A Tücsökzenéből kihagyott versek

 

 

 

 

Ellenfelek

Mért gyűlöli? Mert ha nincs rá joga,
nincs semmire. Mert könnyelműbb soha
nem volt, mint mikor úgy hitt, oly vakon,
oly végzetesen. Mert az irgalom
őt itélné el. Mert önérzete
az első perc rabja és részege,
a bosszúé. Mert más nyelven beszélt
s máson hallott: s nem tudta! Amiért
oly önző volt (és maradt), hogy neki
minden igazság csak taktikai
mozdulat, helyzet, érdekvédelem.
Mert hídra emeli a félelem.
Mert amit tett, amire esküdött,
annál, érzi, csak az lehetne több,
csak a meglátás rémületesebb,
hogy ártatlan, akit megfeszitett.
Gyűlöli, mert bűne vigasztalan…
S mert, egy kicsit, mégis, – igaza van!

 

 

 

Halott barát

„Csak azt sajnálom,” – árny-üzenetet
rezzentenek az özvegy szavai –
„csak azt, mondta, hogy én már nem leszek,
mikor majd Lőrincet kell védeni.”
Ő tehát –! A halott barát –!… Ez az,
ami ugy megcsavarja az igaz
szivet, a tisztát. Ha gyanu, ha vád,
ha ezer pletyka nyilazta is át,
ő nem hagyott el?! Minden gyász felett
ez kezd ragyogni, ez az üzenet,
s mert nemesen szól (s jaj, a föld alól),
nemességére önvád válaszol,
nemes kételyé s fájó (amilyet
tüzes bélyegzők nem ébresztenek):
„Hát te? Hát te?”… Azután csöndesen
a halott felé nyujtom a kezem,
s én mondom, én, hogy legyen hitele:
„Van szentség, mit együtt őrzök Vele!”

 

 

 

Átmenet, Miskolc

Gyúlnak, húnynak életem tájai,
géphangot s tücsköt együtt hallani,
mintha folyton indulna, zajlana,
ami csoda vagy vágy volt valaha
előbb elérhetetlen messzeség,
aztán kétségbeejtő veszteség.
Képek, sorra! Látom az Ipolyon
papircsónakom, deszkatutajom.
Tiszapart, komp; Balaton, gőzhajó:
sohse állt meg, ami szép, ami jó!
Mint földreszállt ég, várt az Adria:
kóstoló lett csak percnyi mámora!
Kairó felé, Földközi Tengeren –
s mögötte nyilt volna a végtelen!
Szárnyas motor felhőkön túlemelt; –
de a Csillagot sohsem értem el!
Sóvárgásom előre kirabolt…
Most mégis zeng, ami Nincs, ami Volt.

 

 

 

[Eltüntetek. Én is. Végtelen ég…]

Eltüntetek. Én is. Végtelen ég
s gyönyör vett körül. Idő s messzeség
egymásba zuhant s ujra szétcsapott,
anyag és sugár. A gondolatok
s a nemzés kéje – emlékeztem a
Földre – csak az volt, csak az, rokona,
testvére, társa, talán, valahogy,
a boldog fénynek, mely ugy kimosott-
oldott magamból, s mintha tizezer
uj érzékem nyitotta volna fel,
mindenhatóvá tett, s azt sugta, hogy
egy leszek vele, – nem, már egy vagyok,
hisz uj hazám, a mindenség maga,
az is egy költő szerelmes agya…
S ekkor egy Hang: „Lepke, bujj vissza a
lárvádba!” – Mért? Ki volt az? – Tizenöt
másodperc, s ujra éj lett, és tücsök…
– Mért nem haltam meg a szived fölött?!

 

 

 

[Végre pihenő! Mint cirógató…]

Végre pihenő! Mint cirógató
köpeny borul rám ez a drága, jó
meleg zuhany! És ahogy lefolyik,
szinte a bőröm is velefolyik,
külső bőröm, melyből most kibuvok,
a háromhetes katonamocsok.
Fellélegezve nyujtom két karom
rózsád felé, te, tiszta hatalom,
szolgálatkész, csőlakó, tiszta Viz:
sok hideg szenny és sok idegen iz
pácában főttem! S te most kicserélsz,
száz kezed van s mind egyszerre becéz,
minden porcikám külön csókolod,
szinteszinte a csontomat is átmosod:
benned az eső és benned a nap
s én hunyt szemmel és némán áldalak,
mint az édes záport a keserü
porból kivedlő, tikkadt, nyári fü.

 

 

 

[Borzadtam… – Eszmék, cserben hagytatok?…]

Borzadtam… – Eszmék, cserben hagytatok?
Ringyókként rójátok a piacot,
mindenki háza már a tietek,
vad szájakon kopik a nevetek,
nem találtok vissza az ég felé,
mindenkié vagytok és senkié.
Ti vagytok ezek? Ti, mennyei nők?
Szerelmetekkel olyan szeretők
dicsekszenek, akiket valaha
nem vonzott semmi szentség mámora,
szeretők, rutak, szennyesek, gazok,
akiktől tegnap még irtóztatok.
Ti vagytok ezek? Igazság, te vagy?
Utcán árulod tündér titkodat?
Olyan kapós lettél egyszerre, hogy
már száz tanyád van, ezer otthonod,
egyszerre százé lehetsz, ezreké?
Mindenkié lettél? Vagy senkié?

 

 

 

[S folytattam… – Lányok, mi van veletek?…]

S folytattam… – Lányok, mi van veletek?
Mi történt velem? Milyen büvölet
játszik itt és hazudik? A mocsok
csak rágalmazza tisztaságotok?
Vagy örülnöm kéne és tévedek,
és angyalok lettek az emberek?
Bár tévednék!… De már-már azt hiszem,
ember nem volt oly kaján sohasem,
amilyenek ti vagytok s voltatok,
eszmék, ringyók, akik becsaptatok, –
becsaptok mindenkit az ég alatt,
be igazakat és hamisakat:
nem is léteztek, ködök s fényjelek,
csak szemünk lát az égre titeket,
s mig itt fáj, forr s álmodik a világ,
ti mulattok rajtunk, szép Ideák,
szép csillagok, agyunk gyártmánya, ti,
gaz csillagok, vakság tündérei!

 

 

 

[Mondtam: – Fáraszt hazudni, emberek…]

Mondtam: – Fáraszt hazudni, emberek,
hol van, akinél megpihenhetek?
Azt szeretem, aki engedi, hogy
legyek nyugodtan az, aki vagyok:
hogy legyek költő, magyar és szabad,
kit nem küldenek és nem tiltanak,
költő, aki disz és kincs és haszon,
ahogy kincs a Mátra s a Balaton,
s a hegy aranya, Dunánk halai,
földünk zsirja, fáink gyümölcsei.
Az igazat keresem: azt, aki
nem kényszerit, hogy hazudjam neki.
Mérd meg te is: birod-e türni, hogy
legyek egészen az, aki vagyok.
Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb,
igaz vagyok, mindig félelmesebb,
félelmes a fegyverem, emberek:
mindenre elszánt lelkiismeret.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]