A lélek panaszkodik a testnek

Te adtad keretemet az időben,
mint kém jártál és figyeltél előttem,
fülem, orrom, szám voltál és szemem,
ujjam hegye, fiam és mesterem,
és katonám és gépem és lakásom,
éjjel sírom, reggel föltámadásom,
és voltál földem, kertem, hogy magam
földöntúli legyek s anyagtalan.
De nem vigyáztál rám, sárba vezettél,
rossz lányokon keresztre feszitettél,
nem gondoltad meg, hogy mikor a nő
ragadozó és emberhúsevő
testének magad étkül odadobtad,
a vályúban engem is megtapodtak,
összerágtak s kiköptek szennyesen
és nem leszek már tiszta sohasem,
mert aljas vagy és lerángatsz magadhoz.
Az élet hozzád fűz, rabot a rabhoz,
és tűrnöm kell, hogy mikor leterít
sok kéjenc vén bűn s megbecstelenít,
én is pusztuljak lassan temiattad.
Jaj, testvérem, mióta megtagadtad
ami voltál és most félig se vagy,
minden szépség és büszke gondolat
szent termőföldje, már csak a vezeklés
vágya benned az egyetlen nemesség,
percnyi nemesség, – óh, be nyomorult,
be esendő vagy, testvér! Hova hullt,
hova süllyedt erőd? Most már hiába
biztatlak, szidlak: minden szóra, vádra
mogorván mondod, hogy vagy aki vagy.
Sajnállak és sajnálom magamat:
be jól indultunk! Be szép voltam! Óh, be
megaláztál, szánalmas áruló, te,
be megterheltél! Miattad vagyok
mogorva én is, lusta és konok,
miattad hull szét homokká az egység,
miattad kezd tetszeni a betegség,
miattad vagyok egyre fanyarabb,
s ha sejtem is még nagy céljaimat,
miattad sírok, gyönge, gyáva testem:
miattad nem lehetek isten.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]