Bucsu egy lánytól

Friss husát már eszik a férgek. Óh,
mit ért a szüzisége? lázadó
tiltakozása? Néhány csók, ami
az emlékét bennem melengeti,
néhány őrült csók, amit valahogy
félig ájultan mégis megadott,
s az ámuló szem, amely maga se
tudta, hogy hiv rémült tekintete,
hogy hiv, hogy kiván, s az arc, a kigyult,
s a test, mely, mint másé, éppugy simult,
de háborgott a szégyentől, hogy őt,
im őt se védi teljesen a gőg,
a tisztaságé… És most az a vad,
az a mocskos munka a föld alatt!…
Mit ért vele, hogy annyi éven át
senkire se pazarolta magát?
Pazarolta –?! Igy pazarolta el
mindenét az a kar, a büszke mell,
két öröklét közt az az isteni
perc, mely csak bün, majd önvád volt neki!
Három hete már… S most a föld alatt,
hol gázok falnak, nyüvek és savak,
tudsz-e sirni legalább? Fordul-e
felénk szemed gyötört tekintete?
S gondolsz-e rám?… Buta kérdés, de, jaj,
a buta sziv most tanulni akar,
fájni akar, szörnyedni, hogy legyen
benne elég éltető félelem.
Friss husát már eszik a férgek – Óh,
én gondolok rád, szüzi lázadó,
s ugy érzem kinzóid, gyönyörü emlék,
mintha máris az én arcomat ennék.
 

(1943/44?)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]