A szerelem lángpiros darazsai

Óh, bűnök édes
fájdalma, arany
méz, akit ezer virágból
gyüjtenek össze mohón a kóbor
vágyak, lelkem
szörny-kincse, tűz-édes
keserűség, aki
gyermeke és mámora vagy
a gonosz rajnak, amely
bennem zsibong és fürtösen
kapaszkodik húsomba, bent
az eleven kasban, akit ők
mindennap széthordanak és
fölépítenek, ők, e szárnyas
villanások, akik
szemeim száján
zengve röpülnek szét, tüzes
pontok, rabló akarat, s akiknek
én csak tanyája vagyok:
Óh, lelkem fájó méze, mikor
tisztulsz
aranyízzé, a nyugalom
raktár-aranyává, óh, mikor
füstöli ki már az idő e rémült
lélekből a szerelem
lángpiros darazsait?
 

(Pesti Napló, 1926. december 19.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]