Örülni kell, akárminek!

Nem gyűlöllek már, koldusok
jókedvű butasága, nem
gyűlöllek titeket se, dölyfös,
gyönyörű villák, kik a
nagyváros kőmocsara elől
felmenekültök
a Gellérthegyre, Rózsadombra, –
nem gyűlöllek már benneteket,
szép lányok, gazdagok, akiket
az öröm rablott virágaiba
öltöztet a pénz:
nem gyűlölöm én már az ünnepek
magaslataira költöző
boldogságot, sem a lenti
proletár-kacagást, mert
én mindent megpróbáltam és
örülni nem tudtam soha.
Nem gyűlölök én már
semmit, hiszen nincs emberiség,
csak emberek vannak, s talán
nem is hazugságra tanít
szomorúságom, amikor
e tavaszi éjszaka harsogó
mámorában azt súgja, hogy
szent az igazság katonája, de
szentebb, aki örülni tud
és örömet tanít, aki
azt mondja, hogy örülni kell
mindennek és mindenkinek,
ha más nincs, annak, hogy vagyunk,
hogy koldusok, de vagyunk,
hogy örülni kell,
akárminek,
a látszatnak, a pillanatnak,
örülni kell, hogy vagytok, és
örülni kell, hogy valaki mégis
örülhet nektek, gyönyörű
villák s gyönyörű
testek-lelkek, akik
megkövesedett nyomorunk elől
felmenekültök a Pénz
Gellérthegyére – – Óh, már
semmit se gyűlölök én és
sírva mondom e harsogó
éjszakában: örülni kell,
örülni, örülni, akárminek, és
felejteni, jaj, felejteni, mert
szomorú az igazság
harca, de az utolsó
féregnek is édes az élet!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]