A másik emberhez

 

I.

Valaha, mindent komolyan
 
szívemre véve
s töprengve és aggódva, hogy
talán igaztalan vagyok,
nem mondtam volna sohasem,
mint most olyan egyszerűen:
 
menj a fenébe.
De egyszerű lettem (sokat
 
szenvedtem érte)
s aki belém avatkozik,
annak a paraszt szavait
(mert újra fogalmazni únom)
egykedvűen a fülébe súgom:
 
menj a fenébe.
 

II.

Mit legyek olyan bonyolult?!
 
A vita vége
úgyis kész már az elején!
Ismerjük egymást te meg én,
ismer már mindent a szivem,
s ha döntött, végzek röviden:
 
menj a fenébe.
Ez nem dac, nem kín, nem a düh
 
egyszerüsége:
én haragudni nem tudok,
de nemsokára meghalok:
nem tékozolhatom magam
s védem, ami még hátra van:
 
menj a fenébe.
 

III.

Igy élek, megnyugodva és
 
mindent megértve,
és tudom, hogy öreg leszek
s akkor majd, mint únt szemetet,
fellapátol haragtalan
a halál és szól: – No, fiam,
 
menj a fenébe!
 

(Válasz, 1935. január)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]