Óh élet, iszonyú csatatér!

Élet! (Lecsukott szemeim,
ágyában a szomoru húsnak!)
Húsok! gyümölcsök fölhasadt
ajkai! s mit csontig lenyúztak,
húsa fölkoncolt lázadóknak!
kutyák, kiket a sintér leüt!
Hús-tömte paloták, városok,
őrjöngő húsok mindenütt,
erdőkben és gyomrokban! Óh,
a ganéj élete, rovar, tetű!
hús-nyüzsgés a tenger fenekén!
A föld belei! Gyönyörű
nőkért nyujtózó férfi-hús!
szerelem, tüzek rúdjai!
asztráltest! virágállatok!
óh, nedvek szökőkútjai –:
Óh élet, iszonyú csatatér! – –
Emberek, rengő vér, habok!
Keveredés! megfojtott agyvelők,
hús-gépek, véres oszlopok!
Munkások teste! kezek, tüdők,
roncs akaratok a pénz keresztjén
szétlőtt katonák! szifilitikus
sírok a föld Magdolna-testén,
s – óh legiszonyúbb! – tört szerkezetek,
koldúsmankók az ucca sarkán!
rokkantak! és lábak-karok
idegen, meszes gödrök alján –:
– Jaj, látom a fekete harcot!
Összecsapódó szirtek úsznak:
minden kínja bennem kavarog
az embertelen Emberi Húsnak!
És a Hús néha felüvölt,
hogy beleőrül minden élet,
aztán elcsügged, és dühe
a mosoly tavaszába téved:
a vén és bűnös Hús ilyenkor
hazug imába kezd,
mondván: felebarátodat
mint magadat szeresd:
ilyenkor alszik. Várja, hogy
a megváltás harmata hintse,
s tiszta, mint egy kétéves kisleány
ártatlan combja s rózsás-friss gerince.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]