Halott barát

„Csak azt sajnálom,” – árny-üzenetet
rezzentenek az özvegy szavai –
„csak azt, mondta, hogy én már nem leszek,
mikor majd Lőrincet kell védeni.”
Ő tehát –! A halott barát –!… Ez az,
ami ugy megcsavarja az igaz
szivet, a tisztát. Ha gyanu, ha vád,
ha ezer pletyka nyilazta is át,
ő nem hagyott el?! Minden gyász felett
ez kezd ragyogni, ez az üzenet,
s mert nemesen szól (s jaj, a föld alól),
nemességére önvád válaszol,
nemes kételyé s fájó (amilyet
tüzes bélyegzők nem ébresztenek):
„Hát te? Hát te?”… Azután csöndesen
a halott felé nyujtom a kezem,
s én mondom, én, hogy legyen hitele:
„Van szentség, mit együtt őrzök Vele!”
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]