Tauszky Jolán sírfelirata
| Muzsikáltál. S ha tovaszáll is, |
| tovább él bennünk a zene: |
| rád gondolunk, drága barátnőnk, |
| és egész lelkünk zeng bele. |
|
| Ha elszáll is, él a zene. |
| Tauszky Jolán, rád gondolunk |
| és egész lelkünk zeng bele. |
|
| Ha elszáll is, él a zene. |
| és egész lelkünk zeng bele. |
|
| s ha elszáll is, él a zene. |
| Csak neved kell kimondani |
| és egész lelkünk zeng bele. |
|
|
Klára:
| úgy szállunk egy más világba, |
| mintha vinne tündér szárnya |
|
| szívünk kis piros harang lesz, |
| nevetése, könnye hang lesz. |
| Tudja minden rang és rend: |
| Kik igy sirnak és kacagnak, |
| tetszenek az angyaloknak. |
|
| a mesében, ugye, meglesz? |
| Mert ami jó és szép nékem, |
| kétszer oly szép a mesében. |
|
|
Szilveszteri köszöntő a Nemzetiben
| Szabad egy percre, néhány szóra? |
| s az első perc az uj év szinpadán |
| engedelmükkel beszélni kiván. |
|
|
A Wellisch-család síremlékére készített felirat
| Egy tőnek sarjai, kik itt nyugosznak, |
| És azok is, kiket a gyülölet |
| Gonosz hatalma rut halállal ölt meg, |
| Áldott hamvukat szétszórta a szélbe. |
| Ötüknek árnya felkiált az égre, |
| Appellál az Isten itéletére. |
| S kiket itt lenn szétszórt a gyülölet, |
| Egyesiti majd fenn a Szeretet. |
|
| Drága Társak, hol nyugosztok? |
| De ha itt nem – Istenünknél, |
|
|
[Öt rokon emlékét…]
| Öt rokon emlékét, aki eltünt nyomtalan, őrzi |
|
itt ez a kő s az a szív, mely maga is idetér |
| egykor, a hatodiké, aki élve maradt s a családi |
|
sírhoz szellemüket, azt köti, kötheti csak, |
| édes szellemüket, mely áttündöklik az oltó |
|
viharok őrületén: „Béke velünk s veletek!” |
|
| Öt lelket, rokont, testvért, gyermeket |
| idéz e sírkő azokhoz, akik |
| alatta nyugszanak: Klárit, Lilit, |
| Móricot, Pált, Egont, – csak lelkeket, |
|
| mert dúlt porukat isten tudja hol |
| keveri a mindenségben a szél, |
| mialatt az egyetlen, aki él |
|
| maga is itt pihen majd, e követ |
| állitva úgy érzi, hogy a család |
| mégis vele van s hogy Krisztus szavát |
| együtt mondják: „Békesség, emberek!” |
|
|
| Sirni ha tudna a kő, vele sirnál, idegen, oly bus |
|
az emlék, melyet e felirat őriz, idéz: |
| öt rokonét, akiről nem tud más senki a földön, |
|
csak ez a jel s az a sziv, mely maga is idetér |
| egykor, a hatodiké, aki élve maradt s e sorokkal |
|
édes szellemüket kötheti csak a család |
| poraihoz, mert az mint isteni csillag örökké |
|
ragyog a viharon át: „Béke velünk s veletek!” |
|
| Sírni ha tudna a kő, vele sírnál, idegen, oly bús |
|
az emlék, melyet e felirat őriz, idéz: |
| öt rokonét, akinek nincs más nyoma sehol a földön, |
|
csak ez a jel meg a szív, mely maga is idetér |
| egykor, a hatodiké, aki e sorokat idevésve |
|
fénylő szellemüket kötheti csak a család |
| hamvaihoz, mert az nem aludt ki a szörnyü viharban, |
|
de mosolyogva ragyog: „Béke velünk s veletek!” |
|
| Sírni ha tudna a kő, vele sírnál, idegen, oly bús |
|
történet, amit e felirat őriz, idéz: |
| öt rokon emlékét, aki eltűnt nyomtalan, és a |
|
hű, testvéri szivet, mely maga is idetér |
| egykor, a hatodiké, aki élve maradt s a családi |
|
sírhoz szellemüket, azt köti, kötheti csak, |
| édes szellemüket, mely áttündöklik az oltó |
|
viharok őrületén: „Béke velünk s veletek!” |
|
|
Az uj Lánchidra
| Hid és példa vagyok, Keletet és Nyugatot kötöm össze. |
|
Nemrég süllyedt roncs voltam e habok alatt. |
| Munka, tudás, érc s kő versengve emelt a magasba: |
|
hirdetem a hitet, az összefogást s a jövőt. |
|
| Száz év utja vagyok, Keletet s Nyugatot kötöm össze. |
|
Nemrég süllyedt roncs voltam e habok alatt. |
| Munka, tudás, érc s kő versengve emelt a magasba: |
|
Századok utja leszek, drága jövőnk, tefeléd! |
|
| Százada, hogy Pesthez kapcsoltam a budai partot. |
|
Nemrég süllyedt roncs voltam e habok alatt. |
| Munka, tudás, érc és kő kiemelt: most hid vagyok ujra: |
|
mult s jelen utja hazánk drága jövője felé. |
|
| ut és példa hazánk drága jövője felé. |
| ut és példa a nép drága jövője felé. |
|
|
Prológus egy Shakespeare-előadáshoz
| Tisztelt közönség, én, a Bolond, |
| eszem akkor szülte a Költő, |
| háromszázötven éve nézem, |
| hogy kacag és sír a világ, |
|
| De rám e perc uj szerepet ró, |
| mert azt kell bejelentenem, |
| hogy Alkotóm szava először |
| zendűl meg ezen a szinen: |
|
ifjú szinházunk most idézi |
| először Shakespeare szellemét, |
| napfényes zivatarba gyűjtve |
| ami benne mély, drága, szép. |
|
| Mindazt, ami ábránd s valóság |
| szív titka, szivárványmagas vágy |
| s bölcsesség s emberszeretet |
| s boldog veszély s baráti hűség |
|
| mindazt édes játékba fogja |
| rá-rásujtva a puritán gőg |
| a sárgalábú vaskalaposság |
| becsületnek cinkosa itt még |
|
| „Vizkereszt”, vagy „Amit akartok”, |
| s ha játékunk csak félig ég úgy, |
| mint a szivünk Shakespeare iránt, |
| akkor ne fussatok a végén |
| – sőt közben sem! – de dördülő |
| tenyeretekről zúgjon a taps, |
|
|
|