Fény, fény, fény

1925
(Kultura-kiadás)

 

 

 

 

Ki van itt az éghez közelebb?

Villám-agancsait a zivatar
büszkén hordozza előttem:
ki van itt az éghez közelebb?
Ki tudja, ki tudja,
honnan jöttem, mire jöttem?
Nyöszörögjetek, fáradt fuvolák,
álmos dühötöktől sose féltem –
Tántorgó tornyokkal játszik a sors,
de tudom, valaki
mindent megtesz helyettem-értem!
Mindent, mert tudja, hogy ő vagyok én
s álarcomat csak sirva hordom:
hajamban szélvésze lakik
s helyette sikolt
az elemek kürtje, a torkom!
Ember vagyok, de gyökér-kezeim
vágyaikat a pokolig ássák;
szemem az ég, – ki látja benne,
ki látta, ki látja
a fecskék kék nyilazását?
Ég, fecskék –! Senki sem ért meg és
nem ér utól soha senki:
bennem egy iszonyú Másik is él,
él és szivemet
sugaraival telezengi, –
valaki más, aki sose hagy el,
aki tudja, amit sose kértem –
s ha meghalok, szavára a zivatar
mennydörgő villámaival
tisztelegve imádkozik értem!

 

 

 

A tavasz ideges villámai

A tavasz ideges villámai
járnak bennünk, s lelkünk ijedt
remegései ki tudja milyen
fájdalmakra felelnek:
ki tudja, honnan
csobognak elő ezek a
dróttalan üzenetek a kék
levegő tengerfenekén: talán
éhség fekete morgása, a düh
földrengése, csengős szerelem,
mozi kattogó izgalma, kürtök
zengő réztornyai, difteritisz
vörös hörgése, gyerekkacagás,
erdők ágyútüze, vagy a pénz
őrült trillái: ki tudja,
honnan s miért
épül és omlik e szörnyü
skála, a lélek szüntelen
tengerjárása, és
egy-egy bolond szív a saját
gyötrelme véres megafonján
– mint tükör a fényt –
megcsattogtatva, miért
sikoltja vissza a hangok
végtelenét is a végtelenbe?

 

 

 

Nézek s ezer arcom visszanéz

Ez itt a világ és benne én, –
tömbök, rudak, atomok:
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok.
Én vagyok ő, az ezer arc,
utánoz, széthajigált:
a tartalom az én, az egy,
s a forma milliárd.
Szét, – óh hova? Hol nem? Mi lehet,
ami nélkülem is él?
Ott: fénytávlatok! – – Hátam mögött
összezsugorodik a tér.
Ott, ott! oda –: fekete bikák
dübörögnek a menny piacán:
szívem a vihar harangja – – szemem
ma kút, holnap kazán,
és forog a tükör: fordulok:
hullámzó inak-erek
pántjain bennem zúg a Pacific
s nagy, néma glecserek
csúsznak szemembe – tenyerem
fensik és kősivatag –
s belőlem ballagnak ki a
holdas országutak.
Minden vagyok én, semmi vagyok én,
és változás – –
– Fölnézek a holdra: az vagyok,
hipnotikus varázs,
és játék! –: játszom veletek,
gazellák, őzikék:
valakit nagyon szeretek – –
s tán fáradok – – – Ma még
szeretek, óh, – még vagyok, én,
én, kürtös hatalom:
ki ellenem tusakodik,
molyként szétmorzsolom:
– ma még – – mert forog a tükör és
még érdekel ez a Sok,
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordúl, ha fordulok,
de holnap – – A tükörből – talán –
kilépek – pattan az ég – –
s csengő sikollyal összetörik
a nagy szappanbuborék.

 

 

 

Fény

Sötét hangárok: szemeim az eget
csóvás fényekkel ostorozzák –
Repülni! – Lent minden buta rom – –
Csík, sáv: fönt rohan a fénytorony
s évezred se mérheti hosszát.
Fény, fény, mágneses: fény vagyunk
mind: isten lelke, öröm, remény –
Óh élni! – rugalmas ütemek!
erők halmazai! – – Az örömet,
az életet hirdetem én.
Óh élni! – Szemem hangáraiból
fény dől: tüze égbe szánt:
lelkemben habzik, zene, szín,
s az anyag titkos ablakain
részegen lüktet ki-be a láng,
az élet lángja, mit Fénynek én,
s Szentléleknek mond a hivő:
Ő táncol bennem, Ő rohan,
hasadó bimbóban az Ő ereje van,
kovában, acélban is Ő, –
Ő öntözi, belül, a testeket,
fény, tűz, láng: egyre habzsol –
Zsinórra fűzi a csillagokat,
indúl s egy szívdobbanás alatt
új világokba kapcsol:
Ő vagyok én, mi: ketten-egy –
Ki törhet ellenem?
Véd az isten, a tűz, a fény,
s ha robbanó sugarakkal az ég tetején
kószál sötét szemem:
az éjszaka falait lángoló
kürtökkel törve át
háromezer Nap küldi az azúr
tetőkről hozzám válaszúl
az élet himnuszát!

 

 

 

Mit kaptam én még a világtól?

Iramodó sinekkel iramodom:
előttem még nagy út ficánkol –
Hallgasd csak: kerekeimben örök
dal csattog – rohanni! – a vágytól!
Iramodó sinekkel, – óh, igaz,
most fáj a búcsuzás.
De míg élek, enyém maradsz te is, és
nem ér utól soha más.
Soha engem – – Vad hegyek, szakadozók,
és éjek, tele jégvirággal – –
Sietni! Sín, nyargalj velem:
itt lemaradunk a halinákkal!
Lemaradunk! – habzsoló távolok – –
Nyargalj, vigy, föl-le, ficánkolj!
Ezer életet akarok, – van! van! – és
mit kaptam én még a világtól?
Mit kaptam! Akarom! Minden enyém,
csak ellopta valaki tőlem – –
– Most vége: sineim kifutottak
s leborúlnak a hidak előttem!

 

 

 

Ma minden léggömb égbe szökik

Tavasz: borzong lelke a sárnak
s a szem már keresi a fecskét –
Átvilágít rajtam a nap
s oly kiváncsian járok az uccán,
mint idegen országban a vendég.
Egy kis csalás csak, érthetetlen –
Kék, arany, sárga és piros:
néha minden összezavarodik
s alázatosan borúl elém
gőgös szeretőm, a tilos.
Egy kis remény – s mennyi Szép ugrik elő
a percek bozótjából, riadtan!
A hiányzó pénz lompos jelene is
rózsapárává ittasúl
e tovakéklő alkonyatban.
Remény – és a lelkem is vacog!
Glóriafény cseng át a városon –
Ilyen boldog még sohse voltam,
ilyen könnyü még sohse voltam:
ez az én első tavaszom!
Ma valami bolond öröm ér!
Ma biztosan megölel valaki!
Ma minden léggömb égbe szökik
s a tengerek zátonyaiból
kiakadnak a horgonyok fogai!
Ma a feltámadás napja van!
Lehajolt az Isten keze értem:
boldog iszonyat felhőkig emel
s én idegenül nézem, hogy mozog
lélektelen testem a térben.

 

 

 

Ölelj meg, ölj meg, istenem!

Nem kell nekem a ti istenetek –!
Gyáva a világ, s beteg – –
Lapos mocsarában lapos az ég:
„Felszínt, csak felszínt: ez is elég!”
Nem kell nekem! – Óh, ti vad hegyek,
Istenem a ti rohanó lelketek!
Itt ronggyá szakadnak a földi dalok – –
Óh, ormok, kacagó viharok!
Óh, ormok, vágyaim ormai!
lehetőségek iszonyú tornyai!
Föl! szabadon! – – tágúl az arány,
már nincs zárt tér, kiterűl az irány!
Tér – – Mindent! Együtt! – – És szivemet
szél hajtja – Vitorla, világ felett – –!
Sodorj át – tépj ki! – a tereken:
ölelj meg, ölj meg, Istenem!

 

 

 

Jövel, szentlélek-úristen!

Dárdáit már rázza valahol a nap –
Hallod az arany fanfárokat?
Lánc hull, – örömök rabcsapata lázad,
fehér zászlókként inganak a házak – –
Fény, fény: lelkembe bezúgnak a tág
horizontok, – – és futnak a nyavalyák
mint mikor tétova tömegre
lovasrendőrök rohama zuhog le:
futnak, fut a csönd, kényszer, piszok – –
Óh fény! Tavasz! teremtő mámorok!
Változás, ezer anarchia láza,
erők-akaratok riadása!
Óh fény! igéret, győzelem! – –
– Rugókon táncol az ucca velem,
szállok, – sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek,
szállok, föl, óriás, torony,
s figyelő felhőkbe harangozom:
Remény, ifjúság, hatalom, vígasz,
jövel, szentlélek-úristen, Tavasz!

 

 

 

Sikolts, gejzir! Tavasz! Égbetörő!

Tavasz! – Forognak – – Valaki – –
A lélek ventillátorai –
Zúgás, friss, egyre élesedő:
sikolts, tavasz! szabad levegő!
Szabadság! Éhes állat vagyok –
Zöld mezőben fekete habok – –
Fiatalság! feszülő élet és
kicsattant vágyak! erjedés!
Fiatalság, gejzir, villany, ima!
várakozások maximuma!
anyagok mámora, ősi láz,
felhajtott értékek, tombolás!
Értékek! börze! arany! – s amit
tudsz: érzékeimre dinamit – –
Pénz! nők, eleven batériák!
Szépségek arzenálja, Világ!
Szépségek – – Élni! – – Tavaszi dalok!
Őrjöngő ventillátorok!
Préselt akarat, föld, hegy, levegő – –
– Sikolts, gejzir! Tavasz! Égbetörő!

 

 

 

Mind-Egy

 

I.

Tízezer tornyom az égbe dobálom,
tízezer kéz vár rám odakint;
mint erdő táborozok szivetekben, –
útálom az egyet, én vagyok a Mind.
Tízezer út zuhog ki belőlem,
lelkem szétpattan, tízezer sugár;
és nyomorúlt testemben nem marad, csak
a fénytelen s visszhangtalan halál.
 

II.

Tízezer út suhan össze bennem,
színek lavinái mind belém ömlenek;
ha akarom, meghal, ami kívülem van, –
útálom a mindet, én vagyok az Egy.
Minden laza fényt magamba süritek,
erők prizmája, tűzkard vagyok én, –
s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
legfelsőbb torony, tornyok tetején.

 

 

 

Nap, idd ki, idd ki a szemeimet!

Nap, nézd, nézd: harmatos üregek –
hörpentsd ki a szemeimet!
Még csak bimbóznak, fiatalok,
de túlragyognak, mire meghalok!
Élek, meghalok – – Elektromos
áramkörök csobogó özöne mos:
valóság, meztelen isten! óh
matéria! pénz! szépség! lobogó!
Valóság, csúfolt igaz erő!
hús, vas, föld, megtagadott szerető!
Ember! – Nem imádott így soha más:
érlelj meg, lelkes Realitás!
Érlelj, – sülyessze a képzelet
testedbe a tápláló gyökeret – –
Ajkak, emlők! szent csöveken át
pattanj ki, szemem, új Nap-Világ!
Emlők! Anyám! Veletek – nekem – –
Föld, erdő, isten: az életem!
Föld, föld, anyám, fény, fény, hatalom:
minden enyém lesz, ha akarom!
Fény! Harsonák! – Gyávák, irigyek – –
– Nap, idd ki, idd ki a szemeimet:
még csak bimbóznak, fiatalok,
de túlragyognak, mire meghalok!

 

 

 

Táncos kacajjal, síma sugár

Zuhogó balták: a nyár, a dél –
Riadtan ugrál hátra a tér,
fák, hegy, falu – – Fénybalták alatt
izzadva csörtet a gyorsvonat.
Rohanunk – De lelkem más rohanás:
engem a Fény részeg dühe ráz:
kitörni! föl! nagyobb tereket!
elkapni a menekülő eget!
táncos kacajjal, síma sugár,
röppenni! – Óh, Nap! gyönyörű nyár!
a Nap! oda – – s nézni, hogy lemarad
test, kő, falu, város: görcs-akarat!
Görcs, sár – – Nézd, lent: ernyedt pihenés –
odvába szorult a gazda és
elhallgat a dongó is, szegény,
az árnyékszék karbolos hűvösén.
Óh, pihenés – – Fujj! – Föl! előre, ki!
Még korán volna lemondani!
Még enyém a nyár, a tűz, a fény
s ha akarom: isten fia vagyok én,
én, villám – – Szállok, – hófehér – –
Csörrenve törik előttem a tér –
szállok – elérem! – s megvakul a Nap,
ha rácsókolom egy sugaramat!

 

 

 

Óh Nizza! Tenger, arany fövény!

Föl! – Rohanó fény az énekem,
vágyak spirálisa, – végtelen – –
Lépcsők! – Lihegő vonatokon át!
Óh Nizza! Utazni! Lidó! – tovább – –!
Óh Nizza! – A tenger kürtje hí,
dollárok zöld szemei – –
Égő zene – Pénz! pénz! tomboló
erők sűrítettje, parancsoló!
Óh Nizza! tenger, arany fövény –!
Nem tud örülni más, csak én,
én, én, a mindig lemaradt
kétségbeesett akarat.
Óh Nizza! tenger, arany fövény –!
Mindenkinél különb vagyok én,
rom-századokból kilobogó
csóvák rohanása, fénylobogó,
a Nap gyémántja – – Zöld szemek!
Vezess! – Pénzt! – Messzi vészjelek – –
Vezess, égj, ujjongj részegen,
prizmák extázisa, énekem!

 

 

 

Iszonyodva nézlek, áldott kenyér

Iszonyodva nézlek, áldott kenyér,
jóságos tested most fehér
kísértet – és nő – – színt, alakot
cserélve – – Kenyér, jaj, gyilkosod
vagyok! – Te is éltél! – – A kép rohan,
tárult mezőkre, boldogan –
– A kép! most visszafelé! –: keserű
átváltozások, – – És te, gyönyörű
kalász, kalászok tengere,
magyar nyarak gyapja, fűszere,
tenger társaddal előttem állsz,
gyilkosod gyilkosa, Király, Kalász!
Kalász, kalász, arany áradat,
rohamra indult vetések – A szél dagad,
felém hajt – – rám nőssz – – elborít
e habzó zizegés, és kivirít
porló testemen az iszonyu nyár
hullámhadserege, dús határ, –
Már végtelen tábla a falat kenyér:
szemekre szakadt s minden szem él,
külön akar élni, győzelmesen –
Jaj, én milliók életét eszem
s – megfúlok! – bennem százezer
elrabolt élet bosszúja tüzel,
száz – millió! – – Jön, zúg, kacag,
gyökerük – érzem – torkomba tapad
s tiport testemen arany tengerek
ős dalait hintázzák a szelek – –

 

 

 

E kacagó, nápolyi alkonyatban

Jégcsap-agyarait a szürke tél,
vén rozmár, játszatja a napban
s nyár gyermeke: én: táncos habokon
szállok
Nápolyban, fényben, alkonyatban.
A tél odafönt már mozgolódik:
zöld jéghegyek úsznak szivemre;
délről pálmák lányserege jön
és csókosan
biztat Itália kék szerelme.
Észak és dél megütközik,
jéghegyek és exotikus Nap!
Telemben – óh forró fény-zenekar! –
vad hajnalok
éterikus ütegei zúgnak!
Mosolyogva nézem magamat –
én vagyok észak, én vagyok a dél:
testemben a világ piroslik: élek,
s az élet
testében a lélek én vagyok: a vér:
Minden vagyok én! – – Mennyei ütközetek,
hazugság, napfény, jéghegy, igazság –
Óriás mosolyom egét
kis részletek
hiába törik, hasogatják:
Minden vagyok: ugató jéghegyeken
úszom, rozmársereg a napban, –
s füttyszóval kisérem a fényzenekart
szivemben,
e kacagó, nápolyi alkonyatban!

 

 

 

Avelengo

Tirol, nyár s tornyos dolomitok:
be sok, be sok
szépséget hoztok elém –
Igy szerettek mást is? vagy csak nekem
szép szakadékos lelketek? csak nekem
villog a hó az ormok tetején?
Ma július van, vad nap sistereg – –
Az emberek
nagyon gonoszak otthon –
Itt minden csönd, erő, titok:
Tirol, nyár s tornyos dolomitok,
velem lesztek-e majd otthon?
Velem jöttök, haragos hegyek,
hogy emeljetek
égigágyúzó zivatarban,
mint tegnap, mikor éjszaka iszonyú
villámok jártak, háború
csikorgott a völgyben alattam?
Óh, emeljetek, lelkem hegyei – –
Most valaki hí,
de testvéretek vagyok –
Most menni kell, de ez a fény
s az a hó ott az ormok tetején
bennem tovább ragyog.
Tovább, – mert viszlek: rabló szemeim
s éhes kezeim
a legistenibb akarat, – –
Magammal viszlek, fellegek,
Tirol, hó, bérc: belőletek
építem föl váraimat –
s úgy állok rajtuk, az ég
s a büszkeség
őrtornyain, mint ez a paraszt
Krisztuskép, melyre búcsúzó kezem
az avelengói szent hegyen
most koszorút akaszt.

 

 

 

Marmoláták és Latemárok

Vad tornyokat vet a föld – – szerpentinek
szalagos lépcsőin az égbe vágok:
alattam leszakadt völgy ficánkol, –
repülünk, – – most kitépnek a világból
a Marmoláták és Latemárok!
Repülünk, – violás háromezer – –!
Fellegek hajolnak le értem,
de utólérnek az elhagyott szivek
s valakinek
csókját most is ajkamon érzem.
Sasok, Latemár – – Állok az estben;
kőszivárványok kertje vakít – –
És sírnom kell: szuronyos határok
őrzik, akit
nem ölelnék soha szivesebben.
Valakit – Óh, ha jönne valaki,
áttörni az ormok magányán,
hogy ne legyek mindig egyedűl,
mint itt, a violás,
glecsersisakos Marmolátán!
Valaki, – mert, jaj, már esteledő
ködben, siket sziklákon állok:
alattam vijjogó szivek
keringenek,
gyerek, csók, vágy, buta harc, barátok – –
Nem érnek el, csak kísértenek –
Embert! mert megfagyok! – akárki! – –
Sírok, s az alvó szörnyetegek
hó-vállain
már nem tudok én se leszállni.
Így van ez mindig: tilos határok,
kísértetek, ormok, köd, szakadék –
mindig mélyűl valami árok
s mindig elvisznek valakitől
a Marmoláták és Latemárok.

 

 

 

Zümmögő, kalandor sugarakon

Köröttem rajzanak – vén fa vagyok én –
vad rétek méhei, mind:
hordják odúmba a mézet,
s részeg
sugarak szemeimbe a színt.
Zümmögő, énekes sugarak,
indulók és érkezők, –
mesélik: ősz van Tátraszerte
s persze
Nápolyban is szépek a nők – –
Szállnak, szállnak kis hirnökeim,
kis gondolatok, hűségesek –
Ma minden országot kirabolnak
s holnap
már itt a fény, csók, üzenet.
Csorduló szívvel hallgatom,
mit zsong ez az örök zene:
óh élni! élni! – – S lombkoronámat
az ifjúságnak
rázza rakoncátlan szele –
Óh élni! – – Vérmocskolt évek után
jönnek híreim, kis aviatikusok:
sohse nőtt ily buján az ember
s a tenger
egész megfiatalodott!
– – Köröttem rajzanak – Szédülök –
Méz! mámor! – Csalogató szelek! – –
Rózsák tolonganak szemeimben
s minden
rostomban édes tűz bizsereg:
elszórom lelkem csorgó aranyát
kőbe, patakba, virágba
s zümmögő, kalandor sugarakon
testtelen, parttalan, gazdagon
szétszállok a világba – –

 

 

 

Az erdő birkózik velem

Erdő, szeretőm! Óh, milliárd
élet vegyülete! szétdobált
akaratok tornyai, hatalom!
Óh erdő, új s ős társadalom,
s ti, füvek, dermedt zöld nyilak,
akiket valami titkos akarat
dobott föl a fényig, – életek,
atompaloták, rengő rengeteg –:
ahová lépek, lábam habos
húsok ingoványán tapos – –
Zöld hús, és zölden zizeg a vér,
és minden mozdul, minden él,
habzsol, tolakszik, fenyeget,
tapogat, – Óh párás szédület!
Erdők lehellete, néma láz,
zsongó, édes gáztámadás,
alattomos, fojtó szerelem:
– jaj, az erdő birkózik velem! – –
Kérges karok örvénye, ringató,
s a föld húz. – Óh gyilkos álom! Óh
indák! földindulás! – Süpped a láb,
forró zene lüktet csontjaimon át,
sötét fények, idegen erők – –!
– S lelkem letérdel az isten előtt.

 

 

 

Én mondom: te vagy a koldús!

Előttem nyújtózik: fény, hús, tűzfutamok! –
Vakultan roskadok elébe.
Itt, valahol: hogy lássam: egész közel
s túlmessze, hogy újjam elérje.
Itt a nagy rima: rimánkodik
mindenkinek, akinek pénze van rá;
de most henceg, mert én sirok,
pedig üdvözíthetne, ha akarná.
Most henceg: nem tudja, hogy engem
fekete hadak küldtek előre:
– Ne dobj el, öröm! elég bitangnak
voltál már szeretője!
Ne dobj el: néked táncolok
s neked táncolunk mindannyian,
de bennem – óh csikorgó alázat! –
keserű századok dühe van:
kiéhezett remények parttörő
finise, áradó lovasok:
ma én vagyok a legnyomorultabb,
ma minden koldús én vagyok,
ma én vagyok a sok, a mind, a király,
a nyomoruság királyi gőgje,
s én mondom: te vagy a koldús,
mert nem vagy a király szeretője.

 

 

 

Tízezer éhes nyíl vagyok

Remegő nyíl, – mibe csapódjam?
Ezerfele szállok,
valamit keresek;
széthordanak a szemeim
és összerak a pillanat.
A lelkem tízezer robbanás,
tízezer éhes nyíl vagyok;
átfúródom a nőkön, falakon,
s szeretnék már a sárban heverni
kicsorbúltan vagy összetörve.

 

 

 

Tavasz és nyár megütközik

Kék villogás a levegő, bolond
hangokkal tarka a délelőtt;
a házak közt mennydörög a nap
s mint rebbenő aranyhalak
villognak a fényben a nők.
Villognak – borzong tőlük a város –
Fickándozó, félénk tüzek:
gondolatban mindegyik után
kinyúlnak, bátran vagy tétován,
a forró férfi-kezek.
Egy gondolat, vagy annyi se,
vagy több, vagy csak íze a szélnek:
tavasz és nyár megütközik
s önmagával szeretkezik
ma szemérmetlenűl az élet!
Élet! tékozló zűrzavar!
Lüktetés életbe-halálba!
Óh csirák, hús-szirtek, ideg-erdők!
a föld alól csattogva feldöng
az izzadó ércek csatája!
Csirák, hús-szirtek, ideg-erdők! –
Kristályos mámor ma az ucca:
villognak, remegnek a nők
s testüket távoli erők
édes iszonya koszorúzza:
mennek, szállnak, jönnek, forognak,
fickándozó, élő tüzek,
s láthatatlan mindegyik után
tolonganak, bátran vagy tétován,
a forró férfi-kezek.

 

 

 

Mint hajók kigyulladt kikötőből

Mint hajók kigyulladt kikötőből
nyilt tengerre sikoltva szaladnak:
úgy futok most én is elébed,
úgy futok tűzvert életemből
neki az idegen, hűs haboknak.
Te vagy a tenger: hűs habok –!
Játékos végtelen! – – Óh simúlni!
– Mily jó így, néha, titokban
s félig-félig csak gondolatban
egymáshoz és egymásba bújni!
Mily jó szerelmed arany nyugalma
s zsongása – szellő! – szép nevednek!
Az élet széthull, eltörik,
de benned minden távolok
találkoznak-összenevetnek.
Óh, tenger! nevető távolok!
szerelmes kékség! símaság! –
Itt huncutkodó habok, kis örömök
ringatják, őrzik, ölelik
az idő vándor utasát;
itt: benned: hullámzik a béke, –
megölellek és visszaölelsz:
üvöltenek a kigyulladt partok
s te, nyári Adria, kék szerelem,
hivsz, csalogatsz, megvédsz, emelsz,
emelsz, hogy higyjem: van remény
s szépség is akad egy-egy pillanatban, –
hogy higyjem: az isten jót is akar
s azért adott nekem, féligazán
s félig csak vágyó gondolatban – –
Mint hajók kigyulladt kikötőből
nyilt tengerre sikolva szállnak:
úgy futok most én is elébed,
úgy futok élő vizeire
a szerelemnek és halálnak.

 

 

 

Sugarak érett kalászaival

Mint százkezü szél a riadozó
vetéseket, – megrohanlak,
vagy a Nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
Megrohanlak, bebugyolállak,
körültáncollak, – fényvihar, –
hogy amerre jársz, minden ragyogjon
sugarak érett kalászaival.
Minden virágomba s színembe
begöngyöllek ma, úgy szeretlek,
szemem tűzcsákányt csap beléd
s vad fényben táncolok feletted,
szent fényben: Nézz rám: most ragyogsz,
lelkedig hull sugár-hatalmam,
s te megőrzöd a belédzuhant Napot,
mint a föld, sötét s nehéz aranyban.

 

 

 

Tüzek csengői, lila csóvák

Te –! rózsaszín –! Mennyei csengők
csiripelnek ma ereimben – –
Csengők! – és huzalakon fut a tűz,
idegek drótján, rózsaszínben.
Bennem az éhség, – téged! – enni!
kóstolni! – Hús, remegő derék! mell!
Menekűlj! Itt rokkantak gyönyöre
tapogat a pénz reflektor-szemével!
Menekülj! – Fuj! – Rózsa, te rózsaszin –
Ritmusok teste, ruganyosság – –
Csengők gyúlnak ki ereinkben,
tüzek csengői, lila csóvák.
Lila csóvák, – élni! – fiatalon!
Menekűlj! merj! élni! nékem – –!
Menekűlj – És gyújtsd föl a csillagokat
rózsaszínre a mámoros égen!

 

 

 

Fény vagy és tenger, emelsz, ölelsz

Hívó húsodban fürdik a szem,
boldog kacagás a szivem –
Boldog, mert – érzed? – a nyár, a nap
serkenti indás vágyaimat:
inda vagyok! állat! – és jó nekem
hullámtestedben fürdenem –
Melled a part, ugye? s kezem a gyík,
mely lankáján lustálkodik – –
Gyík, inda: befonlak! Nyakad alá
surran be a csók, – keresd, hová!
Kergesd! Vagy én? jobb lesz, igazán,
ha csókot csókkal kerget a szám,
csókot, gyíkot – – Minden vagyok én,
s most örülök élni, mert minden enyém!
Csókolj! jaj, szédülök! király, király:
repűlni! a szád! föl, előre! szállj!
Repűlni! te vagy a cél s az út!
Káprázott fények mámora zúg!
Föl! Fény vagy és tenger, emelsz, ölelsz,
és bomlik a súly és tágul a perc!
Föl, föl! Az ég? isten? – Szavak! – –
Villámok vad deltája szakad
lelkünkbe, s mi szállunk, végtelen,
mint fölgyújtott hajók, az éteren!

 

 

 

Legázolt kilométereken át

Messze vagy és kitapogatlak –
Legázolt kilométereken át – –!
Ágyúk láthatatlan kezei
viszik igy, messzi, messziről
a romboló halált.
Ágyúk! – Az ujjaim vascsövek:
bennük süritett vihar!
Lelkem dübörgő fekete gép –
dinamó! zug, kattog, s mindig elér
özönlő hullámaival!
Menekülsz és kitapogatlak – –
Vágyaim: éhes hadseregek!
csápok! drót! vad sinek! – rohan a fény!
Menekülni! Hiába! Minden enyém
és én sohasem feledek!
Sohasem feledek, jó s rossz: az enyém!
Jó s rossz – Ma a sok sem elég! – –
Testemben idegen életek,
szerelmek, – szerelmed! az életed
ritmikus gyönyöre ég!
Az életed! ég! – – Ragyogva állsz
szemeim fényszórója alatt
s legázolt kilométereken át
vakitva hullanak reád
az egzaltált sugarak!

 

 

 

Balaton, vakáció

Szuszogó forróság, a vén gyik
moccanni se bir delelő köveiről;
itt ő a gazda, – de a hegyoldalon
fehérruhás lányok sétálnak, napernyővel,
emberek,
nők,
kétszer idegenek –
Idegen én is, idegenül
ődöngök az áporodott bokrok közt. –
Mily messze vagy most!
Vörös villog a zöldben,
és lent állomás, villák, meg a tó, vagy a tenger, –
moccanni se bír, – – a vonat
elalszik a nyilt pályán, a fény
megaszalja a vizeket is, a nap
bőrömbe fúrja magát,
húst robbant, fájó
feszülés – – És egyedül – –
Zöld legyek szeretkeznek a levegőben –
Mily messze vagy
most, – és csak egy agyonvert kígyó
kerül elém,
pedig milyen jó volna valaki,
te, vagy más, az a másik,
az a fehérruhás, – milyen jó volna
megízlelni a nyelve hegyét,
kis mellét kivenni az inge alól, –
milyen jó volna
hűvös combjain át
lassan belecsókolni
magamat az istenbe, a nyárba!
 

(1922)

 

 

 

Fény, fény, fény: táncolsz meztelenűl

Csak álom vagy: hiába akarlak:
fény, fény, fény: táncolsz meztelenűl –
foszló, ideges – – S minden megingott:
szemeimben a nap megfeketűl,
tornyok zsiráfnyaka nádszál,
elefántok trampolnak az uccán – –
Fejem néger-zene, röfög, sivít, –
s hiába, nem ér ide hozzám
a fényed: nem érek odáig,
a fényed: az életem: én, –
a fényed: kibonthatatlan,
megfoghatatlan ez a fény,
ez a fény: te, ki táncolsz meztelenül
s kit nem lehet soha elérnem,
mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz,
mely feketén alszik a szénben.

 

 

 

Nem akarlak, s csak rád gondolok

Neved – fekete dörrenés –
fájva visszhangzik bennem, és
fölveri minden pillanat
emlékedet s nyugalmamat.
Neved – óh vad dobok dühe pereg!
Percek, pokoli gépfegyverek!
Nem kell! Csönd! csöndet! – – S vérző sugarak
himbálnak szörny-harangokat!
Nem akarlak, s csak rád gondolok:
Dühöngő, barbár angyalok
döngetnek nem földi muzsikát
vágyam szétroncsolt kürtjein át – –
Nem akarlak, s csak rád gondolok:
Robbanó bazalt boltozatok
viszhangja zúg bennem – – Reszketek –
Tipró, brutális sortüzek!
Emlékek süket robajai!
Zengő fénysávok – – Valaki hí –
S én csak fuldoklom – óh, fekete láz! –
mint pap, kit az isten lelke ráz!

 

 

 

Vezényszó, tűzvész, zene, minden

Csak az a jó, hogy nem látott ma este:
éhes kutyaként, dideregve
szaglássza körül büszkeségem – –
s ha rámnéz, jaj, meglátja rögtön,
amit sejthetne régen:
hogy már mindennél fontosabb lett
s csak a hazugság fontosabb nála,
a hazugság: hogy nem érdekel
csókja, keze, csípője, válla, –
megtudja rögtön: a neve is
mennydörgő kinin sejtjeimben,
én csak ember vagyok, de ő
vezényszó, tűzvész, zene, minden, –
megtudja rögtön: mint áram üvölt
bennem, gondolat-huzalokon,
erek alagútjaiban dübörög
s emléke sikoltó megafon, –
megtudja rögtön: szeretem,
és szeretem, és szeretem,
és fájó szégyen hidege ráz,
de szeretem, de szeretem,
őt, a finomat, útált-gyönyörűt,
a megvetett-áhitottat,
kis részletét a véletleneknek,
a mégis mindennél nagyobbat,
a macskás, fénylő, illatos
hetykehúsú ember-gazellát,
aki máskor annyit sem ér,
amennyit egy akármi-perc ád
s most mégis megaláz és mosolya
leveri páncélos büszkeségem –
– – Óh ne legyen soha az enyém,
királynőm, s ne legyen cselédem,
ne legyen: verje rüh az arcát,
s rogyjon össze, lelke-bomoltan,
ne legyen enyém: ne tudja meg,
hogy valaha érte sírtam!

 

 

 

De a nő, jaj, megszomorít

Ibolya lehet kezeidben a föld, napok rengő
dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását,
mégsem irígylem hatalmadat,
Isten, –
csak azt, hogy élsz és
nincs szükséged a nőre.
Nézz rám: meghalnék örömest
s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék
(vasban atom, fűben klorofill), – –
de a nő, jaj megszomorít:
belenyiharász bánatomba, fénylő
mellei kitüzesednek, emléke is
leopárdléptekkel ólálkodik
körülöttem, nesztelen, és mind
csak magát érzi magában, a maga kicsiny
területére akar korlátozni, halhatatlan
lelkemből csak a maga
megbántását horgássza ki, és
combjának kellemes feszüléseit
teszi fontossá, hogy a világ
minden gyönyöre csak hasonlat
legyen őrá, – jaj, csak megszomorít
a nő, jaj, megszomorít
minden szerelem: miatta kell
tudomásúl vennem a mocsarakat, miatta
birkózom magammal, miatta
birkózom veled is, aki élsz, és
nincs szükséged őrá, – miatta
perlekedem veled is, amiért
rohanó villámaiddal nem kaszaboltad
porba-szélbe
nagyságod grimaszát, a nőt!

 

 

 

Távoli kürtök

Habkönnyü lelkem
repedt aszfalttá kérgesűlt,
színek s hangok csokrai helyett
szemeteskocsikat fordít szemembe
a keserűség: Jaj, valaki,
akit szeretek,
nem lát meg, valaki,
akiért dühöngő éveken át
végeztem a legaljasabb
munkákat, nem ismer, és
idegen ágyakat üdvözít,
nem sejtve, hogy az én szivemen
gördül szinházba királyi
autója, az én agyam
otromba kazánja fűti jachtját,
életemre az ő gazella-lába
táncolta rá ezt a kemény
rinocérosz-bőrt, szemeimet
az ő szépsége roncsolta rothadt
üregekké, – miatta vagyok,
óh miatta vagyunk mind kormosak,
megalázottak, legutolsók,
kivert bitangok, rossz-szagú
bélpoklos koldúsok, akiknek
lelkében már csak néha-néha
zeng föl az emlék, mint ködös
erdőkben távoli kürtök
elérhetetlen zokogása.

 

 

 

Ha itt marad belőled egy sugár

Itt vagy, – de bennem fekete zápor
döng, rekedt dühök tülke rikácsol;
zsibvásár: koldús gondolatok – –
És teszem, amit nem akarok,
és csak hányódom, összevissza:
óh nyomorúság ragacsa-piszka!
Meglapúl bennem a büszkeség:
óh perc, perc, szétmálló törmelék!
Nincs kedvem játszani, nincs erőm sem –
Itt vagy, kedves; mit akarsz ma tőlem?
Megváltásnak már nagyon kevés
nékem a legforróbb ölelés:
megölné titkos gőgömet,
ha csak úgy örülhetnék neked,
koldúsmód, mint cigány a tavasznak,
vagy megspórolt borravalónak a gazdag.
Menj! – Búcsúd az örömök zenéje –
Repülj, kis lepkém! – Aranyat a szélbe – –
Repülj, föl, a napba, óh szerelem:
friss fényedtől átgyúl a szemem,
csilingel a levegő, – kék lobogás!
édes tündérhegedűzokogás! – –
Menj! S ha itt marad belőled egy sugár,
én leszek a leggazdagabb, a király!

 

 

 

Magunknak mi már megmaradjunk

Ágak egymásba horgonyoztak,
gyökereink összefogóztak,
torkunkra mázsák térdepeltek,
távoli fülek ránk figyeltek, –
magunknak mi már megmaradjunk,
másnak, egymásnak, annyit adtunk,
annyit morogtunk és kacagtunk,
hogy nagyon rosszak és nagyon jók:
lettünk egymáshoz már hasonlók.
Két gyermek, nagy, felnőtt haraggal,
civakodunk a pillanattal,
játszunk szélváró fuvolákkal,
sikoltó fekete trombitákkal,
nem törődve senki világgal:
elszakadók és összeomlók,
egymáshoz már mindig hasonlók.
Két ember, egy fa… Véd az isten,
nincs fejsze, amely leterítsen;
jöhetnek fénylő fegyverekkel,
mi állunk hallgató sebekkel
s ki ellenünk tör, keze fonnyad,
szúrós tűzben csontja megolvad,
ökre döglik, szeme kisorvad, –
mi állunk, fa, virágba bomló,
immár csak magához hasonló.
Csak állunk s játszunk, egy fa ketten,
mesebeli muzsika-kertben;
emberfia nincs, aki hívünk,
mégis úgy táncol néha szívünk,
mint a harangok, ha vasárnap
Kálvin lelkével nekiszállnak
az illatos, zengő határnak, –
két hang, magyar hang, büszke, forró,
szétlüktető s mégis hasonló.
Két hang: belőlünk szól az isten,
bajban jókedvű magyar isten;
sugdolózunk az esti gallyal,
káromkodunk a zivatarral:
táncos szivünk ragyogva dobban, –
vidám harangok táncolnak így,
dühös parasztok táncolnak így
tiszamenti magyar falukban,
mindenütt egyforma falukban.
Két fa, együtt, testvéri lombban,
két harang egy mese-toronyban,
sírunk siralmas kényszerekben,
mégsem élt senki soha szebben, –
magunknak hát már megmaradjunk,
gyökereinkről ne szaladjunk,
harang-szívünkkel csak kacagjunk,
nagyon gonoszak és nagyon jók:
legyünk az istenhez hasonlók.

 

 

 

Legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőmnek

Huszonöt szeretőim, gyönyörűek,
asszonyok, édesek és keserűek, –
 
senki fia, rossz a kedvem:
melyitek emlékénél melegedjem?
Kerestem: csalogattak, tündököltek,
csorduló fürtjei hős örömöknek;
 
ittam, szedtem, részegedtem, –
ki maradt? hol maradt a sok mögöttem?
Utazó fénysugár az éjszakában,
magamtól soha én még meg nem álltam;
 
egyenesen, így volt rendben,
s mikor egy megállított, megpihentem.
Asszonyok, kalandos szép, messzi tájak,
szerelem, akartam, hogy veled szálljak – –
 
Próba voltál, szomorúság,
csavargó kiváncsiság, nyomorúság.
Huszonöt asszonyaim, gyönyörűek,
nem is ti vagytok nekem keserűek:
 
nem a bor, – az iny keserű,
a cigány búsúl most, nem a hegedű!
Szomorú maradok már mindhalálig;
halálban testem-lelkem kettéválik
 
s egybeszakad az istenben,
legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőmben.
Istenem, hasznos esők mosogatják,
csontomat kezeidben morzsolgatják,
 
bócér hajam simogatják
s szivemet jófüvekkel betakarják.
De mikor betakartak, eltakartak,
bő zsírral fényes földbe elkavartak, –
 
szétölelem, szét, nevetve,
magamat a violás fellegekbe!
Szeretők, édesség és gyönyörűség,
múljék el tőlem minden keserűség;
 
nincs már miért szomorkodni:
az isten darabkái voltatok ti!
Most pedig, rettenetes, erős isten,
adj erőt, pénzt és mindent, ami nincsen,
 
adj szerelmet, egészséget,
adj nekem, adj nekem is békességet!

 

 

 

Nem ülni a kényszerek rabpiacán!

Vér s hús vagyok, – erdő, – folyamok – –!
Mozogni! Ember! – Elfulladok:
lelkemben széttört zokogás a
kigyúlladt tükrök kacagása.
Isten, szerelem, – Jaj, tétován
hányódom a testek zátonyán – –
Rázom magamat: rossz kövület!
Az erőm, az erőm, jaj, hova lett?
Szem, szív, fül, ember, – Istenem,
hát nem szabad élni, örülni, sosem,
csak visszavonúlni mint a pók –?
– – Óh, tengerek! alkony! büszke hajók,
friss lányok, pénz, föltámadás!
robbanó fények ritmusa, láz!
meghalni, ha tetszik – – Csak tunyán
nem ülni a kényszerek rabpiacán!

 

 

 

És lerogyok az indulás küszöbén

Kezemben vagy, nézlek, s azalatt
nyitsz távoli titkos kapukat –
Arc, emberek – száraz szivacsok – –
Enyém vagy, enyém! – És duzzadok!
Enyém vagy, pénz, csengő, zizegő!
Fény, fény! – sok gyönyörü, gyönyörü nő,
feszülő bőrök, idegenek,
nők, villogók és szemtelenek!
Nők, pénz, pénz! – szikrázó zene!
hiperbolák részeg lendülete
suhan velem – – Óh, tárúlt világ!
zúgó gyönyör! izzó turbinák!
Izzó kacajok! – bomlott terek! –
Új súlyegyen! Én! Új rendszerek!
Eltolódások! – Centrumot! – Én!!
– – – És lerogyok az indulás küszöbén.

 

 

 

Most tele vagyok vérrel, mézzel

Húnyt szemmel nézek a napba:
nyilak! – és minden összefut
egy csöndes pillanatba.
Csönd, csönd – – Mi jó volt tegnap a lárma:
hahotás hegyek orma-völgye
hintázott velem a télből a nyárba.
Óh, hinta! föl-le az Alpok szivén –!
Kis faluk és nagy nő-állatok
bámúltak messziről felém.
Vér és méz ízlett a falukban – –
Hívott a nyár, a keresztelő:
piros tavaiba százszor lebuktam
s most tele vagyok vérrel, mézzel:
megáldjam a sápadt életet
vagy ne törődjem az egésszel?
Tele vagyok – – És: adni! adni!
Szeretném feszülő fényeimet
az emberek közt elosztogatni:
emberek, magyarok, szegények,
borúljatok le ti is a földre:
édes a föld! édes az élet! – –
Húnyt szemmel nézek a napba
s minden élet összefut bennem
egy forró pillanatba.

 

 

 

Erdők tűzvésze, Ősz, köszöntlek!

Rohanó kúpok, kés, szirénák, –
szél, sarló – A mulandóság sikolt – –
Meghervad a Nap szeme, gyémánt,
s fehér ágyúgolyó a hold:
király jön, sorvasztó áradás,
a föld óriás hóhéra, Hős:
birodalmakon és életeken
– hurrá! – most vonul át az Ősz!
Óh Ősz! Királyom! – Roskatag
öregnek hitt a hiu ember;
én tudom: nagy Isten vagy te is,
koronával, győzelemmel!
Terrorhadaidnak fortisszimó
hömpölygeted néma falankszát
s vérző fáklyákkal ünnepel az erdő,
mikor alkonyi hegyeken haladsz át.
Itt állok a magyar Tiszánál,
s erdők tűzvésze, Ősz, köszöntlek!
Karantén-zászlóid sárga tengerében
Texas s Szachalin mind visszaköszönnek;
megnyírták fejüket a mezők
borzongó arannyal teregetni útad –
Ősz, Isten, Nagy Nemzetközi,
most mindenütt s egyszerre úr vagy!
Úr –: akarod, s ma himnuszodat üvölti
a Mátra, azt sirja balatoni nád
s tavaszra az ekvátor alatt
fúvod el a tengerek kék mosolyát;
szineid kartácsa perzseli egünket –
Óh vér, vér! lihegő sebek! alkony! –
Ősz, romboló hatalmadat
lelkemben én is, zokogva, hordom!
Ősz, erdők s évek kora Ősze,
itt vagy, s ma sírtam, míg aludtam;
talán valamit elvesztettem,
valaki előtt megfutottam – –
Ősz, Romboló Isten, köszöntelek, de
rejtett, gyanakvó iszonyattal:
úr vagy, légy úr, – de átkozott,
ha ifjuságom viszed magaddal!

 

 

 

Mit várod vakon a hajnalt?

Szegény vakond
a föld alatt –
Szegény bolond,
egy pillanat
az élet: előre-hátra – –
Araszt le-fel;
mit érdekel,
kis pocok, a tenger, a Tátra?
Tetű, kukac
neked is csak terem a nyáron –
Mit érdekel,
hogy más is van még a világon?
Kaparj s mulass,
földkaparó, –
Tíz-húsz arasz
szép folyosó:
hamm-hamm, vígan, előre-hátra!
Falj! falni kell!
Mit érdekel
az Engadin és Szumátra?
Lesd, ami kell,
s ne imádd hiába az angyalt –
Szegény vakond,
mit várod vakon a hajnalt?

 

 

 

Zengő, fájdalmas életem

Fekete boltozatot ágyúz fölém
a gond ezer rikács harsonája –
Muzsikás, piros tavaszban állok
s barbár kürtök vad pokla zúdúl
rigóim füttyös, víg dalára.
Az én füleim már megsiketültek
minden szelidre és örömre –
Szemeimben banditák birkóznak,
s ha virág nyílik utamon,
sietve és sírva töröm le.
Sietve: hogy soká ne lássam!
Sírva: magamat töröm össze benne –
Sivalkodó kürtök zsivajában
nem hallik már a fuvolás szépség
bújó, bugyborgó, halk szerelme.
Az vagyok én, – őrült zenekar!
Hahotáznak az ínség ütegei – –
Óh jaj, csikorgó kényszerek!
Tipró robajok! Jaj, életem
villámos, rengő fellegei!
Jaj, zengő, fájdalmas életem!
Bennem az Ember jajveszékel:
vad trombitákból lánggal kicsapva
lelkem millió élete
csattogva és ragyogva ég el – –
De ha elégett, templommá merevül
egy fölzokogó isten szavára
ez a sok boltív, hang-torony,
mit fölém ágyúz a fekete gond,
ezer tűzvésze, harsonája!

 

 

 

Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem,
homok csikorog énekemben;
nem akarom már, hogy akarjak,
mert rettenetes ennyi vággyal
szegénynek lenni s fiatalnak.
Éhes, kíváncsi, ifju hordák; –
száz anyánk volt s mind kirabolták,
ezer testvérünk lefejezték:
rettenetes, hogy ezt a harcot
mindig hiába újra kezdjék…
Rettenetes csak várni, mindég,
tűrni, hogy az embert leintsék;
dühöngve várni s bukni sorba
vagy beleöregedni lassan
valami rezignációba.
Rettenetes, hogy lelkünk bekenje
dalnokmesterek szitka-szennye;
mind felejti, hogy fiatal volt
s bennünket ér, mint sunyi korbács,
ami bennük testvéri jaj volt.
Óh, örülni! élni! hős kedvek:
tehetetlen rothadjatok meg!
Üres megint a régi árok, –
vissza, vissza, testvéreim,
kezdetek, lelkek, proletárok!
Itt merni kell, és én se mertem;
jobb lesz magamat eltemetnem,
nem akarom már, hogy akarjak,
rettenetes, ma s mindörökké,
szegénynek lenni s fiatalnak.

 

 

 

A hülye szolga szól:

Sár, sár, sár, vas, – nehéz, – lenyomnak –
Minden fal zuhanóra ferdűlt;
valami nehéz fájdalom zubog, –
nem értem, senki sem érti.
A hülye szolga volt a nevem;
ma reggel kidobtak a hivatalból:
Azt mondták, eleszem a mások kenyerét,
akik ügyesebbek és szakszervezeti tagok.
A lépcsőházban sírtam: a gazdám
meg se látott, mikor délben elment.
Ő az isten! Aranyból van a húsa
és göngyölt dollárokat szív cigeretta helyett!
Most gondolkodni próbálok:
valami tragédia történt –
– – Bárcsak viziló volnék, akit
ingyen etetnek az állatkertben!

 

 

 

Akkor se, vagy csak akkor?

Napok, napok, tolvaj kölykei
az időnek, –
kezük friss lombomat vígan tördeli;
mind visz valamit, de nem hoz egy sem – –
(Mindent csak akkor, ha majd megöregszem?)
Napok, napok, – hét-nyolcezer
már sokat elvitt;
gép-testem megdolgozza a bért,
de remegő, gyönyörű lelkemért
nem kapok, míg kéne, semmit?
Gyerek voltam s befogtatok,
napok, napok,
ti rabló kölykök, gazdagok, –
már fáradok, pedig semmit se láttam,
s úgy szeretnék szétnézni a világban!
Szeretnék – – Mennyi élet! mennyi szép!
Be jó is volna
itthagyni a pénztelenség börtönét,
s föl a hegyekre! Szabadság! Monte Alto!
Óh, Canazei! Pordoi! óh, Colle Isarco!
Óh szabadság szamóca-illata!
Rád gondolok,
Szamócás hegyek illatos nyara:
napok, napok, sunyi kis banditák,
be nagyon kéne most nékem a világ!
Napok, napok, tolvaj kölykei
az időnek,
kedvnek, hajnalnak, éhségnek, erőnek, –
visszatértek valaha? alkonyatkor?
akkor se, ha már nem kell? vagy csak akkor?

 

 

 

Szétlőtték a páncélvonatot

Mint sortűz repült az ucca reggel, –
páncélvonat a szivünk! ugató
kürtök folyamai vittek! – S jaj,
már este van.
Meghaltak a hajnali istenek,
vér, élet, igazság! – A francia forradalom
csufosan megbukott; minden betörőt
bevittek a rendőrségre; a népjóléti miniszter
másnak ad lakást; az atyák
pájesze megbékült az uj borbélylegényekkel,
és minden oly tündéri és oly csodás,
szinházban rotyog a szórakozás,
örül a gazdag, örül a szegény,
egy rongy van, egy rongy van a szive helyén,
cini-cini, telik a pénzből –:
kétségtelenül jólét fakad
a kapitalista termelésből!
Mint sortűz repült ez az ucca reggel,
s jaj, este van!
Szétlőtték a páncélvonatot és már
csak a mozireklám hirdeti istennek Apollót!

 

 

 

Óh félhomály, gyáva lemondás!

Szemeim, ezek a nyomorúltak,
elkoldusodtak, megfakúltak, –
tükrömből gyáván visszanéznek
és rabságukban rabnak látnak:
cinkosa lettek e bús világnak.
Szemeim: aszott láng remeg ki belőlük,
fürge lábakkal fut a pénz előlük
s lomhán tűrik, hogy okos bitangok
rabló kedvüket elorozzák –
Óh, fáradt fények! – alázatosság! – –
Óh, félhomály! gyáva lemondás!
Korhadt napok, lassú romlás!
Én kard vagyok és villám vagyok
s ha apró a pénz és minden öröm,
rossz ablakukat egyszer betöröm:
rothadt vér szálljon gyökerükből,
fekete kisértet üregükből, –
ne legyenek cselédeim,
ha nem látnak szabadnak, úrnak,
szemeim, ezek a nyomorúltak!

 

 

 

Színből, hangból, testből kihullni

Kis kényszerek, jó s rossz – – Jól van: élünk:
kedvet, arcot s szívet cserélünk, –
arasznyi mozgás, rendbe, sorba,
nincs több: visszaalszunk a porba;
– de mi lesz azután?
Én tudom, mi lesz azután:
millió, millió gyönyörü lány!
veszejtő szépségek mámora! és
pénz-tornyok, erők, beteljesedés, –
de mindig csak azután!
Én tudom, mi az Azután:
az én tolvajom, a megszökött zsivány,
duhaj sikkasztó, Amerika,
zsugori istenek diadala,
kik nem fizetnek már azután!
Nékem az Azután kellene –
Óh, századok százezer új öröme!
Vér! Élet! – – Óh, időket beragyogó
halott zseni: minden kis csirkefogó
több lesz már nálad azután!
Nékem az Azután kellene, –
vér! élet! – Az a lány kellene,
aki utánam születik, utánam,
s tudom, megfulladna a számon,
ha lennék azután!
Ha lennék, lennénk – – Jaj, most futunk,
Svájcba, s messzebb is, eljutunk,
vágyaink szárnyas motort megelőznek –
villámok csatája – – s összetörnek
és csönd lesz azután.
S ez a legszomorúbb: a csöndbe vakulni,
színből, hangból, testből kihullni,
mindent elveszteni, s hagyni bután,
mert: Kell! Csönd! Hallgass! – igy rendeli
a gyilkos isten, az Azután.

 

 

 

Dicsértessék a föld, s aludjunk

Dicsértessék a föld, s aludjunk –
én már mozdulni sem birok.
Szép volna élni, de megaláznak
mindenféle lompos erők,
otromba terrorok.
Én már nem mozdulok, aludjunk, –
A napot húnyt szemeimbe zárom:
csontjaimba vasak rakódnak
s dajkáló karjait már nyujtja felém
láthatatlan szeretőm, az álom.
Már egész testem benne fekszik,
egész testemben fekszik ő – –
álom, éterikus valóság!
Óh föld, föld! asszony! leggyönyörűbb!
életharsantó temető!
Oly édes a föld, oly édesen húz –
Együtt szállunk már, keveredve,
de az álomból, melybe temetkezem,
harsány csirákban kilobog
régi életem haramia-kedve:
láng surran – megindul s felröppen a kő – –
Óh, parazsak éhes vágyai!
kürtös tavaszok, mikor sortüzeket
küldenek a mámoros égbe a fák
rügybemerevült ágai!
Óh élet! – Száll, száll valami piros – –
Föld! Napfény! Táncos anarchia!
Dicsértessék a szeretőm,
dicsértessék nagypéntek után
husvétom diadala!
Dicsértessék a föld, s aludjunk –
Én már mozdulni sem birok,
de belőlem nőnek ki a vasak,
fények, uj, büszke katonák,
hömpölygő mennyei terrorok!

 

 

 

Hamis művészek ezredei

Mint döglött csigák ágról leperegnek,
leperegnek ők is,
ember-rovarok, operettek.
De ma ők az úr:
megmásszák szűz virágaimat,
nekik virúl
minden transzparens, nekik
tisztelegnek a gyorsvonatok
Szanfranciszkótól Párizsig,
nekik bókolnak a gránát-
döngölte idő-Szaharán át
nekik, hernyóknak, szórakozó
pimaszoknak, minden
vetések, aratások,
hamis művészek ezredei,
sokágú koronák, növő aranyak
s aranyhajú nők, vér, – – óh rettenetes
látni e léha korban,
csak látni s várni
istent,
aki egyre késik,
istent, aki vár, de ha eljő
angyalok felhőviharában:
lerázza őket az élet
fuldokló ágairól
és záporozó talpaival
szemétbe tapossa ágyékuk magvait is!

 

 

 

Tárnák kövesült paraleljeiből

Kétségbeejtő távolok
glóriájában, fönt, valahol
káprázatos angyalok élnek
s városok egymásra rétegezett
kínjában, sülyedt emeletek és
tárnák kövesült paraleljeiből
évezredek óta hiába
akarok felnőni a sugarakig,
föl, föl, ki a hiányok
millió nehezéke alól, mert
ha néha százados
kínban egy-egy virágomat
fölhajtom is a fénybe: a mag
tündér szelek fogatán
borzadva röpíti tollas
lelkét, el, el, el,
tova tőlem, a földalatti
tárnák kövesült
paraleljeitől, ahol én
évezredek óta hiába
szűlöm újra s újra roppant
tehetetlenségemet, ahol én
feketén csikorgok és
ahonnan a düh
észbontó távcsövein át se
látok ki a paradicsomba,
hogy legalább gondolatom
szétmorzsolhatná ujjaim
érc-gyönyörében a napfény
ujjongó angyalait!

 

 

 

Ízenként porlok el a szélben

Már lefelé
hull csak a gondolat:
mit segíthet
rajtam e sok idegen
palota? A keserűség
kisrófolt szemeimből
minden reményt; változhatatlan
törvények előtt
mit akar a szegény? mit akartam
én is? mit akartam e hóhér
világban, ahol csak a kalmár
terror élvezi az
iny, fül, szem s bőr millió örömét
s a többinek
nem jut csak lelkes fájdalom? – óh,
már zuhanok, már
gyümölcsöm meghervadt a szélben:
nyomorult percekre bont az idő
s ízenként porlok el a térben.

 

 

 

Nagy vizek rohannak

Lekötött bója:
szállni, szállni!
Tűnik az éj és
tűnik a dél;
nagy vizek rohannak,
szép jachtok suhannak, –
áll a mély.
Rángat a hullám
jobbra-balra;
óh, ha a láncom
elszakadna!
Tűnik a dél és tűnik az éj:
de parafa-testem,
s csavargó szép lelkem
mind mit ér,
ha csak tehetetlen
sírok, míg felettem
tovazúg a habok hajcsára, a szél?

 

 

 

Megsemmisülés

Pillám, vasfüggöny, lezuhan,
s belerendül a csönd. Ez már nem a pénz
vesztett csatája, ez a halál:
csontjaimról szakadoznak a
kimerültség rongyai, lassan
előborzong lelkemben a
megsemmisülés, hogy
feloldja a föld
barbár akkordjait, – valami
nagy szárny emel, új
zenekáprázat, túl az életen,
– és sebeimből forrón, véresen
zuhog a súly.

 

 

 

A Föld sír és meghal

Bőrömben férgek miriádjai
fúrnak, nyüzsögnek – – Ki rakta belém,
ki rakta rám e külön életek
viszkető tarkaságát? – Jaj, miért
keringek, tömb, érc, őrült Földgolyó,
mért kell gyűrűs évekbe osztanom
a tengerzöld időt, – glecsereket
tornyozva, steppék síkjait, tömör
társadalmát az ásványoknak, és
ringatni felhők, hegyipatakok
szüntelen táncát, ha beszennyez a
testem hámjában szörcsögő nyüvek
szapora népe – Spórák, iszonyú
parányok – – és én: Föld! tenyészet! én:
én, Óriás! –: parányok lepnek el!
Megfojtanak! Hóditó tömegük
körűlömöl, kimar, telepeket
épit hátamon, városokat, és,
bénúlt zsákmánya örök-idegen
akaratoknak, nincs erőm, kezem,
tisztaságomról lesöpörni az
emberiség fortyogó szemetét!
Kullancs! szemét! élősdi! – Undorít
minden, ami csak ember, – – idegen
minden, ami bőrömön kivül van,
s óh jaj, minden ott van: ott nyüzsög,
ott túr és fészkelődik, ott teremt
rendszereket és hálózatokat,
ott –: rajtam-bennem fáj s turkál a sok
ember-ázalag, pondró, miriád
kétszájú mozgó tömlőtest, amely
rág és emészt, nőstényért nyöszörög,
s nagynak ünnepli hernyószellemét,
ha egy tébolyúlt féregzseniben
önistenévé szemtelenkedik!
Isten? zseni? – hernyók és rovarok – –
Hernyók a szívemen, a szívemig
lüktet állkapcsuk zaja, sercegés,
nyirkos csúszkálás, szúkopácsolás,
jéghidegen, – halljátok? Rémület:
jaj, megbénít az undor ereje! – – –
De lesz talán még hajnalom. Halál
hajnala lesz az, világpusztulás:
egy villámzuhogásos éjszakán
izmaimba a bosszú visszatér
s mig égostromló glecsereimet
fölgyújtva a vak űrbe beleráz
minden piszkot és emberférgeket, –
tisztúlt szellemem a kelő napot
csókolva húnyja le fáradt szemét,
elpihenni a megsemmisülés
játékos és szent sugaraiban!

 

 

 

Óh élet, iszonyú csatatér!

Élet! (Lecsukott szemeim,
ágyában a szomoru húsnak!)
Húsok! gyümölcsök fölhasadt
ajkai! s mit csontig lenyúztak,
húsa fölkoncolt lázadóknak!
kutyák, kiket a sintér leüt!
Hús-tömte paloták, városok,
őrjöngő húsok mindenütt,
erdőkben és gyomrokban! Óh,
a ganéj élete, rovar, tetű!
hús-nyüzsgés a tenger fenekén!
A föld belei! Gyönyörű
nőkért nyujtózó férfi-hús!
szerelem, tüzek rúdjai!
asztráltest! virágállatok!
óh, nedvek szökőkútjai –:
Óh élet, iszonyú csatatér! – –
Emberek, rengő vér, habok!
Keveredés! megfojtott agyvelők,
hús-gépek, véres oszlopok!
Munkások teste! kezek, tüdők,
roncs akaratok a pénz keresztjén
szétlőtt katonák! szifilitikus
sírok a föld Magdolna-testén,
s – óh legiszonyúbb! – tört szerkezetek,
koldúsmankók az ucca sarkán!
rokkantak! és lábak-karok
idegen, meszes gödrök alján –:
– Jaj, látom a fekete harcot!
Összecsapódó szirtek úsznak:
minden kínja bennem kavarog
az embertelen Emberi Húsnak!
És a Hús néha felüvölt,
hogy beleőrül minden élet,
aztán elcsügged, és dühe
a mosoly tavaszába téved:
a vén és bűnös Hús ilyenkor
hazug imába kezd,
mondván: felebarátodat
mint magadat szeresd:
ilyenkor alszik. Várja, hogy
a megváltás harmata hintse,
s tiszta, mint egy kétéves kisleány
ártatlan combja s rózsás-friss gerince.

 

 

 

Minden szent fények elbucsúznak

Minden szent fények elbucsúznak,
villámok, roncs gebék, kidőlnek,
istenek hűlt hullái úsznak
özönvizében az időnek, –
de a kürtökből vér csorg, tehenek
parasztokat csapnak ki örökfriss legelőkre,
torkokból vér csorg és cigánykirályok
nótáznak a világ kapitányainak
és megfagyott országutakon felfordúlnak a szociálisták
és felfordúlnak a vidáman röfögő autók is
és tengerek ugrálnak fel az Alpok ormaira
és alagutak surrannak multba-jövőbe
és földből, vízből, tűzből, levegőből
előzüllik az arany
és terror-erők, ágyús rendszerek
bénúlnak egymásba, lecsavart tornyok helyén
szökőkút virágzik: vér, vér, – jaj, szökőkutakon
hízlalja magát, szökőkutakon
pazarolja magát az élet,
hogy mindenkinek jusson
ebédre bableves
és legyen ember, hogy lenni lehessen
és legyen ember, hogy ölni lehessen
és mindig újrakezdeni lehessen
őrült, öngyilkos akarással,
pedig a leghősibb vágyak is megnyomorodnak
a kényszerek kezén, vagy legjobb esetben
a szépség buja combjai közt,
– mert minden szent fények elbucsúznak,
villámok, roncs gebék, kidőlnek
s értelmetlen világok úsznak
kék tereiben az időnek.

 

 

 

Visszafelé néznek a távcsövek

Most hát pihenjünk:
leszerelnek a megvert
hadseregek,
szünetelnek a vándormadarak
légjáratai, megállnak
a leggyorsabb gyorsvonatok, és a
legvihorászabb sínek is befutnak
a halál szanatóriumába.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál;
nézd: Polyphemos megvakult:
nincs már szüksége monoklira,
hogy udvaroljon Theokritos
szép lányainak; mindenfelé
sztrájkra agitálnak a vágyak; a hangya lemond
a kereskedelem előnyeiről s megérdemelt
panzióba vonúl; függöny után
alszik a hang húrban, fuvolában,
visszafelé néznek a távcsövek,
s végül
legkedvesebb halottaink fölött is
eloltjuk a gyertyákat.
Lelkem, pihenj: a pihenés
félig halál
s a halál a lélek ágya:
párnája feledés,
takarója csönd
s megbékült álma maga az Isten.

 

 

 

Parzifál

Én nem tudom,
miért ez a sok
szárnyas vágy és akarat:
fönt csak a sátán
keserü gőgje
tornyosodik,
de az üdvözülés
mindig lefelé int.
Mindig csak lent, a kevésben,
van a béke, a Sok,
s legboldogabb
a balga bölcs, akinek
gyermekmosolyáról
istenbe hull
vissza a cél s felelősség, –
vagy ő, a másik: a nyár
kis férge, amely
tudattalan
tölti ki sorsa sötét
formáit és
a cseresznye-univerzum
alagútjaiban
létét habzsolva nem is
sejti, hogy ő
minden ideál, irigyelt
beteljesedés, – nem is
sejti, hogy ő az
elveszitett
édenkert büszke királya.

 

 

 

„H–MAC A”

Minden piszokból
tisztán s nemesen buggyan ki a láng;
rossz-szagú benzin robbanó
dühe emeli mámoros égbe
az aeroplán isteni szárnyát:
talán csak alacsony ösztönök
keveréke vagyok, ember s az egész
emberiség, gonosz erők
hadszíntere, – mégis:
valaki lelket adott belém
s valami mindig kényszerit, hogy
fájjon a tettek
kínja, hogy fájjon, ami
motoraimat bolond
hajszára pergeti és
megalázva könyörögjek
valaki Névtelenhez: Uram,
add, hogy bűneim rothadó
anyaga csöndes örömmé
tisztuljon benned és
egyszer majd mind salaktalan láng
szálljak el én is a végtelenbe!

 

 

 

Balassagyarmat, 1924

Azt hittem, liliputi város,
csigahéjházakkal, mesebeli –
köldökömig ér csak fel a torony,
de niagarákkal küzd majd ladikom
ha a nagy Ipolyt újra átszeli – –
A nagy Ipoly milyen kicsiny lett!
Más meg oly nagy! – Vagy csal itt minden?
A vasárnapba hársfasor fut
s idegen formák tánca nő s fogy
ijedtre tágult szemeimben.
Nem ez voltam, s nem ez a város –
Elfeledtem és elfeledett:
kicsit megnőttünk mindaketten,
mégis –: fáj ennyire idegennek
látni a régi embereket.
Fáj, fáj ez a bosszu, hisz nekem itt
egyhez is, máshoz is jogom van:
Hová tettétek őserdőmet?
Ez a pár bokor volt?! – És hová lett
döngölt váram a nagybozótban?
Hová az árokparti gyíkok?
Miért más ország a Kürtös-patak? –
Ennyi mindent lehet adni, venni,
ellopni tőlem, visszacsenni,
tizenhét esztendő alatt?
Tizenhét év, – a régi meghalt
s hiába szépek, frissek a nők:
ez is, ni, már felnőtt a szerelemig,
pedig kívánságban se volt meg
tizenhét évvel ezelőtt,
és most – – Ej, jobb, ha megszököm!
Itt a fasor, – villák, liget – –
Káromkodni és eltünődni
nyári és esti padokon
mindenkor egyformán lehet.
Isten veled, liliputi város, –
megyek, s azt se tudod, hogy megszökött
előled valaki, mert nem sikerült
újra gyereknek lennie az elmerült
hegyek és esztendők mögött!

 

 

 

Repülőgép az Alföldön

A vén magyar Alföld az istenek barátja,
méhében az öröklét ösztöne dolgozik;
a vén magyar Alföld csak önmagát imádja,
nem szereti az ész komédiásait;
a vén magyar Alföldnek semmi se kell,
ő gazdag, minden, ő a legnagyobb;
s rögeiben, mint kezdetben az ige,
benn súlyosúl a roppant szó: „Vagyok”.
A vén magyar Alföld lomha hatalom, –
elheverész a napon, nézdegélve,
a dombhajlás mögül a fellegek
fehér csordája hogy ballag az égre;
pusztulhat rajta nép, – ő gondtalan
öltözködik télbe-nyárba
s virágosan, pántlikásan
bámul bele az időtlen határba.
A vén magyar Alföld volt sirja nemzeteknek
s: vér, üzlet, inség: mindegy már neki,
maga dölyféért ontja kincseit:
a föld nem gróf és nem bolseviki!
A föld: a föld! Mit bánja, hogy az ember
pénzt harácsol, vagy életéért arat, –
óh magyar Alföld! embergyűlölő,
idillikus nagy isten-gondolat!
Maga dölyfében úr a magyar Alföld, –
nem gondolkozik emberi szavakkal;
egykedvű lelke megrendíthetetlen:
Ázsiából jött ős lovashadakkal;
a gyorsvonat meg sem karcolja bőrét,
– sík tengerében porszem tántorog, –
csak egy van nála is hatalmasabb,
ősök őse: az ég! s a csillagok!
De a vén magyar Alföld, az istenek barátja,
néha felfigyel: valami, – fenyegető – –!
Gonoszabb, mint pajtása, a villám,
jön, száll! föl, a napba! egyre nő:
aeroplán!! – – Győzelmes motorok!
üveg s érc! fölzuhanó terek!
szabadságuk ittas ágyútüzében
felhőkig hajló kilométerek!
Új zene! döng! zápor! szétterülő
sínei a végtelennek, országokon át – –!
– A vén magyar Alföld meghökken; szivébe
sejtelmek ezer idegen nyila vág:
most megtaposták… Gondolkozni próbál:
„Új rendje támad majd az isteneknek…”
– – A vén magyar Alföld néz a gép után
s érezni kezdi, hogy ő még csak gyermek.

 

 

 

Újsághírben a Végtelen

Határok nyílhatnak föl szemedben, –
hiába: nincs itt semmi:
Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken
nagyon keserves
egyedűl lenni. –
Határok! Európa! Szárnyak! – –
Jaj, némán öldököl itt a sárnak
zsibbadt hatalma,
mert errefelé csak az van:
sár, sár, és fáradt
bánat
emberben és kuvaszban,
rossznak nem rossz, jónak se jó,
s az esti gyors étkezőkocsijával
félnapra elmegy a civilizáció.
Bizony itt csak utazó mindég
a vendég,
magyarok közt magyar: idegen, –
Egy-két zsidó,
zöld zsaluk mögött zongoraszó,
s a piacon poros akác-sor – –
s ha százszor
fölrázod is magadban a szeretetet:
Testvérek! Magyarok! Emberek!!
– – lelked társtalan ténfereg
s nem tartalom, csak üres űr vagy:
Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken
oly egyedűl vagy,
oly erőtlen, mint az áram: belül ég,
de kifelé halott, mert nincs vezeték.
Uzsonna-utáni zongoraszó, – –
lefogja a világ zenéjét!
Valami rémület kell ide,
bomba, karambol! – hogy beszéljék
a fényt, és mindent, ami szépség:
„A Moszkvai Gárda a népre tüzel”,
„Királyt temet Velence”, bim-bam,
s „Leégett egy Elegáns Hotel
az Engadinban”:
szenzációt!! – – – Így még kigyúl
a sárban valami izgalom
s mint távoli, megkésett, kopott
film, végigdübörög egy lopott
ujsághírben a Végtelen
Törökszentmiklóson és Fegyverneken.

 

 

 

Óda a genovai kikötőhöz

 

I.

Vasak s villámok – Alagutakon át,
vén bástyák és örök vizek
koszorújában mennydörögsz előttem,
Genova, roppant márványszörnyeteg:
fénylő köveid hadserege indúl
– óh tornyok! pálma! sugárpaloták! –
s márványhullámokban vezényli föl
a hegyekre a tenger ritmusát.
Genova, nyár, élet-zenekar, –
hegyek körtánca legyen ma dalom!
Genova, vér, évezredek,
pénz, szenny, tékozlás, hatalom!
Szemem szétrobban, – hintázó utak,
hajók ércfrontja, sűrített erő – –
Szédűlt vihartól fuldoklik a szám:
az én lelkem is zsúfolt kikötő!
Az én lelkem ez az iszonyu város:
óh, mennyi élet, gonosz s idegen!
Mint óriás halott, fekszem fölöttük,
s mégis: mindegyik az én életem;
az övé, az enyém: forró ereinkben
riadót az élet mérges láza ver:
– Ragyogj, Genova, ős, királyi város,
márványzűrzavar, szennyes és modern!
 

II.

Messze lövell homlokomról a fény… Via Venti Settembre:
láttad: a kirakatok! lángcsóva: selyemzuhatag!
Foszforeszk tüzei gyúlnak a pénznek; a naplemente
trillázva táncol az árkádok üreges íve alatt.
Táncol az ember, dancing! s freskós vén palotákban,
frakkban, az ördög az úr, és habtestű nők, szerelem;
mint nyári nehéz szelek csapata, szerteziláltan
szétfoly az üzlet és megtolúl hangyaboly-tereimen, –
megtolúl és lefolyik. A sok szag? A halpiac! Itt már
minden bűz. Fekete folt, fuj! Elmarad a fény.
Alaktalan nyüzsgés, lampion, sistereg a magnezitláng,
korcsmák, vad italok: Ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én,
itt vagyok én igazi, csupa förtelem, itt, hol a néger
olajos lebujokban hallgatja az angol gramofont;
lelkem itt fülledt televény csirázásában ég el,
itt fenem a kést és osztogatok sebet, szitkot s pofont:
Én vagyok a bűn és az erő, piszokból nőtt egészség,
éjszakai verkli, uccalány, részegek és katonák,
én vagyok a vér, én vagyok a hús, tömött bendő vagy éhség,
én tartom széles hátamon a sok cifra palotát:
mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás,
én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng:
az én milliárd életem örök századok óta
füti – százszorszent nyersanyag – a nagy világkazánt:
Én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger kék szerelme, –
van pénz, finomság s hadihajó, van, mert én akarom,
de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre
s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony!
 

III.

Beton-kilométerek, kőcsíkok, – sivár
fenség: óh tolongó láthatár!
Víz, – vizszintes szürke, szépia – –
Vasváros a tengeren: Genova,
kikötő, zöldfehér hegyek alatt:
simán mennydörgő villanyvasutak
omlanak hozzád, ölelő,
megnyugvás-indulás: kikötő!
Kikötő, ember, nagyszerüség!
Ágaskodások tornyai, gép,
ringó paloták, tonnák, tömegek,
végtelenbe nyíló tengerek:
áramlás, roppant hangyaboly, –
óriás asszony tárt méhe, hol
ki-be lüktet az élet, – óh: Genova,
a ligúr partok tavasz-mosolya
Érdekek, Számok, Üzletek
intésére meghozza neked
Borneót, Japánt, Afrikát!
– Óh Kapcsolatok, földön s vizeken át,
sugárzó erők, Pénz, ki csak rendeled,
s úttalan távolok felett
a kalózcsavargáshoz szokott
flottákat játszva igazgatod:
óh Pénz, ki megőrölöd, miként
régi tirannusok, az egyént,
Te vagy a Legnagyobb, iszonyú
kényszered béke s háború,
behálózod a Földet, rengő
vizek fölött te vagy Új Teremtő,
te alkotod az embereket, s velük
egyforma törvényt, mindenütt, –
itt vagy, te őrzöd Genovát,
irtózva nézek föl reád. – –
Itt vagy, beszívlak, zsongó varázs,
mérgeiddel tüdőmbe szállsz:
te vagy a levegő, – súly – – Eltiporsz,
építesz, ölsz, rendelsz, rabolsz,
láthatatlan és személytelen,
országok ura, Kereskedelem!
 

IV.

És éjszaka, mikor a partokat
bombázni kezdik a habok
s a piszkos uccasarkokon
a verkli elsőt nyikorog:
a Világítótorony hirtelen
talpra ugrik, figyel, vigyáz;
égnek csavart fekete ágyúcső,
most látni, milyen óriás:
lámpáját felhőkbe akasztja
– ő maga homályba vész –
s a márvány Genova fölött komoran
a nyilt tengerre néz.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]