Negyedóra isten és a hivatal közt

Áldassál, gyönyörű reggel, ki meleg hullámaidat arcomba csapod, mikor szomorú kapumon kilépek: óh, már mögöttem az isten békéje, mégis áldassál, gyönyörű negyedóra, amig hintázó villamosok rohannak vélem a Város felé, gyárakba, megúnt irodákba, züllött börtöneibe a gyáva napnak, és lelkeken-ablakokon haránt bezúg a napfény!   Most magamé vagyok: megint belopom megfiatalodott szemembe az édes élet melegét, siető lányok lábának napsugár- harisnyáját, csatangoló vágyait a pénzhezláncolt nyomornak és megölelem testvéreimet, kik velem rohannak most rohanó villamosokon a pénz városa felé, átkozott börtöneibe az inkvizitor napnak és végiggondolják mind, ami szép, és elsiratják, ami öröm, mert ez az utolsó búcsu az élettől, ez a perc hivatal előtt, napos uccán, ez a perc a miénk, kipihent érzékek lázadása, szabadság mindennapos reménye, egyetlen szent negyedóra isten és a hivatal közt: Áldassál, gyönyörű villamosút, arany reggel, amiért legalább te megmaradtál, – és köszöntsd vissza vígan a halni indulókat!