City

Tegnap és mindig, mindig, hidegen
szikráztak fölöttem az isten
elérhetetlen csillagai,
de most, kilobogva a tél
fekete hidegéből, a megfagyott
levegő ideglázában, paloták
fekete tükre alatt, fölriadt
lámpák csattogó
keringésében, a téli est
szigorú idegenségében, a pénz
tündöklő lármájában, ember-folyamok
örvényei közt, itt, hol embertelen
csöndek s magányos hegyek után
újra az üzlet és zűrzavar
rendjét iszom szemeimbe, itt,
a City
elegáns uccáin, kilobogva a tél
esti hidegéből, csillag-hidegen,
époly hidegen szikráznak az
arany kirakatok is, gyönyörű
üvegsírjai, kivilágított
akváriumai
minden kincsnek, amit
vörös nyárban s fekete-fehér
havak idején, a föld alatt
s a föld felett, faluk, mezők,
külvárosi gyárak és
kék tengerek távolaiban
teremt az emberi kéz:
óh, mily csillaghidegen
villog elő az üveg mögül
a pénz, mily tülekedő
tündökléssel igyekszik
lebírni egymást minden, ami
ide futott, össze, ide, robogó
erővonalakon, átgyúlt
üvegsírokba, palotasorok
villámló tükreibe, a City
esti aranylásába, ahol
vad fények alatt,
háború után új, aranyozott
háborúban
járunk és embertelen
csöndek s magányos hegyek után
én is járok most,
a megfagyott levegő
ideglázában, a pénz
villanykáprázatában,
megáradt ucca-folyamok
kőpartjai, zuhanó-suhanó
csillagok és lángoló mozik
vörös ködében, mesebeli
erők hálójában, remegő
idegekkel, és
hiába menekülök előle a szomszéd
árnyak nyomorába, üveg-
testemet kristálykardjaival
továbbhasogatja ez a sok
hang és fény: tovább
világít bennem az arany
kirakatok elérhetetlen
csillag-közele, a felriadt
lámpák csattogó
keringése, a pénz fagyott
villanymosolya, továbbugat
bennem a megáradt
sok esti ucca, és
még most is, az üres
lépcsőházban s szobám
csöndjében, a
kint szikrázó hideg csillagokat
emeli-ejti, tülkölő
és csattogó tűzmadarak
elűzhetetlenűl-puhán
ringó-zuhanó seregét
riogatja-kavarja előttem
minden megbékélt pillanat.
 

(Az Est, 1927. február 27.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]