Térdre az elrabolt élet előtt!

Meghalt a koldus öreg, és előkelő
ismerőse, a gőgös
pénz, a hírre megismétli, hogy
nem tartozott az Igazi
Nagyok közé szegény – Nem tartozott,
igaz, – – de én
azt látom, azokat, akikhez
tartozott: nékem az eltiportak
halhatatlan kínja fáj
benne, mert tudom, fiatal
évei hogy fúltak bele a
nélkülözés
vakondok-tárnáiba, én
most is látom, megalázott
lelke, mely a gondolat
léghajóival istent
próbálta elérni, drága lelke
mily tehetetlenül
vonszolta a mindig-hiányzó
pénz halálos súlyait, én
láttam, hogy amíg
szegény öreg a reménytelenség
uccáin, vagy a bosszús irgalom
előszobái előtt, sötét
folyosókon, végigácsorogta
élőhalott napjait és az
üzlet már rá se nézett: elegáns
autókon tülkölt, repülő
vonatokon suhant el, meleg
gyermekkacagással, gondtalan
szerelemmel, ennivalóval és
nyugalommal s a szépség százezer
füszerével táncolt el előtte
az élet, szegény öreg
krajcárleső szemei előtt
túlvilági
könnyüségben tündököltek a pénz
ravasz kis ügynökei, akik
szintén nem tartoznak a maguk
céhének nemzetközi
értékei közé, hiszen
sem a Rombolás,
sem az Építés nagy tettei nem
koronázzák megbecsüléssel
homlokukat s csupán az ördög
emelte-emeli őket
ilyen öregek és fiatalok
fölé, a dolgozók,
a kicsinyek, a Jelentéktelen
Milliók, a silányak
halhatatlan kínja fölé,
őket, a jelentéktelen
piócákat, akik
ráfeküdtek az élet
ütereire, s akiket
telefóndrótokon át is
hizlal a pimasz arany, a
vak pénz, mely nem üdvözít,
de megszabadít a kárhozattól, –
óh, csak a sátán
emelte ezeket a
nyomorultakat a nyomorultak
fölé, a szegény
halott költő fölé, aki
már nem kér koszorút, de szól,
nagy, néma, fekete árny:
Térdre elrabolt életem előtt,
térdre, Többi Silány!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]