Magunknak mi már megmaradjunk

Ágak egymásba horgonyoztak,
gyökereink összefogóztak,
torkunkra mázsák térdepeltek,
távoli fülek ránk figyeltek, –
magunknak mi már megmaradjunk,
másnak, egymásnak, annyit adtunk,
annyit morogtunk és kacagtunk,
hogy nagyon rosszak és nagyon jók:
lettünk egymáshoz már hasonlók.
Két gyermek, nagy, felnőtt haraggal,
civakodunk a pillanattal,
játszunk szélváró fuvolákkal,
sikoltó fekete trombitákkal,
nem törődve senki világgal:
elszakadók és összeomlók,
egymáshoz már mindig hasonlók.
Két ember, egy fa… Véd az isten,
nincs fejsze, amely leterítsen;
jöhetnek fénylő fegyverekkel,
mi állunk hallgató sebekkel
s ki ellenünk tör, keze fonnyad,
szúrós tűzben csontja megolvad,
ökre döglik, szeme kisorvad, –
mi állunk, fa, virágba bomló,
immár csak magához hasonló.
Csak állunk s játszunk, egy fa ketten,
mesebeli muzsika-kertben;
emberfia nincs, aki hívünk,
mégis úgy táncol néha szívünk,
mint a harangok, ha vasárnap
Kálvin lelkével nekiszállnak
az illatos, zengő határnak, –
két hang, magyar hang, büszke, forró,
szétlüktető s mégis hasonló.
Két hang: belőlünk szól az isten,
bajban jókedvű magyar isten;
sugdolózunk az esti gallyal,
káromkodunk a zivatarral:
táncos szivünk ragyogva dobban, –
vidám harangok táncolnak így,
dühös parasztok táncolnak így
tiszamenti magyar falukban,
mindenütt egyforma falukban.
Két fa, együtt, testvéri lombban,
két harang egy mese-toronyban,
sírunk siralmas kényszerekben,
mégsem élt senki soha szebben, –
magunknak hát már megmaradjunk,
gyökereinkről ne szaladjunk,
harang-szívünkkel csak kacagjunk,
nagyon gonoszak és nagyon jók:
legyünk az istenhez hasonlók.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]