Vezényszó, tűzvész, zene, minden

Csak az a jó, hogy nem látott ma este:
éhes kutyaként, dideregve
szaglássza körül büszkeségem – –
s ha rámnéz, jaj, meglátja rögtön,
amit sejthetne régen:
hogy már mindennél fontosabb lett
s csak a hazugság fontosabb nála,
a hazugság: hogy nem érdekel
csókja, keze, csípője, válla, –
megtudja rögtön: a neve is
mennydörgő kinin sejtjeimben,
én csak ember vagyok, de ő
vezényszó, tűzvész, zene, minden, –
megtudja rögtön: mint áram üvölt
bennem, gondolat-huzalokon,
erek alagútjaiban dübörög
s emléke sikoltó megafon, –
megtudja rögtön: szeretem,
és szeretem, és szeretem,
és fájó szégyen hidege ráz,
de szeretem, de szeretem,
őt, a finomat, útált-gyönyörűt,
a megvetett-áhitottat,
kis részletét a véletleneknek,
a mégis mindennél nagyobbat,
a macskás, fénylő, illatos
hetykehúsú ember-gazellát,
aki máskor annyit sem ér,
amennyit egy akármi-perc ád
s most mégis megaláz és mosolya
leveri páncélos büszkeségem –
– – Óh ne legyen soha az enyém,
királynőm, s ne legyen cselédem,
ne legyen: verje rüh az arcát,
s rogyjon össze, lelke-bomoltan,
ne legyen enyém: ne tudja meg,
hogy valaha érte sírtam!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]