Mint hajók kigyulladt kikötőből

Mint hajók kigyulladt kikötőből
nyilt tengerre sikoltva szaladnak:
úgy futok most én is elébed,
úgy futok tűzvert életemből
neki az idegen, hűs haboknak.
Te vagy a tenger: hűs habok –!
Játékos végtelen! – – Óh simúlni!
– Mily jó így, néha, titokban
s félig-félig csak gondolatban
egymáshoz és egymásba bújni!
Mily jó szerelmed arany nyugalma
s zsongása – szellő! – szép nevednek!
Az élet széthull, eltörik,
de benned minden távolok
találkoznak-összenevetnek.
Óh, tenger! nevető távolok!
szerelmes kékség! símaság! –
Itt huncutkodó habok, kis örömök
ringatják, őrzik, ölelik
az idő vándor utasát;
itt: benned: hullámzik a béke, –
megölellek és visszaölelsz:
üvöltenek a kigyulladt partok
s te, nyári Adria, kék szerelem,
hivsz, csalogatsz, megvédsz, emelsz,
emelsz, hogy higyjem: van remény
s szépség is akad egy-egy pillanatban, –
hogy higyjem: az isten jót is akar
s azért adott nekem, féligazán
s félig csak vágyó gondolatban – –
Mint hajók kigyulladt kikötőből
nyilt tengerre sikolva szállnak:
úgy futok most én is elébed,
úgy futok élő vizeire
a szerelemnek és halálnak.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]