Balassagyarmat, 1924

Azt hittem, liliputi város,
csigahéjházakkal, mesebeli –
köldökömig ér csak fel a torony,
de niagarákkal küzd majd ladikom
ha a nagy Ipolyt újra átszeli – –
A nagy Ipoly milyen kicsiny lett!
Más meg oly nagy! – Vagy csal itt minden?
A vasárnapba hársfasor fut
s idegen formák tánca nő s fogy
ijedtre tágult szemeimben.
Nem ez voltam, s nem ez a város –
Elfeledtem és elfeledett:
kicsit megnőttünk mindaketten,
mégis –: fáj ennyire idegennek
látni a régi embereket.
Fáj, fáj ez a bosszu, hisz nekem itt
egyhez is, máshoz is jogom van:
Hová tettétek őserdőmet?
Ez a pár bokor volt?! – És hová lett
döngölt váram a nagybozótban?
Hová az árokparti gyíkok?
Miért más ország a Kürtös-patak? –
Ennyi mindent lehet adni, venni,
ellopni tőlem, visszacsenni,
tizenhét esztendő alatt?
Tizenhét év, – a régi meghalt
s hiába szépek, frissek a nők:
ez is, ni, már felnőtt a szerelemig,
pedig kívánságban se volt meg
tizenhét évvel ezelőtt,
és most – – Ej, jobb, ha megszököm!
Itt a fasor, – villák, liget – –
Káromkodni és eltünődni
nyári és esti padokon
mindenkor egyformán lehet.
Isten veled, liliputi város, –
megyek, s azt se tudod, hogy megszökött
előled valaki, mert nem sikerült
újra gyereknek lennie az elmerült
hegyek és esztendők mögött!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]