Szegények kincse

Kedves, ne szólj. Kardot és vértet
rakok elébed:
csak mi maradtunk, anyaszült
mezitelen s örökre némán.
Fegyvereim semmit sem értek,
kikért küzdöttem, sose védtek
s megkinzott testem, ime, bénán,
élő ágyadhoz menekült.
Ne vigasztalj. Van édesebb
s beszédesebb,
mint dobogó husod, mely ugy fogad,
mint kést a seb?
A néma test dadogja most a jó
vigasztalást és enyhülést,
puhán s forrón, ahogy a megnyiló
seb szája öleli a kést.
Ne mondj semmit, most talán meghalok.
Mit akarunk
akárki mástól, amikor
csak az miénk, mit egymásnak adunk?
Négy pecsét kapcsol hozzád: hiv a száj,
körém csukódnak karjaid
s mig lábad ölel, a legjobb halál
édességébe köt a negyedik.
Ne mondj semmit. Igy, csöndesen
pihenj velem,
sirva egymásba-menekült
szegények kincse ez a szerelem.
Nem érdekel, mi lesz, mi volt,
sorsunk egy pillanat
égünk, s minden tüzet kiolt
már-már egyetlen mozdulat.
Ne szólj, ne mozdulj. Van-e édesebb
s beszédesebb,
mint irgalmas tested, mely ugy fogad,
mint kést a seb?
És van-e szebb,
mint hogyha most itt meghalunk,
vert koldusok,
egymásnak árva sirjai vagyunk?
 

(Együtt, 1928. március, a költő utólagos átdolgozásában)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]