Most már igazán egyedűl

Most már igazán egyedűl.
Téptem húsomat fogvacogva,
vágyakat irtva és tagadva
menekültem a sivatagba,
vezeklő tűzbe, lelki fagyba,
de lelkem a sok elhagyott, a
sok szép szörny ott is riogatta
s nem voltam ott sem egyedűl.
S akkor se voltam egyedűl,
mikor elsorvadtam, kihültem:
a világot már nem kerültem,
csak csavarogtam és figyeltem,
mint utazó, ki idegenben,
bár nem ért az uccai nyelven,
nézelődik s elkülönülten
sincs a dolgok közt egyedűl.
De most már, most már egyedűl.
Mikor embertelen közönyben
békét nem lelve, visszaszöktem
a bűnbe, melyet már megöltem:
minden piszokban megfürödtem,
tüzet ittam, dacba dühödten
testemet már moslékba löktem,
de jaj, hiába könyörögtem
s most duskálva minden gyönyörben,
mindig másban és egyre többen,
nyúlhatok, mindig reszketőbben,
vigaszért, – el se fut előlem:
nincs örömöm semmi örömben,
mert az isten elszállt belőlem
s vagyok végtelen börtönömben,
mint egy halott, oly egyedűl.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]