[Mint mikor csöndes délután…]

Mint mikor csöndes délután
hirtelen elbődűl az ég
és egymás barrikádjait
törik doboló fellegek:
én rám is úgy ront a harag,
lelkem vad söpredéke, úgy
mocskolják indulataim
napfényes tisztaságomat.
Sírva és tehetetlenül
nézem, hogy rombolnak saját
gyermekeim, hiú dühök,
s ha százszor megtagadom is
hordáikat: nem bir velük
az ész, mert lobogóival
belémköltözött a vihar
s már azt se tudja, mit akar,
s nem értem én se, senkisem,
és nem segíthetek, hiszen
magam vagyok a zápor és
melyet letipor, a vetés.
Irgalmazz, Isten, Kegyelem!
A vihar túlkiáltott téged,
de ez a vihar: szégyenem,
mögötte csönded érezem
s várom hivásodat.
Szégyenemből épül a vágy
feléd, mennyei Tisztaság
kit én magam takartam el
dühök kormos felhőivel:
nézd, most elébed térdepel
idegeim rémülete,
gonosz-magam gyülölete
s jóságomból ami kevés
maradt, a kétségbeesés, –
és – tedd meg, – sirva kéri – hogy
ha vad Pártütés acsarog
ezután bennem: hadd vegyem
jó bűntetésnek, szeliden,
a bünt s a szégyent: hadd legyen
napfény a sötét zápor is
s ha gonosz vagyok, akkor is
egyedül téged lássalak
hivjalak és akarjalak.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]