Testvérsiratók

 

Első rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Toulon előtt, hazája előtt
fogtuk le a szemét.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
HARMADIK GÁLYARAB:
Levettük csörgő láncait;
sírt, jajgatott a hajó…
ELSŐ GÁLYARAB:
S már várta a zsák, a fekete zsák,
S két szörnyü vasgolyó.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Marseille előtt loccsant a hab;
hajnal volt akkor is.
ELSŐ GÁLYARAB:
S a tenger örök sírjába merült
Johannes Textor is.
HARMADIK GÁLYARAB:
Tíz évig élt velünk; szelíd
volt a szeme, arca fehér;
fehér, mint ősz haja, csupán
csuklója volt csupa vér.
Padhoz láncolva húzta velünk
tíz évig az evezőt,
azóta, hogy Innocentius
gályára vetette őt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Innocentius pápa nagy úr
királyok s népek előtt!
MÁSODIK GÁLYARAB:
De erősebb vár a mi Istenünk,
ki magához vette őt.
ELSŐ GÁLYARAB:
Magadhoz vetted, ó Uram,
lelkét és gondjait.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De sós hab marja husát s a víz
hömpölygeti csontjait.
HARMADIK GÁLYARAB:
És sírja se lesz és sírni se fog
utána senki sem;
mi siratjuk csak, de siró szavunk
elvész a tengeren.
Mi siratjuk csak, de siró szavunk
összetöri az evező:
mily gyönge e hang! s mily zord, süket
a tenger, ez a temető!
Zord és süket, és méhe vak
mélyében ezer halál,
ezer iszonyú szörny, százkarú
polip prédára vár.
Korallok és szivacsok között
fekszik majd teste; moszat
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemét, foszlós tetemét
páncélos tengeri rák;
csontját benövi rút vízi-növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
Lassú temetés lesz; zord, süket
a tenger, a nagy temető,
hol az ár s a szörnyek gyomra a
koporsó s szemfedő.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Lassú temetés… Zord, süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora
s születik majd a halál-
görgette csontokból valaki,
aki rajtunk bosszut áll!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvérem, az Úr szent és igaz,
ha áld s ha büntet is:
bosszút ne várj, az itélet övé,
s megvált bennünket is!
Hallgasd a szíved, a szeretet
dalát: az örök zenét…
ELSŐ GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
 

Második rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Emlékszel még, testvér, Provence
napfényes völgyeire,
kunyhónkra, falunkra s a határ
árnyékos tölgyeire?
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Emlékszem, igen, falunkra, és
szelíd hársfáira is;
de emlékszem Cambrai s Toulouse
vörös máglyáira is.
Emlékszem a jókra, a szegény
nép szenvedéseire,
az urak, katonák és püspökök
kardjára, késeire,
Valdóra, apostolunkra, aki
élt Isten szíve szerint
s meghalt a máglyán; – très-chrétien
királyainkra: mind
szolgálták Urbánt és Kelement,
Sixtust s a többieket,
kik Krisztusért, a Krisztusukért
ölték az eretneket:
vért sír miattuk századok
óta e beteg világ,
de zsiros fülüknek milliók
hörgése némaság! –
Tudom, hazánk gyümölcse, bora
s levegője méz-üde, friss,
de emlékszem az urakra és
Isten Kutyáira is,
Isten Kutyáira, akik
– sírból kiásva – anyám
megégették halottan is
Montemsegurum piacán.
ELSŐ GÁLYARAB:
Szegények voltunk, de szabadok,
lánc s korbács nem gyötört;
sátrunk az ég volt és nyoszolyánk
a szélesmellü föld.
Követtük ökreink mögött
a vasnyelvű ekét,
mig a fölhasadó barázda belénk
lehelte izes melegét
s midőn a munkás nappal után
leszállt az éjszaka,
megrészegitett az erjedő,
friss trágya nehéz szaga.
Vidám nappalt hozott az éj
s a nap nyugalmas éjt.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De Istent és Isten fiát
dicsérni nem elég;
Róma üzent: Csak a pap szavát
hallgatja meg az ég!
Róma üzente: Kard s kereszt
egy úton járjanak! –
S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt
súlyát ezer árva rab.
HARMADIK GÁLYARAB:
És van, aki nem nyögi, mert a föld
rothasztja csontjait;
és van, aki nem nyögi, mert a víz
feloldta gondjait,
s korallok és szivacsok között
fekszik, mint Textor; iszap
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy, sanda halak.
ELSŐ GÁLYARAB:
A mi karunkat az evező
töri-tépi szüntelen,
s nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Istent dicsérni és fiát,
valóban nem elég:
egy este Vallouise körött
kigyúlt a föld s az ég.
ELSŐ GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
S reggelre dél s nyugat felől
ránk zúdúlt Róma hada.
Széttárta véres szárnyait
a Háború: lihegő
tüdejéből tüzet és halált
ordított a levegő.
„Kiválogatja övéit az Úr!” –
szólott a Cremonai;
s kétezret gyilkoltak le ott
a kereszt vitézei.
Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át;
nők, férfiak, gyerekek;
gyalog, kocsin, de este már
elakadtak a szekerek.
Elakadtak: az út erdőbe vitt;
megjött a holdas éj;
úttalan utak, zűrzavar:
„Föl a Pelvoux-ra, aki él!”
Sok ott maradt, sok elveszett;
tapogattuk a fákat; a hold
imbolygó, tétova seregünk
szomorú lámpása volt.
Előttünk fölvert állatok
nyargaltak előre, tovább;
s mögöttünk egyre közelébb
csörögtek a katonák.
A vén Pelvoux erdős derekán
nagy barlang torka várt:
– „Álljunk meg itt, várjuk meg itt
a holnapot s a halált!”
Nyirkos homály, kongó üregek;
fáklyánk táncolt betegen
és fénye bagolyt riogatva furán
ingott a mohos köveken.
Textor meg én, s ti, többiek,
őrt álltunk odakint;
csönd volt, éj volt; és szótlanul
hullottak könnyeink.
ELSŐ GÁLYARAB:
Elbújt a hold, nem törte át
fényével a fák sürüjét.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De mi láttuk a keresztesek
közeledő gyürüjét.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Nem bújtak az éj felhői mögül
a csillagok se ki…
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De csillagok égtek a földön: a
gyilkosok őrtüzei.
HARMADIK GÁLYARAB:
Vártunk, vártunk; komor, sötét
kisértetes éjszaka;
s testünk-lelkünk átjárta az
alvó erdő szaga.
Megjött az álom, a pillacsukó,
a bajban bánatüző:
tizenötször száz lelket ölelt
magához e hű szerető.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
 

Harmadik rész

NEGYEDIK GÁLYARAB:
Mi történt ezen az éjszakán,
sohse tudtam meg… Sötét
kín égette agyamat s a Zavar
lelkemre vonta ködét.
Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint
sok, sok beteg óriás;
s szemünkben meglengette vörös
lobogóit az éji Láz.
Nyöszörögtek a fák (a hegy tetején
csikorgott a fenyő);
és kérgük alól – vagy a föld alól? –
hangok rebbentek elő.
Szemek villogtak a bokrok alatt,
vad táncba kapott az avar;
borzongva figyeltük, mit dalol
a kisértetes zenekar:
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Rémület,
mi vagyunk a Rémület;
Embert látunk, táncot járunk
véres csontjai felett.
AZ ÁRNYAK KÓRUSA:
Ember, – csupa vér;
istenétől egy se fél;
tűzzel-vassal, vad haraggal
öli egymást, amig él.
Ember, – csupa gond;
ölni tud csak, a bolond;
ölt vagy ölték: nem marad meg
más belőle, csak a csont.
Ember, – csupa ész;
földön csúszik, égre néz;
isten férge, ronda férge:
por, mig él, aztán penész.
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Rémület,
mi vagyunk a Rémület;
Embert látunk, táncot járunk
véres csontjai felett.
A FÖLDALATTI TŰZ:
Lidérc vagyok én: a
bomlást keresem.
Testvérem a Villám
s hullákat eszem.
Húst s csontot emésztek,
mint lassu marás.
Testvérem a Villám
s a szőke Parázs.
Kék lángom az Ember
testére dobom.
Testvérem a Villám
s a barna Korom.
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Rajta! rajta! Itt az Ember!
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Itt az Ember, most megöljük!
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Nincs ma nála semmi fegyver:
összetépjük, összetörjük.
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Nem szökik meg most előlünk:
fogunk csontján köszörüljük.
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Rajta! rajta! Barna szőrünk
fehér húsába törüljük!
AZ ÉJSZAKA:
Ne bántsd, ne bántsd,
szegények ők:
örök sirók
és szenvedők!
A HEGY:
Lelkük csalán,
szivük tövis:
apró bogár
az Ember is.
AZ ÉJSZAKA:
Ront-bont, mozog,
küzd és remél;
nem tudja: mit
nem tudja: mért.
A HEGY:
Nap-nap után
vár és remél:
hiába vár,
hiába él.
A BARLANG SZELLEME:
Sirassátok szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt csak halott.
A FÁK HANGJAI:
Fák, Fák, Szeretet,
mi vagyunk a Szeretet;
sírva várunk, sírva állunk
holnap csontjaik felett.
MINDNYÁJAN:
Sirassuk el szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt, csak halott.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
– Most felriadtunk, hirtelen…
Hajnal volt, szép, szomorú,
de messze még sikoltozott
a bagoly: Tuhí, – tuhú!
Mi volt az? Álmodtunk? Mi volt
az a Tűz s a sok éji Hang?
(Rémült szívünkön a borzalom
hideg szele átsuhant.)
Minket sirattak a Fák s a Hegy
s az Erdei Állatok?
Ki mondta, hogy holnapra már
nem lesz itt csak halott?!
Zörrent az ág: mókus!… Keleten
kigyúlt a láthatár;
a hűs harmat – érezte kezünk –
könnyét hullatta már.
A fáklya a barlangban nagyot
lobbant a kőpadon
s helyén csak szőke parázs maradt,
parázs és barna korom.
ELSŐ GÁLYARAB:
Fölkelt a Nap… Ily szent ébredést
még nem láttam soha.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ragyogó aranyfák: ágaikon
aranygyapjú a moha.
ELSŐ GÁLYARAB:
Ősz volt, november… A friss levegő
körülfolyt, mint puha hab,
s Istenhez ölelt egy végtelen,
megszentelt áhitat.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Meghalt szívünkben a rettegés
s lelkünkben a kín, a tövis;
éreztük: szótlanul velünk
imádkozik a hegy is.
HARMADIK GÁLYARAB:
Feledtük a véres multat és
a rémekkel-tele éjt:
ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
S feledtük Innocentius
kemény üzenetét,
hogy: Istent és Isten fiát
dicsérni nem elég!
 

Negyedik rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan
a pacsirta fejünk felett;
és láttuk az olasz határt
s a hömpölygő tereket.
A keresztesek nem törtek elő;
pacsirta szólt: Tirilí!
– „Megúnta talán a gyilkolást
Albert, a Cremonai?”
MÁSODIK GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
Napban ragyogott a hegyoldal és
a Pelvoux homloka.
Ezer színben ragyogott a lomb,
az ég, az őszi táj.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Lobogott, igen, s szebben lobogott
Cambrai fáklyáinál.
 
Eltelt a nap s egy csöppnyi remény
szivünkbe nem köszönt;
– „Halált jelent ez a hallgatás,
ez a földöntúli csönd!”
Ezerötszáz lélek szótlanul
imádkozott, remegett;
volt sírnivaló, de egy se sírt,
se vén, se nő, se gyerek.
ELSŐ GÁLYARAB:
Leszállt a Nap; búcsúsugara
meghozta a holdas éjt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Bent a barlangban elbucsuzott
kedveseitől, aki élt.
HARMADIK GÁLYARAB:
A sötétben furcsa állatok
nyargaltak föl s alá,
nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér
suhant, nem tudni, hová.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Kigyúltak a csillagok; a fák
közt megvillant valami.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Kigyúltak a földi csillagok is:
a gyilkosok őrtüzei.
HARMADIK GÁLYARAB:
Virrasztottunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
Vártunk, vártunk; komor, sötét,
ideges éjszaka;
s megindult – (azt hittük) – megint
a kisértetek hada.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
De nem árnyak… Vas-sisakos katonák
közeledtek a fák között;
jöttek, – kezükben csóva, kard –
mint véres ördögök.
Sokféle vasuk zörgött; a fény
páncélukon ragyogott;
s elállták barlangunk előtt
a szűk bejáratot.
Kint lárma, robaj, fejszezuhogás;
vadul vert minden erünk.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Isten s Istennek szent fia,
ments meg! maradj velünk!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És hirtelen egy tölgy, óriás
fa zuhant elénk… Iszonyú
recsegés, – aztán csönd… (csak a bagoly
sírt föl: – Tuhí – tuhú!)
Utána a másik, a harmadik
s fenyő, ki tudja hány!
S egyszerre láng csapott fel a
szurkos fáklyák nyomán.
HARMADIK GÁLYARAB:
Lebbent a szél s becsapott a füst
a vörös lángtorlaszon át.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Úgy látszik, az ég nem hallja meg,
csak a papok szavát!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr,
mi célja volt velünk!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Tudom én is: az, hogy a kín legyen
mindennapi kenyerünk!
HARMADIK GÁLYARAB:
Áradt a füst, fojtó, nehéz;
mellünk hörgött, zihált.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És sok gyereknek az anyja keze
adott könnyebb halált.
HARMADIK GÁLYARAB:
Kintről nyomták befelé a tüzet:
– „Itt egy se jön élve ki!”
S kacajukra visszamorogtak a
barlang üregei.
Áradt a füst, a könnycsikaró;
pattogtak a tűz-darazsak.
Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekülni! – Hová?
S vért ittak a parazsak.
Áradt a füst, a torokkaparó;
tüdőnk hörögve zihált.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Sok a tűzbe ugrik s úgy keres
könnyebb s gyorsabb halált.
HARMADIK GÁLYARAB:
Elfordul a férj, nem nézi, hogy
haldoklik hitvese.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Másfélezret fojtott meg ott
a füst lassú keze!
ELSŐ GÁLYARAB:
Izzott a föld és hasadozott
a kő a sziklafalon;
tűz, láng, ropogás, vér és zokogás,
parázs és barna korom.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Végül Textor s mi, többiek,
áttörtük a máglya falát,
és összeégve, véresen
kirohantunk a tüzön át.
„Ó Istenem! szabad ég! levegő!” –
Katonák, fény, sok vad ököl;
még láttam, a füst rőt oszlopa, hogy
toronylik az égre föl…
…Kard, csörgés, dulakodás… Szemem
lefogta valami köd;
egy perc – és lelkem ott lebegett
a Halál örvénye fölött.
 

Ötödik rész

ELSŐ GÁLYARAB:
Tizenötször százból tizenöten
maradtunk, árva rabok.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És minden évben egyet közülünk
elnyelnek a sós habok.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Textor meghalt. – Utána kit
váltasz meg, Örök Szeretet?
HARMADIK GÁLYARAB:
S ki lesz az utolsó?
NEGYEDIK GÁLYARAB:
 
Boldogabb,
aki első lehetett!
ELSŐ GÁLYARAB:
Ma már csak négy rab húzza tovább
a hosszunyelű evezőt.
HARMADIK GÁLYARAB:
Tíz éve nem láttuk hazánk
s a vallouise-i mezőt.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén
Albert véres hada.
„Gályára velük!” – Törvény s bíró
a Fegyver akarata.
Tíz éve adott el – (azóta itt
gyötrődünk a vason) –
tíz éve adott el gyilkosunk
a máltai rabpiacon.
Sütöttek izzó bélyeget
lapockáink csontja fölé;
gyilkos dobott be gyilkosok
s gonosztevők közé.
ELSŐ GÁLYARAB:
Alattunk zúg a tengerár
s köpi habját szüntelen;
nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
Gályánk Kis-Ázsia partjain és
Tuniszban is ismerik:
temető a tenger, zord, süket,
Marseille-től Stambulig.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Imádkozunk, halkan, de imánk
összetöri az evező.
HARMADIK GÁLYARAB:
Mily gyönge a szó! s mily zord, süket
a tenger, a nagy temető!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Ágyékunkon pár rongydarab,
tetves, fekete zsák;
padunk alatt bűz és mocsok
és emberi rondaság.
Vályuban dobják este elénk
a korpát, – egy marék…
– „Disznónak több jár; a rabok
gyomrának ez is elég!”
S ha kifáradtunk, ránk fröccsen a
hajóstiszt vad dühe: Húzd! –
S horgas korbáccsal tépi föl
hátunkon a bőrt, a húst.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Mi imádkozunk, de a többi rab
már elfeledte a szót.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Csak ugatnak, mint a kutyák: Hu-hu-hú!
míg nyelvük messze kilóg.
MÁSODIK GÁLYARAB:
Rothadnak, élve, mint a barom;
Istenben egy se hisz!
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Ki tudja, testvér, nincsen-e
ártatlan köztük is?
ELSŐ GÁLYARAB:
A hajón, a vizen és mindenütt
csak a poklot látja szemünk.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
Megáldott minket mind a két
kezével Istenünk!
ELSŐ GÁLYARAB:
És lessük, lessük a halált,
mert itt csak halni jó;
minket is vár majd fekete zsák
s két szörnyü vasgolyó.
És elmegyünk Textor után:
megáll az evező;
és minket is elnyel az óceán,
az eleven temető.
HARMADIK GÁLYARAB:
Korallok és szivacsok között
fekszünk majd: zöld moszat
ragad ősz hajunkba s karjaink
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemünk, foszlós tetemünk
páncélos tengeri rák;
csontunk benövi rút vízi növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
NEGYEDIK GÁLYARAB:
És a legutolsó rab fölött
nem sír majd senki sem,
ha loccsan a hab s széles gyürűk
ringanak a vizen.
Lassú temetés lesz… Süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora,
hiába őrli az ár:
megszületik belőle Az,
aki rajtunk bosszut áll!
MÁSODIK GÁLYARAB:
Testvérem, az Úr szent és igaz,
jóság és szerelem:
boszút ne várj, az itélet övé,
s miénk a türelem.
Hallgasd a szíved; a szeretet
dalát: az örök zenét…
ELSŐ GÁLYARAB:
Testvérek, megvirradt; a hivő
dicsérje Istenét!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]