se megy. Vagy – mit tudom én, mi lesz vasárnapig!… A vonat még drágább, mert a koszton kívül az útért is fizetni kell.

Folytassam ezt a kesergést, keserítsem magát is? Vagy ne írjak, s azzal keserítsem? Inkább panaszkodom: annak csak a tartalma rossz, s jó benne, hogy meghallgat valaki.

Mancinak ne mondja meg, de szörnyű kellemetlen a Zoli-féle 250 000 K hiánya. Mikes is elvette előre Az Est 1 200 000-ét, mert nincs pénze, és nagy fizetnivaló fenyegeti, adósságrészlet. Mikes különben kíváncsi lett Georg Kaiserra, s nagy érdeklődéssel olvassa a Von Morgens bis Mitternacht-ot. Maga ismeri részleteit, s a Várban látta az egészet.

Még csak sikkasztani se lehet sehonnan. Ártingernek meg kell adnom 50 000-et ma. Marad 70 000. És a havi részletekből semmi sincs fizetve Mikesnek, Szontaghéknak, a Neue Rundschau-ra, a Fészekbe, otthonra, Júliának, Franklinnak, adóba, munkabiztosítónak; nincs villanyra félretéve a pénz, fa és szén máris újabb hitel, nincs fizetve az orkesztika 155 000-e (a Zoliéból akartam)… itt a kályhásember, és van 70 000 korona.

Csak legalább maguknál volna rendben az élet; nagyon aggódom. Manciért is, Manci miatt is. Vigyázzon a gyerekre, magára.

Dolgozni kéne; akarok, fogok. Kijövünk a vershonoráriumból biztosan. De szusszanni se lehet. 8-áig a néni 600 000-et kapott, 5-öt költött, szóval napi 75 000-re kell számítani. Én még kapok, mint írtam, 1 200 000-et apránként. Ez két hét, nem is egy egész hónap. A konyhafestés félmillió, azt ő fizeti.

Kodolányiék pörét tegnap – minthogy maga, a főszereplő, akire a kalapos minduntalan hivatkozott, nem volt jelen – bizonytalan időre elhalasztották. Távollétét most – betegség – Bakos közbeléptére igazoltnak fogadták el.

Úgy lesem az időt, mintha én nyaralnék, nem maguk. Használják ki ezt az egy hónapot alaposan. Jár már ki az újság?

Ne kívánja, hogy írjak, azt se, hogy kimenjek. Csak ártok vele… Nekem is a legjobb, ha nincs gondom magukra egy hónapig. Kimenni mégis szeretnék; nem is kimenni, hanem időnként ott lenni. Maga nem dolgozhat ellenem.

Most átviszem a holmit Bözsiékhez; remélem, ő indulhat holnap, ahogy tervezte. Aztán lefekszem, s alszom egy órát, hogy jókedvű legyek Ártingeréknél. Ez az ilyen pihenés használni szokott.

Írjon a gyerekről a könyvbe, és tanítgassa mindenféle apróságra, amit itt bent a városban nem lehet neki mutatni.

Nem bírom ezt a Pestet. Hogy sír itt mindenki (én is)! Naponta 12-15 öngyilkosság, sose kevesebb – egész kellemetlen a levegő a hírektől. Genfben rémesen megbukott a magyar ügy. Ma az igazgató prelegált legfőbb gazdasági dolgokról, 1919 óta máig; nagyon érdekes volt, és rettenetes hallgatni.

Szörnyűség, ez a Zoli hogy él.

Hazulról nem tudok semmit. Irmával való összekoccanásomról egy szó sem esett többé.

Kardos Palinak írtam; a másik Kardosnak folyton elfelejtek kondoleálni. De most felírtam nagy betűkkel egy blokklapra, hogy lássam a figyelmeztetést mindig az asztalon.

Klára, tönkre ne tegye magát sok munkával!

Jövőre már másképp lesz, tán még külföldre is mehetünk.

Most Isten magukkal. Sokszor csókolja

Lőrinc

Kis Klárikám, gondolj reám! Légy jó, edd meg, amit anyuka ad, sétálj sokat a kertben a gyerekekkel, este ne sírj, mikor lefektetnek, és ne légy beteg. Vigyázz magadra, hogy a lépcsőn el ne ess. És amikor süt a nap, akkor mindig nevessél. Sok puszit küld

apuka

87.

Kedves Klára,

tudom, hogy maga nem szereti a gépírt levelet, ezért bocsánatkéréssel kezdem, de rögtön hozzáteszem a magyarázatot is: délben diktálom ezt a levelet, Az Est zárlata előtt abban a kis szünetben, amelyben nincs munkám, és a kisasszony is ráér foglalkozni idegen családi ügyekkel. Úgy volt, hogy sok siralmas nap után ma nagyszerűen kiderült az ég, s maga tudja, mennyire örülök én a napnak. Most hát egész nap jókedvű és friss voltam, és persze magukra is többet gondoltam, mint más délelőttökön; hiszen Gizella-telepen is jól jön ez a jó idő. (Szegény Bözsi jól kifogta magának az egyheti jó idő után az első rossz hétfőt!) Szóval csak úgy átszaladtam az egyik szobából a másikba, és sietve lediktálom, hogy mi történt a napokban.

Semmi se történt. A konyhát szerencsésen kifestették; most százszor szebb, mint a szoba. Julcsa néni, képzelheti, mennyit lelkendezett és sopánkodott. Egyszer volt is komoly oka aggódni, hétfőn délután. Én Mikessel ebédeltem a Posch-féle vendéglőben, és kelletlenül mentem haza, dolgozó szándékkal, de kevés reménnyel, a kapunk előtt aztán Zolival találkozom. Ő vasárnap bent aludt Pesten nálunk, és délután a műhelyből behozott egy rádióalkatrészt, nem tudom, mi a neve. Hát szóval együtt megyünk, s az ajtóban Julcsa néni úgy üdvözli, mint a Messiást: – Jé, Zoli, magát az Isten küldte, épp most gondoltam magára, mert elromlott a villany éppen a konyhában, a festő meg mindjárt jön vissza, csak ebédelni ment haza, és sötét van, és nem folytathatja a munkát.

Két óra hosszat keresgéltünk a vezetékben, létrákon, a biztosítótáblánál, a lakás felében nem égtek a lámpák, végre a konyha plafonja közepén fent, ahol a csigatartó fatányér van besrófolva a falba, megtalálta Zoltán a hibát. Elszakadt a vezeték, valószínűleg már régesrégen, és csak Isten nevében működött. Mikor aztán a mázoló felkötötte a lámpa lógó részeit, hogy ne nagyon fröcskölje teli mésszel, szétment egymástól az elszakadt két darab, szörnyű nagyot villant, egész tűzijátékot az áram, és elsötétült minden. Zoli a kapucnis fürdőköpenyt vette föl, és abban dolgozott. Nem volt nehéz a munka, de körülményes.

Ez volt hétfőn, kedd estére aztán újabb riadalom nélkül elkészült a konyhafestés. Gondolhatja, milyen felfordulás volt. Minden bútorzat, edény, az egész felszerelés kirakva az előszobába, spájzba, folyosóra, még a nappali szobába is jutott belőlük. Anna bent aludt a díványon, ágyneműje batyuba kötve éktelenkedett, nagyon kellemetlen volt otthon lenni ez alatt az idő alatt. Még ma is erős szaga van a friss festésnek, de már visszatoltak mindent a helyére.

A szobában még ma sincs minden rendben, mert mikor a nagy szőnyeget kiporolták, nem terítették föl újra, hanem összetekerve végigfektették a parketten, keresztben a tükör előtt. A néni mondta, hogy esetleg papírba csomagolva nem kéne-e félretenni nyárára. Mert egészségtelen, és rengeteg port szív megint fölöslegesen magába. Erről írjon. Tudom, hogy nyáron ez a rend, de nálunk nincs hely, s a szőnyeg akkor foglal legkevesebb helyet, ha simán kiterül a talpunk alatt.

Kedden este, mint vasárnap említettem, az Állatkertbe mentünk sokan. Vékesék, Júlia, akinek külön is írtam meghívó levelezőlapot és magukról beszámolót, aminek nagyon örült, annyira, hogy vasárnap ki akar menni Gizella-telepre, aztán Molnár Ákos, ez az új író, a feleségével; Bartos Alisz és még valaki, akit ő hozott volna, nem jött el, mert megsejtette, hogy a Wagner-est úgyis elmarad. Rettentő pocsék idő volt akkor, bár nem esett, fél kilencig vártunk, aztán autóbuszon bevonultunk a Modern kávéházba az Erzsébet híd mellé a pesti oldalon. Ott rádió van felszerelve, fejhallgató minden szék mellé a páholyokban. Bözsi meg Júlia csáját ittak, attól berúgtak egy kicsit, és mindaddig, amíg ki nem józanodtak, rengeteget nevettek. Tizenegy után mentünk haza.

Zoltán tegnap behozta a négylámpás nagy készüléket, de nem volt vele megelégedve. Én meg voltam, kivéve a megafont, mert az bizony szörnyen recseg; szerettem volna ha már itt hagyja nálunk, de elvitte erőszakkal. Akar még javítani valamit rajta.

Az orkesztika tandíját nemsokára kifizetem, csak nincs kedvem elmenni Budára Czellárékhoz, nagyon messze vannak egyedül. Sárközinek van most pénze, ő adott kölcsön 150 000-et elsejéig, ezzel nem nő az adósságunk, viszont nem kell szégyenkezni a további várakozással. Sárközinek különben, azt hiszem, mindjárt telefonálni fogok, hogy menjünk este együtt valahova. Kodolányiról nincs újabb hír, egész családjával influenzás, Gergely írt Pozsonyból. [kihúzva:] Mellékelem a levelet. [fölé írva:] nem érdekes.

Az aranyhalaknak vettem eledelt. Egy nagyon szép boltba vetődtem, amelynek belső falai éppúgy ki voltak bélelve, mint az én szobám, de nem könyvekkel, hanem kalitkákkal. Ez már szép és kedves, egyszerre száz madár százféle csivogása. Egy kanári semmi. Aztán nyulak, nagy madarak, halmedencék és minden egyéb – a kis Klárát okvetlenül elviszem oda. Azt fogja hinni, hogy a mennyországba került.

Mikes bácsi ma nagy büszkén mutogatta azt a bizonyítványt, jobban mondva pszichogramot, amit Gyuri kapott az első év után az új iskolában. Az van benne, amiről már Irma útján értesült, nagyon érdekes jellemrajz, aminek természetesen sokszorosan megnő az érdekessége, ha valami különös ember lesz a kölyökből.

Járt nálam egy fiatalember, művelt, de zöld gyerek, anarchista, aki Párizsban töltött egy fél esztendőt, megismerkedett ottani fiatalabb írókkal, s fordítani akar. Ő csinálna nyersfordításokat, s francia barátai megcsinálnák a francia verset. Nem hiszem, hogy sikerülne a dolog, hiszen nagyon tapasztalatlan lélek ez a fiú, de közben, míg beszélgettünk, azt is megállapítottam, hogy nem is sikerülhet. Ezek az én verseim, az újabbak különösen, sokkal keményebbek, mint amilyeneket franciául írni lehet. Olyan hangütközésekre van szükség a tartalomhoz, a hatás érvényesítéséhez, olyan kemény levágásokra, hogy ilyeneket finomabb és lágyabb zenéjű nyelven aligha lehet elérni. Olyan lenne a kísérlet, minthogyha durból áttesznek egy dallamot mollba. Sőt nagyobb az eltérés, mert nem általános hangfinomodás és szelídülés itt a veszély, hanem a nálam olyan fontos sorvégek teljes elejtéséről lehet szó. Félek, hogy maga a nyelv elnőiesíti és elnovellizálja a munkát. – Hacsak a francia expresszionisták és dadaisták nem teremtettek ilyenfajta lehetőségeket a nyelvükben. Ez az egy még lehetséges. Mindenesetre megvárom a fordítást. – De, mondom, nem lesz ebből semmi.

Németre és angolra, e két nyelv természeténél fogva, sokkal jobban lehetne áthajlítani az én „tartalmaimat”; oroszra is.

Ezenkívül sok tervem van, részletem újabb munkákhoz, de nem vagyok képes befejezni semmit. Biztosan megint seregestől jönnek… Most már szinte elkezdeni se merem a vereséget, az abbahagyást.

Köszönöm, hogy megértett és biztatott saját maga ellen, hogy ne menjek ki vasárnap. Szeretnék nem menni ki; mindenesetre szabadon fogok választani vasárnap az indulás vagy nem indulás közt. Ez is jó. Zoli megy, úgy látszik, kedve jött. Nagyon tetszett neki a hajó. – Pedig igazán jó volt kint lenni, szeretnék magával lenni akár mindennap – hogy a gyerekről ne is beszéljek.

Isten vele, Klára. Csókolom sokszor, a gyereket is. Kézzel folytattam a levélírást, mert közben elhívtak Saluhoz (reklámcikket kell írni Az Est-ről estére), és mire visszamentem, a Magyarország már hivatalosan bevonult a kisasszonyhoz.

Jó időt és jó egészséget mindnyájuknak. Mancinak és az ismerősöknek. Kézcsók és üdvözlet

Lőrinc

Kedves Klára,

itthon írok még pár sort, mert most kaptam a levelét, s hallom, hogy a kis Klára rossz volt. Üzenem neki, hogy Bandi is nyaral, és mindig jó, szófogadó gyerek, azért szép. Aki jó, az mindig szépül. A jóságot éppúgy meg lehet látni a kislányok arcán és szemén, mint ahogy meglátjuk rajtuk az új selyemruhát. Nem szabad meghűlni és betegeskedni, nem szabad a lépcsőn szaladni, nem szabad sírni sem. – Ugye, milyen szép a jó idő? A napsütés? Ugye, te sem szereted, kis Klára, az esőt? Nem bizony, mert akkor nem lehet sétálni, kertben játszani. Mikor az eső esik, akkor a sötét felhők sírnak, rosszak, és a papájuk, az ég, hangosan kiabál rájuk, dörögve. A rossz felhők sírnak, mi meg haragszunk rájuk. Így haragszunk a rossz és síró gyerekekre is. A jó gyerek olyan, mint a jó idő, azt mindenki szereti. – Anyukánál van nekem tíz puszim a kis Klári számára (én dugtam oda). Amikor jó, akkor adhat anyu egyet-egyet a kislánynak. Szervusz, kislányom.

Magát is csókolom szeretettel.

Lőrinc

Mikesék kimennek vasárnap.

88.

Itt vagyok Esztergomban, megnéztem mindent Ambrozovics néni vezérlete alatt. Kocsmában ülünk, Mihály is itt van. Náluk maradok estig. Jókedvem van, és újra azt mondom, hogy ne jöjjön ki, inkább csináljon valami okosabbat. Isten vele! Klára jól van. Öleli

Klára

[aláírások]

Babits Mihály (fordíts)

Mikor jössz ki Esztergomba? Vár Mihály

89.

Kedves Klára,

látom a lapjáról, hogy Esztergomban járt. Nagyszerű – de milyen volt az idő! Hiszen mostanában minden az időn fordul meg. A gyerek is elment? És hajón mentek, vagy hogy? Nem tudom elképzelni a közlekedést. – Gondolom, egymaga volt.

Manci „óta” elég sikerrel dolgoztam; ma is dolgoznék, de a szőnyeget terítik föl, szét van dobálva minden bútor, Anna foldozza, vagyis varrogatja a szőnyeget; mert a porolásnál nagyon szétmentek a négy hosszú stráf varratai. Julcsa néni ma nincs itthon. Zoli meg itt járt, üzente, hogy mindjárt visszajön. Rá kell várnom. Odaadott Annának két inget, hogy mossa ki. Hát mossa, mossa. Aztán itt van egy csomag Júlia soraival: pamut magának.

Kérem szépen, nagyságos asszony, vasárnap kimegyek Gizella-telepre. Megírom azt is, hogy szép idő esetén – s ha más is lehetővé teszi – esetleg már szombaton délután meglátogatom magukat. Szeretnék menni, igazán, legfeljebb valami biztató munkaérzés fog itthon. Vasárnap azonban biztosan magukkal leszek.

Délben Mikes bácsival ebédeltem a Metropole-ban. Ő meg Irma kedden mennek, ha mennek; szó van arról, hogy ha Walikovszky ma, csütörtökön, úgy találja, hogy júliusra nem kaphatnak maguk még egy szobát, akkor Irmáék csak 15-én foglalják el a földszint 4-et. Szóval a júniusi kvartett marad még két hétig. Vasárnap erről is kb. biztos hírt vihetek.

Gyuri megkapta a bizonyítványát, tiszta kitűnő, de a szorgalma kettes. Igazságos bizonyítvány. Tegnap mutatták; Irma orvosnál volt Mikessel, s az esti szörnyű felhőszakadás beverte őket a redakcióba. Ott rostokoltak (én is oda menekültem) majdnem kilenc óráig.

Mi újság még? Júliához valamelyik este még felnézek. Esetleg holnap délben, és akkor meghívom a szigetre. Beethoven-est lesz, előadják (a kórusrész, 4. tétel) elhagyásával a IX. szimfóniát is. De kár tervezni és meghívni-megbeszélni: ez a nyár elvert még minden előre megbeszélt zenei estét.

Levél azóta nem jött senkitől. Pedig Kardos Pali igazán írhatott volna kimerítő tanácsadó levelemre. Mihályfiék sem írtak Keszthelyről. A redakcióból Kemény Simon megy holnap szabadságra; azt mondja, egy vasa sincs, ellenben Olaszországban akar nyaralni. Még nem látta sose Velencét. Szinte hihetetlen, hogy épp olyan ember, mint ő, elkerülhette a vízi várost. Most fogja megvágni Miklóst meg még valakit.

Tegnap levél jött a szerkesztőségbe – „egy előfizető” – egyszerű, sőt esetlen kézírás: hogy hát, aszongya, sok már az olvasóknak minden héten Szabó Lőrinc szerkesztő futurista verseit olvasni, közöljenek inkább Babits-, Tóth- vagy Kemény Simon-verset. – Általános vélemény, hogy műfelszólalás az egész, persze nem a megnevezetteké. De nem biztos. Most vasárnap nem is közölnek tőlem egyik lapban sem semmit. Nem is akartam – mondja Mikes. – Na jó. De ugyancsak tegnap, délben, Seressel beszélgettünk, mint máskor is, „közgazdaságról”, és egyszer csak bejön Erényi, az a gyomorbajos semmittevő színházi bennfentes úr, a Magyar Színpad tulajdonosa, és hallgat, és azt mondja leleplező-humoros hangon:

– Mit beszélnek itt az urak! Hiszen vasárnap is írt egy nagyon jó verset, igazán, meg lehet érteni, és főként megvan az a házi érdekessége, hogy egyenesen szeretett főnökünknek szól.

Én tudtam, hogy Seresnek szól inkább; mondtam is, hogy tévednek… mindenesetre észrevették, hogy jó lesz vigyázniuk, mert rajtuk a szemem. Most aztán kíváncsi vagyok rá, hogy szeretett főnökünk is érezett-e ennél a versnél meg másiknál is valami hasonlót. Nincs kizárva… Mostantól kezdve alighanem jobban fognak vigyázni rám. Pedig fölösleges, mert mindenre sor kerül – az ő igazukra is, amennyiben van igazuk.

Már megkezdtem írni régóta kívánt új ciklusomat, de csak akkor mutatom meg, ha már lesz belőle 10-15 darab. Addig én magam se látok tisztán. Máris érzem, hogy keveredni fog ez a szerelmi témakör a pénz-érzéscsoporttal. Sőt minduntalan írnivalóim jelentkeznek külön a pénzről is, pedig azt hittem, hogy már lezáródott ez a ciklus. Most még kevés írásom van, rengeteg terv és töredék, sőt kedv is.

Láttam a francia nyersfordításokat; sokkal jobbak, mint reméltem.

Most már elköszönök. Sokszor csókolom. A gyereket is; és üdvözlöm az ismerősöket. Ne aggódjék, nincs semmi baj. Zoli mellékel pár sort Mancinak.

Lőrinc

Kis Klárikának sok puszit küldök, viszek majd ribizlit, ha nem sír és nem beteg. Szervusz, kislányom.

90.

Kedves Klára,

már megint bosszantom, gépen írva levelet, de most az alkalom – remélem – megenyhíti bosszankodását; ezt a pár sort ugyanis csak azért írom, abból az alkalomból, hogy megkaptam végre régóta kívánt írógépemet, és szeretném, hogy maga is lássa, még mielőtt hazajön, legalább a betűformát. Én már tegnap délután óta élvezem, gyakorlom magamat az írásban, s némileg úgy érzem magamat, mintha önként és újból beállottam volna első elemistának. De azt hiszem, elég gyorsan fogok emelkedni az osztályok lépcsőjén, s különösen szorgalomból mindig kitűnő osztályzatot fog adni nekem a YOST istene. Jó gép, persze használt, tisztításra is szorul, de megér így is hárommilliót, esetleg négyet. A direktornak nagyon tetszhetett a kérésem, realitásom egyik bizonyítéka; azért édesítette a búcsút egy írógéppel. Sokszor csókolja

Lőrinc

91.

Kedves Lőrinc, péntek este van, illetve éjjel, úgy tizenkét óra körül. Tizenegyig a Centrálban voltam Babitsékkal. Papa rövid időt töltött velünk, mert Gyula bácsi miatt sietett haza. Mind a két kötete megjelent, egészen szépen néznek ki. A magáét Babitsék útján megpróbáltam magához juttatni; talán meg is kapja, Reggeli Hírlap levelét mellékelem, papa azt üzeni, írjon nekik, éspedig hamarosan. Kemény Simon gyűjtőívet kért tőle, Fészekben és hasonló helyeken akar gyűjteni. Könyvét cenzúra elé terjesztették, s nagyon valószínű, hogy oda is jut magához hamarosan, így hivatalosan is. Pátzayéknál kint voltam délután, egészen jó volt. Igaz, papa a Pandorá-ra tizenegy előfizetőt gyűjtött. A maga könyveiből máris adott el. Zsalu, akinek tiszteletpéldányt szánt, szintén kifizette mindkettőt. Azt mondja még papa, hogy egypár fiatalember vett könyvet, Sátán-t; ezeknek ő olcsóbban adta, mint amennyi az ára, mert szegények. Szombaton délután bemegyek a papához intézni könyvügyeket. Papának, azt hiszem, úgy látom, tetszik a könyv s az érdeklődés. Reméljük mindenben a legjobbakat. Babitsék, ma még úgy van, csütörtökön mennek, maga legyen a Palace előtt, várja őket. Nem kell erőltetni a napi átmenetelt Anicáékhoz. Maga legyen velük, de nem kell mindig Ilonkáékkal lenni. Gyerek ma egész nap a Bandival volt együtt. Szóval jó napja volt. Most alszik. Én meglehetős fáradt vagyok ma egész nap, maga is biztosan az volt. Remélem és kívánom, hogy jól érezze magát. Pihenjen sokat, mérje meg magát, hány kiló most, s mikor hazajön, szintén. Egyen, igyon, pihenjen, hogy frissen, jókedvűen jöjjön vissza hozzánk. Ma nincs más újság, ha valami érdekes adódik, megírom. Anicát csókolom, amint lélegzethez jutok, írok neki is. Jó mulatást mindnyájuknak, Isten vele, Lőrinc. Kicsit még olvasok, azután alszom.

Klára

92.

Kedves Klára,

sietek beszámolni az útról, hogy hétfőn esetleg már tudjon rólam valamit. Persze teljes rendben megérkeztem, úgy, ahogy előre tudtuk. Egyet-mást mégis, inkább azért, hogy Babitsékat tájékoztathassa.

A jegy jó, s akármelyik határállomásig lehet vele utazni, s akármelyikről vissza. Táviratozni kényelmetlen lehet az I. o. váróterem mellől; 10 szavas sürgönyért én 18 000 K-t fizettem. A határon a csehszlovák kalauz feljön a kupéba (gyorsvonatnál), és ő hozza az új jegyet. (Vám- és útlevélvizsgálat: két-két fél perc.) A vasút kissé drágult: a határtól Poprádig III. osztályon 46,80 čK a jegy; II. osztály a kétszerese. A III. osztályú kocsik fele nemdohányzó, ezek tiszták, és mindig van ülőhely bennük. Különben az étkezőkocsi segít 1–½ 1 órára; uzsonna (kávé, vaj, két kenyér, ásványvíz): 6,50 čK; borravaló, kizárólag a fizetőnek, 50 fillér, tekintettel az eleganciára; másutt csak 20 f. Kassára ½ 2-kor ér a gyors; 2.20-kor személyvonat indul és 6.11-kor van Poprádon; a gyors csak 5.35-kor megy és 8.08-ra ér Poprádra. Villamosút félóra, jegy 16 čK, csomag 2 čK. Vágéktól hallom, hogy Pestről most más vonat is indul ide Zsolnán át, egy órával később, mint a kassai, és valamivel korábban ér ide, mert elmarad a négyórás várakozás Kassán. De ez az út kilométerekben hosszabb, tehát drágább; azonkívül ismeretlen minekünk. (Kassán a Malom utcán van Genius-könyvesbolt; benne Kende segéd, derék fiatalember, Anica távoli rokona, régebben Az Est könyvkereskedésében dolgozott. Magyar kávéház: Andrássy és Salkház.)

Ezzel hát megvagyunk.

Tegnap este megvacsoráztam, aztán Vág áttelefonált értem. Egyedül vannak, csöndes élet. Csak a sógornője van náluk, senki mulatós vagy ismerős. Karácsonykor biztosan másképp lesz. Érdeklődtek Babitsék iránt; s én is most látom igazán, hogy milyen kár minden nap, amit késnek.

Az idő gyönyörű volt, csillagos sötétség és fehér föld. Maga emlékszik, hogy ragyog és vibrál Poprád sok fénye, hogy úszik a nagy sötét völgyben az az éjszakai délibáb – elnéztem egy negyedóráig; és elnéztem a jó, jó, világító sötétet éjszaka, mikor hazajöttem, mindent, amit nézni szoktam itt egyedül vagy magával, újra; és örültem, igazán, még talán boldog is voltam, de ugyanakkor éreztem a régi, levethetetlen rosszat is. Egészen tele vagyok megint a Tátrával, és természetesen oldalakon keresztül szeretnék írni ezekről a jó, békés impressziókról, amelyeknek semmi hasznát nem vehetem. De remélem, megnyugtatnak majd mégis.

Pár órát töltöttem csak a Palace-ban, és máris éreztem, akkor éjszaka, azt, amit három évvel ezelőtt és azóta többször újra meg újra, azt, hogy… de nem kezdem el, hiszen akkor és azóta, újra meg újra sokszor megbeszéltük. Nagyszerű itt a sok, jó kényelem és meleg és étel és gondatlanság megkönnyítő, testet ápoló energiáit magunkba szedni, fizikailag percek alatt – én így vagyok vele – meghatalmasodni, aztán kint járkálni! És egészséges lenni! Ami végeredményében az úrnak lenni-t, pénzesnek lenni-t jelenti.

Mindennek nagyon örültem. A III. emeleten lakom, a 319-ben.

Nagyon mélyen aludtam. Nagyon fáradt lehettem, és talán sokat vacsoráztam (sonkát), és először belefájdult a fejem az alvásba; álmodtam is összevissza a napról, Sárköziről, Miklós A.-ról, nyomdákról, pénzről, a Pandora ügyeiről, szóval minden rosszról és elintéznivalóról, közelmúltról és közeljövőről, oly kínosan, hogy fölébredtem rá éjjel 2-kor. Megint elaludtam, s minthogy a nap reggel nem háborgatott az üvegfalon át azzal a szörnyű sárga, nagy-nagy tűzzel, amit együtt is láttunk, és amit szívesen vettem volna ma reggel is, 9 óráig meg se moccantam az ágyban. Egy ápolónő költött fel, aki benézett, s kérdezősködött, hogy betegként vagyok-e itt. Előzőleg, mikor a reggelit hozták, nem ébredtem föl; csak az éjjeliszekrényen talált kávé-vaj-méz jelezte, hogy járt a szobában valaki.

Délelőtt már sétáltam. Gyenge köd mindenfelé. Aztán Poprád felé egyik percről a másikra, itt is, ott is, értelmetlen felhőégések, a köd fölszállt, a nap valahonnan a síkságra sütött, s lehetett nézni azt a bizonyos fényjátékot, amit Tóth Árpád annyira szeret, s amit igazán csak most láttam először. Most, egy órával később, még mindig tarka az ég, a nap hol süt, hol elbújik, de messze-messze ellátni az Alacsony-Tátrán, szélesen; csak épp megszakad a kilátás mindenfelé kavargó felhőktől.

Nagyon szép. Testnek és szemnek öröme teljes lehet itt.

Az idő langyos; kicsit olvad. Hogy a szép, jó, nagy, tiszta, háromnapos hó eltűnik, attól nem kell félni. De a Palace mellett elmenve úgy érezzük, hogy az egész ház muzsikál, úgy pattog a sok-sok csatorna a tetők olvadó hóvizétől. Egész vicces – erről is írhatnék sokat, mert jól megfigyeltem. Olyan zene, mint amilyet akkor hall, ha dolgozó sürgönypóznákhoz tartja a fülét.

Nagy kékségek nyílnak-csukódnak, nem tudok tőlük szabadulni. Hogy elöl a nagyszalóki felé mi van, most nem tudom, mert az olvasóban írom a levelet, és csak dél felé látok ki az ablakon. De biztosan kitisztult az is a jó kezdet után.

Emlékszik rá, hogy itt ilyenek a gondok, hát ne haragudjon, hogy gondjaimat közöltem.

Rossz egyedül lenni, és rossz, hogy csak pihenni jöttem. Sajnálom az időmet és azt, hogy nem volt készenlétben valami tervem, amit itt megcsinálhatnék.

A szanatórium nagyon csöndes.

Legfeljebb pár verset írok. Levelet legközelebb hétfőn.

A vasúton olvastam egy Galsworthy-tragédia – Strife – I. felvonását; jólesően felizgatott és feldühített. Nagyon jó darab.

Küldje Babitsékat. Teljes értelmetlenség várakozni. Ne „mulasson” sokat, hanem igyekezzék pihenni és rendbe szedni magát. Vágék nagy rádióján hallottam, hogy a gyerek egyszer rosszalkodott; azt is hallottam, hogy jó volt és mesélt. Őt és magát sokszor csókolom. Isten vele.

Lőrinc

Szeretném, ha Kodolányi hirtelen itt teremne. Ő is fáradt és kedvetlen, mint én. Szegény fiú. Üdvözlöm.

Estélyi ruhára nekem egyáltalán semmi szükségem nem lett volna. Viszont a kalocsni szükséges és elégséges a hóban.

93.

Kedves Klára,

nagyon-nagyon rossz egyedül lenni, nő nélkül, barát nélkül, egy szó nélkül. Mert egyetlen ismerősök tavalyról az a bizonyos „DUO D’ARTISTES – LOUIS TOMKA SERAFINI – LEO PATAT D’ERDÉLY” – velük pedig nincs mit kezdeni. Vágék nagyon kedvesek, hogyne! A nap legnagyobb részét azonban nem náluk töltöm, sőt aránylag keveset megyek át, mert oly rosszul vagyok hangolva, hogy legszívesebben aludnék folyton. Így történt aztán, hogy én is rávetemedtem a ligézésre kínomban. De nagyon jó volt. A szomszédból, ahol beszélgettek, áthallottam, hogy a déli napon 16° meleg volt. Kabát nélkül feküdtem, egész nyáriasan, és hogy, hogy-nem, elaludtam a fényben meg a Palace üvegtetőin olvadó és csepegő hólé nagyszerű muzsikájában.

De ne higgye, hogy rosszul érzem magamat, vagy eltompultam az élvezetben azok iránt a szépségek iránt, amik itt vannak. Nem! csak egy-egy órára – s akkor aztán nagyon hevesen – fog el a vágy egyvalaki után; akárki jó volna, csak éljen, mozogjon: egy kutya vagy macska. Kezdem megérteni a vénkisasszonyok fájdalmát, az árvaságot.

Vannak persze más gondolataim is, hogy például kár ez az egész tátrázás, költség stb., de ezeket észnek erejével hessegetem magamtól.

Mi lesz a maga jövetelével? Örülnék neki, jobban, mint előre hittem.

És mi van a könyvekkel? Ezt ugyan fölösleges volt kérdezni, hiszen első levelében már bizonyára beszámolhatott egyről-másról. Látja, ha itt volnának a könyvek, egy napra ők is társaság lehetnének számomra. Anicának kéne, mert Orosz mostanában nem küld nekik csomagot, s én úgyse hoztam semmit magammal, ajándékot.

Ilyen egyedüllétben marad a környezet, a táj meg a hó meg a séták szórakozásnak. Élek is a nagy szabadsággal, mindennap tízszer kimegyek hosszabb-rövidebb időre. El fogok látogatni Lomnicra és Széplakra szétnézni villamoson; de ezt a két kirándulást akkorra tartogatom, amikor Ilonkáék itt lesznek. Ha ugyan jönnek. Mert azt olvasom a Magyar Hírlap-ban, hogy a Nyugat 20. születésnapján minden főmunkatárs személyesen szerepel, december 20-án. Mármost Babitsot könnyen leszedik akaratának lábáról abból a táborból, s meglehet, hogy én már vasútra ülök, amikor ők még el sem indultak. Kár volna nekik is, nekem is.

Nagyon szeretnék dolgozni valamit. De jelen állapotomban, úgy érzem, csak a táj hat rám speciálisan tátraian; tájképköltészetet meg mégsem akarok már csinálni. Lehet, hogy mégis lesz valami… A mellékelt két vers még Pestről hozott terv, csak a kidolgozás itteni. Kérem, Klára, gépelje le kétsorosan, s adja oda őket Mikesnek. A kéziratot is vigye be esetleg, ha nem biztos a szövegolvasásban. Ha hamarosan nem küldenék újakat és érdekesebbeket (remélem, küldök), akkor a darázsverset közöljék; a másik csak szükségből van készen. Nem, nem, kész van az is. Apróságokat írtam még, olyasféléket, mint az a radír-vers, amit az Üllői úton mondtam el magának csöngetés és házmester között; de várok velük, s majd egyszerre. Úgyis csak nugae mind.

Írni fogok egypár embernek. Nem kezdek hozzá szívesen, de írás közben kedvem jön hozzá. Ebben is a beszélgetés vágya jelentkezik, amiről fentebb írtam. A vonaton – idejövet, még Magyarországon – hallottam a P. N. egy riporterétől, hogy Laczkó Géza milyen beteg, és hogy a klinikán fekszik az Üllői–Szentkirályi utca sarkán. Kártyát neki is. Kodolányi címe?

…Végeredményben jót tesz ez az ultranyugalom, ez az irtózatos csönd és magány, ez a szélsőségekbe csapó semmi. A Palace most elég üres, kb. 90 vendége van; karácsonyra majdnem fele előre. A Grand Hotel egész üres, de karácsonyra már nincs szoba. Akkor fogok elmenni, amikor kezdődik az élet.

Otthon – tudom, mi van, mi lehet. Ne haragudjon, hogy én itt vagyok, s hogy én vagyok itt! A kislány meg ne hűljön Margareta Mikesovánál! Kardosék esetleges levelére – ha sürgősen kell – feleljen maga. Hova jár? Van étvágya? Egyáltalán, ki mit csinál? Tegyen ki magáért, Klára, és írjon olyan kiadós riportokat, mint én szoktam. Minden érdekelne. S itt még újság se nagyon van; vagy százesztendős. Áldja meg az Isten, minden jót mindenkinek. Üdvözlöm Mikes bácsit. Sokszor csókolom magát is, a gyereket is

Lőrinc

94.

Kedves Klára,

a délelőtti postán feladtam magának egy levelet, abban két versről írtam; a verseket azonban kifelejtettem valahogyan. Bözsinek is írtam ma, s az ő leveléhez mellékeltem a műveket azzal a kéréssel, hogy juttassa magához őket, lehetőleg rögtön.

Mikor fel akarom adni neki az övét, akkor kapom a maga pénteki levelét és a jó híreket. Ezért az utóirathoz megint írok, s a melléklethez újabb mellékletet csatolok.

…Nagyon-nagyon örülök a dolognak, egészen felvillanyozott. Hát mégse csaptak be a nyomdában! És igazán rendes a képük? Csak a továbbiakban ne érjen bennünket csalódás!

Pátzayéknak adjon egy Sátán-t. Más nevek is jutottak eszembe, de most hiába gondolkozom. Intézze ezeket a tiszteletpéldányokat legjobb belátása szerint. Katóéknak – ha eljönnek. Gráf várhat karácsonyig.

A Reggeli Hírlap-nak idejében küldök valamit. Azt majd én intézem el. A Pandora-ügyben is lehet tehát számítani Miskolcon egy lapra!

Ha kell, gépeljen íveket. Elküldte a csütörtök este fölírt 2 darabot? Egyet H. H. címére Újpestre, a másikat? – Vagy csak egyről volt szó?

Kemény Simon a lapra vagy a könyvekre gyűjt?

Salutól jobb lett volna talán el nem fogadni a pénzt a könyvekért. Nem?

Meg fogom méretni magamat. Akartam, de elmaradt. Az is egy kis időtöltés.

Babitsék elé kimegyek a villamoshoz a Palace elé csütörtök este. Mit csináljunk? Sehogy se lehet velük boldogulni. Én biztosra veszem, hogy megint prolongálnak. – Ha jönnek, az én könyvemet akarja velük küldeni? Zsebre vághatják, és akkor rendben van. A Verlaine-t meg egyébként is lehet. Jó volna Vágék miatt. És én is kíváncsi vagyok.

A gyereknek sok puszit küldök! Lesz Jézuska, vagy rosszul viselkedik a kislány? – Írjon többet, mint most írt, sorban, mindenkiről. Írjon egy levelet két napig!

Szeretettel csókolja

Lőrinc

95.

Kedves Klárika,

megint írni kezdek, új levelet, csak a levélírás kedvéért. Nem tudok mit csinálni; a magányosság érzése, melyről tegnap elég kiadósan panaszkodtam, megvan ugyan bennem ma is, de kissé enyhült, és valami nyughatatlansággá változott. Folyton járok-kelek, föl a harmadik emeletre, folyosóra, ki a balkonra, lejövök ide az olvasóba (most is itt írok), újságot olvasok meg mindenféle folyóiratot, ami csak akad, még a Neues Wiener Journal vezércikkét is elolvastam tegnap este… Különben egész jó cikk volt a szovjet diplomáciai nyelvéről-stílusáról, s igen megtetszett benne egy igazi angol mondás, egy mondat, valami miniszteré, amit idézett a cikkíró: „Amíg kétséget kizáróan be nem lehet bizonyítani, hogy Szovjet-oroszországhoz fűződő formális kapcsolataink megváltoztatása határozott előnyt jelent számunkra, addig én – mondja a miniszter – amellett vagyok, hogy a dolgokat hagyjuk mai állapotukban.” – Magát, félek, bosszantja, hogy idézem ezt az idézetet, s hogy egyáltalán ilyesmiről írok, de muszáj. Nincs kivel beszélnem, s az nekem kényelmetlen, hogy az itt lézengő zöld kis fruskákhoz közeledjem, vagy a fiatalemberekhez… Csak egy ember érdekelne, egy kecskeszakállas, pápaszemes, rokonszenves arcú, szőke, középkorú szocialista vezető ember, volt miniszter, a cseh hivatalnokkormányban; úgy hallom, hogy a párt küldte, kényszerítette egy kis pihenésre.

Mint engem. Ugye, engem is a pártom küldött? Maga.

Erről jut eszembe: nem felejtett el szavazni? Szavazójogosultságát szavazólap nélkül is igazolhatta volna a bizottság előtt. Na, ez mindegy…

Ma délelőtt az a rettentő ködtenger, amely Poprád és az egész völgy fölött már másfél napja terpeszkedett, és reggel káprázatosan világított a napban, lassan emelkedni kezdett, és nagy torlaszokban hömpölygött fölfelé. Én kalocsnit húztam, s elébe mentem úttalan utakon, ameddig tudtam, de nem értem el, mert a hó lehet vagy 20–30 cm magas, és a Palace-tól délre a hegyoldalon nyáron nagy, bozontos fű nő: mármost ez a fű kiszáradva is megbírja a havat, de nem bírja meg az embert, s a lábam fél méterre is besüpped, míg földet ér. A gyalogutakat sehol sem látni. Vissza kellett fordulnom, de ekkor a köd üldözőbe vett, és bekergetett a várkastélyba. Én a liften fölébe emelkedtem az emeletemig, de ő lift nélkül is magasabbra hágott, elöntötte a kilátást, jobbról, Ófüred felé ellopta előlem a világot, a templomból csak a torony tetejét hagyta meg, aztán eltakarta a napot, elfújta a déli oldal nagyszerű melegét, továbbmászott a Szalóki-csúcs felé, azt is elfödte alulról; csak az V. emeletről lehetett látni a három csúcsot egész halványan. Most is körülzárja az egész szanatóriumot, és elsötétíti az összes lámpákat.

Délután kimentem, és újból jártam egy nagyot. Borotválkoztam is Sambula mesternél, aki érdeklődött maga iránt, s megkérdezte, hogy milyen fajta bubifrizurát visel jelenleg. (Írja meg nekem, mert a mestert, úgy látszik, nyomósan befolyásolja művészete gyakorlatánál a maga fejmintája és hajmodernségi fokozata.) Erre nem tudtam szakszerű választ adni, mire áttért a művészet kérdéseire, s kijelentette, hogy várja Simonyi Máriát, azaz Móricznét; és hogy ismerem-e? Végtelenül kedves nő stb. Szabó Dezsőről is tudta – olvastam a kassai lapokban –, hogy december 19–20–21-én felolvas Kassán, 22-én Eperjesen.

Aztán tovább sétáltam a füstös és tejes és nagyon hideg (–5 °C) levegőben. Szánkók mindenfelé. Ideállnak a Palace elé, csilingelnek a lovak, trafikálnak a kucsmás parasztok; de vendég nincs. Nem tudom, mit remélnek, mért töltik az idejüket. De talán így, télidőn, nincs semmi dolguk; s ez a Palace előtti stand a kaszinójuk. A portás viszont dühös rájuk, mert a lovak sűrűn hullongatott, párolgó gombócaikkal eléktelenítik az utat. Összesen két nem üres szánkót láttam eddig, az egyikben emberek ültek, a másik teherautó-szolgálatra volt berendezve, és a telep „trágyáját” vitte valahová szemétdombra. – Szóval sok a szán, minduntalan csilingelni kezd az országúton előttem vagy mögöttem a levegő, s egy perc múlva kibontakozik a fehérségben valami szürke folt, alakot ölt, mellém csúszik, és rám köszön tótul vagy németül és roppant barátságosan. Én is roppant barátságosan köszönök vissza, de nem érdeklődöm az ár iránt.

Az újfüredi villamosmegállótól ma a Palace-nak csak a legtetejét lehetett látni, a szögletes-egyenes vonalakat; a többit eltakarta a köd; és ez a tető úgy lebegett halványszürkén az ég és a föld között, és nagyon megnőtt, és láthatólag közelebb került a szemhez. A napot is közel hozta a köd: fényes udvar mutatta, hogy hol lehet; de néha egy-egy láthatatlan ablakon hihetetlenül élesen és hidegfehéren villant meg a fénye. Zúgott a villamos is, a sok visszhangtól nem tudtam, jön-e vagy megy, és ródlik mindenfelé; ródlizott az itteni fizetőpincér is; láttam egy gyönyörű szőke cseh kislányt, akkorát, mint a mi Kláránk. Szánkózott a mamájával, de az igen-igen pocsék volt szegényke, tömpe orrú, piros arcú, szőke, puffadt; a mama egy darabig húzta a kicsit fölfelé is az országúton, de aztán leszállította, s mondott neki valamit csehül. Világosan értettem a helyzetből és a hangsúlyból, hogy azt mondta: Szállj le, baba, nehéz vagy!

Aztán láttam egy sor írást, nagy, álló, fekete betűket, amint a tejüveglevegőben szilárdan lebegtek: „AUTO–10 KM”. Közelebb lépve kiderült, amit sejtettem, hogy ti. fehérre meszelt figyelmeztető tábla áll az úton, de a köddel egyszínű tábláról a betűk feketesége messze világított. És ritmusos s hang ismétlődések a havon-fagyon: már ismerem, hogy ilyenkor kutya jön. Lábai zajában benne van a test himbálózása.

A régi épületek – emlékszik, hogy milyen tarkák! Fehér fal sűrű x-ekben, vízszintesekben és függőlegesekben tarkázva barna-piros gerendákkal, fadíszekkel és erkélyekkel meg a kék ablaktáblákkal. Sokkal szebbek, nézni, mint ez a monstrum Palace. Az Európa és Sambula régi műhelye között, mint mindig, most is megcsinálták azt a megfagyott óriás szökőkút-imitációt. Azt hiszem legalább, az akar lenni. Karvastagságú jégcsapok lógnak le róla, és szépen csengenek, mikor megütöm őket Anicáék kölcsönbotjával. És a tónál is voltam az Európa másik oldalán. A hegyi patak nem fagy be, zúg-zúg szakadatlan, de a tavat erős, kásás jég födi; még a tegnap vágott lék új, sötétzöld jegét sem tudtam betörni.

A nagy köd folyton ingott, ritkult, sűrűsödött; a csúcsokat hol láttam, hol nem. És egyszerre elkezdtek vörösleni: valahol átsütött a fehér homályon a nap, az fénylett rajtuk… Úgy gondolom, a délelőtti rendkívüli nap fölmelegítette a két Tátra közti völgyben a levegőt, a ködöt, az erre fölszállt, túlnőtt rajtunk is, és este, a hideg nőttével, kezdett visszazsugorodni régi tanyájára. Mióta ezt a levelet írom, már le is húzódott megint Poprádra és a vasút völgyére. Egész sötét van kint, látom az ablakból: az Alacsony-Tátra magasságáig fekete-sötét, efölött meg kék-sötét, tiszta, éles homály és kifogástalan csillagok. A hold most délután kél, és beragyogja a fél éjszakát.

*

Ilyenek itt a szórakozások. Azért írtam le ezt, mert ez foglalkoztat legjobban. A Varázshegy megteszi a magáét, és kiemel a társadalomból, az egész valóságból.

Már nem is harcolok ellene. Az első nap nagyon tetszett, mert örültem, hogy viszontlátom, ami itt szép és nekem kedves. Később éreztem, hogy meggyilkol ez a nagy természet, csönd, nyugalom, meghamisít és untat és ijeszt. Ma már, úgy látszik, benne vagyok az itteni élet lendülettelen lendületében.

De dolgozni nem tudok. Erősen hatott rám az egész, és nem tudtam, eddig legalább, kiszedni belőle egy-egy körülzárható részt. Nem törődöm vele, hadd pihenjek. Persze illő volna valamit küldeni Fazekasnak Miskolcra. Ha lesz, küldök. A pénzt csakugyan postára adták a levéllel együtt? Kell küldeni nekik két könyvet Fazekas szerkesztő címére, Sárközi pár sorával, esetleg recenziójával.

Szeretném, ha itt volna. Sőt azt is elképzeltem, mit szólna a kis Klára a Tátrához. Nemigen lehetne, egyetlen gyerek sincs itt. Különben nem tilos. Egy darab papíron gyorsírással mesét találtam, az ő meséjét; nagyon megörültem neki, s jól elteszem, hogy otthon legépelhessük.

Most befejezem a levelet; holnap délben, ha kapok magától írást, még van hely hozzáírni esetleges reáliákat.

Kérem, tájékoztasson az esetleges sajtókritikákról s mindenről. Babitsék? Mire válaszolhat, már vagy itt vannak, vagy túlságosan elkésnek… Van elég pénze? És az ívek és pénzek? Látogatások? Írjon mindenről, és hízzon valamicskét. Köszönöm fáradozásait és szaladgálásokat, Mikes bácsi agilitását, Sárközi szívességét. Gyurinak is írni fogok, eddig már írtam: Ártingernek, Júliának, Bözsinek, Pátzayéknak, Simonnak, Bartos A.-nak és Laczkónak. Kodolányi címét írja meg, a lapját a zsebemben hordom, s nem akarom Az Est-hez küldeni. Kinek kell még írnom; proponáljon neveket. (De nem akárkit.) Most isten vele. Sokszor csókolom.

Lőrinc

Szervusz, kis Klára, sok puszit küldök neked.

96.

Kedves Lőrinc,

nem is tudom, hol kezdjem a beszámolót. Amint látja, a gép előtt ülök ma is, mert dolgozom maga nélkül is. Próbálok könyvet is eladni, de még eddig nem sikerült. Igaz, hogy csak most kértem egy-egy embert, hogy segítsen ebben nekem. Egy szamárságot is elkövettem, mert tegnap Gergely itt volt, szóba jött a könyv; ő kért előfizetési ívet, s én adtam neki. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy hiszen én voltam az elsősorban, aki nem akartam neki adni. Nagyon izgatott ez, azért ma reggel írtam neki egypár sort, melyben azt hazudtam, hogy magától kaptam levelet, melyben szigorúan megtiltja nekem, hogy eladjak könyvet, s ezért kérem vissza az íveket tőle. Jól van így? Most már különben mindegy, ha nem is jó! Megkapta-e maga már a könyvet? Verlaine-t küldök egyet a Mihállyal magának. Nagyon szép mind a kettő. Tegnap kint voltam Mancival és a gyerekkel Kodolányiéknál. Egy fél évig legalább nem megyek ki megint. Ritoók Emmának vittem vasárnap a Sátán-ból. Évike rögtön kért egyet valaki számára megvételre. El fogja majd vinni tőlem. Most délelőtt küldött át Révai 5 db Föld-et. Eljuttatok majd Palihoz és Mariskához is egyet-egyet. Knertől is kapott 4 könyvet. Naszreddin az egyik, igen szép, és még három kisebb könyvet, oroszokat. Majd megtalálja, ha hazajön. Örülök, hogy élvezi a Tátrát. Ma kapják meg Babitsék papától este a kávéházban a szokolokat, most már tehát nagyon valószínű, hogy csütörtökön utaznak. Anicáék kedvesek magához? Olyan sokan vannak, hogy három emelet nyitva van? Miért lakik maga a harmadik emeleten? A fizetésről beszéltek már? Rendben van? Babitsékat ne erőszakolja semmire, mert mind a ketten nagyon rossz idegállapotban vannak, hogy pihenjenek. Ezt azonban Vágéknak ne mondja. Ők csináljanak mindent ösztönösen, ez sokkal jobb. Ezt én csak magának mondom. Milyen jó, hogy nem vitt el estélyi ruhát, most hogy szidna engem állandóan még ott is. A gyerek nagyon aranyos, tegnap írt magának gépen levelet. Nem küldöm el, mert csak a betűket ütögette összevissza. Ellenben üzeni, hogy csókolja magát, jöjjön haza a karácsonyfán lógva, és hozzon neki sok csokoládét és játékot. Ha rossz, mindig azt mondom neki, hogy maga hallja a rádión, mikor rossz. Ezt néha respektálja is. Lehet, hogy Manci kiviszi magához egypár napra. Nekem jó volna, mert meglehetős sok dolgom van. Mind a két ruhám hazaküldte Júlia, nagyon szép lett. A rojtos már volt is rajtam egyszer. Tetszett másnak is. Itt ma nagyon szomorú, ködös idő van, hónak még nyoma sincs. Hideg, az van meglehetősen. Ma valószínűleg találkozom Ilonkáékkal a Centrálban, ha ugyan elmegyek. Akkor megmutatom nekik a rájuk vonatkozó részt leveléből. Átadom neki a karácsonyi ajándékot, s nem megyek már fel hozzájuk. Ezt még magam sem tudom azonban, hogy fogom elintézni. Gyula bácsi változatlanul nagyon rosszul van, de még él. Valószínű, hogy maga már nem találja életben. Átmenni még mindig nem lehet hozzájuk, mert Ilu bárányhimlős. Ezt különben talán már írtam a múltkor. Hétfőn reggel kaptam meg a maga levelét. Nem kell, Lőrinc, hosszú leveleket írnia magának, pihenjen csak. Ha verset tudna írni, az tiszta haszon volna! Nagyon jó, hogy fordítanivalót nem vitt magával. Úgyis nagyon rövid idő ez a pihenésre. Próbáljon kikapcsolódni mindenből, ne is gondoljon haza. Pihenjen, egyen sokat, élvezzen, hogy mire hazajön, valami eredménye legyen az ottlétnek. Megmérte magát? Nagyon szeretném tudni, hány kilóval ment fel, s hánnyal jön haza. A gyerek újabban, ha leül a géphez, azt szokta mondani: Most mesét írok. Apuka nincs itthon, most én dolgozok, én írom a meséket. Nagyon ügyesen be tudja tenni egyedül a papírt is. Azt mondta, hogy magától tanulta. Egészen ügyesen kezeli a gépet. Édes, de nagyon fárasztó. Most különben angyali jó, egyedül játszik szép csöndesen. Írógépet játszik ő is. Babitsékat meg fogom kérni, adjanak magának két-háromszáz szokolt az övékből, s majd mi megküldjük nekik innen hamarosan. Ha tudunk könyvet eladni, akkor igazán lehet. Ezt pedig remélem. Most már nem írok többet, majd máskor folytatom. Isten vele, szívem, érezze magát nagyon jól. Csókolja

Klára

97.

Klárika,

gondoltam valamit: Miskolcra küldök egy útitárcát vers helyett. A pénzt – hogy kevés – egye meg a fene. Útitárcát, reklám nélkülit. Vág irodájában 12 után legépelem két példányban, s a másodikat beküldöm a Prágai Magyar Hírlap-nak. A Reggeli Hírlap ide úgysem jár. A cikket gyorsírással már megírtam – levelekbe elszórva úgyis készen volt. Ha lehet, három példányban gépelem, s magának is elküldöm: hátha Pesten is lehetne valamit csinálni vele karácsonyra. Ugye, jó gondolat? Most még várom a déli postát; addig nem tudok mit csinálni.

Sétálni mentem Széplak felé, az országúton megszólított és bemutatkozott egy debreceni úr, azt hiszem, Markovits, takarékpénztári helyettes vezető, fiatal ember; látásból ismert. Vele mászkáltunk, ismeri Kardosékat s néhány barátunkat. Egész jó volt. Délután Lomnicra megy szánkón; hívott, de nem tartok vele. – Posta nem jött ma, úgyhogy sietek feladni ezt a hosszú írást, aztán megyek az irodába gépelni. Isten vele, csókolom

Lőrinc

Kis Klárikám, légy jó, hogy örüljek, és hogy a Jézuska elmenjen tehozzád is! Írj egyszer egy kis levelet. Csókol

apuka

98.

99.

Kedves Klára,

tegnap este megjöttek Babitsék; vártam őket a Palace előtt; igen fáradtak voltak; együtt voltunk a szobájukban (II. 218.), míg megvacsoráztak. Megkaptam a Verlaine-t, szép, jó, nagyon hálás vagyok Mikes főintéző úrnak érte. Hallom (levélbeli célzásait nem értettem), mit csináltak a Sátán-nal. Idáig nem érkezett meg, a portás biztat, hogy csak késik.

Természetesen külön leszek tőlük, Ilonkáéktól; és csak akkor megyünk ki együtt sétára, ha ők is éppen mennek. Ma délig akarnak pihenni. – A gyereknek vett túloldali két baba egyszerű jószág, papírmasé anyag, de jól mutat, s megéri az árát; 16 helyett 12 čK-ért adta Bányász. Vettem egy botot is, egy másikat, Anicáék kölcsönbotját félig eltörtem. Új, nagy hó esett, hideg szél jött, de süt a nap.

Köszönöm, hogy az eladásokkal fáradozik; azt hiszem azonban kár volt elkezdeni, mert úgyse viheti sokra. Sárközi – szegény – igazán sajnálom, hogy bosszantották; szemtelenség! Úgy intézték az újságpéldányok szétküldését, ahogy terveztük? Ne is feleljen már ezekre, hiszen otthon leszek hamarosan. Úgy hiszem, csütörtökön reggel indulok legkésőbben. Tehát hétfőn de. adja fel esetleges utolsó üzenetét. Sárközinek most írok egy lapot, Kodolányiét megcímezem és feladom, Manciról sem feledkezem meg. Mikes bácsinak is írok lapot.

Vigyek ilyen babát esetleg Ilunak és Bandinak? Erre még feleljen… Írtam egy szép, reklámmentes hangulatcikket, és elküldtem Miskolcra, sőt elküldtem, mert 3 példányban gépelte le az irodakisasszony, a Prágai Magyar Hírlap-nak is. És végül: elküldtem Miklós Andor címére, a Pesti Napló karácsonyi számának, megfelelő udvarias levél kíséretében. Nem akartam Mikest terhelni tátrai dologgal, s valószínűnek tartom, hogy nem használja föl a P. N. A többi igen. Mindenütt csak karácsonykor. Meglátjuk, mi lesz; ez az első lépés az egy róka – három bőr felé. Tegnap küldtem el mind a három levelet. Üdvözlöm minden barátunkat, magát és a gyereket sokszor csókolom

Lőrinc

100.

Kedves Klára,

most már fáj a szívem, szegény ideges-szívbajos szívem, hogy haza kell menni három nap múlva. Tulajdonképpen legjobban szeretnék rögtön indulni, hogy túl legyek ezen a fájdalmas időszakon. És azért is szeretnék menni, mert nagyon izgat az otthoni helyzet; természetesen a pénzre gondolok.

Az én könyvem még mindig nem jött meg, s már nem is fog. Valószínűleg még feladás előtt áldozatul esett valami vizsgálatnak. Nem baj; majd megmondom Vágéknak (akik nagyon kedvesek), hogy ha jönne ajánlott levélben egy könyv a számomra, vegyék át és tartsák meg. A Verlaine-t itt hagyom nekik.

Babitsék tegnap este voltak először náluk; egész jól telt el az idő. Mihály egyelőre nyugodt, dolgozik is a nagy hallban. Két napig állandó homály, köd és havazás volt; ma, vasárnap reggel kiderült, s úgy süt a nap, mint az én kezdő napjaimban. Ilonka a maga csizmáiban van, felvételeket csinál; és mindjárt megyünk a Tarajkára.

Klárika, hallom, hogy sokat futkos, és hogy Mikes bácsi rosszul áll anyagilag. Nagyon erősen kellett hallgatnom az ész szavára, hogy haza ne menjek… Beszéltem Vággal: maga majd feljön ide egy hónapra 1927 elején. Valahogy sikerülni fog.

Szontagh főorvos is nagyon kedves, többször találkoztunk.

Tegnap Ilonka táncolt is a Tomka–Erdélyi-Patat cigányduó művészi zenéjére. És minden irányban jobb a hangulat. Anica négy napja fekszik, s még három napig feküdni fog valami női bajjal; de nem komoly a betegsége, gondolhatja.

Most már mindenkit ismerek a szanatóriumban, túl sok embert is; de nem terhesek és kellemetlenek. Az asszonyok persze erősen kritizálják B. Ilonkát, amit különben én is megteszek magamban.

Jelentéktelen és olcsó apróságokat viszek még Bányásztól a gyereknek; nem is tudom, mit; ne mondja meg neki. Hallom, hogy Tóth Aladár felesége itt telel valahol a közelben (Tátra-otthon), és várja a napokban a férjét. Salusinszky Gyula ügyvéd karácsony után érkezik.

Kíváncsi vagyok, mi lesz az újságcikkek sorsa. Írtam egy-egy lapot Kodolányinak, Sárközinek és Mancinak. Mikes bácsinak esetleg közösen fogunk, vagy én külön.

Egyszer átmegyünk a Grandba is, még nem tudjuk, mikor.

Lomnic? Széplak? Remélem, nem marad el egyik sem… Ezek már olyan búcsútervek és -érzések. És csak azért írok egyáltalán, hogy kedden (akkor kapja meg, ugye, ezt a levelet) egy kicsit együtt legyünk.

Most az olvasószobában ülök, és írok; Mihály a hallban, a szomszéd asztalnál Patat művész. Az imént fölkelt, s kedvesen megkérdezte, hogy a rögtön-t k-val írják-e vagy g-vel. Aranyos.

Vajon mit csinálnak otthon? Féltem a gyereket, magát, mindnyájunkat.

Dolgozni – verset – itt nem tudok; de otthonra, úgy érzem, lesz elég anyagom, itteni. Csak jegyzeteket tudtam csinálni. Jól megbarnultam, de valószínűleg nem híztam, vagy csak keveset, mert folyton-folyton csavarogtam, szép időben éppúgy, mint a tegnapi szeles-havas-viharos szélben.

Isten vele, kedvesem; örülök, hogy már hamarosan látni fogom. – Ez itt mind természetellenesen jó.

Kedden még írok valamit, akár téma nélkül, ok nélkül is, értelem nélkül is.

Sokszor csókolom, ölelem.

Lőrinc

101.

Kedves Lőrinc!

Most írtam Anicának, az ő levelét feladom még ma, a magáéhoz még írok majd holnap. Azt hiszem, ez körülbelül az utolsó levél is lesz már. Nem tudom ugyan, mikorra tervezi a hazajövetelt. Nem marad ott karácsonyra? Mi van Babitsékkal? Erre különben valószínűleg kapok választ a holnapra várt leveléből. Pénteken este itt volt Gyergyai és Sárközi is. Beszélgettünk a Pandorá-ról sokat. Neki volt egy ideája többek között, hogy a kritikai részt fel kellene osztaniok maguk között – már egypár ember között –, s állandóan ugyanaz az ember írna a regényekről, egy másik a lírai dolgokról stb. … Nem hiszem, hogy ez egészen helyes idea, de ez most nem is fontos. Ő azt látja a legfontosabbnak, hogy a kritikai rész legyen nagyon erős, mert az nincs most sehol se. Sárközi beszélt neki a külföldi levelekről. Azt se helyeselte abban a formájában, ahogy tervezték. Azt mondja, hogy ez a komolyság rovására megy, mert csak riportszerű lehetne. Ő inkább azt ajánlja, hogy egy-egy eseményről mindig teljesen hozzáértő ember írjon, akkor, ha az az esemény tényleg kimagasló valami. Szerinte ma már minden könyvet meg lehet itt is kapni rögtön, az újságok előbb írnak úgyis mindenről, mint egy havi folyóirat írhatna, tehát csak akkor van szükség külföldi tudósításra, ha az nívóban nyújt valamit. Majd szóval jobban el fogom tudni mesélni ezeket, mint így leírogatni. Valamennyire azért talán érti? Sárközi elmondta még azt a tervét is, hogy lenne egy kis tudományos rész is a folyóiratban. Ezt se helyeselte teljes mértékben, azt mondta, hogy tudomány is csak oly mértékben lehet a lapban, amennyiben az irodalom is egyúttal. Tehát száraz emberek nem írhatnak róluk. Olyféleképp képzeli a dolgot, mint amilyen Komjáthy Alinak volt valaha az Einstein-cikke a Nyugat-ban. És csak olyasmiről lehet írni szerinte, ami valamennyire az irodalomra is hatással van ma, vagy lesz valaha előreláthatólag. Ilyesmikről volt szó pénteken. Gyergyai ezen a héten elutazik Jugoszláviába, ott is fog gyűjteni még előfizetőket. Eddig itt öt embert gyűjtött, féléveseket, de még van kilátás többre is. Újévre itthon lesz. Vele is megbeszéltük a keddeket, amik most már visszavonhatatlanul meg fognak kezdődni új év első keddjén. Mikor maga hazajön, megbeszéljük együtt, kiket akar, s írunk nekik rögtön. Nagyon fontos, Lőrinc, hogy magának legyen kontaktusa állandóan most már ezekkel az emberekkel. Sárközivel beszéltem arról a versről. Nagyon rosszul esik neki az ügy, de felfüggeszt mindent a lap miatt. Papa nem közöl a lapban személyes dolgot, a Nyugat közölné, de ő nagyon tisztességesen ezt visszautasította, mondván, hogy a Nyugat-ban Lőrinc ellen nem fog írni. Lehet, hogy majd a Pandorá-ban felel a maga versére egy verssel. Ezt én is helyeseltem. Lehet azonban, hogy addig meg is gondolja a dolgot, vagy elévül az egész. Lehet, hogy okosabb lett volna kihagyni a kötetből is. Minek bántani szegény Gyurit? Ő talán mégis a legtisztességesebbek egyike. Az elvi ellentét pedig nem baj sohasem. Nem fontos, hogy mindenki azt vallja, amit maga. Erről se nagyon beszélgessen ott fenn. Én csak azért írtam meg, hogy tudjon róla, de ne tegyen semmi lépést, még beszédet se, míg haza nem jött, s nem beszéltük meg ketten. Ne haragudjon, szívem, de félek a maga hirtelen természetétől, ami nem mindig tudja, hogy mikor, hol, mit szabad beszélni. Nem olyan nagyon fontos ez az egész dolog. Gyuri nagyon rendesen viselkedett minden irányban. Sokat segített most a könyvek körül. Vidéki lapokhoz nemcsak példányt küldött, hanem recenziót is. A lap körül is biztosan ő lesz az egyetlen, aki a maga segítségére lesz önzetlenül. A többi mind csak beszél, ha rákerül a sor, akkor azonban nem cselekszik. Kodolányinak van egy tízíves regénye, azt adja át a Pandorá-nak közlésre. Ezt le lehet hozni majd, azt hiszem, mert ezt egy év alatt le lehet futtatni. Regényt jó, ha majd közlünk, mert azt várják az emberek. Gyergyai is a regény mellett szavazott. Azért örülök ám már, hogy hazajön lassan. Nem jó egyedül lenni. Hízott-e valamit, kipihente-e magát? Úgy szeretném, ha nagyon frissen jönne vissza, s bírná azt a rengeteg munkát, ami magára vár. Engem rettenetesen izgat a lap, nagyon akarom, hogy kitűnő legyen. Most mesélek egy irodalmi pletykát. Papa mesélte, hogy szakított Pap Károllyal, mert volt neki egy szeretője, akit, mikor megunt, szépen kirabolt a szó szoros értelmében. Feltörte a szekrényét, zálogba tette a ruháit, elvette a pénzét, meg is verte egynéhányszor. A megszerzett pénzeket pedig újabb babájára költötte, vagy annak ajándékozta. Az elhagyott nő felment a papához panaszkodni, sok levélben is megtette ugyanazt. Pap is beismert dolgokat. Végül a papa megunta ezt az ügyet, és megmondta Papnak, hogy vége köztük mindennek, neki elég volt már az ilyen ügyekből. Pap erre kint Kodolányinak azt mondta, hogy megkeresi az elhagyott nőt, s elveri, mert hazudozik a papának levelekben. Valószínűleg a nőnek van igaza, ezt én teszem hozzá. Papa szerint is különben. Kodolányinak megjelent a Grillnél Tavaszi fagy címen egy naplószerű kötete. Tegnap este az ágyban elkezdtem olvasni. Nagyon kitűnő. Meg van írva benne a Fenyő Miksa esete, a grófnő esete, aki úgy segít a fiatal írón, hogy naponta ád két koronát a Szent Antalnak, és imádkozik érte. Ugyanakkor az író és másállapotban lévő felesége éheznek, rongyosok. Benne van a Centrál, szóval mindenki. Én még csak kis részt olvastam belőle, de nagyon élvezem. Nagyon kitűnő író Kodolányi. Bár az érintkezésben nagyon óvatos leszek ezentúl vele szemben. Erről is majd bővebben szóval. Elég sokat tapasztaltam most én ez alatt a rövid egyedüllét alatt. Az önállóság elég keserves dolog, pláne egy nőnek. Az is biztos, Lőrinc, hogy mi ketten nagyon egymásra vagyunk már utalva ebben a világban, s a legokosabb, amit tehetünk, ha az egymás életét igyekszünk egymás mellett tűrhetővé, sőt széppé tenni; mert csak egymásban bízhatunk, csak egymásnak kell segítenünk, csak így lehetünk valamennyire megelégedett emberek. Minél tudatosabban tudjuk ezt csinálni, annál könnyebb lesz keresztülvinni. Hiszen valamennyire szeretjük is egymást, a szeretet pedig rengeteget tud segíteni. A gyerekünk is közös, márpedig az ő sorsa igazán mindkettőnknek nagyon fontos, sőt talán a legfontosabb. Ezt nem merem sajnos egészen biztosan állítani, mert nekem rettenetesen fontos a maga élete. A magamé már nem, azzal már leszámoltam elég régen. Nálam már csak kellemes meglepetés jöhet. Csalódni már nem fogok többé. – Hogy hogy jutottam én ide, ebben a levélben, azt nem értem. Ha leírtam, azért már benne hagyom. Manci most fogja hazahozni Klárát. Alig várom már, hogy lássam. Délután elviszem Jucihoz őt is, hogy örüljön szegény kis pocok. Holnap folytatom még a levelet. Igaz, S. Gyuri elfelejtette annak a könyvnek a címét, amit meg kellene rendelnie, írja meg.

Ma megjelent a Napló-ban az egyik verse, A szerelem lángpiros darazsait. A másikat valószínűleg karácsonyra akarja a papa. Szép mind a kettő.

Hamar firkantok pár sort még a levélhez. Ha csütörtökön jön, még megkaphatja. Ha valami csekélységet tud hozni a gyerekeknek, nem baj, mert nekem úgyse igen van pénzem karácsonyra. Amit vehetek, csak pénteken veszem majd meg, nehogy duplán vegyünk. Ma megyek be papához pénzért, délelőtt sütöm a diós-mákosat. Klára itthon van, örült a levelének és a rajzának is. Nem érek rá most többet írni, Isten vele, szívem, használja ki még jól ezt a pár napot. Sajnálnám, ha elveszett volna a Sátán.

Sokszor csókolja

Klára

102.

Klárika,

itt a búcsú ideje: még egyszer végigcsinálok holnap minden csinálhatót, és csütörtökön reggel indulok haza. Képzelem, mennyi baj vár. Maga ugyan nem írt ezekről, de érzem sorai között a sok kínlódást, s tudom, hogy baj és baj és baj van otthon, akkor is, ha másról beszél.

Levelét vasárnap kaptam meg, s úgy fájt minden – csupa bizonytalanság és megfoghatatlanság ez a minden –, hogy legjobban szerettem volna már hétfőn utazni vissza. Erőszakkal térítgettem észre magamat, sétáltam nagy szélfúvásban, havazásban, messzire (ez még rosszabb volt, mert visszahatott rám); aztán Vágékhoz mentem be, meghallgattam vagy negyven próbagramofonlemezt, és erőszakkal kényszerítettem magamat mással foglalkozni. Valamennyire sikerült is; de általában nagyon félek, komolyan, valami összeroppanástól, egész különlegesen jelentős bajtól, anyagi szörnyűségtől, magam sem tudom, mitől. És magát is féltem; és én jobban szeretném tudni a maga kilóit, mint maga az enyéimet.

A könyvre keresztet vethetünk. A másikat átadtam Anicának.

Vasárnap de. kitűnő időben fölmentünk a Tarajkára, onnan le kb. olyan messzire a Lomnici-völgyben, a Tarpatak-szállón túl, amennyire tavaly mentünk, maga, Bözsi és én. Óriási hó, csupa gyönyörűség. Babitsék is meg voltak hatva. Milyen gyerekek ezek! Szóval majd sok apróságot fogok mesélni, ide nem férne ki… Ilonka fölvételeket csinált; mint utóbb hallottam, mind rossz; túlexponálta őket az itteni nagy villogásban.

Délután rosszkedvem volt nagyon; már írtam. Este Markovitscsal, debreceni új barátommal voltunk együtt, meg két román és egy német lánnyal: kártya és társasjáték.

Az idő hétfőn délelőttre kiderült, és Babitséknak kedvük jött szánkázni. El is indultunk ketten: ketten két szánkóban (én Markovitscsal) Csorbára. De nem jutottunk tovább Felső-Hági-n-túl-nál, olyan nagy volt arra már a hó. Kicsit a kocsisok okvetetlenkedése is szerepet játszott a visszafordulásban, meg hogy nem akartunk nagyon elkésni az ebédről. Széplakon a Tátra-otthonból (csinos, kedves kis panzió) kihúztuk Tóth Aladárnét (a férje ma érkezik oda), és megosztoztunk rajta: menet Babitséknál ült, visszafelé nálunk. Nagyon kedves asszony, de irtózik a látogatásoktól; nem is voltak sehol, mióta megesküdtek (nálunk se). Gazdag, elkényeztetett, de természetes nő. Ma du. bejön Ófüredre és Ilonkához a Palace-ba; aztán felül férjéhez a poprádi villamosra… Felsőhágiban virsliztünk, boroztunk. Jövet is, menet is láttunk őzikéket 30-40 lépésre tőlünk. Nem féltek. A kirándulás nagyszerű volt végeredményében; 10-től ¾ 2-ig; szánkónként 70 čK.

Pénzt nem kellett kölcsönkérnem. Kijövök, de nem fizethetek semmit.

Délután egy újságíró jött át Matlárházáról, Mihállyal csinált interjút, velem meg a Pandorá-ról beszélt. Leírtam neki, amit akartam; másolatban is megvan. Jakobovitsnak hívják, a P. M. H. munkatársa… Este megint Vágék. Gramofon vég nélkül igen érdekes-vicces tánczenékre. Előzőleg megint sokat sétáltam, egész az ófüredi villanytelepig, a hófúvásban. Láttam egy árva, éhes, éjszakai nyuszit is; a konyhakert felől szaladt át előttem az országúton, az Európa felé. Vágéknál nem éreztem magamat jól; Anica ebédhez-vacsorához már felöltözik; az volt a rossz, hogy a maguk barátja [nehezen olvasható szó] egy kézírás-olvasás-fejtésnél – legalább én így éreztem – arrogánsabb volt, mint… nem is, ő egyáltalán nem volt kellemetlen társaság, legalább eddig. Szóval csipkedtük egymást, mint az asszonyok szokták (maga és Ilonka) vita közben; én azonban nem voltam szívvel-lélekkel a játékban, és csak nem akartam hagyni magamat. Nem történt semmi, sőt lehet, hogy túl fáradt voltam a délelőtti szánutazástól, túl ingerlékeny és túl érzékeny, és ez az egész. De elrontotta az estémet.

Az ágyban egy Csehovot olvastam… Ma reggel írtam egy-egy kártyát Kardos Palinak, Gráfnak, Dán Györgynek és Ritoók Emmának. Az interjút is délelőtt írtam le, délben legépeltem, s most feladom Matlárházára. Tegnap egy verset is írtam, otthon biztosan fogok még írni néhányat. – Babits elég rendesen dolgozik.

Most átmegyek Vágékhoz, este meg feketézünk a Grandban. Hadd lássam azt is egyszer. Holnap csomagolás stb.; már napok óta ugyanazt a nyugtalanságot érzem, mint ittlétem elején… Igen, Ártinger írt nagyon kedvesen. Kodolányi tízmilliójáról annyit, hogy igen szívesen megtette, de nem szeretné, ha hólabdarendszer válnék a dologból. Ez teljesen összevág a mi érzéseinkkel és nézetünkkel… Isten vele, Klárám, nagyon jó lesz már együtt lenni. Ha csütörtökön du. megkapja a levelemet, már nem messzi az este. Persze Kassán át megyek, úgy nekem olcsóbb. Negyed tizenegyre, gondolom, otthon leszek. Holnap, szerdán, még valószínűleg kapok levelet magától. Sokszor csókolom

Lőrinc

Kislányomat is csókolom!

A debreceni Nagyerdőben sétáltam, hasonlított egy kicsit a Hűvösvölgyhöz is, nagy népmulatság zsibongott köröttem. A mulatság már egészen kisvárosi jellegű volt: az úton mentem előre, az erdő félig parkos részén át, sok fa, tavaszi gyér zöldben, az utat derékszögben a nagy, félkörben futó kocsi – és autósétány metszi – ez teljesen a debreceni helynek felel meg – és a metszéspont körül tisztás, azon pedig vurstli. Rezesbanda, hajóhinta, csőcselék. Én diák vagyok, barátaimmal őgyelgünk, nagy darazsakat fogunk, egész gyűjteményre valót… Itt homályosodik a kép, régi jegyzeteim slágvortjait nem merem értelmezni, csak közlöm, úgy, ahogy akkor leírtam: … anyukáék vonaton haza, Zoltán bátyám előkerül, vonatlekésés, hazamegyek. Kávéház.

Azt már világosan tudom, hogy otthonunkat hatalmas, modern szállodának láttam, melynek földszintjén elegáns kávéház volt. Én később érkeztem haza, anyám és húgom már lefekvőben volt. Szobájuk egy folyosóra nyílt, amelynek berendezése és festése a debreceni református főgimnázium folyosóit juttatta eszembe. Anyám és húgom vetkőznek, én kimegyek a folyosóra, ott azonban nagyon érdekes dolgok történnek: a lakás-szálloda-gimnázium egyúttal nyilvánosház is, mindjárt a szomszéd szoba nyitva áll, az ajtón át látom, hogy mamák, akiknek fiai és lányai itt tanulnak, rendezgetik a díványokat. A rendezgetés eleinte olyanféle céllal történik, mintha konviktus készülne, mintha a szülők – csupa mama – berendeznék bentlakó gyermekeik számára a szobákat, szóval szülői gondosságból; később azonban kiderül, anélkül hogy bárki mondaná, hogy itt nyilvánosházat avatnak föl. Rengeteg fiú és lány mindenfelé, a bútortologatás lassan véget ér, de az izgalom változatlanul nagy, s csak akkor kezd enyhülni, amikor a nyitott ajtós szobákban összecsókolóznak a fiúk meg a lányok. Az ajtókat valaki parancsára kellett nyitva hagyni, mint az amerikai szállodákban, ha egy-egy szobában férfi és nő van együtt: az ajtónyitvahagyás kimondottan az erkölcsmegóvás érdekében történt. Az egész üzem parancsnokának, akit nem láttunk, elég volt önigazolásul ez a rendelkezés, azzal azonban, hogy micsoda tivornya folyik a diákok közt, senki nem törődött. A mamák sem, akik nyugodtan beszélgettek egymással annak a díványnak a szélén, amelyen lányuk és fiuk heverészett. Sőt szinte megkönnyebbülten mondták, hogy: – Hála istennek, ezzel már nekünk nem kell fáradnunk, ezt elvégzik a fiatalok. Szemérmetlenségérzés sehol sem mutatkozott, mindenki természetesnek érezte a történteket, én is, aki különben nagyon szerettem volna, de nem vettem részt a mulatságban. Jegyzetem azt mondja még, hogy veszekedés is történt, amelyben a Baltazár-fiú, a püspök fia, is részt vett. Erre részletesebben nem emlékszem.

Világosan emlékszem azonban arra, hogy e bordélyfolyosókon egyszerre csak megszólaltak a csengők, a szerelem abbahagyódott, a mamák eltűntek, s mindenki sietett a nagy, szép, világos tantermekbe. A tantermek egymás mellett voltak a folyosó jobb oldalán, szemben, a bal oldalon sorban vonuló lakószoba-sorral. A tanítás nem volt normális, és valahogyan a Károlyi-forradalom hangulata ülte meg a tanárokat és diákokat.

Jegyzetem szerint valami történt óra előtt velem a tanári szobában. Hogy mi, azt már nem tudom.

Kezdődik az óra. Az első: vallástan. Régi tanárom, S. Szabó József jön be. Azt mondja:

– Kedves fiaim, ezen az órán Kodolányi János forradalmi írásaival fogunk foglalkozni.

Előadására nem emlékszem. A tanár aztán feleltetett. Éreztem, hogy engem szólít fel, drukkoltam, de egész másképp, mint a valóságban: éreztem, hogy forradalmiasan lehet felelni, akármit, s hogy ezután minden könnyű lesz a gimnáziumban, tehát inkább csak az új feleltetési rendszer ismeretlenségének izgalmáról beszélhetek. A tanár lassan, szótagolva szólít:

– Sza… ból… – mondja, én félig fölemelkedem a padból, hiszen nyilván az én nevemet fogja kiejteni. De váratlanul másképp folytatja:

– …cska Mihály!

Csodálkozom, hogy Szabolcska közöttünk tanul, az öreg ember, de a különösséget, mint eddig is mindenben, a forradalmas viszonyokkal magyarázom.

A tanár azt kérdezi, hogy kis vagy nagy i-vel kell-e írni az isten szót.

Szabolcska: Nagy i-vel.

Tanár: Nem, fiam. Ezentúl kis i-vel fogjuk írni. Mégpedig azért, mert az isten újabban elveszítette tekintélye legnagyobb részét, s minthogy ő a végtelen igazság, saját igazságossága követeli meg, hogy ezentúl kevésbé becsüljük meg. Az isten egyenlő mértékkel mér mindenki felé, önmaga felé is: éppen az isteniségének egyik bizonyítéka. Különben is, sok változás történt az égben, olyasmi, ami eddig sose fordult elő: az úristen éhes, enni kell adnunk neki. Az isten betegsége az egész világ gyöngülését jelenti, az isten-probléma a legaktuálisabb politikai és társadalmi probléma, az isten halála vagy meggyógyulása beláthatatlan következményekkel járhat. Nekünk, akik hiszünk őbenne, nem szabad elhagynunk őt rossz megpróbáltatásai idején sem. Nagyon izgatott vagyok, menjünk le mindnyájan a kávéházba, a pesti lapokban megkapjuk a legfrissebb távirati híreket az isten hogylétéről.

Én világosan azt éreztem, hogy ezentúl az istent a reformátusok úgy fogják kezelni, mint egy főpápát, akit választani lehet és kell, aki nagyrészt emberjellegű, és aki éppúgy meghal, mint az emberek. A világ pápája az isten, rettenetes nagy úr, de halandó, csakhogy egy-egy isten így is százezer évig él. Az emberiség eddig tökéletlenül fogta fel, mert csak most, épp a mi időnkben, következett be az első isten-haldoklás. Ezentúl az isten tulajdonképpen közelebb lesz az emberi megértéshez, egyszerre érthető lesz minden eddigi érthetetlen teológiai kérdés, a vallások egyesülnek, megmarad a római pápa, de a világ fölött a reformátusok évezredekig élő világ-pápája fog uralkodni. Ez a gondolat nagy megelégedéssel töltött el, úgy éreztem, tanúja vagyok a világ- és szellemtörténet legnagyobb eseményének, az isten-krízisnek, és izgatottan siettem le a kávéházba. Többi diáktársamat nem érdekelte a vallástanár bejelentése, szétszóródtak, csak én és S. Szabó József mentünk az újságokért. Tényleg: úgy aggódtam az istenért, mintha testi apám volna beteg, s tanakodtam magamban, tudok-e vinni valami táplálékot neki, én, aki eddig istentagadó voltam, valami táplálékot, amitől erőre kapjon.

A kávéház vigécekkel volt tele, tökéletes mása volt a pozsonyi Carlton-nak. Egy sötétes sarokban kaptunk csak asztalt. Jelen volt egy újságíró ismerősöm, Béber Laci, ő mondta el, hogy a reggeli lapok bő tudósításokban számolnak be az isten orvosainak óránkint kiadott jelentéseiről. A lapok csakugyan sokat írtak, kolumnákon méltatták annak az eseménynek a jelentőségét, hogy az emberiségnek végre, annyi évszázad és évezred költői találgatásai után, sikerült érintkezésbe lépni a Legnagyobb Úrral. Pont azt fejtették ki, amit én sejtettem és mondogattam magamnak, de valahogyan nem hittem őszinteségüknek, és bosszantott az ügy szenzációs kezelése. Tudniillik – zsörtöltem –, nem volna szabad ekkora lármát csapni, ez tiszteletlenség és kíméletlenség, hiszen a beteg jelenlétében csöndesen kell viselkedni. Valahogy az egész világ az isten klinikája lett számomra. A kávéházi vigécek egyáltalán nem törődtek az esettel, a világ végét rebesgették, s ezért még vadabbul kötötték üzleteiket, félvén, nem lesz már idejük eleget összenyerni, a legnagyobb rész azonban kacsának minősítette az eseményt. Undorodva néztem őket, forgattam a lapokat, egy képeslapban óriási illusztrációt láttam meg: a lap fotóriporterének sikerült lefényképeznie a Sátánt, amint szikár toronylábaival a Föld fölött áll, és őrültséget vet szanaszét. Ez az illusztráció nagyon hasonlított egy Félicien Rops-képhez, de nagyon hatott rám; jól sikerült, impozáns hatású természetfölvételnek tekintettem, s természetesnek találtam, hogy ezentúl nemcsak alkonyatot, vihart, jégesőpusztítást lehet lefotografálni, hanem ilyesmit is, hiszen az emberiség előtt megnyílt, realizálódott a jó és a rossz túlvilág egyformán.

Tanárom eltűnt mellőlem, s én az ablakon át láttam, hogy az utca képe teljesen megváltozott, a föld tömör felhőszerű anyagból van, fehér és világoskék a színe, s mindenki megy és csomagokat cipel, végtelen karaván, egy cél felé, s az út vége ismeretlen magasságba hajlik föl. Kitaláltam, hogy ezek mind az istenhez mennek, mind ennivalót visznek neki, s egyszerre nagy megvilágosodást éreztem magamban: cinket kell szállítanom az istennek, attól fog jóllakni és meggyógyulni!

És már mentem is, a kávéház üveggé változott előttem, aztán levegővé, áthatoltam lengő-átlátszó falain, kezem egy targonca két nyelét tolta, s a targonca tele volt cinkkel. Nehéz volt, ezüstös, törmelékes, helyenkint piszkos ez a sok cink, s én hamarabb ott szerettem volna lenni, mint a többiek. Ösztönösen éreztem, hogy hol van az isten lakása. Messze fönt az égben. Hogy gyorsan odaérjek, s megspóroljam a kanyargós földi utat, fogtam egy szál deszkát, amely ott hevert az út szélén, és egyik végét a földhöz támasztottam, a másikat egy csillaghoz. A deszka nőni kezdett, elérte a csillagot, megtámaszkodott, s én elindultam.

A csillag akkora test lehetett, mint egy kunyhó, kör, illetve gömb alakú, a felszíne olyan, mint amilyennek holdtérképek alapján a holdat képzeljük. Alattam volt a Föld, kis csillag, irtózatos mélységben, lengett és pislogott, mint egy kis lámpa. A deszkát ekkor fölhúztam és átfektettem, most már vízszintesen, a legközelebbi csillagra. Megindultam a nehéz cinkes-furikkal a vékony deszkaszálon, nem szédültem, pedig rendesen könnyen szédülök. A deszka hajlott, ringott, körös-körül rettenetes éjszaka, alattam a fekete világűr: éreztem, hogy fenséges helyen járok, ahol ember még sose járt. Valami sürgetett, hogy siessek, mert késő lesz. Izzadtam a fáradtságtól, éreztem a világűr hidegét, féltem, hogy tüdőgyulladást kapok. Az út sokáig tartott. Igen: a deszka foszforeszkált mindig előttem, s foszforeszkáltak a csillagok is, úgyhogy néha kivehettem a sötét környezetből valamit, egy-egy falat, megvillanó gyöngyházragyogásban, vagy inkább csak síkot, köd- és levegőbástyákat. Ilyenkor az volt az érzésem, hogy a világ zsinórpadlásán járok, mint kötéltáncos. Lezuhanástól sose féltem. Egyszer egy hang szólt hozzám: azt kérdezte, hogy kell-e az istennek ólom. Nem kell, feleltem, csak sörét, azt pedig én is viszek.

Az utolsó csillag óriási test lehetett, messziről láttam tüzei fehér derengését, és csak nagyon kevés vöröset. Olyan volt az egész, mint egy éj szakai gyártelep. Betonépületek, nem is túl magasak a szélességükhöz képest, szürke csillogás mindenfelé, s az utakon szürke, meleg hamu és barna salak. Deszkám balra elgörbült, kiszélesedett, s mint holdfehér fény-országút kanyarodott az isten-üzemek kapuja elé.

Most már közelről láttam a betonépületeket. Ahová nekem mennem kellett, ott a kapu fölé nagy vasbetűkkel föl volt írva, hogy: ISTEN! S egyszerre testi erővel rettenetesen megragadott egy érzés: az istenség közelének érzése. Valaki mondta is ezt a frázist: istenség közele; s én még csodálkoztam: hogy lehet ilyen igaz és erős érzés a frázis? vagy nem frázis ez a megjelölés? vagy nem számít a gyönge kifejezés a valósággal szemben? Ezen tanakodtam egy pillanatig, közben rohantam targoncámmal, s bekanyarodtam a kapun.

Óriási raktárba értem. Olyan volt, mintha a Keleti pályaudvar csarnoka volna, üresen, és sokkal nagyobb kiadásban. Ablakai gyárablakok. Lámpa sehol, de a betonfalak szürkén világítanak, maguktól, belülről. Nagyon józan, kiábrándító helyiség. Néhány ember járt-kelt előttem, köztük két ismerős nő meg egy ismerős férfi. Integettek, hogy siessek. De én nem tudtam továbbmenni. Erre a férfi elém lépett és vezetett, mindig a fal mentén, a csarnok közepéig, derékszögben kanyarogva. És észrevettem, hogy a nagy csarnok földje tele van megolvadt, izzó, ezüstszürkén világító cinkkel, körülbelül métermagasan. Nem volt semmiféle edényben vagy formában ez a forró öntvény, és eleinte nagyon féltem, hogy szétfolyik és agyonéget. Mert csak méternyi széles, derékszögben vágott utak futottak az izzó anyagban, a fal mentén, s itt-ott keresztben és hosszában, mint a római légiók táboraiban. Az utak mellett, mintha késsel vágták volna le, puhán, lüktetve, és nagyon élesen ragyogott az olvadt, sűrű cink. Értelmetlennek találtam az egészet. De követtem a vezetőt, aki bevitt a csarnok közepére, s megmondta, hova fordítsam furikom rakományát. Nagyon fáradt voltam már, szerettem volna érdeklődni az istenről, hogy hol van és hogy van, de éreztem, hogy jó helyen járok, majd megtudom magától a többit. A szürkeség egyre nyomasztóbb és homályosabb lett, talán elájultam, vagy elaludtam, állva, s a kép lassan szétfoszlott és nyugodt, színtelen, üres álommal folytatódott.

Hanyatt feküdtem, aludtam, álmomban nem voltam jelen az álmodott tájon, inkább valahogy láthatatlanul észleltem eleinte a körülöttem szürkén ringó vidéket s a lassankint előmerülő embereket. Az első ismerős, akit megismertem, A úr, már határozott tájban foglalt helyet: az újtátrafüredi Palace-szanatórium északi frontjának keleti sarkán állt, balra a nagy, havas csúcsok, jobbra a szélesen ereszkedő poprádi völgy. Minden szín szürke, a töredékes képeket azonban még összetartja valami ködszerű gomolygás,

majd

A úr a sarkon, jobbra, verset ír, rögtönöz, hangosan s kissé énekelve mondja a már megírt sorokat

hallom, a témát magyarázza: öcsém lakodalmára írok ódát, s a gazdag hozományt dicsőítem ó-görög karénekek metrumában,

egyszerre új alak lép elő, B úr, szürke ruhában, idősebb ember, akinek A magyarázza a jonicus a minore nevű verslábat, ujjával a szürke levegőbe írja: két rövid – két hosszú így hangzik például:

dúdolás:

taratamtam, taratamtam… szeretettel, szeretettel…

valahogyan, anélkül, hogy bármit is tennék, e pillanatban láthatóvá válok, a szanatórium portáléja előtt állok,

keresztben

balról jobb felé,

elmegy előttem A úr felesége,

visszanéz rám, nevet, int, én nagyon piszkosnak találom, idegesít, kellemetlenül, a szoknyája ringása, hátulról befelé csapó-faroló ringás, a nő lábain halina, és ez az asszony azt mondja:

– Nézd csak, Lőrinc, a szerelmedet!

és kinyújtja és félkörben jobbra vezeti a karját. A kar szinte lekaszálja a szanatórium óriási épületét, zajtalanul összeomlik a nagy palota, én szemmel követem az iránt, amit mutat,

körben,

előttem

almafa

áll

egy

kertben.

nagyon lassú másodpercek telnek el, a levegő s az egész táj ezüst- és almazöldszínű, balra tőlem tornácos vidéki ház, olyan, mint papnagybátyám tiszabecsi parókiája volt az udvar felől nézve, az almafa is ugyanott áll, ugyanúgy görbül, teljesen azonos fa a tiszabecsivel,

félig a hátam mögött,

még balrább,

pirosterítős

asztalnál

emberek

csodálkozva meglátom azt a nőt, akit A úr felesége a szeretőmnek jelölt meg:

– Nem ismerem! – mondom,

felhajtja a szoknyáját kezét le-lenyújtja mindig egy-egy piros tulipánbimbót szakít le láthatatlan tulipánbokrok tetejéről és

a bimbókat

alul

magába

minden mozdulatától jobban és jobban fáradok, pedig semmi nemi élvezetem nincs.

A baloldali piros asztal mellől

a fa alá, és

így szól hozzám: – Én megmentelek!… Szavára az ismeretlen szerető eltűnik, helyén a fán C úr ül, egyszerre mellékerülök én is, ölembe veszem, szembefordítva magammal, ő elöl kigombol, simogat, erősödő nemi izgalmat érzek, magát is kigombolja, magábahúz,

– Én nem vagyok homoszexuális hajlamú,

súgom neki, a többiek néznek, természetesnek találják, amit csinálunk, érzem a férfi csupasz testét, mozgok, de nem tudok belehatolni, nem undorodom, mintha csak próbának, tudományos kísérletnek tekinteném tettünket, érzem, hogy az agyam és lelkem jéghideg, testem azonban nem tudja kizárni magából a gyönyört, de mégsem sikerül, ő is próbál belém jönni, hiába,          és szétválunk,

– Nekünk nem lehet – mondjuk egyszerre egymásnak,

az egész kép lassan hullámzani kezd, a szürkeség elolvad, valahonnan hullámtestű, hullámpuhaságú lánytestek úsznak elő, alig lehet egyiket megkülönböztetni a másiktól összevissza rózsaszínű a világ: most veszem észre, hogy eddig reggeli szürkület volt          piros és- arany tűz izzik át valami tengerfenékszerű táj légnemű, légszerű víztömegein, nagyon jól érzem magamat,

édes melegség

a fény folyton erősödik

egész testemet csókolják a nők

nagyon jól érzem magamat még mindig, de komoly vagyok, csaknem szomorú, teljesen csöndes, szótlan, nem mozdulok csak a víz ringat egy rettenetes-forró csók vesz a szájába némán dübörgő vörösség kimondhatatlanul élesen izzani kezd, szemem megsiketül, fülem megvakul, mégis látok és hallok, csókolnak a fehértestű hullámok, egyszerre a nők is lángpirosakká válnak, még látom, hogy EGYSZERRE MINDEN OLDALRÓL VAKÍTÓ TŰZBEN FÖLKÉL A NAP, s a legforróbb, legizzóbb lángolás egy pillanat alatt nyomtalanul, a testi kielégülés megadása nélkül eltűnik. Nyugodtan, tisztán, hűvösen alszom tovább. Érzem a hűvösséget, és érzem, hogy alszom.

Olyan hihetetlenül el vagyok keseredve, s annyira nem tudok segíteni magamon, hogy hazajöttem a kávéházból, s leültem az írógép elé beszélgetni egy kicsit. Talán ez segít. De miért segítene?

Én teljesen tönkrementem. Már nem is restellem megvallani. Nem érdekel semmi, ami érdekelne, azt meg soha el nem érem. Nem bírom kivárni. Pedig mohóság sincs bennem – inkább csak azért nem bírok bízni és várni, mert már minden reményem föloldódott valami mocskos és szégyenteljes tehetetlenségben. Én nem való vagyok semmire, nem kellek senkinek, magam ellen való erőszak minden nap, amit leélek.

Tulajdonképpen végrendeletet kéne írnom, de nincs miről. Állandó bennem a halálfélelem és a halálvágy. Pihenni szeretnék. Azt se tudom, mit kipihenni. A testi és szellemi semmittevést, ami legfájdalmasabb. Rettentően züllöttnek érzem magamat. Hazugság minden percem és tettem.

Hazugság, mert nem tudom szívvel csinálni. Mondtam már, hogy semmi sem érdekel. Hétfőn elkezdtem írni valamit, egy verset, csöndes kétségbeesésemet: mert ennek kifejezése is visszaadná erőmet egy időre. Ma szombat van, és eddig nem jutottam hozzá, hogy folytassam. Akkor azt hittem, megvan a vers. Csak a fele volt tényleg készen, s ma este kiderült, hogy nem tudom folytatni. Így van ez mindig mostanában velem. Talán azért nem bírok dolgozni, mert fáradt vagyok. Igen, ezért. De mi lehet ez az egészen különleges ernyedtség? Akárhogyan van, nem ott jár az eszem a munkán, hanem a reménytelenségemen. Vagy csak az eszem jár ott kényszeredetten, s minduntalan elszórakozik. Ismerem már magamat, sokszor úgy félek előre a sikertelen munka elkezdésétől, hogy az már maga kész vereség. Eljár az eszem mindenfelé, de ez a csavargása egyáltalán nem termékeny érdeklődés vagy kíváncsiság. Mintha megőrültem volna, és tudnám! Rettenetes így élni.

Ugyanígy vagyok egyéb tetteimmel. Ha lakásról vagy akármi másról van szó, ha tenni kell valamit – úgy érzem, hogy azt nem én teszem, fölösleges bármit mozdulni, hiúság és szamárság minden kezdeményezés és akarat. Mert nem azt kéne tenni, amit teszünk, nem azon kéne segíteni, amin segíteni próbálunk, hanem valami egészen máson, gyökeresebben. A lakás nekem nem ügyem, semmi sem az én ügyem: egész komolyan és nagyon szégyenkezve írom ezt. Mindamellett tudom, hogy az én ügyemnek is kell tekintenem mindezeket, s ez a tudat állandó szemrehányással gyötör. A szemrehányásnak meg megint csak újabb rossz az eredménye, újabb keserűség, mert igazat adok mindenkinek magamon kívül. Mindenki rendesebb és komolyabb ember, mint én, s én nem érzem jól magamat rendetlenségeimben: ez a baj. Az a baj, hogy én nagyon is vágyom tisztességes, erkölcsös ember lenni, de sem az nem vagyok, sem bohém (ha úgy tetszik: gazember), hanem szenvedő, magakínzó, szerencsétlen s minden tiltakozásom ellenére nagyon is keresztényi ösztönű bűnös. Újabban már a lelkifurdalásaimban is különleges élvezetet találok, s nem tudom, mire, de valahogy vezeklésnek érzem lézengő életemet. De ez már nem tartozik ide.

A lényeg az, hogy teljesen kimerített az utolsó esztendő. Minden dacom meghajolt, minden reményem elment, minden keserűségem elvesztette az erejét. Ez volt az utolsó, az aktivitás végső csődje nálam, s ezzel lehet kapcsolatban az, amit az imént keresztényiesnek mondottam. És ebben az állandó kétségbeesésben, amely már nem is tud harsány és impozáns lenni, mégis tettem és teszek sok mindent. Egy keveset – mindig csak véletlenül, isten csudájára! – dolgoztam is, csináltam a lapot, pénzt szereztem, de olyan hit nélkül, ahogyan még soha semmit se tettem. Minek nekem az a Pandora? Minek nekem az a rengeteg pénz? Minek most a lakás? Én már rég meghaltam, üveg alatt van számomra az élet, senkivel és semmivel nincs lelkes kapcsolatom, úgy lézengek tények és eszmék között, mint a kísértet, aki nem tud holta után sem elszakadni attól a helytől, ahol élt.

Ez is lelkiismeretlenség, ugye, hiszen feleségem és kislányom van. Hát lelkiismeretlenség, jól van, de mit tegyek? Letagadjam? Úgyse tudnám. S különben is én teljesen tisztában vagyok ezzel a lelkiismeretlenséggel: én szenvedek miatta. Ki más? Hiszen megcsinálok gépiesen akármit, nem haltunk éhen, a lakás is épül… De, mondom, nincs ott a lelkem semmi tettemben. Valahol valami nagy megalázottság legfenekén élek én, s mindig mélyebbre kerülök.

Legállandóbb érzésem az – írtam már –, hogy nem élek. Csak testileg vagyok itt, tévedésből. Minden napom búcsú. Nem akarok én öngyilkos lenni, azonban félek valami rohamtól. Mindig félek. Mert szeretnék élni. Nem nagy életre gondolok, ó, kiábrándultam én már régen a gyors és tüneményes életmeghódítás romantikájából!, hanem egyszerűen egy kis nyugalomra, rendezettségre. Ha megvolna, még dolgoznék nagyon sokat. Bízom magamban, képességeimben, jobban, mint valaha. De nem erről van szó, hanem a tehetség pénzzé tevéséről. A hajszát nem bírom. Egészen rövid időkre sikerült csak kitartónak lennem, régen is így volt ez nálam: egy rohamra vagy sehogy. A vereség elveszi minden energiámat, s már nagyon régen csak vereség és megalázás ér. Nem ismerek magamra. Nem hittem volna soha, hogy ennyit elbírok, ennyi gyötrődést. Csodálkozom, hogy milyen makacs a legnyomorultabb életakarat is. Bennem igazán a nyomorúságos élet akar valamit, mert én ugyan képtelen vagyok rá. Fáradt vagyok én mindenre, alkalmatlan az életre, és mégis élni kell. Még a hadsereg is kegyelmesebb az életnél: akit untauglichnak talál, azt szélnek engedi, az élet pedig robotoltatja az alkalmatlanokat is.

Gondoltam már, hogy ez a rettenetes kánikula az oka tespedtségemnek. Biztosan hozzájárul ez is munkaképtelenségemhez, de szó sincs róla, hogy csak a nyár volna, a városi nyár, e fáradtság oka. Mindig éreztem én ezt az életből kikapcsolódást és elfáradást, csak épp soha ilyen erősen.

Mi segítene rajtam? Átmenetileg pénz, véglegesen valami biztonság érzése. Kis lélegzetvétel is jó, de talán még jobb lett volna, ha nem segített volna rajtam barátság és előleg. A segítség úgyis semmi volt a szükséghez képest. Viszont már körülbelül nem élnék. Ez hiányzik a meghaláshoz, ez a kis lökés, amire nekem nincs erőm, de van minden elsejének: háromnapi eredménytelen pénz utáni nyargalás. Vagy még annyi se kellene hozzá. Egyszer már töltöttem egy estét eredménytelen kölcsönkereséssel: azt hiszem, ártott az idegeimnek egyesztendőnyit. Annyira kell nekem már a nyugalom, hogy ha más választás nincs, szívesen veszem a halálét is. Hónapok óta az a kényszerképzetem, hogy meg fogom ölni a kis Klárát és magamat. Csak épp nem sietős az ügy. Még bírom valahogy gyötrődésemet mások tönkretevése nélkül. S talán még én se mentem egészen tönkre, hiszen észlelem világos öntudattal a tüneteket. Nem, még nem vagyok csak az utolsó előtti állomásnak, az apátiának a küszöbén. Csak a küszöbén. S szégyenkezésem is zárt körben mer még csak jelentkezni: ez is jó jel. Még teszek egyet-mást a látszatért, a jövőért. De nagyon nehezen megy már ez is, nagyon hideg már bennem a büszkeség, nagyon élettelen.

Azt, hogy „mivel tartozom a családomnak”, nem sikerült tisztáznom magammal. Sajnálom Klárát is meg a gyereket is. A gyerekkel mindenesetre rendelkezem. Klára talán megélhet. A kicsit nem bíznám senkire, nem tudom még a gondolatát sem elviselni annak, hogy nem láthatom önállóvá való fejlődését. Nagyon szeretném, ha élne, de biztosabb érzésem az, hogy sok rossztól szabadítom meg, ha esetleg magammal viszem. E pillanatban nem is olyan idegen tőlem az öngyilkosság gondolata, mint eddig hittem. Valószínűleg nincs igazuk azoknak, akik pillanatnyi elmezavart emlegetnek az öngyilkosoknál. Ellenkezőleg: hűvösen és józanul lehet csak meglátni a teljes reménytelenséget. Aki megőrül, az már boldogabb nálam, az már nyugodtan életben maradhat. Aki megőrült, nem tud magáról: miért tudná tehát, hogy jobb nem élnie?

Egyébként változatlanul azt hiszem, hogy élni kell, és élni nagyszerű és csodálatos, és a halál valami buta semmiség. Élni, istenem! De nem így!

Nem tartozom én semmivel a családomnak. Tudom, hogy e miatt a felfogásom miatt majdnem mindenki elítélne, mégis így áll a dolog. Én eltartottam őket, amíg tudtam. A feleségem nem szeretheti jobban a kicsit nálam, noha ő szülte. Mondjuk: teste-lelke kettőnké felesben. De csak volt! Hol van már az a test, amit a gyerek az anyja testéből kapott! Rég kicserélődött már, átalakult, megsemmisült. Ami ma az a gyerek, az olyan hús és tudás, ami az én keresetemből épült ki, az én életemen alapul. Az anyja gondossága is. A puszta szeretet és érzés nem tart életben senkit, nem növel négy és fél évesre senkit. Az a gyerek jobban enyém, mint az anyjáé. Egy bogarat sem tudnék halálra éheztetni, de már sokat eltapostam anélkül, hogy érzelegtem volna mellé. Egy pillanat alatt meghalni megváltás bizonyos esetekben. Én tartozom neki azzal, igen, azzal tartozom, hogy nem hagyom egyedül.

Persze az első az, hogy életben maradjunk mindnyájan, amíg csak bírom. Ezzel is tartozom nekik, de ezt semminek tekintem. Általában kívánatos élni, speciálisan nem. Mit számít az én halálom meg a gyereké, ha az életem senkinek sem volt fontos? Szemtelenség megítéléseket fűzni öngyilkosok halálához. Kinek mi köze hozzá? Sokkal kevésbé privát ügyeknél tisztelik az egyéni akaratot, s ebben a dologban mernek ítélkezni? Ki tudja mindazt, ami valakit halálba kerget? Hisz én se tudom-látom tisztán magamat!

Tulajdonképpen nagyon mulatságosnak találhatnám, hogy hányféle emberrel hányféle ügyben beszélek én nap nap után, milyen helyekre járok, milyen idegen problémákkal törődöm, amikor mindehhez semmi közöm nincs. Semmi közöm! Úgy látszik talán, mintha érdekelne ez is meg az is, pedig érdekli a fenét! Részt veszek tervezgetésekben, cselekedetekben, diszponálok hónapokra előre, s végzek haszontalanságokat mindennap: s közben bennem lakik valósággal a halál. Titokban remélem ugyan, hogy kifüstölöm még magamból, de nem zárkózhatom el a tény tudomásulvétele elől: nekem senki és semmi nem fontos igazán, hazugság minden részvételem mindenben, és szinte nevetni szeretnék néha az emberek szemébe, hogy ti szerencsétlenek, ti nem is tudjátok, mennyire becsaplak benneteket! Nem is tudjátok, nem is sejtitek, hogy én már a túlvilágon vagyok, csak játszom az élőt és érdeklődő barátot! – Máskor meg végtelenül rosszul esik, hogy mindezt egyik sem veszi észre. S akár így van, akár amúgy, minden körülmények között nagyon megvisel ez a szörnyű játék.

De hogy is várhatnék megértést valakitől?! Mit tudhatom én, nem játszik-e más is, és milyen mértékben, éppoly keservesen a halállal, mint én? Hátha a többieknél is mesterségesen kierőszakolt gesztus az élet? És miért megértést várjak? Mit ér a megértés? Én például teljesen megértem és jogosultnak találom unott kétségbeesésemet, mégsem érek vele semmit. Ha más megért vagy nem ért meg, egyre megy: marad minden a régiben.

Megbántam a házasságomat? Meg, rettenetesen. Ilyen szamárságot csak tapasztalatlan fiatalságában szabad elkövetnie az embernek. Akinek van rá pénze, annak nem szamárság. Legalábbis nem az abból a szempontból, amiből én nézem most a dolgokat. Én a felelősséget érzem, s rettenetesnek tartom, hogy nem tudok eleget tenni kötelezettségeimnek. S ezen nem változtatnék azzal, hogy ha megszöknék tőlük, vagy elválnék. (Ehhez is pénz kellene, mellékesen mondva.) Megbánásom, úgy hiszem, nem személyi természetű, nem Klára miatt való. Inkább onnan ered, hogy szégyellem magamat: szóval megint csak a felelősség kérdésénél tartunk. Különben ez a megbánás éppoly kevéssé fontos nekem, mint az előbb tárgyalt megértés.

Fontosnak egyedül az én kimerültségem és idegességem fontos. Fáradt vagyok, tehetetlen vagyok, meghaltam. Nincs pénz. Munka nem kell. Ha kéne, akkor se tudnék dolgozni. Ha kéne, és tudnék, akkor se fizetnének érte eleget. Nem bírok rendszerességet teremteni pénzügyi zűrzavaromban. Nem tudok másra gondolni, mint a cifra nyomorúságra. Micsoda cifra nyomorúság nekem a házasélet! Micsoda fölösleges dísz a büszkeség és becsület! Micsoda akadály tudás és tehetség! És mindezt megelőzve: mily szerencsétlen ez az én kimondhatatlan érzékenységem, amely állandóan megbénít! Hogy megbénít egyetlen szó, s mily kiszámíthatatlan e bénulás sok és sokféle törvénye!

Valami feledtető kellene. S legjobb az volna, amitől leginkább irtózom, mindent elfelejteni, elintézni, meghalni. Mily régóta vágyom már erre, s mily hosszú az út a halálig! Sajnálok mindent, sajnálok mindenkit.

Mit ér mindez?

Szeretnék és tudnék írni nagyon sokat, de nem érek rá a pénztelenségtől, ha meg ráérek, akkor szétmállaszt minden témát kezemben a fásultság.

Megyek aludni.

103.

Pénteken este a 7.20-as vonattal érkezem. Nem maradok tovább, mert így is a meszelésben részesedem. Mondtam már vasárnap magának, hogy takaríttatni kell, vasárnap pedig nem lehet. Csak az egy szombat marad erre a munkára, Zolira is haragudtam ma, hogy nem kért magától pénzt. Mártának kell adnom négy pengőt, be is kell mennem; esetleg autót is kell fizetni. – Ha ugyan maga vár, ez elmarad. – Nagyon haragszom ma mindenkire. Senki nem törődik soha velem. Bent volt Zoli, és nem beszéltek meg semmit. Ki bánja, hogy én mit és hogyan bírok. –

Zolitól kapok pénzt, most már emiatt nehogy kijöjjön. Bözsi itt van, a csomagok körül fog segíteni. Péntek este pedig, ha ráér, várjon az innen 7.20-kor induló vonatnál, ha nem ér rá, be tudok menni egyedül is.

Klára jól van, komisz, egész nap rohangál. Nem lehet bent tartani, sőt egy helyben sem.

Isten vele

Klára

104.

Kedves Klára,

folyton írni akartam már második napja, s annyifelé járok, annyi emberrel, hogy minduntalan elmarad. Először is megnyugtatom, hogy nincs semmi baj, nem is lesz. A dolog sokkal érdekesebb, mint gondoltam, 10 nap alatt úgyszólván semmit se lehet csinálni. Nem is igaz – nagyon sokat lehet, csak épp itt jön rá az ember, hogy mi az igazi tenni- és megnéznivaló.

Kolozsvárra vasárnap este érkeztem. Először a Central Hotelban laktam, aztán Kuncz Aladár meghívott, s azóta nála vagyok. Rengeteg emberrel ismerkedtem össze, újságírókkal és írókkal. Egész másféle emberek, mint az otthoniak. Egy nagyon régi debreceni ismerős Bánffyhunyad állomáson ordított rám: megismert a mozgó gyorsvonatról, pedig 1920 óta nem láttuk egymást.

Lucynél voltam, nagyon kedvesen kalauzolt, de Kunczéknak még több persze az összeköttetésük. Kézről kézre adják itt az embert. A viszonyok rémesek és mulatságosak egyszerre.

Sokféle útitervem volt s van. Ma reggel meghalt a király: ez az esemény felfordította a programot. Küldtem Az Est-nek egy 130 szavas táviratot, de az késni fog, mert előbb Bukarestnek adják le, s azután ott döntenek a sorsa fölött. Gondoltam, leutazom a Regátba a temetésre. De utasítás kéne, meg pénz, pénz. Itt igyekszem kölcsönt szerezni, 5-6 ezer lejt, mert erre a romániai kirándulás nélkül is szükségem van.

Most du. fogom megbeszélni, hogy menjek-e a magam szakállára Bukarestbe vagy nem. Itt minden pillanat szinte más lehetőséget kínál, nem tudok semmi bizonyosat. Ha nem megyek a király temetésére, akkor holnap indulok Marosvásárhelyre, illetve Vécsre, a Helikon irodalmi várkastélyba, báró Kemény Jánoshoz. Nem lesz otthon, attól tartok. Aztán a székely körvasúton át Brassóba. De mondom, minden bizonytalan. Ma reggel, ha a halálhír nem jön, már Vásárhelyen lettem volna.

Ne aggódjék semmin, nem lesz zavargás. És ha kezdődnék valami cécó, azonnal hazautazom. Mindenkit üdvözlök, magát és a kis Klárát sokszor csókolom.

Lőrinc

105.

Kedves Klára,

ma, hétfő du. érkeztem ide. Semmi baj, ahogy gondoltam és írtam. Nagyon érdekes minden. Kíváncsi vagyok persze, hogy haladnak a bútordolgok. Majd megtudom. Részletesebben nincs értelme írni. Ez a város nagyon szép. Kár, hogy sose gondoltunk arra, mily jól lehetne Romániában nyaralni, vagy akár a Fekete-tengernél. Elseje után érek haza, majd értesítem, ha biztosat tudok. Kis Klárával együtt sokszor csókolom.

Lőrinc

106.

Kedves Klára,

már rém fáradt vagyok, alig várom, hogy otthon legyek. És az ügyek is izgatnak, hogy hogyan intéződnek. Sokszor csókolja

Lőrinc

107.

TÁVIRAT

Este tízkor érkezem Keletire

Lőrinc

108.

Kedves Klára,

tegnap levele jött, melyet ma hosszas habozás után felbontottam – ne haragudjon érte –, mert azt vártam, hogy lesz benne valami említés Simonra vonatkozólag. Volt is, mint látni fogja, és a dolgot rögtön megtelefonáltam a redakcióból Simonéknak. Ők pedig meghívtak ma estére magukhoz, ahol sokan lesznek együtt, Komjáthy Aladár, Pátzayék, esetleg Bartos Alisz, Erdey Dezső meg nők, köztük a szalma Lilien. És mások, izé, nem jut eszembe a neve annak a festőnek, akinek a felesége olyan csúnyán belekeveredett a pletykákba. Nem megyek el, mondtam nekik, mert nem akarok Liliennel először úgy találkozni, hogy Imre ne legyen jelen. Különben még megváltozhat a dolog, mert megígértem, hogy felhívom Simonékat estefelé is, s tudom, hogy ők újból kapacitálni fognak.

A felhívást most már hazulról végezhetem, mert ma délután két órakor megjött a készülék. Persze nem automata, hanem az, amelyiknek már megmondták a számát is: József 378–60. Tárcsa sincs rajta. Tegnap egész nap hiába várta az üres lakásban Bözsi, akinek pedig igen kevés ráérő ideje volt. És még ma is eljött délelőtt, és ma is hiába, mert Ödönnel nem tudta a dolgait másképp összeegyeztetni, csak úgy, hogy déli egy órától kezdve otthon lesz. Mint hallom, fél kettőkor ment el, s két percre rá jöttek a munkások ketten. Anna, mint előre látható volt, nem boldogult velük, szerencsére azonban annyi sütnivalója mégis volt, hogy hozzám utasította őket. Felhívtak a saját készülékükön a szerkesztőségben, mondták, hogy nem értik, mit akar az öregasszony, s én úgy dirigáltam őket a dróton át ide meg oda, az asztalhoz, ahová a pénzt tettem, s aztán megbeszéltem a zsinór hosszúságát, mindent, s mindent meg is csináltak rendesen. Csak hát éppen több pénzbe került, mert boltban vették meg az én terhemre a zsinórt, nem lehetett messziről másképp elintézni az ügyet. Most majd egy írást hagyok itt számukra, munkaelvégzési igazolványt és borravalót. Az a hülye Anna öt pengőt kínált nekik borravalóul a zsinór 9,40 P-jén kívül, s most már kénytelen vagyok én is adni ennyit. Összezavarta a vén satrafa a borravalót és az ingyen-zsinórszállítás ügyét. De már mindegy, fő, hogy itt a készülék, és a zsinór bőven elér az én íróasztalomig, sőt a fürdőszobába is. Hazajövet előtt felhívtam a lakásunkat – Anna nem hallotta a csengetést. Erre, mikor megjöttem, én hívtam fel Júliát, hogy hívjon fel – nem volt otthon. Kerestem Simonékat, nem felelt senki. Végre Bartos Alisz – ekkor mondta, hogy este esetleg Simonéknál lesz, ahová Pátzayné hívta délelőtt – jelentkezett csöngetésemre, s aztán fel is hívott, és ekkor alkalmam volt újból bosszankodni Anna értelmetlenségén. Nem bírt beszélni, csak vihogott, összecserélte a száját a fülével, és így tovább, és jó időbe telt, míg végre értelmesen le lehetett játszatni vele egy üzenetátvételt. De azt mondja, hogy majd ha kétszer-háromszor beszélt, akkor belejön. Arról, hogy ő hívjon fel valakit, még ha bemagolná is a számot, szó sem lehet. És még szép volt tőle, hogy első szavainak egyike az volt, hogy megkérdezte, lehet-e beszélni a kis Klárival a telefonon, mert szeretné hallani a hangját.

Ma különben mos… Úgy tervezem, hogy ha nem vagyunk itthon, tartsuk a készüléket a hallban: onnan biztosan kihallatszik a különben erős csöngetés a konyhába.

Tegnap este, kevéssel azután, hogy a redakcióból hazajöttem, vendég jött magához – Ascher Oszkár és Bojár Lili. Nagyon sajnálták, hogy megkésve viziteltek. Ascher jól néz ki a nyaralása után, a hölgy kissé ideges és aggódó, mert, úgy látszik, Szegedre kell szerződnie, vagy az Orsz. Kamaraszínházhoz, Alapihoz, ami nem valami fényes dolog, de kikerülhetetlen, mert itt Pesten szerephez és gyakorlathoz sohasem jut, míg valahol fel nem tűnik. Elég sokáig itt voltak, unatkoztak, én nem tudtam nekik uzsonnát adni, csak két pohár hideg vizet a csapból a szörnyű melegben, aztán tervezték, hogy kivisznek bizonyos Innocenthez egy újpesti villába – Innocent volt nálunk is, én nem emlékeztem rá –, én meg Simonékhoz szerettem volna menni velük, vagy Simonékat hívni velük valahova esti programra. És nem lett semmiből semmi, mert Simonék nem voltak otthon, s mire a lány utasítása alapján a műterem elé mentünk, ahol Pali az autóval este nyolckor esedékes volt, már a műteremben sem volt egy lélek sem. Hármasban mentünk aztán a Déli Vasút mellé, az Isten szemébe, amit maga is ismer, és elköltöttem egy székelygulyást s érte 1,70-et.

Ma aztán beszéltem Mikes bácsival is a Metropole-ban. Reggel érkezett a Semmeringről, fáradt és bosszús, csütörtök óta nem aludt, sok restanciája van, idegessé tette a rengeteg vonatozás a forróságban és a futkározás, mert Mürzzuschlagban nem volt megfelelő a hely, fogadó a város közepén, s a város körül kopasz, árnyéktalan hegyek, s emiatt új helyre kellett költözniük, félig vaktában, vissza Bécs felé (címük: Frau dr. Ludwig Mikes, Semmering, Pension Belvedere, Österreich), ahol meg 18 plusz tíz plusz tíz schillinget kell fizetni a járulékokon kívül naponta. Valami előkelő hely a Panhans Hotel alatt; ottani viszonyokhoz képest talán nem is előkelő. Mikesnek tetszik a hely, s ez a helyzet, látom rajta, tetszik neki a drágaság, hiszen Bécsben is 46 schillinges kétszobás lakosztályt vett az Erzherzogban; s mondta, hogy örülne neki, ha magukat is átvihetné augusztusban a Semmeringre. Irma Bécsben bevásárolt egyet-mást, és jól éltek stb.; ahogy az öregúr beszél, roppant kedvet csinál az emberben ahhoz, hogy egyszer vele utazzék. Én azt ajánlom, hogy a semmeringi átmenetelt egyáltalán ne vegyék reményeik közé még akkor sem, ha szükséges volna a gyerek miatt. S a gyerek szóról jut eszembe, hogy egyik este – nem tudom, melyik városban – fellázadtak a szálló vendégei: Gyuri meg Ilu köhögni kezdett, s mindenki tiltakozott a „szamárköhögős” jövevények befogadása ellen. Éjszaka kellett orvost hívatni, s az jelentette ki hivatalosan, hogy nincs szó szamárköhögésről. Mikes hozzátette, hogy majd eldől, nem lesz-e.

A múlt szerdai margitszigeti este elmulasztásáról is beszéltünk: Mikes igazán és őszintén sajnálja, hogy így alakult a dolog, s maguk egyáltalán komolyan vették őneki olyan szavát, amelyet meg se figyelt, és észre se vett, mikor kimondott.

A redakcióban rengeteg a munka, és az ember majd összeesik a rettentő melegben. A nyomda meg egyenesen pokol, hiába járnak a ventillátorok – télen is járnak –, amelyek nélkül igen hamar ólommérgezést kapnának az ott dolgozók. Így is kapnak. Persze a szedők. Most hallottam, hogy a nyomdászoknak a fogai kihullanak, és a csontjuk idővel elrothad a húsukban anélkül, hogy valami bajuk volna. A szerkesztőségben kevés az ember, nagyon sok az én munkám is, de rendben van minden az egész vonalon.

Természetesen fáradt vagyok, s nincs pénz. Nagyon megnyugtatna, ha legalább azt tudnám, hogy maguk meg vannak elégedve. Ezzel nem akarom arra kérni, hogy elhallgasson reális panaszokat, s eltagadjon hiányokat! Csak ne lenne semmi betegség a gyerekkel, mert az a legijesztőbb! Még egyszer mondom, bánjon tüstént mereven és nagyon szigorúan a kislánnyal, mihelyt rakoncátlankodni kezd. Utána megint lehet szeretni. Ezt a témát nem folytatom, hiszen tudom, mennyire nem hallja örömmel az ilyesmit, noha láthatta sokszor egyetlen és áldásos hatását ennek a műszigornak.

Vasárnapi visszautazásom igen rossz volt. Földváron pár szót váltottam L. L.-vel, mondtam, hogy maguk Szemesen vannak; Gráfot nem láttam. A vonat zsúfolásig megtelt, mindenütt tovább állt, mint kellett volna, a sok felszálló miatt, aztán rohant, mint a veszedelem, s mégis félórás késéssel ért be Pestre. Pedig még másodrész is jött utána, szintén gyors, éjféltáji érkezéssel.

Itthon a meleg a legfőbb rossz. Vajon Manci még mindig fázik, vagy maguknál más a világ? A maga szobájában alszom, s nem tudok aludni. Még nem szoktam meg az idegen ágyat. Rövidebb, mint az enyém, és a fejpárnája alacsonyabb. Az aranyhal él, az óra mozog az üvege alatt: ez az egyetlen élet. Kár, hogy nem tudok zongorázni. Zoli még nem jelentkezett. Az a regény, amit kéziratban el kellett olvasnom, elsietett, éretlen, szimpla naturalista munka.

Most telefonált Júlia, érdeklődött maguk iránt, mindenkit üdvözöl és csókol, sok s főleg sürgős a munkája. Kis Klárának üzeni: ma beszélt a Pannikával, akit a kislány ismer, s az meghívta Klárát újból, majd értesülve arról, hogy Klára balatonozik, lelkére kötötte Júliának, hogy ősszel okvetlenül elvigye hozzá Klárát, mégpedig egy egész délutánra. Én nem tudom, ki ez a Pannika.

Meghízott levelemet ezzel lezárom, s kibélelem az Anicáéval. Kívánok türelmet a rosszhoz és örömet, jókedvet és jó időt a jóhoz mindnyájuknak. Sokat gondolok magukra, vasárnap okvetlenül leutazom. És csókolom magát meg a kis Klárát.

Lőrinc

Júliától tudtam meg, hogy telefonszámunk a 2-es kimutatásban úgy szerepel, mint amely már az első átváltáskor automata lett. Ez tévedés, ami bizonyára sokakat be fog még csapni. – Mikes Reinitzcel töltött menet egy éjszakát, visszafelé jövet pedig összejött Kunfival is. Semmi különös, jól vannak.

Kezét csókolom.

L.

109.

Kedves Klára,

ma kaptam meg első levelét, és igazán örülök, hogy rendes helyen vannak, bár azt sejtem, hogy még mindig nincs villany. Arról szó sem lehet, hogy sötétebb szobába menjenek át. A kért és vasárnap felírt dolgokat elviszem. A hízás nem árt, és már csak azért sem veszedelmes, mert az ellenkezőjét sokkal könnyebben és olcsóbban meg lehet csinálni majd itthon, ha szükséges volna. Ezt azonban nem hiszem, maga túl hamar ijedezik attól a gurulástól.

Itthon nincs semmi különös. A telefont már részletesen megírtam. Szántóval találkoztam ma a redakcióban, mondta, hogy ők is éppen most kaptak készüléket, és hogy Stefi folyton kereste magát. Tőlem tudta meg, hogy már Szemesen vannak.

Zolival beszéltem a hivatalában tegnap reggel telefonon; a lába már csaknem rendesen szolgál, az egész fiú jól van, s újból motorozik is. Anna ezen a héten már nemigen mehet ki hozzá takarítani, a jövő hét elejére meg valamicske befőzést sürget – amit én beszéljek meg magával vasárnap –, azontúl azonban mehet felőlem akár örökre.

Ma a szerkesztőségbe menet, ahogy a villamosról a Nemzetinél leszálltam, Pátzaynéba ütköztem. Csak annyit mondott, hogy máris visszajött Siófokról, és nagyon hívott, hogy menjek ki hozzájuk.

Simonékkal most beszéltem. Említették, hogy lapot kaptak magától, és hogy Klára már felelt is. Holnap este hozzájuk mentem volna ki, de Simonnak valami dolga van, így a találkozó szombatra maradt, sőt lehet, hogy egészen elmarad, mert a vasárnapi korai kelés miatt nem biztos, hogy lesz kedvem fennmaradni.

Mikesnél semmi újság, sok dolga van, Sebestyén most megy szabadságra, és ezért sok mindent előre meg kell beszélniük. Miklós Andor ma megjött, még nem beszéltem vele. Magyar Elek volt nála, s mint mondta, Miklós meg volt elégedve a Magyarország-gal távolléte alatt. A lap – mondta – sokszor jobb is volt, mint Az Est. Persze ez csak afféle bók, teljesen függetlenül attól, hogy mi a valóság és az ő meggyőződése, de Magyarnak jólesett, rögtön közölte velem, és mondta azt is, hogy az udvariasságra szerényen azt felelte: – Ó, kérem, az események alakultak úgy… stb.

Na, mindegy. Változatlanul sok a munka, de megy minden, mint a karikacsapás, mind ez ideig egyetlenegyszer sem késtünk le, s az esetek 80 százalékában többet adtunk, mint a megfelelő konkurencia.

Az elébb, Simonékat említve, elfelejtettem megírni, hogy nem mentem el hozzájuk a minapi esti összejövetelre, s mint hallom, Berényék sem voltak ott, mert a férfi beteg, valami furunkulusa támadt. A többiek meg későn érkeztek, s éjféltájt mindenki elment… Ne gondolja, hogy zajosan telik itt az élet: ezt azért írom, mert ma is, de a múltkori levelemnél még inkább, az volt az érzésem, hogy szent isten, milyen sok emberről számolok be, milyen sok emberrel érintkezem! De mindez többnyire percek alatt történik, ez az érintkezés, és a beszámoló természetesen nem azt igyekszik felemlíteni, amikor semmit sem csinálok, hanem az ún. eseményt, és mert csak ezekről beszél, akaratlanul is hamisít. No, ne haragudjon ezért a magyarázgatásért!…

Ki van még? A rejtelmes Csighy Margit fővárosi tanárnő egy képeslapon megköszönte a Napló-ba beprotezsált egy sort. – Bözsiéknél nagy izgalom van az utazás miatt, de valószínűleg nem veszik fel a gyermekvonatra. Holnap de. dől el a kérdés. Magát üdvözlik, illetve csókolja, meg a gyereket. Simonék is, mondanom se kéne az ilyet.

A kis Klára üzenetét, hogy jó lesz, megkaptam. Bízom benne, hogy megtartja ígéretét, és szeretném, ha most vasárnap már ő vezetne be engem a Balatonba, ahogy a múltkor én tettem ővele. Sok-sok puszit küldök neki, s esetleg megveszem a vízilabdát. De erről ne beszéljen, hogy csalódás ne érje, ha nagyon drága volna az a játék. Mondja meg neki, hogy itt van mostani hálószobámban a képe, azt minden reggel és minden este megnézem. És megérzem, ha rossz.

Tegnap este nagy-nagy szélvihar volt itt, de nem esett. A levegő mára emiatt le is hűlt, maguknak tán túlságosan is. Most kezdem beletalálni magamat új helyzetembe. A jövő héten biztosan rendben leszek. Eddig nem tudtam írni semmit. – Irmáékról még nincs új hír. – Az újsággal próbálok csinálni valamit. – Most látom, hogy ma megállt az óra. – Sokat olvastam. – A maga ágya fejénél nem jó a világítás elhelyezése. – Minden jót mindnyájuknak, magát és a kicsit sokszor csókolom és ölelem.

Lőrinc

110.

Kedves Klára,

megint a meleg a fő téma és a fő baj, ami megduplázza az amúgy is dupla munka terhét. Ma interpellációs nap volt, ami utolsó pillanatokra maradó izgalmasabb és hosszas munkát jelent, meg egyéb is sok minden gyűlt össze; rögtön lap után Mikessel volt dolgom; aztán az Otthonba kellett menni Salusinszky arcképének leleplezésére, a szanatóriumegyesület közgyűlésére (még sose voltam, s külön szóltak), ebéd nélkül. Aztán ott uzsonnáztam, mert nem tudtam várni, s itthon se várt ma ebéd, hisz Annát épp most vitte ki magához Zoli. Tegnap este mentek, s Anna e pillanatban nyitotta rám az ajtót: egyedül jött be. Takarított, mosott, és megnézte Zoli gépét. Én még mindig nem láttam ezt a rejtélyes járművet.

Kérdezi, hogy Bözsi elment-e. Elment, én is kikísértem, s ma kaptam egy lapot Bécsből, hogy rendben odaérkezett. Persze ma már Hollandiában van. Hétfőn délután még csinált fényképfelvételeket, rólam is kettőt, ezeket Ödön most csináltatja valamelyik üzletben. Kíváncsi vagyok, jók-e; ha jók, rendelek belőlük 6-ot-6-ot, ha nem, kettőt-kettőt. Kell mindig az ilyen kép vacakabb fajta igazolványokhoz.

Kardoséknak kár volt írnia: mindketten befutottak tegnap Pestre, és ma továbbindultak, Pali valahová Innsbruck mellé, Laci Párizsba. Csak az én kedvemért maradtak itt estére, nekem viszont Simonéknál kellett vacsoráznom, így aztán úgy oldottuk meg a dolgot, hogy délután nálam voltak, este lepihentek a díványra, én elmentem, ők később szintén távoztak, megvacsoráztak, s tíz után feljöttek Simonékhoz. Ott volt még Rudas Pali meg az ügyvéd Pali. Nem volt semmi rossz, mindössze nem tartottam a társasággal, amely a Jardinba ment 11 óra után, hanem az autóval letétettük magunkat a Centrál előtt, s ott beszélgettünk. Reggel nem volt, aki felköltsön, de szerencsére fekete Klára rám telefonált háromnegyed tízkor, s elmondta, hogy kettőig fennmaradtak, és jól mulattak. Így aztán még idején felébredtem, de már nem borotválkozhattam (még most sem). Tejcsarnokban reggeliztem, lehajtottam fél liter pasztörizált tejet, s nem akartam elhinni, hogy csakugyan csak 32 fillért kérnek érte meg egy kifliért.

Ennyi az esemény.

Mikes üdvözli és csókolja magukat. Irma írta, hogy a gyerekeknek szépen fejlett szamárköhögése van, hányással és húzással, rengeteg az aggodalom, s talán vissza is kell jönniök, noha a szállodásnő, ő meg az orvos mindent megtesznek a betegség leminősítéséért. Az öreg néni otthon a Bors utcában szintén betegeskedik, nem tudom, mi baja.

Vasárnapra megint adtam egy verset a Napló-ba, az Évek címűt, amelyik így kezdődik: Autónk berregett és én így beszéltem:… Mikes ezt választotta. A legutóbbinak s általában az utóbbiaknak igen általánosuló sikere volt, noha Salu pl. ellenük nyilatkozott Mikes előtt, márpedig ő mindig többek véleményéből formálja meg a magáét az ilyesmiben. – Mikessel különben még mindig nem lehettünk együtt egyszer sem.

Anna üzeni, hogy holnap megvesz három kiló sóskát, és befőzi. A lányáról vasárnap óta nem tud újabbat, akkor még dagadt volt az arca, és nem mozdulhatott volna ki. Sírva fakadt, mikor róla beszélt, és engem is egészen meghatott, ahogy ennek a vénségnek megmozdult a szíve. Magának kezét csókolja, kis Klárát csókolja kétszer is, háromszor is.

Azt ne nagyon erőltesse, hogy engem megnyugtasson, inkább maga igyekezzék megnyugodni nem is olyan rossz helyzetében. Annak jobban örülnék. De ne fogja fel ezt a megnyugvást-nyaralást lemondásnak, hisz akkor elvész az egésznek az értelme. Ki kell használni ezt a balatoni időt… Lakatos László ma megkezdte az utazási nyári cikkek sorát egy szívfájdító velencei cikkel; elküldöm, jusson eszébe magának is mindenféle róla.

Imrével még mindig nem találkoztam. Simon sem, majdnem ugyanattól az időtől kezdve. Fekete Klára vasárnap már esetleg leutazik velem együtt Szemesre. Anica írt nekik levelet, megírta azt is, hogy Bor Pál ott van, és festi. Ez utóvégre nem tilos és nem sértés. A Kardosok szerint Simon festménye szép, de nem nagyon hasonlít.

Az evezésnek örülök, a lesüléstől ne féljen. Gelléri címét nem tudom. Zoli megkapta a kölcsönt, kiváltotta Manci zálogholmiját, s vett egy autóbúvárruhát, amiről most rémesen röhögve mesél az Anna. A maga szobájában kiégett a fenti nagy villanykörte.

Még egyszer írni fogok. Mancit ölelem, vagy mi a fenét csinálok vele, szóval üdvözlöm, és magát csókolom. A kis Klárának külön írok.

Lőrinc

111.

Kedves Klára,

csak pár sort, hogy még most délelőtt bedobhassam, különben megelőzöm e levelet. Vasárnap lemegyek, valószínűleg jön fekete Klára is. De ne számítson rá. Tegnap telefonált Ártinger, és közölte, hogy 300 pengőt a közgyűléssel kapcsolatban leíratott a bankadósságból. Egyúttal hívott estére a Gellért hullámfürdőbe. Elmentem, jelen voltak Simonék, S. Pali, R. Pali és Ártingerék. Utána együtt vacsoráztunk a Pilseniben. Semmi különös. A hullámfürdő nagyon jó volt és érdekes. Gépezettel tengeri hullámverést csinálnak a szabadban, 1,20 méter magas hullámokat, amelyek vagy tíz méter távolságból követik egymást. Nagy ricsaj és sikongás. Szörnyű erős ez a hullámjáték, olyan, mint nagy viharban a Balatoné. Délután itthon újabb adófenyegetés várt, most már 410 pengőt akarnak behajtani rajtam. Júliát többször kerestem telefonon, hiába. Mikesékről semmi újabb. Anna vett ma négy kiló sóskát. Erdélyinek megjelent egy új könyve, Az utolsó királysas, rendkívül szép kötet. Itt lóg a fiú megint egy-két hónapig. Válási szándékokról is beszélt, szégyenli, hogy úgy lógjon a családján kereset nélkül. Miklós Andorral még mindig nem lehetett beszélnem, bár nem tudom, mit beszélnék vele. Pajzsnak jó cimborája a szemesi fürdőigazgató, valami fiatalabb ember. Julcsa néni épp el akart jönni, mikor a maga levelét megkapta – Annától tudom. Anna lánya ma is nagybeteg, jár, de a szája csupa seb az injekcióktól, nem bír enni és beszélni. Most sietek a redakcióba, délután talán dolgozom, amit már rég szeretnék. Magát és a kis Klárát sokszor csókolom, Mancit üdvözlöm.

Lőrinc

P. S. Stefan George, mint nagy cikkekből látom, most, 12-én hatvanéves. Ártinger mondta, hogy ír magának talán még ma.

112.

Kedves Klára,

ma váratlanul kihozott Mikes dr. ide a Szigetre (ahol ő lakik), s már nála is maradok éjszakára. Éjjel ¾ 2 van, vacsoráztunk és sétáltunk, most megyünk aludni. Csókolja

Lőrinc

Kezét csókolja Szomory Dezső

Vigyázzatok magatokra. A kis Klárát veletek együtt csókolom.

Papa

113.

Kedves Klára,

tegnap megjött s ma újból bejött Zoltán hozzám. Lepsény és Siófok közt vihar nyomát látta, egyébként száraz vagy kissé felázott országúton jött, és egészen el van gyötörve. A kezén levő hólyagok rémesek. Kétszer útközben le is kellett feküdnie aludni a fűbe, mert már nem bírta a fáradtságot. Kardos Laci írt Párizsból egy lapot, hamarosan írok neki, és megadom a maga címét (amit különben, azt hiszem, úgyis tud). Kaptam egy lapot a debreceni-nyíregyházi Gáspár Macától, akit maga személyesen nem, de hírből ismer. Felmentem hozzájuk, mert Pestre költöztek, egész nagy família, óriási lakásba, a Bajza utcába; aztán az öreg – nem is öreg – doktorral, aki valaha egészségtantanárom volt a gimnáziumban, meg két lányával kimentünk a szigeti víztoronyhoz, ahol Wagner-est volt. Sajnos komisz előadás, de ezek az emberek nagyon kedvesek, engem föltétlen szeretnek, s úgy hiszem, olyan Kardos Pali-féle ismerősöket szerzünk bennük. Az öreg most már végleg Pesten marad. A kommün után sokat ült, el is csapták mindennemű állásából, most kapta vissza csak a nyugdíját. Egyik lánya most megy másodszor férjhez egy bányavezető mérnökhöz, az én eredeti ismerősöm pedig, Maca, ledoktorált, nyíregyházi tanár, és nem akar Pesten maradni, mert valami szívügye visszahívja. Magának, azt hiszem, mind fognak tetszeni a családból kiütő és megbízhatatlanul fecsegő Maca kivételével, akit Kardosék se szeretnek már néhány év óta.

Mikest ma nem láttam. A lapnál rettenetes sok dolgunk van, Magyarral majd megszakadunk. Soha annyi baj nem volt, mint tegnap és ma. Nincs ember, és ketten egyszerűen nem győzzük. Volt is tegnap és ma is olyan fejgörcsöm délután fél négyre, amilyennek még soha életemben hírét se hallottam. A nagy meleg már csökkent, és még érezhető annak a lehűlésnek a maradványa, amelyet a maga ittlétekor élvezett a margitszigeti Tarján vendéglő publikuma.

Valami Magyar Írók Egyesülete alakulgat már vagy két-három hete. Kárpáti beszélt róla nekem, aláírtam a nála volt ívet. Most értesítettek, hogy alakuló gyűlés 26-án az Otthonban. Nem fontos.

Simon Klára telefonált, hogy szombaton kirándulnak az autóval a Bagi csárdához, menjek én is. Megyek. Szólok majd Zolinak is. Nem tudom, mi az a Bagi csárda. És azt is telefonálta, hogy Simonnak a fülét Komjáthy Aladár kihúzta a helyéből. Nem értettem, mi az, hogy kihúzta. Hát kihúzta, megrántotta, eltört benne valamit, és most fáj. Simon nem is tud dolgozni, otthon van, borogatja a fülét. A Gellért hullámfürdőben történt a dolog vízi hancúrozás közben, amikor egymást kergették és fogdosták. De nem hiszem, hogy valami komoly baja legyen Simonnak miatta, mert bánatoskodva, de humorosan adta elő a sebesülést Klára.

Más nincs. A joghurtról kiderült, hogy csak néha jó, és ha állandóan eszi, hamarabb megunja az ember, mint akármi mást.

Most harangoznak háromnegyed hatot. Zoli este bedobja ezt a levelet, de aligha kapják meg szombat előtt. Vasárnap nem utazom le, ne haragudjon érte. A gyereket sokszor csókolom, Mancit üdvözlöm.

Öleli

Lőrinc

Zoli találta ezt a borítékot, másik nincs a házban.

114.

Kedvesem,

szerencsésen megérkeztem tegnap tíz órára. Kint várt a gyerek, Manci és a Bárány. Kis Klára örült, Manci sápadt, fáradt. Zolival agyonbeszélték egymást. Két határozatlan lény. Kínozzák egymást folyton. Lacitól is jött már kétségbeesett levél. Szóval nem tisztázódnak a dolgok, sőt. Kis Klára rossz volt, de nem kívánkozott utánam. Itt a panzióban az Imre a Laci étkezését újra követeli. Én nem számolok el vele – majd csak maga –, de a pénzt nyugta ellenében átadom. Jó? Nehogy azonban emiatt most vasárnap ideszaladjon. Ezt el lehet a jövő héten is intézni. Szívecském, baj nincs semmi itt, mind jól vagyunk, csak az én hasam fáj, hál’ istennek. – Manci fenn volt megnézni az internátust. Elég rendesen néz ki, ötszöri étkezés van. Adtak prospektust, azt most elküldöm magának, nézze át, és gondolkozzék ezen. –

Kodolányitól várt egy levél. Kitűnő, szellemes, mulatságos írás, alkalmilag megmutatom. Persze írok neki hamarosan. Ma nem, mert ma nagyon rosszul érzem magam. Legjobb volna ágyba bújnom, de az itt egy kicsit nehéz. Talán ebéd után azért mégis megteszem. Tegnap meglátogattam Bitteránét – az a fiatal kisgyermekes asszonyka. Rettenetes álmos voltam és vagyok még ma is. Pesten nem bírtam aludni. Nagyon jó volt most nekem otthon lenni, nagyon jól éreztem magam. Igazán örülök, hogy hazamentem, érdemes volt. Mégiscsak jó nekünk, szívem, együtt lenni. Egészen biztosan érzem, hogy leszünk mi még nagyon boldogok. Most persze szégyenlem magam, rögtön eszembe jut mindenféle, amit maga gondolhatott, érezhetett, tudhatott. Nem bánom, én most szeretem magát, hálás vagyok ezért a három napért, s akarom, hogy ezt tudja rólam. Úgyis olyan ritkán jutok el odáig, hogy ki is mondom, amit érzek. Szerelmes levelet is olyan hosszú idő óta nem írtam, hogy ez is jólesik. Miért ne tudd, hogy szeretlek, hogy jó volt veled lenni, hogy örömöt szereztél azzal, hogy jó voltál hozzám. Össze úgyis csak mi ketten tartozunk igazán. De elég most már ebből. – Zoli igen jól érezte magát itt. Azt hiszem, tetszett is neki az itteni élet, s örült is annak, hogy Mancival lehetett együtt. Szegény, szamár gyerek. Biztosan, mire maga ezt a levelet megkapja, beszélt is már vele. – Miklós Andornál volt bent azóta? Eredmény? Júliához ne felejtsen el felmenni még ezen a héten, s egyik délután Abkarovitsnéhoz is nézzen be – minél előbb –, hogy a szőnyeg a gyerek szobájából ki legyen cserélve. Úgy emlékszem, 100 pengőért vettük azt a futót. Igyekezni kellene ilyen árút venni. Az is jó volna – de ezt úgyse lehet –, ha Júliának elutazása előtt lehetne valamennyi pénzt adni. – Tudott dolgozni, mióta én eljöttem? Vasárnap vigyázzon, Lőrinc, ha jön verse, igyekezzék maga korrigálni. Ez a legbiztosabb. Szegény papának van elég más dolga. Legyen a papával kedves és jó, Lőrinc, ő, igazán mondom, megérdemli. Higgye el, több még a haszna is így, mert jobban fogja szeretni magát. Most a papa egyedül van, biztos szívesebben is van emberek között, inkább maga legyen vele, mint más idegen. Isten vele, szívem, csókolom sokszor

Klára

Hamarosan írok megint. Ugye, nincs már olyan meleg? Itt nem is esett még máig sem.

K.

115.

Kedves Klára,

nagy erő kellett hozzá, hogy itthon maradjak, s nem lettem ígéretszegő – ne haragudjon ezért rám. Rémes az az utazás, és főként akkor, ha sokadikszor és egyedül és ugyanúgy történik. Leveleit megkaptam, mind a kettőt tegnap délután. Zoli épp itt volt. Mi is sokat beszéltünk Manciról. A maga egyik levelét, amelyikben őróluk volt szó, nem mutattam meg neki. Beteg ember ez a fiú, semmi tapasztalat nincs benne a szerelemről, éppoly elméleti marha, mint a felesége: együvé valók. Egy pokolba valók. Nem tudtam semmi igazat kihámozni belőle, véglegeset. Hiúsága örökre meg van sértve Manci hűtlenkedései miatt, bizalmatlansága a meghatottság pillanataitól eltekintve állandó, és csak ennek felismerése a reális az egész emberben. Kívánja és szereti Mancit, biztos; de fél a dolgok megismétlődésétől, az undorodás fel-feltámadásaitól, s ezt a traumát senki nem gyógyíthatja be nála, csak Manci, ha megszelídül és megkedvesedik, amire nemigen lehet számítani, és valahogy jósággal lassan feledteti a bántást, amit okozott. Ezt arra az esetre gondolom csak, ha megint együvé kerülnének. Ha nem, akkor csak az idő segíthet, mert a nőktől Zoli irtózik, mint – hogy a költővel szóljak – a pokol és a kéj edényeitől. Pokol = testi szenny.

A tegnap esti kirándulás, amire Zoli nagy lelkesedéssel maga jelentkezett, elmaradt. Simon füle ugyanis erőteljesen fájni kezdett, orvoshoz kellett mennie, felfordult a ház és a jókedv, más résztvevőknél is adódott kisebb-nagyobb akadály: erre fekete Klára letelefonálta az egészet. Sajnálom.

Júlia ma megy Párizsba Münchenen át, ahol egy nappalt akar tölteni; nála fogok ma délben ebédelni, s aztán kikísérem a délutáni vonathoz. Érdekes, hogy Szántó Stefi is megy Párizsba, s látatlanba épp abban az új panzióban száll meg, ahol Júlia lakni fog. Elsején indul, két és fél hónapig marad, szeptember elsején Rudi utánamegy. A jövő vasárnap talán Szántóék lejönnek a Balatonra velem Szemesre.

A nyaralás folytatását augusztus 10-én túl nem hiszem, hogy kibírnánk. Ez a végső határ, de ez még baj nélkül lehetséges, tehát én emellett vagyok. Maga már bejelentheti, hogy nem biztos, maradunk-e augusztusban valameddig. A jövő vasárnap végleg megállapodunk. Azért szóljon most, hogy semmiképp se legyünk kötve. Rémes drága az a Kiszely! A gyerek komiszkodása nagyon rosszul esik. Szégyellem, bármennyire tudom is, hogy egy ötéves gyerektől semmit se lehet komolyan venni. Hogy ott hagyjuk, nem tetszik nekem, de beszélünk még az ügyről. Révész Margitnál a Balaton föltétlenül jobb nyáridőben. Én nem merem a kicsit idegenekre bízni. Az őszi óvoda- és egyéb terveket helyeslem, csak nem tudom, hol remél maga keresethez jutni. Miklóssal beszéltem, eredménytelenül. Nem is lehetett szóvá tenni semmi olyat, ami fontos.

Vékes Ödöntől kaptam ezt a mellékelt levelet továbbítás céljából, hiszen magának szól. Nagyon érdekes, közvetlen, ugye? Mikes bácsival azóta, hogy maga elment, nem lehettem együtt. Simonékkal és Ártingerrel sem. Sokat voltam itthon, aminek kevés haszna volt: pár elkezdett s be nem fejezett, legfeljebb prózában tovább fölvázolt vers a legkülönbözőbb témákról. Meg kell már írnom a Hármaskönyv számára azt a rég tervezett cikket is!

Tegnap közölte a Napló hivatalosan, hogy a kultuszminiszter kiket küld ki a külföldi magyar intézetekbe: ismerőseink között szerepel, ahogy tudtuk, Pátzay, Erdey, Molnár C. Pál és Bay Zoltán, akit egyszer maga is látott már, volt osztálytársam, fizikus vagy kémikus.

Zolit nagyon kapacitáltam egy olaszországi útra vakációja idején. Úgy láttam, kedvet kapott, mint még soha. Most nem jár hivatalába, hétfőn próbareggelit kap.

És maga csak ne szégyenkezzék megírni, ami jót és kedveset velem kapcsolatban érez! Látja, a gyereke már jobban ért a férfiakhoz, a szerelemhez (és hozzám), mint maga! Igazán örülök, hogy jól érezte magát.

Most tizenegy óra van, megyek a Barossba dolgozni, mert itthon túlságosan elfoglal, ha ülök, maga az ülés érzése, ha pedig fekszem, elalszom a melegben. Rémes, hogy nincs egy rendes székünk s egyetlen fotelunk sem! Kedden este Zolival együtt Trettináékhoz megyek vacsorára.

A Laci ügyét Imre majd velem intézze el. Fejből nem tudok semmit.

Mindnyájuknak minden jót, magát és a gyereket sokszor csókolom.

Lőrinc

Nem értem, Lengyel Lidi mért nem rendeli meg közvetlenül a gramofontűjét. És mi az, hogy erőset? Sokféle erős van! Majd bemegyek, és csinálok valamit.

116.

„Köszönöm, hogy szerettelek”, sajnos, nem én mondtam. Ha nem írtam volna a múltkor azt a szégyenteljes levelet, amelyben szinte szerelmet vallok magának, akkor nem reagálnék a mai versre. Rettenetesen szégyenlem magam! Soha, soha többé nem fogok hangulatnak engedni. Felejtse el valahogy, ne vegye komolyan. Ne haragudjon rám, Lőrinc, ne értsen félre. Mondtam, fenntartom, hogy teljesen szabad; cselekedeteiben, írásában sohasem fogom, nem akarom korlátozni. A vers olyan nagyon szép, hogy mindennél nagyobb baj az lett volna, ha nem írja meg. Írjon meg mindent, éljen ki mindent. Maga csak így lehet nagy író. Ez mind rendben is van. A baj csak az a múltkori levél, amit én írtam. Nem akarom visszavonni, akármit mondanék is már most róla, rajtam nem segítene. Tudom, rosszul érezte magát, mikor elolvasta – tudom ezt a múltból –, mert szégyelli, hogy magát szereti valaki, mikor maga őt nem. Kíméletlenség volt tőlem. Néha megvakulok én is. Nem volt elég nekem, hogy maga három napig tudott kedves, jó lenni, szeretni engem. – Nem gúnyolódom, Lőrinc. – Hallgatnom kellett volna, akkor nem rontok semmin, nem kell akkor ezt a levelet megírnom. Két dolog hajt arra, hogy írjak, az egyik – ne haragudjon – a hiúságom, gőgöm, mindegy, melyikre fogom, a másik pedig maga, aki, tudom, milyen rosszul érezte magát aközben, hogy azt a bizonyos levelet olvasta. Hát, szívem, ne érezze magát rosszul, az én szeretetem csak annyi, hogy nem okoz magának kellemetlenséget. Legalábbis nem akar okozni. Amíg lesz erőm, idegem, addig azt fogom akarni mindig, hogy maga úgy élhessen, hogy írni tudjon. Biztosan hibázok, Lőrinc, én is – hiszen ember vagyok, s talán nem is olyan nagyon erős, mint amilyennek hittem magam –, de maga soha ne higgyen rosszat rólam, illetve szándékaimról. A legkomolyabban mondom, olyan barátságban tudnék elválni is magától, Lőrinc, annyira minden harag és szemrehányás nélkül. Még csak küldenie sem kellene, mennék magamtól, csak biztos volnék abban, hogy magának úgy lesz jó. De honnan tudjam? Maga nem beszél erről velem komolyan soha. Az idő meg fogja mutatni nekem az utat, de mikor? – Milyen jó lett volna, ha otthon megmutatja ezt a verset. Két levél nem íródott volna meg. A múltkori és ez. Remélem, nem ért most félre, és nem érzi gátnak az írását? Igazán nem ezt akarom. Nem bénítani akarok, sőt, ha lehet, szabadítani. Nem akarom, hogy múltkori szavaim nagyon a szívére vegye, s esetleg lelkiismeret-furdalásai legyenek. Nem akarok mást, csak azt, hogy írni tudjon minél többet, minél jobbat, minél igazabbat. Ez is kell a hiúságomnak! Nem az, hogy maga nagy író legyen – ezt maga miatt akarom elsősorban –, hanem az, hogy nem voltam kerékkötője. Megért maga engem? Egyet kérek csak magától, Lőrinc, legyen őszinte hozzám teljesen. Beszéljen úgy velem, mintha saját magának gyónna. Ez az egy nagyon kellene nekem, hogy határozottan tudjak mozogni az életben. Lehet, hogy ez az egy az éppen, amit nem tud, vagy talán nem is lehet megvalósítani.

Jól vagyunk mindnyájan. Kis Kláráról lehetne sokat írnom, de majd máskor. Egyet mégis. Azt mondja nekem: gazember. Mondom én: mit mondtál? – Gazember az ember, feleli ő, rímet mondtam csak. Vicceseket tud mondani. Okos nagyon, de rém eleven, akaratos. Állítólag ismét 50 dekát hízott ő. Most 18,50. Manci 30 dekát, én 60-at. Nem nagyon hiszek most a mérlegnek, nagyon soknak tartom. Klára csak köhög most is. Nem nagyon, de mégis. Kun Feri írt, azt mondja: „Lőrinc talán haragszik valamiért?” Nyugtassa meg esetleg, ha akarja. Stefi írt. Mennek Párizsba. Júlia ugyanott fog lakni, ahol ők. Jó nekik. Maga is szeretne menni, ugye? Persze én is. Maga talán el tud menni valahová szeptemberben. Igyekezzék, Lőrinc. No, Isten vele. Megyek most öltözni, sétálni, levelet feladni. Legyen a papával. Baumgarten-díjnál nem voltak nevek, miért? Viszontlátásig ölelem

Klára

Az első oldal vízbe esett, ne haragudjék! Levelem is úgy szeretném, ha nem értené félre, hanem megértené. Próbálja meg.

117.

Kedves Klára,

megkaptam és köszönöm legutóbbi levelét. De éppúgy köszönöm azt a másikat is, vagy talán még jobban. Ne higgye, hogy oly módon rosszul esett, mint utólag gondolta – és még egyszer azt mondom: a kis Klárának van igaza, meg kell mutatni, hogy szeretünk valakit. Sem magát ki nem nevettem, sem magamat rosszul nem éreztem – egy egészen kicsit csak, s azt is csak azért, mert éreztem, hogy mennyi hátralékban vagyok magával szemben. Kérem, ne hallgasson el ezután sem ilyen hangulatokat.

És egészen komolyan mondom, azt a vasárnapi verset körülbelül fél éve írtam, s nemrég fejeztem be. Tehát nem volt semmi olyan üzenet vagy választartalom benne, amely „épp a legjobbkor” bántotta meg magát. S ami nem olyan, mint lennie kéne, majd megoldódik – maga mellett igazán megoldódik. Maga tud olyan lenni, amilyennek lennie kell, én sajnos sokkal kevésbé.

Nagyon sietve írom ezt a pár sort, épp redakcióba indulás előtt. De ha délutánra hagyom, nem viszi el a mai posta. És nem akartam értesítés nélkül hagyni mára.

Simon füle meggyógyult, holnap náluk leszek. Sehol semmi komoly esemény. Legyen nyugodt, jókedvű, vigyázzon magára s a gyerekre. Mindnyájukat csókolom vasárnapig.

Lőrinc

Kaptam a mellékelt érthetetlen pár sort. Júlia írt Münchenből, ugyanonnan Gelléri (hazajön? nem írja), és Párizsból Szerb Antal írt egy lapot. [ez a mellékelt „érthetetlen” pár sor:] Oltárképem voltál, aki előtt csak térden állva tudtam mindig imádkozni.

118.

Kedves Klára,

ma délelőtt már küldtem pár sort, délután aztán megkaptam új levelét a melléklettel együtt. Zahlerhoz a kért dolgok ügyében el fogok menni, s mindent elviszek magammal vasárnap. A lakásról nem üzentek semmit. Komjáthy Alit most nevezték ki miniszteri titkárrá. Azt, hogy a városnál próbál pénzt keresni, állást kapni, érthetetlennek találom. Azt hittem, már elintéztük, hogy oda nem megy. Szeretném, ha dolgozhatna valami megfelelő helyen, de az nem magának való, és nekem sem. Szinte elképzelhetetlennek találom, hogy ott jusson olyan álláshoz, amelyet az én megnyugvásommal és jóváhagyásommal elfoglalhatna. Nagyon kérem, ne tervezzen túl hamarra lényeges változtatásokat, ne áltassa magát a lakás és a bútorok tekintetében gyors reményekkel, mert fölösleges csalódásokba esik. Nem akarja elhinni, hogy nincs pénz, és nem lehet szerezni manapság semmit? Nem tudja, hogy három hónapja úgyszólván egy pengő mellékkeresethez sem lehetett jutnom a lapnál, bár rettenetesen sokat dolgozom? Én is szeretném mindazt, amit maga, s meg is szerzem, mihelyt lehet, s nem ölbe tett kézzel várom a helyzet változását. A gyerek köhögése nem aggaszt, de természetesen nem örülök neki, s meglep, hogy még mindig tart, sőt erősödött is. Irmáék, úgy látszik, hamarosan hazajönnek, biztosat nem lehet Mikestől megtudni. Nincs egyetlen vasa sem, kölcsönből él. Így mondta ma, mikor én kértem tőle kölcsön. Anyukáéknak nem írtam, alkalom nélkül nem szoktam levelezni velük. S most nem tudok egymagam dönteni a Hajnalka nyaraltatása ügyében. Nem hiszem azonban, hogy kedvem lesz hozzá. Ahhoz megint újabb pénzsegítség is kellene, s most nincs. A gyereket nem hagyjuk egyedül. Augusztus 10-én együtt hazajönnek. Szólt, hogy esetleg már elsején eljönnek Szemesről? A múltkor írtam, és kértem erre. Nem nagyon fontos, sőt egyáltalán nem fontos, de nem árt, ha erről az oldalról is fedezve vagyunk. Anica sorai csakugyan nagyon érdekeltek. Úgy látom, elégedetlen a képpel (ilyesmi derült ki Simon beszédéből is), de ezt nem mondja meg. Nem lehet véleményünk a dologról, míg magunk nem láttuk. Klárának el fogom mondani a levél e részének tartalmát azzal, hogy ha ő jónak és szükségesnek látja, közölje Simonnal is. A telefoncserével majd megpróbálkozom, ha ráérek. Rengeteg a dolgom, és nem tudok enni húsfélét ebben a nagy melegben. Kávén, tejen és egy kevés gyümölcsön élek, rengeteget cigarettázom, fogytam, ideges vagyok. 410 pengős adófoglalási fenyegetésünkről egészen megfeledkeztem. Tegnapelőtt, nagyon elkésve, mégis bementem az elöljáróságra, hogy új adókönyvet vegyek ki, megtudjam, miért lett a 360-ból 410, s azután menjek alkudozni ismét a felügyelőhöz. És ott az elöljáróságon tudtam meg, hogy csak 190 pengővel tartozom. Közben ugyanis elintézték törlési kérvényemet, s 220-at elengedtek. Végre tehát jó eseményről is írhatok. Most még az van hátra, hogy megegyezzem a részlefizetési feltételekre vonatkozólag. Tegnap Trettináéknál vacsoráztunk, én és Zoli. Nagyon kellemes, szép, tágas náluk minden. Kedvesek, ragaszkodóak voltak. Ma megjött Párizsból Kardos László, délután itt maradt, nálam volt, este Bartos Alisszal, Kun Ferivel és ővele együtt vacsoráztunk a Mátyás-pincében. Elég jó lett volna minden, ha Alisz nem lett volna kissé sértődött (sub titulo: szinte kerülöm). Rosszul hangolt azonban, hogy amikor hazakísértük, a kapu előtt vette észre, hogy ottfelejtette az esernyőjét. Az istenit neki, vissza kellett menni – az ernyő meglett – s megint hazakísérni. Még most is ingerült vagyok, érzem írás közben, elejétől fogva – maga legyen okos, és vonja le levelemből az idegességet. A küldött írásnak igen örültem, valószínűleg jobban, mint maga. Jobban, mint várni lehetett, azt maga is érzi. Folytatni kell, mert még sok zavar van, ami nem engedi az intuíció szabad megnyilvánulását. Az impresszionista részek egészen természetesek, könnyedek, fölösleges vagy komikus mondat kettő-három. Ami a mélyebb tartalmat illeti, hát vagy több és komolyabb érv kellene, amit maga – külföldi tapasztalatanyag híján – nem tudhat előhozni, vagy mélyebbről jött líra, vagyis a felsoroltak mellett más, kevésbé szembeötlő kellemetlenségek nagyobb tömegű összefogása, testi-lelki hiányok, kényelmetlenségek, hatások érzéki fölfejtése, nem szavakban, hanem plasztikusságban erősebb szubjektivitás, amely egyes alkalmas pontokon lehet csak, s ilyenkor nagyon is lehet túlzó, felháborodó. Amit az utolsó mondatban írtam, az már nem levéllel, panaszos levéllel vagy újságcikkel szemben támasztandó követelmény, hanem irodalmi kritika és tanács. Negyed év, fél év múlva már ehhez is nagyon fog érteni. Csak írjon bátran. Máris tudja közölni a jó felszínt, most ebben biztonságot kell szereznie. A jó felszín alatt nem értem azt, hogy pl. ha egy írás csak levél vagy újságcikk (tehát közlés) akar lenni, ezzel a felszínnel még nem éri el célját. Eléri, hiszen mindent közöl, elmond, megismertet: s már ez is nagy szó! Hanem értem azt, hogy érzés és gondolat – akármily kicsiny és jelentéktelen is a téma – ilyen kifejezésmód mellett még nem kap mélyebb életet, egyéniséget, egyedüliséget, szóval a közlés így még nem válik művészetté. Ez a jelen esetben nem baj; nem is lehetne talán senkinek ilyesmiből irodalmat csinálnia, noha ilyen téma feldolgozásában is lennének világos jelei a formálási tudásnak akkor, ha maga mint már öreg, gyakorlott író vetette volna papírra ezt a mondanivalóját. Gyakorlatilag minden körülmények között óriási haszna lesz annak, ha maga okosan, színesen és könnyedén be tud számolni magáról, környezetéről és mindenről; s ha még többre képes, annál jobb! Csak semmi szégyen, sem velem, sem az olvasóval, sem a magasabb, későbbi írástudással szemben! Nagy haszna lesz belőle, lelki haszna és öröme, még akkor is, ha megáll a jó beszámoló határán. Írjon bátran, a többi úgysem az elhatározástól függ, azt majd eldöntik a maga létező, de szörnyű érzékenységből, kritikafélelemből és egyebekből többnyire elrejtőzésre ítélt tehetségei. Az írás biztosan egyébként is felszabadítja magát, hiszen eddig mindig elbújt, begubózott mások előtt.

Ezzel a hosszas elmélkedéssel el is búcsúzom magától, mert nagyon késő van, s fáradt vagyok. Holnap este alighanem Simonéknál leszek, vagy talán már délután is. Levélírás közben lassan elszállt az ingerültségem, hála istennek. Maga se búsuljon, igazán, ne tépelődjék. Legyen egy kicsit francia vagy pogány, ne csak mindig mélabús szláv. Csókolom a gyereket is, magát is.

Lőrinc

119.

Kedves Klára,

ma nincs semmi érdemleges. Tegnap este nem mentem el Simonékhoz, talán majd ma, pénteken. Dolgoztam, sokat és váratlanul. Igyekszem elintézni mindent. Vasárnap utazom. Ezt a lapot a villamoson írom nagy sietve. Csókolom.

Lőrinc

120.

Zsúfolt vonaton Zsadányival és Bakossal találkoztam, ők megmentettek. Lepsénytől helyem van. Csók

Lőrinc

Olyan nagyon szeretnék túl lenni mindenen. Félek, hogy beszélni nem tudok majd, azért próbálom leírni. Elolvastam az írásaimat, miket írtam rólad, magamról az első idők óta. Rettenetes kínokat juttatott az a könyv eszembe. El kellene olvasnod, hogy lásd, milyen rég szerettelek már, s mennyire mindent azért tettem, hogy neked jó legyen. Kinevetnél, mert gyerekes, ügyetlen írás, de nekem most már ez nem fontos. Azt bizonyítja, hogy mindig azt hittem, használok neked, hogy mindig azt akartam elérni, szeress, de ne kényszerből légy jó, udvarias. Azt hittem, hogy ha én le tudok mondani, ha szenvedni fogok csendben, ha eltűrök mindent, ha látni fogod, hogy éveken át érted, egyedül csak érted élek, szeretni fogsz. Szerelemmel, s elég leszek neked. Látni fogod – gondoltam –, hogy ezt a teljes fölolvadást benned mástól nem kapod meg, s érdemes miattam, nem is miattam, magad miatt, kettőnk életéért legyőznöd minden mást, s tudsz az enyém lenni. A naplóm utolsó részében van az, amikor én el akartam menni. Maradtam mégis, mert azt mondtad: most már tudod, hogy nem érdemes próbálni, hogy most már tudod, hogy én vagyok neked a legfontosabb, hogy szeretsz, szerelmes vagy belém, sírtál, azt mondtad, olyan egyedül állsz – ha én nem vagyok veled – a világban. Hogy nem fogsz megcsalni többé. Abból az írásból is látszik, hogy én nem bíztam ebben az érzésben. Később, mikor láttam – szegény gyerekem –, hogy nem tartod úgyse meg, amit ígértél, felmentettelek. Élj szabadon, ne érezd azt, hogy az ellenséged vagyok, ne bénulj meg amiatt, hogy hazudnod kell. Ha nem is mondtad el a részleteket, legalább nem kellett hazudnod, hogy hű vagy hozzám. Ezt is azért bírtam elviselni, mert hittem az én szerelmem erejében, olyan rendületlenül hittem, hogy egyszer még boldog lehetek. Nem ajándékot akartam kapni, hanem őszinte, tiszta szerelmet elérni. Olyat, ami neked és nekem ád boldogságot. Ezeket nagyjában tudod úgyis. – Most telefonáltál, újra gyöngülök, és ez rémes. – Úgy szeretnélek megváltani, édes szívem. Nem bírlak, mert ember vagyok, önző vagyok, és most, hogy tudod már, hogy nagyon szeretlek, nincs annyi erőm se a lemondásra, mint amennyi volt még tegnap is. Most már mindegy nekem, meghalok, édesem. Olyan nagyon szeretnék! Ne haragudj rám. Kínzás ez, de azt hiszem, az én és a te számodra is jó volna. Ha te tudod, hogy szeretlek, hogy csak úgy bírom most már az életet, ha az enyém vagy egészen, ha semmi hazugság nincs köztünk. Kedvesem, én azt is tudom, hogy te ezt nem bírod megcsinálni. Ne haragudj, olyan nagyon kérlek, de a te sajnálatod irántam most olyan erős, hogy azt hiszed, képes leszel még szeretni is. De értsd meg, ezt nem lehet akarni. A szeretet nem elég; az van, sok van benned irántam. Ez megtéveszt most. Nem akarok még egy kiábrándulást. Az még rémesebb volna, mert nekem most már semmim se maradt. Teljesen kiadom magam neked, tudhattad volna mindezt magadtól is, ha szerettél volna igazán. – Nagyon hálás vagyok azért, hogy eljöttél hozzám, elmondtál mindent, hittél bennem. Te most csalódtál, mert nem bírtalak olyan szerelemmel szeretni, amilyennel akartad, hogy szeresselek. Én is azt hittem, hogy minden áldozatra képes vagyok azért, hogy te örülj, boldog lehess, és lásd, hogy én magammal nem törődöm. Nem bírtam. Kedvesem, most úgy szeretném, ha azt a sok visszafojtott gyöngédségem mind itt tudnám elmondani neked. Olyan nagyon kívánom most már, hogy lásd az egész szívemet, nem azért, hogy sajnálhass, csak azért, hogy megérts. Mindig jót akartam neked, csak nagyon büszkének születtem, nem bírtam ki is fejezni. Nem bírtam elég kedves lenni hozzád, mert éreztem, hogy nem szeretsz. Annyiszor szégyelltem magam, ha közeledtem, s nem értetted meg az én nagy zavaromat. Most nem bánom már, ha látsz, ha látod, hogy szeretlek, rettenetesen szeretlek. Akarom, hogy boldog légy. Nem bírom úgy, ahogy te szeretted volna, édesem, próbáld meg te azt, hogy kiengedsz az életből. Nekem olyan jó volna. Szeretném, ha megértenéd, hogy boldoggá teszel, ha beleegyezel ebbe, mert én akkor hihetem azt, hogy megváltottalak. Légy erős, édes szívem, hidd el, jó lesz neked. Meg fogsz nyugodni hamar, mert fogod tudni, hogy nekem jó. Nagyon jó volna! Könyörgök, engedj el úgy, hogy nem haragszol rám. Nem akarom, hogy ha nem leszek, azt érezd, hogy ezzel akartam megbénítani az életed. Nem hiszed el, amit mondok, biztosan, mert nem tudok meggyőzően beszélni. Örülök, ha neked szabaddá tehetem az életet, és örülök, ha magamtól megszabadulok. Nem fáj erre gondolni. Szinte megnyugodtam most, mert azt hiszem, hogy így jó lesz. Látod, én meghalhatok úgy is, hogy te nem nyugszol ebbe meg, nekem akkor is jó volna, de nem azt akarom ezzel elérni csak, hogy én legyek elintézve. Azt akarom, hogy te is boldogan fogadd el ezt tőlem. Annyi mindent szeretnék mondani neked. Most már úgy szeretném, hogy láss mindent. Tudd meg, hogy rossz, kurva akartam lenni azért, hogy szeress, hogy rettenetes volt ez nekem, s én próbáltam eljutni oda, de nem bírtam. Tudd, hogy kacérkodtam azért, hogy lásd, tetszem másnak is. Azért vettem ruhát, cipőt, hogy szép legyek, hogy jobban észrevedd, ami kívánatos rajtam. Rettenetes volt ez a hét év. Rettenetes, mennyi erőm ment el. Tudd meg azt is, hogy az érzékeim miatt is sokat szenvedtem. Nagyon szégyenlem ezt is… Nem volt elég az, amit szerelem nélkül kaptam tőled. Meg voltam alázva legtöbbször, mert azt éreztem, úgy vagy velem, mint akárki mással, az utcáról is. Ne haragudj, újra kérlek, de én mindenen túl akarok lenni. Ott a Tátrában is kínlódtam, ott jöttem rá, hogy van érzékiség bennem is, de el van nyomva. Az, hogy nekem ott tetszett egy férfi, az vezetett erre rá. Úgy utáltam magam emiatt. Próbáltam hozzád menekülni a levelemben. Úgy vártam, hogy kezet nyújtsz, magadhoz húzol, és nem kell kínlódnom. Nem akartál tudni semmiről. Egyedül maradtam, és kínoztam magam eggyel több dologért. Azóta többször harcoltam magammal. Mindig hozzád menekültem. Erős voltam, mert szerettelek, és soha nem jutottam el odáig, hogy úrrá lehetett volna rajtam az érzékiség. Még rólad is le akartam mondani, hogy elszokjak minden érzékiségtől. Ezt nem engedted. Megértesz te most engem? Érzed, hogy semmi rossz érzésem nincs irántad? Szeretném, hogy egészen tudd végre, ki voltam. Biztosan sokszor rossz volt neked, amit tettem, pedig érted volt minden. Hibáztam. Hibáztam végig! Ha nem hibáztam volna, ma már boldognak kellene lennem. Adtam, adtam magam, de nem volt sok hasznod belőlem. Szegénykém, ne akard, hogy az utadba álljak, s kénytelen légy meggyűlölni. Engedj, édesem, engedj el most, amikor boldogan tudok elmenni, mert hiszek abban, hogy használok neked. Ne akard, hogy most próbáljunk erőnkön fölül élni, s a keserűség nőjön lelkünkbe esetleg egymás iránt. Igyekszem józan lenni és mindent látni. Elolvastam egy csomó versed is, amit magamnál találtam, azokból is érzem, hogy ma még az a szerelmed erős, annak van joga az élethez. Te kaptál – mondtad – sok mindent attól a szerelemtől. Én csak akartam adni, de nem tudtam. Éld ki, kedvesem, és nyugodj meg. Róla nem mondok semmit, tudom, hogy van benned életösztön sok, és remélem, hogy tudni fogod majd később, mi jó neked. Ha én elmegyek, úgyis el kell múlni majd egy időnek, míg tényleg szabad lehetsz, azalatt pedig biztosan mindent tisztán fogsz látni. Ezeket volt a legnehezebb mondanom, mert nem magamra vonatkozik, de kellett ezt is.

Azt hiszem, mindent tudsz rólam. Most lettem fenntartás nélkül a tied. Milyen rémes is az, hogy van szerelem. Hányszor megtagadtam, mert nem akartam kínlódni miatta. Mennyit írtam, és még milyen sokat tudnék. Olyan jó, hogy neked mondhattam meg, hogy szeretlek. Vagyis én is szabad vagyok, én is szerethetlek nyíltan, nem akarom többé szégyellni magam. Nekem most már minden mindegy. Kedvesem! Egyetlenem, ugye, elmehetek, ugye, nem haragszol rám? A telefonnal megzavartál, pedig vártam. Milyen jó lett volna pedig boldognak lenni. Három napom volt. Ezt is köszönöm. Szeretném hinni, hogy szerettél legalább akkor, de ezt se bírom. Rémes, rémes minden. Az az egyetlen igaz megoldás, amit én akarok

Még azt kérem – nem lesz nehéz megtenned –, hogy kis Klárát nagyon szeresd. Úgyis szereted, tudom, de igyekezz törődni vele mindig és a bizalmát megnyerni. Szegényke nem is jön most hozzám, mert látja, hogy valami bajom van. Különben róla beszélünk még. Neki nem szabad majd megtudni, hogy én miért nem lehettem mellette. Ugye, megértettél, nem vetsz meg, és ugye, szeretsz is úgy, ahogy eddig?

Most már nem magának írok, egyedül magamnak. Nem engedte, hogy meghaljak. Olyan jó lett volna. Most már csak legyen erőm végigcsinálni mindent. Üres, fásult, zsibbadt vagyok egészen. Néha percekre elmúlik ez, akkor rettenetes élesen fáj minden. Lőrinc sokszor mondta ezekben a napokban, hogy kegyetlen, komisz vagyok. Neki idegen. Pedig emberi, igaz emberi tulajdonság volt, és ez is van bennem. Ha volna erőm csak komisznak vagy csak jónak lenni, mennyivel egyszerűbb lenne az életem. Sokszor, ha jó voltam, örömöm volt benne. Most fáj; olyan borzasztóan szenvedek. Egyik éjjel tudtam felszabadulni, tudtam fenntartás nélkül, szégyen és minden más gátlás nélkül szeretni Lőrincet, s ez nekem nagyon nagy boldogság volt. Még az is, hogy ő másra gondol akkor, mikor én vagyok mellette, olyan erős sajnálatot váltott ki belőlem iránta, hogy nem éreztem a magam fájdalmát. Ma ez nincs már meg. Úgy látszik, az a szerelem lehet Lőrinc mellett az egyetlenféle szerelem, amelyik boldogíthat és boldogulhat is. Soha, soha nem volna szabad kívánnom őt magamnak egészen, akkor lehetnék megelégedett. Micsoda rettenetes hatalom az, amelyik meg tudta velem tétetni mindig azt, ami neki jó. Sokszor lázadtam pedig, végül mégis győzött, s én mellé álltam. Annyi keserűség van bennem. A nappalok borzalmasabbak, mint az éjjelek. Nappal minden bántás, ami ért az életben, él, körülöttem kering. Minden elmúlt dolog mostanivá válik, frissé, fájóvá. Talán fájóbbá, mint volt akkor, mikor ért, mert akkor el bírtam nyomni magamba. Éltem csak egyik napról a másikra úgy, hogy egyszerűen nem gondolkoztam. Most pedig már muszáj gondolkozni. Olyan értetlenül nézem Lőrincet, akiben ma annyi jóság van, hogy bírt velem úgy élni egész idő alatt. Hogy bírt olyan rettentő sokszor megalázni idegenek, barátok, rokonok előtt, négyszemközt. Hogy bírt megütni, hogy bírt kínozni, hazudni, hazudni olyan borzalmas sokat, olyan rettentő kitartó erővel, állandóan. Istenem, istenem, miért érdemeltem én ilyen életet. Miért nem tudtam soha olyan szerelmet kapni senkitől, mint amilyet én adtam. Pedig nem voltam rossz ember. Rossznak, kegyetlennek kellett volna lennem. Ez vonz. Ez érdekesebb, tudom, sokkal mulatságosabb, változatosabb egy rossz asszony, mint az, aki szeret, s ezért fejet hajt, megbocsát, sőt még csak meg se bocsát, felment. Nehogy éreznie kelljen a másiknak, hogy tartozása van. Csak öreg volnék már. Egészen öreg, ne kínozna már semmilyen kívánság. Ne érezném, hogy az élet tud adni, de csak másnak. Hogy jó volna szerelmet adni és kapni. Mennyire kívánom én, hogy hihessek annak, akit szeretek. Az kell, hogy magam fölött érezzem emberileg, minden jó tulajdonsága erősebb legyen, mint az enyém, vagy gonoszsága legyen olyan teljes, hogy engem meggyőzzön. Lőrinc is erős, szegény, a gyengeségében. Nem bírt mellém állni teljes szívével, de arra volt ereje, hogy engem kényszerítsen az őáltala hitt igazság mellé. Elment a levél tőle is, tőlem is. Meg bírtam írni. Azt hiszem, végig is fogom tudni csinálni az egészet. Hinni a saját boldogságomban nem tudok. Nem voltam, nem vagyok és nem is lehetek boldog. Most pedig közel hittem magamhoz. Most se voltam elég erős. A szerelem, úgy látszik, mégse tudja az ember erejét emberfölötti erővé változtatni. Kínlódom tovább. Ha igaz lenne mindaz, amit Lőrinc a megoldástól vár, talán egyszer enyhülhetne a fájdalmam annyira, hogy legalább megelégedetté válhassak. Úgy szeretnék élni, olyan rémeseket szenvedtem már át, mióta élek, és soha, soha én nem voltam senkinek a legfontosabb. Nem kíméltek soha, mert Klári erős, ő kibírja, Klári jó, tőle nem kell félni. Szeretetből óvni, védeni engem! Az senki eszébe nem jutott volna. Buta voltam, mert azokat, akik engem szerettek nagyon, én kergettem el magamtól. Megérdemlek mindent. Istenem, istenem, vedd el már az eszemet, nem bírok tovább, úgy fáj a szívem, és olyan tehetetlen, gyenge, agyongyötört vagyok ma már, hogy nem bírok verekedni. Mindenki megcsalt mindig, akit szerettem. És én hittem abban olyan hosszú éveken keresztül, hogy a becsületes, kitartó szeretet tud győzni mindenen. […] Lőrinc hazugsággal, színházzal kezdte, és így csinálta mostanáig. Hogy tudott őrjöngeni értem a legelső napokban már. Milyen lángolásai voltak. Nem szerettem akkor még, azt se hittem eleinte, hogy ő szeret. […] Később már izgatott, jó volt. Reszkettem órákkal előbb, mikor vártam, az izgalomtól. Ő pedig szívében nyugodt, hideg volt. Neki csak szerető kellett, és ennek érdekében játszott. […] Később szeretett egy kicsit – én talán már nagyon –, látta, hogy jó vagyok hozzá, hogy nem akarom igába törni, hogy jó feleségnek való nő vagyok, elvett. De akkor is úgy győztem nála, hogy formálisan kidobtam egyszer, mikor már nagyon felgyűlt bennem igazságtalansága, szeretethiánya sértett. Másnap visszajött, könyörögve, kérve, hogy mégis menjek hozzá, mert már ő akarja. Akkor is azt mondta, hogy hiszi, nincs más nő, aki jobb lehetne az ő számára rajtam kívül. Gyenge voltam, mert szerettem, és mert hittem, hogy az én szerelmem mindenre képes lesz. Hittem azt is, hogy Lőrinc olyan kevéssé fog szeretni, és oly sokszor fog megcsalni, hogy szét fogunk válni. Ezt is vállaltam. Összeházasodtunk. Éltünk együtt soká, én kínlódva, ő is biztosan. Megcsalt az esküvőm napján, megcsalt előtte, megcsalt utána. Hazudott, folyton hazudott. Közben itt volt mellettem Emy. Kizsarolt, bántott, még ma is, ahol csak lehet, ezt teszi, elment. Neki is csak adtam, csak segítettem, óvtam. Jött Bözsi. Őt éppen hogy csak nem én szültem. Minden gondolatát tőlem kapta, minden jó érzése az enyém, minden szép utáni vágya az enyém. A szavaimat mondja, a cselekedeteimet másolja. Úgy tartottam vissza mindig a bűntől, ahogy anya nem teheti a gyerekével. Elfogadott mindent. Élni nem tud nélkülem, mert nincs talaj a lába alatt, ha én nem vagyok mellette.

Itt tudott élni mellettem két és fél éve már úgy, hogy megcsalt, elvette Lőrincet tőlem. El bírta viselni, hogy fájdalmaimat nézte, amit ő okozott. Hallgatta, hogy szenvedek. Elfogadta, hogy elmondtam sok kínlódásom, amit az ember – én különösen nem szoktam – nem mond el másnak. Én tudtam, hogy szeret, bíztam benne. Tudott így élni. Nem segített rajta az én erőm. Nem fogtam a kezét, nem szidtam, győzött benne a rossz. Most már olyan tökéletesen rossz nem tud lenni, hogy ne fájjon neki, de olyan jó se, hogy le bírja győzni magában. Lőrinc úgy érzi, hogy megtisztult most. Azt hiszi, lesz ereje a barátságra csak, és lesz ereje arra, hogy csak engem szeressen. Nem tudom. Azt szentül hiszem, hogy Bözsi nem szerelmes Lőrincbe. Sohase volt. Érzékei vannak csak. Lőrinc pedig, amit Bözsibe az érzékiségen felül szeret, az úgyis én vagyok. Ha mindent le lehetne kaparni róla, amit én ráraktam, akkor maradna egy kedves, üres játékszer Bözsi, aki igen alkalmas lehet a szerelmeskedésre, de másra semmire. Lőrincnek pedig ez kevés. Sőt biztos, hogy már rég semmi se lett volna, ha Bözsi Bözsi és nem Klári is, mert rég megcsalta volna. Ezt pedig a Lőrinc hiúsága el nem viseli. Tisztábban látom Bözsit, mint magamat. Lekaparni róla magamat már nem lehet. Lehámlana, legalábbis nagyon sok róla, ha elhagynám, de ma már kínlódna. Nem soká, ez is biztos, mert olyan könnyelmű tud lenni, hogy az páratlan. Nem fogom elhagyni. Milyen rettentő súlynak érzem magamon ezt a feladatot. Még egyszer megpróbálok hinni Lőrincnek. Most, amikor felszabadultnak érzi magát, talán könnyebb lesz neki jónak lenni. Hogy szeret engem nagyon, ezt ma már biztosan érzem, de amíg az én szenvedésem nem tudja meggyógyítani, addig boldogok ketten együtt nem lehetünk. Hogy fáj nekem az ő gyöngesége. Hogy tud még ma is – amikor pedig eldöntötte magában, hogy én vagyok számára a fontosabb – áldozni engem. Bözsit meg kell menteni, Bözsi kell, legalább barátnak. Én nézzem, én segítsem őt, én legyek angyal. Milyen szívesen lennék. A szerelmem akarja az ő nyugalmát, boldogságát, de ma már a magamét is akarom. Ember vagyok, ugyanúgy van húsom, vérem, mint neki. Rémesen fáj az a nagy gyengédség, amivel körülfogja Bözsit, s amit én soha nem kaptam. Engem nem kellett védeni. Klári jó, Klári erős, ő úgyis megmarad tisztán és neki. De Klári ember, és nem teljesen csak jó és erős. Ha Lőrinc ismerne, a jóságomra tudná, hogy akkor számíthatott volna a legtöbbet, s ezzel használt volna Bözsinek is a legjobban, ha teljes szakítást hoz létre. Akkor sokkal teljesebb szívvel tudtam volna felé fordulni és segíteni neki. Így is megteszem, mert megígértem, és mert sajnálom is szegény teremtést, de a mi ügyünknek – ami mégis a legfontosabb nekünk – árt ez a megoldás. De én nem kérek semmit. El fogom viselni, hogy fájjon, ha látom a gyöngédségeit másnak adni. Mindent el fogok viselni, mert hiszen én erős vagyok. Uramisten, meddig, meddig kell még kínlódnom. Milyen jó lett volna meghalni, de még ezt se tudtam megtenni, nehogy ártsak neki. Lőrinc erős mégiscsak. Erős az önzésében. Nem engedi, hogy a szeretet vagy szánalom úrrá legyen rajta. Lehet, hogy Bözsinél ez is másképp van, csak velem ilyen. Elment ma is, itt hagyott magamra, pedig tudja, hogy a nappal szörnyű, hogy én itthon borzasztóan érzem magam. Addig bírom viselni ezt a sorsot jobb szívvel, amíg mellettem van, beszél, de szeretettel beszél, nem gorombán, durván. De nincs arra ideje, hogy meggyógyítson, mert dolgoznia muszáj. Egyetlen, igaz szerelme Lőrincnek az írás, és mi, nők, én is, csak segítői kell hogy legyünk a munkában. Ezt akarja ő, s ha ezt kell keresztülvinnie, kegyetlen is tud lenni. Pedig most nagyon szeret engem. Meg tud-e tartani? Most már neki is védenie kell engem, vigyázni rám. Nem vagyok olyan erős, mint voltam. […]

Most olvastam a Kalibán kötetet. Le kell írnom egy szakaszt az egyikből:

Azért szeretem, mert fáj neki, hogy társtalanok az örömei, pedig, jaj, társtalan vagyok én is! Jó volna közös hit, szeretet, hiába, hiába: nem lehet. Maga nem hitte akkor, hogy lehet közös hit, szeretet, ma nem merem hinni én.

Wagnert játszottam. Eddig soha nem élveztem olyan tisztán, mint ma. Azért volt, mert ez a zene is elvette eddig tőlem Lőrincet. Mindig fájt, ha operából hazajövet láttam az őszinte élvezetet, örömöt rajta. Mindig irigykedtem a zenére, miért ő nyújt neki nagyobb örömöt, mint én. Most – lehet, hogy nem igaz – úgy hiszem, együtt fogjuk tudni élvezni a zenét is. Most át fogom tudni adni magam, ha zenét hallok, teljesen a hatásainak, mert nem fog kínozni az az érzés; jobban szereti a zenét is, mint engem. Most ez a zene megszabadított attól a csúnya érzéstől is, hogy rosszulesett Lőrinc elmenetele ma. Dolgoznia kell elsősorban, nekem pedig meg kell tudnom szereznem őt magamnak egészen. Igen, el kell tudnom viselni a múltat és ezt a borzasztó jelent is, ha nem bírom, semmit sem érek el, pedig én mindent akarok.

Levelek

121.

Kedvesem,

ne haragudjon rám semmiért, amit nem helyesen csináltam. Azért se haragudjon, hogy most mégis elmegyek. Kis Klárát, azt hiszem, leghelyesebb fekete Klárihoz adnia. Beszéljenek meg együtt mindent. Papát szeresse. Maradjon vele jóban, sőt legyen vele bizalmasabb viszonyban, mint eddig volt. Nagyon szomorú vagyok azért, hogy nem tudtam jobb ember lenni, erősebb, kötelességtudóbb. Aljasnak érzem magam kis Klára miatt. Nem érdemeltem meg a születését, ha most el tudom hagyni. Legyen neki anyja is, Lőrinc, amennyire már ez lehet. Lehetőleg kíméljék őt meg attól, hogy már most megértse, mi történt velem. Később, ha majd nagy lesz, mondja meg neki, hogy nagyon szerettem őt, és nagyon szégyelltem magam utolsó perceimben is, hogy nem tudok élve maradni érte és magáért. Nyugodjanak meg hamar mindnyájan, és bocsássák meg, hogy ilyen kevés erőm volt.

Isten vele, kedves Lőrinc

Klára

122.

Szeresse ezt a szegény kis gyereket nagyon. Legyen maga jobb, mint én, és erősebb nálam. Isten velük.

Klára

123.

A gyerek meg van hűlve. Szörnyű, hogy húz magához. Szegény kislányom, komisz anyád van, önző, gonosz.

*

Egyetlen szívem, nagyon szeretem magát ma is, ne haragudjon rám. Éppen azért a szerencsétlen kislányért. Legyen erős, okos, szeresse őt helyettem is.

124.

Kedves Lőrinc,

ha ezt a levelem fogja olvasni, akkor én már nem élek. Most már nem leszek szentimentális, nem megyek magához búcsúzni, nem csinálok magamnak egy utolsó szép órát. Annyi a régi énemből még mindig van bennem, hogy magyarázni szeretnék magának sok mindent. Biztosan nem fog sikerülni ez sem, mint ahogy nem sikerült nekem magánál semmi. Nem baj. Lőrinc, semmi, semmi baj nincs felém. Hibás vagyok, hibámon kívül. Maga csak azt a „földöntúli jóságot” tudta volna nagyon szeretni, aki mindent boldogan enged, akinek hitt engem egy éjjel. Csalódott bennem – szegény Lőrinc –, erről én nem tehetek. Egyszer, majd talán sok év múlva, mikor már meggyógyult, mikor nem fog többé ellenségének látni azért, mert szerettem, nem fog gonosznak látni, mert meghalok, akkor talán meg is fog érteni. Talán egyszer még a életben meg fogja látni, hogy mindig jót akartam magának. Igenis, Lőrinc, emberfeletti erővel győztem le a megalázottságom, és mentem újra és újra maga felé, azért, egyedül azért, mert hittem, hogy a maga számára az egyetlen lehetséges valaki én vagyok. Ne mondja erre, hogy önzésből tettem. Tagadom! Tudom, hogy ha az lett volna a hitem, hogy maga mellé inkább való Bözsi vagy akárki más helyettem, félreálltam volna. Azt az egyet azóta, hogy magam előtt teljesen világos lett, mennyire szeretem magát, azt, hogy bele tudjak nyugodni abba, hogy maga másokkal is él, de nemcsak ebbe, hanem abba, hogy hazudik nekem – képtelen vagyok. Rettenetes dolgokat viseltem el, Lőrinc, maga mellett. Nem azért mondom most, hogy ez magának lelkiismeret-furdalást okozzon. Magamat szeretném csak egy kicsit magyarázni. Hiába, rosszul esik, hogy az egész maga mellett eltöltött időm annyit ért csak, hogy maga önzésnek bélyegzi minden mozdulatom, hogy lehetett ezt úgy látnia, mint amire „akármilyen vacak nő” is képes lett volna. Zsarolni sem akartam soha semmit. Az, hogy megmondtam dolgokat, amikre maga mondhatta a zsaroló szót, csak azért volt, mert figyelmeztetni akartam, hogy elkerülhető legyen ez meg az. Nem vagyok az az ember, akinek bármi kellene úgy, hogy azt kizsarolja a másikból. Azért nem kell, kedves Lőrinc, a lemondása se. Ha tőlem függne, visszacsinálnék mindent aug. 1. előttre, hogy ne érezze maga azt, hogy maga rontott el mindent. Sokszor mondtam, hogy úgyis végére jártam volna én mindennek, mert éppen eleget láttam meg. Nekem is kényelmesebb lett volna talán úgy, mert akkor nem tartoztam volna tekintettel lenni senkire. Így kaptam magától egyszer őszinteséget, ez nagyon jó volt – hálás vagyok érte –, de olyan árat kellett fizetnem, ami talán mégis több, mint amennyit ez jelenthetett. Ezt csak ma mondom így, mert nagyon kegyetlenül, ridegen bánik velem mostanában. Ez a rettenetes szeretetlenség, ami árad magából felém, s amit bírtam hét évig, de nem bírok ma, ez érthetetlen nekem, és elviselhetetlen. Érthetetlen, hogy miért ragaszkodott hozzám, miért nem tudott ellökni magától egészen, mikor minden cselekedete felém olyan volt, amilyennel csak afelé lehetünk, akit nem szeretünk, sőt még csak nem is becsülünk. Soha nem éreztem az aggodalmát, a féltését, soha nem éreztem a becézését, soha nem hallottam, hogy örül annak, hogy maga tarthat el, sok, sok sohát tudnék még mondani, de nem bántani akarom, csak magamat magyarázni. Én is nő voltam, csak nő, bizony én is vágytam a csókra – nem a félrefordított fej volt, ami örömöt adott –, én is szerettem volna, ha figyelmes hozzám, ha aggódik, ha, ha stb. Nagyon megérthetné, hogy ha semmi, de semmi vágyam nem teljesült, sehol nem láttam kielégülésre módot, én se tudhattam egészen természetes lenni magához. Ez a gát is sokat rontott köztünk. Augusztusban azt hittem, most legalább szabadság lesz egymás felé. Ezt se lehetett elérni. Sőt! Maga most jobban bezárkózott előttem, mint a hét év alatt tette. Most már biztos, hogy hiába minden cselekedetem, minden mozdulatom. Agyon vagyok törve. A teljes gyűlöletét nem fogom megvárni, Lőrinc. Istenem, mennyi mondanivalóm volt – legalább így éreztem –, s most semmi se jut az eszembe. Jó volna, ha meg tudnám értetni magával, hogy milyen szomorú dolog az én számomra az a tény, hogy teljesen más vagyok, mint a többi ember. Félre ne értsen, nem hiszem, hogy különb vagyok náluk. Ha jobban tudtunk volna beszélgetni egymással mostanában, sok mindent beszéltem volna ezekről is. Életképtelen vagyok. Harcra nem születtem. Egy gyerek becsaphat, ha akar, mert mindig a jót akartam látni csak mindenkiben. Magában is. A rosszat mindig megmagyaráztam, illetve kimagyaráztam magamból. Most, mikor körülöttem látom, hogy mi van, micsoda förtelem van mindenfelé – nem gondolok most csak a maga dolgaira –, látom, hogy én ezt nem tudnám soha csinálni, nem tudnám megvédeni magam attól, hogy látnom kelljen, mert mindenhol ez van; nem tudok hazudni, szörnyű átok ez rajtam. Képtelen vagyok az életre, ez teljesen világossá lett előttem. Szegény kisgyereket se tudnám helyesen védeni, mert nem látnám meg valószínűleg a veszélyt. Maga ezt jobban fogja tudni csinálni, mert sok mindenről tudja, hogy van, amit én mindenek dacára még mindig kétségbe vonok, magyarázok, védek, szépítek. Magának sincs jobb védője nálam, Lőrinc. Hiába hitte mindig azt, hogy én nem értem magát, biztosan szebbnek, jobbnak láttam és látom ma is, mint maga saját magát. Még ma is azt érzem, hogy kár értünk, s hogy jobb lett volna, ha tudja a szeretetét felém fordítani, összekapaszkodni, és menni előre, dolgozni hármunkért. Nem lehetett. Gyöngék voltunk. Maga is, én is. Szegény kislányom, egyetlen vétkem, neki kell megszenvednie mindent. Nem tudok érte se élni, ma már a maga életéért se. Nem vagyok elkeseredve se maga ellen, se az élet ellen, tudom, hogy mindent megérdemeltem, ami az életben történt velem – nemcsak, ami maga mellett történt. Gyámoltalan, hülye vagyok. És gyenge ma már, nagyon gyenge. Az erős, a fegyelmezett Klári rég meghalt. Én már csak árnyék vagyok, kísértet a múltból a magam számára. Mindennek vége, nem tudom azt mondani, hogy nem sajnálom. Jó lett volna élni, ha nem is teljesen boldogan, de legalább ezt megközelíteni. Jönnek, nem írhatok tovább.

Most már nem mondok semmit. Gyűlöl engem, én most is szeretem magát. A gyerekre vigyázzon, Lőrinc. Az isten áldja meg, és adjon erőt mindenhez.

Klára

125.

Kedves jó Lőrinc,

nem sírok már. Bevettem két luminált, nemsokára nagy butaságban fogok aludni. Most csak azért írok, mert nagyon is tele vagyok még magával. Holnap fogom folytatni ezt a levelet, akkor nyugodtabb leszek. Nagyon szeretem magát, változatlanul, de nem fogok az útjába állni. Hét évig fojtottam vissza magamba mindent, azért, mert azt hittem: felszabadulhatok egyszer én is. Sejtelme sincs arról, Lőrinc, magának, ami velem történt. Most már? Úgy látszik, késő van mindenhez. El akar válni tőlem; legyen. Nem fogok magába csimpaszkodni. Szeretnék pedig, bevallom, mert ma is az a hitem, így félőrülten is, hogy összetartozunk, hogy a gyereknek kettőnk mellett kellett volna felnőnie. Szegény, jó kisgyerek! Igyekszem majd – nem is tudom, mire, nála –, hogy megvédjem, maga helyett is. Talán lesz erőm élni. Akarok! Majd holnap a szörnyű dolgokról, ma meg akarom mondani, most már nem szégyellek semmit, hogy talán soha ilyen jó nem volt magával lennem. Igaz, hogy búcsúztam, ez tudott szabaddá tenni. Lőrinc, soha többé! Nem fogom megcsókolni, nem fog megcsókolni. Nem fogom simogatni, maga se. Rettenetes, elgondolni se tudtam volna azelőtt, hogy én egyszer búcsúzni fogok magától. És így; maga dob ki engem. Különben ez nem fontos. Ezt a napot fogom őrizgetni magamban sokáig, mert hiába beszélt nekem, ma mégis szeretett. Éreztem az ölelésén, a simogatásán, a csókján. Nagyon ritkán kaptam csak hasonlót is hét év alatt. Nem szemrehányás ez, kedves Lőrinc. Engem először dob ki férfi, maga már sok nőt lerakott életében, míg idáig jutott. Talán ez is megkönnyíti magának. Én talán szentimentálisabb is vagyok, mint maga, talán – biztosan – ragaszkodóbb is. Ma még nagyon fáj! Nem panaszkodom. Az az érzés, hogy én szeretem magát, hihetetlenné teszi azt, hogy lehet, hogy nem maga az egyetlen, akihez tartozom, akinek panaszkodnom lehetne stb. stb. Szegény kis Klára, folyton ő tolakszik az agyamba. Alszik már, Irmától kilenckor képeskönyvet kért az ágyba, hogy anyuci megengedte, hogy ő olvasson. Irma nagyon okosan azt felelte, hogy ha hétkor lefekszel, olvashatsz, de kilenckor már nem. Nagyon nehezen tudok írni, ne haragudjon, hogy ilyen különleges csúnyán írok, most már abbahagyom, holnap folytatom, nagyon, rettenetesen szeretem magát, most is, csak aludni kellene mindig. Nemsokára fogok. Borzasztó dolgot álmodtam ma magáról. Irtózatos éjjeleim vannak. Ne vegye panasznak, ez is csak tény. Kedves és jó volt, mikor visszajött ma este. Még egyszer megcsókolhattam. Milyen keveset csókoltam én magát. Ez mind, és még sok minden, visszahozhatatlan. Maga azt se tudja, talán én is csak sejtem, hogy ki vagyok, és ki lehettem volna. Erről már nem akarok beszélni se, írni még kevésbé, abba kell hagyjam az írást, mert hat már a luminál. Isten vele, kedvesem, mindenem maga volt ebben az életben már, ma vissza kellett adnom. Mit tudja maga! Lőrinc, most érezni akarom magát, úgy fogok elaludni. Behunyom a szemem, ide képzelem magam mellé, ruha nélkül, azt hazudom magamnak, hogy most szeret engem, s akkor, addig, míg egészen el nem butultam, talán jó lesz nekem –

Reggel ½ 7. Nem aludtam semmit. Gondolkozni se tudtam rendesen, annyira hatott a luminál. Maga talán alszik. Egyedül! Én soha többé nem megyek magához reggel ébreszteni, soha, soha, mindig a soha következik most már az én számomra. Egészen hihetetlen ma is, pedig milyen világosan mondott meg mindent. Hihetetlen, hogy ha hét évem azért élem, hogy elérjek egy szerelmet, akkor az ellenkezőjét kapom végül. Értelmetlenség, hogy beszélek magához, de én szeretem, ha maga nem is. Nem kell felelnie, úgyse szoktatott ehhez. Kérem azonban, hogy tegye vagy dobja el a levelem, és ne mutassa, ne mondja senkinek. Lehet, hogy még egyszer-kétszer beszélek magához. Semmi célja nem lesz, csak senkim nincs. Itt még kevesebbet fogok beszélni. Milyen rettenetesen szenvedek, magának fogalma se lehet róla. Nemcsak magam miatt, hanem hármunk miatt. Még azt a kapcsot is széttépte, ami nem tisztán szerelmi volt, még a versét se mutatta meg. Hogy hová jutottam, az szörnyű! Csak magának legalább így jó lenne, csak rá ne jöjjön egyszer arra, hogy jobb lett volna minden úgy, ahogy én akartam. Dolgozzon most már, legyen erős, velem ne törődjön. Be se kell jönnie. Nem letiltom, örülök, ha látom, de kérem, hogy akkor jöjjön csak, ha érdeklem annyira magát. Az isten áldja meg, és adjon erőt ahhoz, hogy egész ember tudjon lenni. Én most is, ma is nagyon szeretem magát, de nem fogok erőszakoskodni magával. Isten vele, Lőrinc

Klára

126.

127.

Kedves Klára,

nem tudom, mit szólna ahhoz a verandaszerű csupa ablak faházhoz, vagyis a faház egyik étterméhez, ahol most írok, s ahol kék-sárga terítős asztaloknál jó vastag füstben mindenféle német turistanépség ül, eszik, iszik, cigarettázik, írja a képeslapokat, és nézi a kilátást ezen a szörnyeteg hegyen és fennsíkon. A Rax névre hallgat a hegy, a menedékház neve: Otto-haus. Magasság: 1715.

Ma du. 4-kor (szombat) érkeztünk ide a Semmeringből autón.

De előbb elmondom, hogy jutottunk Semmeringre.

Azután, hogy a Keletiből még telefonáltam magának, és bedobtam a levelet, volt három pillanatunk. Az első alatt kirohantunk, a másodikban beugrottunk a kocsinkba, a harmadik pillanatban már ismerősre találtunk. Nadányi Zoltán, a költő, utazott a feleségével Bécsbe Berettyóújfaluból – kedves emberek. Az utat átugrom. Bécsben a Messe miatt veszedelmesnek látszott a lakáskérdés, de egy csavargó-csicseróne elkalauzolt egy többedrangú olcsó szállodába a Südbahn közelében, amelyet éppen hogy ki lehetett bírni. A vonat késett, sokáig elbabráltunk a holminkkal, ¾ 8 volt, mire bementünk a belvárosba. Most következik egy hosszú-hosszú csavargás, amelyről nem szólok külön. Különben is ismeri ezt a vidéket (Kärtner-strasse, Graben stb.) és az ilyen mászkálást, kirakatnézegetést, némely elcsodálkozásokat. Mozit nem találtunk kedvünkre valót, orosz filmet sehol sem adtak, a beszélőfilm-premiert pedig, amelynek reklámjait láttuk, éppen elhalasztották. A Grabenkaféban vacsoráztunk, aztán megint mászkáltunk, Zoltán végigmustrált a Kärtner Ringen minden autósboltot, bementünk szétnézni egy-két helyiségbe, a Pantherbräunál söröztünk, és éjfél után értünk haza. Én rosszul aludtam.

Ébredés ½ 9-kor, ¾ 10-re az Operánál beszálltunk egy Rundfahrtkocsiba, s azzal végre bejártam egyszer már én is Bécset. Részleteiben mindent ismertem, mint kiderült. 10 schilling volt a jegy, megérte. A fényképet hazaküldtem, azt 1-ért adták. Schönbrunnban külön 1 schilling a belépti díj. Mindez eltartott 1 óráig, megint rohantunk, időnk újból semmi, a pályaudvaron nem kapunk bélyeget, szaladgálás, végre pár sorral mégis bedobhattam azt a kártyát, amit még előző este vettem a Schwartzenbergplatznál, ahol egy óriási kivilágított szökőkút dolgozott igen szépen, sokféle színben és sokféle alakúan.

A gyorsról Badenben leszálltunk, volt 1 ¼ óránk, autóbusszal bementünk a Kurparkba, ott kicsit szétnéztünk, minden igen szép, tiszta, pompázatos – ittam egy pohár tejet, aztán indultunk a körautóbusszal tovább a vasúthoz.

A további gyorsvonati út olyan volt, mint vártam, sőt szebb. Egyszer hajnalban, álmos fővel, egész éjszakai törődés után láttam ezt a vidéket, nem csoda, hogy kevéssé emlékeztem rá. Mennyi szép kis és nagy hely! Igazán sajnáltam, hogy nincs itt maga és a kicsi. Az erdő szép volt, nagyon is szép és forró.

Semmeringen a Stefanie-ben szálltunk meg, ahol Barcza járt a minap. Polgári hely, jól éreztük magunkat, rögtön visszagyalogoltunk egy állomásnyit a Kurhaushoz, egy nagy szanatóriumhoz, Sebestyén direktorhoz, akit előzőleg telefonon felhívtam a szállodából, hogy ráér-e. Ráért, hogyne, sőt – minthogy épp rövid sétáját tette – lent megvárt, és úgy mentünk fel hozzá ½ 7-kor. Egy órát beszélgettünk hárman, a legtöbbet ő, hiszen innen Ausztriából is több érdekeset tud Pestről, mint én. Igen kedves volt. Aztán óriási körutat tettünk a hegyek közt, összekapcsolva a nagy Südbahn- és Panhans-hoteleket s isten tudja még mit a sétánk folyamán, melyet sötétben tettünk meg. Talán eltévedtünk, ma sem tudom, de másfél óra múlva értünk csak vissza a tanyánkra, borzasztó fáradtan. Jól megvacsoráztunk, még boroztunk is, és kitűnően aludtunk. Éjszaka beborult, esett.

A rossz idő másnap, vagyis ma, tovább tartott, 9 Celsius-fokkal indult a reggel. De mi rendületlenül mászkáltunk, nézelődtünk jobbra és balra, ettünk itt-ott, s csináltuk, ami ilyenkor az utazó feladata. Két órakor előállt saját külön autóbuszunk – csak mi ketten voltunk az utasai –, és örvendezve, hogy közben kisütött a nap, kinyargaltunk Semmeringből. 23 kilométert tettünk meg 40 perc alatt. Nem nagy út, de szép, és alkalmas arra, hogy felfrissítse az olaszországi autós emlékeket. Sok hegy-völgy-kanyar után a Rax-kötélvasút völgyi állomásánál tett le a sofőr, negyedórai hegyiturista-hangulatú ácsorgás után 10 perc alatt felhoztuk a Rax-plató szélére. Telefonon szobát rendeltünk, volt – erre nekivágtunk az útnak. Ez a félóra az istentelen karsztféle hegyen, ahol jéghidegen dögönyöz a szél, s már fenyő sincs rendes, csak térdig érő törpefenyő, kétségbeesve és az egész vállalkozást elátkozva – rettenetes volt mindkettőnknek. Zoli még jobban bírta ezt a bukdácsolást. Mennyei boldogság volt a fűtött, nagy menedékházba érkezni. Már ettünk, megmelegedtünk, s alighanem kimegyünk még a közelbe, bár nagy a hideg, s úgy futnak rajtunk a felhők, mint a Walkür 2–3. felvonásában a színpadon.

*

Szombat, este 6. Az imént kimentünk 100 lépésnyire egy kilátóhoz. Csak egy percre, mert a szél és a 6 fokos idő visszavert. Fű, cserjék, gyalogfenyő, kövek, vad és nagyszerű, de nem lehet kibírni. Azt mondják, itt folyton így zúg a szél. Itt az ivóban nem éreztük, de az emeletek már reszketnek. Még jó, hogy tiszta az idő, és lehet látni alattunk rettentő mélyen Payerbach-Reichenau vasútállomást s vagy harminc távoli hegyet és völgyet teljes alpesi felszerelésükkel. – Egy magyar úr csatlakozott hozzánk.

este ¼ 8. Most vacsoráztunk. Zoltán habozik, hogy kaliforniaibarack-kompótot egyék-e még, vagy ananászt. Én ribizlibort iszom. Szörnyű rablás folyik itt az árakban. Egy pohár savanyúvízért 20 groschent kértek délután, és másféle víz nincs. Magyar útitársunk csodákat regél egyheti csavargásáról és az olcsóságról. Minél távolabb van az ember Bécstől, annál jobban esnek az árak szállodában és kosztban. Itt fent 1700-as vidéken van minden, ami csak kell, 25 %-kal drágább az élet, mint lent, de sok a zuschlag, és a legmellékesebb dolgokért is fizetni kell. Pezsgő is van. A szelet csöppet sem érezzük, nem is halljuk, pedig rettentően dühöng. A nagy völgy egészen megtelt köddel alattunk. Most már sötétséggel is. Még egy csapat magyar telepedett meg a szomszéd asztalnál. Várjuk, hogy megszólaljon a rádió – ez lesz az egyetlen esti szórakozás. Le lehetne feküdni a tyúkokkal, ha volnának itt tyúkok. De nincs semmiféle állat. Látom kiírva, hogy hátasló bérelhető. – Milyen lehet itt a táj télen? Hátborzongató képek lógnak a falon, az igazi turisták gyönyöre ez a vidék. Rendes gyalogút sincs. Szörnyű nagy, magas, kopár fennsík, mi a legszélén. Majd képről jobban meglátja. Igen jó a koszt, Zoli dőzsöl, pirított borjúmájat eszik, és most két darab „Raxcremetorte” felé kacsingat. Az ebédlő és a másik két terem egész megtelt. Itt fűtenek. Egy db barack, pirinyó – 80 groschen, egy kis fürt szőlő 80 groschen. A szomszéd asztal magyarjai tarisznyából esznek. Szombat esti a forgalom, már minden megtelt. Jó volna kimozdulni, de nem merünk. Rabságba kerültünk, de jó a hangulat, amíg ki nem néz az ember az ablakon. Irtózatos ez a táj, ez a fennsík, ahol a nagy magasság hidege akadály nélkül fúj. Megélveztük, de megszenvedtük a Raxot. A kötélpálya felső állomásától délután míg ideértem, azt hittem, meghalok ott az úttalan úton, vagy tüdőgyulladást kapok. Olyan nagy szél fúj örökké, hogy a madár (ha akad egy-kettő) nem repül magasan, csak arasznyira a föld fölött, különben elkapná a szélvész; s ott fészkel a törpefenyő bokorszerű tövében. Olyan szomorú látvány az ilyen madár, hogy először azt hittem, sebesült vagy gyönge fióka, amelynek még nincs ereje. – Nagyon érdekes, de rettenetes itt minden. A legközelebbi menedékház további 2 ½ órára volna, még magasabban. Zoli e pillanatban megrendelte a kaliforniai barackot: azt mondja, holnap már otthon van, pazarolhat. Még mindig nem szólnak a megafonok, de mindenki csörömpöl, nevet, beszél, füstöl, eszik, van itt vagy 60-70 ember ebben az üvegfalas szobában. Kint teljes éjszaka.

8 óra 10. Zoli megette a barackot, nagyon jónak találta, én nem. Az imént, két kabátot véve magamra, kimentem, de 10 lépés után visszajöttem, azt hittem, menten leröpít ezer-néhány méterrel lejjebb a szél. A köd elment. Alattunk nagyszerűen ragyog a roppant feketeségben Payerbach, Hirschwang. Úgy, ahogy a Tátráról látható Poprád. Csak nagyobb és veszedelmesebb minden. Kint most +4 fok van. E percben megszólalt a rádió, bécsi valcerrel. Már el is akadt, néha bőg, sokat csikorog, most beszélő emberek zűrzavara szól belőle. Jó volna bizalmas társaság, több ember együtt, akkor jó volna a hangulat. Vicc: „Rax vobiscum!” A bécsi meteorológus most bemondta, hogy ott a temperatúra 18 fok volt, s hogy a hőség gyorsan csappan. Nekünk mondja!? A mi zord klímánk telet jelent. Most 3 felvonásos operett következik.

8.30. Az operett, az egész rádió elmaradt. +3 °C. Álmosak, fáradtak vagyunk, de félünk a korai éjszakától. Felmegyünk aludni, rögtön vissza. Hihetetlen idegesség fog el, félek. ¾ 10-kor mindenkit kikergetnek az ivóból. Hideg a szoba, 3-3 takaró. Az ágyban már jó.

¾ 6. Egy német – öreg úr, szobatársunk – korán kelt, én vele, hogy megnézzem a napfelkeltét. Kitűnően aludtam, kibékültem Rax-szal, főleg mert a szél csendesedett, s kimehettem a kilátóig. Félfelhős az ég, rajtam dupla ing. Így már jobb a világ. +3 ½ °C. Reggelizek.

½ 9-kor. Megindultunk a Bergstation felé, gyönge szélben, nagy napban. Közben 14-ig emelkedett a meleg. Gyönyörű út volt, én kitértem a Höllental felé, és szedtem alpesi virágokat. Lepréselve talán megmarad egy-kettő. Zoli előrement az állomáshoz, ott találkoztunk, nézelődtünk, képeket vettünk és 10.25-kor leereszkedtünk. Payerbachba villamoson megyünk be. (Zoli rengeteget eszik, és mindig éhes.) Itt 16 fok a meleg most.

*

Sokszor csókolom magát és a gyereket. Pár napig összevissza próbálok még itt éldegélni valahol.

Lőrinc

Most már nagyon sajnálom, hogy lejöttem a hegyről.

*

Zoltán pótjelentése a Rax-expedícióról:

Kedves Klárika, tegnap este írtam magának egy szalvétára a következőket, és most átteszem rendes írásra:

…A hegyek szellemei okakünn a sötétben fenyegetnek. Kietlen, kopár vidék. Szegény Lőrinc kétségbe van esve, és szidja azt a prospektust, amely idehozta. Én nem szidom őt (engem ő hozott ide), jól érzem magam. Kitűnően vacsoráztam. Ez a levegő nagyon jótékony, megenné az ember a fél világot. Pezsgőt nem ittunk, csak a történelmi hűség kedvéért említette meg Lőrinc, ellenben a kaliforniai barack jó volt, egy éve szerettem volna már megkóstolni, de eddig nem vitt rá a lélek. Csak itt a Raxon, a 120 ágyas, de elég sivár menedékházban fanyalodtam rá az ellentét kedvéért. Jó volt, és százszor szebb, mint amilyen jó.

Ide Semmeringről jöttünk. Bizony az is gyönyörű hely, azok a szép autóutak!

Minduntalan emlegetjük magukat, hogy milyen hangulatban vannak. Hálásan köszönjük a szalámit és sajtot. (Az étlapon: 1 portion ung. Salami 2,20 S.) Nagy hasznát vettük a kabátoknak, kár, hogy városi bundáink a szűcsnél vannak, és hogy nem meleg sportruhában jöttünk. Igaz, hogy ez csak mára vonatkozik. Kint hideg, bent büdös. A kis Klárit majd egyszer el fogjuk ide hozni, de hangsúlyozom, hogy csak egyszer (a Raxra) és télikabátban.

Holnap este érkezem Pestre, utolsó látogatásom a most lent villogó Payerbachnak fog szólni, amelynek környékén marad Lőrinc. Már hétfőn felkeresem. Szóban talán még ennyit sem. Kezét csókolja:

Zoli

128.

Kedves Klára, kis Klára és Pöntyi!

Egyszer majd mindnyájan eljövünk ebbe a gyönyörű városba. Jó lesz? Mindenkit csókol

Apu

129.

Kedves Klára,

szombaton du. fél négykor próbálok üzenni valamit, hogy Velencében, ahová nemsokára beérünk, még feladhassam a levelet. De nemigen lehet, olyan sok a szép, jó, új. Délelőtt már Triesztben kifáradtam (megvettem persze a fehér vászonhuzatos parafa sisakot) – aztán beszállás után rengeteget futkostunk, ácsorogtunk, nézegettünk, s végül oly rettentő sokat ettünk, hogy most mozogni sem bírok.

Valamit mégis, máris:

Hát a trieszti kikötőben sírva fakadtam, mikor ez a nagy fehér hajó kihátrált a móló mellől, megfordult és elindult, mert ebben a pillanatban az összes hajók és harangok megszólaltak, zúgtak, üvöltöttek, vastagon, élesen, százfelől, és a nagy hegyektől körülvett öbölben mint valami rettenetes orgonaszó (vagy mint A Rajna kincse előjátékának kezdete, csak barbárabban) zengett egy különös, bőgésekből álló hangverseny. Nem szép volt, valami más; de a mellem elszorult tőle, a vér az arcomba tódult, és könnyes lett a szemem, pusztán (?) a dolog nagysága miatt.

Rengeteg ember állt a partokon, mindenkinek ünnepe volt ez a nap. És minden hajó, kicsi, vacak, fekete teherhajó is, amely mellett elmentünk, az egész úton folyton szirénabúgással üdvözölte ezt az új hajót.

Nagyon gyorsan megyünk. Már régóta sehol se látni partot. A tenger feketekék volt, most olyan világos, mint ez a papír.

Meg se próbálom leírni a berendezést. Hallatlan kényelem és gazdagság. Magyarázzák mindenfelé, hogy milyen technikai újítások vannak itt, de ehhez nem értek, s talán éppen mert nem láttam még más effajta gőzöst, természetesnek találok sok olyat, amin a többiek álmélkodnak.

Az étterem egészen csodálatos. Az étlapot mellékelem. Választani lehetett volna vagy 50 fogás közül, de mi megmaradtunk a menünél.

Közben repülőgépek jönnek utánunk Triesztből és elénk Velencéből, és körülkeringenek (háromszor), és mi mély, vastag dörgéssel visszabúgunk nekik.

A hajónak semmi ingása nincs, csak épp a halkan duruzsoló motorok rezgetik a padlót, asztalt. Furcsa, hogy az emberek (a gazdagok) mennyire nem tudják, hogy milyen jó tengeren utazni. A nagy hőség itt nem érezhető, a 45-50 km-es gyorsaság különben is állandó erős szelet ver.

Van itt egy „géptornaterem”. Lehet helyben biciklizni, evezni, lovagolni és néhány olyan dolgot művelni, amit nem is sejtek, hogy mi lehet. Egy fantasztikusan forgó és billegő valamire azt mondták, hogy tevenyereg. Felültem rá előtanulmányképpen; nem mondhatnám, hogy kellemes, de kibírtam, most már mehetek az igazi tevére is. Tele gyomorral ültem meg a géptevét, s még ettől sem kaptam hányingert. A Nautisan tehát megmarad, még ha vihart kapunk is később.

A feketét a fedélzeten ittuk meg, aztán az ismerősök (összesen öt magyar, de nem mind pesti) elvonultak, és én elkezdtem ezt az írást.

Attól tartok, hogy itt nem lehet gondolkozni, még olvasni sem, csak renyhén nézelődni, hűsölni, enni és aludni. Egyelőre semmi sem unalmas.

Az imént kinéztem, a láthatáron vonalak tűnnek elő, biztosan Velence környéke.

Mintha egy szanatórium teraszán ülnék, olyan az egész.

Ebédre nem kellett szmoking. Sok utas csak Velencéig jön velünk, kevesebben Brindisiig. Egyiptomba, úgy látszik, csak néhányan megyünk, újságírók és hivatalos emberek. Fizető utas nincs.

Velencében Nagy dr.-ral kiszállunk 3 órára.

Mondjam, hogy sajnálom, hogy nincs itt? Igazán sajnálom, gondolhatja. Még a kis Pöntyinek is szeretném megadni ezt az örömöt. De jövőre majd elmegyünk Nápolyba, ismételten megígérték a jegyet.

…Képtelenség bármit is rögtönözni abból, hogy milyen jó itt lenni. Csak erőszakoltam mindezt, hogy mégis tudjanak rólam valamit.

Útitársaimnál van fényképezőgép, viszek haza felvételeket.

(Rossz ez a toll!)

Visszafelé kiszállhatnánk Brindisiben, mert olyan I. oszt. jegyem van, hogy vasúton onnan, Velencéből vagy Triesztből akármelyik határállomásra érvényes. Tehát láthatnám Nápolyt, Rómát, Firenzét, Bolognát – egy füst alatt.

De aligha lesz pénz már erre.

Most megint itt berreg egy velencei hidroplán köröttünk – észre se vettem: a hátam mögött itt van Velence!

Kezét csókolom, mindenkit csókolok, szaladok a kabinba.

Lőrinc

Úgy látszik azonban, még nem megyünk be. Állunk a tengeren, a világítótoronynál. Kis hajók és vitorlások mindenfelé, irtózatos erővel süt a nap, át kell öltöznöm fehérbe. Sokszor csókolom mindnyájukat.

L.

130.

Kedves Klára, kis Klára és Pöntyi!

Nemsokára el kell búcsúznunk; még levelet sem írhatok majd, mert negyed kettőkor Brindisibe érkezünk. Már ez is „hosszú megálló” volt, ez a Velence–Brindisi-szakasz; most jön aztán az igazi nagy tenger és a nagy út.

Sok manőverezés után, mindenféle ünnepélyes tenni-, látni- és hallgatnivalók lezajlása után tegnap délután kikötöttünk Velencében, és fél nyolcig a városban járkáltunk. Nagy Vilmos csinált néhány felvételt, majd kapunk tőle képeket. Kissé bizonytalanul éreztem magamat, nagyon fáradt is voltam, így hát természetesen a hőmérő volt az első, amit a hajóra visszatérve előszedtem. 37,2 volt szájban a hőmérsékletem, szóval semmi baj, csak épp a lassú, de állandóan erősebb nap bizsergette meg a bőrömet. A szám folyton ég a széltől.

A 37,2 erőt adott a szmokinghoz. Átöltöztünk, ettünk egy remek vacsorát, beszélgettünk, megismerkedtünk olasz és bécsi kollégákkal, járkáltunk a fedélzeteken, feketéztünk a kék kávéházban, lustálkodtunk a piros szalonban, elölről kezdtünk és hátulról visszafelé és összevissza folytattunk mindent, aztán felfedeztük, hogy süt a hold, ekkor azt néztük – fél tizenkettőkor kezdődött a tánc, de ez elől megléptem, és lefeküdtem.

Igen jól aludtam. Meleg nem volt, hiszen folyton fúj a szél, és mindenütt komprimált levegőt szivattyúznak szakadatlanul a helyiségekbe. Én és Káldor György a 29–30-as számú kétszemélyes kabinban lakunk, négy szellőztetőkészülékünk van, amelyek belövik a friss levegőt, és az áramlás irányát tetszés szerint szabályozhatjuk. Szóval enyhébb hőmérséklet van, mint otthon, jól lefüggönyözött szobában, délután.

Velencében elmaradt a vendégek 80 százaléka. Vacsoránál nagyon lehetett látni a csökkenést. (Utána mozi és zene is volt, s az egyik Cosulich testvér tósztot mondott az újszülött hajóra.)

Most már elég jól el tudok igazodni a hajón, legalább az I. osztályon. Többnyire eljutok oda, ahová készülök, legfeljebb teszek néhány felesleges kitérőt. Ma, vasárnap, fehér ruhába öltöztem, de itt a hajón erre nincs is szükség – már ti. a hőség miatt nincs. Egy csöppet sem izzad az ember. A trópusi sisak pedig direkt szükségtelen. Triesztben minden rendőr ilyet visel, de a hajón csak néhány embernél láttam. A gazdáik biztosan lejönnek Alexandriáig, – nem sokan lesznek, még bécsi újságírók is csak Brindisiig utaznak.

Nagyon érdekes látvány a tenger. Nem unalmas. Örök zúgás, örök mozgás. Az imént egy órán át jobb felé látszott az olasz partnak valamilyen kiugrása, de már elmaradt, és szeles, de nyugodt, sötétkék körben úszunk. A hajó ing, 3-4 másodpercenkint jobbra-balra, azonban csak pár fokot. Én érzem, nem tudom, más érzi-e. Olyan, mintha hintázna vagy ringatna valaki. Fekvőszékben egyenesen jólesik.

A szalonban most istentisztelet van, egy szerb püspök, utas, rendezte. Hegedű szól, fehér ruhás matrózok állnak az „oltár” mellett, a közönség pedig a színházinézőtérszerűen sorba rakott székeken érdeklődik. Ott kezdtem írni ezt a levelet, de sokat kellett felállni, ezért megszöktem az olvasóba.

Most már kevésbé vonz Egyiptom, illetve az a fáradságos 4-5 nap. A test olyan nagy úr rajtunk, hogy 24 óra alatt elfogadtatja az akaratát és szeszélyeit. Olyan jó itt lenni, hogy irtózom a (rossz) lakástól és (esetleges rossz) koszttól, amire Kairóban el kell szánnunk magunkat. Rossz persze nem lesz ott sem az ellátásunk, de az ittenihez képest. – Szóval most már rabja lettem a test kényelmének, és örülök, hogy a kirándulás vége megint ilyen kényelemben folyik majd le. Ki van zárva, hogy vonaton mennék haza Brindisitől kezdve.

Nagy direktorral tegnap összetegeződtünk. Ő most kiszáll Brindisiben, és feladja a levelet. Megkérem, telefonon is meséljen magának megnyugtató dolgokat. Meg nem nyugtató nem történhet.

131.

Kedves Klára,

Még mindig nem jött meg a levele – hogy lehet ez? Úgy látszik, nem írt azonnal. Nem szemrehányás. [összevissza gépelt betűk, köztük: Mama, most Pöntyi ír, és papa vezeti]

Itt az történt, hogy a kisgyerek rám mászott, előbb rángatta a gépet, aztán elkezdte a betűket ütögetni, bekéredzkedett ide az íróasztal és az állványok közti háromszögbe, tovább ütögetett, majd én vezettem egy kicsit a kezét, de nem sokáig tűrte, közben nagyon dicsérte – csecse! – ezt a játékot, végül pedig nem akart elmenni, s mikor felemeltem, megverte a klaviatúrát, és sírt, oly keservesen, hogy a padlón hamarosan egész tócsába gyűlt össze – nem a könnye. Most aztán Mariskával kivitettem.

Nyolc óra van, most készült el a lány – elkésve – a mosnivaló összeszámlálásával, a gyerek vacsorázni készül és lefekszik. Ezek után mondanom sem kell, hogy nem beteg. Semmi baja; bajunk nekünk van ővele. Délután komisz volt, mint hallom, nem aludta ki magát az erkélyen. Nagyon szeret velem lenni. Az imént, mikor megjöttem, a ketrecben ágaskodott, és küzdött a furfangos lécekkel: egy kosarat akart fel- és beemelni kívülről, de sehogy sem sikerült a manővere, mert a lécek közt kinyúló keze a fenti keresztlécben megakadt, a kosár meg nem fért be a nyíláson. A segítségemet olyan hálásan fogadta, hogy muszáj volt tovább foglalkozni vele. Behoztam az én szobámba.

Itt egy darabig a kis fehér kabátjával foglalkoztunk, azt gomboltuk ki és be vagy ötvenszer. Ami gomb csak volt rajtam meg a kezem ügyében, mind végiggomboltuk. Közben tanítottam a gomb szó kimondására. Mondta is egypárszor, hogy gem vagy gam, aztán kiszaladt, és visszajött, azt kiabálva, hogy tom! tom! – de látom rajta, hogy még nem fogja használni ezt a szót. Érteni teljesen érti. …Ezután volt, hogy szobabeli kalandorútjai – a szobám napközben le van zárva – elvitték az írógéphez: ettől kezdve a gép különböző részeit rángatta, olyan szakértelemmel, hogy tárni valóan máskor is kellett már működnie vele. Az ő babrálásából indult ki végül ez a mostani levél.

Hát hogyan telt el eddig az idő? Kezdetben vala Budapest és az itthon levés. És Budapest kietlen és puszta vala, és idegorvosi tanács vala a lélek mélyén, és a Hegyi Kiruccanás vágya lebeg vala a tervek felett. És monda az Isten: Legyen gurulás a vasút kerekein; és lőn gurulás a vasút kerekein. És látá Klára, hogy a gurulás jó; és nevezé a gurulás megszűnésének helyét Tátrának; és lőn este és lőn reggel: az első nap. Azóta lőn kétszer este és egyszer reggel, és mire ezt a levelet megkapja, már lészen is megint gurulás visszafelé a vasúti kerekeken. Ennyit tudok csak, és némi fenntartással képzelem csupán, hogy Klára jónak látá a gurulást, mert lehet, hogy elő kellett venni a piros Nautisanokat. Nem volt semmi baj?

Minek kérdezzem, hogy találkozott-e már fekete Klárával, és hogy jelentkezett-e békekonferenciára a harmadik ismerős? Úgyis csak szóval felelhet rá. De azért, választól függetlenül, érdekel minden, a hegyek vonala meg az utak görbülete, a nyár meg a koszt meg a lélegzés és így tovább a szótárnak minden, Tátrához kapcsolható szava.

Minálunk semmi újság. Szereztem még egy Egyiptom történeté-t. Írjon anyukáéknak meg a Kis Klárának egy lapot, ismerősöknek nem kell.

Pöntyi közben lefeküdt, és egyperces bőgés után elaludt.

Felhívott tegnap estefelé Komjáthy Aladár. Aznap este 10-kor érkeztek, amikor maga elgurult Pestről. A fekete Klára teniszrakettjét kérte, hogy vigye fel maga – már biztosan tud róla.

A szerkesztőségben rengeteg munka van, a kilátások pedig kietlenek és puszták, miként valának és leendenek. Miklós Andort napokon át nem lehet látni. Ma véget ért a parlament, holnaptól kezdve tehát újabbféle nehézségek lesznek a szerkesztésben. Eddig főleg az gyilkolt bennünket.

Írjon egy lapot Kardos Palinak, s vegye bele, hogy én innen Pestről kérdezem, mi baj van, miért hallgat olyan régóta.

¾ 9. Biztosan most vannak az étteremben. Látja, milyen hamar változott a helyzet: most maga eszik díszes, nyomtatott menü alapján, mint egy hónappal ezelőtt én a hajón.

Jaj, jaj, csak tudna örülni ennek a kis utazásnak! Szíja meg magát, mint a spongya, mint a pióca, mint a… no, mégis jobb lesz, ha nem írom ide újabb hasonlat tárgyának valamelyik közgazdász ismerősünk nevét. …Isten vele, kedvesem, csókolja és szeretettel várja

az a kiállhatatlan szörnyeteg.

Kedd este van, úgy számítom, hogy ezt a levelet csütörtökön még megkapja. Most már csak akkor írok, ha holnap azt írja, hogy pénteken este indul, vagy még később. (Ráismer a tintánkra?)

132.

Most nemrég jöttem haza Vágéktól. Harsányi Zsoltné is ott volt. Egész mulatságos nő, Lengyelné és Gál Franci-keverék. Igen elegáns. Anicáéknál különben mindenki az. Ez nagyon kellemetlen érzés, de igyekszem túltenni magam a rossz érzéseimen.

Rengeteget gondolok a papára. Nem bírom, úgy látszik, sose fogom bírni elfelejteni. Mindig élesebben fáj. Rettentő dolog egyedül maradni. Én nem bírom. Most már semmi biztos talajt nem érzek magam alatt. Saját magam pedig nullának érzem.

Lőrinc, de szeretnék magával jól élni!

De jó lenne egy kicsivel több pénz!

De jó lenne, ha szép is, okos is lehetnék!

Ez sok! Igaz?

A Dosztojevszkij szép, de lassan bírom csak olvasni. Most Goethét fogom előszedni. Ágyban fekszem, s így firkálok félig fekve.

Holnap írok még, több levél nem is megy már innen magához. Nemsokára otthon leszek. Isten vele, szívem.

(1931. aug. 4.)

Klára

133.

Kedves Klára!

Ne higgye, hogy csak magának volt rossz az elválás. Egyszerre olyan üresféle lett –

(– ebben a percben csöngettek: meghozták Kollártól a Villon-korrektúrát, az egészet; jókora summa anyag; s különös volt átlapozni futólag is a hosszú levonatokat: teljesen elszoktam az ilyen intim, vershez fűződő, saját személyű tennivalótól. De folytatom:)

– a nap, vagyis az este, az otthon. Maga most azt mondja: Ugye hát mégis! mégis!… Igaza van. Legfeljebb abban nincs, hogy ezt a mégis-t olyan lelkendezve olvassa a fejemre, mintha valódi meglepetés volna! Sose tagadtam, hogy ragaszkodom magához, és nagyon sok dologban unikumként (ez azt jelenti, hogy egyetlen, páratlan) szeretem és tisztelem magát.

Az aggodalmaival engem is megzavart, és aznap este én sem tudtam egészen elhárítani magamtól bizonyos félelmeket. Hipochonderek között könnyű dolga van minden gyanú-ragálynak. Másnapra azonban már kiderült, hogy egyáltalán semmi ok nincs félni; a gyerekekkel nincs baj, Pöntyi él, mint hal a vízben, a Kis Klára meg szinte teljesen jól van. Napközben nem hallom köhögni, éjjel rájön még egy-két roham. Megígérte, hogy sokat fog enni, és hízik – magának ajándékul – egy kilót. Ma délben csakugyan kitett magáért. Gombalevest ettünk, meg kirántott borjúhúst karfiollal.

Klára már délelőtt írt magának egy kis levelet, de újraírja, mert meglehetősen maszatos lett. Pöntyi ugyanis folyton lökdöste, rángatta. A levélnek csak az eleje lesz kézírás, a könnyebbség kedvéért diktálni fogja a többit. – Erről jut eszembe, hogy felkérték Klárát a Színházi Élet-től – Grätzer úr, a Karinthy-féle Grätzer, maga is ismeri –, hogy írjon a „Boldog Ifjúság” c. mellékletbe mesét. Ha elég rövid lesz, közlik, fényképpel együtt.

Azt hittük, mára már levél jön magától, beszámoló az utazásról. Biztosra veszem, hogy nem késett le. A hétfő délelőtt tíz óra négy perc környéke engem villamoson ért, akkor szálltam le, hogy az Egyetemi Nyomda boltjában leadjam A szép fegyverkovácsné kéziratát. Maga is abban az időben szállhatott le Poprádon.

A Fegyverkovácsné-n azóta még dolgoztam, s a kéziratot felajánlottam a karácsonyi Nyugat-nak. A szám le volt zárva már, de beszorítják. Körülbelül egy időben fog megjelenni a kötettel, jóval karácsony előtt; s a Hírek közt is megemlítik, hogy készül a Villon-füzet. Ebben az ügyben ma találkoztam öt percre a Pozsonyban Babitscsal, Gellérttel és Elek Artúrral. Másról nem esett szó. Gellért hívott bennünket a Nyugat szilveszterestjére.

Gyönyörű nap van ma. Márciusi meleg; nem fakófehér, hanem aranysárga, komoly napfény, olyan erős, hogy alig bírtam ki ebéd közben a hátamon a tüzét. A hó már tegnap az egész városból nyomtalanul eltűnt. Hát arrafelé mi van? Sár vagy fehérség?

Manci hazament békességben; máshol sincs semmi különös. Kis Klára sokat fekszik és olvasgat. Odaadtam neki a Móricz Hét krajcár-ját. Harsányakat nevetett rajta. A Magyar Költészet Kincsesháza című jobb-híján-olvasmányt is odaadtam neki, és ma délre azzal lepett meg, hogy elolvasta belőle a Pán halálá-t, Reviczky versét. Nagyon tetszett neki (ő választotta ki), de látom, hogy nem értette. Nem is értheti. Inkább csak a leíró részeket, a hajósok útját, az égi hangokat stb. Aztán beszélgettünk róla, meg a furulyázó, kecskelábas erdei istenről, az ijesztő déli csöndről a nyári erdőkben, a páni félelemről, szóval mindenről, ami Pánhoz tartozik.

Megerősítem Klára szavait, hogy Pöntyi csakugyan kitűnően aludt már a második éjszakán. Első éjjel, mikor még Manci itt volt, végigcsinálta a szokott cirkuszt. Ezentúl is biztosan rendben lesz minden, és mire maga hazajön, egész jól megdresszúrázott kisgyereket talál. Napközben persze változatlanul gazember.

Írtak az iskolából, hogy a Kis Klára lehetőleg szerepeljen, mert ezt a szerepet nem tudja más olyan jól eljátszani. Ígérték, hogy házhoz jön egy bácsi, és hegedűt hoz, és betanítja az egészet: Klára csak lépjen fel, ha csak egy próbán lehet is jelen. Sajnos, ezt le kell mondani, le is mondom, reggel jönnek a válaszért.

Még másfél hét, és maga itthon lesz. El se kezdte a vendégeskedést, és vége. Ezt nem panaszként mondom, ellenkezőleg; Vágéktól igen kedves és megható dolog a meghívás, mondja meg nekik külön – csak épp az idő rettenetes gyors múlása jutott eszembe.

Isten vele! Adja át üdvözletemet és kézcsókomat. Pénteken vagy szombaton megint írunk. Mulasson jól és pihenjen.

Isten vele, kedvesem, szeretettel csókolja

Lőrinc

134.

Kedves Klára,

nagyon örültem a levelének, hogyne, hiszen most maga a különös, a távoli, az utazás hőse, magától és magáról várunk híreket az új környezetből, itthon pedig minden a régi, nem is érdemes beszélni róla. Igaz, hogy magának meg mi vagyunk a távoliak, esetleg veszélyben levők… Szóval örültem, s mindenekelőtt felelek pontról pontra a kérdésekre és közlésekre.

1. Igenis bánt, hogy fulladozott; bánt, bár tudom, hogy gyengébb szívű emberek magaslati helyeken kapnak némi ritmusrendetlenséget a szív dobogásában, különösen eleinte. Én magam is éreztem ezt a Raxon; emlékszik még rá, hogy mondtam? Csak egyéb ne legyen! Ami az idegességet illeti: ugye tudja, hogy sok ideges tünetet amiként bebeszélni, úgy kibeszélni is lehet az emberből? 2. Csak egyék forszírozottan, úgysem lesz túl kövér két hét alatt; különben is többet ér az erő, mint a… mi is?… a soványság, azt hiszem, már nem is divat. Csak papizni, ahogy a kis Klárától követeli! 3. Az elszakadt dolgokat vegye meg nyugodtan, és ne aggassza magát a borravaló miatt sem. Elköltheti azt a kis pénzt egészen is, de csak szükségletekre, ami alatt mindent érthet, csak ajándékokat nem. 4. A pengőt két cseh koronával mérni disznóság, de nem lehet mit tenni ellene. Kínálat – kereslet! Mindkét árfolyam mesterséges, és az egyik ember mindig rosszul jár. De hagyjuk az ilyesmit. 5. Hogy a bajainkat túlzott sötéten látnák odaát, nem hiszem. Ellenben biztos, hogy nem hiszik, milyen nagyok a jobboldali és reakciós erők idehaza, milyen nehéz a változás; ennélfogva hamarabbinak és jelentősebbnek hiszik az összeroppanást. Mióta maga elment, a helyzet tovább romlott. Egy héttel tovább. És minden héten így lesz ezentúl. Nincs kizárva semmi, kormányválság, sőt (ezt mint „nagy” dolgot említem) új választás sem. Forradalom: mese. Baloldali reálpolitikus csak az egységpárt széttörésétől várhatja az első lassú lépést a demokrácia felé e percben. Nagyon erősek még azok az urak, és politikai hatalmukkal még nagyon sok egzisztenciát tudnak odadobni áldozatul a gazdasági halálnak. Amíg kifelé bírják fizetni a tartozásokat, s amíg a gazdaságilag tönkretettek serege nem nő olyan rettenetesre, hogy ellenük fordulnak a polgárok és kistőkések is, addig számukra mindig lesz mód tovább kínlódni és tovább kínlódtatni. A belső termelés megakadása vagy tűrhetetlen elernyedése fogja meghozni a változást, de csak akkor, ha már a polgárságot is rémesen sújtja. 6. A karácsonnyal nem törődöm, és azt ajánlom, tegyen így maga is: ez ma nagy bölcsesség volna! Mi karácsony?! A holnap! A tegnap! Az elseje! 7. Anyukáékat jól tette, hogy sürgette. 8. A második hét közepe táján döntsék el, s maga írja meg, hogy mikor jön, hozzávetőlegesen legalább; és még idejében fixálja a végleges dátumot is. Táviratot csak változás esetén. Nem hétfőn reggel érkezni volna a legjobb? 8. A Színházi Élet meséi nem sietnek olyan gyorsan! Maga már a kislány ruháját is kijelölte! Várni még, várni! Nem érünk rá. Majd egyszer, ha maga is itthon lesz. 9. A divatcikket kérdeztem: nem sürgős, de jó, ha van, akármikor. Ehhez mérem magamat. 10. Vegyen árkuspapírt és legolcsóbb borítékot levélnek. 11. Örülök, hogy komolyan fogta fel a szeretetünk dolgát. Még jobban örülnék, ha örülni is tudna neki. Mert ez egyáltalán nem valami rossz dolog, s pláne nem a legrosszabb. 12. Legközelebb megint íratok a kislánnyal levelet, ma már alszik. 13. A Nyugat-ot átmenetileg kitiltották a csehek, szóltam, levél megy Anicának a szerkesztőségtől, tán már ott is van. 14. Debrecenbe Vágnak fölösleges volt írni.

Vége a levélböngészésnek, úgy érzem, eddig semmit se írtam. Pedig ha nem kérdez is, bizonyára írtam volna minderről. Nagyon fáradt vagyok, agyonkínoz a munka. Két felelőtlen hét, istenem, milyen messze van tőlem minden ilyesmi! Három nap is! Egy nap is milyen ritka! Végre elolvastam, vadul, mint egy napszámos, a Gyuri regényét. Szép nagy mű a maga egészében; majd kivágom, amit szerkesztőségi munka közben rögtönöztem róla ma délben. Sem ilyen kitűnőnek, sem ilyen naivnak nem hittem Sárközit, mint amilyennek a regénye alapján most gondolom. Helyenkint ifjúsági irodalom volna a mű, ha – ha – ha az írója nem volna olyan erős intellektus. Jaj, de fáradt vagyok, sírtam el közben megint magamat. Napszámba azért kellett olvasni a könyvet, mert folyton elmaradtam vele, s már itt a karácsony, s mit ér a reklám az utolsó napon? S ma még el kell olvasni egy Babits-kötetet; nem elolvasni, csak átmenni rajta, hisz ismerem; utálatos a legszebb valami is, ha… Jaj-jaj-jaj: de jó volna Pöntyi lenni, és ráérni jajgatni! Mindjárt kevesebb volna egy jajgatnivalóval. Most cigarettára gyújtottam, s erről eszembe jut, hogy az elmúlt napokban mérsékeltem a dohányzást, visszamentem a húszra. A nikotinos rosszullét tehát elmaradt, s jött helyette a kimerültségé. Tegnap éjjel, mialatt a Sárközit olvastam, a fáradtságtól csaknem dideregtem, s a pulzusom sehogy sem akart 58-nál többet verni. (E percben 78-at ver.) Tudja, hogy én a 72–82 közöttinek vagyok a barátja. A fáradtságról-betegességről jut eszembe, hogy Miklós Andor beteg, influenzás, tegnap 38,5-je volt, holnap talán már bejön. Ez annyiban volt rossz, hogy elmaradt a szerdára rendelt megbeszélés Mészáros meg a sírkő ügyében. Persze a fiú, szegény, ma is benn volt. Irmával is beszéltem. Félre van téve neki a 30 pengő törlesztés. Gyuri kapott egy jegyet a jégre, egy másik jegy Ilué és a kis Kláráé közösben. Két nap óta itt is nagy a hideg, a pályát felöntötték, holnapra biztosan lesz jég. A kislány már nem köhög, két nap óta egyszer sem hallottam, Mariska azt mondja, hogy kedd óta csak egyszer köhintett négy kicsit hajnaltájban. Hétfőn mehetne iskolába, azonban óvatosságból megvárom, mit mond Flesch, akihez hétfőn délután viszi el Irma. Az utalványt már csütörtökön megszereztem. Holnap Mikeséknél fog ebédelni Klára; szerdán fekete Kláránál volt Mariskával és Pöntyivel együtt, fekete Klára viszont ma volt nála látogatóban öttől hétig. Pöntyi kapott f. Klárától egy pár cipőt. (Vagy már megvolt a cipő, és most csak kicserélték?) Úgy hallom, Júlia már kétszer telefonált Klárának csak úgy, érdeklődni. Klára kapott két könyvet tőlem. Pöntyiről csodálatosképpen nem lehet semmi újat írni: nem érte semmi baj, nem csinált semmi különös kárt, pedig mindent elkövet, hogy ne legyen rendes az élete. Reggelenkint szorgalmasan segít borotválkozni, tízóraizni, öltözködésnél hozza a cipőmet, és nyújtja a törülközőt; délelőtt és délután alszik az erkélyen, éjjel pedig békén marad, sőt tegnap már egypercnyi felébredés nélkül egyhuzamban aludt reggel hétig. – Ma voltam a nyomdában: a Villon-füzetből már négyíves könyv lett, holnap nyomják, hétfőn fűzik, kedden árulják – ha valami közbe nem jön. Az ára változatlanul 1,80. Bisztrai Farkas Ferenc, a nyomda mai tulajdonosa lett végül a kiadó, nagyon derék fiatalember. Nagyszerű papírt ad a közönségesnek is, a 30 vagy 50 számozott példányt pedig hollandi merített papírra nyomja (10 P). Természetesen küldök azonnal magának, s hagyja ott Anicáéknak, egyszer majd csak dedikálhatom. Félek, hogy nem megy át a határon. – A Nyugat-délutánra is elvetődtem vaktában, Szegi kedvéért, akinek valami randevúja volt ott; összesen 15 ember volt jelen, Nagy Endrét beleszámítva, mire az előadás elmaradt, s csöndesen beszélgettek az emberek. Aztán Nagy E. rögtönzött valamit, s mások is – kérdezték, van-e nálam valami, s végül a nyomdából hozott revízióból felolvastam a Fegyverkovácsné-t, az Akasztottak-at meg a Fellebbezés-t.

Hétfőn és szerdán még írok majd. 11 óra. Maguk mikor fekszenek? Isten vele, kedvesem, sokszor csókolja

Lőrinc

135.

Kedves Klára!

Hogy van, mit csinál a szíve? (Látja, nemcsak én vagyok az ellensége annak a szívnek, hanem a magaslat is!) Azt hittem, ma ír, illetve ma kapunk levelet magától. Az enyém megérkezett? Azóta nem sok történt.

Mindenekelőtt a kis Klára dolgát írom meg, az a legfontosabb. Hétfőn, ma, vitte el Irma Fleschhez, alig félórája hozta haza a gyereket. Stenografáltam, amit mondott, s ide másolom.

– A gyerek tavaly óta majdnem öt kilót hízott – mondta az orvos –, fejlődött, egészen rendben van, teljesen egészséges a szervezete, tüdejének semmi baja; egy kicsit azonban vérszegény.

– Hamar kifárad – mondta Irma –, a szeme karikás…

– Nem kell törődni vele, semmit se tesz.

– A mandula?

– Jelenleg semmi rosszat nem mutat. Ha ezen a télen több tüszős mandulagyulladás lenne, akkor tavaszra aktuális a kivétele. Kvarc nem fontos annak, aki a Németvölgyi úton lakik. Sétáljon a gyerek.

– De hiszen hamar kifárad.

– Az nem baj. Minimum háromnegyed órát nyugodtan sétálhat. Korcsolyázzék!

– Nem jobb, ha az erkélyen fekszik, míg erősebb nem lesz?

– Nem. Legfeljebb a séta mellett feküdjék, ráadásul. Az a fő, hogy sokat legyen a napos időben, tehát a déli órákban, szabadban; ezért helyeslem a fekvést is, de csak másodsorban. A séta előnye, hogy fokozza az étvágyat. Jól táplálkozzék a gyerek. Elsősorban főzeléket egyék, azután vajat.

– A vajtól kiütést kap.

– Nem hiszem, hogy attól kapja. Tojást ne egyék. De ha mégis a vajtól kap kiütést, akkor zsírhoz, szalonnához kell fordulni. Iskolába nemcsak hogy mehet, de kell is már mennie. Köhögésnek semmi nyoma. – Lényeg: Lágy, vérszegény gyerek, legyen sokat a levegőn, okvetlenül mozogva, s egyék sokat. Adok én is egy arzénreceptet…

…Ez az egész; és maga, remélem, nem fog tovább aggódni.

Pöntyi úgy dúl a házban, mint egy rablólovag. Ebben a percben tört be hozzám, sorra nyitogatva a kulccsal bezárt ajtókat a konyhától a szobámig. Mariska utána.

Most meg a telefon szólt: a P. N.-tól Földi megbízásából Bródy Lili szólt ide a karácsonyi pár sort sürgetve. Micsoda bosszantó haszontalanság! „Én és a Pesti Napló!” Hogy tudjak találni olyan szempontot, amelyből kinézve nem kellemetlenségre látok? Valami irodalmi témakörbe tartozó megoldást kell keresnem. Hallgatni hivatalból nem lehet.

Végezzünk gyorsan az irodalommal: a Nyugat-ban ott van a reklámbejelentés és a Villon-vers, de könyv még mindig nincs, s csak a hétvégére lesz. A nyomdatulajdonosnak annyi adóssága és baja van, hogy saját szívét sebezve is kénytelen halogatni az ingyenmunkát, a saját munkáját: a szombatra tervezett második korrektúrát csak ma végezték el a pénzt hozó egyéb munka miatt, én holnap kapom meg, a revíziót már őreá bízom, s így délután esetleg mégis nyomnak. Kollár már javában adja, adogatja el a könyveket a boltokban, körlevelet intézett a bibliofil társaság tagjaihoz stb., szóval működik. Összes piaci időnk karácsony előtt már csak egy hét lesz legfeljebb. Érdeklődő minduntalan jelentkezik, a kilátások nem rosszak.

Két divat-cikk (kesztyűk és egyéb apróságok és a férfidivat) tegnap megjelent.

Tegnap voltam a Maros utcai Chevra Kadisa szanatóriumban. Molnár Ákos feküdt ott, tudtam, s egy munkatársunk szombaton azt a hírt hozta, hogy Molnár a fél veséjének kioperálása után a gyöngeségtől és fekvéstől tüdőgyulladást kapott, s a végét járja. Nagyon megsajnáltam. A szanatóriumban alig lehetett megtalálni. Nincs a szobájában, mondták. Hanem a hallban. A tüdőgyulladásos beteg? Dehogy van annak tüdőgyulladása, nagyon jól van már! A hallban sem volt. Már indultam a kertbe, de már éppen jött vissza a hallba a feleségével. Egészen jól van, semmi komplikáció nem lépett fel az operáció után, álhír az egész tüdőgyulladás, délután már haza is megy. Természetesen nem mondtam meg, hogy mit beszélnek érte aggódó barátai. Beszélgettünk egy negyedórát; kissé csodálkoztak, hogy felkerestem őket. Abból, hogy a hír és a valóság olyan nagyon különbözött, azt következtetem, hogy az „aggódók” és a „barátok” egy része nem is nézett feléje, s én, aki úgyszólván feszültes viszonyban vagyok vele, íme, mégiscsak többre tartom, mint azok.

…Az a gyerek folyton bömböl! Ide hallik a konyhából a szava. Ma már leesett egyszer a székről a konyha kövére, és a feje jó nagyot koppant. És még csak nem is sírt! – mondja Mariska, nem tudom, szemrehányóan-e vagy elismerően. Borzasztó kedves, nem lehet leírni, mennyire! És éppen ma kétéves! Tegnap éjjel felébredés nélkül reggel 8-ig aludt.

A kis Klárát tehát holnap iskolába küldöm. Tegnap eljött érte Júlia és Stefi, s közösen elvitték a Magyar Színházba, gyerekelőadásra. Hanem előzőleg történt valami, amit részletesebben meg kell írnom. Persze megint Pöntyi a hős.

Ahogy délben jövök haza a Déli Vasútból és a szanatóriumból, a szomszéd kert mellett egy rémült hang ordítása ér el:

– Apu! Gyere gyorsan, rohanj, ahogy csak bírsz!

A kis Klára hangja. De a gyereket sehol se látom. Azt hiszem, komédiázik, és megyek tovább rendesen. Az utolsó húsz lépést azonban már futva teszem meg, elfogott az aggodalom. Mit lehet tudni, mi van?! A lépcsőházban Pöntyi vérfagyasztó hangja, sírása fogad. Rohanok a lépcsőn, közben gombolkozom, idegességemben alig találom meg a kulcslyukat. Az előszobában sötétség, aztán Pöntyi mötyörgését hallom. Mi az? A gyerek elém jön, semmi baja! Hol van Klára, mért nem jön elém, ha úgy sürgetett? Ja, ja, Jája! – mondja a gyerek, és a konyhaajtó felé mutogat. Onnan ordítások hallatszanak, és nevetés és szitkozódás: Pöntyit gyalázzák. Mindez egy pillanat alatt játszódik le, s én még nem értek semmit. Aztán kiderül a következő.

Kis Klára déltájban, pizsamában, kiment Mariskához, Pöntyi is velük volt, de minthogy folyton be-beszaladgált a szobákba, a fürdőszobát meg a maga szobáját végül kulccsal bezárták, és a kulcsokat, amelyekkel Pöntyi már tud bánni, bevitték magukhoz a konyhába. Telt-múlt az idő, és a kisfiú, akit mindig szidni, tiltani, ellenőrizni kell, úgy ¾ 1 tájban egyszer csak kirohant a konyhából, becsapta az ajtót, és ráfordította a két ellenségére, nagy mérgesen és nagy szerencsével, a kulcsot. Duplán! Ezzel őket bebörtönözte a konyhába, magát pedig az előszobába. Eleinte nevettek a dolgon, kérték, hogy nyissa ki az ajtót; ő akarta is kinyitni, de nem sikerült, mert nem érti még a kétszeres rá- és visszafordítást. Sokszor nyitogatta és csukogatta szimplán a zárat, s a kulcsot végül kivette és mérgében elhajította. (A tényállást csak nehezen lehetett ilyen részletesen tisztázni.) Ekkor tárgyalni kezdtek a zárt ajtón át. Kérték, nézze, nem jövök-e már. Nem jön-e valaki, a házmester? Kurjongattak le a kert felé, hogy küldjék be álkulccsal a házmestert, s döngették a szomszéd falat, de senki se hallotta meg őket. Mariska egyre idegesebb lett, Klára felváltva rémüldözött és nevetett. Én késtem. Pöntyi egy darabig türelmesen sétált a sötétben, és nem értett az egészből semmit, aztán siránkozni, majd bömbölni kezdett, hogy: – Ia, Ia, e-e-e! Adá ham, Ia, adá ham! (Mert már fél kettő volt, s megéhezett.) S nem lehetett semmit se tenni! Azaz, utólag rekonstruálva a dolgot, Pöntyi próbált tenni valamit: mikor én hazaértem, az udvari ablak mellett ott állt egy szék, ezt ő vitte az ablakhoz Mariska tanácsára, hogy nyissa ki az ablakot, és kiabáljon valami arrafelé menő bácsinak vagy néninek. Fel is állt rá, ez biztos – mert mint előbb mondtam, közben bepisilt –, szóval: fel is állt rá, mert a széken ott volt kerek foltban bizonyítéknak a pisi, ami a nadrágból kicsurgott. De az ablakot nem tudta kinyitni, mert felül, magasan is, be volt zárva. S ezután még háromnegyed órát töltött szegényke a sötét előszobában, mindenfelől bezárva. Klára már baltát akart fogni az ajtóra, hogy kitörjön a konyhából. S hallották, hogy a telefon a szobában háromszor is megszólal, és őrülten csenget.

Ilyen előzmények után érkeztem haza. Először én se bírtam segíteni. Előszoba és klozet, ennyi maradt az egész lakásból. Az ajtón túl elmondták, mi van, én meg, mielőtt elhatároztam volna, hogy tolvajkulcshoz nyúlunk, elővettem Pöntyit, s az ő nyelvén (én tudok vele beszélni, ugye?!) szép szelíden kérdezősködtem, hogy hova tette a kulcsot. Nem tudta megmondani, a mutogatását pedig nem értettem meg. Illetve nem bíztam benne. Kezdtem tűvé tenni az előszobát, kotorásztam a szekrények alatt – s egyszer csak odatotyog hozzám a kicsi a kulccsal! Ő találta meg! S most már megértettem a mutogatását is, igaza volt: az elhajított kulcs átcsúszott az ajtó alatt az ebédlőbe, csak épp egy kicsit, hogy látni ne lehessen az előszobából; ő azonban a maga vékony ujjával át tudta kaparni, vissza az előszobába. Én is áthúzhattam volna a bicskámmal vagy egy ceruzával. De hát ő lett a megváltó, csakugyan kulcsát hozta a helyzetnek. Ez már negyed három után történt. Csaknem másfél órán át voltak bebörtönözve.

Mindezt nem azért mondottam el, hogy magát ijesztgessem. Inkább csak azért, mert eszembe jutott, hogy legutóbb nem tudtam mi rosszat írni Pöntyiről, s most itt volt ez a cifra kaland vele. És mert az esetnek tetszeni kell, olyan remek, olyan kerek, olyan eredeti a maga nemében. Tetszik magának is? Közben – az más lapra tartozik.

…Már eltelt egy hét. Nem is olyan gyorsan, ugye? Használja fel jól az idejét! Nagyon sokáig nem fog most kimozdulni. A hangulat teljes élvezésében biztosan hátrányosan befolyásolja a nyár végi tátrai út s a minapi debreceni kirándulás emléke: úgy érzi esetleg, hogy nem is olyan nagy eset utazni. Pedig az. Legyen jókedvű, hízzék, szeressen engem és minket, ne gondoljon a karácsonyra, de igazán ne, úgyis rossz lesz, hacsak jókedvünk nem javít rajta. Hozzon haza jókora készletet belőle.

Most szólt ide fekete Klára telefonon. Ma már beszélt egyszer a Pöntyivel. Mondja, hogy ma kapott levelet magától. Már szánkózni is tud? Írja meg, kb. mikor jön. A gyerekekkel együtt sokszor csókolja

Lőrinc

Ui. Közben telefonon beszéltünk; akkor elfelejtettem mondani, hogy f. Klára is csókolja magát, mert mondtam neki, hogy felhívom Újfüredet.

L.

136.

Kedves Klára,

most csak pár sort a mellékélt kivágásokhoz. Mint látja, megkaptam levelét, melyben a verseket kérte. Villont még nem küldhetek, állítólag holnap (csütörtökön) már lesz. Én nem hiszem. Ha lesz, mindenesetre küldök 2 darabot, hogy lehetőleg még ott láthassa. Legutóbbi kérését, ahogy és amint lehet, igyekszem elintézni. Semmi baj, a gyerekek is jól vannak. Miklós Andor még mindig beteg… Közben hazaszóltam telefonon: ma, szerdán, Klára egyenest f. Klárához ment az iskolából, és Mariska Pöntyit délután szintén oda vitte… Levél is jött magától, ezt még nem láttam. Már biztosan megírta benne, mikor jön. Hermus tanácsát lesz csakugyan legjobb megfogadni… Most végeztünk a lappal, sietek a postára, hogy ez a levél még a ma estivel elinduljon. Akkor pénteken megkapja. Ezekre a kivágásokra nincs szükségem. Várom, várjuk! Holnap még írok egyszer, szombatra. Isten vele, öleli és csókolja

Lőrinc

137.

Kedves Klára,

még ma sem tudok könyvet küldeni, pedig már nyomják. Ha holnap (pénteken) kapok kész példányt, elküldöm expresszlevélben; úgy talán még megkapja szombaton délután.

Örültem tegnapi levelének, ragaszkodásának. Higgye meg, nem vagyok én olyan hideg és rideg magával szemben, mint néha hiszi. Ami pedig a segítségét illeti, arra nagyon rászorulok. De hagyjuk ezt.

Kis Klára tegnap este diktált egy 10-15 soros levelet, lestenografáltam, de el is vesztettem. Ne haragudjon érte; nem volt benne semmi fontos, csak épp a gyerek saját szavai lehettek volna kedvesek…

Pöntyi megüthette a bal lába kisujját, mert fájlalja, és nem áll rá. Fölösleges óvatosságból elhívtam Steiner dr.-t: borogatást kell rárakni, egy-két nap alatt elmúlik. Seb, karcolás vagy ilyesmi nincs, nem látszik. Emiatt ma nyűgös is volt egy kicsit. Kocsiban kellett maradnia. De délután már kísérletezett az ugrándozással: szerette volna leszedni a szekrény magasából az egyik csokoládé Mikulást; ácsingózva nézte, nyújtózott… Aztán Klára adott neki egy darabka egyéb csokoládét, s erre megnyugodott. Ő is telefonált ma, ordította a kagylóba, hogy: Apu, apu!

Ma este f. Kláránál fogok vacsorázni, de nem leszek ott sokáig. Dolgozni szeretnék. Tegnap minden külön ok nélkül oly szörnyű hangulatban voltam, hogy abból talán kitelik egy karácsonyi vers.

Utazzék jól, már aligha írok többet (kivéve a Villon-esetet). Anicáéknak igaz köszönet! A könyvet majd elintézem (a Szendreyt). A gyerekek is várják, mindnyájan csókoljuk.

Lőrinc

138.

Kedves Klára,

most kaptam a legelső példányt a miniatűr Villonból. Még szinte nedves és fest, de nincs más. Rögtön feladom. A borítékot azért címeztem Anicának, hogy ő átvehesse a küldeményt arra az esetre, ha maga már nincs ott. Remélem azonban, az expressz-ajánlott levél elég gyorsan megy. Péntek du. 5 óra van, este biztosan viszik a levelet, szombat délben ott van, rögtön kihordják…

Semmi újság, Pöntyi már majdnem tud ugrálni megint, f. Klára és Juhász Évi vendég ma nálunk.

Futok a postára. Maga már biztosan megírta, mikor jön, nincs értelme kérdezni… Sokszor csókolom.

Lőrinc

139.

Kedvesem,

itt vagyok most anyukáéknál. Délután bent voltunk mind a hárman Hajnalkánál. Szegényke nagyon rosszul néz ki. Rémesen örült, mikor meglátta, hogy én is eljöttem hozzá. Anyukáék azt mondják, hogy most már sokkal jobban néz ki, mint amikor bevitték. Holnap elmegyek Balázs dr.-hoz délelőtt, beszélünk vele. A szanatóriumban nem beszéltem senkivel. K. Pali várt az állomáson. Magdáéknál fogok ma aludni. Most este 8 óra van, apa elkísér hozzájuk. Holnap is kimegyek Hajnalkához. Ma még nem tudom, kedden vagy szerdán utazom-e haza. Remélem, a gyerekek jól vannak. Pöntyi izgat egy kicsit, de talán csak nem lesz nagyobb baja. Mindenkit csókolunk apáékkal együtt.

Klára

140.

Kedves Klára!

Csak pár sort, hiszen talán el sem éri a levelem. Nincs semmi baj, Pöntyi vasárnap jól volt, estére minimális hőemelkedése maradt csak, ma, hétfőn reggelre pedig láztalanul ébredt. Kis Klára iskolába ment; onnan épp ma vittek el három diftériás gyereket.

Nem történt semmi, Manci levelet írt csak, „most” kelt fel betegségéből. Levelét csak kivonatosan olvasta fel telefonon át Klára; ha kér valamit, el fogom intézni.

Tegnap Ritoókéknál voltam, este a Centrálban Kláriékkal. Turóczi telefonált, sürgős a Goethe; Knernek írni fogok; a munkát megint elővettem, kb. 20-30 versre van szükség, minél előbb.

Magától még nem jött értesítés. Ami rossz várakozásom van, arról nem akarok írni.

Jegyet nem is kaphatott volna. Az enyém mára meglett.

Isten vele, anyukáékat és Hajnalkát csókolom. Nem üzenek semmit, hiszen tudom, hogy úgyis mindent a legokosabban intéz.

Kodolányi 39 fokos lázzal fekszik.

Vigyázzon nagyon magára, rettenetes ez a hideg, ez a járvány. Értesítsen, mikor jön. Sokszor csókolja

Lőrinc

142.

Kedves K. u. K. u. K.!

(Tudják, mi ez? ez a rövidítés? Na jó, csak bolondozok vele; mit tegyek, ha már eszembe jutott?!) Nincs semmi baj. Ott se? El tudom képzelni, hogy jól érzik magukat, de nem veszem biztosra. Mint az a fél, akivel a változás történt, írhatott volna máris! Maga, a szőke Klára a három közül! Anyuka folyton érdeklődik, Mariska is, és nem tudok mit mondani nekik.

Nagyon kedvesek voltak mind a búcsúzásnál.

Kedden Ripperék rögtön rám telefonáltak, és Szegiékkel együtt meghívtak vacsorára. Palinak be kellett volna számolnia nagy útjáról, de fáradt volt. Ehelyett nagy csatát vívtunk a házigazdával, tudja, most rémes szikvízhadjárat van a sajtóban a gyártók ellen, és Trettina áll az élen. Összetegeződtem a házigazdával. Mondanom se kell, hogy csak hecc volt részünkről a szódások püfölése. Pali meg ott aláíratott egy ívet a halálos ítéletek és a statárium elleni tiltakozó csoport felkérésére. (Ezek kérték, hogy a szerkesztőségben gyűjtsek nekik neveket.) Ma aztán Salusinszky csendesen zsörtölt velem (másokkal káromkodott) az aláírás miatt, mondván, hogy olyan a szerkesztőség, mintha csupa szélsőséges ember ülne benne. A Magyar Hírlap ugyanis kihozta, fölöslegesen, az aláírók közül az ismertek névsorát; innen tudták meg. A jövőben még ez is tilos lesz már.

Nagy izgalom van mindenfelé a Sallai-féle statáriális tárgyalás miatt. Képzelem, maga is hogy izgul! Mellékelek egy röplapot, amelyet meg nem nevezett helyről beadtak a címemre borítékban. Nincs benne semmi tilalmas, de azért ne mutogassa ott vidéken. (Úgysincs kinek.)

Manci rendesen át-átjön, sétálgat néha a gyerekkel. Lóci különben kicsit meghűlt, szerdán délben, amikor Manci elvitte Jenőkével együtt őt is az uszodába. Tegnap este 37,8-as hőemelkedése volt, de pakolásban békén aludt egész éjjel – reggel 37,3 volt, délben már csak 37,1. Szóval semmi baj. A körme le fog esni, már csaknem levált, és ő folyton feszegeti, és ha bekötjük, lerángatja róla a kötést.

Anyuka lassan gyógyul. Írattam vele egy kis levelet. Milyen csibészes szavakat használ: azt írja, hogy: majd „hazalógok”. Szombaton vagy vasárnap már talán jöhet. Zoltán fogja hozni az oldalkocsiban.

Mariska vett 5 kg barackot, és ma megjött Vácról a várt 20 kiló – amiből Manci is kap. Ma egész nap folyt a befőzés (vagy lekvárcsinálás?)

A „Tücsök”-versen sok apróságot dolgoztam, egyéb nem sikerült eddig.

Fekete Klárának megvan a cigaretta, majd eljuttatom. Mariska is készít valami linzert.

Nem tudom, kimegyek-e. Attól tartok, hogy igen.

Írjanak már!

Feketét üdvözlöm, magukat – K. u. K. – sokszor csókolom.

Lőrinc

143.

Kedves Klára,

nincs semmi különös, csak azért írok, mert maga biztosan nem gondolja magától elég erősen, hogy semmi különös nem történt. Anyuka még további két napra bent maradt, szerdán hozza ki Zoltán. A szerkesztőségben most ott van M. E., nagyon kitűnően megy a munka. Pöntyi egészséges és komisz. A kifizetnivalók egy részén túl vagyok. Apa vasárnap hazautazott. Dolgozom (eredménytelenül) és olvasok (eredményesen). Nyakunkon a Fészek tagságidíj-pere, 180 pengő. Oly mérhetetlenül sok az elintéznivaló, hogy még elgondolva is belefáradok. Vers kéne; Knernek össze kellene állítani a könyvet, valami új lapba kértek tőlem is verset (akár megjelentet is), a képeskönyv még mindig nincs elintézve – mindez az előzőekkel együtt, így leírva úgy néz ki, mintha volna valami, pedig semmi. Egyszerű, természetes tartalma a napi életnek. Nem kifogásolom, nem panaszkodom miatta, csak sajnálom, hogy oly rövid egy nap.

Vegyen erőt magán, és igyekezzék kihasználni a semmittevést. Kis Klárának azt üzenem, hogy legyen okos és jó. Olyan fontos neki az, ami miatt néha megkínozza az anyját? Ugye, nem!… Elláék hazajöttek. Manciról nem tudok mai dolgot, várja a rossz váci hírt. Sokszor csókolom a kislánnyal együtt, Feketét üdvözlöm

Lőrinc

144.

Kedves Klára,

rém fáradt vagyok, egész délután a verseskönyv összeállításán dolgoztam, rostáltam, szortíroztam, sorrendeken babráltam, szörnyen szalad az idő. Most este ½ 9-kor már ködlik előttem valami első elképzelés; 50-70 versre gondolok, attól függ, mekkora könyvet akar vállalni Kner.

Otthon semmi rossz. Mariska megvan panasz nélkül. Anyuka szerdán du. hazajött, napról napra erősödik. Egyszer még be kell majd mennie a főorvoshoz, talán holnap. Lóci egészséges és jókedvű. Emlegeti magukat.

Manci még nem jött vissza Vácról. Igaz, olvasta a gyászhírt a szerdai P. N.-ban? Hétfőn meghalt a Laci apja, de csak kedden tudtuk meg, késő este. Laci hétfőtől kedd du.-ig bent volt, ezért késett az értesülés. Csokrot küldtem, és táviratot.

Nagyon fáradt vagyok; írnom kéne egy sor levelet, de ma már elmarad. Vers nincs vasárnapra.

145.

Kedves Klára!

Nem tudom megállni, hogy ne írjak, van idő is. Az autóbusz rémes volt; legalább 30 ember szorongott. Mi leghátul. De Lócit egy sváb asszony az ölébe vette, s ő rögtön elaludt. Pomázon felébredt. Nem tudta először, hol vagyunk. Aztán eszébe jutott minden – és ez az, amiért írok.

Egyszer csak ugyanis azt mondja, hogy: – Lóci elment mamától, Jájótól. A Jájó síjt. – Hogy sírt? – kérdezem. – Erre az arca elkomorul, s ő a fejét féloldalt a tenyerébe hajtja. – Id síjt, eheheh-eheh…

Ezt az eh-eh-eh-et oly édes hangutánzással mondta, hogy én majdnem sírva fakadtam.

Jól vagyunk, várjuk a vonatot, Lóci nézelődik az állomáson. Kedd du. írok. Csók.

Lőrinc

A kis Klára ceruzái nálam maradtak.

146.

Kedves Klára,

csak nagyon röviden írok, mert rém sok a dolgom. A hírek azonban annál jobbak és fontosabbak. I. Kner írt, 10 ívet ad, és rögtön kéri a kéziratot. Hát ez nagyszerű; talán 100 vers is elfér a könyvben. Holnap, legkésőbb holnapután fel kell adnom postára az egészet. – II. Mészáros megjött Rómából, és kész a szobor, illetve a síremlék. Maguk is, Mikesné is biztosan nagyon örülnek neki. Pénteken nézem meg. Mindnyájan jól vagyunk, mindnyájukat csókolom

Lőrinc

147.

Kedves Klára stb.!

Csak búcsúlevél akar lenni ez az írás Csobánkára: itthon nincs semmi érdemes. Ma megnéztük, én, Manci és Laci Mészárosnál a síremléket; szép, óriási, síkban tartott és kevéssé kiemelt két figura. Irma írt a névnapunkra, és üdvözöl mindenkit. Knernek elment az utolsó percben 54 darab. Éjszakáim mentek rá a munkára, teljesen kimerültem. Mariska szombat reggel elutazik, Manci átjön anyukához. Megyek aludni, pedig csak du. ½ 7 van. Sok csók mindnyájuknak.

Lőrinc

Lóci kapott két képet egy bácsitól!

Majdnem elfelejtettem megcímezni a lapot!

148.

Kedves Klára,

hogy ez a divat-cikk-anyag el ne kallódjék a zsebemben, feladom. Mindnyájukat sokszor csókolja a telefonbeszélgetés után

Lőrinc, Apu és Aputa

149.

Csak hogy életjelt adjak magamról, kedves Klára. Eddig nem tudtam bedobni a lapot, mert bélyeg nem volt a túloldali menedékházban. Jól vagyok, lesültem, mulatságos minden. Hétfőn este, gondolom, otthon leszek. Sokszor csókolja

L.

Kis Klárát és nagy Lócit csókolja

Apu

150.

Kedves Klára!

Nagyon örültünk a levelének, amely tegnap, kedden érkezett meg. Mulatságos, hogy épp magának volt II. osztályú jegye! Visszajövet azonban most már igazán utazhat II. osztályon, hiszen 50 százalékot úgyis kap. Hogy bírta átvinni a másik fülkébe azt a nagy koffert?

Itthon egész vasárnap kísértük gondolatban a vonatját: most Miskolcon van, most a határon, most csókolóznak össze Anicával és így tovább. Azóta Lóci nem nagyon emlegeti; mégiscsak feledékeny kisgyerek ő, és szerencsére könnyen megnyugszik a változhatatlanban. Klára okosan fogja fel a dolgot. A kisfiú segédkezik most nekem a fürdőszobában, és egyet-mást saját ötletéből, felhívás nélkül a kezem ügyébe tud adogatni. Természetes, hogy édes, drága kölyök. Nem is rossz. Klára is rendesen viselkedik; Manci átjár, vagy ő megy át a Márvány utcába, és sokat tanulnak. Azt mondja, hogy örül ennek az alaposabb közös tanulásnak, és most már jól tud felelni.

Negyednapja, hogy folyton esik az eső. Illetve ma, szerdán délelőtt, végre kisütött a nap, éppen ebben a pillanatban. Emiatt aztán nem lehetett a kisgyereknek sétálni menni. Hó nincs.

A gyerekeket egyébként nagyon keveset látom. Képzelje, még zsúfoltabbak a napjaim. És úgy látszik, más ismerőseimnek, kortársaimnak is olyanformán kezd alakulni a külső élete, mint nekem, ezért aztán se napközben, se délután nem lehet senkivel érintkezni, s ha valami elintéznivaló vagy baráti trafika van soron, csak az este áll rendelkezésre. Mióta maga elment, még egyszer sem vacsoráztam otthon. A lefekvés ideje azonban átlagban a régi.

Jellemzésül a napok telésére és arra, hogy hogyan igyekszem lemorzsolni kötelességszerű viziteket, összefoglalom a vasárnap történetét. Délben elmentem a Nemzeti Szalonba, Bernáthékkal és másokkal, otthon ebédeltem, azután egy kicsit aludtam, azután a gyerekkel haszontalankodtam (kis Klára Júliával színházba ment), azután a kávéházban a maradék átírásokon dolgoztam, azután elmentem a Nyugat-barátokhoz a Babits-estére, azután együtt söröztem a Hevesi Bandi-féle társadalommal, azután vacsoráltam Az Est-banketten, azután, délutáni ígéretnek eleget téve, felmentem Szegiékhez, ahol sokan voltak. Természetesen sehol se lehettem sok ideig, és nagyon kifáradtam.

A Nyugatéknál Gellért fia igen rémesen szavalt, Ascher kissé fáradt és színtelen volt. Hadd mondjam el, hogy amikor a zsúfolt terembe beléptem, egy pillanat alatt én voltam a jelen levő nagyszámú fiatalság primadonnája, aztán később is a ruhatárnál. Rendkívül kényelmetlen és megható dolog. Jólesik ebben az egyébként ellenséges környezetben, de nagyon feszélyez, mert ilyen ábrándos és naiv embereknek nem lehet tisztességes közvetlenséggel megmondani, hogy engem számos dolog egy csöppet sem érdekel már azok közül, amik nekik oly szentek. Babits anyjával is találkoztam egy pillanatra.

Tegnap a csepeli Márta születésnapja volt; Márta bejött hozzám a szerkesztőségbe, azaz már előbb találkoztunk a Palace borbélyánál, ahová ő haját göndöríttetni véletlenül betért.

A Sátán műremekei-nek végső megformulázásán dolgozom leginkább; nehéz dolog, a legnehezebb, a forma lazasága miatt és más részletezhetetlen okokból. Négy darabbal azonban már végleg elkészültem. Iszonyú apróságokon fordul meg itt jóság-rosszaság.

Ma délután IGE választmányi ülés rabolja meg az időmet. Hja, igaz, hétfőn este Bernáthéknál voltam vacsorán, s utána társaságban. Mindenki nagyon kedves volt, de engem az Ártingerné jelenléte passzivitásban tartott, és tulajdonképpen kedvetlen maradtam attól kezdve, hogy ők megjelentek.

Mostanában Miklós megint nem jár be; nem lehet tudni, mi van. Mindenkinek lóg az orra az elseje miatt. De hogy!

Hogy működik a bunda? Hideg? meleg? A csizma itthon hagyását mi is észrevettük. Az OTI-pénzt feladtam. Mariska kérdezi a bútorfestő nevét és címét.

Anicáéknak kézcsók és üdvözlet. A gyerekek sokszor csókolják: ennyi-ennyi-ennyiszer! – mutatta Lóci… Ne rontsa örömét azzal, hogy oda kíván bennünket. Pihenje ki jól magát, és tanuljon meg aludni. Nem baj, ha hízni talál! Sokszor csókolja a vén

Lőrinc

151.

Kedves Klára,

kb. egy időben érkeztünk: maguk Debrecenbe, én hirtelen kanyarral ide Stubnyára. Szerettem volna mindenekelőtt Straka dr.-t látni, beszélnivalóm is lett volna vele. De nincs otthon, pár napja kirándult családostul a Fátrába, minden percben várják haza. Ha reggelig nem jön, megyek tovább Brünn felé. Ez egyszerű, szép hely. Minden drágább, mint otthon! Kis Klárának is feladok egy lapot. Legközelebb megírom, hova írjon, ma még nem tudom előre. Remélem, jól vannak. Itt épp most szitál az eső. Magát, Lócit és mindenkit sokszor csókolok, üdvözlök.

Lőrinc

Kérem, mégis írjon 7-ig Sz. L. Praga, Hauptpost, poste restante címre máris.

152.

Kedves Klára! Éppen a föld alól kerültem ki, isteni cseppkőbarlangokból. 700 métert csónakáztam föld alatti folyón, melynek vizét alulról megvilágították. Majd eljön ide egyszer maga is! Jól vagyok. Brünnben láttam a felrobbant Európát. Legkésőbb 7-ig írjon p. r. a prágai főpostára. Most az Óriáshegységbe megyek. Sokszor csókolok mindenkit.

L.

153.

Kedves Klára, Lóci és Anyukáék!

Vasárnap délelőtt írok, az Óriáshegységből. Már reggeliztem a Baudéban, ahol lakom, s most kijöttem az erdőbe. Ez a hely 1300 méter magasan van, rengeteg összevissza vonaton, autóbuszon és végül olyan függővasúton jöttem ide, amilyent Merán és Avelengo közt Olaszországban láttunk. Gyönyörű szép a vidék, persze itt már csak fenyvesek és alpesi legelők vannak. Az egész környék tele van kisebb-nagyobb Baudékkal, ahogy itt a fából épült szállodákat hívják. Baude=bódé. De némelyik háromemeletes.

Kijöttem az erdőbe, erősen süt a nap, a fehér ruhámat nem lehet használni, mert mihelyt meglendül a szél, rögtön hideg van. Felvettem, de le kellett vetni egy óra múlva. Most a fűben fekszem, és az útlevelemen írok. Rettenetes csönd van, csak kis legyek és dongók zsonganak szakadatlan. A tisztás, ahol vagyok, tele van borókacserjékkel: erről jut eszembe, hogy hogy megjártam a borókapálinkával. Gyerekkoromból emlékszem rá, hogy Panyiczky nagymama mindig emlegette a borovicska kitűnőségét. Most itt megint találkoztam ezzel a specialitással, és szokás szerint vettem egy ¼ literrel, kortyingatni. Óvatosságból a legfinomabbat, a „medicinal” jelzésűt vettem. És az első kortynál majdnem lefordultam a lábaimról, olyan gyantás és büdös és olajos vagy milyen ízű volt. Megátkoztam. S lassankint – pénzhiányból – ráfanyalodtam mégis a beszerzett italra, s nagyon megszerettem. Hát most itt látom a borovicska igazi termő-szülőanyját, a borókafenyőt a kék bogyóival.

Biztosan megkapták a lapomat a Macocháról, a cseppkőbarlangból. Az volt a legcsodálatosabb. Nem részletezhetem, majd mesélek róla.

Rengeteget utaztam, már szakértő vagyok fél Csehország közlekedése terén. Nagyon hálás vagyok Strakának, szeretnék vele lenni hirtelenében – talán búcsúzáskor visszamegyek még hozzá.

Hogy vannak? (Minek kérdezzem?)

Dolgozni nem lehet, oly bágyadt vagyok, és oly sokféle minden vett körül nap nap után. S minden drága. Esetleg Strakától fogok pénzt kérni. Fáradt vagyok, meglepően sokszor rosszkedvű. Mintha nem én utaznék, hanem egy alteregóm, s én csak nézném őt… Nem bírom a fáradtságot.

Ma mentek le a Balatonra a „szolgáim”. Manci is ma van a Kis Kláránál. Sokat gondolok Magukra, mindenkire.

Apának és a kis Lócinak sok-sok boldog névnapot kívánok, éppúgy magának is, kedves Klára. S előre meleg szívvel veszem tudomásul, hogy maguk is ugyanígy gondolnak rám. Kis Klárának külön lapon fogok gratulálni.

Isten vele. Lóci, csókol apuka! Az öreg Szabó Lőrincéket is csókolom. Jártam Königgrätzben is (Hradec Královéban), ahol 16 évvel ezelőtt Zoli katonáskodott, s ahol mint gyerek meglátogattam őt. Onnan írtam neki. – Isten vele, minden jót kívánok, és csókolom.

Lőrinc

154.

Kedves Klára,

most megyek tovább Prágába és Drezdába. Ez még mindig az Óriáshegység. Jól vagyok, eddig gyönyörű idő volt, ma esni kezdett. Sokszor gondolok magukra. Kis Klárának küldtem egy Rübezahl-képet: ez az úr híres mesealak, a „Hegyek óriása”, ő tud róla. Most már ne írjon sehová. Nincs semmi baj? Magát, Lócit és mindnyájukat sokszor csókolom.

Lőrinc

155.

Kedves Klára,

köszönöm aug. 3-i levelét, ezt kaptam meg még csak. Tegnap óta itt vagyok, és Straka ismerősei nagyon kedvesen fogadtak. Majd szóval többet. A túloldalon uzsonnáztunk. Sokszor csókolok mindenkit.

Lőrinc

[a képeslapon: Prága, Barrandov]

Egon [?]

Ján Smrek

Peter Prídavoh

Josef Hora

V. Závada

Fr. Halas

156.

Kedves Klára,

most megyek Drezdába. Lehetséges, hogy 1-2 napig 15-én túl is itt tartanak itteni ismerősök. Leveléből (csak egyet kaptam) tudom, hogy Szőlősre írhatok. Gáboréknak sok üdvözlet és kézcsók. Minden jól van. 500 koronát kölcsönkértem. Rengeteg helyen voltam. Lócira messziről megharagszom, ha rosszalkodik! Minden jót, sokszor csókolja

Lőrinc

157.

Kedves Klára,

Szegiéktől megkaptam a vasárnapi kirándulás fényképeit. A többi elromlott. Ezeknek biztosan örülni fog.

Semmi baj otthon. A gyerekek jók, egészségesek. Az elseje ne aggassza, majd csak túl leszek rajta.

Rettenetes sok a dolgom, ezenkívül nyugtalan vagyok, és elrontom a maradék írást is.

Tegnap este Manciéknál voltam, vacsora után. Vacsorára meghívták Vidor Marcellt és feleségét, ezért kellett átmennem.

Miklós Andor komoly beteg megint. Agyonstrapálta magát az az ember.

Ma, mint telefonon hallottam, új levelet kaptunk magától, tegnap pedig Manci referált arról, amelyet ő kapott. Csak hízzék nyugodtan, ha tud, és örüljön, hogy visszajön az alvása. Ha Hermus 5-én jön Pestre, nem lett volna jobb magának később mennie Anicához, arra az időre, amikor egyedül van? De hát minek ezt utólag kérdezni is…

Manci, Júlia készítik a Mikulást. Még nem tudjuk, hogy s mint lesz.

Földi megvette vasárnapra a genovai kikötő-verset, az új változatot. Nem tudtam dolgozni újon. A Goethén se. Olvasok, ideges vagyok.

Jót nem tudok írni, rosszat pedig nem akarok részletezni. Teljesen letörtem. Nagyon sajnálom Miklós Andort. (A baj komoly. Ne írjon róla senkinek, és ne érdeklődjék.) De hát majd elmúlik ez az összetorlódott sok rossz.

A gyerekek csókolják. Lócit kérdeztem, mit üzen: – „Már megüzentem!” – felelt egész megbotránkozva, hogy talán elfelejtettem megírni… – „Már megüzentem, hogy csókolom és szeretem!”… Igaza van neki, az ember mindig csak ugyanazt írhatja. Egy-egy lapot írjon csak az ismerősöknek, elszórva. Rémes, hányfele rángatnak!

Irigylem magát, de minden igazi irigység nélkül. Használja jól még meglevő kis idejét.

Most Straka vár. – Isten vele, sokszor csókolom és ölelem

Lőrinc

158.

Kedves Klára!

Csak pár sort tudok írni. Miklós Andor meghalt. Tegnapi levelem ezért volt már olyan ideges. A sok titkolózás mögött is érezni lehetett a veszélyt. Nem akartam magát megijeszteni, ezért írtam sokkal kevesebbet, mint amennyit tudtam. Most már nincs ok ijedezésre, meghalt. A csapás borzasztó, mondanom se kell. A második Mikes-halál. De hát akkor is jóformán elképzelhetetlen volt az élet folytatása. Majd megleszünk most is. A december már rendben van, a többi nem a mi erőnkkel és nem a mi akaratunk szerint folytatódik. Megleszünk, de sokkal rosszabbul. Hol lesz még egy ember, aki törődik például azzal, hogy én kijussak Párizsba – hogy csak Miklós legutolsó kedves gondját, ígéretét említsem?! Ez az ember volt az egyetlen olyan jóakaróm, aki tudott is tenni, segíteni. De nehogy azt higgye, hogy baj van valahogy Az Est-lapokkal, felborulás vagy ilyesmi! Az nem lesz, csak sokkal kevesebb pénz, és a szerkesztőségen belül semmi hatalmas rokonszenv. Gondolom, eszébe juthat, hogy hazautazik. Meg ne tegye! Nem használ semmit, nem változtat semmit. Nincs szükség rá. Ne értsen persze félre! De hát okosnak kell lennünk. Otthon semmi újság, mind rendben vagyunk, Hermussal majd keresni fogom az érintkezést.

Nyugodjék meg mindenképpen. Sokszor csókolom, mindnyájan csókoljuk.

Lőrinc

159.

Kedves Klára,

csak azért írok, hogy hírt kapjon. Igazi írnivaló nincs, a jövő-menő bizonytalan hírekről nem lehet és nem érdemes beszámolni.

Ma van a temetés. Fél háromkor csinál sluszt a Magyarország, 3-kor van a gyászünnepség a Kerepesiben. Földi beszél a vállalat stb. nevében, Boross László az újságíróegylet és nem tudom ki az újságkiadók nevében. Óriási pompa és egyszerűség. Irtózatos hideg van (–12° volt reggel, Debrecenben –20), minden szónoklat rövid. Különben is kimerült mindenki.

Tegnap Mancival a Várban voltunk, aláírni a részvétlátogatók ívét. Du. fekete Klára jött el, és Júlia. Én kimentem Hermus elé, megkaptam a levelét. Köszönöm. Szétszaggatott életemben legalább az esik jól, hogy maga rendesen viselkedik.

Épp most jelentik, hogy 2 órával a temetés előtt, e percben, tüntetés volt a kiadóhivatal előtt. Nyilván egyetemisták, akiket a Magyarság heccelt fel.

Most szünet van a munkában, már mindent leadtam, csak nagyon nagy dologról megy le még esetleg pár sor. Ezt az időt használom fel írásra.

Este Hermussal a szállodába mentem, s míg átöltözött, beszélgettünk. Szerda este akar Prágába menni. Szerén is ott volt.

Hermus az édesanyjához ment, én pedig bejöttem véletlenül a szerkesztőségbe. Mindenki itt volt. Utólag tudtam meg, hogy távollétem alatt haza is telefonáltak értem. A kis Klára vette fel a telefont, és fekete Klára szavai szerint nagyon kétségbe volt esve. „Milyen kár – mondta –, hogy apu nem megy be, talán őt választanák meg most főszerkesztőnek!”

Lócinak elmagyaráztam az esetet, megmutattam neki egy képet: ennek a bácsinak sok pénze volt, nekem is adott belőle, így szokott ülni az íróasztalánál… stb. Megértette. Másnap ő magyarázta a dolgot a kis Klárának.

– Ennek a bácsinak – mondta –, sok pénze volt…

S ekkor hozzám fordulva félbeszakította magát:

– Mondd, apu, mindennap volt neki pénze?

Másik megnevetett mondása Lócinak az, hogy mikor vasárnap Manci délben elment tőlünk, de rögtön visszajött, mert eszébe jutott, hogy ottfelejtette a retiküljét, felkiáltott: „Ilyen nőt se láttam még sose!”

Mariska nem tudott hova lenni a nevetéstől.

Különben tegnap baj volt. Egy kicsi. Reggel Klára, 7,2-t mért, majd 7,3-at, ágyban maradt, borogatást és aszpirint kapott, 7,8-a lett, de aztán du. csak 7,4-e, és ma reggelre semmi. Otthon tartottuk mégis. Valószínűleg egy péntek déli hógolyózásnál hűlt meg, iskolából hazajövet.

Lóci is hógolyózott vasárnap, és bömbölve jött haza, mert nem tudta, miért ég oly rettenetesen a két keze. A hidegtől. Mostuk, dörzsöltük, de még tíz percig bőgött.

Este neki is 7,6-ja lett, mára elmúlt. Futó meghűlés.

…Lassankint mégis egész levél kikerekedett mindebből.

Dolgozni nem tudok, folyton tennivaló van, zavaró, feltartó esemény.

Nem kell aggódnia semmin. A december már rendben van. Állásom nincs veszélyben, szeretnek és megbecsülnek itt. Csak a mellékpénzeknek, annak a jóakaratnak fuccs, amely a Rippl-képet adta, Egyiptomot és egy-egy százast… Össze kell húzódnunk.

Trettina Jenő teljesen összeveszett a Magyarság-gal, pereskednek. Júliával voltam náluk.

Holnap a Mikulás. Úgy látszik, Barasits jön el. Kis Klára színdarabot rendez, Mikes Gyuri számára Júlia készít valami krampuszruhát vörös papírból.

Isten vele. Aludjon sokat. Minek az altató? Nincs semmi baj, legyen nyugodt.

Kezét csókolom. Szerdán még írok, azt megkapja.

No, a Lóci „levele” otthon van, ma sem adhatom fel.

Sokszor csókoljuk mindnyájan.

Lőrinc

Miklósnak állítólag holnap, kedden bontják fel a végrendeletét. A vagyon Gombáé és Sebestyénné Miklós Jankáé, aki Miklós Andor húga. Legfőbb vagyonkezelő valószínűleg Vadnai Béla. A vezetés bizonyára olyan lesz, mintha Miklós külföldön volna – örök szabadságon. Vadnai–Salusinszky–Földi-triász, amelybe belenevelik a most 22 éves Sebestyén Andrást. Közvélemény, hogy „Miklós Földinek korán halt meg”. De ez csak valószínű kombináció mind. Általános a részvét, a levertség, a sajtóban is – a Magyarság kivételével.

Isten vele. Csókolom.

L.

Ui. I. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy ne aggódjon! Használja fel okosan az idejét, ez a legjobb, amit tehet!

Anicát sokszor üdvözlöm, és kezét csókolom.

Az antológiáról semmi új hír.

Ui. II. E percben jött a hír, hogy Stefan George meghalt. És egy Miklós-képet is kaptam; ide teszem.

160.

Kedves Klára,

most volt itt a Mikulás – a tavalyi Barasits – Trettinával együtt. Nagyon jól ment minden, Lóci igen bizalmas volt hozzá, parolázott vele, nyújtózkodott előtte, és el volt ragadtatva a sok ajándéktól. Mert sok mindent kaptak, tévedésből – Mariska ugyanis délután azt mondta nekem, hogy még semmi sincs, és én erre elköltöttem vagy tíz pengőt fogcsikorgatva. De legalább volt mit átsíbolni a Trettina és Mikes gyerekeknek.

A kis Klára ágyból, a maga díványáról nézte az ünnepélyt, és szörnyen röhögött, majdnem leleplezte a Mikulást. Azért van ágyban, mert meghűlt, mint már írtam – azt hiszem –, és óvatosak vagyunk vele szemben. Nincs komoly baja, csak tegnap este volt a láza egyszer 38 fölött, úgyhogy ma reggel elhívattuk az orvost is. Gyenge influenza, mondta, alapos vizsgálás után, még vasárnap tört ki, és ma végződik, ma már nem lesz láz. Így is lett, azaz hőemelkedés még volt. Most betétettem vele a hőmérőt, hogy a levél végére a legfrissebbet beírhassam. Ez még mind alighanem a pénteki hógolyózás eredménye.

Lócinak csak egyszer volt hőemelkedése, már az sincs, ő ugrált a Mikulás előtt, és most már fekszik és játszik, míg megjön a vacsorája. Éppen a popsiját veri a Fräulein, tetyegeti, ide hallom. Nem tudom, miről beszélnek, csak hallom, hogy épp azt mondja, hogy a Mikulás majom.

A Mikulás játékaival játszik, egyikből a másikba töltögeti a cukrot, mogyorót. Kis Klára a Pesti Hírlap bekötött „Vasárnapjait” fedezte fel, azt olvassa. És mindketten végighallgatták a rádióból a „Jön a Mikulás!” játékot. – Simon J. Gy. és Manci itt volt.

Tegnap volt a temetés. Irtózatos hidegben. Azt hittem, megfagyok. Borzalmas, mint minden ilyesmi. Rengeteg ember, nagy arányok. De erről nem akarok írni, majd elolvassa.

Mára tisztázódott sok minden. A végrendelet Salusinszkyt tette meg főszerkesztővé, ő, ügyvéd öccse és Vadnai a végrendelet végrehajtói. A végrendelet mindent Gombának ad, 10%-ot a Sebestyén családnak, aztán Az Est alapító tagjairól gondoskodik. Salunak 60, más hír szerint 80 ezer pengőt hagyott, Ruttkaynak 15 000-et, Seressnek semmit – az közgazdász volt mellette! És így tovább. Azok a munkatársak, akik 10 év óta ott vannak, szintén kaptak valamit – egy idegen újságcikk 3000 pengőről beszél. De ez az összeg nem biztos. Az is valószínű, hogy ezt a pénzt nem adják ki, hanem – – ? – – talán részletekben –? Pár nap alatt mindez tisztázódni fog. Természetesen általános a részvét és meghatottság, és őszinte. Csodálják Miklós okosságát, hogy nem intézményekre hagyta, amit jótékony célra szánt, hanem emberekre. Az intézmények elkezelik, eladminisztrálják.

Hír szerint a pénzvagyon 1 500 000 pengő, ebből 600 000 részvényekben fekszik.

Hogy rám is érvényes-e a 3000 vagy nem, hogy így van-e a dolog igazán, nem tudni. Érdeklődni rút illetlenség volna, s ha igaz is, minden hálaérzés mellett se tudok örülni neki, hiszen a veszteség, ami az ő halálával ért, sokkal nagyobb, pénzben és biztonságban. …Az öregeket, kortársait és bajtársait igyekezett védeni; Magyar Elek is kapott valamit. Földi hír szerint 20 000 pengőt kapna. De nagyon fáj neki, hogy nem kapta meg a fő irányítást.

Írtam ezekről a dolgokról, de abban a tudatban, hogy majdnem biztosan másképp vannak valahogy. Nap nap után más-más információk próbálják kialakítgatni a valóságot. Majd megtudjuk az egészet, nem kell – és nem is lehet – sietni.

A rossz az, hogy a külön segítség és a nekem, a költőnek, szóló kímélet ideje elmúlt.

(Kis Klára hőmérője: 37,l.)

Lóci átkiabált, hogy „szereti és csókolja magát”. Háromszor is elmondta. Most énekel a sötétben.

Közben megjött Júlia, elkésve, a Mikulásra. Rengeteg holmi gyűlt össze.

Maga biztosan vasárnap jön? Vagy másképp döntöttek? Nem emlékszem már a dátumokra. Föltétlenül írja meg az érkezését, hogy várjam. Hermus azt mondta, hogy az a vonat, amellyel ő jött, nagyon jó, csak fáradságos a két átszállás, Kassán és Miskolcon (vagy Hidason?) – Kassától Miskolcig személy! Du. 5.20-kor van a Keletin. Közvetlen kocsi nincs.

Táviratozhat is!

A Miklós-ügy miatt ne nyugtalankodjék tovább egy percet se. Nem kell hamarabb jönnie.

Én szerdára mondtam, hogy még egyszer írok, de a Mikulásról mégis be akartam számolni.

Kis Klára ezt diktálja:

– Csókollak. Hogy vagy? Jól érzem magam. Nagyon szép volt a Mikulás, sok mindent kaptunk. A Pöntyinek átadtam a puszidat.

Pöntyi közbekiabált, hogy a Mikulás is csókolja anyut, mert szereti.

Hát akkor én is csókolom.

Isten vele!

Lőrinc

161.

Kedves Klára,

nincs semmi újság, jól vagyunk mindnyájan. Hermustól tegnap este telefonon elköszöntem.

Most már semmi se történik, várjuk magát, biztosan megírta már, hogy vasárnap vagy hétfőn jön-e. Táviratozni is lehet.

Remélem, ezt a levelet még megkapja szombaton. Lóci levelét, melyet persze Mariskával együtt írt, folyton elfelejtettem betenni, így maradt ebbe az utolsóba.

Kodolányi volt Debrecenben, ő mondja, hogy az antológia nagy része ki van szedve. Pedig én elakadtam a Sátán anyagával az idegen izgalmak miatt.

Egyszerre romlani kezdett vagy három fogam. Bosszantó. Nem érek rá a szemorvoshoz sem elmenni.

Anicának adja át üdvözletemet, köszönetemet a barátságukért és kézcsókomat.

Útra öltözzék fel nagyon jól, mert errefelé (is) kutya hidegek járnak.

Most beszéltem a lakással: nincs semmi baj.

A maga levele Gombaszögihez nagyon jó.

A többit már majd szóval. Sokszor csókolom, mindnyájan csókoljuk és várjuk.

Lőrinc, kis Klára, Lóci

Beneš épp vasárnap és hétfőn Kassán lesz, Titulescuval találkozik, a román külügyminiszterrel, és revízióellenes beszédeket tart.

162.

G. Szabó Lőrincnének

Üdvözlet és kézcsók Párizsból!

Lőrincék

163.

Kedves Klára!

Nagyon fárasztó éjszaka után, egy negyedórai alvás nélkül megérkeztem. Nagy nyár van, renyheség, kényelem. Úgy látszik, minden jó lesz, egyelőre aludni szeretnék. Szobám nem a tengerparton van pont, de IV. emeleti, úgyhogy „az egész Quarnero” látszik az ablakból. Nincs sok ember, eddig egy ismerőst se láttam. Annál többet a vonaton. Grünbaum Szerén is utazott: a Kanári-szigetekre hajózik.

[…] Ez az egész fürdőtelep egy óriási és gyönyörű Siófok.

Mindnyájukat sokszor csókolom, kihasználom az időt, pihenek. Pihenje ki maga is magát, örülve, hogy távol van tőlem. Írjanak! Én most csak a megérkezésemet akartam jelezni, s mielőbb magához juttatni a mellékelt cikkeket. Jövő vasárnap is elküldöm a Prager Pressé-t.

Cím: Hotel Regina

Szervusz, Jájóka! Szervusz! LÓCI PILÓTA! Sokszor csókollak benneteket és Anyukát!

Lőrinc apu

164.

Kedves Klára, kis Klára és Lóci!

Hogy vagytok? Mért nem kapok rólatok egy sort sem?

Én nagyon jól érzem magamat. Úgy unatkozom, hogy menekülnék akárhova, csak az okosság tart vissza tőle. Képzelje, Klára, eddig még mindennap ¾ 9-kor lefeküdtem. Tegnap volt az első este, amikor ki akartam menni. Az igazgató bujtogatására fel is vettem a fekete ruhámat, hogy vacsora után átmenjek a Majestic-Quarneróba, ahol ún. szüreti ünnepélyt rendeztek, de ezzel aztán eleget is tettem szórakozási vágyamnak. Egyszerűen elképzeltem az egészet, és beláttam, hogy ott még jobban unatkoznék.

Már fürödtem, természetesen. A három első nap olyan isteni volt, amilyen csak egy giccs lehet. Sajnos, az isteni giccs mára elmúlt, esik az eső. Ki tudja, meddig tart?!

Voltam Fiuméban. Itt is, ott is csakugyan vannak olcsó dolgok. Kávé pl., tea, minden gyarmatáru, osztrák textilcikkek, japán selyem. De nem olyan nagyon olcsók. Milliomosoknak ugyan olcsók, de nekünk kevésbé. Mert egy 35 pengős selyeminget itt 20-ért megvenni, vagy 16-ért, még mindig nagy kiadás, ugye? Esernyő, kalap, cipő, amerikai és párizsi parfüm: ez is olcsó. Majd veszek két inget, másra nem telik.

A fehér ruha eddig nagyon jó volt, bár a kabátot nem használhattam. Azért nem, mert a bal oldala merő hamu volt, belevasalva, két-három tenyérnyi folt. Mosodába adtam.

Rendes, napos időben itt napközben júliusi meleg van, az este hűvös. Most délben elállt az eső, de továbbra is borús az ég.

A Mg-ot mindig megveszem, nagyon jó. Látom a dolgokat (Paraszt-Európa, Áprily stb.), amiket még én rendeltem. A vasárnapi Prager Pressé-t majd megint elküldöm. Megkapta az elsőt? S mi az, hogy nincs cikk? Én azt vártam, hogy már másnap kapok rémült kéziratot!

Elkészítettem a rádiófelolvasást, le is gépeltem az igazgató olasz gépén, s egy példányban, ajánlva, elküldtem Németh L.-nak. A címét fejből nem tudtam pontosan (MTI – Rádió – így írtam), de biztosan megtalálják. Hétfőn, szerdán és pénteken du. 2-5 közt van bent, hívja fel telefonon, Magyar Távirati Iroda vagy M. Telefonhírmondó vagy ilyesmi címcsoportban megtalálja a közös központot.

Ma átutazóban itt lesz Abbáziában Szántó, várom, hogy telefonáljon.

Jókat eszem, máris lebarnultam.

Mit mondjak még? Olyan lusta vagyok, mint maguk hárman együtt.

Minden jót, sokszor csókolom. Kis Klárát is! LÓCI-t is! A viszontlátásig!

Lőrinc

165.

Kedves Lőrinc!

Nem kaptam még levelet magától; nem baj, azért én írok. Tudom, hogy megérkezett, erről megkaptam a hírt, remélem, hogy ott nincsen semmi baja. Ha valami baja volna, azt csak tudatná velem valahogyan, igaz? Lehet, hogy még délután kapok levelet, a múltkor is délután hozta a posta. Itthon sincsen semmi baj. Megvagyunk jól. Voltam tegnap Lócival a Petényinél. Majdhogy el sem akarta hinni a nyáltalanságot. Azt mondja – én is úgy látom most már –, hogy egészen rendesen van nyál a szájában. A fogait kell rendbe hozni most már sürgősen, sokat romlottak hirtelen. Jól fejlett gyereknek találta, azt mondja, szedjen most már csukamájolajat egészen tavaszig, s egyelőre ne vétessem ki a manduláit, ha nem lesz vele sok baj, hogy szedje össze magát egészen a gyerek a betegsége után. Először nem akart elfogadni pénzt, de az én egészen gyönge tiltakozásomra rögtön elfogadott tíz pengőt! Kár!

Remélem, a cikkem küldi hamarosan, mert kellene. Pali azt mondja, még írjak valamiről, de egyelőre még nem tudom, hogy miről. A novemberi külön divatlapba is rendelt egy első cikket: párizsi levél legyen, könnyű, szép hangú csevegés. Ezt nehéz lesz megírni. Remélem, addigra itthon lesz. Abba a divatlapba kell még ezenkívül két-három cikk. Nekem kell kitalálni, hogy mi legyen. Újság különben nincs ezen a vidéken. Vasárnap nem megyünk Debrecenbe, örülök neki, legalább az a pénz is megmarad. Lehet, hogy kimegyek Csepelre vasárnap, még majd beszélek a Mártáékkal.

A. Oszkár itt volt, azt mesélte, hogy Menyusnak köszönheti azt, hogy nem idézték be a rendőrségre. Beszélt M.-mel, s az azt tanácsolta neki, hogy ne szavaljon F. Lacit és magát se, mert hiába jó barátja magának M., mégsem tudja magát az indexről levétetni. Mondtam O.-nak, hogy butaság, magának nincs semmi baja, nem is lehet, s hogy nyugodtan szavalja csak magát. Azt hiszem, M. nagyképűsködik. Mit gondol?

Kis Klára nagyon igyekszik, remélem, kicsit jobb bizonyítványt fog hazahozni. Mindennap tanulok vele, de ő maga is egészen rendesen dolgozik, egyelőre legalább.

Tegnap este óta teljesen megváltozott az idő. Egész éjjel zuhogott, egész délelőtt is, most elállt egy kicsit. Itt az ősz egész valójában. Talán magának több a szerencséje, s ott még szép az idő. Ha lehet, fürödjön is, süljön le, amennyire csak teheti. Éljen egy kicsit természetesebb életet, mint itt Pesten teszi. Legyen valami haszna a pihenésének. Egykettőre vége is már a szabadságának, s itthon lesz. Nagyon sajnálom, hogy ilyen rövid ideje van csak a pihenésre.

Tegnap reggel az ágyban befejeztem a Jack London-életrajzot, amit a felesége írt. Úgy bőgtem a végén, mint egy taknyos gyerek. Nem olyan gyönyörű a könyv, csak a házasság története ment nagyon a szívemre. Olyan szép életet éltek, már ahogy ő elmondja, hogy megingott bennem megint az a hit vagy tapasztalat: hogy a házasság csak rossz lehet, s emiatt kellett olyan nagyon sírnom. Buta!, gondolja maga. Talán nem is olyan nagyon? Nem akarom keseríteni, igazán nincs semmi bántó szándék bennem. Visszük úgyis a magunk keresztjét, külön-külön. Talán nincs is más bajom, mint az, hogy külön-külön, ahelyett hogy együtt vinnénk.

Próbált-e írni valamit, Lőrinc? Jó lenne, ha egy-két szép verssel jöhetne haza. Még jobb volna, ha a vasárnapi Napló-ban már volna is magától valami. Babitsnénak van három verse az új Nyugat-ban, Sárköziné azt mondja, hogy egészen meglepetten látta, hogy szép. Azt hiszem, Babitsnak is van verse ugyanebben a számban. Én nem olvastam, de majd el fogom.

Ma kimegyek Zoliékhoz, sajnos. Nincs semmi kedvem a kimenetelhez. Anyukáék majd este bejönnek velem, valószínűleg egy-két nap múlva mennek haza. Nem tudom, mi a pontos tervük. Több mint egy hete fáj a fejem. Hiába veszek be akármit is, csak fáj. Pihenésről még eddig szó sem lehetett. Folyton volt szaladgálnivalóm, a gyerekkel tanulni, a német cikkeket olvasni, ami nekem nem nagyon könnyű – és így tovább. Tegnap este Manciékhoz vittem át a vacsorám, szegény Manci, egészen szomorú, hogy milyen rossz idegállapotban van állandóan. Rémes veszekedésben vannak egymással éppen, a Manci szörnyű elfogultsága azután lehetetlenné tesz minden józan dolgot. Borzasztó. Egyik gyerek sem szereti a Tantét. Én sem mondhatom szeretetre méltónak, habár tud a gyerekkel bánni, le tudja csendesíteni a legnagyobb sírást is Lócinál, s azért mégis, nem az, amit szeretne az ember. Hiába. Nem tudom, mit csinálok vele elsején. Lehet, hogy addigra javul a helyzet a gyerekfronton, s lassan megszeretik. Az ilyesmi nekem mindig olyan izgalom, hogy szörnyű. Jövő szombaton lesz a Király Színház bemutatója, oda el akarok menni. Biztosan venni kell a jegyet, de hát egyszer talán ki lehet bírni. Klári nagyon izgul, pedig biztosan egészen szép lesz minden.

Azt hiszem, minden újságot megírtam. Majd írok megint, hamarosan. Jó pihenést kívánok, szeretettel ölelem magát

Klára

Természetesen a gyerekek is sokszor csókolják magát. Lóci kérdi mindig, hogy még hányat kell aludni addig, míg az apu hazajön. Tegnap nézte a halakat a nagycsarnokban. Ripperné adott is egy kis halat nekünk, ma az lesz ebédre.

166.

Kedves Klára!

Végre kaptam hírt hazulról! A posta igen lassú, csak ma, szombaton jött meg a levél. A cikket küldöm, kijavítva; ha gondosan írja, nem is szükséges az átnézés. Ma Fiuméban vagyok, vettem három inget, s ezzel teljesen tönkrementem. Hogy Lócinak milyen játékot viszek, még nem tudom; de valamit viszek. Írjon még egy sort hétfőn (később már nem) arról, hogy csakugyan érdemes-e vinni kínai és angol teát, Horniman-félét. ¼ kg kb. 4 pengő? – Nincs pénz, nem lehet vásárolni, pedig olyan jó volna. – Kis Klárát csókolom, nagyon jólesik az igyekezete. – Az ellátásom nagyon jó, egyet-mást dolgozom, már kissé lebarnultam. A hízást, illetve a mérést, kezdetben, rögtön kellett volna végezni… így majd csak szemre és közérzésre ítélek magamról. – A rádiót elintéztem, írtam már. – A tíz pengőhöz mit szólok? Hát kérem, milyen csodák vannak a világon: én véletlenül megtaláltam és mellékelem. – Nagyon sietnem kell, indul az autóbusz, állva írok a postán egy mizerábilis tollal. – Legkésőbb hétfőn írjanak még egyszer, többet nem! Én majd megírom, mikor megyek haza. Mindnyájukat sokszor ölelem és csókolom.

Lőrinc

167.

Kedves Lőrinc!

Meg vagyok hatva a tíz pengőtől. Igazán mondom, hogy mikor elküldtem a levelet, amiben elpanaszolom a lopást, gondoltam rá, hogy maga képes megküldeni nekem a pénzt. Örülök neki nagyon, de sajnálom, hogy elvonta magától, mert ott fontosabb a pénz, mint nekem itthon. Én még ha meg is szorulok, még akkor is tudok magamon segíteni az ismerősök között.

Ma fogok telefonálni Németh Lacinak, mert a maga levelét én is csak szombaton este kaptam meg. Az utolsót pedig hétfőn reggel. Ma! Biztosan megkapták a rádiófelolvasását is, hiszen a verse is idejében megérkezett. Úgy éreztem vasárnap reggel, hogy teljesült egy álmom, mert megjelent a verse a Napló-ban, úgy, ahogy én szerettem volna. Jó hangulatú vers. Páran szóltak, hogy nagyon szép, én úgy érzem, hogy ebben a versben az a legfontosabb, hogy azt látom belőle, hogy jól érzi magát, s örül az életnek. Anyukáék – mind a ketten – azt mondták, hogy a vers nagyon szép, de a két utolsó sorával elrontotta az örömüket. Istentagadó benne ti. szerintük. Szép vers nagyon, énszerintem is, de nem azok közül való, amiket a maga legjelentékenyebb munkái közé sorol az ember. Igaz? Írjon csak; ez nagyon fontos. Jó lenne, ha pár gyönyörű verssel jönne haza. Rudas bácsival is találkoztam tegnap, ő kérdezte, hogy mikor volt tengeren. Számon tartják már ők is a vasárnapi verseit.

Anyukáék még itt vannak, lehet, hogy holnap már elutaznak, de lehet, hogy még egy-két napig maradnak itt. Apával még egy szót sem beszéltem a cselédről, nagyokat hallgat róla.

Annak is örülök, hogy a cikk nem volt nagyon rossz. Címet nem adott neki, sajnos. Nem baj. Holnap viszem be Palinak.

Biztosan kapott már új levelet maga is tőlem, s így egyet-mást tud rólunk újra.

Szombaton ide telefonált Kertész Dániel, magát kereste. Kodolányi nevében akart érdeklődni, hogy mit áskálódtak K. ellen addig, amíg ő szabadságon volt. Azt hiszem, Féját érti az áskálódó lény alatt. Rémes emberek ezek ebből a szempontból. Mindig mondom. Megadtam a maga címét, lehet, hogy nem tettem okosan, mert talán izgatják magát valami buta panaszkodással majd.

Komjáthyék is megjöttek. Aladár nyolcvan kiló lett, de azért állandóan betegnek érzi magát. Nem beszéltem vele, Manyival találkoztam az utcán véletlenül. Sok dolga van Manyinak nagyon, máris.

Elolvastam a Hintz tanársegéd úr-t. Egészen jó könyv az. Úgy látszik, meg van változtatva a regény vége. Mintha én úgy hallottam volna, hogy a Nyugat-ban a lány öngyilkossággal fejezi be az életét, itt a könyvben pedig megőrül. Ez a logikusabb vég. Jó mű az, de ezt a fajta irodalmat nem szeretem én. Mást nem is olvastam. Estére fáradt vagyok mindig a sok futkosástól és az állandó fejfájástól. Furcsa dolog, de a Hintz tanársegéd úr olvasása közben állandóan arra kellett gondolnom, hogy, részben legalább, magát rajzolta meg ebben a figurában az Ilonka. Direkt érdekelne, ha elolvasná maga is, hogy mit szól ehhez. Lehet, hogy maga ezt nem is láthatja majd meg benne, mert ezt, azt hiszem, kívülről kell nézni, s az ember maga erre a nézésre nem alkalmas saját magával szemben. Például magával sem lehet beszélni arról, ami az embert legbelül bántja. Ugyan mostanában talán egy kicsit türelmesebb már ezen a területen is, de még mindig az ember úgy érzi, hogy mikor itt az a pillanat, amire várt s amit elképzelt magának, hogy jó lesz, mert kibeszélheti magát magával, s megnyugváshoz jut, akkor látja, hogy magát nem érdekli, fárasztja, untatja a dolog. Erről jobban lehetne akkor beszélni, ha maga is olvasta volna ezt a könyvet.

Mikor maga elment, azt hittem, hogy fogok tudni levélben sok mindenről beszélni magával, amiről szóval nem lehet. Nem tudok. Magának talán jobb is, hogy nem tudok, mert kényelmesebb. Nekem nem jó, de belenyugszom ebbe is, mint sok mindenbe, amibe muszáj, különben nem lehetne élni tovább az életet. Izgatni sem akarom magát semmivel, mert komolyan nagyon szeretném, ha összeszedné magát alaposan, s kipihenve, jó idegekkel kerülne haza. Könnyebb lenne az élet is magának akkor, és az a rengeteg munka is, ami vár még magára karácsonyig.

Ha szombat délben érkezne meg, talán volna kedve eljönni a Király Színházba a bemutatóra!? Én okvetlenül el akarok menni, de ha tudnám, hogy maga is hajlandó jönni velünk, akkor úgy vennék jegyet. Jó lenne, ha ezt is megírná.

Rém keveset írt, de ez sem baj. Idegenben múlik az idő, tudom. Milyen jó volna, ha nem tolakodna az agyamba az a gondolat, hogy talán azért írt nekem olyan keveset, mert másnak többet írt, s ezzel ment el az ideje. Ne haragudjon ezért a mondatért. Még akkor se haragudjon, ha nekem van igazam.

Klárinak meglehetősen sokat segítettem. Nem is tényekkel, hanem elsősorban a jelenlétemmel. Szaladgáltam vele együtt, megbeszéltem vele a tervezéseit, szóval ilyenféleképpen. Júliának a hirdetésre jött két vagy három tanítványa, úgyhogy meg lehet most majd csinálnia az iskolát. Négy tanítvány már elég arra, hogy érdemes legyen csinálni, illetve kezdeni. A többi majd kialakul az idők folyamán. Az is lehet, ma dől el, hogy a Medgyaszay Vilma és még egy színésznő ruháit a Júlia fogja megcsinálni. Ez hat ruhát jelentene. Nem is sok pénzt, hanem reklámot s esetleges bevágódást a színházi területre. Ez is sokat jelent végeredményben. Este megyek Júliával, ő visz valami divatbemutatóra. Péntek este újra. Nagyon fontos nekem. Sokkal többet kellene látnom új ruhát, mint amennyit láthatok. Bemutatókra is kellene járnom a színházakba, mert ott mindig sok újat láthat az ember.

Kérdezi, hogy vegyen-e teát. Lőrinckém, ha van pénz, akkor vegyen, az ár, amit írt, nem sok érte. Nem fontos. A gyerekeknek hozzon majd valamit. Lóci például nagyon örülne egy kis pénztárcának, ezt tudom, de valami játéknak talán még jobban. A két lánynak hozhatna egy-egy pár harisnyát, azt hiszem, az olcsó ott. Nekem a legkomolyabban mondom, hogy ne hozzon semmit. Én tudom a legjobban, hogy milyen nehéz külföldön venni valamit, s hogy mennyire nincs pénze erre. Én boldogabb vagyok, ha jól érzi magát, s jókedvűen jön haza hozzánk, mint ha hoz valamit, s itthon dühös, és kedvetlenül él velünk. Én vagyok a legigényesebb, ebből az látszik, ugye?

Nincs semmi baj itthon, jól vagyunk. Kezdem a Tantét is megszokni, talán a gyerekek is. Tegnap elküldtem kis Klárát a nagyapóval és nagyanyóval ide az Alkotás moziba. Elfáradtak a kétórás előadásba, de végeredményben örültek neki, azt hiszem. Anyukának adtam egy régi kalapot, és meg is csináltattam neki. Most egész elegánsan néz ki. Apának is van új ruhája, nagyon szép. Apa is rosszul néz ki. Ma elmegyek anyukával délelőtt a Trettináékhoz. Ez is szórakozás neki. Manciék kibékültek. Lacinak is jött egy rajza, talán jön még egy ebben a hónapban. Szegényeknek nincs pénzük.

Újra szép idő van itt, remélem, hogy magának is jó ideje van. Egyen sokat, de ne cigarettázzon sokat. Legyen minél többet a levegőn, édesem, itthon úgysincs soha. Nem volt kirándulni máshol, mint Fiuméban? Kíváncsi vagyok arra, amit ott dolgozik. Nekem jó lesz, ha már itthon lesz. Nem szeretek egyedül lenni. Üres a ház így, pedig maga úgysincs itthon egész nap. Azért mégis. Marha vagyok én, ez már régi dolog. Kis Klárának majd megmutatom, hogy maga örül az ő igyekezetének; boldog lesz. Úgyis maga az ő legnagyobb szerelme. Eddig! A fővárosi zenetanfolyamra elkéstünk vele, úgy tudom, pedig rettenetesen szeretne már zongorázni tanulni. Ez lesz a legelső, amit a jövő hónapban el kell intéznünk. Jolánnal talán jobb volna, ha maga beszélne, és nem én, habár nincs nagyon sok reményem arra, hogy vállalja a Klára tanítását. Nagy kár.

Mit meséljek még, azt hiszem, így is annyit írtam már, hogy csak győzze olvasni. Kun Feri szombaton visszautazott, úgy tudom. Egy-két hónap múlva Pesten akar letelepedni végleg. Hogy mit végzett itt, azt nem mesélte el. B. H.-ról sincs még hír, a P. H. pedig az én számomra, azt hiszem, nem változik semmit, legfeljebb többet lehet ott dolgoznom, ez pedig csak jó! 1 LÓ LÓCI PILÓTA Ezt a Lóci írta bele, nem hagyott békén, míg meg nem engedtem, hogy beleírhassa ezt a maga levelébe.

Most már befejezem az írást, hagyom magát nyugodni. Isten áldja meg, pihenjen, gyógyuljon, és gondoljon ránk szeretettel. Sokszor csókolom. Anyukáék, gyerekek szintén sok csókot küldenek, és jó nyaralást kívánnak magának.

Klára

168.

Kedves Klára!

Megkaptam második levelét is, köszönöm a híreket. M. tanácsa O.-nak kissé bosszant; nem tudom, ki kompromittálja a másikat: én O.-t vagy fordítva? Majd odahaza végzek én az üggyel.

Itt nagyon szép és jó. Még soha ilyen jól nem éltem ennyi ideig. Rengeteget pihenek, fürdeni is járok, de este még mindig sehova se mentem. Társaságom minimális, és felületes csak az érintkezés. Igen sokat eszem, barna vagyok, a nagy nyitott erkélyen írok most is, ahonnan – a 4. emeletről – óriási félkörben az egész Quarnerót állandóan látom. A kilátásnak ha, mint most, ülök, ¹/₂₀ része villatető és zöld fa, a többi ¹⁹/₂₀ rész ragyogó kék ég és tenger és nap.

Van itt még angol hadihajó vendégségben; a nagy dreadnoughtot, mint mindenki, én is meglátogatom. Igen szép, szolid dolog, nagyon biztonságos érzés rajta ülni.

Dolgoztam is. Elsősorban a rádiócikket (melyre Németh L. még nem írt), aztán két verset. Az egyiket beküldtem a Napló-nak, de aligha érkezett meg szombat délutánra, ma majd meglátom. A másikat elteszem a Válasz-nak. És tervezgettem egyet-mást, Buddhát olvastam, és egyebet.

Nagyon örülök a Lóci nyála megindulásának. Így messziről az a véleményem, hogy a német nőt nem kell elküldeni csak azért, mert a gyerekek nem nagyon szeretik.

A maga kéziratát visszaküldtem rögtön, biztosan megkapta. A három ing, amit vettem, nem selyem, de nagyon jó, kettő testvér, a harmadik másféle. 48+48+(33+6) líra volt, az utolsó tételben az inghez való külön nyakkendő is benne van, és ezt protekcióra 105 líráért kaptam.

Azt hiszem, csütörtökön este leszek otthon, későn. Szörnyen megy a pénz. Lócinak viszek valamit, nem tudom, mit. Maguknak semmit, az egész biztos.

Ezt a levelet előre megírtam délelőtt, most lemegyek a strandra, közben megjönnek a lapok, és akkor majd mellékelem az idegen cikkeket, s rögtön bedobom a levelet, hogy még a délutáni postával elmenjen. Talán használhatja a mellékelt kis cikket is: „A divatos hölgy télen a volánnál”; ha rövid, téli más sportgondolatokkal ki lehet bővíteni…

Hát Jack Londont megsiratta! No jó.

Mindnyájukat szeretettel csókolom.

Lőrinc

Ui. Láttam a vasárnapi P. N.-t, érdekes, hogy odaért a vers! Két cikk van, Prager Presse és B. Z. am Mittag. A passepoil szót nézze meg a francia szótárban, a poil szőrt jelent. Még egyszer minden jót, Lóci, kis Klára, nagy Klára! Mindenkit sokszor csókol

Apu

[kézírással hozzáfűzve:]

Kérésem ma az, mert úgy látom helyesnek, hogy kis Klárát Manci vegye magához és nevelje. Klára szereti őket, Manci és Laci is mindent el fognak követni a kislány érdekében. Becsülje meg Mancit, nagyon tisztességes, becsületes, jó ember, a gyerekeinket nagyon szereti.

Lócit intézetbe kell adni. Szeptemberben megnyílik egy városi intézet a Sváb-hegyen, oda. Fekete Klári tud erről. Kérem, ne neveltesse őket mostohával!

Klára

169.

Kedves Lőrinc!

Nem haragszom, nem méregből beszélek! Azt is láttam, hogy magának fájt reggel engem szomorúan itthon hagyni. Nagyon kérem, gondolja jól át a dolgokat még egyszer, és csak akkor tartsa fenn a közös életet hármunkkal, ha magának fontos, hogy velünk együtt legyen. Látja, lassan oda jutok, hogy nem arra kérem, hogy a gyerekek miatt tartsa fenn a közös életet. Engem nyugodtan kihagyhat a számításból, mert én ma már meg tudok birkózni az élettel maga nélkül is. Jó, hogy hét évig apránként neveltem magam erre. Semmi lelkiismeret-furdalást ne érezzen azért, hogy engem otthagy, ha magának így volna jobb. Mire ilyen öreg lettem, beláttam lassanként, hogy szeretetet nem lehet senkire kényszeríteni. Nem is ambicionálom október óta, hogy szeressen engem. A magam részéről kitartok maga mellett a gyermekekért mindaddig, amíg maga is helyesnek ítéli így a dolgokat, de elmehet tőlünk abban a percben, amikor akar. Tudom, hogy a gyerekeknek sem használok azzal, hogy itt tartom mellettük akkor, amikor másfelé szeretne menni, s az itthonát csak börtönnek érzi, nem olyan helynek, ahová jó hazajönni, mert azok várják, akiket szeret. Akarattal írom, hogy: akiket szeret, mert semmi örömet nem ád az embernek az, ha őt szeretik, s ő a szeretetet nyűgnek, koloncnak érzi magán. Tudom, hogy a gyerekeit nagyon szereti, nehogy félreértsen. Jól megértettem, hogy mit lát szerepemnek a maga életében. Nagyon sajnálom, hogy így látja a dolgokat, de még magyarázni sem tartom szükségesnek az igazam vagy nem-igazam, annyira csak az a fontos, hogy maga milyennek látta ezt a szerencsétlen tizenhárom évet. Nem elég az igyekezet az én oldalamról, ha a másik oldalon kőbe ütközik az ember minden alkalommal. Azt sem lehet hibának felróni, ha nem lát meg az élő valóságból semmit a vak ember. Senki sem tehet semmiről. Az én lelkiismeretem nyugodt. Tudom, hogy hibáztam, tudom, hogy bajt is okoztam talán magának, de tudom, én tudom legjobban, hogy jót akartam. Lehet, hogy az erőm nagyon lenézni való kis erő volt mindig, de én tudom, hogy erőmön felül igyekeztem a maga hasznát nézni. Hogy közbe nagyon szerettem magát? A maga életében káros dolog volt, mert semmi szüksége nem volt erre a nagy szeretetre. Hogy nekem fájtak dolgok, s talán még mindig fáj, azért maga ne érezzen semmi lelkiismeret-furdalást. Ennek én voltam az oka. Lassan nem fáj már, meggyógyulok, sokkal kevésbé leszek a terhére. Jogosnak nem érzem ma már, hogy el akartam érni, miután már a férjem is volt, gyerekem is volt magától, hogy engem szeressen. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb bűn, amit én eddig maga ellen elkövettem. Ne haragudjon érte, és ne is vágja a fejemhez mint vétket. Megszenvedtem a magamét; ma már nem kérek, nem követelek semmiféle érzelmet magától. Joga van a saját életét élni; én igyekszem majd arra, hogy a gyerekeken keresztül vagy valahogyan másképpen is megtaláljam még a helyemet az életben arra az időre, amíg kell élnem. Nem is búsulok azon, hogy lemondtam a maga szerelméről. Ezt kellett volna tennem már hét év előtt, ez lett volna hozzám méltó, de akkor még nagyon szerettem magát, és nem bírtam megtenni. Nem a szándék volt rossz bennem akkor sem, csak az erőm volt kevés akkor még ehhez. Azóta nevelem le magamat magáról, mert tudtam mindig, hogy ha életben akarok maradni, akkor muszáj erre az erőre szert tennem. Élnem pedig muszáj, mert mit csináljak a két gyerekkel? Döntsön, ahogy akar, nem kapaszkodom magába. Az isten áldja meg.

Klára

170.

Kedves Klára és Lóci!

Ma, pénteken de. még itt vagyunk Reghinben, délben indulunk Déda-Bisztrára autón. Valószínűleg útba ejtjük Marosvécset is; Kemény Jánossal még Kolozsvárott találkoztunk: kijön majd hozzánk, ígérte. A kolozsváriak igen kedvesek voltak. Itt Régenben valami családi betegség tört ki hirtelen, így aztán a szállodában laktunk, jó volt, bár primitív. Nagyon jól ellátnak, ez a várakozásunk. Tegnap délután hintón óriási kirándulást tettünk a görgényi erdőkbe, kis Klára látott fürdőt, erdőt, mezőt, irtást, vízimalmot, Maros-gátat, zsilipet, ezerféle kis és nagy dolgot. Este itteni kedves urakkal vacsoráztunk, igazi flekkent (ami egészen más, mint a pesti) és vargabélest. Gyuri reggel 9-kor is úgy aludt a szobájában, hogy félórás üvöltözésre és dörömbölésre ébredt fel. Annyi változás van csak a további programban, hogy a patakban való fürdésről lemondunk, mert ott egyes helyeken a köveken délidőben évekkel ezelőtt viperákat láttak. Hogy van Lóci? Maga? Minden jót, sok csók, ölelés. Itt hűvös van, ha nem süt a nap. Telefonálja át a lapot Irmának. Szervusztok:

Lőrinc

A cím ezentúl: Bisztrai Farkas Ferenc címén X. Y.-nak, DEDA-BISTRA, Jud. Mures, Villa Kofu.

171.

Kedves Klára mamó és Lóci és többiek!

Negyedórája jó erős napban fekszünk a kertben. A kert tulajdonképpen az egész hegyoldal, csak épp elkerítettek belőle egy részt, hogy „a medvék ne jöjjenek be”. Végre a nap is süt. Mert tegnap kutya hideg volt, mindenféle culát magunkra szedtünk, és már délután befűtöttünk mindkét szobában a vaskályhába nagy hasábokkal. Ma délelőtt is hideg volt, de bemelegedtünk a nagy sétán, melyet tettünk a Kofu-patak völgyében jó messzire, kb. 11-től 1 óráig. Az ebéd kevésbé volt fényes, mint tegnap a vacsora, de azért leírom: meggyleves, fasírthús krumplival és tejfeles salátával, aztán eperszuflé madártejjel. Este pisztráng is volt, az erdész megjött, s ittlétünk örömére rögtön kirántott a Bisztrából négy darabot. Úgy látszik, mindennap lesz csirke, egyszer rántva, máskor tejfölösen. A csontot Muki kutya kapja.

Szóval most kint napozunk. Kihoztunk két olyanféle díványt, mint az otthoniak, meg egy kis asztalt két székkel a fűbe. Farkas Feri, kis Klára meg Gyuri fekszik, Klárának a fején a kis párizsi piros párna a nap ellen. Jobbra a faház, balra az erdészék lakása, előttünk keresztben a Bisztra völgye, szemközt és hátul a zöld hegyoldalak, a levegőben fent fehér felhők és fehér lepkék. Füttyönget a kisvonat, zúg a patak, zizeg a fű, nem-tudom-mit-csinál rengetegféle négy-, hat- és nyolclábú rovar.

Ezzel a kisvonattal jöttünk fel ide tegnap délben. Régenből autón jöttünk, öt-hat falun át, aztán Déda következett, valamikor Feriék fatelepe, most a Forestáé. Vagy tíz üres kocsi után hozzáakasztottak a vonathoz két „pillangót”: azokon telepedtünk meg, és rögtön ebédeltünk abból a remek csomagból, amelyet Régenben a néni állított össze. Nagyszerűen élnek ezek az emberek; a néni és az unokák igen kedvesek, a bácsi nem volt látható, morózus embernek mondják. (Az autóval útközben Kemény báróékhez is benéztünk a vécsi várba, csak Gizella őméltósága volt otthon.)

Az a vasút pompás dolog volt. Mindjárt lent megállt, és szívókáját beleeresztette a patakba, ahol egy egész csorda állt meg tiszteletünkre, és kezdett szemlélni bennünket. Kertek, földek, erdők, ligetek, sziklák, gyönyörű buja rétek közt, szörnyű vízmosások és kövek közt, sok hídon át jöttünk, román parasztok kéredzkedtek fel itt-ott, és ugráltak le a vonatról, egy öreg banya egy vödör földiepret kínált. Ki is szálltunk, köveket és fadarabokat dobáltunk a zúgó, habzó vízbe. Aztán kb. 3-kor érkeztünk ide a házba, a villába.

Hát a villa bizony elég nyomorúságos, amit F. Feri mondott róla, mind igaz. De a jó is igaz: minden gyönyörű itt. Az ágy kitűnő, és a koszt, s ez a fontos. Csak jó időnk lenne! Mégis disznóság, hogy ilyen hideg legyen július közepén! Kapusné, a gazdasszony is azt mondja, hogy abnormis az idő.

A kisvonat naponta kétszer jön és megy, érkezése nagy esemény, mert körül itt csak virág és hozzá hasonló mindenféle természeti jelenség van. A természeti jelenségeket sűrűn látogatjuk: kirándulunk az ilyen meg az amolyan „patakok”-ba. Ezek a patakok itt az utcákat vagy szomszéd városokat helyettesítik – tulajdonképp az egész völgyet jelentik. Kapusné Annucáról, a kis román paraszt cselédjéről is azt mondta, hogy: „erről a patakról való”. A tegnapi kiránduláson nagy utat tettünk meg, botoztunk, és fejeztük a bogáncskórókat, szedtünk virágot, és ismerkedtünk a tájjal. Igen sűrűn emlegetjük a farkasokat, medvéket, de legsűrűbben a viperákat. Először nagyon megijesztettek bennünket velük, kis Klára már csak a házban és a verandán „érezte biztonságban magát”, de aztán már megszoktuk a vigyázást. Különben is csak kettőt láttak az idén az egész környéken. Klára térdig érő posztó lábszárvédőt kapott, s ettől megjött a bátorsága. Gyorgyénak magas cipője van, én kamásnit szereltem a félcipőmre. Mindez fölösleges, mondják az erdészék, hiszen pl. az ő gyerekük mezítláb szaladgál egész nap mindenfelé – de hát jobb óvatosnak lenni.

Gyorgyét (akiről sejti már, hogy Gyuri) kinevezték rabszolgának. Ő cserkészingben henyél, és éppen cigarettázik. – Nem jó lenyelni, nem jó – mondja. – Bizony nem, jobban mar – mondja Feri –, mintha tíz cigarettát nyelnél le!

Most a többiek mind olvasnak. Kis Klára nadrágban-szvetterben van, és egy pókot rázogat magáról. Körös-körül a margaréták csukni kezdenek, tanakodunk, hogy ez mit jelent. A rabszolgát most Ursusnak (medve) keresztelték el, reggel már kiüríttettek vele egy méregpoharat, melyben szilvórium nevű lassan ölő folyadék volt. De nem árt neki semmi.

A délelőtti kirándulásról írtam már? Sok szamócát szedegettünk, csak úgy szájba. A vén román nő jobban ért hozzá, – a tegnapi is utánunk hozta a fazekát. Volt benne vagy két liter, 20 lejt kapott érte. Ez a szegény boszorka Lelle Maria, vagyis Mari néni, félkegyelmű. Elmondta, hogy tavaly beugratta egy legény: megkérte a kezét, és végigcsinálták vele a házassági komédiát egész addig, míg az oltár elé kellett volna lépni. Akkor aztán bevezették az istállóba, és díszruhában, felvirágozva odaállították az egyik ökör mellé, hogy az a férje. Szegény. – Más ismerősök is vannak már: Kapusékon kívül valami Kozmáné az egyik tanyán, meg Zoppé, egy itt ragadt olasz, a veje meg effélék. F. Feri szerint már az egész havas tudja, hogy itt vagyunk: itt bocskorban is repül a hír.

Igen áldott jó szagok vannak. Mindenki olvas. Attól tartok, hogy gyengén fog menni a munka. Itt csak pihenni lehet. A rabszolgát és a kisasszonyt igyekszünk felhizlalni. A hangulat kitűnő, jó volna, ha ide látnának a „Szabad Bisztrai Köztársaság” életébe. Ferit bojtorjánkirálynak nevezték el a gyerekek, mert tegnap teleragasztották a haját mindenféle ragadmányfűvel. Kedden vagy szerdán feljönnek a régeni gyerekek is. A levelet leküldjük az 5 órás liliputi mozdonnyal.

Sokszor csókolom, Klára. Lócit is, és mindenkit üdvözlök.

Lőrinc

Kis Klára és Gyuri mindenkit csókol, jól érzik magukat.

A házigazda kézcsókját és üdvözletét küldi, és fényképfelvételeket ígér.

172.

Kedves Klára!

Telnek a napjaink, dolgozom is, a II. felvonásba mentem ma át. Harmadik napja, hogy igen szép az idő, úgy látszik, az eső hűti le itt az egész tájat, különben napfény nélkül is ingujjban vagy pizsamában lehetünk. Éjjel telehold volt, oly erős a fénye, hogy olvasni lehetett mellette.

Tegnap visszajött Farkas Feri Régenből, hozta a két gyereket, az egyik (Tamás) 15 éves, a másik (Domokos) 10. Utóbbi egy kis jókedvű gömböc, az előbbi Gyurival egy gimnáziumba jár. A gyerekek nagyon megértik egymást, azt hiszem, jobban örülnek egymásnak, mint én nekik. Érkezésükkel persze egy sereg új szórakozás született. Folyton hancúroznak, futballoznak, azonkívül a patak vizét félrevezetik egy külön kiásott részbe: fürdő készül. Háromnapos kemény kubikosmunkába kerül, s a munkában mindenki részt vesz, még Klára is. (Én természetesen szintén.) Van vagy 5-6 ásó, kapa, lapát, úgy dolgoznak, mintha fizetnék őket. Viperától, mifenétől senki se fél. Rém vad a társaság – ahhoz képest, hogy mit lehet városban csinálni. De rendesek, előzékenyek. Kis Klára virul, és hallatlan bátorságokra vetemedik. Viszi a társaság szelleme.

Házigazdánk oly kedves, szíves, hogy jobbat kívánni se lehetne. Hozott magával egy vasárnapi Keleti Újság-ot (Kolozsvár), abban d. j. (Dsida Jenő) egy nagy interjúja van velem az utazásról, nyaralásról, kis Kláráról és Lóciról, Shakespeare-ről és a mai irodalomról meg Németh Antalról. Majd hazaküldöm vagy hazaviszem.

Legutóbb (hétfőn) Gyuri írt levelet Irmának. Felváltva mennek a híradások. De a gyerekek fel vannak „háborodva”, hogy miért nem írnak maguk. A kis Klára egyáltalán nem hajlandó írni. Most is üvölt, rikácsol és röhög, harsogva, mint a többiek. Gyuri Domokost dögönyözi, a német fiú (21 éves) szájharmonikázik, a „bojtorjánkirály” a mezőre szokás szerint kirakott egyik díványon hentereg, és dirigálja a különféle emberöléseket. Mindenki fáradt az ebédtől meg a kubikolástól. A nap ma fátyolos, és eső permetez, de oly ritkásan, hogy nem törődünk vele. Nem is értem, honnan jön ez a harmatszerű eső, hiszen nincs felleg sehol. – Szanaszét párnák, cigaretta, ásó, kapa, labda, fotografálógép, szilvórium, hátizsákok és a rét, a rét a százezer virággal és csodaszép lepkékkel és a patakzúgással – igazán nagyszerű minden; csak fiatalabb, felelőtlenebb volnék, és csak ne kéne dolgozni! A többiek úgy érzik magukat, mint a hal a vízben. De azért nekem is nagyon jó.

Nem lehet itt kiadni egy árva fillért se. Hogy hogyan fogunk elszámolni, azt nem is sejtem. Valószínűleg igen hálás lehetek a végén az egészért, mert Farkasék semmi természetbenit nem hagynak megfizetni. Tudja, ez az egész a diákos-cserkészes primitívségnek és a tékozló gazdagságnak a keveredése. Megfizetni tulajdonképp nem is lehetne. Nem bírnók; azonkívül ilyesmit csak az rendezhet, aki saját maga nagy birtokán él. Tegnap hallottam a Schuschnigg-féle szerencsétlenség hírét. Mindentől irtózatosan messze vagyok. Most majd lesz egy rádió az erdészéknél. De ki marad fenn éjjel ¾ 11-ig a pesti hírekért?! A permeteg elállt.

Már írhattak volna. Irmától jött egy lap, abból tudjuk, hogy Lóci felkelhetett. Hogy van a kis emberke? Fáradt vagyok a tegnapi ásástól, futballtól, handballtól. Kis Klára ma délelőtt fürdőtrikóban szaladgált, és persze lábszárvédőben. Rémes, milyeneket kurjongat. Magának és Júliának kiesne örömében a szíve, ha látná, milyen jól érzi magát a kis disznó. Most már Gyuri is a mi szobánkban hál. Napos nap után csak este fűtünk. Két kis cseléd dolgozik ránk. 25-ig feltétlen itt maradunk. Az utat haza aligha lehet egyszerre megtenni. Vagy Régenben állunk meg, vagy azonkívül még egyszer valahol. Nagyon jó itt, de szeretnék már otthon lenni. Most megyek, visszabúvok a Shakespeare-ekbe. Sokszor csókolom magát, Lócit és mindenkit.

Lőrinc

[borítékra írva:] Feladás percében levél jött.

173.

Kedves Klára!

Péntek, júl. 19.

Megkaptuk a levelét, legutóbb jeleztem is a borítékon az utolsó pillanatban. Szörnyű kínzó lehetett szegény kis LÓCIKA betegsége, nagyon sajnáljuk őt és magát. El bizony, el fogom vinni őt vasúton erdős hegyek közé!

Épp egy hete, hogy itt vagyunk a havason. Mióta a gyerekek itt vannak, nagyon megélénkült az élet. A Bisztrai Szabad Köztársaságból Anarchista Köztársaság lett; mint mondják, a kantonrendszer érvényesül itt, vagyis: „Jeder kann »ton«, was er will.” Élnek is a szabadsággal, irtózatosan döngetik egymást, mászkálnak, kiabálnak, halásznak, köveket hordanak, kapálnak, patakot szabályoznak, futballoznak, kártyáznak, cigarettáznak, esznek, isznak, nézik a tehénfejést, a csirkeölést, a Nérót, a Mukit, a kaszálást, kazlakat borogatnak egymásra, ponyvaolvasmányokkal fűszerezik az egész jó világirodalmat, napoznak, alszanak, kergetőznek, vonat elé futnak, botot vagdalnak, tövisbokrot hóhérolnak és így tovább. Mióta megjöttek a meleg napok, még több a program. Már csak éjjelre fűtünk egy keveset, nappal úgyszólván fürdőtrikóban járunk csak. (Én meztelenül, illetve szandálban és a Gyuri cserkésznadrágjában.) Kis Klára mindenben részt vesz, rém boldog, még a patakban is vígan mászkál a zúgókban, és pihen a nagy köveken, nem fél, valósággal ijesztgetnem kell a viperákkal, hogy óvatosabb legyen. Pedig de reszketett eleinte!

Mindennap dolgozom, s barátainknak és a majorságban meg a vasútnál dolgozó parasztoknak egyöntetű bámulatát vívtam ki betűvető szorgalmammal. Egy kis asztalt kiviszek a kertbe, amely egy jókora szabad rét, s melyet épp most kaszáltak. Odaállítom a napba, és sapkával a fejemen, lepkék, darazsak és egyéb repülő jószágok közt görnyedek Shakespeare felett. Már túl vagyok a II. felvonáson; szeretném, ha hárommal elkészülnék. Utólag még kell majd itt-ott simogatni a szöveget, de nagyjában kész van. Naponta 6-8 órát dolgozom, fáradt vagyok tőle, csak szerencsére mindez jó levegőn és egyéb gondtól mentesen történik. Szörnyen irigylem a többieket.

Farkas Feri ideális gyerekvezér. Kitűnően játssza a szerepét, szereti, egész beleéli magát, s felfrissül az örökös viháncolásban. Nem lehet azt leírni, hogy milyen gazdag itt a nap a maga egyformaságában is egy gyerekcsapat számára. Igazán ne haragudjon a kis Klárára, hogy mindig csak üzen, de írásra korbáccsal is hiába hajtom. A naplója pont egy héttel maradt el az idő mögött.

Tegnap az erdész és két-három úr-halász (van ilyen?) annyi pisztrángot fogott, hogy összesen 60 darab került asztalra. Ma este nagy szalonnasütés lesz, egy mázsa fát most kezd gyújtani Kapus bácsi. Mert itt írunk a szabadban, egy asztalon, én meg Gyuri; a többiek az ég tudja, hol, hanyadik patakban csavarognak. Ma Irmától jött lap, nyilván az én első haza írt levelemre.

De jól tudna itt hancúrozni a kis Lóci! Itt mindent lehet csinálni, és minden van, ami rendetlenség, és minden, ami szükséges és jó. Maga persze sokat rémüldözne a rendetlenségen, hogy pl. az ágyat nem lehet bevetni stb.

[rajz]

A bisztrai kis ház, ahol lakunk, a bejárattól nézve. Látható a veranda és a „pataki” front két szobájának négy ablaka. Az első kettő bal felől a Lőrinc–Klára szobák, a másik kettő a Gyuri–Ferié. Körötte kert, amely virágos rétet jelent csak, és bükkök és fenyők. Ajtó és ablak hol nyitva, hol csukva, tekintet nélkül arra, hogy fűtünk-e. Majdnem mindig fűtünk. Ha süt a nap, két nagy díványt kihozunk a xxx jelzésű helyre, és ott fekszünk.

[rajz]

Kilátás a kis ház teraszáról. Látható az erdészlakás, mellette a majorsági épületek, sőt a méhészet is. A gyerekek hősiesen megnézték a kaptárokat. A teraszról látható a kert, virágok nélkül, továbbá a „kapu”, amelyhez fiatal fenyők fasora jön fel. Körös-körül hegyek, többnyire fenyővel borítva. A Bisztra-patak lent, a kép közepén keresztben folyik, balról jobbra, a keskeny vágányú vasúton túl, innen nem látszik, csak egy kis hidacskája, ellenben éjjel-nappal szakadatlanul ide zúg. xxx: itt szoktunk napozni.

174.

Kedves LÓCIKA és KLÁRA!

Ma két levelet is kaptunk, azért írok megint. A gyerekeket ostorral se lehet papírhoz, tintához kergetni. Egész nap csavarognak, esznek, futballoznak, halásznak, patakoznak, hancúroznak. Azonkívül nincs is idefent elég bélyeg, lap; ahogy a cigarettával és gyufával is folyton megakadunk. A német Willynek szombaton éjjel rettenetes fogfájása támadt, le kellett utaznia Régenbe, hogy kihúzassa. Ma jött meg, hétfőn, tortákat is hozott. – S aztán írnivaló se nagyon van. Folyton az forog újra meg újra: a gyerekek most is élvezik nagyon az egészet, de már beleszoktak, nem lelkendeznek fölötte: kis Klára pl. „nem tud” mit írni a naplójába. Már kezd nyomasztó lenni az elutazás gondolata, sok elintéznivalóval jár. Eddigi ragyogó időnk most úgy változott, hogy az utolsó két napon nappal sütött, éjjel borús, hideg idő volt. Sőt tegnap éjjel egy kis vihar a szomszédságban. Az öreg Farkasék írták, hogy feljönnek egy napra a jövő héten; de nem tudjuk, nem ez a hét-e a jövő hét. Hátra volna még a vízesés és a bőgőház megnézése, ezek nagyobb kirándulások fölfelé. Szép nap kell hozzájuk.

Valószínűleg szombaton vagy vasárnap indulunk innen, még nem biztos. A vasút olyan, hogy valamelyik reggel fogunk érkezni 6-7 közt Pestre. Irma írt, értesítjük. Klára kiütései múlnak. Dolgozom elkeseredetten, már nagyon nyakamra nőnek a gyerekek, szeretnék egyedül lenni: szeretnék már egy kis szabadságot szegény júliusomban. Lócikét nem lehetett becsapni? Örülök neki! Csütörtökön már ne tegyenek postára levelet. Mi még kétszer írunk. Üdv. Szegiéknek. Üdvözletek mindenfelé. Sokszor csókolom mindnyájukat.

Lőrinc

Sajnálom Mancit.

Gyuri köszöni a levelet, kézcsókját küldi, holnap egy pásztor vendége lesz zsendicére.

175.

Kedves Klára és LÓCI!

Tegnap este beborult, esni kezdett. Már az egész nap hűvös volt, amilyen a kezdet. Éjjel aztán folyton esett, reggel is, most is szemergél. Beszorultunk a szobáinkba, az ágyán fekszik mindenki, és alszik vagy olvas. Fűtünk, sisteregnek az ázott hasábok. Én az ablakhoz toltam az asztalt, és dolgozom. Már túl vagyok a darab felén, nagyon örülök neki.

Tegnap én és F. Feri lementünk egy pillangón Déda-Bisztrára, és bevásároltunk: gyufát, cukrot, cigarettát, lapot. Lócinak viszek haza egy itteni ostort.

Ma, ha szép az idő, a vízesésnél volnánk, oda 3 és vissza 3 óra az út. Kár, hogy elmaradt, s hogy talán végleg elmarad. Most majd komplikált kijelentkezések következnek, Régenben és Bisztrán.

E percben kisütött a nap. De a ködök, felhők még a hegy derekán ülnek.

S Irma egy lapja jött most.

Szombaton délben szándékszunk indulni, ez esetben vasárnap reggel vagyunk otthon. Egy nap késés lehetséges. Mindnyájatokat sokszor csókolunk.

Lőrinc és Klára

176.

Kedves Lőrinc!

Először is ne haragudjon, hogy oda írok a szerkesztőségbe; csak azért teszem, mert azt akarom, hogy nappal kapja meg ezt az írást. Az este mindent jobban befeketít, én pedig szeretném, ha világosan látna mindent, és helyesen értene meg engem. Próbáljon egyszer úgy nézni rám, hogy beleképzeli magát az én lelkiállapotomba, s nem törődik egy percig a magáéval. Csak azért, hogy ne értsen félre, ne lássa rossznak azt, amit én azért teszek, hogy ha lehet, erőt kapjak annak a megjavításához, ami esetleg közös érdekünk. Ne ijedjen meg a levelemtől, nem akarok szemrehányást tenni semmiért. Mindennek én vagyok az oka, ami engem ért. Ezt ma már világosan tudom. Érteni szeretném magát, s arra kérem, ebben legyen a segítségemre. Az én erőm nagyon megfogyatkozott, már nincsen annyi, hogy reménytelen dologért tudjak dolgozni. Kell hogy megőrizzem magam legalább azon a fokon, ahol most vagyok, a gyerekek miatt. Értsen meg, Lőrinc, igazán önzetlenül beszélek. Kicsinyek a gyerekek még. Ha nagyobbak volnának, akkor könnyebben ugrálhatnék a magam érdekében, de ma még, vagy ma már, csak olyasmit tehetek, ami az ő érdeküket szolgálja.

Olyan sokszor emlegeti mostanában megint azt, hogy egyedül akar lenni, mindenkit utál, nem akar senkinek pénzt adni, undorral és csakis azért jön haza, mert egész Pesten csak itt van fekvőhelye, nem simogat meg, ha odabújok magához, csakis azért, mert egyszerűen eszébe sem jut. Máskor viszont hiányolja, hogy én nem vagyok elég kedves magához? Második napja megy el úgy – tegnap egyáltalán nem köszönt –, hogy meg sem csókol. (Lehet, hogy maga azt várta, én menjek oda, és csókoljam meg. Nem azért nem tettem, mert nekem sem jött, hanem mert nem tehetem ki magam annak, hogy durván ellök esetleg.) Nem értem, és újra nem értem magát. Miért nem mutatja meg magát nekem? Mit akar? Az isten áldja meg, Lőrinc, tisztázza magában a dolgokat! Mi a fontos? Mit akar csinálni? Drága Lőrinc, a gyerekekért így itt maradni velünk, hogy állandóan szemükre veti – szememre veti – a maga nagy áldozatát, amit azzal hoz, hogy dolgozik ránk, és velünk él egy födél alatt? Gondolja, hogy a gyerekeknek ebből elég hasznuk van? Ha mindezt idegességből, méregből mondja, akkor miért nem mutatja éppen ennyire ki azt az oldalát, ahol megtalálhatom azt a szeretetet, ami erőt adhatna ahhoz, hogy az ilyesmit csak annyinak tudjam venni, amennyi magában, és ne mélyüljön el bennem annak a hite, hogy én tényleg börtönben tartom magát, magába kapaszkodtam, és nem engedem el, pedig utál velem élni, nyűgnek érzi ezt az életét, mást szeretne csinálni. A gyerekek kötik ide csak? A gyerekek miatt sem szabad az egész életét feláldoznia. Kettőnk közül maga az, aki még élheti azt az életet, amit szeretne élni, ha ez az élet nem az, ami velünk jutott magának.

Édes szívem, úgy félek, nem tudok elég jól bánni a szóval, mást ért majd minden alatt, amit mondok, mint amit szeretnék mondani. Maga mostanában többször mondta azt, hogy az én kezembe van letéve mindannyiunk további élete. Hogy kell ezt érteni? Szívem, ne haragudjon, de nem lehet a kezemre bízni esetleg olyan súlyos terhet, amit nem bírok vinni, s ezért engem tenni felelőssé majd. Ahhoz, hogy helyesen tudjak cselekedni, nem elég az, hogy akarjak helyesen cselekedni. Ha maga komolyan szeretné, hogy ez a házasság megmaradjon, ha nem érzi magát túl rosszul velem, akkor nem elég az, hogy én cselekedjem helyesen, magának is segítenie kell nekem, és főleg éreznem kellene azt, hogy magának is fontos, életszükséglete, hogy együtt éljen velem, velünk. Miért is kell akkor feldobálni jóformán mindennap a pénzkeresést, amikor tudja, kell hogy tudja, hogy ezen én nem tudok változtatni, nem tudok segíteni. Látnia kell, hogy igyekszem takarékoskodni. Bizonyos dolgokat nem hagyhatok el, mert az a gyerekek érdekébe ütközik. Ezt maga is tudja. Láthatja azt is, hogy minden, ami tanulás, mennyire ügyesen van intézve, mennyire kijártam a lehető legolcsóbb módját. Minden ruhaügyét a gyerekeknek szinte pengőkért tudom intézni. A magam ruházkodását is igyekszem olcsón előállítani, de ezt felfoghatjuk úgy is, hogy legalább annyit, amennyibe az én öltözködésem kerül, meg is keresek. Ennyit legalább levettem a válláról. A háztartási kiadásokat igyekszem leszorítva tartani. A magam ügyeivel igazán keveset zavarom magát, a betegségeimet intézem magam, szinte hang nélkül, külön pénz nélkül. A gyerekeknek orvostanárt szereztem, ugyancsak pénz nélkül. Nem tudom, Lőrinc, hol van az én nagy bűnöm, amiért utálnia kell engem! Egyetlenegy dolog lehet csak, az, hogy kitartottam maga mellett mindeneken keresztül, sőt nagyon is szerettem. Ez abban az esetben, ha maga nem érezte ugyanezt irántam, undorító, terhes, kibírhatatlan dolog lehet. Nem tudom, ma mit érez hozzám, de bármit, helyes volna, ha megmondaná nekem. Komolyan és nyugodtan, hogy én tudjam mihez tartani magam. Most állandóan abban a hitben élek, hogy utál. Nem szemrehányásképpen mondom, mert nem tehet arról sem, ha így van, csak azért kell ezt megmondanom, mert ez a hitem, nagyon sok cselekedetem, ami magának esetleg nem tetszik, vagy jobban esne, ha másképpen volna, megmagyarázza. Hogy menjek én magához kedvesen kibékíteni vagy megnyugtatni, mikor az a hitem, hogy ha megérintem, összeesik az utálattól. Vissza kell nevelnem magamba a szeretetet maga iránt, mert különben kibírhatatlan lenne az életem. Márpedig nekem muszáj élnem, mégpedig nyugodtan, rendesen, kedvvel, mert másképp lehetetlen rendesen nevelni a két gyereket. Ezt pedig kell!

Lőrinc, azért írok csak, hogy érezze át ezeket egy kicsit, és üljön le, írjon nekem is olyan levelet, amelyben megmondja komolyan, mit akar velem, mit akar velünk, mit érez hozzám – nem mint a gyerekei anyjához csak, hanem mint emberhez, mint nőhöz is. Mit várhatok maga mellett a jövőben, hogy képzeli, hogy akarja az életet tovább? Most még elég jóban vagyunk, mióta hazajött, nem akarom megvárni, míg elromlik ez a jó viszony közöttünk, azért sietek beszélni. Javítani szeretnék ezzel az írással is, nem rontani. Nagyon kérem, inkább legyen kíméletlen, de beszéljen nyíltan, egyszerűen, magyarul, félreérthetetlenül. Amit erre a levelemre fog felelni, az fog erőt adni a továbbiakhoz. Jóformán mindenbe beleegyezem, amit akar, de világosan akarok látni végre, tizenhárom év után.

Kedvesem, ne haragudjon azért, hogy elrablom egy óráját, s esetleg kellemetlen délutánt szerzek magának. Nem ez a célom. Sőt, csak azért írok, mert van még bennem valami halvány remény, hogy talán nem is annyira fekete minden körülöttem, mint amilyennek én látom, talán még megtudhatom abból, amit maga felel nekem, hogy érdemes tovább akarni a közös életünk megjavítását. Nagyon, nagyon szeretném, ha helyesen tudtam volna beszélni, és maga minden szavam úgy értené, ahogyan én gondoltam. Próbálja meg, Lőrinc, türelemmel, emberséggel olvasni, amit írtam. Ne tételezzen föl most rólam semmi rosszat. Nagyon messze van tőlem ebben a pillanatban.

Az isten áldja meg és segítse magát

Klára

Szegény Oszkárra is, úgy érzem, miattam haragudott ma reggel, de miért? Ezt a levelet azután kezdtem írni, amikor maga elment. Csak azért mondom meg, mert kérdezte, hogy mit gépeltem, míg fürdött.

Nem küldtem el tegnap a levelem, ma odaadom. Mindenben a legtökéletesebb igazságot mondja meg nekem most az egyszer, Lőrinc!

177.

Kedves Lőrinc!

Úgy látszik, a jó akarása nem elég. Éjjel szeretetet, türelmet ígér, segítséget arra, hogy ezt az életet, amit nehéz elviselni, bírjam; reggel azután, anélkül hogy én egy rossz szót szóltam volna, a legdurvábban kiabál velem, kiutasít a fürdőszobából, s a végén még maga távozik köszönés nélkül, megsértve. Csodálkozik azon, ha én a maga minden szavában, ami szeretetet akar kifejezni, kételkedem? Csodálkozik, hogy ha a legkedvesebb is hozzám, azt érzem, hogy játszik, színházat játszik, ha nem tudatosan csinálja, akkor pillanatnyilag átérezve a dolgot, saját magának is játszik. Ha énrám lehet azt mondani, hogy hisztériás vagyok, akkor magára mit mondjon az ember? Férfi, komoly ember, az egész összevissza helyzetet maga teremtette, s még annyira se lehet építeni magára, hogy legalább az itthoni levegőt megjavítani segítsen. Mindig én vagyok az, aki össze akarom toldozni ezt a keresztül-kasul lyuggatott életünket, maga pedig jön a nagy ollóval, s folyton újabb és újabb lyukakat vág. Az az igazság, hogy maga bennem ellenséget lát, mint a múlt éjjel mondta, a maga gyilkosát, tönkretevőjét, bármiről beszélek, abból baj lesz, mert nem tudja elképzelni sem, hogy én magának jót akarok. Nem tudok segíteni ezen, ha az én szomorú tizennégy évem itten nem tudta bebizonyítani magának a tisztességemet, a szeretetemet, akkor miért lehessen azt remélni, hogy majd a tizenötödik év fogja meggyőzni magát. Miért éppen ez a tizenötödik, amikor az erőm csak gyöngül. Rettenetes szomorú vagyok! Nem azért mondom, hogy sajnáljon, nem ér az semmit. Tisztázná saját magában már egyszer az érzéseit, s számolna le velük komolyan. Nem lehet így rángatni egy másik embert, ahogyan maga rángat engem. Nem érzi át, hogy milyen borzalmasan igazságtalan? Azt hiszi, használ magának az, ha azt kiabálja, hogy velem nem törődik, nem bánja, hogy én hogyan érzem magam, hogy én alszom vagy nem alszom, az magát nem érdekli, mert nekem maga szerint nem kell dolgoznom. Mit gondol, lehet gyereket nevelni tisztességesen akkor, ha az ember tele van fájdalommal, szomorúsággal, ha a reggel azt jelenti, hogy jól legorombítják, s azután itthagyják. Azt hiszi, a gyereknevelés, a háztartás, a cikkírás, az emberekkel való tárgyalás, az semmi? Vagy minden semmi, amit én csinálok? Azt hiszi, nekem nincsen állandó lelkifurdalásom a gyerekeim miatt? Én, aki a magam bőrén szenvedtem meg a rossz gyerekkort, most kénytelen vagyok hasonlót nyújtani a saját gyerekeimnek? Mit gondol, hogy miért nyelek én olyan rettenetesen sokat? Nem azért, hogy a gyerekek minél kevesebbet vegyenek tudomásul abból, ami körülöttük rossz? Hát ha semmi másért nem akarna a segítségemre lenni, nem kötelessége magának az is, hogy ezért az egyért igyekezzék arra, hogy minél egyenletesebb, rendesebb levegőt szívhassanak ezek a szerencsétlen gyerekek? Nem lehet minden hibát rám kenni, Lőrinc, még ha vállalom, amit sokszor megteszek, akkor sem igaz, és nem segít a lényegen. Magának legalább annyira kell akarni a család javát, békéjét, legalább annyira kell szeretnie ezt a négyest, mint nekem, különben kárba veszett fáradozás csak az enyém. Nem kell engem szeretni, nem ezt kérem, félre ne értsen. Embernek kell csak lennie, s bennem is egy másik hasonló embert kell látnia. Nem kívánhat mást, mint amit bármely más ember meg tud csinálni. Valamivel talán úgyis többet csináltam én már ebben a házasságban eddig is, mint amit más normális nő csinált volna. Úgy látszik, maga még sokkal hiúbb, mint én vagyok, mert magának az minden célja, hogy letörjön engem egészen. Higgye el, többet érhet el akkor, ha magához emel, s emberszámba vesz. Ugye, Lőrinc, kár beszélni. Maga éli a maga életét, talán mind a ketten jót akarunk végeredményben, talán egyszer meg is találjuk a rendes utat egymáshoz, de én úgy félek, Lőrinc, miért nem akarja látni, hogy én milyen vagyok?

Klára

178.

Drága Lőrinc!

Nagyon, nagyon sajnálom, hogy így van minden, ahogyan van, de nem tehetek róla sem én, sem maga. Mind a ketten biztosan erőnkön felül igyekeztünk arra, hogy fent lehessen tartani a gyerekek kedvéért ezt az életet. Tegnap éjjel beláttam, hogy úgy feláldozni magam, ahogyan az magának tényleg használna, úgy látszik, képtelen vagyok. Egészen biztos, el kell higgye nekem, hogy minden erőmmel akartam, hogy sikerüljön. Borzasztóan furdal a lelkiismeret, legfőképpen azért, hogy a saját gyerekeimet sem tudtam megmenteni attól, hogy olyasmiket tapasztaljanak maguk körül, amik ártanak nekik. Ha most nem is látszik rajtuk a káros hatás, később biztosan érezni fogják éppen úgy, ahogyan maga is érzi, és én is.

Szeretnék nagyon rövid lenni, de attól félek, hogy nem tudok. Tudom most már egészen biztosan, hogy szenvedéseimmel ártok magának. Ezt még hozzátenni a kínlódásaimhoz nem tudom, nem is akarom. Kedvesem, arra kérném, miután vesztenivalónk nincsen, a mi számunkra úgysem lehet itt már arról az elképzelt jó életről szó, hogy próbáljuk meg még ebben a hónapban azt az életet, amit én már egy év óta kérek. Maradjunk egy lakásban, legyünk jó barátok, de csak egymás mellett éljünk, ne egymással. Hátha így még valamikor egyszer, mikor maga is eljut valahogyan egészen hozzám, újra kezdhetünk majd egy életet, így pedig csak romlani fog. Félre tudok állni az útjából, Lőrinc, de ezt, amit maga akar, hogy én is legyek, más is, látja, nem tudom csinálni. Akartam, már hét év előtt is akartam vállalni, de akkor egy éjjel alatt rájöttem, hogy nem bírom, és visszavontam az ígéretem. Most teljes egy év óta próbálom magam beletörni ebbe a hármasba vagy hányasba, nem is tudom már, de túlmegy a vállalt feladat az erőmön. Legyen erős, Lőrinc, próbáljon segíteni egy kicsit maga is, a gyerekek kedvéért, próbálja, hátha így könnyebb lesz. A mi együttléteink úgyis úgy meg vannak ma mérgezve, hogy sok öröme nem lehetett benne. Az én számomra pedig olyan borzasztó megalázás volt minden egyes együttlét magával. Akkor is, ha jól éreztem magam, mert csak a testem utáltam, mert biztosra vettem, hogy csak azért érzem jól magam, mert az állat uralkodik a pillanaton; akkor is, ez már természetesebb és gyakoribb is volt, amikor az egész együttlét alatt csak azt tudtam érezni, hogy maga is csak a pillanat kényszerítő szüksége miatt, egy-egy esetben az irántam való sajnálat miatt van velem. Az én számomra, aki mégiscsak tisztességes asszony vagyok, tisztességes ember, nagyon-nagyon megalázó dolog úgy együtt lenni – még a saját férjemmel is –, hogy tudom, nem engem szeret, esetleg, sőt, nem is engem kívánt. Nem szemrehányás mindez, Lőrinc, én tudom a legjobban, hogy maga szerencsétlen, gyenge ember, nem tehet semmiről sem. Én csak sajnálom, hogy így van minden, ahogyan van, de nem vádolom, nem okolom magát semmiért.

Ne hatódjon meg a levelemtől, ne is haragudjon érte. Ahogy nem karolt belém az utcán, amikor mondtam, hogy rögtön elájulok, olyan rosszul vagyok, ahogyan ordított velem teljes tüdőből, mikor még akkor is mertem rosszul lenni, amikor a maga türelme már elfogyott, az bizonyítja számomra azt, hogy az érzéseit irántam mégiscsak helyesen látom. Igaz, hogy egy idő múlva bevitt magához, és nagyon rendesen bánt velem, de ez – habár jólesett – nem változtathatta meg a tényeket. Éppen úgy nem, mint ahogyan az én rosszullétem tegnap csak arra volt jó, hogy meglássam nyilvánvalóan, hogy nem szabad tovább csinálnom így az életet, elsősorban a maga és a gyerekek érdekében.

Ha volna pénze elég, akkor azt az ajánlatot tenném, hogy maga költözzön el egyelőre, nem végleg, hanem mondjuk, csak addig, míg maga elintézi magában a saját problémáit jobbra vagy balra. Én várnék a gyerekekkel szép csöndben, ha maga jobban élne úgy, nélkülem, akkor a végén ennél a megoldásnál maradnánk, ha pedig arra jönne rá, hogy mégis én vagyok fontosabb magának, akkor saját jószántából választhatna csak engem. Ma nem lehet ezt megcsinálni, mert anyagilag nem győzzük. Azért szeretném, ha beleegyezne abba a megoldásba, amit fent ajánlottam, s így próbálnánk a gyerekeknek legalább együtt megmaradni. Persze, én szeretném, ha közben lehetne olyan viszony közöttünk, hogy én a maga dolgaival törődhessek. A szerkesztőségi, irodalmi és hasonló dolgokra gondolok. Lőrinc, szedje össze minden erejét, én is arra igyekszem ebben a pillanatban és az elkövetkezendőkben is majd.

Mielőtt kijöttem magától hajnalban, még megöleltem, és elbúcsúztam magától. Nem vette észre, jobb is. Nagyon, nagyon szerettem magát, Lőrinc, annyira, hogy egészen biztosan betegség volt ez már. Talán éppen ezért nem is bírom úgy a dolgokat, ahogyan helyes volna. Hogy nem mondtam le, Lőrinc, hogy nem áldoztam magam, hogy csak önző voltam maga mellett, azt nem érezheti így komolyan. Azzal, hogy úgy szenvedek évek óta, mint egy állat, ártottam, de ha maga is szeretett volna engem, akkor, de ez már butaság. Szörnyű, hogy mellettem, aki mindig csak tisztességes voltam, mióta élek, rossz volt, én ezt tudtam kiváltani, s más kellett ahhoz, hogy a magában levő jóság kijöjjön. „Mellette mindig jó vagyok.” Csak megértene már egyszer, az isten áldja meg.

Klára

Az egyedüllét borzasztó dolog, különösen akkor, ha az ember bent él egy családban. Egy családban, amely tulajdonképpen az ő családja. – Az istenért, mit csinál – kérdezte Lőrinc két perccel ezelőtt –, felcsavarja a villanyt, lecsavarja, köhög, és megint mit ír, ugyanolyat, mint tegnap, naplót? – Ó, nem aggódva jön ki megkérdezni, hogy talán szenved ez a szerencsétlen dög. Fontos, hogy zavarom, a köhögésemmel, a nem alvásommal, a gépelésemmel. Ma végre, milyen hosszú idő után, végre megkértem, hogy az én gyerekeimet ne vigye el sohase megmutatni „másnak”. Dehogyis volt eszében megnyugtatni az én szegény idegeimet. Nem ígérem meg, mondta, de azt megmondom, hogy még sohasem vittem el megmutatni. Mindegy, hogy én ezt mennyire hiszem el. Nem is akarok rajta gondolkozni. Szeretném mindig elhinni, amit mond nekem, ezt az érzésem kívánná így, de a józan eszem mást írna elő. Nem akarok ezen még csak gondolkozni sem. Ó, a gyerekeimet nem adom könnyen, ezt az utolsót, amim még van, ki nem engedem a kezemből. Még rájuk nézni sem engedek. Ha egy nőstény állatban van erő a gyerekeit megvédeni és magának megtartani, ezért kiáll harcolni még akkor is, ha teljesen biztos, hogy csak ő veszíthet, akkor énbennem is lesz annyi az állatból, és nem és nem engedem őket. Ezen keresztül hiába akarja Lőrinc magához édesgetni még jobban. Nem elég, hogy minden területet átengedtem, uralkodik, diktál, ugráltat. Az egész család szenved miatta. Az én két drága kis kölyköm az enyém marad örökre. Én szültem, én szenvedtem, és szenvedek még ma is értük. Én harcoltam ki nekik eddig még mindent, amiben részük volt. Nem és nem! Klárát már úgyse vehetnék el tőlem, még akkor sem, ha én meghalnék. Lócit még lehetne, de nem fogok még meghalni. Velem marad mind a kettő, és én addig fogok élni, amíg felhúzom őket annyira, hogy saját maguk is ki tudják harcolni maguknak az élettől azt, amire szükségük van! Lehet, hogy mind a hármunknak el kell menni ebből a házból egyszer. Nem baj, fogunk együtt nyomorogni, kínlódni, de velem lesznek, én vigyázok rájuk. Még a gondolata is megőrjít annak, hogy ha nem is végleg, de van, aki mer arra a két gyerekre másképp is gondolni, mint ahogy az idegeneknek szabad az én gyerekeimre. Nem is bírom elhinni, hogy Lőrincben annyi apai érzés ne volna, hogy akarná tőlem elszakítani ezt a két szerencsétlen porontyot. Még ha elválok egyszer, még akkor sem adom egyiket sem, Lócit sem. Nem vehetik el tőlem. Nincs az a törvény, amelyik el tudná tőlem szakítani bármelyiket is. Jaj, de szeretnék meggyógyulni. Egészen egészséges lenni, a magamé. Egyedül maradni, de nem így, hogy engem hagynak magamra, s én ettől csak szenvedek, hanem úgy, hogy ne is kívánjak máshoz tartozni. Érezzem magam jól úgy, hogy tudom, senki nem törődik velem, csak annyim van, amennyit én tudok magamnak megszerezni. Számítani senkire se lehet. Egyetlenegy lény van a földön minden ember számára, akiben biztos lehet, s ez az egy az anyja. Nekem nincsen, sajnos nagyon régóta nincsen. De én még anya vagyok, s akarok segíteni nekik. Én biztosan nem fogom a magam életét az ő rovásukra jól berendezni. Se elválni nem fogok, ha az nekik árt, se máshoz férjhez menni nem fogok, ha azzal nekik kárt okoznék. Ha már érezni fogom, hogy nincsen rám szükségük, akkor elmegyek valahogy. Mindegy, hogyan. Meghalni könnyű volna, élni sokkal nehezebb. Szegény Lőrinc. Nagyon sajnálom őt, hogy ide van láncolva hozzám. Szeretném felszabadítani, amíg olyan kimondhatatlanul szerettem, még csak gondolni sem lehetett

[itt megszakad a gépirat]

179.

Lőrinc,

nagyon kérem, a gyerekeket most már igyekezzen egy kicsit kímélni. Szegény Lóci, most is kijött magától, és hozzám bújva azt súgta: anyu, úgy sajnállak, az apu sohasem akarja azt, amit te. Azt mondta most is, hogy: a fene próbálja fel. Szeretném menteni a gyerekeket, amennyire csak tudom, egy kicsit igyekezzen uralkodni magán. Láthatja, hogy én milyen rendes vagyok most is mindenben. Dacára annak, hogy maga azt mondta, nem akar beszélni velem, nem akar együtt lenni velem, tegnap is a Timon előadásán, amit fontosnak éreztem a maga érdekében, mégis megmondtam, mégpedig nagyon rendesen. Az inget fel kellene próbálnia, mert két hét múlva nem vihetem vissza, az ilyesmit hamar kell becserélni, ha nem jó. Köszönök magának, ha hazajön, és véletlenül meglát, köszöntem ma reggel is, maga egyszerűen nem köszön vissza. Ezt is a gyerek előtt. Nincsen erre szükség, hiszen maga mondta: azért nem kell egymásra haragudnunk. Én nem haragszom. Ne tegye maga sem.

Irma egyenesen megy a színházba, Zoliék lemondtak, tehát még van hely a páholyban, ha akar valakit még hívni. Még üzenje, illetve mondja meg a Mariskának, hogy itthon fog-e ma vacsorázni, vagy esetleg megy a színháziakkal. Azért kérdem, hogy készítsünk-e vacsorát magának. Ne legyen mérges, sokkal szomorúbb ez az egész dolog, semhogy harag segíthetne bármelyikünkön is. Az isten áldja meg.

Klára

A Timon-kritikákat hozza haza, amit csak össze tud szerezni!

180.

Lőrinc,

visszaadok 536 pengőt, nálam egy fillér sem maradt. Legyen szíves, intézze el maga az egész pénzügyet, mert én tovább nem csinálom. Közös megbeszélés, közös intézés minálunk elképzelhetetlen, így nem tudok rendesen dolgozni. Ma délután még csak beszélni sem kezdtem, hanem csak azt kérdeztem meg, hogy mikor intézzük, mikor beszéljük meg az anyuka dolgát és a pénzügyeket – mellékesen megjegyezve, maga mondta, hogy vasárnap intézi a családi ügyeket –, s máris ordított velem. Nem, ez az élet tovább nem mehet. Nem bírom elviselni ezt a modort, amit velem szemben tanúsít. Gyerek, cseléd, idegen, akárki legyen jelen, az nem számít. Miért fogadjanak szót a gyerekek vagy a cseléd egy asszonynak, akivel az ura csak ordítani tud. S ami még rettenetesebb, most már én is olyan állapotba kerültem, hogy képtelen vagyok arra, hogy hangtalanul – mint valamikor, sőt még nem is olyan régen is – tűrjem a kiabálását. Nem akarom magamat olyannak látni, mint amilyen ma délután, és még egyszer a múltkoriban voltam. Nem születtem gonosznak, nem születtem veszekedőnek, de itt, ebben a házban ha a számat bármilyen hangra nyitom, maga mást belőle ki nem hall, csak veszekedést. Ezt a szörnyű igazságtalanságot, amit velem művel, nem lehet már elviselni tovább. Nem tudom, miért kellett ma is a gyerekek előtt üvölteni velem akkor, amikor én csak kérdeztem valamit a legszelídebb hanggal s a legnagyobb jóakarattal? Szegény Lóci, mit tehet arról, hogy maga engem utál, s mindenért reám dühös, miért kellett őt büntetni? Nagyon csúnya dolog volt. Egész délután ordított, és követelte, hogy maga vigye el őt. Én hiába akartam elvinni maga helyett, maga után sírt. Látja, hogy mégis vannak pótolhatatlan emberek is a földön. Maga legalább az. Nem lehet kimondani, Lőrinc, azt, hogy ennyiből vagy annyiból tessék kijönni, s közben a meglévő kereteken semmi sem változik. Ne menjen tönkre maga énmiattam. Igazán nem ez volt a célom sem akkor, amikor magához mentem, sem azután, de még ma sem. Maga ezt józan pillanataiban nagyon jól tudja. Csodát sem a pénzzel, sem magával, sem magammal nem tudok csinálni. Maga egyedül talán majd tud. Én tisztességesen hozzáraktam a kiadásokhoz azt a pár fillért, amit kerestem, de ez kevés volt ahhoz, hogy én tudjam rendezni az adósságokat. Amíg a papa élt, ki tudtam fizetni a részleteket a magától kapott pénzből elsején, hiszen a házbért a papa fizette – én pedig fizettem a másét –, ha azután nem volt pénzem, el lehetett menni szegényhez, és kérni tőle. Évek óta kínlódom, és kímélgetem magát, remélve, hogy maga nélkül is tudom rendezni az adósságokat. Képtelen vagyok. Közös életet csak közösen lehet intézni és fenntartani, úgy, hogy magának külön ügyei, külön útjai vannak, úgy nem lehet. Ha maga odajön hozzám, s azt mondja: Klári, nekem X mennyiségű adósságom van, ezt ki kell koplalnunk, aztán rend lesz, beszéljük meg, hogyan is lehetne – maga nagyon jól tudja, hogy mindenesetre segíteni akartam volna magának. Most már nem az a fontos, hogy maga miért csinálta az adósságot, hanem csak az, hogy mennyi és hogy mikor, mit kell fizetni. Az itthoni és a maga adósságait egyeztetni kellett volna valamiképpen. [Öt sor olvashatatlan, rongálódott.] Miután én a lényeget, sőt sokkal többet tudok, nem értem, hogy miért nem lehetett velem ember módra bánni, beszélni. Engem feltüntetni minden rossz okának képtelenség, igazságtalanság. Ha a legszűkösebben is eszünk itthon, akkor is kevés a 150 pengő háztartásra. Ne felejtse el, hogy fát, szappant stb. mind ebből kellene fedezni. Manci kettejükre s úgy, hogy ő maga főz, s vendéglőből hozat, 70 pengőt költ el, s ezért mindenki csodálja. Mi legalább hatan eszünk mindennap, ha nincs vendég. Hol van az arány? Nem reális, amit és ahogyan maga gondolkozik az itthoni helyzeten. Lőrinc, nem csinálom tovább. Ebben a pillanatban még nem tudom, mit fogok tenni, de egy-két napnál tovább – ne higgye, hogy ijesztgetem – nem maradok ebben a lakásban. Próbálja meg maga az életet nálam nélkül, éljen boldogan, szeresse a gyerekeit, meglátja, majd mennyivel tudja jobban csinálni maga mellett az életet, mennyivel lesz jobb dolga feleség nélkül; ha józanon néz maga köré, be kell látnia, hogy ez a levegő, ami magunk körül terjeng, kibírhatatlan. A gyerekeknek ettől meg kell szabadulniok. Én kilépek ebből a játékból, hogy hogyan, azt még nem tudom biztosan. Adja intézetbe a Lócit, nagyon-nagyon szeretném. Alig tudom már összerakni a gondolataimat. Olyan izgatott és elkeseredett vagyok. Borzasztó, hogy magával már évek óta nem lehet semmiről sem beszélni, hogy úgy jár-kél itthon, mint valami ellenség odújában. Nem lehet magának hazajönni énmiattam, nem lehet itthon dolgozni, énmiattam. Nem tud elég pénzt keresni, mert én pazarlok el mindent. Rossz anya vagyok. Ha Lóci ordít, én vagyok az oka. Oly mindegy, hogy éjjel még két órakor is járkálok Lóci után, ha reggel fél hétkor Lóci ordít, akkor maga kijön hozzám, s engem szid le, hogy maga nem tud aludni, holott én voltam fent nála éjjel. Jól van, Lőrinc, mindennek csak egyetlenegy a magyarázata, igazán nem kétséges, hogy mi az az egyetlenegy dolog. Erről maga nem tehet, de azt hiszem, én sem. Nem kell most már tartani ezt a kapcsolatot, nem jó magának, nem jó nekem, és legfőképpen sehogyan sem jó a gyerekeknek.

Visszaszorítani engem. Ez volt velem kapcsolatban az egyetlen célja. Hiába, Lőrinc, nem születtem cselédnek. Feleségnek, élettársnak még ma sem hiszem, hogy utolsó vagyok, de cselédnek, ordításokat, megaláztatásokat tűrő személynek nem vagyok megfelelő alany. Erre rájöhettem volna már régen, de mindig reméltem, és tulajdonképpen nem akartam belenyugodni abba a megváltozhatatlan ténybe, hogy nem szeret, sohasem szeretett. Majd nem hagyna magamra ennyit, majd izgulna amiatt, hogy mi van velem, hogyan érzem magam; hányok, sírok, rosszul vagyok? majd nem hagynák olyan érzéketlenül, ha, ha nem volna ez a ha. Vállalok minden rosszat, nekem nem árt már semmi. Higgyen csak olyan komisznak, amilyen komisznak akar. Nem fontos a megdicsőülés nekem. Szerettem volna jól érezni magam az életben a gyerekeimmel, a férjemmel. Egyáltalában nem hiszem, hogy ezért a célért kevés áldozatot hoztam volna tizenöt év alatt. Csak fölösleges volt. [Két és fél sor olvashatatlan.] racionális dolog lett volna rám hallgatni, velem megbeszélni, mert én értek hozzá, ezt se vette igénybe, sőt tolakodásnak érzett minden érdeklődést, minden közeledést a részemről. Ez nem házasság, Lőrinc. Maga is rossz házasságnak nevezi mindenfelé. Miért akkor azt fenntartani akarni? Szembe kell nézni a dolgokkal, és választani. Jobbra vagy balra akar menni az ember. Ha azután választott, akkor azon az úton menni, egyenesen menni, és vissza nem nézni. Nem lehet másképp semmi egészet csinálni. Nem én találtam ezt ki, láthatja a saját életéből éppen olyan jól, mint a máséból. Csak azok boldogulnak családilag, akik összetartanak, és segítik egymást. Nem úgy, hogy az egyik mindent meg akar tenni a másiknak, a másik pedig csak követel, követel, s még csak indokolni sem hajlandó semmit sem. Rettenetesen fáj még most is, hogy be kell fejeznem a közös életet. Már arra gondolni sem tudok, hogy nekem jó vagy rossz ez az élet, csak azt tudom érezni, hogy nem veszik hasznomat itthon. A gyerekeimmel sem tudok úgy bánni száz százalékig, ahogyan én tartanám helyesnek, mert olyan állandó izgalomban élek, hogy az minden erőm felőrli. Értem nem kár, ezt őszintén mondom, de a gyerekek! Maga majd megtalálja a maga életét újra, a gyerekeket pedig legalább megóvom attól, hogy nézzék, szegény apjuk és szegény anyjuk hogyan marakodnak egymással, és hogyan szenvednek mind a ketten. Én nem bírom nézni már kis Klára okos, figyelő arcát, ahogyan az ítél magában, és hallgat, hallgat, nyeli a dolgokat, és úgy tesz, amikor reszket szegényke, mintha nem hallana semmit.

Sajnálom magát, biztosan úgy tett, ahogyan bírt tenni, de hogy saját magának rettenetes sokat ártott meggondolatlanságaival és tisztázatlan érzéseivel, ügyeivel, az egészen bizonyos.

Istenem, egész éjjel, egész nap tudnék itt ülni, és beszélni magának, hiszen évek óta minden szó, amit ki szerettem volna mondani, amit meg szerettem volna magával tárgyalni, bennem rekedt. Ó, nem veszekedni akarok, sohasem akartam. Megoldani valamit, megérteni. Ehhez jogom lett volna. Kis lakásban lakni, nyomorogni, az mind semmi szenvedés ahhoz képest, amit az ember akkor érez, amikor fölöslegesnek tudja magát a férje mellett. Ez nem képzelődés, hiszen maga nemegyszer mondta nekem, hogy semmi közöm sincs ahhoz, amit maga csinál. Nincs közöm ahhoz, hogy mit érez, nincs közöm ahhoz, hogy hová jár, mit dolgozik, kivel tárgyal, nincsen közöm semmihez, ami maga. Ez rendben van? Ezért megy az ember férjhez? Kegy az, hogy az ember feleség lehet? Amint az, akkor már nem is kell.

Tudtam, hogy a végén nekem kell cselekedni, mert maga beledugja a fejét a homokba, s nem vesz tudomást a bajokról. Így nem menekül meg tőle, csak megnöveli inkább. Letesz nekem hatszáz pengőt akkor, amikor az átírt dolgokat kell rendezni. Így nőtt meg. Minden hónapban átírni, az minden hónapban több és több lesz. Ne vettem volna, gondolja maga. Jó, hát akkor miből evett volna az egész család sok, sok hónapon keresztül még az anyukával is megtoldva, honnan volna télikabátja a gyerekeknek, honnan volna csak egy szál ingük is, ha nem én szorítgattam volna ki ezeket? Nem érti maga, úgy látszik, hogy mi is az a család. Most is itt a Klára tandíja! Vegyem ki a gimnáziumból? Ne tanuljon zongorázni? Ne tanuljon nyelvet? Minden hónapban kihúzza ezeket a tételeket. Klára azért tovább tanult, s fizettem azokban a hónapokban valamit, amikor nekem volt, és adós maradtam, ha muszáj volt. A Mariskát és Magdát a múlt hónapban én fizettem ki. Ha ebben a hónapban sem fizetünk Magdát, és nem törlesztünk, akkor az ötven pengő tartozás nem fogy, hanem növekszik. Ezt nem érti? Vagy mit gondolt? Ha jobbat tudott volna, miért nem mondta meg, miért nem beszélte meg velem? Nem értem! Nem értem magát. Rettenetes!

Jó, most már nem beszélek, ezt is fölösleges volt, tudom. Isten áldja meg.

Elolvastam, összevissza van ebben minden. Mindegy. Ebből is láthatja, hogy érzem magam. Ne legyen már dühös rám, szabaduljon meg tőlem szépen, csendesen!

181.

Egészen nyugodt vagyok, bár ma nem olyan könnyű nekem már a halál. Az élet azonban még ennél is nehezebb. Nem bírom ki magamat tovább. Úgy utálom és megvetem magam, hogy ezzel az érzéssel nem lehet tovább élni.

Mind a két gyerek nagyszerű! Manci nevelje Klárát, Lócit az intézet. Az egészségükre állandóan kell gondolni. Ki kell mind a két gyerek garatmanduláját csípni még ezen a nyáron. Nem nagy dolog! Nekem vakbélgyulladásom lett. Kórházba vittek, ezt kell rólam terjeszteni. Menyus tud ebben segíteni majd magának.

Lehet, hogy jobban szerettem magát is, mint szabad lett volna. Lehet, hogy ha maga is szeret engem, még akkor is meg kellett volna halnom, mert az élettel szemben teljesen fegyvertelenül álltam. Ilyen hülye ember, amilyen én voltam, ne éljen. Igyekezzen tisztázni magában mindent, maradjon hű saját magához. Legyen nagyon, nagyon jó apa. Köszönök minden áldozatot, amit miattam hozott. Sajnálom, hogy nem tudtam jobban hasznára lenni. Éljen boldogul, felejtsen el hamar. Nekem jó lesz. Isten áldja meg

Klára

182.

Lőrinc!

Ne sajnáljon, ha meghalok, nekem nagyon jó lesz. Ne haragudjon rám. Nem akartam ártani magának soha. Nem bírom ezt az életet, amit a sors rám mért, ezért volt minden baj. Gyenge voltam. Nagyon fáradt vagyok. Nem is akarok meggyógyulni! Kérem, vigyázzon a gyerekeinkre! Kis Klárát adja Mancihoz, Lócit a svábhegyi iskolaszanatóriumba bentlakónak! Nem lesz olcsó!

Ne adja őket mostohakézre, az istenre kérem!

Nem voltam rossz, Lőrinc, csak nem voltam elég életképes. Mindegy.

Áldja meg az ég, a jó sors. Érezze magát jól majd, legyen boldog, de vigyázzon, az új életét el ne rontsa majd. Dolgozzon, dolgozzon!! és a gyerekek érdekét tartsa szem előtt.

Isten vele! Öleli

Klára

183.

Lőrinc,

hétfő reggel van; tegnap reggel, délben, délután, este tárgyaltam. Úgy látszik, apával most még jobban lehet boldogulni, de ez érthető is. Mind a ketten rosszul néznek ki, anyuka ijesztően. Mikor belépett Kálmánékhoz, megijedtem tőle, egészen olyan volt, mint Hajnalka. Nem akar szerdán Pestre jönni, csak 1-én. Remélem, azért rá tudom venni. Minden kanalat külön sajnál, és igazságtalannak érzi, hogy nem hozzá jut. Elértük, hogy 100 pengőt apa rögtön (1-én) kiad, és az anyuka vihet magával szinte mindent, amit akar. Persze apróságokról van szó, a berendezés és minden lényeges az apánál marad. Nem is tudtam Pesten tisztán, hogy milyen izgalmas és kellemetlen feladatra vállalkozom. Nézni is rémes őket, nem még intézkedni. Ma reggel 9-kor K. Sándornál még egy írást készítünk, amelyben az lesz, hogy egyelőre az apa visz el mindent, anyukának 100 pengőt kiad, és a kívánt apróságokat – rádiót is pl. –, anyuka azonban az apánál levő ingóhoz is fenntartja tulajdonjogát. Ez azért szükséges, hogy apa el ne ajándékozhassa, ha meghalna, újra az anyukáé minden. Annyi fifika kell anyukáékhoz, hogy azt hiszem, azzal az erővel, amit itt elpazarolt Sándor, nagy ügyeket is lehet intézni. Jó lesz, ha Zoli jön, és segít csomagolni. Közjegyző előtt kell aláírni az új írást is. Ezt ki kell fizetni. Lehet, hogy apa ezt már nem akarja, akkor nekem kell. A beutalócédulát is kérjük apától. Sándor szerint a Hárs-hegyen is van valami üdülő, oda kellene anyukát majd felvétetni. Ő ezt sem akarja. Olyan rossz állapotban van, hogy nagyon nehéz dolog lesz rendbe hozni őt egy kicsit. Magdáék állandóan félnek, hogy mielőtt szétmennek, valami tragédia is történik. Remélem, hogy most már ezt elkerüljük. Vasárnap este, mikor Sándorral átmentem, benéztünk hozzájuk előbb az ablakon. Apa ült az ágy szélén, és papírból evett, anyuka a konyhában volt magában. A lakás összevissza. Kietlen, sivár, szomorú, nagyon szomorú. Apa színészkedik, anyuka is. Igazság! Csodálkozik anyuka, tényleg nincsen? Sándor örül, hogy lejöttem, és így dűlőre visszük az utolsó problémát is, mert se apa, se anyuka nem akart itt már engedni. A végén igazán mindenki engem fog szidni, mint mindig, de ebben a pillanatban mégis segítek. Anyuka így is azt hiszi, hogy jobban is meg lehetett volna csinálni az egészet, és elégedetlen. Szerencsétlennek és kiszolgáltatottnak érzi magát. Sándor ma Pestre megy, azért írok „táv”-levelet, így mégis tájékozódik előre is a dolgokról. Kálmánék nagyon kedvesek, a gyerekük aranyos, hárman együtt örülnek az életüknek. Az én pockaim mit csinálnak? Lóci nagyon rossz? Szerdán haza akarok menni, addig is csókolom mindnyájukat. Legyenek jók, kedvesek, jókedvűek. A vonatom Pesten 25 percet késett, undok volt. Hideg is volt a vonatban. Isten vele

Klára

Megegyeztek itt Sándornál, rémes volt az egész ügy itt.

Klára

184.

Lőrinc!

Tegnap feleztük hárman a dolgokat, ma de. csomagoltam apával. Igazán mondom, hogy borzalmas, amik kijönnek ilyenkor az emberekből. Az anyuka, aki csak adni szeret, hogy akar minden kis vacakot vinni. Apa nyel nagyokat, és dühösen csomagol. Végül délben oda akart már vágni mindent. Zoltán persze még nincs itt. Mire megérkezik, már én mindent elintéztem. Talán még ma feladunk mindent teherárunak. Mondhatom magának, hogy olyan tapasztalatokat szereztem itt megint, hogy a szájam íze nagyon keserű. Anyuka rém sok holmival érkezik meg, én még szekrényt sem tudok néki adni, ahová a ruháit elrakhassa. Okvetlenül kell majd szobát keresni neki. Ezt kell pártolni magának is, mert a mi házunk elég rumlis úgyis. Szerdán érkezünk, hogy melyik vonattal, azt még nem tudom ebben a percben.

Ma délután orvoshoz megyek anyukával a beutalás miatt. Üdülésről, pihenésről itt szó sem lehet, minden percben van intéznivaló. Anyukának van 15 pengő adóssága, tőlem kért kölcsön, de én ebből a pénzből nem tudok adni. Talán Zoltánnál lesz valami pénz. A teheráru-feladásáért is fizetni kell, nem tudom, ki és miből intézi ezt is. Tényleg a „pénz a gyökere mindennek”? A temetőbe is ki kell menni, és koszorút letenni a sírra. Ezt majd holnap délelőtt intézzük. Kúthynak kell majd egy köszönőlevelet írnia – Kálmánék is mondták –, már a múltkor rosszulesett neki, mikor maga még csak nem is felelt az ő beszámoló levelére, neki fontos, hogy ha már nem keres az ügyön, legalább dokumentuma legyen hazánk nagy költőjétől, hogy szívességet tett neki. Ez érthető is.

Veres Péter valószínűleg itt ebédel ma. Kétszer vittek moziba Magdáék itt.

Beszélt Szegivel? Izgatnak azok a dolgok is. Csütörtökön menjünk el arra a [olvashatatlan] teára. Szegi is jön. Nem akarom hagyni magam. Szúdyt is kell szorgalmaznia, Lőrinc!

Közben ebédeltünk, Veres Péter is itt van, nagyon okos, rendes ember. Nem írok többet. Isten vele. Zoltán most érkezett ebben a percben. Indulunk most az orvoshoz.

Most az egyszer én is Az Est-hez írok, mert így hamarább megkapja talán. Este legyen fürdő, Lőrinc, és vacsora.

Csókolom, Lőrinc

Klára

185.

Kedves Klára,

nagyon szorgalmasan dolgozom. Nem esik, de nap is kevés van. A fűtés gyenge, a többi mind kitűnő. Úgyszólván csak annyit pihenek, amennyi időt ez a lapírás elvesz. Mindnyájukat csókolom

Lőrinc

186.

Kedves Anyu!

Szörnyen kimerülve írok; Lóci sokkal jobban érzi magát, ne ijedjen meg. Ő persze aludt, legalább 4 és ½ órát, én legfeljebb kettőt. Zágrábig nem volt útitársunk, azontúl ½ 3-kor Lóci ébren volt, és minden iránt hallatlan okossággal és gyerekességgel érdeklődött. Sokszor gondolt haza „szívszorongással”. Összebarátkozott néhány emberrel, kedves, rendes volt. Én a vonaton borotválkoztam, Lócit – ahogy lehetett – megmosdattam. Mikor a gyerek először látta meg magasból és messziről a „kopár Karszt”-ról a tengert, azt mondta, hogy: az az ég, ő nem lát egyebet, csak hát az ég a földre került.

Nyolckor érkeztünk, éjjel vihar volt, reggelre sirokkó, olvadozunk, gyöngyözünk. Én oly fáradt voltam, hogy a lábaim le akartak szakadni, de a látvány felvillanyozott egy időre. Később sok baj történt, kellemetlenségek: mind anyagi természetű dolog, de elég ahhoz, [hogy] „letörjön”. Főleg a testi kimerültség teszi bizonyára, de ha ezt tudom, el nem jövök hazulról. Órákon át kellett szaladgálni és ácsorogni, végül is nem kaptam szabadjegyet, csak 75%-os engedményűt. Ez jövet-menet 285 dinár (kb. 27 pengő) váratlan kiadást jelent. S hozzá ami igazán rémes: Lóciért is ugyanennyit kell fizetnem! Ha nincs nálam a magyar 50 pengő tartalék pénz, alig tudok elmozdulni Sušakról. Ha a dinárjaim nincsenek Dubrovnikban, nem is indultam volna tovább mérgemben, hanem megtelepedtem volna valahol itt, az északi Adrián. Így muszáj menni, ha már muszáj, valószínűleg még lejjebb megyek Kotor alá, Budvá-ba (ahol mi már nem voltunk). Azt hallom, kitűnő, szép és forgalomból kieső hely.

Már megvan a jegy odáig, Dubrovnikban azonban minden jel szerint meg kell szakítanom az utat a pénzfelvétel miatt. Un. kilschiffel, gyorshajóval megyünk: ma, szombaton du. 4-kor indulunk, vasárnap du. 4-kor már Dubrovnikban leszünk, s este 9-kor Kotorban lehetnénk. A kabinágyért Lócinak is teljes árat kell fizetni, hiába van dívány! Ez is bosszúság, többletkiadás. És bosszúság az is, hogy ez a hajó nagy siettében alig időz valamicskét a legszebb helyeken, s pl. Ragúzában (ez az a Dubrovnik) is csak fél órát vár, szétnézésről tehát nem lehet majd szó. Egyáltalán azt látom, hogy ez az út a kiszámíthatatlan pechek sorozatával folyik, viszont a mi öt évvel ezelőtti utunk (nem is sejtettük!) szerencsés véletlenek egészen kedvező összjátéka volt. Az imént, mikor a Lipá-nál ebédeltünk, már oly ideges voltam, hogy sírni szerettem volna, vagy, miután az nem segít, agyonlőni magamat… Ez persze butaság, feltétlenül az ébren töltött éjszaka és a loholós délelőtt testi kínjainak következménye. Nem is akartam megírni, de nem megy az elhallgatás. Jó ellenben az, hogy a visszautazási ingyenesség 7 nap múlva már életbe lép, a 8.-on; (és nem a 11.-en, ahogy Pesten mondták). Így ha minden pech tovább folytatódik, akkor is tisztességesen kijövünk, hiszen legfeljebb rövidítek a nyaralásunk tartamán. Ezt csak most tudtam meg, s megnyugtatott. Mert igazán kutyául kezdtem érezni magamat ebben a pénztelen idegenségben, ahová (mint hittem) 11 napra bezártak.

Lóci igen rendes. Az ételeket nem nagyon szereti: nem olyan ízűek, mint otthon. Rajong a nagy ringlóért. A friss zöld füge megbukott nála, banán nincs. Ezer szeme és füle van, és kétezer szája, jaj, de tud kérdezni! A hajónk, a Zagreb, gyönyörű! Órákig nézelődtünk a nagy teherhajók berakodásánál. Munkáról szó sem lehet, attól tartok. Hunyadyval nem sikerült találkoznom, bár lapomra telefonon is keresett ma a Putnik irodában.

Most egyszerre nagyon megnyugodtam. Az állomáson írtam, megyünk a hajóra, pihenni végre. Szólítom Lócit, hogy írjon ő is; most épp egy láda teknősbékát nézeget egy sereg gyerekkel, és venni szeretne.

– Isten vele, Klára, sokszor csókolom.

Lőrinc

187.

Kedves Anyu!

Most már jobb, sőt jó hangulatról számolhatok be. Sorra veszem, mi történt velünk.

Sanyarú levelünk után felszálltunk a Zagrebra. Ezt is meg a mi másik ismerős hajónkat, a Ljubjanát, tavalyelőtt modernizálták, nagyon jó és szép. Egy idősebb magyar néni, aki a vonaton is mellettünk utazott már, szintén a hajón jött, ő hozatta el a hordárával a csomagjainkat a vasútról. Öreg asszony, mégis II. osztályon és kabin nélkül volt, s mint mondta, nagyszerűen töltötte az éjszakát (vasárnapra virradóra) plédben és fekvőszékben. Mi is vettünk fekvőszéket, egyet-egyet, kabinunk pedig, melyben Lóci felnőttnek számított, igazán kitűnő volt. Partról hozott elemózsián éltünk, Lóci folyton nyargalászott a hajón, ismerkedett a kötelekkel, csavarokkal, helyiségekkel, idegen gyerekekkel, még a kapitánnyal is, és folyton éhes volt, fagylaltért és narancsléért nyafogott. Órákra, félórákra eltűnt, tört miatta eleget a nyavalya.

Aztán a tenger! A gyorshajó, sajnos, csak ritkán és igen rövid időre állt meg. Crikvenicát a hajóról láttuk. Jöttek a szigetek, a hullámjáték, a nap, a szél, és ami ilyenkor csak szép és érdekes. Lócit a kikötések technikája, a vaskötélcsavaró gépek és az emelődaruk érdekelték, rögtön megértette a működésüket. Sok sirály kísért. Este 8 után értünk Rab szigetére. Hát az a kivilágítás, amit ott csaptak a hotelek, az tündéri volt! Irtózatos tömegek a parton, még szebb, ragyogóbb minden, mint 5 évvel ezelőtt. Előbb már ettünk a kabinban, a parti kavanában aztán Lóci kapott egy kávét. Szörnyű, milyen akaratos és hisztériás tud lenni ez a gyerek. Ha fél, olyan csökönyös, mint egy szamár. Itt attól félt, hogy lekéssük az indulást, amit fél órával későbbre jeleztek. Végigmentünk a parton a bárkák mellett (szombat este lévén, mindenütt díszek, lampionok, zene), és az első pálmák, agavék stb. alatt átvágtunk a hegyen, és visszafelé végigmentünk a túlsó parton a négy kampanile alatt a sarki bástyáig, ahol egy padba valamikor a két K betűt véstem. Már új, szép, tiszta pad van, „kár volt ide jönni”. Átmentünk megint a hegyen a rövid, lépcsős úton, a rövidebben, amely a pados helyet szinte az Astoriával köti össze, s persze még 20 percünk volt, akárhogy jajveszékelt is Lóci. (Ekkor kapta a kávét.) A hajó legfelső fedélzetének korlátja mellől néztük aztán az esti sokadalmat, s mondhatom, ilyen gyönyörű látványt Velencében sem kaphat az ember. Lóci is el volt ragadtatva, az öreg földbirtokos néni pedig, a józan gazdálkodó, valóságos költői szavakkal fejezte ki gyönyörűségét. Rabot elhagyva lefeküdtünk, ¾ órás mosdatás után Lóci 10-kor már aludt, félig meztelenül, mert pokoli meleg volt a kabinban. Egész éjjel járattam a beszerelt ventillátort. Én 11 tájban aludhattam el.

Šibeniket (Sebenicót) 4-kor érintette a hajó. Kísérletet se tettem, hogy felnézzek. ¼ 8-ra azonban mégis felvertem Lócit, mert már Spalatóban álltunk, de nem hat órára, mint régen, hanem csak egy félre. Nem akart felébredni, aztán meg a lassú öltözködésével gyötört halálra, s a játékosságával, amire most nem volt idő. A parton reggeliztünk, s megtudtam, hogy a Putnik iroda vasárnap és ünnepnap csak egy-egy órára van nyitva: tehát Dubrovnikban ki kell szállnom, hiszen ki tudja, mikor érkezünk, mikor nyit az ottani Putnik. (S különben is messze az iroda a kikötőtől.) Ezt sajnáltam, mert a hajó olyan kitűnő volt, hogy már végig akartam menni vele Kotorig egy iramban.

Splitben (Spalato), mint mondtam, a parton reggeliztünk, egy matrózkocsmában, Lóci megint megkínzott a lassúságával: forró a kávé! Úgy hűtötték neki külön tálban, hideg vízben a csészéjét. Beszaladtunk a gyümölcspiacon át a Diocletianus-palotába, a gyerek megsimogatta a sokat emlegetett szfinxet, megnézte az óriás püspökszobrot, kimentünk még a Francia-partra is, az első „Lóci- és apu-pálmák” alá, aztán almát és narancsot vettünk (a narancs már rossz, banán nincs), és visszaérkeztünk idején a hajóra. Lóci itt már nyugodtabb volt, mint a rabi sétánál, kezdett bízni bennem, hogy tudom a járást, és vigyázok az időre, s kezdte megszokni az efféle mozgást. A hajó aztán soronkívül még egy órát ácsorgott, 9-kor mentünk tovább.

Láttuk a szép Makarska-parti várost egy öböl félkörében (itt a múltkor nem jártunk), aztán Lóci lefeküdt a kabinban, hogy aludjon megint két órát. Új lemosást is kapott. S folyton kunyerált sladoledért (fagylalt). Délben Korčula szigetén kötöttünk ki (10 perc), melyet már ismertem. Itt kalandunk is akadt.

A kapitány tróntermében ugyanis, ahová Lóci bekényszerített, épp a kompasszt s a többi műszert magyaráztattuk magunknak, mikor bejött egy úr, rossz németséggel magyarázni kezdett valamit a kapitánynak, s kiderült, hogy magyar ember, dr. Eperjessy Sándor akad. tanár Szegedről – Splitből indult csak úgy megfürdeni Makarskába, a hajón ragadt, nincs nála, csak 40 dinár (5 pengő), jegye már nem érvényes tovább, semmi igazoló írás a zsebében, csak egy fürdőtrikója van… Hosszú tanakodás indult meg… vigyék-e el Kotorig, s hozzák vissza utólagos fizetéssel… vagy tegyék ki Korčulán… s mit tegyen ott… egy napra lakás, koszt, aztán hajójegy kell… Splitben a társasága azt hiszi, hogy tengerbe fúlt… szóval tragikomikus helyzetbe került idegenben… Végül is én adtam neki kölcsön 50 dinárt mint honfitársnak, miután kiderült, hogy sok közös ismerősünk van (köztük Zolnai B., és Bay is)… Ha lehet, megírom neki, hova küldje vissza a pénzt… vagy majd visszamenet Splitben adja át… Elhagyom a részleteket.

Korčula, ahol a múltkor azt a bizonyos narancsos ágat láttuk kihajolni egy szűk utca kőkerítésén, gyönyörű kis kőfalas város a sziget egy kör alakú félszigetén, csodálatosan szép hely. A tíz perc alatt érdeklődtem árak iránt is, és elhatároztam, hogy ide okvetlen visszajövünk. Csend, béke, tenger, régiségek s relatív olcsóság az isten háta megett. Elköszöntünk a tanártól (aki nem ismert), és indultunk tovább.

Megint a hajóút szépségjárulékai… Aztán ebédeltünk, nem a nagy és drága menüt, amely 40 dinár+borravaló, hanem à la carte ettünk. Borjúkotlettet és pudingot, ketten egy-egy porciót. Elég volt, 23 dinárba került. Így ki lehet éppen jönni a hajón is.

Fél ötkor értünk be Dubrovnik II-be, vagyis Gružba. Hova szálljunk? A szép Lapadról eltanácsoltak a moszkitók miatt, Lopud-szigetről és Kuparitól (Dubrovnik környékéről, ahová motorcsónak közlekedik) távol tartott az a kellemetlenség, hogy a belvárosban lesz dolgom a pénz miatt. Hosszas vergődés után egy németül tudó londinerrel villamoson indultunk, majd gyalog, s egy egészen új és kis házban, a Stefany panzióban szálltunk meg, a fő-Dubrovnik és Lapad közt a hegy tetején. Előttünk egy jókora darab tenger, a környék most épül vad tempóban, a ház július 1-én nyílt meg, gazdái igen háziasak, kedvesek. Szörnyű meredek sziklák közt út visz le a tengerhez, amely itt persze köves, kavicsos. Félkör alakú, zárt öböl a fürdő, a háziak estefelé járnak le, amikor már nem süt be oda a nap. Egész éjjel vad, hideg szél fújt, bóra; azt hittem, fázni fogunk, de reggel a szél ellenére már nagyon meleg volt. Itt fent nincs moszkitó. A bútorzat mind új, modern, rendes, bár minden szerény, s az udvar (a „teraszok”) csak ¾ részt vannak készen. Lóci már arról álmodozik, hogy nekünk is panziót kéne nyitni, s azt mondja, hogy itt jobb lakni, mint Magyarországon, ahol hideg van, és sokat esik. Van gyerektársaság is; valahogy a házhoz tartozik két 9-10 éves horvát lányka. Kézzel-lábbal beszélgetnek, Lóci a konyhában óriási sikert ért el azzal, hogy kiadta a könyvből szerzett tudományát: mohin voda (kérek vizet). Ketten 110 dinárt fizetünk, s a helyünket is megtörlik, mert pillanatnyilag mi vagyunk csak vendégek a (talán) nyolc szobában. Majdnem úgy főznek, mint odahaza, az öreg- és a fiatalasszonnyal németül meg lehet valahogy értetni magunkat; s van egy németül és magyarul tudó mindeneslány is. Sušaki horvátok ezek, az anyának eddig valami nagy panziója volt, s eladta, s itt építkeztek.

Jó volt végre földi ágyban pihenni. Budváról azt hallom, hogy ott a jugoszláv királynő, s emiatt minden lépten-nyomon detektívek igazoltatják az idegeneket, nem jó ott lenni, más vendégek is visszajöttek, s a moszkitó is rengeteg. Talán itt maradunk, ez rendes és szép hely. Vagy, átrakva 1-2 napra a szükséges holmit a kis kofferbe, s a nagyot itt hagyva, innen mint bázisról rándulunk ki még délebbre, Kotorba, Budvába, esetleg Cetinjébe, s majd innen indulunk vissza Sušak felé, esetleg 1-2 napi megállással Korčulán. Ha rögtön ír, azt hiszem, megkapjuk a levelét, ide írom a címet: Sz. L., Dubrovnik II, Pension Stefany, Pŭt (=út) Vojnovića. (Különben a borítékon a bélyegző.)

Tegnap este gyalog bementünk Dubrovnikba, az út innen így kb. 15 perc; villamoson (ahová 2-3 perc a gyalogút) 4-5 perc; jegy nekem 2, Lócinak 1 dinár.

Isteni szép ez a város. Sokkal szebb, mint volt, gazdagabb. Micsoda hotelek, magánpaloták! Mindenütt táblák: „Soba–Zimmer!” Nem győzzük csodálni a növényzetet, a rengeteg pálmát, vadkaktuszt, agávét, fügefát. Az óvárost és a régi kikötőt is megnéztük, Lóci mindenáron a galambokat akarta etetni, de azok alkonyatkor aludni tértek már. Rettenetesen tetszett neki az óváros, soha még nem láttam így lelkesedni. Rab és Dubrovnik: folyton ezt a kettőt emlegeti, folyton nyúz, hogy menjünk be megint.

Reggel a kis horvát lánnyal lementünk a „házi strandhoz”. Jó turisztika! Gyönyörű, tiszta, szélcsöndes tenger és irtózatos kövek. A szomszéd Bellevue aszfaltozott strandrészén 1 dinárért lehet lenni. Ez csak terepszemle volt, visszamásztunk, s a lapadi országúton gyalog (¾ óra) átmentünk a másik strandra, a Szent Márton-öbölbe, ahol már jártunk akkor, régen. Irtózatos meleg volt. Villák, panziók, kopár hegyek, buja kertek, pálma, füge, szőlő, kiadó szobák, autók. A fürdőben rengeteg ember. A kis Marijának is váltottam jegyet, hogy csábítsa be az ellenkező Lócit a vízbe. Már majdnem megvertem a kölyköt, úgy tiltakozott. Kényszeríteni kellett, hogy menjen a vízbe. Nem akarok, mondta. Már trikóban állt a homokparton, amikor bevallotta, hogy fél a tengertől. Nálam, sajnos, nem volt fürdőruha. Mikor azonban Lóci már mégis bent volt a vízben, nem akart kijönni. Egy perc alatt megbarátkozott a sós hullámokkal, frecskendezték egymásra a vizet, alámerültek, kergetőztek, óriási fakarikán úsztak, napoztak, gyűrűhintáztak, a fürdőépület mögött a füvön szárítkoztak, ettek, Lóci másodszor is bekívánkozott a tengerbe, s azt akarta, hogy maradjunk ott estig, s menjünk ki mindennap. Repülőgép keringett a fejünk felett, vízirepülőgép (reggelizés közben pedig egy hadihajó húzott el alattunk). Villamoson jöttünk haza.

Van egy nagy rádió is a panzióban, nagyobb a mienknél, este hallgattuk pár percre Hosszú Zoltánt. A hírekről tegnap is, ma is lekéstem.

Most a szobában írok, Lóci mesét olvasott, aztán rádiózott, ki- és bemászkál az ablakon, s a két megláncolt kutyával barátkozik, meg a csirkékkel, amelyek oly szelídek, hogy megfoghatja őket. Vad szél fúj, mégis nagy a meleg.

Most bemegyünk megint a városba, megetetjük végre a galambokat, megnézünk megint mindent, felvesszük a 4-kor nyitó Putniknál a pénzt, s akkor majd egészen jól fogom érezni magam.

Úgy érzem, az volna számomra a legjobb, ha nem dolgoznék (színdarabfordítás), hanem csak élnék. Lóci úgyis nagyon a nyakamon lóg, hadd járjon jól velem ezúttal. Vagy talán mégis dolgozom majd egy kicsit? Úgy látszik, a háziak hajlandók foglalkozni a gyerekkel, s esténkint a „standra” vinni magukkal, és esetleg még a bevásárlásaikra is elviszik. Minden érdekli Lócit, reálisan, alaposan, csak a „művészi” rész nem. Azazhogy az egészen nagy szépséget ő is észreveszi és megkülönbözteti már. A vasárnap esti óváros egészen megbűvölte.

Szóval: jól vagyunk. Azért írtam ilyen részletesen, mert jóvá akartam tenni a sušaki levelet, melyet bizonyára ma kapott meg. Az ugyan igaz mind, amit akkor írtam, de egy kivételesen rossz, peches napot rögzített le. Sokszor eszünkbe jutnak mindnyájan mindkettőnknek. Írjon rögtön és röviden, mert hátha kárba vész a fáradsága. Sokszor csókolja:

Lőrinc

Lóci a túloldalon ír. Nincs kiütése, eddig.

188.

Kedves Anyu! Lóci 24 óráig hőemelkedéses beteg volt, túlságosan sokat volt kedden a napon. Ma, csütörtökön, egy nagy hajón, a Lovćenen lejöttünk Budvába, s este 7-kor visszamegyünk Kotorba. Ott leszünk egy napig. Ez csak olyan kirándulás. Most már minden jó. Sok nyugalmat és minden egyéb jót kívánunk. Csókolom

Lőrinc

189.

Kedves Anyu!

Talán már fölösleges is írnunk, olyan közel a hazautazás, és olyan lassú innen a posta. Jól vagyunk mind a ketten, Lócinak csak néhány kiütése van, hőemelkedés a már jelzett nap óta nem volt.

„Itthon” vagyunk megint, tegnap, szombaton este érkeztünk vissza a dél-dalmáciai kirándulásból, amiről két lapon már üzentünk. De előbb kezdjük. Hosszú levelünk hétfőn du. 2 órakor zárult. Mi történt azóta?

Hétfőn du. bementünk a városba, gyalog, néztük a rengeteg idegen virágot és fát, a tengert, aztán megint az óvárost, megetettük a galambokat, megkaptuk a pénzt, sokáig időztünk a régi kikötőben, Lóci azt mondta, hogy sokkal jobban szeretne itt élni, mint Pesten. A Dubravka kávéházban a pálmák alatt fagylaltoztunk, aztán tovább bámészkodtunk, sétálgattunk, s hazajöttünk. (Lóci minden pillanatomat igénybe veszi, isten csodája, hogy még él itt a nagy vizek és nagy sziklák közt.)

Kedden de. lementünk a Stefanyból a már ismert meredek úton (az egész ház) a közeli „köves” fürdőbe. Nagyszerű volt ez is (itt sokkal tisztább a víz, mint a lapadi strandon, ahol a homok és a felszerelés nagyszerű), Lóci sokat ugrált, nekem felhasadt egy lábkörmöm. Visszajövet a zerge módra ugráló Lóci egyszer csak előrerohant, előzni akarta a kis Mariját, s hirtelen üvölteni kezdett. Mindenki azt hitte, már lent van a 30–50 méteres mélységben a parti sziklákon. De csak elesett, összesebezte magát. Bőgve bicegett haza, lemostuk, a néni bejódozta, megmértük, 37,4-e volt; ágyba kívánkozott, s rögtön elaludt, ½ 6-kor. Estére 37,7-je volt, nyilván a hétfői strandolás okozta. Könnyű koszt, drukk… Másnap reggel, vagyis

Szerdán, 37,4-gyel kezdte, később 37,3 lett. Felkelt, liegestuhlozott, csöndesen játszott, evett, délután 36,7-je volt, én is lefeküdtem vele, megint könnyű koszt, a láza este se jött meg, éjjel jól aludt. Reggel: 37,6, de ez már a

Csütörtök indulása. Nagyon unalmas volt az utóbbi másfél napos bezártság, s mikor észrevettük egy menetrendben, hogy épp van egy szép nagy hajó Kotorba és Budvába, őrült gyorsan öltözni, reggelizni kezdtünk, szaladtunk a villamoshoz, és az utolsó pillanatban még felértünk a Lovćen hajóra, amely Velence és Budva közt kering hétről hétre. Csak a kis bőröndbe raktuk be a legszükségesebbet néhány napra, én még kabátot se vittem. (Egyáltalán: az új kabát csak teher!) Kiderült, hogy a megváltott jegyünk nem érvényes erre a (más társaság tulajdonában lévő) hajóra. Külön kiadás. III. o. jegyet váltottunk, de az I. o. helyiségeit használhattuk a kapitány jóvoltából. Megint: tenger, sirályok, hajótechnika, nézelődés. Még ettünk is, à la carte, keveset, de eleget és jó drágán, mert ez a gyorshajó nem állt meg sehol, illetve nem kötött ki. Megismerkedtünk egy magyar úrral, dr. Szilágyi nevű törvényszéki jegyzővel Pestről: mondta, hogy Zelenikába megy, Hercegnovi mellé egy nagyon olcsó és érdekes helyre, menjünk mi is majd oda. A Lovćen nem is ment a parthoz, a kotori öböl elején a tengeren horgonyzott le, utasait kis hajó vitte partra, mi meg mentünk ki máris a Boka Kotorskából, és tovább Budva felé. Ott megint a nyílt tengeren horgonyoztunk le, motorcsónak vitt ki a partra. Érdekes, egészen déli, vad kis hely ez. Csak ¾ órát töltöttünk benne, írtunk egy lapot is. Vissza motoron a Lovćenre, azon meg be a Bokába, Kotorig meg se álltunk. Lóci nem akart megválni a hajótól. Még a matrózok is reszkettek érte, olyan vakmerően haszontalankodott. – Kotorban az a hotel, a Jugoslavija, ahol régen ebédeltünk, két éve megbukott, így a Hotel Stadt Grazban szálltunk meg, ez a legjobb. Egyszerű, sivár, de jó hely. Ott vacsoráztunk, leanderek és narancsfák alatt, sok repülőhangya jött az asztalunkra. Utána séta a városban, a mólón, az esti, kivilágított kikötőben, a Lovćenen, Kotorban hált, még egyszer felkéredzkedtünk rá, más kis hajóra is felmentünk, és ½ 10-kor lefeküdtünk.

Pénteken: reggeli a parti kávéházban. Utána egy sofőr megfogott: menjünk Cetinjébe, 105 dinárért elvisz a busz kettőnket. Beszálltunk hozzá. 10-kor indultunk, most a Lovćen-hegy szerpentinjein himbálóztunk két órát, szédületes látvány! Az egész Boka kinyílik az ember alatt. Lóci a sofőr mellett kapott csak helyet; mint utólag mondta: szörnyen félt. 11-kor 930 méter magasan hágó, aztán Njegusi falu, oranzsád és sligovica a Grandban (mint egy matrózkocsma, olyan ez a hotel), irtózatos montenegrói táj, aztán tovább 1270 méter magasra, majd le egy 6–700-as kis zöld völgybe, és itt volt Cetinje. „Ügyes” kis város, nagyot fejlődött, megérne 1-2 napot is, ha már itt van az ember. 12-kor értünk oda, ebédeltünk a Palace-ben (magyar pincér és málna és sült csirke), és 2-kor indultunk tovább: megint Budva felé! A nyavalyás kis fészket kétszer láttuk. Irtózatos vad szerpentinek lefelé, közben messziről már láttuk a szkutari tavat és az albán hegyeket. Különös herkulesi képességű falakó tücskök dzsesszezték tele a lentebbi, már zöldes tájakat. – Szóval: Budva, itt Lóci kapott egy fehér, fez-féle tökfedőt, egy török árulta. Tovább, most már rendesebb autóúton, vissza Kotorba. A 4 órás hajónk épp elment: az autóbusszal, amely Dubrovnikba ment, kellett (a hotel és a csomag elintézése után) indulnunk visszafelé. Végig a fél Boka partján, nem részletezhetek, komp vitt át a tengeren a másik partra, rémületes izgalom és boldogság Lócinak – tovább az országúton, egyszerre csak: Zelenika! Ide jött az a tegnapi úr… Próbáljuk meg! Kiszálltunk, ½ 6 volt, a Strandhotel Zelenikába mentünk (más nincs is), óriás, gyönyörű park, napi 50-60 dinár panzió, saját homokstrand, primitív kiszolgálás, gyenge koszt, elkopott, pompás, várszerű épület. A tulajdonosa magyar, festő és író, az ősmagyarok vallását kutatja, egyébként csöndes, kitűnő ember, nagyon magányos, utoljára 1911-ben járt Pesten. Elhelyezkedtünk, sétáltunk, új barátunk nagyon kedves ember, egész jóba lettünk, ismert mint írót. Nagyon sok volt itt a magyar (egy kis magyar sziget direkt, szegény méltóságosoktól lefelé az alsóbb középosztályig: ez a társaság összetétele). Szilágyi ismerősei, egy sereg tanár és tanárnő, felkarolták Lócit. Még este fürödtünk, Lóci elepedt a csónakázásért, csigákat, tengeri pókot stb. gyűjtött.

Szombat reggel megint fürödtünk. Tulajdonképp most jött segítségemre a sok nő. Volt labdázás, hacacáré, bérelt szandolin, Lóci megtanult (és kitűnően tud!) evezni, egyedül csavargott a part közelében, keringett, forgott, hidak alatt evezett át, homokozott. Aztán eső jött, 3 óra rossz idő, közben gyenge ebéd, utána megint strand (a hotelből a vízbe lép az ember), nagy boldogság, csónakázás megint. 4-kor: séta az erdőben, ahol egyet se láttunk a „hemzsegő” teknősbékákból. ½ 6-kor uzsonna, utána ki a mólóra, Szilágyi dr. és az egyik lány (Herbert Irén, Kodolányit ismeri) bekísért Hercegnoviba, onnan a Kosovo nevű turistahajón este ¾ 7-kor indulás Dubrovnikba. Lóci egy padon aludt a fedélzeten. Megint új magyarok. Éjjel ½ 11-kor érkeztünk meg a Stefanyba, amely közben zsúfolásig megtelt. A három nap alatt állítólag 8000 idegen jött, nincs egy árva szoba sehol, a mienket is kiadták, s visszakerültünk az emeletre. Itt óriási örömrivalgás fogadta Lócit, azt hitték már, hogy nem megyünk vissza (én 1-2 napot mondtam, s majdnem 3 lett a kirándulásból). Roppant nyűgös volt a gyerek, és persze Zelenikából se akart eljönni.

Ma, vasárnap, jól kialudtuk magunkat, Lóci itthon játszott a ház körül, én dolgoztam, ő elvesztette, elhajította a hegyi bozótba egy új labdáját. Du. aludtunk, 3-kor egy újonnan nyílt busszal, mely a ház előtt jár, leszaladtunk az így most már közelbe került lapadi strandra, s ott lubickoltunk ketten egész 6-ig. Lóci megint kikönyörögte a szandolint, vele mentem, mélyen beeveztünk. Evett is, szőlőt, körtét. Sétáltunk Lapadon, felszeleteltünk fáról tépett zöld fügéket, gránátalmát stb. ½ 8 volt, mire hazaértünk. Már alszik. Ő követelte, hogy írjam meg, mit csináltunk, a levél elejét még „olvasta”.

Valószínűleg kedden du. indulok innen. Talán egy nap még futja Korčulára. Aztán Sušak jön, ha lesz idő, megpróbálok átmenni Abbáziába Hunyadyhoz. Sušakig 24 óra a gyorshajó, tehát esetleg már csütörtökön otthon lehetünk.

Fáradt vagyok, Klára, nem volt egy nyugodt órám. De persze így is használt az út. Mindössze egy felvonást fordítottam le a Byron-darabból. Isten vele, sokszor csókolom.

Lőrinc

Holnapra várjuk a levelét!

Ma délben a Móricz Virág esküvőjén voltam. Amikor ott ültem, és vártam, hogy megkezdődjék a szertartás – korán voltam a templomban –, gondolkoztam a magam életén. Kénytelen voltam magamra gondolni, mert én is szilveszter napján mentem férjhez Lőrinchez. Szomorú voltam. Hogy erőt gyűjtsek magamnak a következő évre vagy hónapokra, azt gondoltam: nekem nem volt esküvőm, hiszen csak mindenki tudta nélkül mentünk délben az anyakönyvvezetőhöz, rettenetes tizenhat évet éltem végig – ha Lőrincnek eszébe jut, hogy nekünk is házassági évfordulónk van ma, és idejében megérkezik a templomba, mellém jön, akkor arra fogok igyekezni, hogy ez a szertartás egy kicsit az enyém is legyen, s akkor talán mégis érdemes tovább csinálni a közös életet. Vártam, figyeltem, hogy jön-e. Nem jött. Mikor már gratulálni indultam, akkor tűnt fel Lőrinc. Komikus és babonás ez az egész dolog, de azért én mégis úgy érzem, hogy a sors felelt nekem ma. Ehhez még hozzájött az, hogy még ma is elment a templomból, és nem jött haza. Szilveszter és a házassági évforduló. Dolga van. Egyedül jöttem haza ebédelni, éppen úgy, mint tizenhat évvel ezelőtt az esküvőm napján, amikor engem hazaküldött enni, ő pedig beült a Bandelhez külön ebédelni. Már akkor rettentő szomorú voltam.

Ezen a napon be akarom fejezni a szomorúságot. Nem akarok többet búsulni semmiért sem. A gyerekek is gorombák velem, ezt megtanulták jól Lőrinctől. Még Lóciból kijön néha valami kedvesség és vigasztalniakarás, de Lőrincből és a kis Klárából legfeljebb gúnyolódás érkezik hozzám. Tovább is tisztességesen fogom a dolgaikat intézni, és nézni akarom továbbra is, hogy mi az ő érdekük ebben az életben, de a magamét is szeretném most már végre egy kicsit szem előtt tartani. Tudom, hogy a szomorú asszony kellemetlen. Nem leszek szomorú. El akarok vágni minden köteléket, ami engem a másikhoz kapcsol, külön én akarok lenni. Talán így még több hasznuk lesz belőlem, hiszen mindegy, hogy milyen áron tanul meg az ember nevetni, fő, hogy nevessen, mert a másik unja a fájdalmat, a szomorúságot. Fájdalmat pedig muszáj éreznem, ha nagyon ide tartozónak érzem magamat. A szeretet soha el nem múló dolog, mondta Krisztus szavait ma a pap. Lehet, de a szerelem, az igenis el tud múlni. Még jó, ha a szeretet megmarad a helyén. Pontot akarok tenni ez után a tizenhat év után, és vagy tudok kezdeni egy emberibb életet, vagy pedig segítsen a sors énnekem befejezni valamiképpen az egészet.

Klára

190.

Kedves Klára, Lóci és többiek!

Salzburgból írok, este 8 körül érkeztem ide, útközben semmi meglepő dolog vagy látvány nem adódott. Nagyon fáradt vagyok, szörnyen idegennek érzem magamat, nem tudok kapcsolódni, viszont rosszul esik, hogy alig váltok szót emberfiával. Csak a táj érdekelt néhol. Hiába, otthon van igazi helye az embernek; azt hiszem, egy utolsó kis magyar faluban jobban érezném magamat, mint itt. Pedig gyönyörű ez a város, este még bejártam egy részét. Az ünnepi játékok csak 23-án kezdődnek; kevés az idegen. Mintha egy százszor szebb, de kétszeresen, százszorosan idegenebb „Szegeden” járnék, úgy lődörgök, úgy nem érdekel semmi. Biztosan csak a fáradtság teszi, remélem, hogy csak az. Érdekes, hogy a vonatban annak a vitéz Groszschmidtnak a felesége és lánya mellé kerültem, akinek a nevét egy hete ismertem meg a légügyi hivatallal kapcsolatban. – Sokszor eszembe jutnak, jobb volna együtt lenni. Lóci cukra nagyon jól jött, nem is 3, hanem 5 darab volt a papírzacskóban. Olyan kedvetlen vagyok, mint a halál. Majd reggel jobb lesz. Holnap, csütörtökön, Innsbruckban leszek pár órát, aztán tovább Seefeldben K. Aladárhoz. Izgat a munka, szeretnék már nem útközben lenni. Mindnyájukat sokszor csókolom.

Lőrinc

191.

Kedves Klára!

Tegnap, csütörtök este érkeztem ide, megtaláltam Aladárt, kitűnően érzi magát, rögtön Manyi és a gyerek iránt tudakozódott. Csütörtökön délelőtt Salzburggal ismerkedtem össze, gyönyörű hely, 50 000 lakosa lehet, de magyar szemnek világvárosi szépségű. Kis Klárának írtam egy képeslapot a hohensalzburgi várból. Az út a továbbiakban nagyszerű volt, isteni helyek, tájak száz és száz kilométeren át, hegyi tavak és havas kőhegyek, erdős, alpesi rétek, legszebb Zell am See. A hangulatom már reggel megjavult. Egy 12 éves kislány utazott jó messziről, egyedül, Innsbruckon túlra, folyton a mi gyerekeink jártak eszemben. Egy tanárnőféle nő pont ide, Seefeldbe jött; itt germanista-anglicista-filozófus nővére várta, összeeresztettük őket Aladárral. Olyan szép tájat, mint a vonatból Innsbruck és Seefeld közt amilyen látható, csak álmodni lehet. Már sajnáltam, hogy továbbmegyek, mert ez az 1200-as Seefeld nagyon megfelelne, de ma reggel fogmosás közben igen heves szívdobogást kaptam, e lap írása közben még egyet, s ez tán arra figyelmeztet, hogy a magasság már árt, s mégis jobb lesz a szelídebb Fekete-erdő. Mindenütt rengeteg a német vendég, idegen kevés; ennivaló bőven van, az árak: a mieink, csak márkában. Semmi nyoma kellemetlenkedésnek, igaz, hogy nem-árját alig láttam. Persze Salzburgban és Innsbruckban felírás egy-egy bolton, hogy Judengeschäft. Szinte megesett rajtuk a szívem. Itt-ott zászlók, jelvények, óriási belső forgalom. Úgy tervezem, hogy szombaton reggel, de legkésőbb vasárnap reggel továbbindulok, mert nagyon aggaszt a munka megkezdése. De jó volna pihenni itt a hegyi napban, szénaszagban a tó partján, jóllakva és elrenyhülve! Szoba az egész telepen sehol se volt, végül a Seespitze (szép hotel) gazdasszonya megszánt, és a cselédség depandansza fölött egy 3 ágyas, kétszobás, teraszos, primitív, de azért jó kis lakást ideadott, 7 márka panzióáron. Ellaknék én itt végig! Egyszer majd mind eljövünk ide. Isten velük. Csókolja a gyerekekkel együtt

Lőrinc

192.

Kedves Klára!

Már nagyon megijedtem, hogy nem lesz számomra hely ebben a zsúfolt Fekete-erdőben, de végre akadt. Ma, hétfőn du. a nagy hotelben telepedtem meg, holnap átköltözöm a (túloldalon szintén megjelölt) kis házba. Eddig is dolgozgattam mindenütt a Kleist-darabon; most a másikat veszem majd elő. Itt maradok végleg, címem: Titisee, Hotel Titisee; küldje, ami van postában és hírben. Sok mindent láttam, fáradt vagyok. S lapot csak, hogy rögtön hírt adjak. Holnap levél megy. Sokszor csókolja a gyerekekkel és anyukával együtt

Lőrinc

193.

Kedves Klára!

Hát berendezkedtem. Öt perce raktam szét a holmimat, minden példás rendben volt és van. Rágyújtottam egy maradék magyar cigarettára, és asztalhoz ültem írni a kis házban, a még kisebb szobában. A szoba világos hangulatú, a faágy, az asztal, a szék, az éjjeliszekrény világoszöld, a plafon és a függönyök fehérek, ablakom délre néz, szemközt a nagy Titisee Hotel, közbül az országút, melyen szakadatlanul dübörögnek a nagy tömegszállító autóbuszok, az egészen túl aztán a hegyek sötét fenyvesei meg az ég. Jó meleg van ilyenkor, napban, szerencsés vagyok, mert itt az a sok eső, két napot én is kaptam belőle, el is keserített, annyira, hogy majdnem elutaztam hazafelé valami más tájra, s majdnem megutáltam a szép Freiburgot, ahol különben megtaláltam régi Gráf-féle ismerősömet, Reddersen urat, csak nem a Hilda utcában, hanem új lakásán, az Erwin utca 20. alatt. De most már nem is kell a címe, ide írjanak a Hotel Titisee címén Titiseebe. (Furcsa név, ugye Titi-tó?)

Tegnap még a nagy épületben laktam. Igazán szerencse, nagy szerencse, hogy egy olasz kisasszony búcsúzófélben volt, mert itt a telep minden panziója, szép, nagy fejű, széles tetejű, erkélyes faházak, hosszú időre zsúfolva van, csak a nagy hotelekben akad itt-ott átmenetileg üres szoba, azokban viszont a panzió igen drága, 9-12 márka+százalékok. Az igazi panziók így, főszezonban 6 ½–7 ½ márka körül mozognak. Én valahogy megfeleztem a dolgot, itt reggelivel 4 márkát fizetek, a reggelit a díszes nagy szálloda éttermében fogyasztom, ebédre és vacsorára a söntésbe járok, egy kitömött fajdkakasokkal, furcsa lámpákkal díszített, félig bokszrendszeres Stüblibe, ahol alighanem áttérek valami előfizetési rendszerre. 1,80 az ebéd, s ugyanennyi a vacsora, plusz kiszolgálás, esetleg pohár sör (30 pfennig). A hotel termei, kertje stb. rendelkezésre állnak. A szálloda a tóparton van, széles fronton park, lámpák, teniszhely, strand, táncterasz, rádió, lugasok végtelen sora s minden fene, ami szükséges és nem szükséges. Elhelyezkedésem tehát ideális, mert ha nem ízlik a tömeg (amely különben az embermagas bukszusokkal csaknem szobaszerűen körülzárt és mégis napos „lugasokban” nem tartózkodik, hanem a tóparton eszik, iszik délelőtt és délután), akkor kiviszem a kis ház mögé az asztalt, a széket, a könyveket, s rögtön a szabadban, a napon, fenyő közt, zöld hegyi lejtőn vagyok, fekete gyantás környezetben, jó levegőn. Ez a Titisee kb. 850 m-rel van a tenger színe felett. Tudtam róla már otthon, de nem ide készültem; Freiburgban tegnap, hétfőn délelőtt, a Schwarzwald-Verkehrsbüróban Reddersen úrral egészen kétségbeejtőnek találtuk a helyzetet, mert minden tele volt, már fantasztikus megoldásokra kellett gondolni; pogány pénzt eltelefonáltunk különféle környékbeli panziókba, hogy van-e szoba, de nem volt; aztán nekivágtam vaktában az útnak, vissza a Höllental-bahnon, a Pokolvölgyi vasúton (kis Klárának való név és vadregényes táj), s leszálltam. Titiseeben, ezen a központi helyen, s mint már tudja, jól jártam. Tegnap délután már rengeteget dolgoztam, éjszaka is, ma délelőtt is, igazán olyanokat, hogy nem merem elfecsegni; ha így megy a munka, akkor egészen visszakapom az önbizalmamat. Versem persze nem lesz Az Est-ben, utolsó porcikámig belefúrom magam ebbe a két idegen világba, hogy hamarabb, zavartalanabbul megemésszem, amit kell. Már látom, hogy esős időben is fogok tudni dolgozni. Az idő olyan, hogy napos nap estéjén a rendes ruhában is éppen bírom még; itt minden vetés zöld még, nyílik a bodza és a jázmin. A koszt bőséges és jó, vaj stb. minden bőven van, az új életnek alig van külső nyoma, a zsidótlanság sem feltűnő, hiszen itt sose volt sok belőlük. Jó, hogy tudom a nép nyelvét, az ember otthonosan mozog. Újságot egyszer se láttam, rádiót (pestit) nem hallgattam, igyekszem gépiesen élni a legkedvezőbb munkafeltételek közt. Két hetet, úgy látom, egyfolytában itt töltök. Írtam Seefeldből? Igen! Ott is gyönyörű, de nekem esetleg túl hideg volna este vagy pláne esőben. K. Aladár folyton a gyerekét és Manyit emlegette, és én néha már szégyelltem magamat. De nem nagyon, mert én is igen-igen szeretném, ha itt volnának, s leszünk is még itt. Meg hát másféle ember vagyok. (Nem olyan ördögi, mint képzeli!)

Koffert bizony jobb lett volna itt vennem; az árak egyébként, amennyire első blikkre látja az ember, a mieink, csak márkában. Hihetetlen nagy a belső forgalom emberben, áruban, és a motorizáltság. Ausztriában még hallottam siránkozást az idegenek elmaradása miatt, de az nem volt komoly, s különben is meg kell élni belülről. S meg is élnek ezek egész jól. A tömegnívó emelkedik mindenütt. Tegnap a vonaton aggódva érdeklődtem szemközti útitársamnál, mit gondol, lesz-e szoba? Magyarázta, mit próbáljak tenni, értelmesen, okosan, én meg töprengtem, mi lehet ennek a kék posztóruhás, polgárias, választott hajú embernek a foglalkozása, vajon borbély vagy pincér, vagy kereskedősegéd? Kérdésemre aztán megmondta, hogy földmíves. Itt a szegénység él olyan külső nívón, mint nálunk a polgárság, persze az alsóbb. Néhány tévedésemre okot adott már, hogy a szellemi érdeklődésüket a ruházatuknak nálunk megfelelő áttétellel mértem, és elmaradottaknak találtam őket. Új világ, más világ. És jókedvű!

Folyton robognak az autók, a nagy buszok, Freiburgból itt kering felettünk a fekete-erdei körrepüléseket végző aeroplán, az emberek fürdőtrikóban (is) járkálnak, fütyül a Titi-tó nagy, majdnem hajószerű motorcsónakja, minden szép és jó, csak dolgozni ne kéne. Tegnap este sétáltam egy kicsit a környéken, a fenyvesekben; ijesztő volt. Aztán köd és mégis csillagok. Most nekiülök az Amphitryon második felvonásának, néhány elnagyolt részletet megint átveszek, véglegesítek.

Nem tudok, nem lehet mit küldeni a gyerekeknek. Írjatok, Klára, Lóci! Írjon maga is sűrűn. Mindnyájatokat csókollak, ölellek.

Lőrinc, Apu

194.

Kedves Lőrinc!

Ma megérkezett a részletes levele. Kis Klára is nagyban irkál magának. Maga azt írja, hogy írjunk sűrűn, majd igyekszem. Nincs ugyan sok beszélnivaló innen hazulról. Ma véletlenül van valami, mert tegnap megkaptam a P. H. válaszát. Szó szerint leírom: „Nagyságos Asszony! Légrády főszerkesztő úr kisebb műtéten esett át, és bár a szanatóriumból már hazatért, szerkesztőségi munkásságát még nem kezdi meg. Hozzá intézett levelét tehát hozzám juttatta el azzal, hogy egyfelől közöljem Önnel mentségét, másfelől pedig kérném meg, keresne fel engem, aki természetesen a legnagyobb készséggel állok rendelkezésére, bármely napon de. 11 és 1 óra között a Pesti Hírlap szerkesztőségében. Kezét csókolja Márkus Miksa.” Este itt voltak Trettináék pár percre, megmutattam Jenőnek a levelet, aki azt mondta, hogy ez enyhe pofon, és inkább ne menjek be, mint igen. Közben Pali is felhívott, aki elárulta a következőket. Őt Márkus behívatta, megkérdezte, hogy áll az ügyem. Pali elmondta a Kudelka-fúrásokat, s még azt, hogy a többit méltóságos úr úgyis tudja. Erre azt mondta, hogy nekem majd megmondja, hogy a divatrovatot leépítették náluk, s csak olyan cikkek jelennek meg, amelyek hirdetéssel kapcsolatosak. Ezt tudjuk, hogy nem igaz, mert én írom nagy részben ma is, de suba alatt, viszont ezt ő nem tudja. És hogy meg fogja mondani nekem, hogy se maga, se énellenem nem irányul semmiféle bántalom. Természetesen nem megyek be, ellenben a következő levelet fogom elküldeni neki, csak előbb Palinak meg fogom mutatni. „Méltóságos Uram! Légrády főszerkesztő úr megbízásából küldött levelét megkaptam, meghívását köszönöm. Ne haragudjék, nem megyek be, szeretném megvárni a főszerkesztő úr felgyógyulását, mert vele szeretnék végre megismerkedni és beszélgetni. Pozitív kérésem nincs, tehát nem sürgős az ügy. Ősszel majd megpróbálok jelentkezni. Kiváló tisztelettel Sz. L.-né.” Valami ilyesfélét fogok elküldeni. Kodolányinak felolvastam, neki nagyon tetszett, azt mondta: finom és szellemes levél. Nem tudom, maga mit szól hozzá. Néhány nap múlva küldöm el, nem rohanok vele. Ez van az én dolgomban. Most az volna fontos, hogy én másfelé tudjak orientálódni. Nem kereste ki a dunai cikkem, azt kellene minél hamarább az Ünnep-be leadni. Bethlenné örülne is neki, mert szívesen közöl rendesen megírt dolgot. Nekem pedig fontos most, hogy a nevem mozogjon. A rádióban is kell őszre szerepelnem. Föltétlenül kell valami álláshoz jutnom, kereset nélkül képtelen vagyok élve maradni. Ez komoly! Minden erőmmel igyekezni fogok, talán maga is segít majd valamit ezekben a dolgokban nekem. Nem írt arról, hogy Freiburgba megérkezett-e a levelem és a kért könyv! Izgat, hogy elveszett-e vagy se. Ez a harmadik levelem, mióta elment hazulról.

Itt volt a zongorás, egy részletet ki kellett fizetnem, az augusztusival majd vár szeptember egyig. Igen rosszul állok anyagilag, ezt gondolhatja, bár sehol a világon nem voltam, magamra egy pár harisnyán kívül, amit muszáj volt vennem, semmit nem költöttem. Igyekszem nagyon spórolni, de a két gyerek strandja stb. elég sok pénzt emészt fel naponta. Klárának ruhát kell tisztíttatni stb. stb., nem akarom részletezni. Nem hiszem, hogy anyuka augusztusban elmehessen, mert arra a pár pengőre is szükség lesz, ami marad.

Kis Klára közben felolvasta a levelét, megható, hogy ez a kölyök milyen szép és meleg leveleket tud írni. Biztosan örül annak, hogy a lánya ennyire szereti magát, és így meg is tudja mutatni az érzéseit.

Bundinál voltam tegnap, megnézni a lakását. Nagyon kedves volt, de panaszkodott magára. Ahogy ő mondja el a dolgokat, természetesen nem egészen helyes, amiket ott beszélhetett. Azt hiszem, azért most rendben vagyunk hárman egymással újra. A téli kellemetlen csepeli üggyel kapcsolatban én nagyon sokat tanultam. Magát és őt is, azt hiszem, végleg kiismertem. Tudom, hogy mit várhatok itt és ott. Jól van így. Jobb, ha az embernek nyitva van a szeme, mint ha vak. Sajnálom őt is, magát is, de a természetén, úgy látszik, senki sem tud változtatni. Még olcsón megúszták a dolgot, mert hogy az én véleményem mi erről, az őt még csak érdekli, magát még csak nem is érdekli. De nem is fontos, sőt beszélni se szeretnék róla, mert megváltoztatni semmit, ami elmúlt, úgysem lehet. Sajnos, mindenért, amit cselekszünk, fizetni kell, ez természeti törvény énszerintem. Remélem, nem haragszik ezért a kis kitérésért! Bundival nem kell tárgyalni az ügyeket tovább, én rendesen beszéltem maga helyett és magam helyett is minden vonalon. Önérzetesen mindkettőnk nevében. Nem kell most már kavarni semmit. Azon, hogy én Bundihoz nem fordulok az életben többször tanácsért, úgysem lehet változtatni, ha a lelkét tenné is ki elébem. Neki fáj ez, de ezen nem lehet segíteni soha. Érdekes, hogy kis Klára éppen ilyen kemény lélek bizonyos dolgokban, mint én. Én főleg voltam, bár egy kicsit visszatért ebben az évben a régi énem, és megvagyok újra teljesen egyedül a magam bajával, örömével. Ezt csinálja a kis kölyök is.

Nincs cseléd és nincs franciatanárnő. Az Ancit le kell mondanom, és Magdát. Mit írjak Magdának? Ezt nehéz intézni. A franciatanárnőnek megmondom magyarul a dolgot, ez a legkényelmesebb.

Ma itt is esett az eső, Lóci nem megy strandra, legfeljebb délután. Jól néz ki, de nem valami főangyal őkegyelme. Nagyon jól érzi magát a világban.

Nagyon örülök annak, hogy olyan jól eltalálta a megfelelő helyet. Pihenjen, és dolgozzon sokat. Rettenetesen sajnálom, hogy nem lesz verse. A pénz is jó lenne, nem mondom, de főleg sajnálom, hogy a neve nem fog szerepelni. Komjáthy nagyon aranyos férj és apa. Ezt régen tudom róla. Föltűnő sokat emlegethette Manyiékat, hogy maga is már talán harmadszor emlékszik meg erről a levelében. Maga is nagyon rendesen, becsületesen szereti, sőt nagyon szereti a gyerekeit, nem kell lelkiismeret-furdalásának lenni emiatt. Én is meg vagyok elégedve ezzel a tulajdonságával, pedig én már csak igazán nézem a saját gyerekeim elsőrendű érdekét. Nagyon jó apa maga, még úgy is, hogy elkövet hibát a kölykökkel szemben. Azért sokat nyújt nekik szellemiekben, olyasmiket, amiket más senki sem tudna nekik nyújtani. Ezért volna nehéz nekem elszakítani őket magától. Nevelje csak őket, vigyázzon rájuk, és szeresse őket nagyon, rettenetesen nagyon, amilyen erősen csak képes szeretni embert a földön. Ezeknek a szegényeknek magán kívül egyelőre senkijük sincs a földön, magának kell mindenben a legnagyobb segítséget nyújtania számukra mindenben, mindenben. Én már nagyon gyönge vagyok, és rettenetesen fáradt. Sokkal, nagyon sokkal fáradtabb, mint maga. Belőlem kevesebb hasznuk lesz a továbbiakban, mint magából. Eddig azonban fontos, sőt talán fontosabb is voltam, mint maga, mert kicsinyek és tehetetlenek voltak. Most már minden nappal javul a helyzet.

Azt hiszem, mindenről, sőt talán túl sok mindenről is írtam. Ne izgassa magát semmivel, minden rendben van a földön, megy minden a maga legtermészetesebb útján, senki nem tud semmit sem megakadályozni. Nagyon fontos volna, hogy maga őszre jól tájékozódjék minden vonalon, és helyesen tudja megfogni a dolgokat. Nem tudom minden dolgát, de azt hiszem, hogy most se egész erővel akar javítani a saját sorsán. Most pedig meg kell fogni mindent, most vagy soha! Pethő lapja augusztus huszadika körül indulna meg. Nemzet vagy Magyar Nemzet címen. Hétfőn Kacsa-nap van. Elmegyek Klárival és Szegiékkel. Nem akarom én elrontani a dolgot. Kedvem azonban nincsen. B. Erzsike írt valahonnan, nem tudtam elolvasni a címét. Posta, újság nincsen más, mint amiről már beszéltem. Istenke áldja meg magát, Lőrinc. A legjobbakat kívánja magának

Klára

R. Bözsit alkönyvtárosnak nevezték most ki. Nagy az öröme.

Rengeteg francia levelet írtam tegnap egész délelőtt.

195.

Kedves Klára és Klára és többiek!

Megkaptam ma két leveleteket, és nagyon megörültem. Az első (a lap után írott) már reggel itt volt, akkor tudtam meg egyúttal a postástól, hogy nem vasárnap van, hanem szombat. Jól jött a tévedés, mert így egy kis pihenőt tartottam délután, átmentem a szomszéd Saigba, az út a hegygerincen át 20 perc. Ott nincs tó, a táj még kellemesebb talán, mint Titiseeben. Visszajövet aztán már itt volt az új levél is, az, amelyet első itteni levelemre írtatok. Freiburgból minden megjött. Csak hát, kérem, nem úgy kell nyomtatványt feladni! Így 64 fillérbe kerül, egyszerűen levélbe tette! Keresztkötés kellett volna! No, mindegy.

Köszönöm az értesítéseket, nem is tudom, mire kell felelnem. Nincs semmi igazán fontos, ugye? Azért örülök csak a leveleknek, mert látom, hogy mozog az élet odahaza. Hja, pardon, a Légrády-ügy; az komoly! A válaszlevél M. M.-hoz jó; én azonban nem mennék el ősszel se L.-hoz. Újabb visszautasításnak teszi ki magát, Klára; itt várni kell, társadalmi, társasági megoldásra. És természetesen izgat a pénz is, hogy ennyire nem sikerült pontosan betartani a menetrendet. Magdának írhat akkor is, ha már otthon leszek; a franciatanárnő helyettesét már előbb meg kellett volna találni. Az őszi tervekről se beszélgethetünk ilyen messzeségből; de nem is sejtem, mit ért azalatt, hogy „jól fogjam meg a dolgokat”. Nagyon nehéz a helyzet, s az az érzésem, hogy nem fog javulni. Sőt aggódom némely tekintetben. – Magam miatt is aggódom, sokszor vannak szorongásaim, indokolatlan félelem- és halálérzéseim; azért sietek ennyire ezzel a két munkával is, mert… Irtózatosan el vagyok keseredve, hogy kimondjam kereken; csak épp kellő tréningem van már, és átalakulok megint, „géppé”, és dolgozom tovább, sőt örülök is, élvezek is, naponta legalább fél óra nekem is jut ebből az áldott jó pihenésből. Roncsként fogok hazakerülni, de nem fogja tudni senki, olyan barna leszek. Nekem már csak pillanatnyi elmezavar árthat, normálisan olyan szíjerős az „idegbajom”. – Erőszakosan abbahagyom ezeket a dolgokat, mert különben lefordulok a székről, és kiokádom a beleimet, vagy mit tudom, mi lesz velem, megfulladok a keserűségtől.

Pedig kár volna értem. Megint csak szereztem 40 pengőt, az utolsó pillanatban küldtem verset Az Est-nek, egy szonettet, remélem, megjelent.

Soha darabfordítást többet nem vállalok…

A kis Klára levelei csakugyan igen tehetséges megnyilatkozások. Az a jó bennük, mondja meg neki, hogy természetesen tudja adni magát, töretlen lendület viszi, valahogy ráülteti magát egy áramlásra, és viteti. Gyorsan villogó látása van, idekapcsol, odakapcsol, és mindent központból irányít, számon tart. A Wagner-rajongást azonban nem kell túlzásba vinni, ahogy a Schwarzwaldról se kell azt hinni, hogy a legszebb tája a világnak. Nagyon kellemes hullámvonalakkal rajzolják tele a hegyei a láthatárt, nagy a fürdőkultúra, érdekes a világa, jó a levegője, napja, impozánsak az erdői; de ilyet Pestről jövő ember hamarább is talál. Ez nem leszólás akar lenni! Ausztriában sokkal „egzaltáltabb”, „hősibb” tájak vannak. Nekem személyesen a Hochgebirge, szóval az 1500-on felüli romantika jobban tetszik; biztosan, mert ritkább élmény. Igaz, hogy ez megnyugtatóbb, egyszerűbb. Ha a Mátra nagyobb és gazdagabb lenne, az lenne ilyen. És bizonyára sok testvére van e vidéknek Erdélyben is. A „zord fenség” hiányzik. – Én úgy sejtem, hogy Winifred (nem Winfried) Wagner már R. fiának, a meghalt W. Siegfriednek lehet csak valamilyen ia-fia. A salzburgi programot ismerem, a bayreuthit is, épp elég prospektus hirdeti. Igen, az Amphitryon ünnepi játék volt, kár, hogy Pesten nem emlegették eleget. Ezt néztem volna meg legszívesebben.

Rémes, hogy a tó felől, meg máshol is, milyen Walkür-vijjogásszerű hangok, jeladások zendülnek fel időnként. Tenyeres-talpas, középkorú nénik vijjognak. Idővel az ember idegeire mászik ez a népi sajátság, ez a gyerekesség. Lóci meg utcai barátai élveznék csak igazán és kitartóan ezt a jódlizást. Megértem Sárközi Mártát, aki néha vésztjósló arccal bele-belevijjogott a beszélgetésekbe, ha németekről esett szó. Akkor nem értettem, hogy gúnyolódik; most sokszor eszembe jut.

Fő mesterségem a munka, igen szépen haladok. Írtam már, ugye, hogy kijárok a kis ház mögé (amelynek egyik végén, épp mellettem, egyébként disznóól van, a disznó éjjel néha átröfög hozzám), szóval a kis ház mögé: kaptam egy könnyű asztalkát és széket, leviszem a könyveimmel a patak mellé, amely a Titiseeből kifelé folyik (beléje is folyik egy, a hotellal szemközti oldalon), és ott az első fenyők környékén megtelepszem. Isteni időnk van, nagyon meleg a nap; az úri nép, meg a szegényebbje is, strandol és teniszezik és motorozik, vagy legalább sörözik, a személyzet folyton kínálja nekem is a strandkabinkulcsot, és töri a fejét, hogy vajon mit csinálok egész nap, mért fumigálom a sok jót, ami itt van.

Ha nem a ház mögött, akkor a hotel és a parti rész (asztalok, kosztolás) közti kertben vagy parkban dolgozom. Van ott egy sereg kis lugasszerű, élősövényes fülke, vasbútorral, asztal, kerti székek; a nyírott bokrok két méter magasan körülzárnak, és majdnem méter vastagok, jól eltakarnak; csak a négyszögletes beton tánchely felé van kijárata ezeknek a felül nyitott kis lugasoknak, de senki se táncol ilyen melegben és nappal; legfeljebb a rádió andalog mellettem valahol a fák közt, egész szellemszerű halksággal; a nap mindig besüt valamelyikbe, ahogy körülkeringi a hotelt, s én háromóránkint felkelek, s ahhoz az asztalhoz megyek, ahol nincs árnyék. Tegnap reggel 8-tól este negyed kilencig megszakítás nélkül ezekben a zöld rejtekekben dolgoztam, s egész idő alatt egyetlenegy, egyetlenegy ember meg nem zavart! Néha repülőgép bukfencezett és mennydörgettézett, a tó felől zajgott a nyári vigalom, sárga darazsak látogattak be hozzám, és igen soklábú, igen parányi, piros színű pókok meg néha egy-egy mókus és madár (nyitnikék is!); közben, tőlem balra, az óriási verandán lezajlott a reggeli csörömpölése, aztán az ebéd másféle csörömpölése, aztán a vacsoráénál már én is kinyújtóztattam gémberedett lábaimat és gémberedett ujjaimat; felnéztem az esti égre, és úgy éreztem, hogy őrült vagyok, amiért nem élvezek valamit abból, amit méregdrágán vesznek meg mások, de aztán kijelentettem, hogy nem vagyok őrült, és ez meggyőzött, és leültem öt percre a partra, és szemeimen át, azt hiszem, öt perc alatt többet vágtam zsebre (hol az a zseb?), többet: az egész tavat és eget és földet, mint akik az egész napot fürdőköpenyben töltötték a partokon. És aztán mentem a Stüblibe vacsorázni.

Rossz a német konyha. Nem mondom, a Hotel Titisee-é, a belső, vagy a még nagyobb Schwarzwald hotelé, az jó. De a nagy hotelben, azon az impozáns üvegverandán és a főétteremben én csak reggelizem. Három zsemlyét, három kis kerek vajdarabot, rengeteg dzsemet és mézet vágok be, és három csésze csokoládét iszom meg hozzá: ezért ülhetek 10 perccel később már a veranda alatt, a sokat emlegetett zöld zugolyokban, abban a biztos tudatban, hogy estig eszembe se jut enni. Ez mindennap így van. Hanem este, a Stübliben, már rég nincs sok örömöm a kosztban. Úristen, micsoda bécsi szeletet ettem! S mit tudnak itt gyümölcsnek nevezni! S az a sűrű, sötét, csípős, sötétbarna szósz, amivel mindig minden húsfélét leöntenek! Első nap nem volt rossz; sőt érdekes. De folyton! Vastag nép ez, vastag; becsületes; és gyerekes vagy olyan állatian komoly, mint egy tanfelügyelő.

Iszonyú tömegek mozognak. Mennyi Hitler-jugend! És autó! és autóbusz! Folyton kirándulások, társaskocsik, át Svájcba, Olaszországba, és onnan ide, és a Schwarzwaldon belül mindenfelé. A Bodeni-tóhoz úgy járnak, mint mi a Hűvösvölgybe. Esténként zene a… nem is tudom, melyik „téren”. És nagy humoros ünnepségek, mészároslegény-külsejű humoristák vezetése alatt a két vezető szálloda éttermében. Most már látom, van itt azért kiadó szoba egy-egy magánházban, olyan fekete-erdei stílusú faházakban. Amióta itt vagyok, összesen egyetlenegyszer láttam lovas szekeret. Autó, autó, autó! Az országút itt annyi, mint nálunk a vasút.

Azért mégis jó, hogy itt vagyok. Ha felnézek a könyvből a réten, megváltoztathatatlanul a sugárban, a szabadban vagyok. Olyan messze Pesttől, hogy nem „gondolhatom meg” a dolgot, nem mehetek haza; sőt el se keseredhetem eredményesen. S ahogy a napfény, biztosan ragad rám egyéb is, amit észre se veszek.

Hát szervusztok. Lóci, jó légy, és megtanulj úszni! Klára, a verspénz tán csak segített valamit az anyagi zavarokon! Kis Klára, most már csak akkor merj levelekben remekelni, ha a franciával úgy birkózol, mint én Kleisttel és Shakespeare-rel! Nagyanyó, csókollak, mégis el kéne menned augusztusban valahová! – A posta, úgy látom, harmadnapra ér ide. – Mindnyájatokat ölellek, csókollak.

Lőrinc

Az én dátumaim a lapokon egészen zavarosak lehetnek; eltévesztettem az időt.

196.

Kedves Klára!

Minden változatlan; egyre többször jönnek a lázadó elkeseredések, hogy nem dolgozom így tovább, de még mindig sikerült legyűrnöm a rebelliót. – Tegnap gyönyörű vihar volt itt, jégeső; utána egészen fehérek voltak a mezők a jégtől. – Ezt a képet itt kaptam; elküldöm, mert illusztráció a feldbergi levelemhez a kis Klárának. Ez az a tó: Feldsee a neve. S belőle folyik az a Seebach, amely aztán a Titi-tóba ömlik. Szóval tévedtem. – Szeretném, ha csütörtökig ki tudnám húzni itt az időt. Esténként most már ismerősökkel vacsorázom. – Most már nem felelhetnek, de remélem, még kapok valami írást. Mindnyájukat csókolja

Lőrinc

197.

TÁVIRAT

E percben elkészült mindkét darab, minden jót névnapjukra

Lőrinc

198.

Kedves Klára!

Csak pár sort. Tegnap rögtön megtáviratoztam a nagy eseményt: befejeztem mindent. (Persze még sokat kell itt-ott simogatni a dolgokon.)

Sajnos, az idő az utolsó három napon megromlott. Az eső szüneteiben sétáltam; tegnap pedig, felszabadulásom örömére, az esőben. A közeli, sötét, néma, idegenszerű, éjszakai erdőben. Játékból ijesztgettem magamat a fák közt, amelyek olyan ijesztően párhuzamosak, és lent olyan halottak. De van varázsa a fenyőerdőnek is, a fenyőrengetegnek, amelyben nincs virág, és alig csipog egy-egy madár.

Ma is esett egész délig. Ha nagyon szép idő lenne, egy napot engedélyeznék még magamnak. Valószínűbb azonban, hogy holnap, csütörtökön indulok. Münchenben ki akarok szállni.

Ma jött meg névnapi üdvözletük, köszönöm. Én is – még egyszer, s most alighanem utólag csak – minden jót kívánok magának és a kislánynak. Lócinak is!

Nagyon fáradt vagyok, azért írok ilyen nagy betűkkel. S mert sietek is ki a napra. Délelőtt egy verset írtam, most 3 óra van. A verset elküldöm idején, vagyis rögtön, Mihályfinak.

Szomorú vagyok és örülök. Minden vagyok én egyszerre; mint mindig. Illyés írt, Párizsba megy, öt cikkre „eladta magát” a P. N. -nak.

Soha, soha többet így nem fogok dolgozni.

Ma reggel ½ 10-ig aludtam, jutalmul.

Semmi különös. Mindnyájukat csókolom, ölelem.

Lőrinc

199.

Kiszálltam ezen a kis helyen, hogy frissítéssel szolgáljak a maga dunai cikkéhez. Itt ered az öreg folyam, a Fürstenberg-parkban; gyönyörű márványkeret veszi körül. Körüljártam, meg is kóstoltam a vizét. Minden kis város elragadóan szép ezen a vidéken, teljesen mindegy, hogy hova kerül az ember. Úgy látszik, most már rövidesen otthon leszek. Minden jót.

Lőrinc

200.

TÁVIRAT

Üdvözlet mindenkinek keleti-tengeri flottaparádéról

Lőrinc

201.

(képeslap)

Kézcsók, üdvözlet,

Lőrinc

202.

Kedves Lőrinc!

Megkapta Lóci a levelét és a képeslapját is. A levélre azt mondta, inkább írt volna apu egy regényt nekem, az érdekesebb lett volna. Lócinak már két nap óta nincsen láza. Hála istennek. Elég nehéz vele boldogulni, szeretne szegényke gyerekekkel játszani, de egyelőre azt sem szabad. Tulajdonképpen a betegség szempontjából jobb, hogy nem engedi az orvos, mert így nyugodtabb. Elég sokat olvas, és játszunk ketten a parasztokkal valamit a sakktáblán. Ha én nyerek, üvöltöz, éppen most hagytam ott, mert bőgött. Most azután azért bőg, hogy menjek vissza, de amíg ezt a levelet meg nem írom, már nem megyek hozzá. Egyáltalában sehol sem voltam, mert félek elmenni hazulról. Ha nem vagyok itthon, esetleg nem fogad szót, és ugrál. Megvettem tegnap a fekvőágyat Lócinak, de eddig még nem küldték haza. Igaz, hogy most itt is olyan pocsék idő van, hogy majdnem megfagyunk. Nagy szél is, hideg is. Oly nagy a szél, hogy Lócit ma nem is engedtem kifeküdni, sem tegnap. Margó írt egy lapot, amelyben felajánlja a segítségét. Nagyon kedves. Majd írok neki is külön. Júliától is kaptam tegnap levelet, nem tudom az új címét, nem tudok írni neki. Örülök, hogy jól pihent. Ráfért szegényre.

Maga nagyszerűen dolgozott, remek. Minél többet végez el ott, annál jobb magának is, mert itthon csak kapkodva tudja ezt csinálni. Tegnap Baranyai Erzsike felhívott, és elújságolta, hogy az az orosz ember, akit egyszer B. Zoltán idehozott hozzánk, valami Grünbaum vagy ilyesmi nevű, írt egy könyvet Magyarországról, annak az utolsó részében magáról, magával kapcsolatban a magyar irodalomról, sőt még énrólam is írt pár szót. A lakással, teával kapcsolatban írt rólam. Nem láttam. Francia nyelvű könyv. Kis Klára, úgy hiszem, hetedikén jön haza, mert akkor jön egy pesti kislány a szüleivel. Mostanában már elég rosszkedvűen ír a háziakról, veszekednek, vagy mi az ördög. Ma idejön, ha igaz, Aradi Klára mamája. Nem is tudom, miért akar eljönni. Balassa Imre érdeklődött, nem tudom, írtam már?

Maga, remélem, nem jön haza még elsején! Jó lenne, ha maradhatna. Leszedtem az összes könyvet a maga szobájában is, rettentő sok por volt. Mire hazajön, szép rend lesz mindenhol. A befőzéssel nagyon sok dolgom volt, mert a lány nem ért hozzá, azonkívül pedig kétszer annyit főztem be, mint máskor, ha nem háromszor, mert rengeteg volt a barack, és nagyon olcsó, jövőre pedig bizonyosan nem lesz.

Anyuka is beteg volt egy hétig. Láttam rajta a betegséget már akkor, amikor hazajöttünk a kórházból. Most már jól van. Manciék kiköltöztek 25-én Vácra. (Rákóczi u. 12.) Szegény Manci. Ila itt volt egyszer nálam. Írjon nekik majd egy lapot. Kozmáéknak, Gráfnak, Komjáthyéknak, Klárinak, más nem jut az eszembe. Ebben a pillanatban hozták meg a fekvőágyat. Nagyon tetszik Lócinak, rögtön belefeküdt a szobában, hogy kipróbálja. Azt mondja, jobb, mint az ő igazi ágya. Egyelőre ő fekszik a kis Klára ágyán. Az övé tényleg rettenetes komisz, mert csak egy kikopott rugany.

A pénzzel éppen kijöttem, csak a fekvőágyra vettem el abból, amit itthon hagyott. Be is főztem ebből, persze csak a gyümölcsöt kell ez alatt érteni. Irmát kifizettem, a zongorabérletet egy hónapra, a redőnyöket megcsináltattam, Lócinak villanykörtét vettem, taxiztam is vele, rengeteg autóbusz is volt, és mégis kijöttem. Szeretném, ha meg volna ezzel elégedve.

Újság nincsen semmi, jó csend van a házban. A háziakat is alig látom, az ő gyerekük is beteg, el fog vele utazni Ilonka. Salusinszky Gyulát is eltemették, Irmának nem jött jól ez a halál. Talán a pénzt majd megkapja rendesen az irodától. Steiner bácsinak is írhatna egy lapot. Zsigmond u. 13. Nagyon rendes velünk az öregúr.

Frey András hazajött, Pethőék is ott nyaraltak a Tátrában, nem ismerkedett meg velük? Neller Mátyás feljött egyik vasárnap du. a Bözsiért. Egészen rendes ember. Lehet vele értelmesen beszélgetni. Magáról nagy szeretettel és megbecsüléssel nyilatkozott. Illyésnek nagyon tetszik a Sz. Bözsi filmterve, ő fog hozzá mesét írni, s a Kozma segítségét kijárni. Meglátja, ez jó idea. Most a filmre kellene vetni magát az embernek, mert azt próbálják rendezni és felvirágoztatni. Magát egyáltalában nem érdekli?

No, isten vele, Lőrinc, mindenkinek üdvözlet, akinek kijár. Igyekezzék sokat enni és kint lenni a szabadban, ha már olyan nagyon sokat kell dolgoznia. Ne búsuljon, mert ez a munka legalább szép, érdemes fáradni miatta. Írja majd meg, hogy mikorra tervezi a hazaérkezését. Lóci azt mondja, hogy lepje meg a hazajövéssel. Isten vele

Klára

203.

Lőrinc,

tulajdonképpen érdemleges dolog nem történt, de azért írok, mert úgy láttam, örülne a levélnek. Feladtam a leveleket, melyeket tegnap diktált. A Kosztolányi-tanulmányt most adom fel, nem késtünk el még vele. Kéky helyes volt, nagyon csodálkozott azon, hogy maga katona, s hogy olyan hősiesen viselkedik. Megjegyezte, hogy nem költőnek való foglalkozás. Ma két levele jött, lemásolom:

„Kedves Barátom! Nagyon bánt a lelkiismeret, hogy sokszor neveletlenséget követtem el Veled szemben: sohasem köszöntem meg nekem küldött és mindig kedvesen dedikált szép könyveidet, most legutóbb a két Villon-könyvedet és verseidet. Ne vedd ezt érzéketlenségnek, hanem csak egy zaklatott életű ember lazává vált munkatempójának. Hiszen tudod, hogy verseidet is mindig szerettem a mai túlságosan elérzelmesedett szellemi életben éppen éles és kifinomult intellektualitásuk miatt is. A Villon-verseidet is nagy élvezettel forgattam.

Legutóbbi kitüntetésednek is szívből örültem.

A régi igaz baráti szeretettel köszönt, és Feleségednek kézcsókjait küldi

híved: Bajcsy-Zsilinszky”

A másik:

„Mélyen tisztelt Uram!

A Balatonról minél teljesebb anyagot szeretnék összeállítani bibliográfiai és muzeális célra. Nemcsak könyvek, hanem egyes cikkek adatait is akarnám ismertetni, ha csupán néhány mondat, egy-két verssor is az, ami a Balatonról szól. Ezért kérem, hogy kegyeskedjék tájékoztatni: mikor és hol írt a Balatonról? Nagyon kérem továbbá, írjon – ne gépen, hanem kézzel – külön 10-20 sort arról, hogy miben látja a Balaton fő értékeit. Mély tisztelettel Tábori Kornél.”

(Címe Bp. VIII., József u. 16.)

Zsilinszky címe Bp. I., Szent János tér 1/a.

Esetleg felelhet nekik, ha akar, és van rá ideje.

Lócinak is írjon majd egy levelezőlapot. Ma én írtam neki. Júlia érdeklődött maga után, és beszámolt arról, hogy fel akart adni hirdetést úgy, ahogy szokott, s azt felelték neki, hogy a maga számlájára nem lehet, a vállalat nem vállalja így tovább. Disznóság! Nem? Nem adott fel semmit. Azért emiatt ne izguljon, majd ha itthon lesz végleg, akkor kell ezt rendezni, ha még lehet. Kár volna elveszteni. Ma ribizkét főztem be, és két szobában nagytakarítottunk. Fáradt vagyok, biztosan maga még fáradtabb. Vigyázzon magára! Isten vele, Lőrinc

Klára

204.

Kedves Klára!

Most kaptam és köszönöm a levelét. Majdnem lett nagy újság, az, hogy továbbmegyünk; de aztán elhalasztódott az indulás. Semmi biztosat nem tudunk. A munka folyik, kezdjük átlátni a feladatunkat, tegnap egy lőszerrakodásnál már én is felügyeltem. Ma pedig váratlanul telefoninspekciós szolgálatot kell végeznem 24 óráig a dandárvonat-parancsnokságnál, 24 órán át, 4-4 órás váltással. Hárman vagyunk hozzá. Találkoztam azzal a Göbel úrral, aki a II. ker. adószámvitelnél nemegyszer segítségünkre volt: jólesett az ismerős arc. Mátray S.-val még mindig nem jöhettem össze: a környéket járja valahol. Göbel hadnagy, és ma este már tovább megy, nem tudja, hová. A tiszti étkezdében eszünk, igen kitűnő a koszt. Zsilinszkynek írok. Júlia mért nem olyankor hirdet, amikor otthon vagyok? Egy Puskás nevű leszerelt tizedes (előkelőbb pesti borbély, arcra-termetre olyan, mint Kodolányi) megígérte, hogy telefonon referál majd otthon az itteni életről. Egész jól vagyok. Lócinak írtam. Mindenkit üdvözlök és ölelek vagy csókolok. Adja postára azt a nagy fehér nyomtatványt! Kis Klárát és nagyanyót csókolom

Lőrinc

Levélcenzúra nincs, csak tábori postánál lesz, mint mondják. A postámat elég átcímezni.

205.

Kedves Klára,

tegnap Mátray Sanyiéknál voltam Pusztavacson, küldtünk maguknak egy lapot. Hazajövet este az a hír várt, hogy máris megyünk tovább. Állítólag Ungvár felé, Nagybrezinára vagy oda valahová. Majd megírom, mihelyt lehet. Pesten utazunk át, ma, csütörtökön estefelé. Ha lehet, telefonálok. E lapot útközben majd bedobom valahol. De többet már ne írjanak. Telefonáljon a Magy. Színpadi Szerzőknél Heltai úrnak (de. 11–12 közt), hogy esetleges pénzecskéimet most már tartsa vissza, míg új címem nem lesz. Kár, hogy nem maradunk tovább itt. Isten velük, mindenkit csókolok.

Lőrinc

A lapot visszafordulás előtt egy vonatvezető dobja be, talán Pesten.

Ui. Most jött a posta! (12 óra)

A nagy levél megjött, rém sajnálom, hogy nem ülhetek neki dolgozni. No de valahogy…

A levelek felbontatlan átcímezését csak spórolásból ajánlottam. Kis Klára dolgozzon csak az Undiné-n. Ne túlozzon, csak megteszem, amit kell, de nem vagyok én „hős”! Rettenetes ez a megtisztelés!!

Utolsó utóirat:

du. 4-kor már kint voltunk a vasúton, az egész oszlop, mikor távirati parancs jött: vissza az egész, egyelőre maradunk Örkénytáborban. Így hát újabb más hírig maradjon minden a régiben. Írjanak! Szervusztok!

Lőrinc

206.

G. Szabó Lőrincnének

Kedves Anyuka!

Nem írtam két napig, mert két bajtársam szabadságra hazament, s kérésemre bizonyára telefonáltak a helyzetről. Különben se történik semmi. A legénység és az önkéntesek fele kétheti szabadságot kapott; én, úgy látszik, a másik turnusba kerülök, s így július legvégétől kezdve leszek egy ideig otthon. Ma kaptam valamicske pénzt a rádiótól, egy másik honoráriumot már megsürgettem. A Mikes Lajos-emlékest ügyében ma írtam Cs. Szabó Lászlónak, biztosan érintkezésbe fog lépni Mancival. Lóci szintén kap holnap egy lapot. Tegnap megkezdtem a munkát a berlini sorozat számára, elég jól haladtam. Éjjel nagy vihar volt, lehűlt a levegő, ma nem tudok hol dolgozni. Gráfnak megköszöntem a szívességét, hogy hétfőn reggel kisegített az autóval: Ócsán utolértem a vonatot. Remélem, jól vagytok mind, még a Cila is. Szeretném látni a 30 virágú kaktuszt! Kis Klárának is írtam, előre. Minden jót mindnyájatoknak. Klárával együtt sokszor ölel és csókol

Lőrinc

207.

Kedves Klára!

Nem kérek semmi ennivalót, rendes, sőt jó kosztom van, már nem festek olyan soványan-siralmasan, mint 48 órás talpalás után azon a fényképen. Mióta a legénység fele szabadságra ment, tulajdonképpen nincs is dolgunk. Az időt, amely vészesen telik (a berlini megbízásra gondolok), nem lehet jól és rendszeresen kihasználni; de úgy meg vagyok rémülve, hogy rendszertelen és rossz kihasználással is megyek majd valamire. Csak mindenféle segítség, segédkönyv stb. kellene. A Droste-novellán dolgozom most. Bárcsak megjönne mielőbb az írógép! Mire hazamegyek legközelebb, talán már le is diktálhatom. Igaz, hogy most, épp a kis létszám miatt, nemigen lesz több rövid eltávozás. De majd csak sor kerül az én turnusomra is, két hét júl. 30. körültől kezdve. – Kis Klárának írtam, már felelt is, Erzsikével együtt, nagyon kedvesen. Azt hiszik, hogy a közelükben vagyok; nyilván Hajmáskérre gondolnak. Anyuka betegsége aggaszt, tegyenek meg mindent a beutalásért. Mindenkinek írok lapokat, de mindenkinek nagyjában ugyanazt. Az ember fő szórakozása itt a posta. Azt mondják, az aratási szabadságok után elmegyünk innen, és nagyon sokáig, tán karácsonyig távol leszünk. A szerkesztőségből senki sem ír. Minden jót mindnyájuknak!

Lőrinc

A címet írja pontosan!

208.

Kedves Klára,

a lényeg az, hogy nem akart bántani. Tudtam én. Ne beszéljünk többet róla. A csomagot is üzenetnek vettem, már megköszöntem. A Zoliéké tényleg szakszerűbb volt, kívül-belül: bátyuska emlékszik rá, hogy mit hogyan kellett húsz-egynéhány évvel ezelőtt, s még el is túlozta a dolgot. Lóci ma írt, jól van. Cézár, Aladár nem írt. Majd elseje után beszélgetünk velük. Itt olyan az élet továbbra is, amilyennek már tudja. Kárász értesítése még nem ért el. Az otthoni két héten pihenni, illetve magamnak dolgozni és intézkedgetni szeretnék, de a redakcióba nyilván be kell majd járnom. Kéne arra az időre egy kölcsönírógép, most már sajnálnám Kornya Manci óradíját, a berlini gép pedig lassan jön. Alighanem kész leszek Tükör cicá-val. Galambnak írtam, hazamenetelem után telefonon döntünk majd végleg. Baj lesz az Undiné-vel, ha még csak kilenc oldal van készen! Úgy látszik, kedden otthon leszek, nem tudni, mikor: még valószínűleg megírom. Ezeket a nyersfordításokat még át kell dolgozni, csak azután jön a diktálás. Pénz kéne, azt hiszem, egy kicsit adós maradok az étkezdében. Nem baj. Csak mehetnék már! Mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

209.

Kedves Klára,

hát nem mehettünk el ma, a szabadság 31-étől kezdődik. Biztosra vehető, hogy már a kedd folyamán (tehát 30-án) felkerekedünk. És augusztus 13-án éjfélig tart a dicsőség. Nyilván be kell járnom a szerkesztőségbe. Semmi különös. A viszontlátásig mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

210.

Kedves Klára,

a vonatban írok, ½ 9 van. Ezt a lapot kölcsönkaptam, s be akarom dobni, mihelyt az örkénytábori állomásra érünk, hogy rögtön indulhasson vissza. A Kohlhaas magammal hozott német szövege, mint útközben az összevetésből látom, hiányos, kivonatos. Ennélfogva kérem, tegye papírba, és jó erős hurkokkal (de nem göbbel) kösse át azt a piros kötéses Kleist–Kohlhaas-kötetet, amelyet mutattam, hogy a német könyvek állványán hova tettem, címezze meg régi címemre Örkénytáborba, írja rá, hogy nyomtatvány, és adja fel személyesen a postán, ajánlva. Fontos, hogy rögtön. Így csütörtökön de. valószínűleg megkapom már, s igen valószínű, hogy akkor még ott leszünk. S ha nem, akkor majd csak továbbítják. Bosszant, hogy így kell máris könyvet magam után küldetni, de mit tegyek. – Ne búsuljanak, nem lesz semmi baj. A vonat nagyon ráz, alig lehet írni. Mindjárt megállunk, sietek. Mindnyájukat csókolja

Lőrinc

211.

TÁVIRAT

Ragasztott Mikes-kéziratot is kérem

Lőrinc

212.

Kedves Klára,

megkaptam, köszönöm az expressznyomtatványt. Előzetesen lapon (melyet az örkénytábori állomáson, a leszállás percében, megírva dobtam be) mást is kértem; ez nem jött; megismétlem tehát, hogy akkor mit írtam. – Szükségem van a Kleist-féle Kohlhaas teljes német szövegére; csomagolás közben mutattam a kötött, piros hátú könyvet, s betettem a helyére, a hosszú falnál balról számítva a harmadik állvány második v. harmadik felső polcára, mondván, hogy a külső boríték hártyapapírját el is lehet dobni. Azt mondta rá, hogy igen, látja; erről a hártyapapírról juthat legjobban eszébe. Ha ezt nem küldte volna el közben, küldje most, ide Örkénytáborba, rögtön; esetleg a Mikesék melletti főpostáról. A magammal hozott Kohlhaas-füzet ugyanis nem ad teljes német szöveget. – Itt csend van, várjuk minden órában az indulási parancsot, nem hittem volna, hogy 3-4 napot várunk. Mindenki megjött. Lehet, hogy végleg v. Vigh Sándor hadnagy lesz a parancsnokunk, aki most velünk van. Én most nála lakom a tiszti kaszinói lakásán, ketten egy szobában; még egy szoba van, abba Buday Zoltán kp. tűzmester került. (Most a felesége is nála lakik 2 napra; autón lejött, s itt ragadt.) Miért nem hozták le egyszer magát Bayék? Érdekes egy ilyen tábor, s itt van Mátray S.-ék pusztavacsi tanyája, urak az étkezdében… Nem lehetne még lejönni, ha bizonytalan is már, hogy elérnek-e? Maguk felhívhatják szükség esetén az örkénytábori postát, s megkérdezhetik a postáskisasszonyt, itt van-e még a lőszerkezelő oszlop, s egy óra alatt itt lehetnek! – Jól vagyok, erősen dolgozom a Storm-novellán. „Azután majd úgysem lehet”, mondja Vigh S. Minden jót, mindenkit csókolok.

L.

213.

Kedves Klára,

jól aludtam, az idő is kisütött. Útközben itt-ott leszálltunk, ettünk, ittunk. Debrecenben, mialatt zónapörköltet rendeltünk, próbáltam telefonálni egyik-másik ismerősnek, de senkit sem értem el. A nap kisütött, gyengécskén ugyan, de mégis nagy áldás a tegnapi eső után. Rendben van minden holmim, jól vagyok. Remélem, jól hazaértek. Mihelyt megérkezünk, hírt adok magamról, isten velük, mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

214.

Kedves Klára,

szombaton hajnalban megjöttünk, annak rendje-módja szerint, de úgy hírlik, már nem maradunk sokáig. A hely szép; én egy parasztházban lakom, hármasban. Igen nagy a rend. Távolabbi dolgokról persze nem tudunk. Úgy hallom, rádió nincs. De ez nem is fontos. Még csak éppen szétnéztem, az üdvözlésen kívül alig tudnék egyebet írni. Az mindenesetre biztos, hogy kár volt cipelni a sok könyvet; a helyzet miatt aligha lehet bármit dolgozni magamnak. Ez se baj, csak a Stormmal legyek készen! Ide levelet is lehet írni; Pukánszkynak az írása már rég itt várt: az eleje meghúzásával az egészet közölné. Persze már alighanem lekésett a következő számról. Holnap megint írok. Isten velük, mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

215.

Kedves Klára!

Jól vagyok, más szállásra kerültem, egy szemközti házba az előzővel, egyedül lakom. Útközben V. S.-ral én kerültem egy fülkébe, sokat beszélgettünk. Csak eső ne legyen sok, unom már a sarat; a hideg ellen egyelőre tudok védekezni. A tiszti étkezdében eszem; ez persze egészen más, mint amilyet maga látott. Esedékesek az előléptetések, illetve a felterjesztés; maga a dolog soká elhúzódik. Kérem, vegye elő az árja-igazolásos borítékot, jegyezze fel minden iratról, hogy hol szerezhető be megint, aztán tegye hozzá a mi házasságlevelünket, s ajánlott levélben (de nem expressz) adja fel ide a tábori címre. Azt hiszem, minden együtt van már: a két felmenő ág minden szül. bizonyítványa és házasságlevele; meg most hozzá a mienk. Ezt azonnal kérem! Semmi újság, új beosztásom talán megengedi majd, hogy folytathassam a megkezdett munkát is. Tegnap fürödtem a zöldkeresztes-házban, s este moziban voltunk! Minden jót, mindnyájukat csókolom.

Lőrinc

216.

Kedves Klára,

kértem az árjasági iratokat, már biztosan feladta, a mi házasságlevelünkkel együtt. Most csak azért teszem szóvá, mert elveszhetett a lap. A parancsnokom igyekszik előmozdítani a munkáimat, és irodába helyezett, de nem tudom, mi lesz a „munkaidő-kedvezménnyel”: ugyanis ott igen sok a munka, és (egy kicsit) restellek „lógni”, mikor más dolgozik; s különben is a gyakorlati követelmények könnyen felborítják a szándékokat. Vigh S. kitűnően vezeti a dolgokat. Ma reggel jelentkeztem, bemutatkoztam az ezredesemnek az étkezde udvarán. „Téged ismerlek – mondta –, nem a Centrálba szoktál járni?!” Van itt egy Károlyi gróf is, hadnagy, az ismert radványi palotaszálló ura. És mennyi új ember, új arc! Lehet, hogy rövidesen előléptetnek bennünket egy ranggal. (A tiszti kinevezés ügye ettől független, s tán az is elindul.) Írtam Margotéknak, hogy mi minden ellen beoltottak. Elszántam magam, hogy felkapaszkodom egy jámbor lóra; de még nem tettem meg. ([Utólag beírva:] Már megtettem! Ment!) Lócinak tegnap írtam a Sváb-hegyre. Első lapjukat vasárnap este kaptam kézhez; innen mindig du. 2-kor viszik és este 7-kor hozzák a postát. Mint látják, jól vagyok. A Storm-novella nagyon lassan halad. Megjött már a Nemzeti Bank pénze? Mindnyájukat csókolja:

Lőrinc

217.

Kedves Klára,

hiába érdeklődik, hogy hogyan vagyok elhelyezkedve, s hiába írok én a szobámról és az ágyamról, amit ma írok, az holnap már nem érvényes. Már másutt vagyok, az éjjel máshol háltam, s ma délelőtt megint más kvártélyt kaptam. A jó ég tudja, hány napig vagy óráig leszek benne. Parasztszoba ez is, de jó; még dolgozni is tudnék, se parancsnokaim jóakaratában, sem az én igyekezetemben nincs hiány. Vasárnapi lapja kedd este érkezett hozzám. Olvastam Pethő Sándor szörnyű halálhírét. Sajnálom a kis Cilát, most még jobban, mint eddig. Kértem az árja-iratokat és a mi házasságlevelünket; ugye elküldte? Elsejéig fel kell terjeszteni az előléptetéseket a hadtesthez vagy a pesti VMK-hoz (visszamaradó különítmény, vagyis az Andrássy laktanyabeli pótüteg, kiejtése: véemká). Az elintézés nagyon sokáig tart majd. S ehhez kell az árja-igazolás, amelyet a VMK-nál nálam tavasszal elintéztek, de nem adtak róla írást. Nézze meg a borítékokat: nincs-e rajtuk iktatószám, s ha van, írja meg. Minden jót, mindenkit csókolok.

Lőrinc

218.

Kedves Klára,

29-én este kaptam meg 27-i keltezésű lapját, s ugyanakkor a Lóciét, melyet maga címezett meg. Egy idő óta nehézségek vannak a postával. Az írói munkával még inkább. Nem hiszem, hogy bármit küldhessek. Azt se tudom, mit írtam meg már magamról, mit nem. Vigh S. és egy csoport elszakadt tőlünk, remélhetőleg nem végleg. Rengeteg az elfoglaltság, ezért vagy két napja talán lapot se írtam. Amit Margotéknak írtam a töltött tyúkról és az ischli szeletről, az már csak távoli emléke a tiszti étkezdének. Közben voltak jó és rossz szállásaim, pillanatnyilag megint jó van. Lepedő nem kell; ha majd kell, megírom; csomagpostát lehet küldeni! S levelet is (portó nélkül!), de udvariasságból a cenzúra iránt, talán csak tűrje be a boríték hátsó fedőlapját. Elfoglaltságom miatt nem tudok törődni az otthoni irod. dolgokkal; örülök, ha úgy-ahogy boldogulok az itteni tennivalókkal. Egészséges vagyok. A Cila kölykeiből kettőt oda kell adni valami vérengző embernek, hogy fojtsa meg őket. Kettőt majd csak elkunyorálnak. Kis Klárát, nagymamát, Lócit ölelem és csókolom. Fekete Klára kedves lapot írt, köszönöm. Péntek dél van, s mindmáig nem jöttek meg az árja-iratok. Ha du. megjönnének, ma még egyszer írok. Isten vele.

Lőrinc

VIII. 30. van, de ez a lap már csak 31-én indítható.

L.

219.

Kedves Klára,

tegnap este kaptam 26-án írt és feladott levelét, s vele 28-án este feladott lapját. Nagyon sajnálom anyukát, csak tegyenek meg mindent, amit lehet. A Cilának minden jót, adja át gratulációimat. Szerettem volna én is látni az eseményt, leírását élveztem. Lócit az idén már nem tudjuk tovább ott tartani. Jó, hogy említette Begyátsot, írok majd neki is egy üdvözlő lapot. Az Athenaeum lapja? Egye meg a fene. – Mostanában igen kemény az életem, jelenlegi szállásom megint szép és jó, Budayval lakom együtt. Ma hallottam du. Kozma Miklós bejelentését az erdélyi határokról. Kár, hogy ilyenkor nem vagyok otthon; az összes újságírók előbb érnek Erdélybe, mint én. – Megpróbálok táviratozni, de így is megírom: az iratokat ajánlás nélkül ne küldje, jól tette, hogy nem küldte; remélem, sok sürgetésemre se változtatta meg a felfogását. Ellenben hívja fel, majd keresse fel Hadácsyt (címe megvan!), vigye el hozzá az iratokat, s kérje tanácsát: a VMK-nál (Andrássy laktanya) maga is elintézheti az igazolást (Kiss tiszthelyettest keresse), és mondja, hogy talán már igazoltak is, csak nem adtak róla írást. Jó volna, ha Hadácsy (vagy Sgardelli!!!) kísérné, vagy ajánlaná a soronkívüliséget. Hadácsy írhatna a tiszti vizsgámról a VMK-nak; a tiszti előterjesztés ugyanis megtörtént. A hdp azt jelenti, hogy hadapródjelölt; ez a helyes címem. Hadácsynak is írok ma. Isten velük. Ölelem.

Lőrinc

220.

Kedves Klára,

este megjött az okmánycsomó; az egyik irat hátára rá van írva, hogy „igazolva” – tehát esetleg felesleges volt minden lépés. Az ördög tud ezen a rengeteg szabályon eligazodni! – Az Athenaeum külföldi antológiáiról tudok, Illyés Gyulával megbeszéltük nagyjában a nem sürgős francia részt; Kereszturynak pedig azt üzentem Sárközivel, hogy lépjen érintkezésbe velem, ha akar valamit. Miért késett eddig? S olyan sürgős a dolog? Tegnap bemondta a rádió a tartalékosok részleges leszerelésének kezdetét, bevárhatná talán a hazatértemet. Igaz, hogy talán én bent rekedek. De akkor is várhat. Semmit sem adhatok át neki változtatás nélkül; de szívesen vállalnám szinte az összes Goethe-, Liliencron-, Kleist-, Droste–Hülshoff-, C. F. Meyer- és George-verseket, s egy-két egyebet is. Távollétemben ne adjon ki semmit, azaz odaadhatja a Mg-ban megjelent két Georgét, a Ref. É.-ben megjelent Meyert, az Új Idők-ből, a Droste Tükörkép-et, a két új Liliencront (egyik kézirat!) és a Lenaut. – A második négyes oltás jól megkínzott, egész éjjel rázott a hideg, Budayt még jobban. – Gyönyörű vasárnap de. van; ma jutok hozzá egy hét óta először, hogy pár órára elővegyem megint a Stormot! Mindenkit csókolok.

Lőrinc