[Az örök idő erdejében…]

Az örök idő erdejében
aludtam mélyen és soká,
napfény emelt a fellegekbe,
eső mosott a föld alá.
Fákban és füvekben keringtem,
virágba gyúltam hegyükön,
voltam bogár és cinke csőre
s nem tudtam, hogy magam ölöm.
Egyik porcikám volt a tigris,
másik az édes őzike,
így játszott unatkozva bennem
a gépek roppant közönye.
Aludtam és egyszer az erdő
sugott titokban valamit;
aztán fölébresztett. Azóta
a lelkem csak emlékezik.
Mint ember ébredtem, s azóta
agyam hiába keresi,
hogy a titkot emberi szóval
hogy lehetne kimondani.
Mert hallom, amit senki sem hall,
hallom, amit senki se lát:
hogyan ölik elszabadulva
egymást az emberarcu fák.
Ölelve is gyilkot emelnek,
hallgatva is üvöltenek;
mind azt mondják, hogy béke, béke,
mind azt mondják, hogy szeretet.
Ha állnak a bestia erdők,
akkor se mozdulatlanok,
én látom az igazi mozgást
és hallom a gondolatot.
Mindent lát, mindent hall tovább is
bennem a megnémult titok
de a névtelen háborúról
ős nyelven szólni nem tudok,
s feledni se, fülem befogni
szemem becsukni se lehet:
ember vagyok s irtózva nézem
anyámat, a természetet,
a szörnyeteg első gonoszt
akinek nem bün semmisem
akiben ártatlan a tigris
ártatlan, mint a szerelem,
aki csak testét öli-szűli
trágyaevő belein át
és aki engem is teremtett
hogy fájva megvesse magát.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]