Napos tél egy tátrai üvegterraszon

Cseppenként s végtelen hullnak a december fehér nyarában, a tátrai nap szúró melegében, cseppenként s végtelen hullnak a nagy üvegtetőkön, végtelen hullnak a december gyöngyei, olvadó cseppek, a tátrai nap szúró melegében, a forró erkélyeken, ötször koppanva zuhannak a forró hó nagy vércsöppjei, ötször zuhanva, ötször koppanva a föld s az ég közt, ötször, a négysoros üvegtető lázas síkjain zuhanva, öt emeleten át, erkélyek előtt, millió jajszóval, – óh, ma a meghalt hó búcsúzik el a tiszta tetők üvegsírjától a tátrai nap melegében, a hó fehér vércsöppjei búcsúznak a december fehér nyarától s cseppenként s végtelen hullanak alá, a tetőtől ötször zuhanva négy emeleten át a földig, ötször búcsúzva a fogyó magasságtól, s zuhanó haláluk közben ötször megállnak, ötször kapaszkodnak az élet- mentő üvegdeszkákba, ötször sikolt ki zengő torkukból az utolsó segélykiáltás: cseppenként s végtelen hullanak, mind, itt nálam, és jobbra és balra és fönt és lent, cseppenként s végtelen hullanak a fehér melegben, pattogó bádogcsatornákban s üveg- terraszokon, a halál viszhangjait ébresztve, süllyedő muzsikát, mindenütt, jobbra és balra és mindenütt a szabályosan sorakozó szobák előtt, a lázas erkélyeken, a december fehér nyarában, a tátrai nap szúró melegében: édes elvérzés, millió seb millió vércsöppje, édes méhkasok zsongása: cseppenként s végtelen hullanak és a nagy palota mind összeszűri az élniakaró kétségbeesés millió muzsikáját, egyszerre, mindenütt, a sok emelet lázas sebeinek vércseppjeit, a halott cseppek utolsó jajszavát, mind összeszűri, egyetlen zsongásba, ájúlt zenegyár, nagy-nagy zenegyár: jaj, barátaim, emberek, millió külön halálok, mi zuhanunk az idő lépcsőin, mi zuhanunk fellegekből halálba, sárba, mi kapaszkodunk az életmentő deszkákba, mi sikoltjuk a sosem-utolsó segélykiáltást, mi zuhanunk vissza a semmibe, a mi sebeinkből ömlik a vér, cseppenként s végtelen ömlik belőlünk az idő, a kedv, erő s fiatalság, decemberek fehér nyarában, a jéghideg gond lázas teleiben, a mi énekünk építi föl a világ szomorú zenepalotáját, a mi életünk vérzik el cseppenként s végtelen, óh, a mi életünk vérzik a reggel és alkonyat között, a mi életünk sír itt altató dalt magának a reggel és alkonyat között, a mi életünk sír, sír, sír, s a mi fiatalságunk remegve és sikoltva hulló percei várják a Végső Csöndet, mint a tátrai hó várja a decemberi nap szúró melegében, a tél fehér nyarában, a lázas üvegtetők közt, cseppenként s végtelen zuhanva-sikoltva, hogy lucskos sebeit zöld kezével egy éjszakára bekötözze az esti fagy. (Pandora, 1927. 2. szám)